Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
török költők tára
JAHJA KEMÁL BEJÁTLI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Nyílt tenger (Vas István)
A hang (Vas István)
Korhelyek élete (Vas István)
Korhelyek estéje (Vas István)
Korhelyek halála (Vas István)
Találkozás (Vas István)
Janicsár-gazel (Vas István)
A hó zenéje (Timár György)
Úti gondolatok (Timár György)
Álomváros (Timár György)
Ereni tavasz (Timár György)
Mi a jó? (Timár György)
Sekip Tundzshoz (Timár György)
Csodavár (Timár György)
Együttlét (Timár György)
Tengeri dal (Timár György)
Ősz (Timár György)
Éjszaka (Timár György)
Egy jóbaráthoz (Timár György)
Gondolat (Timár György)
Tűnt nyár (Timár György)
Nyílt tenger (Bede Anna)
Itri (Bede Anna)
Ének Mohácsról (Bede Anna)
A havazás zenéje (Bede Anna)
Éjszaka (Bede Anna)
Szeptember végén (Bede Anna)
Úti gondolatok (Bede Anna)
Őszidőn (Bede Anna)
A néma hajó (Bede Anna)
Bánat és emlék (Bede Anna)
JAHJA KEMÁL BEJÁTLI (1884–1958)
A modern francia költészet ihlette meg; ennek ellenére a régi klasszikus versformák
következetes híve, életre keltője.
NYÍLT TENGER
Akindzsi – régi török fegyvernem, amely fontos szerepet játszott az oszmánlik
hódító háborúiban.
A HANG
Bebek – isztanbuli városnegyed.
KORHELYEK HALÁLA
Háfíz – perzsa költő (XVI.sz.), aki Sírázban született.
A HÓ ZENÉJE
A verset a költő 1927-ben, Varsóban írta.
Tanbúrí Dzsemil Bej – a századforduló neves török zeneszerzője.
ÚTI GONDOLATOK
Itri – jeles török zeneszerző (XVII–XVIII. sz.).
ÁLOMVÁROS
Üszküdár – Isztanbulnak az ázsiai parton elterülő negyede.
ERENI TAVASZ
Erenköj – tengerparti hely Isztanbul közelében.
Sírín – egy klasszikus szerelmi történet hősnője.
NYÍLT TENGER
(Acsik deniz)
A Balkán városaiban telt el gyerekkorom,
Percenkint új láng égetett, a régi fájdalom,
Szivemben Byron bánata, sóvárgás vert tanyát,
S jártam merengve, hallgatag, hegyen át, völgyön át.
Szívtam a szabad levegőt Rákofcsa mezején,
Akindzsi ősök hódító, vad vágya bújt belém,
Lelkemnek visszhangját a századok Észak felé
Viharral zúgó rohama nyaranta felveré.
Megveretett a hadsereg, és gyászolt a haza,
De győztes ábránd ragyogott álmomba éjszaka.
A vándorlások seprűje, vándorló hajlamom,
S ha átcsobogtak a vizek a bús határokon –
Mind azzal az ábránddal együtt szívemben zenélt,
S megismertem a láthatár hívó végtelenét.
S szóltam egy nap: „Tér, szerető énnekem nem elég.”
S bejártam az országokat, vonzott a messzeség.
S álltam a végországban is, hol föld már nincs tovább:
Még ma is érzem nyelvemen nagy tengerek savát.
A Nyugat végső partjain, a legörvényesebb
Időben, s fölverte a zaj az ólmos egeket,
Láttam az ezerfejű sárkányt, neve Óceán,
Láttam szép testét is, ahogy smaragdos taraján
Villództak minden pillanat mély remegései,
Láttam s megértettem, hogy e sárkányt ki élteti:
Végtelen láthatár felől kapott erőre – ő!
Erejét összeszedve jött s áradva, bőgve – ő!
Minden vitorlás, gőzhajó a kikötőbe szállt,
Az ő hatalma birtokolt teret és láthatárt.
Csak ő maradt ott lázadón, kebléből vér fakadt...
Egy barlang-száj nyílt s vonított egy szörnyűt, hosszasat...
Nagyméltóságú bánatod meghitten sírt felém,
Lelkem lelkedre lelt a nagy örvények idején,
Tenger, örökké szomorú, hallgattam jajodat...
Éreztem, tőled távol is lelkünk veled marad.
Értettem, hogy nincs az a szép part, mely itt gát lehet,
A szűnhetetlen szomjúság fájdítja szívemet...
Vas István fordítása
A HANG
(Szesz)
Hírét se tudom már napok óta, s íme, élek:
Szívemben a fájás lecsitul, hála az égnek.
Gyógyulni de édes, ez a béke a világgal!
Szivem szeretettől lobog, ujjongani szárnyal.
Nézvén a tavasz tiszta világát, jön az este,
Száll a derűs ég alkonyi ábrándja Bebekre...
Este! Makulátlan, ragyogó arc a te lényed!
Gyúlnak ama dombon, egy-egy ablakban, a fények,
Víg homloku várral mosolyog közbe Kücsükszu,
Hátul honi erdők vonulása, sűrű, hosszú
Lejtők körülöttem, mulatás, tarka zsivaj bong,
Szél szalad a fák közt, valamennyi vele hajlong,
Ágaik a szél lágy ütemét lengetik egyre...
