Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« török költők tára

NÁZIM HIKMET RÁN (1901-1963)

Te ő én (Kalász Márton)
Fekete hír (Demény Ottó)
Volt egy kékszemű óriás (Szabó Lőrinc)
A szomorúfűz (Szabó Lőrinc)
Vágyakozás (Szabó Lőrinc)
Miként Kerem (Tóth Tibor)
Látomás (Devecseri Gábor)
Istenhozott (Lányi Sarolta)
Angina pectoris (Somlyó György)
A huszadik század (Somlyó György)
Halott kislány (Urbán Eszter)
Fegyvertelen vitézek (Somlyó György)
Arról van szó... (Somlyó György)
Minden hazudik a két kezeteken kívül (Somlyó György)
Most az a dolgom (Lányi Sarolta)
Végrendelet (Somlyó György)
Magyar föld (Somlyó György)
Hogy a felhők ne gyilkolják az embert (Rónay György)


Jegyzetek:

FEKETE HÍR
A vers a két világháború közötti erzindzsáni földrengés áldozatainak állít emléket.
VOLT EGY KÉKSZEMŰ ÓRIÁS
A vers a költő egy régi szerelméhez szól, aki nem tudott „a kékszemű óriás” – vagyis a költő – fárasztó, nehéz, nagy célokra törő útjain élettársa lenni.
A SZOMORÚFŰZ
A verset a költő egy barátjához intézte, akivel hosszú ideig együtt dolgozott és tanult, de aki később nem vállalta az illegális munka nehézségeit és eltávolodott a mozgalomtól. a napnyugta felé száguldó lovasok sorából kidőlt lovas alakja őt jelképezi.
MIKÉNT KEREM
A költő a verssel a mozgalom iránt közömbös értelmiségi köröket akarta felrázni.
ANGINA PECTORIS
Csamlidzsa – isztanbuli negyed.
HALOTT KISLÁNY
A verset a költő a IV. Magyar Békekongresszus (1955. február 26–27) alkalmából írta és ott olvasta fel először.
FEGYVERTELEN VITÉZEK
A vers a Béke-Világtanács helsinki ülésének alkalmából íródott.
MAGYAR FÖLD
A verset a költő 1953-ban Magyarországon írta.


TE Ő ÉN
(Szen o ben)

Te csak a piruló hajnalt imádod, magam
az éjt is látva-látom.
Ő csak az éjt figyeli hangtalan,
magam a hajnalt is imádom.

Kalász Márton fordítása


FEKETE HÍR
(Kara haber)

Ezüst tollad hova lett
Erzindzsáni szép madár?
Nem jön az én kedvesem,
nincs itt semmi dolga már.
Ó, hegyek, hegyek, hegyek!
Sírva dönti véres fejét kezébe.
Zokog Erzindzsán, a hóba temetett.
Sírhat ő, jaj, más is sírna helyébe.
Hull a hó, puha pihe.
Fergeteg lesz az, hasít.
Nézd, a völgy hanyattdőlt, holt gyermekeit.
Este van, de nem kong edény.
Ablakon nem lobog a fény.
Hajnal hasad, felkél a nap
s nem ballag a kútra senki.
Tört fejekkel nékik a nagy
álomba kellett zuhanni.
Hangot ad a fehér kövekből az éj.
A kaszárnya-óra épp kettőt ütött,
s egy pillanat alatt jött értük a vég.
Egyik fehér szakállú
s hat hónapos a másik.
Volt közöttük tizenhárom éves,
s volt, aki útra készült,
levelet várt a másik
s most hanyatt feküsznek a holtak.
Vaj volt a köpűben, ki sem vehették.
Fehér sajtjukat el sem tehették.
Vágyakkal voltak telve,
de végbe nem vihették.
Eszmélve el nem szökhettek.
Madárként nem repülhettek.
Nem szállhattak le vízért a kútba.
Jó paripák az erzindzsaniak,
de a halottak nem szállnak lóra;
egymás mellett feküsznek némán.

Demény Ottó fordítása


VOLT EGY KÉKSZEMŰ ÓRIÁS
(Mávi gözlü dev...)

