Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« török költők tára

BÁKÍ
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Vagyunk a Szerelem-Nagyúr hű rabszolgája... (Vas István)
Tikkadó forrás a lélek... (Kónya Lajos)
A tulipán-arcú szépek... (Kónya Lajos)
Hogyha véle egyesülhet... (Kónya Lajos)
Míg az ágy... (Weöres Sándor)
Nyugodj, szív... (Weöres Sándor)
Ha sóhajtó bús kebelnek... (Weöres Sándor)
A szerelemnek törvényére... (Kónya Lajos)
Búcsúztató Nagy Szulejmán halála alkalmából (Kónya Lajos)

BÁKÍ (XVI. sz.)
A török irodalom fénykorának legjelesebb mestere, Nagy Szulejmán szultán udvari költője.
VAGYUNK A SZERELEM-NAGYÚR HŰ RABSZOLGÁJA...
Dzsámi – jeles XVI. századi iráni költő.
BÚCSÚZTATÓ NAGY SZULEJMÁN HALÁLA ALKALMÁBÓL
Ezán – imára való felhívás, amelyet a minaretből intéznek a mohamedánokhoz.


VAGYUNK A SZERELEM-NAGYÚR
HŰ RABSZOLGÁJA...
(Ezelden sáh-i askun...)

Vagyunk a Szerelem-Nagyúr hű rabszolgája, életem,
Vagyunk a gőgös szenvedély örök szultánja, életem.
A szomjú szívtől meg ne vond szépséged édes záporát,
A vad vadonban tulipán bús szirma várja, életem.
Mélyünkbe rejtett gyöngyökért a kapzsi végzet vért fakaszt,
Szivünkbe váj s a szellem új tárnáit tárja, életem.
A lélek ősforrásain ne tűrj homályos bánatot,
Vagyunk az oszmán büszkeség színe-virága, életem.
És Bákí verse körbejár, mint ünnepélyen serlegek,
Mert bennünk maga Dzsámí jött e lakomára, életem.

Vas István fordítása


TIKKADÓ FORRÁS A LÉLEK...
(Áb-i haját-i lánine...)

Tikkadó forrás a lélek, éltető ajkadra szomjas,
Adj ajkad kelyhéből csöppet, élet-víz is arra szomjas!
Szomjú lélek csókra vágyik, véremet inná a kedves.
Istenem, miféle völgy ez? Lelkem, kedvesem be szomjas!
Kedves, ajkad édes ízét nemcsak a szív áhítozza,
Szárazon maradt ajakkal még a tengerár is szomjas.
Tölts bort! Ím, mulat a bánat, lélek és szív lángra kap ma,
Vígadozz, pohárt emelve, jóbarátod ajka szomjas!
Szerelmesek, vetélytársak, vágynak együttlenni véled.
Béke-felleg, záporozzál, hívő és gyaur ajka szomjas!
Lejla-arcú, mi lesz, ha sír Bákíd s indul a pusztába?
Mert Medzsnún forró könnyére sívó puszta földje szomjas!

Kónya Lajos fordítása


BUKSZUS-TERMETŰ...
(Ferjádima...)

Bukszus-termetű, jajgathatok, hozzám nem tér be,
Bárhogy kiáltok, gyenge hangom nem jut fülébe.
A szerelmesek célhoz érnek mindenki előtt,
A szegény szúfik igyekeznek, mégis, mivégre?
Jajjaim előtt jár a könnyem, kapudon kopog,
Forró folyású, amit a szél soha nem ér be.
Bárhogy igyekszel a Kábához, útad megszakad,
Élelmed elfogy, jön érted a halál végtére.
Bákí e földön de sok mestert elért dalával!
Ám manapság nincs oly mester, ki őt elérje.

Kónya Lajos fordítása


A TULIPÁN-ARCÚ SZÉPEK...
(Lále-hadler kildilar...)

A tulipán-arcú szépek rózsa-nézni mentek,
Mezőn nézelődtek, járták a rétet, a kertet.
Tán a folyóvizek tiszta arcodért omolnak,
Téged, ó ciprus-termetű, örökké keresnek.
Sok vitéze jött a búnak, a szív-várba’ laknak.
Harcok zűrzavara dúl itt, görbe kardok csengnek.
Könnyeim patakja árad, reszkető sírástól,
Duzzadóbban, mint víz-árja a Vörös-tengernek.
Bákí versét két világrész térein olvassák,
Úgy illő, ha mindenütt e fényes sorok zengnek!