Néztem, a vizen két ladik úszik közeledve...
Mint ablak a nyárra, az a hang gyors diadalban,
Boszporusz öléből felível tágan a dallam,
Régi szerelem szállva kiárad vele dallá,
Visszhanggal a dombok sora lángolva felel rá:
Megtelt az egész táj a hegyek közt szerelemmel,
S elnyelte a dalt és ama szép hangot a tenger.
Egyszerre az álom hova tűnt? Szenvedek ébren,
Testemen a tűz-ing, amiben hajdan is égtem...
Mindenfelől ő néz, az a vágy, vérszinű mámor,
Szájában a rózsa, a kezében a pohár bor,
Szépsége betölté körülöttem a világot –
Ez volt az az este, mikor engem leigázott.
Vas István fordítása
KORHELYEK ÉLETE
(Rindlerin hajáti)
Van úgy, hogy rettentő vihar a sors, feléd repül:
Úgy nézz rá, mint a fekete égboltra a hegyek.
Van úgy, hogy ember fia tör rád embertelenül:
Mi közöd hozzá? okosabb, ha észre sem veszed.
A hívő is, gyöngédszívű istenhite szerint,
Mindenkinek a megfeszített Jézusról mesél.
Oroszlán tátja ásító száját oly nagyra, mint
Korhely víg büszkesége, ha eléri a veszély.
Vas István fordítása
KORHELYEK ESTÉJE
(Rindlerin aksámi)
Vissza nem térő este. Horizont. Későre jár.
Végső szakasz. Haj, életem! mulass: itt a határ.
Elhigyjük-e, hogy majd megint e világra jövünk?
Mért etetnek ilyesmivel? Vigasz nem kell nekünk.
Az űrben széles szárnyait megnyitja hallgatag
A nagy kapu, s mögötte már többé nem kél a nap,
De beözönlik feketén a végenincsen éj.
Utolsó percek alkonya: szivem, kedvedre élj,
S a szerelmed pusztítson el, kínod vagy gyönyöröd:
Vagy tulipán vagy rózsa nyíljon szép szivünk fölött!
Vas István fordítása
KORHELYEK HALÁLA
(Rindlerin ölümü)
Ama kertben rózsa nyílott Háfiz sírja mellett,
Újra nyílt naponta, színe mint a költő vére,
A csalogány éjszakánkint hajnalig kesergett,
Zokogása a hajdankor Sírázát idézte.
A korhelynek a halál nyugalmas Tavaszország,
Füstöl örökké szivének füstölő edénye,
Sírja hűvös ciprusok közt, nyílnak rajta rózsák,
Minden reggel új s új rózsa, s bülbül sír az éjbe.
Vas István fordítása
TALÁLKOZÁS
(Teszádüf)
Bámultam az útra, szememet tágra kinyitva.
Kérdeztem a széltől, ki is Ő és mi a titka.
Párducszeme volt, zöldszinü volt, vad tüze tiszta.
Lelkem lobogását rabul ejté e varázslat.
„Mondd hát, az öröklét lakomáján veled ittam,
Bíborszinü rózsák levelével borítottan,
S egy vágy remegése a szivünkben szakadatlan?”
Nézett, mint egy álom közepéből, s belesápadt.
Vas István fordítása
JANICSÁR-GAZEL
(Gazel)
Ali kezében ott a kard és fenyeget, csak üss!
Müezzin szava tölti be az egeket, csak üss!
A boldog hír ígéri már a biztos diadalt.
Ó, várkapukat megnyitó győztes sereg, csak üss!
A hitetlen kolostorokra félholdat rakó
Világhódító pádisáh megérkezett, csak üss!
„Allah nagy!” – híven hirdeti a harcok hajnala.
Hadd érjük el az ujjongó Mohamedet, csak üss!
Vas István fordítása
A HÓ ZENÉJE
(Kar múszikíleri)
Hosszabb ezer évnél ez a dallam; hosszabb ez éj.
Hó hull – ezer évig? – s szakadatlan dünnyög, beszél.
Bús, mint a zsolozsmák a monostor mély rejtekén;
Zúg, mint a patak zsong, s ezer ajkon lágy költemény.
S lenn is zene terjed: belezengnek mord orgonák...
Szláv bú, mely a szívem soha még nem markolta át.
Vágyam ma e kortól, e falaktól ellengedez:
Tanbúri Dzsemil Bej muzsikál – szólj, zengj, szent lemez!
S nagy csönd örömétől, im, a lelkem megrészegül...
Isztanbul, a hangod, szavad őrzöm, hű részemül.
Eltűnik a hó, lám, az az álnok köd messze jár:
Éjjel sima vízzel puha álmok tág öble vár.
Timár György fordítása
ÚTI GONDOLATOK
(Jol düsündzseszi)
Ha a sírban, hol a hajnal sem kél már minekünk,
A halott test pora megbújtatná képzeletünk,
– Mivel élet soha másutt nincs, csak hol haza vár –
Törökország legyen álmom, úgy nem fáj a halál.
