Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
török költők tára
TEVFÍK FIKRET
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Ars poetica (Jobbágy Károly)
Köd (Jobbágy Károly)
A rablás asztala (Kónya Lajos)
Nemzeti dal (Jobbágy Károly)
Ha hajnal jönne végre (Jobbágy Károly)
A holnap (Jobbágy Károly)
Visszatérés (Jobbágy Károly)
Prométheusz (Jobbágy Károly)
Kard (Jobbágy Károly)
A munka szobra (Jobbágy Károly)
TEVFÍK FIKRET (1867–1915)
Az abdulhamidi diktatúra és a század eleji forradalmak korának legjelesebb költője,
e harcok megéneklője. Az új irodalom megteremtéséért harcoló fiatal írónemzedék
az ő személye és folyóirata, a „Szervet-i Fünún” („A tudás kincsestára”) köré
csoportosult. Harcuknak volt köszönhető, hogy a régi „díván-irodalom” hívei
teljesen lekerültek az irodalmi élet porondjáról. A költő erőteljes tevékenységet
folytatott Törökországnak az első világháborúba való belépése ellen is.
KÖD
Kible – a mekkai irány, amely felé fordulva a mohamedánok mindennapi imájukat
végzik.
ARS POETICA
(Kimszeden ümmíd-i fejz etmem...)
Segélyt sehol nem remélek, mások szárnya sose kell.
Szívem szabad madarának teret önnön egem ad.
Rabbilincstől meghajolni? – testem nem viseli el,
Gondolatom, agyam, lelkem – költő vagyok! hát – szabad.
Jobbágy Károly fordítása
KÖD
(Szisz)
Rút, makacs köd fogta által ismét horizontod.
Hófehér köd, mely egyre nőtt, sötétséget ontott.
Tengerében elmosódnak, foszlanak az árnyak.
Feliratok áldozatul esnek a homálynak.
Ez az ódon, félelmetes homály szerteolvad,
Mélyeibe tekintetek bele nem hatolnak;
Így van jól! E sötét függöny, ím, tehozzád méltó,
Zsarnokságnak színtere, te, ködbeburkolódzó.
Zsarnokságnak színtere. Hej! Egykor fényes színtér.
Tragédiát ékesítő fény, hej! hová tüntél?
Ragyogásod csillagodnak bölcsője és sírja;
Kelet vonzó királynője, éjjek hajnalpírja.
Hej, te, véres torra lesvén szemrebbenés nélkül,
Tivornyára vágyó világ, kit vársz menedékül?
Hej, a Márványtenger kéken ölelő karjában
Úgy alszol ott, mint a halott, mély-dermedtre váltan.
Hej, vén Bizánc! Vén hódító! Hát ki ne sirasson?
Hej, ezer férj után maradt érintetlen asszony!
Szépségedben frisseséged varázsa remegtet;
Vágyakozó tekintetek rád most is remegnek.
A távolból feléd nyíló, táguló szemekbe
Míly meghitten tudsz te nézni, milyen hitegetve.
Meghitten, de oly meghitten, mint egy ravasz némber,
A feltörő sírásokra érzéketlenséggel.
Szinte mintha... mikor szültek... megalapítottak,
Falaidba építették volna a fájdalmat.
Minden piszkos kétszínűség ott van csontjaidban,
Csepp parányi tisztaságot nem találsz magadban.
Képmutatás, féltékenység, haszonlesés csábít...
Ím, ezen át emelkedni az uralkodásig.
Hány tetem van a milliók között, lesz-e még, ki
Egykor ragyogó homlokkal verőfénybe lép ki?
Takard el, köd... igen, fedd el, ha nincs erre ostor.
Takard el s aludj örökké, szörnyű, tragikus kor!
*
Hej, ragyogás, pompa, cifra diadalmenetben
Gyilkos tornyok szerájokkal, börtönökkel telve;
Hej, emlékek egybeforrott fénye, nagy imádat;
Hej, ti fénylő oszlopok, megláncolt óriás-had,
Kik a múltról tanúskodnak majd a jövendőnek.