Volt egy kékszemű óriás
s egy icipici nőt szeretett.
A nő álmaiban egy icipici ház
meg egy márványrajzszirmú, illatos,
díszloncokkal szegett, napos,
virághabos
kert lebegett.
Óriás volt az óriás szive,
s a keze oly nagy dolgokra szabott,
hogy nem sikerült megépítenie
az icipici kéjlakot:
még kopogtatni se tudott
az icipici lány
márványrajzszirmú lonccal illatos,
virághabos
kertjének háza kapuján.
Volt egy kékszemű óriás
s egy icipici nőt szeretett.
És icipici volt a nő;
s ahogy az óriás mellett loholt a nő,
elfárasztotta a nagy út.
„Ég veled, lelkem nyugalmat kíván!” –
szólt a kékszemű óriásnak,
s egy gazdag törpe oldalán
belibbent díszloncos, napos,
virághabos
kertkapuján az icipici háznak.
S most már érti, hogy a kékszemű óriás,
óriáshoz illő szerelmeinek
még sírjuk sem lehet
ilyen márványrajzszirmú, illatos,
virághabos
loncok közt lapuló
icipici kis házikó.

Szabó Lőrinc fordítása


A SZOMORÚFŰZ
(Szalkim szöjüt)

Folyt, folyt a víz,
tükre futott a fűzágak alatt.
Szomorúfűzek lógatták bele hajukat!
S villogó, meztelen kardjukkal csapkodva a fák felé,
vörös lovasok száguldtak a szálló nap elé.
És hirtelen,
mint madár,
melyet golyó talál,
  a csapat szárnyán hangtalan
megint egy lovas és földre zuhan!
Száját egyetlen jajra se nyitotta ki,
csak nézte, hogy robognak társai,
csak nézett, s a szeme tágult,
  a távolodó lovak fényes patáira!
Ó, be kár,
be kár, hogy soha,
soha többé nem viszi csapzottsörényű paripa,
s fehér seregek hátában nem forog többé a vasa.
Halkul a hang, elmúlik a hang, a dobogó ütemé,
tűnnek, eltűnnek a lovasok napnyugat felé!
Lovasok, lovasok, vörös lovasok viharrajai,
Lovasok szélszárnyú hadai!
Lovasok szélszárnyú...
Lovasok szél...
Lovasok...
Szél...
Szélszárnyú lovasként tűnik el, ami él!
És csöndesült lassan a csörgeteg ár,
nyúltak az árnyak,
  hamuszín lett az esti táj.
Fekete fátylak terültek a halott kék szemére,
fátylak a szomorúfűz
  sudarán
  a sok-sok sárga levélre!
Ne sírj, szomorúfűz,
  ne sírj,
a fekete víz tükrére csak tűnő jelet írj!
  tűnő gyászjelet írj,
  ne sírj!

Szabó Lőrinc fordítása


VÁGYAKOZÁS
(Haszret)

Hazamenni hív a tenger!
Dagadó kék tükreivel,
mélyét mérni hív a tenger!
Hazamenni hív a tenger!
Hajók futnak, hajók, a ragyogó láthatárig!
Nem bánattól repesnek a vitorláik.
Amíg élek, suhogásuk egyre csábít,
és mert a vég egy nap úgyis csak beállít,
vízbefúló napsugárként tükreibe
temetkezni hív a tenger!
Hazamenni hív a tenger!
Hazamenni hív a tenger!

Szabó Lőrinc fordítása


MIKÉNT KEREM
(Kerem gibi)

Ólomnehéz a szürke ég!
elég
  elég
  elég
elég volt, hallod?
Ólomból
önts
harcos
  golyót,
  puskába valót...
Válaszod tüstént kész:
„Ha magad maradsz, hamar elhamvadsz,
hej!
Miként
Kerem
  elégsz,
elégsz...”
„Sok
  panasz,
nincs
vigasz.”
A szi-
vek
süke-
  tek
gyengék...
Ólomnehéz a szürke ég...
Szólok és nem félek:
„Legyek hamu,
miként
  Kerem,
  égjek,
égjek.”
Lángom tüze,
  lángod tüze
lángunk tüze
  izzó
  fénnyel
hajnalt
  gyújtson,
éjt el-
  űzve...
Mint a föld, oly terhes a lég.
Ólomnehéz a szürke ég.
Elég,
  elég,
  elég,
  elég volt, hallod!
Ólomból
   önts
  harcos
   golyót,
puskába valót...