Legyen ott városa mind – óránkint váltson a kép –,
Legelébb drága Rodostóm, aztán Izmir, a szép,
Kupolák szent íve, tenger, sok-sok széles öböl,
Hol a véget-sosem-érő nyárnak fénye ömöl;
Katonáink s az egész nép; s tettük súlya szerint
Vonuló hírneves őrök, hontartó eleink;
Dagadozzon a szivemben múltakkal tele hit,
Dübörögjön zene, zengvén Itrink hangjegyeit...
Legyen éj bár a halál lenn, szörnyű és idegen,
Csak a hon képzeletemben mindig a régi legyen!
Timár György fordítása
ÁLOMVÁROS
(Hajál sehir)
Esti sétád ilyentájt ha Dzsihángírba visz,
Tekints át az árnyékosabb túlsó partra is!
Szebb ez est a többinél, mi máskor erre leng,
Nézd, a napsugár üvegből palotát teremt;
Isten szórakozni vágyik – meghallván szavát,
Kis ablakok tündérlakká alakulnak át,
Csupa tűz a túlnani part; s szinte rádnevet
Gazdag lángú pompával a régi napkelet.
Fények építésze, akit meg nem lát a szem,
Vörös kelyhe színarany borától részegen,
Építi – hej, hány százezer esztendő lejárt,
Amióta építgeti álom-Üszküdárt!
Ám az isten ihletése pillanatnyi csak,
Lángos alkony fénycsodái széjjelfoszlanak:
Mind a nyugat hirtelen-gyors sötétjébe vész...
Szultánságod, Üszküdárom, kurta és kevés!
S lám az este pusztítását mégse bánja, ki
Ciprusok közt ön-fényébe képes szállani.
Amikor ily megbocsátó, békés este van,
Rá nem szedhet sem a talmi, sem a színarany.
Ama túlsó parton, ott, hol minden domb sötét,
Ott lakik a bűvösujju építész: a nép,
Omló viskók mélyiről vet ritka mécs-sugárt:
Ez a tükör veri vissza híven Üszküdárt!
Timár György fordítása
ERENI TAVASZ
(Erenköjde bahár)
Szép volt a neved, s megtisztelő is,
Körünkben gyakorta emlegették.
Sírín neve sem volt ily nemes név,
S most megrohan újra... Lásd, az emlék
Versembe idéz, oly fájva őriz.
Csillag született, mélyről, sugárzón,
Kék ég tüze-dísze gyúlt szivemben;
Úgy vágyakoztam, hogy tönkrementem...
Hangod ma is él, fülembe cseng-zeng,
S táplálja szerelmes álmodásom.
Szép volt a világ, és szép az évszak:
Két szív idelenn, s a csillagár fönn...
Lesvén az időt, mely zúgva száll-jön,
Az volt örömöm, csak az, királynőm,
Hogy mily gyönyörű, mily tünde szép vagy!
Sztambul, tavasz! Izzó érzelem lett,
Láng lett a közömbös ismeretség;
Aztán a magány, s a kín: szeretsz még?
Nem lesz soha ily fölségesen-szép,
Ily dús kikeletje már Erennek.
Timár György fordítása
MI A JÓ?
(Terdzsih)
Rang, hír s a pénz a földön, ej – tűzrevaló!
Kíván-e kéjt a sírba más, mint a bohó?
Ám ha rózsa nyílik, ha dal szárnyal felénk,
Vágyunk: ölelni kedvesünk – ez csak a jó!
Timár György fordítása
SEKÍP TUNDZSHOZ
(Sekip Tundzsa rubáí)
A hit örömét elnyelé a távol,
Már hol vagyunk hősöktől, prófétáktól?
A magas hegylánc hágója üres már,
Nem járja többé zengőajku pásztor.
Timár György fordítása
CSODAVÁR
(Hajálábád)
Várába csukatta be a herceg a fiát,
Honnan ki a tájra, de az égboltra se lát.
S íme, a falakról mese zsongott, rege bongott:
Hozzá Ezereggyéj csodaországa leszállt.
Timár György fordítása
EGYÜTTLÉT
(Vuszlat)
Annak, kit az ágyban szerető test ölel éjjel,
Annak, kinek ösvényt a jövőhöz csak e kéj lel,
Annak az idő mély, örök éj asszonyi combon,
S nem látja a hajnalt a parázsló horizonton...
Álma: örök Éden, szerelem jár ligetében,
Más szél susog ottan, örökös nyár süt az éjben...
Nem sír csalogány ott; ez a boldog, a vidám sor!
Rózsa tud-e őszről? Telihold-fény a fogyásról?
Sok szem les az égre, íve mindnek egyaránt kék,
Dúsnak meg a búsnak egyaránt szép ez a játék;
Ott, míg a medence vize hűsíti a kedvest,
Lágy és örökös hang: a szökőkút dala repdes.
Lélek, ha akadna, kit e mély kert befogadna,
Hű párja ölelne, akit Ő, Ő simogatna,
És kit csupa-illat haja sűrűje befonna,
Annak gyönyörűszép csoda volna ez a torna.
