Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« török költők tára

MEHMET ÁKIF ERSZOJ
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Függetlenségi induló (Tarbay Ede)
A régi falu (Tarbay Ede)

MEHMET ÁKIF ERSZOJ (1873–1935)
A Kemál Atatürk vezette nemzeti Felszabadító Háború lelkes híve és dalnoka. Ekkor írt Függetlenségi indulója nemzeti himnusz lett. Később azonban a gyors és gyökeres reformokkal szembefordult, s állásfoglalása miatt emigrációba is kényszerült.


FÜGGETLENSÉGI INDULÓ
(Isztiklál marsi)

Ne félj, a vörös zászlók lángja messze világít,
Míg egyetlen tűzhely ég és izzik: mindhalálig.
Hazánk dicsőség-csillaga tündököl az égen,
Miénk, a nemzetünké, ragyog a messzi fényben!
Ne ráncold cifra arcodat, cicomázó félhold,
A kínból, szenvedésből, panaszból épp elég volt!
Vérük nem ontják többé, kik zászlódat kibontják,
Kik éltek, haltak érted: jogunkért, ős-szabadság!
Én mindöröktől fogva szabadon éltem, élek,
Őrült, ki homlokomra ütné a rab-pecsétet,
Akár az ár a partot, taposnám, összetörném,
Hogy új mederbe fogjon, nincs arra semmi törvény!
Ha napnyugat határán őrtállnak vasnaszádok,
Hitem acélfalával vértezve – szembeszállok!
Ne félj, a véreb szűköl! Nem fojtja meg hitünket,
Fogatlan ordasokkal mellünknek úgy se törhet.
Barát, vigyázz! Az aljast ne hagyd hazánkba lépni,
Mellvéd legyen a tested, mely golyóit kivédi.
Mégis remélj, az Isten derűs jövendölése
Beteljesül: ma, holnap – csak fegyvert fogj a kézbe!
Ahányat lépsz e földön, arra gondolj örökké,
Hány hősünk nyugszik ott lent, hány hősünk omlott röggé.
Halott apád kezéből vedd fegyverét kezedbe,
Hogy meggyalázza földünk, ne engedd senkinek se.
Nincs gyáva! Föl, előre e paradicsomkertért!...
És vértanú-had indul, megvédi ősi földjét.
Ház és vagyon, meg asszony nem kell a hosszú harcban,
Te légy velem, hazám, és segíts meg majd, ha baj van.
Lelkemnek, Isten, halld meg, örökké egy a vágya:
Szentélyed soha senki idegen ne gyalázza,
Fohászom szent hitünknek acélkemény alapja,
Igénk, hazám, a földed bevonja színaranyba.
Ezerszer izzó vassal égetném sírkövemre:
Hazám, teérted hullott sebemnek véres könnye,
Testem, magányos lelkem, mind följebb, égig szállna:
A párás éjszakán át világító világba.
Dicsőség dísze, Félhold, arcunkra vond a fényed!
Vérünk kiontott cseppje, az ős-jogot te védd meg!
Dúsan teremjen földed, gyümölcsös minden hajtás.
Kibontjuk, láng a zászlónk: vörös-szinű Szabadság!
Kardunk vasába írjuk hazánk: Függetlenséged!

Tarbay Ede fordítása


A RÉGI FALU
(Eszki köj)

Puszták, hegyek meg dombok, sík vidékek;
Öreg tanyák közt birkák nyája béget,
Fű fűre hull, vetés vetésre dől le,
Lovast lovával súlyos búza föd be;
A földeken a jószág szétbarangol,
Utak porában gyapjast gyapjas hajszol;
Tavak vizén tutaj a bivaly teste,
Mint elefánt, pihen meg, partra fekve;
Nagy ökrök szarva rét füvét hasítja,
Kövér a hátuk, zsíros bőrük síma,
Az orrlikukra ibolyák tapadnak
S kérődzve dűlnek esti szénaszagnak:
Szemük lehunyják, egyre rág pofájuk,
Vékony fonálban földre csordul nyáluk,
S amíg mormognak: macs-macs, gyűl a gyanta;
Távol leányok vérmes, szép csapatja
Nehéz hajával bíbelődik hosszan;
Tinók bökődnek, körmük kőre koppan;
Száz nyurga mént a határ szinte felfal;
Megtelt a völgy csikó- és kancahanggal.

Tarbay Ede fordítása