Kónya Lajos fordítása


HOGYHA VÉLE EGYESÜLHET...
(Ejlesün vuslati...)

Hogyha véle egyesülhet, meggyógyul beteg szivem.
Barátaim, meghaltam én, jaj, orvosság kell nekem!
Ékes poharunk elvesztvén, megöl minket a bánat.
Töltögető, jöjj, keresd meg bárhol, gyógyír kell nekem!
Nem vigyáztál, kiütötték kezedből a poharat.
Meg ne sejtsék, őrizzétek, a gyógyír titok legyen!
Ne vedd ki szívem sebéből nyilad minden szilánkját,
Az Istenre, hagyj egy kicsit, úgy gyógyul vérző sebem!
Árva küszöböd porába hajtnám éjjel arcomat.
Nyugodjatok, hírt se adván, sok az én ellenfelem!
Annyi erőd sem maradt, hogy elsorold panaszaid,
Boldogtalan Bákí, hol van, ki segít keserveden?

Kónya Lajos fordítása


MÍG AZ ÁGY...
(Dzsáme-háb ol áfeti...)

Míg az ágy a gondot veszi rejtő kebelére,
Sejtem, éjt díszítő hold száll felhő kebelére.
Reggelente, ó, gerlice, ne zokogj hiába:
Estelente ciprus karol az ő kebelére.
Bár tudhatnám, ó, gerlice, mért panaszkodsz égig?
Hisz ha rózsa nem ölelne égő kebelére.
Gyöngy-fogadról dalomat tán ismeri a tenger,
Gyöngykagylóit ezért vonja féltő kebelére.
Bákí a te arcod vágyva szívét sebesíti,
Marék rózsaszirmot így hint érző kebelére.

Weöres Sándor fordítása


NYUGODJ, SZÍV...
(Szabr ejle...)

Nyugodj, szív, és panaszod a kedvesnek ne mondd el,
Rejtsd kebeled mélységébe, lelkednek ne mondd el.
Vigyázz, őrködj, vagy bor helyett megisszák a véred,
Ezért mámorod a részeg szeműnek ne mondd el.
Ismerd önmagad, de másnak rejtelmed ne tárd ki,
Tiszta borod idd fenséggel, senkinek ne mondd el.
Ha szúfí jön, a szerelem igéjét ne ejtsd ki,
Bölcs légy, tikod a tudatlan embernek ne mondd el.
Mint Jákobot hamis vérrel, rá nem szedik Bákít:
Tizenkét testvér meséjét, ismerlek, ne mondd el.

Weöres Sándor fordítása


HA SÓHAJTÓ BÚS KEBELNEK...
(Színeje csekmege...)

Ha sóhajtó bús kebelnek víg ciprusa volna,
Énekesnek engedelmes gyógyítója volna.
Megnyugszunk az igazságban, hogyha ölelés, csók
Nem naponta, mégis minden alkonyatra volna.
Rózsanyílás idején is járnánk a mecsetbe,
Ha ér partja, pohár széle, széplány ajka volna.
Kocsma sarka, rózsaliget szöglete hasonló,
Ha tulipán-arcu csaplár s rózsás bora volna.
Rég nem sóvárogna Bákí borra és leányra,
Hogyha lélekben türelme, szívben nyugta volna.

Weöres Sándor fordítása


A SZERELEMNEK TÖRVÉNYÉRE...
(Fermán-i aska...)

A szerelemnek törvényére mi szívből ügyelünk,
A sors szavával szembeszállni szavunk sincs nekünk.
Alávalóknak egy világért nem hajtunk fejet,
Egy birodalmunk, reményünk, hitünk: Istenünk.
Nem támaszkodunk a magasság arany botjára,
Isten kegyében van bizalmunk, ő legyen velünk!
Ájtatoskodás szúfí-módra, nem nekünk való,
Mert ez a világ arra késztet, lázadók legyünk.
Korsóinkból a gondtalanság italát isszuk,
Nem értik meg a szúfík, mi a szándékunk nekünk.
Allahnak hála, bár elmúlik itt a boldogság,
Örökké él majd a világban emlékezetünk.