Csillag gyul a létnek üde káprázataképpen
Lobbos szerelemből, s ragyogón ég a szemében...
Hosszabb ölelést vágy, szive szomjas puha csókra
(Szomjaztat az ajkak tapadó és buja sója),
Ember, amit alkot, csak e sóval viszi végbe,
Isten, amit elrejt, csak e sóval viszi égbe!
Lángolnak a rózsák ama kertben... S aki ott van,
Hogy szállt oda? Mily sors keze hozta ide, s honnan?
Szél volt, szerelem-szél! Viharos szárnya e szélnek,
Azzal röpitette ide – orkánnal! – a végzet.
Mily út! Ragyogó út! Ez az élet szele! És az
Esti repülés, ó, milyen ég-hosszu szökés az!
Négylovas a hintó, amin ülnek; tovaszáguld...
Szívek horizontja, ime, szélesre kitágult...
Fénylő diadalt ül ez a két hű szerető itt;
Fáklyák tüze gyullad s lobog égről le a földig.
Mind-mind, akit éjjel szerető test ölel ágyban,
Ott él az e kertben, nem a köznapi világban,
Régi hona eltűnik a zajló habokon túl
– Zsarnoki az óra! Vele múlt lét szava kondul –,
És ha szines álma eliramlik, ha felébred,
Börtön a világ már, hol a cellák feketéllnek.
Szörnyűbb van-e ennél? Ilyen átokszerü nincs más:
Kábán, egyedül csak – s az az égés, az az izzás!
Hej, sors! E sötétség komiszabb tán a halálnál!
Hej-haj, szerelem! Már a tiéd volt, kire vágynál...
Jöjj el, közös óra, csodatévő tenyereddel!
Édes, ragyogó éj! Soha többé ne eredj el!
Timár György fordítása
TENGERI DAL
(Deniz türküszü)
Teli szél fúj, el is indul duzzadó vitorlád,
Szelíd éjből puha fény dől, könnyű pászma hull rád,
Eliramlasz, s im, a part, az otthon képe foszlik,
Csupa álom kel a tájon; arra kanyarodsz, míg
A hab árad, s a magánynak karma nő hivatlan,
A világ nagy köre tágabb, s újul száz alakban,
Ölel úgy, hol tovaúszol: más a fénye ismét,
Fölül éj leng, mese-kék csend, lenn a tenger is kék...
Ez az óra meseszóra, varázsra hasonlít,
Visz a Göncöl, tovavonszol, húz a horizontig.
De dereng, és a teremtés gazdag álma hamvad:
A vizek lenn, az egek fenn szürkévé fakulnak.
Ím, a hajnal sima talppal siklik az ezüstön,
A magasban csuda-lassan megtárul a függöny,
S hol a habból zenekar szól harsogón rivallva,
Elibéd áll egek és ár császár-birodalma.
Hova most lépsz, oda úgy nézz: más bolygó az ottan,
„Hol az út?” – ezt sose kérdezd, maradj csak nyugodtan.
Elalélnál? Tovalép már, illan, száll a mámor,
Sose félj a szakadéknak álcázott hiánytól,
Hogy az isten te vagy itten, egy kicsit megérezd,
Igy a lélek ma a létnek eljut öröméhez.
Ez uton, ládd, a vitorlát nem rettenti szél se,
Ami eltűnt, az a lelkünk, magányunk ne sértse,
A kitárt kék fele szállj még, vár a végtelen part,
Az enyészet sose tép meg, míg a képzelet tart.
Timár György fordítása
ŐSZ
(Szonbahár)
Oly hosszu lesz az ősz! S míg időz, minden véget ér,
Elhull a víg madár, vége már, hull a holt levél.
Elszállt a tünde nyár, messze jár... Visszhangzón süvölt
– Mint dörögve búcsuzó ágyuszó – tenger, szikla, völgy.
Nem kél e nyár soha, lábnyoma zord enyészeté;
Bús, ködös őszi nap, sápatag túlvilági éj...
Átfog e rémítő vén idő, szorít, mint a prés;
Hallod, utas, mit susog ciprusok lombja? „Erre térsz.”
Körben nehéz homály; a láthatár lassan hamvad el.
Vonszolva hordani azt, ami jön: komisz teher.
Dúlt táj: az ajkadat mint lakat zárja – csendje mély;
Mély csend, mely úgy lehet: átmenet új zenék felé;
Mind, akit a vad halál karma vár, szakasztott olyan,
Mintha épp az anyaméh rejtené, mint ki most fogant.
S mint gally, ha elfutó gyors folyó habjait lepi,
Álomba hull az ész, ébredés nem nyílik neki.
Mondd hát: a kínjaink – szíve nincs – hogy tudná a kő?
Meg sem érzi azt a föld, hogy megölt, meg sem érzi ő.
Timár György fordítása
ÉJSZAKA
(Gedzse)
Álmok tava ringott, s mi kanócként
Úsztattuk a tükrén el a holdfényt.
Ó, szép szinezüst út, ragyogó út!
Eltűnt honi tájról sose szóltunk.
Elnyúlt, kiterült ott a habon sok
Lejtő... Csuda-fák közt mese dombok...