Tóth Tibor fordítása


LÁTOMÁS
(Rüjá)

Múlt éjjel téged láttalak,
mintha térdemhez ültél volna le.
Főd emeled, óriási sárga szemed rámtapad,
nedves ajkad zárul s újra nyílik,
de nincs hangod, nincs szavad.
Az éjszakában itt is, ott is,
mint derűs híradás, óra kong.
A légben kezdettelenség, végtelenség sóhaja leng.
Piros kalitból kanárimnak, Memónak trillája csöng.
A szántón, hallom, föld-feszítő
sok-sok mag tolong,
s jogot kivívó emberek
győzelmi dala zeng:
hallom mind e hangokat.
Forró ajkad éppugy nyílik, zárul is,
de nincs hangod, nincs szavad,
összetörten ébredtem föl.
Könyv felett ért az álom. S én hiszem:
mind e hang
bizony, hogy a te hangod volt, édesem.

Devecseri Gábor fordítása


ISTEN HOZOTT
(Hos geldin)  

Istenhozott, én feleségem,
Istenhozott!
Biztosan elfáradtál!
Hogyan moshatnám meg kicsi lábaid?
Nincs nekem rózsavizem,
színezüst mosdótálam.
Biztosan megszomjaztál!
Honnan vegyek jéghideg serbetet,
hogy megkínálhassalak?
Biztosan megéheztél!
Nem tudok neked hószín abrosszal teríteni –
szegény, mint hazám
s mint hazám – rab vagyok,
inséges börtönöm.
Istenhozott, kis feleségem,
Istenhozott!
Átlépted küszöböm,
s a százéves beton, mint a rét,
elmosolyodott,
és rózsák   
virultak ki az ablak rácsán,
sírvafakadtál
és gyöngyszemek peregtek tenyerembe,
s gazdag lett, mint a szív,
fényes, mint a szabadság,
a zárkám...
Istenhozott, kis feleségem,
Istenhozott!

Lányi Sarolta fordítása


ANGINA PECTORIS
(Angina pektorisz)

Ha szívem egyik fele, doktor,
itt is van, a másik ott van Kína földjén,
a Sárga folyó felé özönlő
seregek között.
És aztán, minden áldott virradatkor,
de minden virradatkor,
Görögországban átlövik szivem.
S aztán, mikor az itteni
foglyok mind nyugovóra tértek s a kórház elpihen,
akkor szívem elindul minden este, doktor,
Csamlidzsába egy nagy faház felé.
S aztán, ide s tova tíz éve lesz,
hogy semmim sincs, amit szegény népemnek adnék,
csak egy szem alma, doktor,
ez a szép piros alma,
a szívem.
Látja, ez az és nem más, doktor úr,
nem az érelmeszesedés, nem a nikotin s nem a börtön,
amitől beteg szívem elszorul.
Rácsok mögül nézek az éjszakába,
s hiába ül mellemre a börtön fala,
szívem együtt dobog a messzi csillagokkal.

Somlyó György fordítása


A HUSZADIK SZÁZAD
(Jirmindzsi aszira dáir)

– Most elaludni, kedvesem
s egy század mulva ébredni fel újra...
– De nem,
hogy is lennék én szökevény!
Engemet nem rettent e század,
e szánnivaló század, mely enyém,
e század, mely
olyan szégyenletes,
a századom, amely
nagy és nemes.
Nem bánkódtam soha, hogy ily korán születtem,
és büszke vagyok, hogy a huszadik
század fia lehettem.
Elég nekem,
hogy a huszadik század forgatagában
helyem jó harcunk oldalán van,
s egy új világért lehet küzdenem.
– Majd száz év mulva, kedvesem...
– Nem, nem kell hozzá annyi sem.
Meghal és újjászületik
e század, megszépítve végső napjait
(ó, én jajongva virradó, nagy éjszakám)
s úgy ragyog majd, Hatcsém,
mint a te szemeid.

Somlyó György fordítása


HALOTT KISLÁNY
(Kiz csodzsugu)

Az ajtókon én zörgetek,
mindenhová bekopogok,
nem láthattok engem soha,
a holtak láthatatlanok.
Hirosimában vesztem én,
tíz éve is már, úgylehet;
hétesztendős kislány vagyok,
nem nőnek fel holt gyermekek.
Előbb tüzet fogott hajam,
aztán szemem égette láng,
hamu lettem, egy kis marék;
hamvam szállt négy égtáj iránt.
Én mitsem kérek tőletek
magamnak, hiszen nem ehet
cukorkát a papír gyanánt
elégett, elhamvadt gyerek.
Néni, bácsi, aláírást
adj – zörgetek ajtót, falat –
hogy éljenek a gyermekek
s cukorkát szopogassanak.

