Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
török költők tára
AHMET HÁSIM
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Meghalni (Vas István)
A lépcső (Vas István)
Gólyák a holdfényben (Vas István)
Fehér madarak éjszaka (Vas István)
Visszfény (Vas István)
Hajnalfényben (Vas István)
Elmúlás (Timár György)
Sötétség (Vas István)
Előszó (Vas István)
Medence (Vas István)
Tó-ciklus (Vas István – Timár György)
Alkonyi vágy (Timár György)
Szekfű (Timár György)
Csalogány (Timár György)
Nyáresti emlék (Timár György)
Ősz (Timár György)
AHMET HÁSIM (1884–1933)
Verseire hatott a századforduló francia költészete. Az új utakat kereső török
költészet kimagasló egyénisége.
MEGHALNI
(Ölmek)
Felhágok a bánat Hóreb hegyének csúcsára,
Onnan,
Onnan lezuhanni, így belehalni
A megsemmisülés meghitt, sötét ölébe...
Remegő lángja
Az áldozati tűzként szikrázó estnek,
Csupasz sziklákon égve,
Felhágok a bánat Hóreb hegyének csúcsára,
Onnan,
Onnan lezuhanni, így belehalni
A megsemmisülés meghitt, sötét ölébe...
Véres ing foszlánya
Nyomomban
Napszikla szállna,
Abban a percben, mikor a létnyugtalanság zaja elnémul,
Nagyszerű percében a napnyugovásnak
Minden víz lángban a horizontba árad,
Mikor a csüggedt testnek a kar a nemlétet kitárja,
„Gyerünk!” – szólal meg mélyen a szakadék hangja,
Abban a percben,
Felhágok a bánat Hóreb hegyének csúcsára,
Onnan,
Meg sem hallgatva már a szív reményét,
Meghalni a megsemmisülés ölébe zuhanva.
Vas István fordítása
A LÉPCSŐ
(Merdiven)
Ha egyszer majd e lépcsőn lassan-lassan lejössz,
Szoknyádon egy halom ezüstlevél tapad,
És felnézel az égre és elsírod magad...
Sápad a tó... az arcod is így halványul el,
Ó, nézd a bíbor párákat: az este már közel...
A rózsa földre hajlik és vérzik szótlanul.
Ágon a bülbül mint a láng s tündöklő vére hull.
E márvány mérthogy bronzszínű? E tó miérthogy lángra gyúl?
Egy titkos jelbeszéd ez, mely lelkünknek felel.
Ó, nézd a bíbor párákat: az este már közel...
Vas István fordítása
GÓLYÁK A HOLDFÉNYBEN
(Mehtápta lejlekler)
Álldogálva a tó partján, hosszan, mozdulatlan,
Gólya-gólya álmodik holdas bódulatban...
A magasban mint azúrszín tó a menny ma este.
Rovarok a csillagok fönn az égi habban...
Nincs madár vadászni őket mennyei vizekben,
Fényparányok tömegét falni szakadatlan?
Ilyen égi rejtelmekről lenn a földi parton
Gólya-gólya álmodik holdas bódulatban...
Vas István fordítása
FEHÉR MADARAK ÉJSZAKA
(Karanlikta bejaz kuslar)
Fekete éjfél mélyiben szemmel láthatod,
Ezüst madarak csillognak a vad homályon át:
Hinnéd, a hajnal házias királynőjét a fény
Árnyak közt hagyta el s az ő művének tartanád,
Hogy szerteszét a partokon kancsók állanak,
S kristálykancsókba gyűjti a holdfény párlatát.
Vas István fordítása
VISSZFÉNY
(Parilti)
Tűzfolyamból sorsom felmorajlott,
Lelkemtől lelkéig hömpölyögve,
Szerelemnek mély, nehéz sebéről
Vallott: azt, hogy fájni fog örökre.
Ahogy a tűz rajta visszafénylett,
Menekültem, visszanézve szótlan;
Láttam e szerelmet távozóban,
Ahogy szeme s ajka visszafénylett.