Haldoklik az évszak. Ez a nyárvég
Most mint sose hallott zene száll még,
S foszlik, tovatűnt már a ködökben...
Pirkadati álmunk tovaröppen.
Timár György fordítása
EGY JÓBARÁTHOZ
(Bir doszta miszralar)
Boldog mind, akit elfog az emlék, s vele él csak;
Mást nem vár az a messzi jövőtől: kegye nem kell.
Vár rá kedvese és csupa zöld rügy, buja évszak;
Őt már mennyei vágy lepi tisztult szerelemmel.
Hidd el: hogyha a szív ily örömmel teli volna,
Jól tenné, ha aludna, ha álmodna a lélek!
Kergetvén a gyönyört, szakadatlan robotolva,
Meddőn tengve, Noé minek élt, mondd, ezer évet?
Timár György fordítása
GONDOLAT
(Düsündzse)
Csak gond a jóbarátság – ám a magány is nyomaszt.
A végső évtized jön; hogyan, mivel töltsem azt?
Az embereket értem, átlátszók mindannyian...
Ó, jaj, csak volna még egy utolsó arany nyilam,
Már ki nem lőném – bármily édes ábrándkép után.
Szememre végső álom, jőjj el, borulj végre rám!
Az élet vad kalandja végképp megtárult nekem.
Ha lelkünk örök lenne, vágynám tán, hogy az legyen?
Ha kihűlt minden ábránd, létünknek mi íze van?
E tudás csak a hasznom; mert az ősz haszontalan...
„Az él, ki maga érez” – mondják, s talál tán e szó;
„Ki maga érez, szenved” – mondom én, és így való.
Nem az, hogy meg kell halnunk – életünkben más a baj:
Az életbe az ember, még amíg tart, belehal.
Timár György fordítása
TŰNT NYÁR
(Gecsmis jaz)
Álomszerű nyár volt. A világra te lehelted
Színét, dala rímét, örömét, mely csupa láng volt.
Hangod csupa szív még, vele telnek ma a kertek,
S majdan csak az emlék, csak a vágy int ama nyárból.
Meglásd, ha a víznek sima tükrére hajolsz, hogy
Álmod rezeg ottan, elinalt éj szeme les rád:
Holdfény, üde rózsák, s a te legszebb tükör-arcod,
S köztük az a nyár még, az az árnyék, amely elszállt.
Timár György fordítása
Yahya
Kemal Beyatli verseiből
Fordította: Bede
Anna
Yahya
Kemal Beyathli (Üszküb [ma Szkopje], 1884 - Isztambul, 1958) a huszadik század
első felének-közepének kiemelkedő török lírikusa. Előkelő balkáni család sarja:
ősei részt vettek a félsziget meghódításában, szpáhiként birtokot szereztek.
A család későbbi sorsa, a költözések hűen tükrözik az Oszmán Birodalom visszaszorulását.
Yahya Kemal Beyatli előbb Szelanikba - ma Thesszaloniki -, majd Isztambulba
került. Tizenkilenc évesen Párizsba szökött: kérdés, hogy a kalandvágy vagy
a II. Abdul-Hámid önkényuralma elleni tiltakozás mozgatta-e. Csupán annyi bizonyos,
hogy a francia költők - a parnasszisták és a szimbolisták - életre szóló hatással
voltak rá. 1912-ben végleg visszatért Isztambulba: tanított az egyetemen, folyóiratot
szerkesztett. 1923-ban tanácsadóként részt vett a lausanne-i béketárgyalásokon.
A továbbiakban hol képviselő, hol diplomata volt. Varsóban, Madridban, később
Karachiban is képviselte hazáját. Egy rövid házasságtól eltekintve egyedül élt.
Yahya Kemal Beyatli viszonylag kevés verset írt: kötetei csak halála után láttak
napvilágot. Igaz ugyan, hogy a kötetek anyagát még maga állította össze, címüket
is megadta: Kendi Gök Kubbemiz (A saját égboltunk) 1961, Eski Şiirin Rüzgâriyle
(Régi versek sodrásában) 1962, Rubailer (Rubáik) 1963. Külön kötetben jelent
meg Omar Khajjám fordítása: Hayyam Rubailerini Türkçe Söyleyiş (1963).
Yahya Kemal Beyatli rendkívül érzékeny az oszmán-törökség hagyományára. Második
kötetét oszmánli nyelven írta: ezt a mai török olvasó is csak szótár segítségével
tudja olvasni. Első kötetében rendkívül érdekes és fontos szintézist valósított
meg: témája majdnem mindig Isztambul és a birodalmi múlt, nyelve az újtörök,
rímképleteiben, zeneiségében, hangulatfestésében érvényesülnek a francia formák
és vívmányok, de időmértékben ír: az oszmán költészet aruz-metrikáját használja.
A szabadverset művelő fiatalabb költőktől - így Orhan Veli Kaniktól (l. Credo
2002. 1-2., 126-133. o.) - idegenkedett.