Urbán Eszter fordítása


FEGYVERTELEN VITÉZEK
(Gelmisiz dünjánin dört udzsundan...)

Öt világrészből jött a nagy menet.
Északnak fel mind áradt és ömölt
a szirtek, erdők, tavak s tengerek
városába, mely végig csupa zöld.
Így jöttek ők, fegyvertelen vitézek,
s mindegyik felmutatta a szívét,
és minden szívben volt valami szép,
s szerelmesen mind azt suttogta: élet.
A nappal hűs volt, az éjek fehérek.
S szivük forró üllőjén egyre csak
kovácsolták kip-kop, a szavakat; –
a halálnál hatalmasabbakat.

Somlyó György fordítása


ARRÓL VAN SZÓ...
(Teszlim olma)

Az eljövendő fényességben állok,
kezemben vággyal, s oly szép a világ.
Szemem nem győzi bámulni a fákat,
és reményzölden intenek a fák...
Eperfák szegte fényes út szalad,
a betegszoba ablakában állok.
Nem is érzem az orvosság szagát,
valahol biztos szegfűk nyílnak.
Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e,
arról van szó, hogy meg ne add magad.

Somlyó György fordítása


MINDEN HAZUDIK A KÉT KEZETEKEN KÍVÜL
(Elleriniz ve jalana dáir)

Kezetek, mint a kő, kemény,
mint börtönömben dúdoltdal, szomorú,
mint igavonó barom, oly izmos és nehézkes,
mint éhes gyermekek torz szeme, a ti kezetek.
Oly könnyű, fürge, mint a méh,
terhes, mint tejjel telt kebel,
bátor, mint maga a valóság,
s kérges bőre alatt lágy barátságot rejteget.
E világ nem ökör szarván pihen,
ott nyugszik a ti tenyereteken.
Emberek, ó, testvéreim,
kiket hazugsággal etetnek,
pedig éheztek és
hús kellene nektek s kenyér.
Ti, akik úgy hagyjátok el a gyümölcs-ágas világot,
hogy fehér asztalnál egyszer se volt lakomátok.
Emberek, ó, testvéreim,
s kiváltképp ti, ázsiai, afrikai,
közép- s közelkeleti és óceáni népek
s ti honfitársaim,
ti, több mint hetven százaléka az emberiségnek,
ti, vénhedtek s töprengők, mint a kezetek,
és mint a kezetek, oly ifjak és kiváncsiak és lelkesek.
Emberek, ó, testvéreim,
európaiak és amerikaiak,
kik oly éberek és vakmerően izgatottak vagytok, mint a kezetek
és oly könnyen elszédíthetők is,
olyan könnyen rászedhetők...
Emberek, ó, testvéreim,
ha hazudnak az antennák,
s hazudnak a rotációsok,
ha hazudnak a könyvek,
a plakátok a falakon, a hirdetmények az oszlopokon,
ha hazudnak a vásznon a meztelen női lábak,
ha hazudnak az imák,
ha hazudik az altatódal,
ha hazudik a lebujban a hegedűs,
ha reménytelen nap után hazudik a hold is az éjben,
ha hazudik a hang,
ha hazudik a szó,
ha minden, minden hazudik
a két kezeteken kívül –
csak azért van, hogy mint a sár, alázatos
legyen a kezetek és vak, mint a sötétség,
és együgyű legyen, mint a juhászkutya,
hogy fel ne lázadjon a kezetek.
És fel ne borítsa a kalmárok igazságtalan uralmát,
e tünékeny, de gyönyörű világban,
hol voltaképpen csak rövid vendégségben voltunk
mindezideig.

Somlyó György fordítása


MOST AZ A DOLGOM
(Mesgále)

Mikor bikáim szarván villan a hajnal fénye,
türelmes büszkeséggel szántom a földet
s mezítlen lábamhoz tapad a nedves föld melege...
Déltájt a vasat verem az üllőn,
s bíborrá gyúl a homály.
Van-e még oly zöld a világon,
mint ez a lomb?
Hő nap alatt szedem össze olajfa bogyóját,
orcám,
szeme,
s köntösöm is – csupa fény...
Alkonyattájt mindig vendéget várok
s este kitárom az ajtóm sarkig
a daloknak.
Éjszaka
térdig vízben vonszolom partra a hálót,
egy gombolyagba vegyül ott
csillagfény a halakkal...
Ígyhát
én felelőse vagyok bolygóm sorsának –
a földnek, az embernek,
a homálynak, a fénynek...
Látod? fülig vagyok dologgal!
Beszélgetéssel hát ne szórakoztass, rózsám,
most az a dolgom, hogy szeretlek.