Vas István fordítása
HAJNALFÉNYBEN
(Safakta)
Szerelem tündöklő hajnalából
Vissza, hol sötétlenek az éjek?
Hajdani ábrándjaikra vágyón,
Sírnak kik előttünk odaérnek.
Vissza? Lehetetlen visszatérni,
Ha szivünk szomoruságba vész el.
Már egy kéz kinyúlt a láthatárról
S húz egymáshoz a zsarnoki kényszer.
Vas István fordítása
ELMÚLÁS
(Zulmet)
Hej, te,
Ki lassan elmosódsz már az esti szürkületben,
Szétfoszló árny az alkonyég alatt!
Mielőtt még az éj a tájra lebben
S az eleven lélekzet fönnakad,
Jer, te,
Kinek arany haján még tavasz fénye ég lobogva,
Még utoljára tedd kezed megfáradt, néma homlokomra,
S eredj. Ahonnan nékem már nem nyílik igéret,
Minden út feléd tündököl, hogy lábad megtapodja.
E számkivetett testet, e torzat, hagyd az éjnek,
S e megbicsakló térdet... Majd csak megfojtja lassan
A jégvizű sötétség e haszontalan éltet.
Gyilkos, kegyetlen út volt... Tüskékkel, vad kövekkel
Foszlatta-tépte széjjel reményem gyönge selymét,
S most – rémes árnyu éjjel! – oly közel már a nemlét...
Eredj, menj,
Ezüst hold nevetése táncol a te szemedben...
Eredj szökellve, töretlen gerinccel,
S az árnyban ifjuságod lábnyomát ne veszítsd el.
Az éj, amelyben töppedt domb vagyok,
A szépség hitét festi majd elébed:
A szemedben hunyorgó csillagok
Csillámló fénye, amint felragyog,
Sugár-szobornak téged úgy emel
A sötétség fölébe, mint az isten.
Menj, töretlen gerinccel,
S kövesd hívását lelked délövének.
Mély út ez, hosszu út ez, és egyre-egyre hosszabb:
Térdem már beleroggyant; szemeim megvakultak;
Rezgő hívása lelkem egy nagy, fekete húrnak...
Menj, s hagyj az éji vészre, mely lassan szertefoszlat.
A sötétség fagyasztó, vad, feneketlen árja
Már megdermesztett mindent a világon...
Belém oly halált öntött, mely akárcsak az álom,
A sötétség fagyasztó, vad, feneketlen árja.
Eredj, menj,
Vidd ajkad nevetését, s az arany fényt szemedben,
Csillaggal betelt fürtjeidnek újra-üde lángját!
E gyilkos szerelemnek vermétől óvd a lelked,
Eredj,
És jól vesd meg az árnyban a remény büszke lábát.
S a szemek az aranyló ábránd-birodalomban,
Ha „Hol van Ő?” – kinyílnak értem,
Ha megkérdezik tőled: „Mi történt véle? Hol van?”
Beszéld el szörnyű végem az árnyékok vizében.
Timár György fordítása
SÖTÉTSÉG
(Karanlik)
A szerelem sötét éjszakáján
Bülbül dalol őrülten az éjben –
Medzsnúnt vajon elhagyta-e Lejla?
Válás hangja fáj vad énekében.
A szerelem sötét éjszakáján
Rád-emlékezés volt csak a létem,
S mint magányos bülbül, égten égtem.
Vas István fordítása
ELŐSZÓ
(Mukaddime)
Ne hidd, hogy a rózsa tűzre gerjed,
Láng ez itt, ha hozzányúlsz, megéget
Előtted a rózsaszínű serleg.
Már Fuzúlí részeg lett e lángtól,
E varázsír őrjítette Medzsnúnt,
Úgy, ahogyan elmondják a versek.
Égnek, akik isznak e pohárból,
Ezért a szerelem éjszakáján
Jaj és sóhaj zengeti a kertet.
Láng ez itt, ha hozzányúlsz, megéget
Előtted a rózsaszínű serleg.