Yahya Kemal Beyatli verseit nehéz fordítani: a rímes-időmértékes forma önmagában
sem könnyű, ráadásul az aruz-metrika szokatlan a magyar fülnek. Örülünk, hogy
Bede Anna vállalkozott a fordítás szép, de nehéz munkájára. Ezt megelőzően a
Szenvedélyek tengere című antológiában (Európa, 1961) olvashattunk huszonegy
Yahya Kemal Beyatli-verset Timár György és Vas István magyarításában.
Az alább közölt versek a Kendi Gök Kubbemiz (A saját égboltunk) című kötetből
valók. A nyersfordítást magam készítettem, kivéve az Itri című verset, amelynél
Sudár Balázs segített - különös tekintettel a mevleví-dervisek zenei kifejezéseire.
- a szerk.
NYÍLT TENGER
A
Balkán városaiban éltem gyerekkorom,
Lánghoz hasonló vágy tüze perzselt mindenkoron.
Lelkemben Byron bánata, melytől ő szenvedett,
Így jártam álmodozva be sok völgyet és hegyet.
Átérezvén apáim örök szenvedélyeit,
Szívtam Rakofcsa friss levegőjét, mely szivet hevít.
Lelkem derűjén átdübörögtek korok s hadak,
Visszhangot vertek bennem üvöltő vezényszavak.
Harcunk leverték! Gyászba borult szép szülőhazám
S a hódítás eszméje kisértett sok éjszakán.
Kivándoroltak ezrek, utánuk vágyódtam én,
S a gyászhatáron túlról özönlő folyók vizén
Minden hab azt susogta: ilyen szép a lét vize,
S tudtam, milyen jó a végtelen vándorlás íze,
S szóltam: sem asszonyom, se hazám nem kell már nekem,
S indultam új utakra, csodás messzi földeken.
Elértem
azt a pontot, ahol föld már nincs tovább,
Érzem ma is szájamban a tág tengerek savát.
Nyugat végső partján a dagály tombolása várt,
Midőn az égbolt sátora ólomszínűre vált.
S megláttam az ezerfejű sárkányt, e furcsa lényt,
Bámultam szép testét, a smaragd bőr selymén a fényt,
Láttam, hogy villódzó, remegő örök táncot lejt
S megértetem, hogy ím, ez az őslény életre kelt.
A végtelenből jött ide pezsgő habzással ő,
Egyszer csak itt termet, kitörő őrjöngéssel ő.
Vitorla, gőzös, mind, mi a vízen volt, menekült,
E tágas tér, e szép jelenés övé egyedül.
Csak ő maradt ott egymaga, kebléből vér fakadt,
Ezer barlang-száj nyílva vonyított hatalmasat...
Tenger!
Fölséges bánatodat átéreztem én,
Szemtől szemben véled, ama nagy dagály idején.
Keserved hallgattam, örök fájdalmú tengerem,
Éreztem: ebben a nagy magányban egy vagy velem.
Nincsen part, mely visszaver ily csodálatos varázst,
Ily kínzó szomjúságra hasonlító jajgatást.
Bede Anna fordítása
ITRI[1]
Rifki Melúl Mericsnek[2]
Itriről
véneink regélik rég:
Ő a mi szép zenénk igaz szentje,
Elragadván e nép szivét-lelkét
Ő a hajnal királya, felkentje.
Hány, de hány ünnepen, korán reggel,
Ágyúdörgés-szerű zengzetekkel
Nagyszerű, szent tanát nekünk zengte!
Lásd:
Budáról, Irak s Egyiptomból,
Hódoló, messzi tartományoktól
Szél hozott dalt hazánkba távolból,
Hangzatot száz tavasz virányából.
S Itri felfogta létünk csodáját,
Századok büszke históriáját
Vén platánfák levélzúgásából.
Szép
zenéjében ott a hit fénye,
Életünk áradó iramlása,
Boszporusz s Tundzsa égi kéksége,
Bővizű Eufrátesz világlása.
Hány, de hány hang zenél: egünk, földünk,
Bánatunk, vágyaink, dicsőségünk,
életünk tükröző, korunk mása.
Olykor-olykor
Nevá[3] zenéjéből,
Mely hol árad, hol épp puhán járdal,
Szép Nevá szárnyalása elbűvöl
S pirkadat kél kelet határában;
Szót ha szól, mindenki betűjéből,
Szótagából s az éj sötétjéből
Lelki fény gyúl az éj homályában.
Tán
irigy volt a balsors e jóra,
Elveszett már e szép zenék ezre,
Húsz maradt csak meg az utókorra,
Miknek immár a Nát[4] a legszebbje.
Hogyha síp sípol, üstdob ha dobban,
Gyorsuló mevlevi hangzatokban,
Felhat az Ájin[5] a magas mennybe.
Ő,
a lángész, e teljes világnak
Papja volt, zengzetes húrú költő,
Része egy foghatatlan csodának,
Még tudósok se tudják, ki volt ő.
Művei titkosak. Égi kincsek,
Halhatatlan világ-béli kincsek?
Ily csodás, nagy varázs honnan is jő?
Jobb
vigaszt nem talál mást a lélek:
Hogyha elvágja hangját halálom,
S több öröm-zengzetet nem remélek,
Elsuhan majd a múlt, mint egy álom,
Hintve fényét derűs holnapoknak,
Mert e művek talán ott ragyognak
Nagy, hajótlan-habú óceánon.