Hej, te foga-hullott falsor, árnya volt erőnek;
Hej, kupolák, hej, ti pompás, karcsú imaházak,
Minarettek, emlékei az igaz fohásznak;
Dőlt-tetejű iskolácskák, zord ítélőszékek;
Hej, ciprusok árnyékában rejlő koldúsfészkek;
Kertek, miknek kerítésén ritka, aki átlát,
„Nyugalom az elhúnytaknak!” feliratú táblák;
Hej, türbék, hej, mindegyike zajjal teli emlék,
Mely felverte a holt hősök nyugalmának csendjét;
Hej, gyöngyporú régi utcák, harctér vagytok nékünk;
A mindennap harca itt dúl, csodát itt remélünk.
Romvilág, hej! halállal telt leshelye a rossznak,
Éjfekete tetejükkel házak roskadoznak.
Mindegyik a végtelen gyászt hordja megviselten,
Gólya, kánya-lakta kémény, gazfelverte telken;
Tűzhely, mibe évek óta fát senki sem ejtett,
Kémény, amely füstölögni régen elfelejtett;
Hej, ti szemrehányó gyomrok, éhségtől kiszáradt,
Aljasságtól könnyet nyelő, repedezett szájak;
Hej, te lusta, haszontalan, a természet titkát
Fitogtató csalóka kor, szemem szivedig lát:
Minden kegyet, minden erényt egytől vársz, az égtől.
Alázkodás torz uralma, várad szerte-szétdől.
Hej, ugatás, hej, díszbeszéd, melyben az egyéni
Ember átkát: mily hálátlan – ezt kell méricskélni.
Hej, keserű nevetés és haszontalan sírás,
Ügyetlenség s bánat hangja, szemmel átkozódás;
Hej, becsület, letűnt emlék; a kor azt hazudja:
Jövő kibléjéhez ösvény a talpnyalás útja.
Hej, te állig felfegyverzett félelem – a várad
Leomlik, ha özvegy s árva panasza kiárad.
Hej, te törvény-mese, amely személyi épséget,
Szabadságot, jogot igérsz, s levegőt a népnek;
Hej, betartatlan igéret, jogos hazugságok;
Bíróságon meghurcolt jog, hej de beléd látok!
Félelemtől, erőszaktól, erőtelen érzés,
Lelkiismeretek felé fordult kémlelő ész;
A besúgás félelmétől lelakatolt szájak,
Hej, nemzeti büszkeség, te gyűlölt, meggyalázott;
Hej, kard és szó, börtönökben ülő elitéltek;
Hej, ti elfelejtett arcok, akik mégis éltek;
Előkelő alattvalók, ti görnyedve járók,
Teherrel megrakott vállak, pihenésre várók;
Aggnak fennhéjázó-büszkén földig hajolt fője;
Tiszta asszony és a legény, a nyomába jőve;
Elválással sújtott anya, dühöngő barátok,
Maga maradt kóbor gyerek s végül is... tirátok
szálljon a köd...
Takard el a tragédiát és a várost fedd el.
Aludjon e nyomorult kor, tüntesd el kezeddel!
Jobbágy Károly fordítása
A RABLÁS ASZTALA
(Hán-i jagma)
Íme, urak, tele asztal várakozik gyomrotokra,
Színetek előtt áll s reszket: e szenvedő nemzet sorsa,
E haldokló nemzeté, ám ne nézzétek óvakodva,
Lássatok hozzá nyugodtan, faljátok mohón, szuszogva,
Egyetek, urak, egyetek, ez az asztal néktek áll itt,
Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig!
Arcotokon látszik, urak, szörnyen meglátszik az éhség!
Egyetek, ma, ne hagyjátok holnapra! Mert lesz-e nap még,
Mely hozzátok íly kegyes, hogy Nagyságtokkal büszkélkednék?
Nem hisszük, hogy e rablás-jog valaha is megterem még.
Egyetek, urak, ez asztal gondtalanságtokra áll itt,
Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig!
Vedd számba, ami e kedves, drágalátos uraké lett:
Nemes származás, dicsőség, hódolat a zengő névnek,
Lakodalom, pompa, játék, kincs, palota, vidám élet –
Mind tiétek, jaj de készen, jaj de könnyen szereztétek!
