Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« török költők tára

FARUK NÁFIZ CSAMLIBEL
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Csankaja (Tarbay Ede)
Az utas és a kocsis (Tarbay Ede)
Halál-angyal (Tarbay Ede)
Élet (Tarbay Ede)
Vörös haj (Vas István)
Barlang (Timár György)
A ló (Timár György)
Féltékenység (Timár György)

FARUK NÁFIZ CSAMLIBEL (1898– )
Első verseiben a régi irodalmi iskola hagyományait követte, később mind nyelv, mind forma tekintetében a nemzeti irányzat híve lett. Versein a francia költészet hatása is érezhető.
CSANKAJA
A vers Kemál Atatürk emlékére íródott. Csankaja – Ankara egyik negyede; itt van a török köztársasági elnök villája.


CSANKAJA
(Csankaja)

Ez lenne hát az út, a Mindörökké,
Amelynek végén ott áll ő, az Isten...
Vándor, a szíved vissza ne tekintsen,
A fájdalom az elhagyott göröngyé.
Nehéz a gyász, hagyjátok, hadd csituljon,
Pihenjetek a lomb alatt a hűsön:
Ahol a veres diadal-sas ül fönn,
Itt fészkel ő, e végtelen nagy úton.
Ha majd a Föld árnyékot von a Holdra
S a diadal-sas szárnyát eltakarja,
Tudd meg, e földnek minden özvegy rabja
És minden árvát hozzáköt a sorsa.
Hősök, szentek pihennek e ligetben,
Gyöngynél, aranynál ékesebb a földje,
S ki látta már, a mennyeket köszöntve,
Pihent meg itt e paradicsomkertben.
Nehéz a gyász, hagyjátok, hadd csituljon,
Pihenj, pihenj a lomb alatt a hűsön,
Hol majd a veres diadal-sas ül fönn,
Ha fészket rak e végtelen nagy úton.

Tarbay Ede fordítása


AZ UTAS ÉS A KOCSIS
(Joldzsu ile arabadzsi)

Minden halálnál keserűbb a vágy;
Falum határát hol mutathatod?
– Nekem ki mondja majd, hogy „nincs tovább!”
Gyűlnek csupán az elprédált napok.
Siess, ne késsünk, ostorozd lovad,
Még vár szobája mélyén kedvesem.
– Kínom, akár a szétfutó utak,
Oly végtelen – rám nem vár senki sem.
Bár végre látnám fényedet, falum,
Emléked él – parázs a föld alatt.
– Utadnak végén kínod majd kihúny,
S enyém, magányom kínja megmarad.

Tarbay Ede fordítása


HALÁL-ANGYAL
(Melekülmevt)

Anyádról gazella tépett le csecsszopós korodban
S hogy el ne pusztulj éhen, helyette tigris szoptatott?
Egész falut fűztél hajadba: most véresen ragyog
S míg sírgödör felé taszítod, lelked mozdulatlan.
Nézd, mennyi áldozat s figyelj, ha itt a kedves este;
Hogy lásd a szivünk, lelkünk: mellét mindőnk felhasítja.
Nagy falvak kipréselt vérét a föld hiába issza:
Nem ömlik átal mozdulatlan, kő-hideg szivedbe.
Minden testedhez ért gyengéd virág cirógatása
Acélkemény szived, látom, hiába ostromolja:
Értetlenül, nevetve lépsz emberre, fájdalomra
S tiporsz a gyermekét sírig kisérő száz anyára.
Lehelletedből halál-monszun árad földjeinkre,
Szegény parasztok életét rossz ág himbálja, tartja,
Égnek a vének, csecsszopók, akár a viaszgyertya
S hagyják, hogy mocsár-tenyerét a pokol ránkfeszítse.
Anyádról gazella tépett le csecsszopós korodban
S hogy el ne pusztulj éhen, helyette tigris szoptatott,
Egész falut fűztél hajadba: most véresen ragyog,
S míg sírgödör felé taszítod, lelked mozdulatlan.

Tarbay Ede fordítása


ÉLET
(Haját)

Sóhaj, panaszdal, jajszó: ikertestvér a szájon,
De menj, amíg a nap tűz hegy-völgy övezte tájon.
Ne bándd, ha sziklák kése lábad sebesre marja,
Engedd, hogy vállad ostor perzselje, összeszabja.
A fájdalom barátod, sosem hagy önmagadra,
Füttyöd feleljen minden átokra és panaszra.
Sóhaj, panaszdal, jajszó: ikertestvér a szájon,
De menj, amíg a nap tűz hegy-völgy övezte tájon.
Ha vállad kő roskasztja, viseld, akár a pelyhet,
S ne lássa senki rajtad, ha nem bírod a terhed.
Ne nézd lován a hajcsárt: korbácsa bőrre csattan,
Erőt keressél inkább e kínban, fájdalomban...
Ne bánd, ha sziklák kése lábad sebesre marja,
Engedd, hogy vállad ostor perzselje, összeszabja,
Ne fordulj vissza, rajta! Csak rajta, menj az úton!
Kiálts; nehéz a terhed s hagyj mást, hogy porba bukjon.
Utad megírná véred: szivárog, földre csöppen,
Nyomod kutyák szagolnák csaholva, egyre többen.
A fájdalom barátod, sosem hagy önmagadra,
Füttyöd feleljen minden átokra és panaszra.
Vihar, eső, zimankó: mind győzd le őket sorra!
Hajszolt utadnak végén a nap tűz homlokodra.
A vérrel öntözött föld arany-mezőket ringat,
S korbács-sebezte bőröd csókolja rózsa-illat.
Sóhaj, panaszdal, jajszó: ikertestvér a szájon,
De menj, amíg a nap tűz hegy-völgy övezte tájon.

