Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
török költők tára
FARUK NÁFIZ CSAMLIBEL
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Csankaja (Tarbay Ede)
Az utas és a kocsis (Tarbay Ede)
Halál-angyal (Tarbay Ede)
Élet (Tarbay Ede)
Vörös haj (Vas István)
Barlang (Timár György)
A ló (Timár György)
Féltékenység (Timár György)
FARUK NÁFIZ CSAMLIBEL (1898– )
Első verseiben a régi irodalmi iskola hagyományait követte, később mind nyelv,
mind forma tekintetében a nemzeti irányzat híve lett. Versein a francia költészet
hatása is érezhető.
CSANKAJA
A vers Kemál Atatürk emlékére íródott. Csankaja – Ankara egyik negyede; itt
van a török köztársasági elnök villája.
CSANKAJA
(Csankaja)
Ez lenne hát az út, a Mindörökké,
Amelynek végén ott áll ő, az Isten...
Vándor, a szíved vissza ne tekintsen,
A fájdalom az elhagyott göröngyé.
Nehéz a gyász, hagyjátok, hadd csituljon,
Pihenjetek a lomb alatt a hűsön:
Ahol a veres diadal-sas ül fönn,
Itt fészkel ő, e végtelen nagy úton.
Ha majd a Föld árnyékot von a Holdra
S a diadal-sas szárnyát eltakarja,
Tudd meg, e földnek minden özvegy rabja
És minden árvát hozzáköt a sorsa.
Hősök, szentek pihennek e ligetben,
Gyöngynél, aranynál ékesebb a földje,
S ki látta már, a mennyeket köszöntve,
Pihent meg itt e paradicsomkertben.
Nehéz a gyász, hagyjátok, hadd csituljon,
Pihenj, pihenj a lomb alatt a hűsön,
Hol majd a veres diadal-sas ül fönn,
Ha fészket rak e végtelen nagy úton.
Tarbay Ede fordítása
AZ UTAS ÉS A KOCSIS
(Joldzsu ile arabadzsi)
Minden halálnál keserűbb a vágy;
Falum határát hol mutathatod?
– Nekem ki mondja majd, hogy „nincs tovább!”
Gyűlnek csupán az elprédált napok.
Siess, ne késsünk, ostorozd lovad,
Még vár szobája mélyén kedvesem.
– Kínom, akár a szétfutó utak,
Oly végtelen – rám nem vár senki sem.
Bár végre látnám fényedet, falum,
Emléked él – parázs a föld alatt.
– Utadnak végén kínod majd kihúny,
S enyém, magányom kínja megmarad.
Tarbay Ede fordítása
HALÁL-ANGYAL
(Melekülmevt)
Anyádról gazella tépett le csecsszopós korodban
S hogy el ne pusztulj éhen, helyette tigris szoptatott?
Egész falut fűztél hajadba: most véresen ragyog
S míg sírgödör felé taszítod, lelked mozdulatlan.
Nézd, mennyi áldozat s figyelj, ha itt a kedves este;
Hogy lásd a szivünk, lelkünk: mellét mindőnk felhasítja.
Nagy falvak kipréselt vérét a föld hiába issza:
Nem ömlik átal mozdulatlan, kő-hideg szivedbe.
Minden testedhez ért gyengéd virág cirógatása
Acélkemény szived, látom, hiába ostromolja:
Értetlenül, nevetve lépsz emberre, fájdalomra
S tiporsz a gyermekét sírig kisérő száz anyára.
Lehelletedből halál-monszun árad földjeinkre,
Szegény parasztok életét rossz ág himbálja, tartja,
Égnek a vének, csecsszopók, akár a viaszgyertya
S hagyják, hogy mocsár-tenyerét a pokol ránkfeszítse.
Anyádról gazella tépett le csecsszopós korodban
S hogy el ne pusztulj éhen, helyette tigris szoptatott,
Egész falut fűztél hajadba: most véresen ragyog,
S míg sírgödör felé taszítod, lelked mozdulatlan.
Tarbay Ede fordítása
ÉLET
(Haját)
Sóhaj, panaszdal, jajszó: ikertestvér a szájon,
De menj, amíg a nap tűz hegy-völgy övezte tájon.
Ne bándd, ha sziklák kése lábad sebesre marja,
Engedd, hogy vállad ostor perzselje, összeszabja.
A fájdalom barátod, sosem hagy önmagadra,
Füttyöd feleljen minden átokra és panaszra.
Sóhaj, panaszdal, jajszó: ikertestvér a szájon,
De menj, amíg a nap tűz hegy-völgy övezte tájon.
Ha vállad kő roskasztja, viseld, akár a pelyhet,
S ne lássa senki rajtad, ha nem bírod a terhed.
Ne nézd lován a hajcsárt: korbácsa bőrre csattan,
Erőt keressél inkább e kínban, fájdalomban...
Ne bánd, ha sziklák kése lábad sebesre marja,
Engedd, hogy vállad ostor perzselje, összeszabja,
Ne fordulj vissza, rajta! Csak rajta, menj az úton!