Egyetek, urak, ez asztal mohó vágyatokra áll itt,
Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig!
Súlyosodtok, hasatok nő – mit számít az Nagyságtoknak?
Titeket a gőg s a bosszú boldog öröme ragyogtat.
Ez asztalra kegyetekből hull a remélt csillogó nap,
Fej, velő, máj, véres étkek csak tinéktek pirosodnak...
Egyetek, urak, ez asztal lélek-áldozásra áll itt,
Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig!
Mind, ami legjava volna, adja e nyomorult ország,
Testét, életét, reményét, álmait is elorozzák,
Örömét, szívét kitépik, örök lemondásra fogják.
Nyeljetek csak gáttalanul, ne kérdjétek, honnan hozzák!
Egyetek, urak, ez asztal bő étvágyatokra áll itt,
Zabáljatok jóllakásig, fulladásig, szakadásig!
Itt az utolsó alkalom, vége lesz az aratásnak,
Holnap, meglásd, kialszik a ma még pattogó zsarátnok,
Tele vannak ma a bendők, forrók a levesestálak,
Ma még falnak a falánkok, tele pofával zabálnak.
Egyetek, urak, ez asztal vígadozástokra áll itt,
Zabáljatok, jóllakásig, fulladásig, szakadásig!
Kónya Lajos fordítása
NEMZETI DAL
(Millet sarkiszi)
A sötétség és az önkény létünket megtiporta
És szent hazánknak keble sebtől borítva int.
Gyógyírt találni erre, mindnyájunk büszke dolga,
Hisz testvérek vagyunk mi dicsőség s vér szerint.
A nemzet és jog útja, amit követni kell.
Éljen a jog s a nemzet, hű gyermekeivel!
Testvérem, jöjj anyádhoz, terád szorult ma végleg,
Mentsd meg a pusztulástól, ez most a szent dolog.
Nézd, fekszik kimerülten, tárt mellel, szembe véled;
Nélküle élni rosszabb, mint vele halni ott.
Szép testét széjjeltépik. Ó, meghallod szavam?
Ha nem segítünk rajta, elpusztul biztosan.
Lehet a zsarnokságnak vára, ágyúgolyója,
Az egyarcú igazság karja acél-erős.
Nézz csak a fénybe bátran! Soha ne mondj le róla!
Minden éj napra virrad. Tarts ki! Te légy a hős!
A nemzet és jog útja, amit követni kell.
Éljen a jog s a nemzet, hű gyermekeivel!
Fejet hajtott-e egykor apád akárki láttán?
Örökség nem lehet hát benned a félelem.
Ébredj fel, drága nemzet! Ó, bárcsak újra látnám
Arcodat úgy, mint hajdan: tisztán és fényesen.
Pusztítsd az aljasságot, mely mindent eltipor!
Nem élet – csúszni, mászni. Mit ér e törpe kor?
Láttuk a jogtalanság fajtáit... Ez a törvény?
Átkos nyomorba estünk... Ez hát a hatalom?
Elég legyen már ebből, hisz elnyel így az örvény,
A zsarnokság, a vakság... Ó, mást dícsér dalom:
A nemzet és jog útja, amit követni kell.
Éljen a jog s a nemzet, hű gyermekeivel!
Jobbágy Károly fordítása
HA HAJNAL JÖNNE VÉGRE
(Szabáh olursza)
Ha hajnal jönne végre nálunk is egy napon,
S ez ország balsors-tépte, elborult homlokát
Erős, életre keltő kezek simítanák
És letörlődne róla a rideg fájdalom;
A nemzet vénült arca nevetne egy kicsit...
E napon, ha még élnék ernyedten, vénen itt
– És meglehet, hogy élek – ó, hagyj magamra már!
Éltem sivatagában ne áltasson remény.
Végleg feledj el engem, mert elfonnyadtam én.
Visszarántlak a múltba, mely szörnyű volt, sivár.
Te a jövendő lettél, lényed, tested röpít,
Hallom fülembe zengő hangod akkordjait.
Igen, hajnal lesz végre, hajnal hasad. Az éj
Itéletnapig nem tart; kitárul még az ég.