Kónya Lajos fordítása


BÚCSÚZTATÓ NAGY SZULEJMÁN
HALÁLA ALKALMÁBÓL
(Kánúní merszijeszi)

(Részletek)
Kit hírnév, dicsőség ejtett egykor béklyójába –
Meddig tart neked e világ múló hiúsága?
Gondolj a napra, az élet tavasza elmúlik,
S válik tulipán-szín arcod falevél-sárgára.
Végül a föld nyel el téged, mint utolsó kortyot,
S az égből követ dobnak az élet poharára.
Igaz ember, kinek szíve, mint a tükör, tiszta.
Jaj, mit keres kebeledben tigris mohósága?
Meddig tart az ábrándozás? Példa kell-e néked?
Nem elég az oroszlánként küzdő sáh halála?
Boldogság lovagja te, ki nem fértél a földön,
Nem vetettél soha zablát futó paripádra.
Magyar gyaurok meghajoltak, tisztelvén szablyádat,
És dicsérték kardod ékét gyaurok, csodálva.
Arcod lassan földre hullt, mint a friss rózsa szirma,
Égi kincstáros ékkőként zárta szarkofágba.
                            *
Felkelt a nap, de a világ sáhja fel nem serken,
Széles égbolt-sátra rejti, arca meg se rebben.
Szemünk elmaradt az úton, hír se támad onnan,
A padisáh küszöbének pora meg se rezzen.
Arcának színét se látjuk, fekszik száraz ajkkal,
Rózsaként, mely nedvét vesztve, elfonnyadt a kertben.
Hej, hatalmas úr! Az eget felhők függönyözték,
Hogy terólad szégyenkezve, sírva emlékezzen.
Azt kívánom, sírba nézzen, gyermekét sirassa,
Aki téged – vén vagy ifjú – könny nélkül temessen.
Téged gyászolván, az izzó nap-korong kihúnyjon,
S kínjában a fellegekből föld mélyébe vesszen!
Vér zokogjon, emlékezvén, kardod élét lássa,
Szakadjon ki hüvelyéből, tövis földbe-verten.
Tépje meg magát a toll nagy kínoddal-bajoddal,
S tépje köntösét a zászló bánatos szelekben!
Hányszor adtál szív-sebeket élével a kardnak!
Nem szólhatott senki ott, a nyelvek elhallgattak.
Lándzsád látván, mely szép ciprus-ághoz volt hasonló,
Lázadó szavak a bánok torkában ragadtak.
Lovad akármilyen útra tette fürge lábát,
Királyok vére ömlött ki elébe lovadnak.
Visszaszáll a vágy madara e múló világban,
Te kardoddal Isten útján lelkek sorsát szabtad.
Szerte e kerek világot villámként bejártad,
Szavadra vas-ölű világ-vitézek támadtak.
Ezer templomot szereztél és tettél mecsetté,
Harangok szava helyett az ezánt olvastattad.
Kondult a halál harangja, végül is meghaltál,
A Paradicsomban vettél pihenőt magadnak.
Istennek hála, te mindkét világban boldog vagy,
Magadat e földön hőssé s mártírrá avattad.

Kónya Lajos fordítása


GAZEL

Egyszer fakad csak a bimbó rózsavirág-gallyon,
Az én bimbóm hol nyíladoz, hol virágzik vajjon?

Tavasz feslett, hímes köntöst varrogat a pázsit,
Bülbül-madár dalolgatja édes dalolásit.

Gyenge rózsa a te arcod, borszínű az ajkad,
Ezt sóvárgom, e piros bort, ezt a rózsagallyat.

Hej tudja-e az a holdarc az én szivem álmát,
Hajfürtjével békóba vert rabszolga sirámát?

Bâkî ajkát újra ködlő sóhajtásra nyitja,
S ki-kifeslik egy-egy új dal aranyos jácintja.

Dr. Mészáros Gyula fordítása


GAZEL

Hogyha szólnál bimbóajkról, rózsaarcról, ím te vagy,
S a bú-bánat síró hangú bülbüléről, én vagyok.

Hogyha szólnál boros ajkról, s jácintoknak fürtiről,
Jázminkeblű, ingó-lengő ciprusfáról, ím te vagy.

S hogyha szólnál ciprus tövét öntözgető patakról,
Sóhajtozó, könnyes arcú szerelmesről, én vagyok.