Kiálts; nehéz a terhed s hagyj mást, hogy porba bukjon.
Utad megírná véred: szivárog, földre csöppen,
Nyomod kutyák szagolnák csaholva, egyre többen.
A fájdalom barátod, sosem hagy önmagadra,
Füttyöd feleljen minden átokra és panaszra.
Vihar, eső, zimankó: mind győzd le őket sorra!
Hajszolt utadnak végén a nap tűz homlokodra.
A vérrel öntözött föld arany-mezőket ringat,
S korbács-sebezte bőröd csókolja rózsa-illat.
Sóhaj, panaszdal, jajszó: ikertestvér a szájon,
De menj, amíg a nap tűz hegy-völgy övezte tájon.
Tarbay Ede fordítása
VÖRÖS HAJ
(Kizil szacslar)
A domb felől kinek hallom öntudatlan sóhaját?
Elhagyatott lejtős úton milyen árnyék suhan át?
Látom messziről, egy kordé a lejtőnek nekivág.
Megremegtetvén a sebzett szívű földet, Ázsiát.
Jön a kordé, sóhajtó hazám nyög rajta, szóltam én.
Milyen kordé ez? Miféle paraszt hajtja? – szóltam én.
Közeledik élő arca, és az arcon tisztelet –
Honnan indult? milyen útak vándora volt? ki lehet?
E közelgő csöppet sem félt, mint fészekhagyó madár,
E közelgő parasztlány volt, elárulta hangja már.
Vagy halálos félelemben, régi hősökkel rokon,
Indul ő is egymagában és megáll a hegyfokon?
Arcán nem látszik az útak fáradalma, semmi vész,
Sűrű haja mintha rézből volna, bőre színe réz.
Közeledve a rézarcú szépség szikrákat vetett,
Behavazott szívemből fakaszt pirosló levelet.
A te fejed nekem mint a holnap vörös hajnala,
Szemem lángra gyúl a tűztől, mely e vörös haj maga.
Hajad izzó parazsától félő áhitat fog el,
Vörös hullámára bennem felmorajló vér felel.
Megértettem végre, hogy nem minden lélek üres ház,
S nem lehetek a madár, ki minden bárkán letanyáz.
Megértettem, hogy tehozzád mások keze nem érhet,
És az öleléseimért égő ezer szépséget
Feledteti velem végül fejed, amely lángban ég.
Megvakultam, napszúrás ért, elsötétült a vidék...
Kordé eltünt, nap leszállott, csak egy bagoly huhukol,
Bennem még a szédülés, de az a lány már nincs sehol.
Vas István fordítása
BARLANG
(Magara)
Már érzi hosszú halálát, s vonít a
Farkas: Lassan tán utolsót lehell.
A barlang szájánál barlangnyi szikla:
Az ordast karmos éhség falja fel.
Vad görgeteggel zúdult le a dombról
E szikla, s most mint sírkő, épp olyan.
Alant a farkas vérre vágyva tombol
És vérző fejjel csapkod úntalan.
Végzetes éj... Jaj, hogy fogjon ki sorsán?
Úgy élne még – ó, várj kicsit, halál!
A más véréhez szokott vén toportyán
Önnön patakzó vérét nyalja már.
Kanyarítsd, pásztor, válladra subádat,
S a nyájat csapd a legelőre ki!
Az ordas holnapját te sose bánjad:
Csapd ki a nyájat – eb se kell neki!
A barlangnál hangod mint ostor pattog...
De lelked szárnyas lován jól ügyelj:
A sziklához ne érjenek a patkók!
Ha hozzáérnek, lelked veszted el.
Hej, zöldszemű kamilla-fej, te édes,
Tavaszi illat, nyárnak képe, te,
Ne közelíts a szikla-repedéshez,
Mert elér élted sötét végzete!
... Keblem ez ordast-záró, szörnyű szikla,
Szivem a farkas, őt gyötri a mély;
De nem bírt véle éhe még s e kripta...
A sziklához, utas, hozzá ne érj!
Timár György fordítása
A LÓ
(At)
Hollófekete ló a sah elébe lép
S zablástul Allahig emeli szép fejét...
Halljátok, mi történt e lóval az imént:
Igába szánta pár garázda ezt a mént.
Verjék béklyóba bár – nem igába való.
Habzó szájába fék? Oly hiábavaló!
Dúlnak, mint áradat, nemes érzései,
S egyszer lovasait – ahány van – leveti.
Timár György fordítása
FÉLTÉKENYSÉG
(Kiszkancs)
Kerüld tekintetem... Vigyázz, semmit se szólj.
Mások is hallják hangod, mások is észrevesznek.
Jöhet lator, ki vélné: lelkéhez tartozol.
Ha még anyád becéz is, a szívem belereszket.
Én arra kérem Istent: a feléd táruló kar
Fekete földdel teljék, mielőtt még bezárul;
Aki nevedet súgja, köpjön vért, verje ótvar,
S vakuljon a szem, mely rád az én szememmel bámul!
Timár György fordítása