Bede Anna fordítása
ÉNEK MOHÁCSRÓL
Voltunk
rohanó had, mely előtör, mire virrad,
Voltunk a legelső bevetett száz lovas ifjak.
Száguldva
repültünk mi Mohács térein által,
S megtelt ama nagyhírű mező lódobogással.
Győztünk!
Ez a hír messzi hazánkat beragyogta,
Hogy érte e bátor sereg éltét odadobta.
Rózsás
e halál; szép tulipán csókja a bére,
Mennybéli dicsőség fogadott édes ölére.
E
földi világtól búcsúzunk: rajta, rohamra!
Végső ez a harc! Századokig harsog a hangja!
Hősködve
jutottunk magas útjára az égnek,
Allah közelében fogadott angyali ének.
Átérve
a menny kapuján, mindünk örömére
Értünk örökéletű nagyapáink közelébe.
Egy
kertbe kerültünk jeles ősök seregével,
Egyként elesett hajdani hősök seregével.
De
el nem enyész; hallja egész nép a vitézség
Villámrohamán víg paripáink nyerítését!
Bede Anna fordítása
A HAVAZÁS ZENÉJE
Varsó 1927
Több,
mint ezer év óta ez éj lassú zenéje
Hallik, s ez a hosszú havazás zeng ezer éve.
Mint
messzi kolostorban a bús, méla zsolozsma,
Százak szomorú kórusa szól századok óta.
Mélyből
fakadó orgonaszó dallama árad,
Nagy szláv szomorúság. De nekem furcsa e bánat!
Mennék
el e kortól, e tetőktől a hazámba,
Tanbúri Dzsemil bej[6] lemezét hallani vágyva!
Megtér
örömöm, hogyha e mester dala szárnyal,
Szívem teli isztambuli hangok zsivajával.
S
nincs több havazás, köd se szitál több e határon,
Mert már haza, Körfezbe röpített színes álmom.
Bede Anna fordítása
ÉJSZAKA
Kandilli
ragyog fel álmainkban,
Holdfény lebegő hajója villan.
Ringó,
színezüst utunkra tértünk,
Mentünk, s hazatérni nem reméltünk.
Képzelt
havasok, fa-látomások...
Vízen pihenő hegyóriások...
Már
vége a könnyű röptű nyárnak,
E szép, különös melódiának.
Mentünk,
sűrű ködbe veszve, halkan.
Álmunk tovaszállt a virradatban.
Bede Anna fordítása
SZEPTEMBER VÉGÉN
Elmúlt
a nyár. Már Kanlidzsa ősz fürtű vénei
Lelkében föltámadnak a múlt őszök évei.
Csak
egy várost szeretni is oly kurta ám a lét!
Csak itt maradna még ez a nyár, csak ne folyna szét;
E
jó italt bár éveken át isszuk, vége már,
Ily élvezethez egy rövid élet kevés. De kár!
Sorsunk:
halál. Nem fél szivünk, elpihenni kész,
Csak hogy hazánkat már sose lássuk, csak ez nehéz.
Kit
fogva tart az éj, soha már partot nem talál.
Keservesebb e vágyakozás, mint a jó halál.
Bede Anna fordítása
ÚTI GONDOLATOK
Most
vettem észre csak azt, hogy vén lettem, úgy lehet,
Nem látom oly csodaszépnek ma már az életet.
A szép varázs eliramlott a hosszú út során,
E szép világnak ezentúl nincs oly hatása rám...
Egyiptom s Szíria álmom volt ifjúságomon,
E szép vidékeket immár közönnyel bámulom,
E műemlékeket ifjan, csak öt-tíz éve még
Nem láttam volna ilyennek: halom kő-törmelék...
Hisz már a föld maga sem más, csak józan ész, anyag,
S a lét határai már-már feltűnni látszanak.
Sem virradatkor a tenger, sem pusztán nap, ha lejár,
Sem megcsodált piramis, sem a Nílus habja, ha vár,
Sem Baalbek kora Rómát idéző romjai,
Sem Büblosznak Adonisztól maradt emlékei,
Sem citromfás ligetek, sem rózsák, sem tulipán,
Sem gránátalma, se szekfű, sem illatos banán,
Sem Damaszkusz-béli arab dal, mely égre árad,
Sem Zahle-szőleje adta részegítő párlat
Nem tesz boldoggá soha már, ó jaj, ez az aggkor!
- Ezt nem életkor teszi - szólt egy bölcs ember ekkor:
- Hit tesz boldoggá, a keresztfán se lenni hitlen.
Azt feleltem: - Jézus is ifjú volt akkor itt lenn.
Ha lent a sírban, ahol már hajnal sem hasadna,
A test elporlana s a képzelet megmaradna,
S a mindenség gyönyörűn a szülőföldből állna,
Halálomban csak az otthon lenne szívem álma.