Tarbay Ede fordítása


VÖRÖS HAJ
(Kizil szacslar)

A domb felől kinek hallom öntudatlan sóhaját?
Elhagyatott lejtős úton milyen árnyék suhan át?
Látom messziről, egy kordé a lejtőnek nekivág.
Megremegtetvén a sebzett szívű földet, Ázsiát.
Jön a kordé, sóhajtó hazám nyög rajta, szóltam én.
Milyen kordé ez? Miféle paraszt hajtja? – szóltam én.
Közeledik élő arca, és az arcon tisztelet –
Honnan indult? milyen útak vándora volt? ki lehet?
E közelgő csöppet sem félt, mint fészekhagyó madár,
E közelgő parasztlány volt, elárulta hangja már.
Vagy halálos félelemben, régi hősökkel rokon,
Indul ő is egymagában és megáll a hegyfokon?
Arcán nem látszik az útak fáradalma, semmi vész,
Sűrű haja mintha rézből volna, bőre színe réz.
Közeledve a rézarcú szépség szikrákat vetett,
Behavazott szívemből fakaszt pirosló levelet.
A te fejed nekem mint a holnap vörös hajnala,
Szemem lángra gyúl a tűztől, mely e vörös haj maga.
Hajad izzó parazsától félő áhitat fog el,
Vörös hullámára bennem felmorajló vér felel.
Megértettem végre, hogy nem minden lélek üres ház,
S nem lehetek a madár, ki minden bárkán letanyáz.
Megértettem, hogy tehozzád mások keze nem érhet,
És az öleléseimért égő ezer szépséget
Feledteti velem végül fejed, amely lángban ég.
Megvakultam, napszúrás ért, elsötétült a vidék...
Kordé eltünt, nap leszállott, csak egy bagoly huhukol,
Bennem még a szédülés, de az a lány már nincs sehol.

Vas István fordítása


BARLANG
(Magara)

Már érzi hosszú halálát, s vonít a
Farkas: Lassan tán utolsót lehell.
A barlang szájánál barlangnyi szikla:
Az ordast karmos éhség falja fel.
Vad görgeteggel zúdult le a dombról
E szikla, s most mint sírkő, épp olyan.
Alant a farkas vérre vágyva tombol
És vérző fejjel csapkod úntalan.
Végzetes éj... Jaj, hogy fogjon ki sorsán?
Úgy élne még – ó, várj kicsit, halál!
A más véréhez szokott vén toportyán
Önnön patakzó vérét nyalja már.
Kanyarítsd, pásztor, válladra subádat,
S a nyájat csapd a legelőre ki!
Az ordas holnapját te sose bánjad:
Csapd ki a nyájat – eb se kell neki!
A barlangnál hangod mint ostor pattog...
De lelked szárnyas lován jól ügyelj:
A sziklához ne érjenek a patkók!
Ha hozzáérnek, lelked veszted el.
Hej, zöldszemű kamilla-fej, te édes,
Tavaszi illat, nyárnak képe, te,
Ne közelíts a szikla-repedéshez,
Mert elér élted sötét végzete!
... Keblem ez ordast-záró, szörnyű szikla,
Szivem a farkas, őt gyötri a mély;
De nem bírt véle éhe még s e kripta...
A sziklához, utas, hozzá ne érj!

Timár György fordítása


A LÓ
(At)

Hollófekete ló a sah elébe lép
S zablástul Allahig emeli szép fejét...
Halljátok, mi történt e lóval az imént:
Igába szánta pár garázda ezt a mént.
Verjék béklyóba bár – nem igába való.
Habzó szájába fék? Oly hiábavaló!
Dúlnak, mint áradat, nemes érzései,
S egyszer lovasait – ahány van – leveti.

Timár György fordítása


FÉLTÉKENYSÉG
(Kiszkancs)

Kerüld tekintetem... Vigyázz, semmit se szólj.
Mások is hallják hangod, mások is észrevesznek.
Jöhet lator, ki vélné: lelkéhez tartozol.
Ha még anyád becéz is, a szívem belereszket.
Én arra kérem Istent: a feléd táruló kar
Fekete földdel teljék, mielőtt még bezárul;
Aki nevedet súgja, köpjön vért, verje ótvar,
S vakuljon a szem, mely rád az én szememmel bámul!

Timár György fordítása