Lányi Sarolta fordítása


VÉGRENDELET
(Vaszijet)

Elvtársak, ha netán nem érném meg azt az időt,
vagyis ha meghalnék a felszabadulás előtt,
vigyetek Anatóliába
s ott keressetek nekem egy falusi temetőt.
Egyik felől feküdjék a napszámos Oszmán,
akit Haszán bej öletett meg,
másfelől meg a mártír Ajse,
ki a rozs közt szült s negyven évet sem érhetett meg.
A temető tövén zúgjon a traktor és a dal,
hajnali fényben a friss ember s a fáradt benzin szaga,
közös földeken buzgó csatornák szalaga,
hol nem kisért aszály és csendőr irtózata.
Mi persze már nem hallhatjuk e dalokat.
A földben úgy feküsznek lent a holtak,
mint korható fekete ágak,
némán, süketen és vakon a föld alatt.
De hiszen én daloltam ezt a sok dalt,
mikor még meg se voltak,
s éreztem a fáradt benzin szagát,
mikor még tervrajzuk se volt a traktoroknak.
Ami szomszédaimat illeti,
a kínhalált halt Ajse és a napszámos Oszmán
nagy álmot hordoztak az életükben,
hogyha nem is volt tudatos tán.
Elvtársak, ha mégis meghalnék ama nap előtt,
ha netán úgy adódnék,
keressetek nekem Anatóliában egy falusi temetőt.
S ha netán úgy lehetne,
hogy fejem fölé egy platán borulna,
akkor nem is kérnék más emlékeztetőt.

Somlyó György fordítása


MAGYAR FÖLD
(Madzsar topragi)

Légy üdvöz, magyar föld.
E fénylő nyári délben
olyan vagy, mint a kenyér, mely most sült ki éppen,
olyan barna, aranyos,
olyan kerek,
s mint a kenyér, telve vagy drága titkaiddal,
s mint a kenyéré, szent a te neved.
Légy üdvöz, magyar föld.
Köszöntöm most méhedben mind a magvat,
a gyökereket, ház-alapokat, ásványokat,
s köszöntöm mind a csontokat alattad.
Légy üdvöz, magyar föld,
köszöntöm fölötted az éjt s napot,
a lombokat, mik fölötted zizegnek,
minden szerelmet, dalt és ablakot,
s köszöntök minden szárnyat, lábat s kart fölötted.
Légy üdvöz, magyar föld.
Testvéredtől,
az én rab földemtől hozok üdvözletet.
Veled is megesett –
tudod te jól,
mi a rabság.
Milyen csúfnak látja a föld az embert,
s az embernek milyen szűk lesz a föld.
Hogy dermed meg a szemben
a tekintet, a szó az ajkon.
És hogy lesz tenyeredben
oly keserű a munka, mint romlott gyümölcs.
A föld, akárcsak te magad,
s akár a dal,
mind szebbé válik, ha szabad.
Te úgy megszépültél, magyar föld,
hogy nem lehet betelni
embereiddel és dolgaiddal,
álmaiddal, szabadságoddal, költőiddel és boraiddal.
Élj boldogul,
nem is voltam méltó ily dús fogadtatásra.
Élj boldogul,
felmentem a Gellérthegy tetejére.
s meződ virágait, magyar föld,
letettem ott az én népem nevében.
Élj boldogul,
Kívánok dús magvat kalászaidnak.
Állataidnak kövér legelőt.
Acélodnak erőt.
S boldogságot minden lakósaidnak.
Élj boldogul...
Lehet, hogy újra eljövök,
s lehet, hogy nem érem meg azt az időt.
De eljön majd a nap, tudom,
mikor úgy fogunk egymáshoz vendégségbe járni,
mint egyik kertből a másikba, nyílt uton.
Élj boldogul, magyar föld.
Testvéreim földje isten veled.
Élj boldogul.