Vas István fordítása
MEDENCE
(Havuz)
Vár lent a medencében az este,
Ott játszadozik lengve felette
A drága, ki nappal soha nem jön
S este ideszáll képe nevetve,
Karcsú derekát holddal övezte,
Titkos takaró rajta az égbolt,
Rózsás, csupa-csillagos a teste...
Vas István fordítása
TÓ-CIKLUS
(Göl szaatleri)
Nyitány
Bámultam a merengés vizébe,
Úgy néztem az élet figuráit,
Ezért nekem tarka ellenjáték
A föld minden kavicsa, növénye.
Dél
A zöld vizekben nagy gyöngyszemekből virágok nyílnak,
Altató hangja ezüst bogárkák vízi dalának,
A parton álmok és délibábok vágytalan, bágyadt,
Napfénytől ittas, vízre merengő lányai állnak.
Délután
Reszketnek ezüstlő parton szürcsölvén a gazellák,
És az ivás zaja oly furcsán megbontja a csendet,
Ahogy moccanat nélküli vizekből kilebegnek
Lassan a hosszú, vízszínű néma gazellák.
Este
Hallgatnak est-teli fákon a vízi fülemülék,
Ívükkel átfogják a vizek a képzelet egét;
Kék partra visszatérnek árnyból a madarak,
Szájukban vörösen izzó egy-egy napgyöngyszem ég.
Vas István fordítása
Éjfélkor
S egyszerre néma csend lett: a hold a tóra lengett,
Mása volt – lágy igézet – a víz lelkem vizének;
És felfénylett a lélek alján egy furcsa rózsa,
Egy gyászaim-borító, csillámló verítékcsepp.
Hajnal
Remeg a fák hajnali koronáján
Tűnt ábránd népe, álomi madárhad.
S mikor kigyúl a fény, az égbolt piperéje,
Nyomorult foglya mind a földi láthatárnak.
Timár György fordítása
ALKONYI VÁGY
(Bir günün szonunda arzu)
Szememben, mely fáradtan borongva
Tekint széjjel, rózsás hajnal éled:
Roppant rózsák... Sirámuk a nádak
Panaszánál vészesebb, sötétebb:
Hátukon pecsét – a nap korongja.
Arany tornyokból a víg madárhad
Füttye jelzi: újra kél az élet,
Madaraké, melyek minden este
Eltűnnek – tán más világba szállnak?
Este, újra este, újra este,
Ezüst-vértes ív, a vízbe lesve;
Este, újra este, újra este,
Ó, ha testem tavi nád lehetne!
Timár György fordítása
SZEKFŰ
(Karanfil)
Kedvesem ajkán csöppnyi láng
Volt ez a szekfű, onnan oroztam
Keserű lélekkel, elepedve.
Hullnak a lepkék, szíva lágy,
Elbódító illatát,
S meghalok én is, éjjeli lepke.
Timár György fordítása
CSALOGÁNY
(Bülbül)
Csalogány, e konok nótaszóra
Mi szükség az őszi pirkadatban?
Szívünk kertjében virulni pattant
S élt a füttyöd-teremtette rózsa.
Az a rózsa levegőbe száll ma,
Szomorúan süt a nap világa.
Timár György fordítása
NYÁRESTI EMLÉK
(Bir jaz gedzseszi hátiraszi)
Fojtott szavak, enyelgő örömök
Füzére lengett ott az éber éjbe.
A szívbe Ámor nyilaként döfött
A holdsugárnak éles, hosszú fénye.
A szemekben mily sejtelmes varázs van!
Az ajkakon a csók édes lakatja.
S a boldog percek lankadt madarakként
Suhognak el a forró éjszakában.
Timár György fordítása
ŐSZ
(Szonbahár)
Emitt a kert, amott a gyors patak,
Heverjünk el, szívem, a kert alatt.
Rubint a víz; az ősz vad markai
Bennünket most magunkba fojtanak.
Timár György fordítása