Hazám szép városait láthassam percről percre,
Izmirt, mit úgy szeretek, Rodostót és a szerte
Fénylő sok tornyot, a Márvány-tengert s Boszporuszt, hol
Felhőtlen kéklik az ég, s nyár örökkön lángol,
És minden alkotásunk, népünk és katonáink,
Egyenként sok csuda hősünk, tisztes ősapáink.
Szívemben zeng az Allah akbar, fohásza hitnek,
És időnként a Nevakári szólaltatik meg,
Haljak meg bár idegen földön, síri éjben,
Csak bennem drága hazám képe maradjon épen!
Bede Anna fordítása
ŐSZIDŐN
Az
életünk hamar tovaszáll, hosszú ősz jön el,
A sok virág, madár, falevél sorra útrakel.
E zaklatott évszak folyamán búcsút int a táj,
Tenger s hegyek fölzengenek és jön borús homály.
Mit még a nyárból láthat a szem, fájva foszlik szét,
Bús nap köszönt s bús éj idején túlvilági lét.
Az ősz fájdalma teljesen átjár szivet, velőt,
S az út végén már látni a ciprusos temetőt.
A
láthatár szűkebb, s a szelíd nap sötétedő,
A köznapok lassulnak, a szív terhe egyre nő.
Az ember már-már hallja a föld nyugtató szavát
S megsejti egy másik zene fölsejlő dallamát,
Meghajtja önmagát a kimért pusztulás előtt,
S az lesz, ki volt hajdan, mielőtt még világra jött.
Ahogy
fáról szakadt falevél mély folyóba hull,
Örök álmunkba úgy zuhanunk, öntudatlanul.
Anyánk, a föld kőszíve bajunk át nem érezi,
Halál-kalandunk végezetét észre sem veszi.
Bede Anna fordítása
A NÉMA HAJÓ
Húzzák
fel a horgonyt, itt van a napja,
Már indul a nagy titkú hajó távol utakra.
Oly néma, talán utasa sincs, rajta ki élne,
Nem leng se selyemsál, se tenyér, intve feléje.
Az ittmaradók hangtalanul néznek utána,
Könnyezve meredvén a sötét vízi világba.
Elment a hajó, vissza nem is tér soha többé.
Jaj, ittmaradók! Bánatotok mardos örökké!
Lám, itt szeretett, s szerető hasztalanul vár,
Mert az, kire várnak, haza nem jön sohasem már.
Sok messze hajózó örömest nézi a tengert.
Elszáll az idő, senki se jő vissza, ki elment...
Bede Anna fordítása
BÁNAT ÉS EMLÉK
Oly
messze estem, el se hagy tán e fájdalom,
Már hull a lomb, a sok keserű percet fájlalom.
Egymás után dereng fel ezer perc, mi elszaladt.
Még visszatükröződik a múltból a pillanat:
Kávé Emirgán ősi platánfái rejtekén,
Hűs szél-bolyongta fán a levél mind, de mind beszél.
Bár más, de úgy hasonlít e szentélyhez egy fehér
Márvánnyal ékes kút, meg a rávésett költemény;
Látom Jeszári verssorait, mely mind furcsa, szép,
S hallom megittasodva a tenger bűvös neszét.
Bede Anna fordítása
Jegyzetek
[1] Buhurizáde Musztafa Itrí (1640?-1712) az oszmán klasszikus zene egyik legnagyobb zeneszerzője. Valószínűleg a keringő dervisek, a mevlevik rendjéhez tartozott. Kitűnő nevelésben részesült, jól tudott arabul és perzsául, nagyra értékelték kalligráfiai képességeit, a költészet és a zeneszerzés fortélyait pedig korának legjelesebb mestereitől tanulta. A szultáni udvarban elsősorban énekesi tehetségével tűnt ki, melynek révén megszerezte magának IV. Mehmed szultán (1648-1687) és I. Szelim Giráj krími tatár kán (1671-1704, megszakításokkal) támogatását. Zeneszerzői képességeit az oszmán zene minden területén kamatoztatta. Éppúgy szerzett világi hangszeres darabokat, mint könnyed hangvételű dalokat, a vallásgyakorlathoz kötődő himnuszokat vagy a dervisek elmélyedését segítő zeneműveket. Bár rendkívül termékeny szerzőként ismerték, máig csupán negyven-egynéhány darabja maradt fenn, amelyek azonban az oszmán zenetörténet csúcsának számítanak. - Sudár Balázs.
[2] Rifki Melúl Merics /Rifki Melül Meriç/ (1901-1964) Török irodalomtudós, költő, művészettörténész. - S. B.
[3] Nevá kár: A nevá a klasszikus oszmán zene egyik legalapvetőbb "hangneme", makámja. A kár egy régies, sok refrénnel megtűzdelt, hosszú dalforma. Itrí nevá makámban szerzett dalát e forma legtökéletesebb megvalósulásaként tartják számon. - S. B.
[4] Nát: Mohamed prófétát dicsérő vers vagy dal. - S. B.
[5] Ájin: a mevlevi (keringő) dervisek szertartásának, illetve a szertartás zenéjének az elnevezése. - S. B.
[6] Tanbúri Dzsemil bej (Tanbürî Cemil Bey): a 19-20. század fordulójának népszerű török zeneszerzője - a szerk.