Hogyha szólnál bűvös fürtű bűbájosról, tolvajról,
Varázslatos pillantású cselszövőről, ím te vagy.

S hogyha szólnál szomjas ajkról, megtépett bús kebelről,
Bánatában árván hagyott beteg szívről, én vagyok.

Hogyha szólnál üdv és béke birodalmát feldúló
Könyörtelen tekintetű vad tatárról, ím te vagy.

Bâkî hogyha Ferhâd s Medsnún szerelméről szólanál,*
S békevesztett, szíve-megtört szerelmesről, én vagyok.

* Ferhâd és Medsnún a boldogtalan szerelmesek képe a keleti irodalomban.

Dr. Mészáros Gyula fordítása


GAZEL

Furulya szól, édes ének árjadoz belőle,
Ne hidd, mégis, a bánat-tűz nem alszik el tőle.

Bármiről is szól az ének, bármit tárogatnak,
Én magam csak sóhajtozom, téged siratgatlak.

Hej csapos, hej hagyd a mécsest, azelőtt se kellett,
Megélünk majd boros kupánk lángos tűze mellett.

Tulipános arcod édes nem is közénk illik,
Odavaló vagy, ahol a rózsavirág nyílik.

Bâkî lelkét boldog öröm vendégsége járja:
Furulyaszó, szemem könnye, emléked rózsája.

Dr. Mészáros Gyula fordítása


GAZEL

Miből van a mosolygása, édes enyelgése,
Sudár-karcsú termetének magakelletése?

Miből van az arca, szeme, szemöldök-hajlása,
Indus-barna szemölcsének merre van a mása?

Miből van a göndör haja, gyűrüző fonatja,
Fürteinek, fonatának mosuszos illatja?

Alighanem ezüsttükör kebled fehérsége,
Fülönfüggőd rózsaszálon harmatok rezgése.

Szerelmes a Bâkî újra, ám csalódik mindig,
Jól is van így, hozzád édes kegyetlenség illik.

Dr. Mészáros Gyula fordítása


NAGY SZULEJMÁN SZULTÁN HALÁLÁRA
(Kaszîde-töredék)

Vágyódva tekintget az útra a rózsa,
Vár téged a nárcisz, szemét könnye mossa.
Akár drágagyöngyből vón a világ könnye,
Nem születik, mint te, több oly drágagyöngye.
Hej szivem, csupán csak te maradtál vélem,
Jer, zokogjunk érte, elbúsúlva mélyen,
Sirámát énekünk hangosra emelje,
Bánatunk felhőit zúgassa, keverje.

Feljön a hajnal is, de a sáh nem ébred,
A világ sátrába egy pillantást sem vet.
Az úton jártatjuk kémlelő szemünket,
Ki mond hírt őróla, ki vígasztal minket...?
Halvány az orcája, az ajka megsorvadt,
Mint lehullott rózsa, fektében elhervadt.
Sűrű felhő gyűl az égbolt mezejében,
Jóságod említve könnyez szégyenében.

Hullassa is könnyét, hadd folyjon a földre,
Örege-apraja sirassa örökre.
A holdvilág képe bánattűzben égjen,
Bújában sivatag pusztamélybe térjen,
Ott sirasson téged gyászos fátyol-öltve,
Úgy temetkezzék el a fekete földbe.

Mindakét világon boldogságra leltél,
Híres-neves hőssé, vértanúvá lettél.

Kardod az ellenség sebhedt testét járta,
Ellened beszélő nyelvüket elvágta,
Büszke lándsaerdőd ágai láttára
Engedelmes szókat vett az ajakára.
Harci lovad lába akármerre lépett,
Minden lépésére egy életet tépett.
Mint madárcsapatja a levegőégnek,
Alláhért a khánok felkerekedének,
S mintha villámtüzet szórtál volna széjjel
Vastüszőjű hősök bajnokseregével.

Ezer templom romján mecsetet rakattál,
Harangok helyéről szent ezân-t* mondattál.
De megperdült végül indulásod dobja,
S árnyékába vett a dsenneti kert** lombja.

Mind a két világon boldogságra leltél,
Híres-neves hőssé, vártanúvá lettél...

* Imádkozásra hívó ének, melyet a müezzin énekel a minâre erkélyéről. ** Dsennet = Paradicsom.

Dr. Mészáros Gyula fordítása