Ne szomorkodj! nevet még a kék égbolt feléd.
Az öröm – létünk Napja. Ne sorvadj, mint mi – élj!
Ó, ti, a mindenségnek pislákoló, beteg
Napjai, jő a holnap, rajta, ébredjetek!
A horizontok örök vágya fényt követel.
Felvilágosodás... Korunk lelke, hite,
Borút, félelmet űzni hozzánk te jöjj ide.
Fényben szálljon az élet, szárnya, íme, emel.
Reményünk éltet, és e börtön bármily sötét,
Tudjuk, a Haza él és meghalni érte szép.
Jobbágy Károly fordítása
A HOLNAP
(Ferdá)
A ma ifjúságának
Tiéd a holnap, az új világ és a forradalom...
Hiszen minden tiéd, ifjúság... ki élsz fiatalon
S mint a reménység arca, mikor tükörbe néz
S a hajnal tiszta képe ring a fényes falon,
Olyan vagy. Tárt kebellel rád vár az alkalom!
Hej! Szép mosolyt fakasztó hajnalpír, lásd, feléd
Veti mindenki szomjas, vágyó tekintetét;
Új csillag... sőt, a Nap ég a homlokodon.
Nézz csak a horizontra; a gyötrelem, a múlt
Ott kísért; csúfos emlék; végleg el nem fakult.
Múljon el valahára ez a pokol! E hon
Hazád, oly gyönyörű szép, mint a paradicsom;
Mint egy kis, smaragd-szemű, gyöngynézésű leány,
Hazád olyan a sors szeszélyes oldalán.
Eltűrnéd-e, ha látnád azt, hogy feléje vet
Valaki rossz, parázna, aljas tekintetet?
Akarod, hogy e tiszta és fényes arcra itt
Piszkos kéz, idegen kéz tehesse ujjait?
S e szent kehelybe, ami sok ezer éve áll,
Elnéznéd, hogy egy őrült sáros követ dobál?
Tudom, hogy nem. S e szép lány, fényes arc, tűzkehely –
Hazád jelképe. Szent itt, örökké szent a hely.
Csupán fiai vállán emelkedhet a Hon.
Reménye bennetek van. Legyetek oltalom!
Hiszen tiétek minden: Haza és tisztelet...
De el ne felejtsétek, hogy az idő követ,
Csöndes és halk lépéssel, mely ugyan súlytalan,
– Alatta fű se hajlik – mégis mély nyoma van,
Nyoma a követőkben. Úgy nézz előre, hogy
Ne érjen megvetés és ne okozz bánatot.
Mondtam: „Tiéd a holnap!” Tapsoltál is nekem.
De tudd meg, valójában nem tiéd semmi sem.
Rádbízott kincs a holnap, jószág, miért ha jő,
Számlát mutat be néked a panaszos jövő.
Most lenézed a multat, megújhodás tüzel;
De te is megméretsz majd – a jövő mérlegel.
Csodás kor fia lettél. Egy zúgó nemzedék
Veri arcodba szinte forró lehelletét.
Ne feledd, hogy e század villám s áldás kora;
Minden villám egy korszak bukása, ostora.
S ha felkelés vöröslik, az élet zúgva száll,
Bukik, ki szállni nem tud. Mi lesz? Terajtad áll!
Fel, fel! A homlokoddal érd el a kék eget!
De az ember-madárnak kevés, hogy fent lehet.
Küzdj, fáradj és a népet szavad riassza fel:
Megállni nem lehet már! Itt cselekedni kell!
Jobbágy Károly fordítása
VISSZATÉRÉS
(Rüdzsú)
Nem tehozzád térnek vissza, nem rád szállnak átkaim,
A fájdalmas vádak üszke, a kesergés, meg a kín.
Ó, a kín, mely meggyalázta nemzetemnek életét,
Bemocskolta, mintha rászállt volna minden szenny, szemét.
Mindez csak a megvetendő környezethez tartozott,
Mely tündöklő nappalaink csúfos éjszakája volt.
De távol van már az éjjel, fényes hajnalt lát a szem.
