Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
török költők tára
KEMÁLETTIN KÁMI KÁMU
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Az idő sodrában (Tarbay Ede)
Egyedül (Tarbay Ede)
Hiába... (Tarbay Ede)
Vége? (Tarbay Ede)
Távol a hazától (Tarbay Ede)
KEMÁLETTIN KÁMI KÁMU (1901–1948)
A pályafutását állami hivatalnokként kezdő költő tevékeny résztvevője volt a
kemáli felszabadító háborúnak. Újságíróként tevékenykedett. Később tudósítóként
Párizsba került, ahol főiskolai tanulmányokat is folytatott.
AZ IDŐ SODRÁBAN
(Zamán icsinde)
I
Alszik a föld, távol az ég,
de nem vagyok magam,
az ablakon szobámba lép
a Hold: ezüst folyam...
Reszket szobám, a félhomály
szívemre száll, remeg...
A surranó sok gond nyomán
az álom elpereg.
II
Alszik a föld, távol az ég,
felhőkön jár a Hold,
visszhangot rejt a messzeség...
Kísért a múlt, s a holt
idő szobámban körbejár:
az óra kong, rikolt
a tik-tak... Hé, megállj, megállj!
III
Nesz sincs... a kép homályos...
Érzem, megáll a lüktetés
eremben, míg az ágyhoz,
ím, két testvér áll: két alak.
Kezük egymáshoz ér –
testük között az ujjakon
szivárog át a vér.
S a két testvér áll, két alak;
a Tegnap... és a Holnap...
IV
Tegnap: homálya mély, komor,
rossz napja életemnek,
fakó, akár az arc, ahol
a ráncok ráncra gyűlnek.
Élettelen, akár a kút,
melyről levált a káva,
melynek vizét a föld, a nap
beszívta már magába.
A Holnap: áll e rom felett,
lenéz a kútba, fölnevet,
a hangja, ó, a hangja fáj.
Fehér az arc, a bőr, a száj,
amelynek díszét: bánatát
ráírta már a szomjúság.
Minden vonása ismerős,
tükör falából néz le rám,
szavát rímemnek hallom én
minden kiejtett szó után.
V
Nem kell a víz a kútból,
a tikkadó, sötét,
de kérem s mindig újból,
míg kínom kínja ég,
a csend lehelletét.
Egyszer megáll a szív,
a számra görcs tapad...
Ó, álomképeim,
e régi ráncokat
hogyan feledhetem...
S rokon-vonású arca
a sorsomat mutatja!...
VI
S a két testvér áll, két alak:
a Tegnap és a Holnap,
testem közöttük áll örök
időkre néma hídnak.
Tarbay Ede fordítása
EGYEDÜL
(Kimszeszizlik)
Évek óta hüvelyben már a kardom,
bezár, akár a fal, az egyedüllét.
Míg szenvedek, e falra fordul arcom,
ágyamhoz lép a jóság onnan ismét?
Azt képzelem, egy kéz hajam simítja,
s míg zárt szemem redője meg se moccan
én hallanék egy hangot, egyre hívna...
De senki sincs... Az álomkép kilobban.
Nem látok mást, csak rézlapok libegnek,
egy láb dobog, künn föl-le jár a szomszéd.
Nem kell a víz, csak az, hogy majd a csendet
fejem fölött egy „nincs”-csel összetörjék.
Tarbay Ede fordítása
HIÁBA...
(Szon)
Hiába voltam rabja, elfeledtem?
Évek peregtek s néztem önfeledten
és némaságba hullott hangja mégis.
Kamasz-szívemmel mindig arra vágytam,
amit kíván, én mind elébe tárjam,
s míg nőttem, lassan szolga lettem én is.
És ablakához vitt a mély alázat,
könnyezve néztem éjjel azt a házat,
hol zárt falak közt gőggel ült, kevélyen.
Meghalt. A sírja, Isten tudja, hol van,
a hangja tán még él a gyors folyókban,
s lehelletének íze nyári szélben.
Tarbay Ede fordítása
VÉGE?
(N’oldu?)
Márvány a szád, kihúnyt szemednek fénye.
Vége?
Nem harsogott az égi dob fölötted
és alattad a sziklák nem görögtek.
Rózsád ki törte, tűzte köntösére?
Vége?
Tarbay Ede fordítása
TÁVOL A HAZÁTÓL
(Curbet)
Hazám, nehéz a munka,
úgy fáj az idegen föld;
őrlődöm, egymagamba,
a kőből-vájt fogak közt.
Lassan felöld a bánat;
búcsúzom: jóreménység,
hazám emléke sápad,
nem érzem földje ízét.
Már nincs reményem, vágyam,
maraszt a kéz, a csonka,
szárnyam hiába tártam,
nem vonz a vágy magosba.
Tarbay Ede fordítása