Somlyó György fordítása


HOGY A FELHŐK NE GYILKOLJÁK AZ EMBERT

1
Én vagyok, én, ki ajtódon kopogtat,
És minden ajtó előtt én vagyok csak,
Ne félj tőlem, bár észre sem veszel:
Hogy is láthatnál meg egy kis halottat?

Tíz évvel ezelőtt is erre jártam,
Amikor meghaltam Hirosimában,
Hét éves voltam, szegény kis leány,
S a gyerekek nem nőnek a halálban.

Először hosszú hajam gyúlt ki lángra,
Égett szemem is, kezem is utána;
Mi lett testemből? maroknyi hamu
A felhős ég szelébe szétzilálva.

Tőletek már voltaképp mit se kérek,
Engem többé már senki nem becézhet,
Elégtem mint az újságpapiros,
Nem kell többé cukrotok, csemegétek.

Figyeljetek, ha az ajtón kopognak,
Én vagyok az, nevetek akarom csak;
Hogy több gyereket ne gyilkoljanak,
Hadd örüljenek eztán a cukornak.

2
Ifjú volt a japán halász, akit a felleg
Ölt meg a messzi tengeren.
Sorsáról társai példánkra énekeltek
Egy óceáni estelen.

Elpusztulsz, ha eszel a halból, mit halászunk.
Meghal, aki kezünkhöz ér.
Mint hosszú fekete koporsó ring naszádunk.
Elvész, ki rajta útra kél.

Elpusztulsz, ha eszel a halból, mit halászunk.
Nem hirtelen halál gyilkol meg: lomha láz
Rombol szét, lassú rothadás.
Elpusztulsz ha eszel a halból, mit halászunk.

Meghal, aki kezünkhöz ér,
Fövenymarta, kemény, napszítta, sós kezünkhöz,
Fáradhatatlanul dolgos hű két kezünkhöz,
Meghal, aki kezünkhöz ér,
Meghal, ki a kezünkhöz ér.
Nem hirtelen halál öli meg: lomha láz
Rombolja, lassú rothadás.

Szép mandulaszemű szerelmesem, feledj el.
Hajónk mint fekete koporsó úgy lebeg.
Meghal, aki útra kel ezzel.
A felleg ott suhant épp a fejünk felett.

Szép mandulaszemű szerelmesem, feledj el,
De megcsókolnod nem szabad,
Elkapnád a halálomat.
Szép mandulaszemű szerelmesem, feledj el.

Viszi hajónk az ár, koporsót visz a habja.
Szép mandulaszemű szerelmesem, feledj el.
Ne akarj tőlem gyereket,
Már csírájában megrohadna.
Ringatja fekete koporsónkat a tenger.
Holt tenger itt ez, csupa átok.
Hol vagytok, Emberek? Tihozzátok kiáltok!

3
Anyánkban alakul, aki vagyunk, az élet.
Utunkra égi fényt ragyognak az anyák.
Nékik köszönitek ugye ti is, hogy éltek?
Legyetek, jó urak, irgalmasok tehát,
Hogy a felhők ne gyilkolják az embert.

Egy hétéves gyerek szaladgál kinn a réten,
S egy nagy szarvasbogár száll el a fák felett.
Játsztatok ti is a gyerekkor idejében?
Nos akkor, jó urak, hát kegyelmezzetek,
Hogy a felhők ne gyilkolják az embert.

Fésüli a haját és tükre távolában
Egy arcot keres a mátka, akit szeret.
Titeket is nem így kerestek hajdanában?
Nos akkor, jó urak, hát kegyelmezzetek,
Hogy a felhők ne gyilkolják az. embert.

Mikor megvénülünk, s végére jár az élet,
Jó idézgetni a boldog emlékeket.
Megvénültök ti is, egyszer csak őszbe értek.
Ezért, jó uraim, hát kegyelmezzetek,
Hogy a felhők ne gyilkolják az embert.

Rónay György fordítása


ÚJRA TE

Benned én
a kikötő felé haladó hajó nyugalmát,
Benned én
a felfedezők játékszenvedélyét szeretem,
Benned én a távozást,
Benned én a lehetetlent szeretem.
Beleveszni szemedbe, mint napsütötte erdőbe,
s a vadász étvágyával verejtékes-véresen
húsodba harapni dühös-éhesen. –
Benned én
a lehetetlent,
de nem a kétségbeesést szeretem.

Eörsi István fordítása