Megújulás! Nincs az éjhez semmi közöd sohasem.
Arcodon nem bánat ül, de elégedett büszkeség,
Mint mikor a kelő napnak fényét szórja szét az ég.
A horizont tekintete benned tiszta ámulat,
Egyetértés, tisztaság a tiéd; tiéd is marad.
Hangoddal, mely bizonyít itt igazságot és jogot,
Tetteiddel, az uszítást ha némán nem hallgatod,
Megszilárdul majd a béke s a jövő, a tiszta, friss;
Gondolatod üdvössége egyben az ügy üdve is.
Jól gondolkozz, szépen érezz, ne hibázz s ne hidd sosem,
Hogy az igazság is téved; jön az győzedelmesen!
Az egység, a jövő és a munka fűtsenek belül.
De ne feledd, hogy az út a haladással rövidül.
Lépéseid jól gondold meg, mert a jövőt érlelő
Mai lépted a holnapok jöttét készíti elő.
Hej, ti híres hadainknak emberei és mai
Századunknak válogatott leányai, fiai,
Hej, ti tiszta, nyílt homlokok és lelkiismeretek,
Hej, oroszlánszívű hősök és csupaszív emberek!
Ha tudnátok, hogy bensőmben milyen forró és örök,
Torkot szorongató öröm hullámzása dübörög;
Ritmusok dobolnak... S íme, hol dühöngött durva kény,
Lelkem szava, titka, színe – tiétek e költemény,
S tietek itt minden, minden, ami szép és ami fény!
Jobbágy Károly fordítása
PROMÉTHEUSZ
(Promete)
Minden percben a szivedben e szárnyaló vágy tüzes
Csőrét érezd s tünődj el rajt sokszor, hogy miért van ez?
Miért vannak ők az égben s én a sors poklába’ lenn?
A világ mért nevetgél fenn s sírásom mért végtelen?
Mennyeien emelkedni, nevetgélni – jó dolog.
Újraéled ez a hon még? – én csak erre gondolok.
Ó, te, ki – hogy ne legyen úr e nemzeten a sötét –
Fényt gyujtogatsz, tárd ki, nyisd meg elméd minden rejtekét!
Hozz lelket, mely nyomort szétzúz, keserűséget elűz,
Mesét, mely mint önbizalmat, hitet keltő égi tűz,
Egyre serkent, mindig táplál; üres ne legyen kezed.
Régi korok hősét nézzed; a mítosz, emlékezet
Alakját, ki égből lopott tüzet s észt, hogy szórja szét.
S ne legyen, ki nem ismeri dicső hírét és nevét.
Jobbágy Károly fordítása
KARD
(Kilics)
Sziszegve nyúlik napra nap a kalapács alatt
Egy kis darab acél, míg szörnyű karddá válik.
Aztán meg csak pihen, hüvelybe dugva, állig.
Kínzás ez, jó urak!
Lehet még fontos minekünk az az acéldarab.
Egy vén nép elveszett szabadságát ha vívja,
Ha tőle függ java, becsülete és sírja;
S tőle fog függni csak.
Hej, akkor népek hírnevét mindig védelmező
Penge, az oltalom pusztító, vas kezében
Az ellenségre törsz. S felsóhajt árva népem
Boldogan: Ő ez! Ő!
És a legjobban megtiport szívnek üdv mámorát
Adod, míg csillogón a szem büszkén tekintget
– Ó, győzelem villáma, amely helyettünk büntet –
Dicső fegyver, terád!
Jobbágy Károly fordítása
A MUNKA SZOBRA
(Hejkel-i száj)
Mint hegycsúcsokról lezuhant, leszakadt árnyak tömege,
A pusztaságban szétdobált felhőként reszket a sötét.
Félelmet keltő mennydörgés, dübörgő visszhang zúg vele,
Fekete sárkányként száguld és megtölti a völgy ölét.
S a szemhatárt beborító tűzben, hol sóhaj mélye forr,
Árnyak kerengnek; összecsapnak, mindegyik egymásra tör.
A félelmetes zűrzavar vak káoszában egy szobor
Néz szét magasan s gondtalan, alatta vastömb tündököl.
Harag és vágy orkánja, hej! mennydörgés, villám, hej, te csend!
Minden teremtmény végtelen aláztatása benne van
Lehelletedben; kézfogó öröme, ének, ősi gyász.
Nézd e haragot lövelő, álmatlan, soha nem pihent
Alakot; örömnélküli, kivetett, mindig hontalan,
Mégis: felemelt homloka büszkén a jövőre vigyáz.
Jobbágy Károly fordítása
FEHÉR VITORLA
Nézd, ott a tenger messze tűkörén
Egy csónak úszik mind odább-odább,
Vitorlaszárnyán vígan száll tovább
Az esti csendnek ringató ölén.
Ha minden üdvösség szárnyakra kelne,
Hozzá hasonló bájos egy se lenne.
A hullámokra ráhajolva fut,
Mint hogyha lelke arra vágyna tán
Távolba’ kéklő délibáb után
Mi szép íly békén, egymagán ez út...
Ó tudnám bár, a szél hová hordozza,
Szivének álma vajjon merre vonzza...?
Úgy jár ott künn a csendes Marmarán,
Mint tündér hogyha száll hószárnyain,
Imbolygó lepke kert virányain,
Úgy lebben ím’ az alkony bíborán.
... Éjjelre, majd ha fáradt lesz a szárnya,
Szerelmes kis szigetnek öble várja...
Vágyodtam én is ílyen vágy után,
Fehér tengernek langy szellőiről,
A kéklő ég fehér felhőiről,
Aztán fehér hajóról álmodám,
S bolyongtunk vón szerelmesemmel ketten,
Fehérlő hajnal-korban gondfeledten.
S ahány fehér vitorla tűn elém,
Amelyet útja tájékunkra vet,
Eszembe hozza pusztúlt üdvömet,
S az eltűnt álmok képe ínt felém.
A lelkemet bús, szent igézet járja,
Emlékeim síró fehér sirálya...
Dr. Mészáros Gyula fordítása
JER VÉLEM...
Jer vélem, járjunk együtt mindörökké
A boldog órák zöld ligetjein,
Maradj velem szerelmünk szent-helyében,
Az álmodások árnyas kertjein.
Mi szép az út ez elrejtett magányban,
És mennyi üdvöt, megnyugvást igér,
Maradj velem, s örűlj e víg örömnek,
A régi fészket hagyd, ez többet ér.
De nézd, mi mély gödör tátong a végén,
Minden reményünk útja erre jár,
Az üdvök, álmok véghatárinál
A bús enyészet némasága vár.
Ó mért ez örvény minden útnak végén...?
Dr. Mészáros Gyula fordítása
KÉK TENGER
Most csendes tiszta... egy hullám se lejt,
Mint gyermek lelke, mely mindent felejt,
Mint gyermek lelke, átlátszó, derűlt,
A tenger mély álomba szenderűlt.
De engem elkerűl, be sem köszönt,
Megtépett béke, s vergődés között
Csak egyre senyved elhagyott szivem,
S merengek künn a kék tengervizen...
Vígasztalást keresnék kebleden,
De míg búsúlt szemem reád vetem,
Azt vélem, tán megszántad szívemet,
S könnyez miattam tengerkék szemed...
Dr. Mészáros Gyula fordítása
NEMZETI INDULÓ
Tapostak rajtunk, zsarnoki járom lenyomta vállunk,
Szegény hazánknak tépett kebléből omlott a vére,
Fájó sebére, sok bánatára írt kell találnunk,
Testvérek vagyunk, a vér a vérnek édes testvére.
Vezess az úton, mutasd a pályát Nemzetek Őre,
Éljen a nép és éljen a népjog, rajta, előre...!
Ellenünk vág a zsarnoki önkény ágyugolyója,
S visszacsap rá az erős Igazság vad diadallal,
Sosem alszik ki a nap, az égbolt nagy világlója,
Bármi sötét volt, éjnek utána feltör a hajnal.
Vezess az úton, mutasd a pályát Nemzetek Őre,
Éljen a nép és éljen a népjog, rajta, előre...!
Dr. Mészáros Gyula fordítása
