Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« török költők tára

ABDÜLHAK HÁMIT
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Sírhalom (Vidor Miklós)
Újra ő (Vidor Miklós)

ABDÜLHAK HÁMIT (1851–1937)
A régi, klasszikus igényű költői iskola nagy mestere. Munkássága hatással volt a XX. század első évtizedeinek irodalmára is. Több prózai munkája maradt ránk. Az az irodalmi nyelv, amelyet a költő művelt, erősen eltért a beszélt köznyelvtől.
SÍRHALOM
E versben feleségének állít emléket.
Türbe – sírbolt, mauzóleum.
Dzsemsíd – Dzsem, az iráni hagyomány szerint a bor feltalálója.


SÍRHALOM
(Makber)

(Részletek)
Ó, hát sem hely, sem kedves nem maradt.
Gyász és sóhaj epeszt utána csak.
Most volt itt s az öröklétbe veszett,
Visszatért oda, honnan érkezett.
Ő földbe süllyedt, én meg odahagytam,
Hogy elenyésszen egy sötét sarokban
Mindaz, mi hű szívéből fönnmaradt!...
Immár Beirutban egy sírhant alatt van.
Kedvesemet most hol kereshetem?
Kit faggassak hát érte, Istenem?
Áruld el nékem, vajon merre van?
Ki hozta rám e bánatot, Uram?
Sokan mondják: jobb elfeledned arcát,
Az örök útra lépett már... de jaj, hát
E kalandot szemem mért lássa, jaj?
Elfér-e az ábrándban az igazság?
Hogy megváltozott minden hirtelen!
Föl nem foghatja értelmem, szivem.
Mit látok, sírhoz hasonló a kép...
S a kedveshez, akit most elnyel épp.
Estéimet a kétség elborítja,
Megint növekszik gyászom kínja, súlya
Lesújt e rám szakadt nehéz csapás,
Végem közelget már talán, ki tudja?
Fatime, lépj ki sírodból s megint
Légy az, ki vagy emlékeim szerint.
Ne zárd el tőlem drága titkodat,
Várom, hogy szólj, ha egy szót mondva csak...
Mosolyogj, mint a rózsák, révedezve,
Hozz végre gyógyírt fájó, mély sebemre,
Vagy – egy pillantás, egy kacaj –
Éltem keserves napjait fejezd be.
Sír ez, mit látok, vagy miféle hely?
Illő-e, kedves, jaj, hogy itt pihenj?
Gonosz látvány ez, lelketlen csalás,
Ürügy csak, hogy rám hozzon pusztulást.
Nézd, nézd, az a jázmin-keblű mivé lett!
Rózsa arcán harag gyúl, lángja éget.
Örök átok reád, fekete sors,
Vádollak, míg nem ér a végitélet.
Mutass egy angyalt nékem, Istenem,
Hogy így tehess, ha kell, próbát velem:
Lássam, a kedves kél, akár a hold,
Lássam, felülről fényed mint ragyog.
Világítsd meg, mit érhet még az élet,
Míly holnap várja az emberiséget?
Vagy vedd magadhoz gondolataim,
Vagy add meg nékem, hogy földedbe térjek.
Kiút sehol, búm örök idefent,
Hiszen lelkem már tőlem messze ment.
E távollét, jaj, el sosem mulik,
Egy reménytelen türbe vár csak itt.
Eltűnt a hold egem látóhatárán,
Az éjt elűző hajnal tűnt el árván...
Láttam arcát, sötét volt és borús,
Csillaggá vált a fény, hozzá találván.
*
Ó, kedves, nem látszik sehol jeled,
Igaz, hogy itt lelted meg fészkedet?
Hisz tudtomon kívül te sehova
El nem mentél, későn, korán, soha.
Hangod ma, lásd, a magasságból ér el,
Ó, nem tehetnél hát valamit értem?
Ez nem vak kút, nem sötét vártorony,
Lehetnék bár közel hozzád, az égben!
A szívem vonzó szín már messze szállt,
A drága test nem száll utána hát?
Ne térj a földbe, szárnyalj az egek
Magasába, hogy ott leld Istened!
A földön itt, vajon még visszatér-e
Homlokod hűs, örömadó szentélye?
Úgy röpültél el angyalom, nekem
Nem maradt csak a múlt szomorú fészke.
Szakadékból röpültél égbe te,
A gondolat vajon elérhet-e,
És benne a halhatatlan sötét?
Zuhanásod zokog versembe’ még,
Amaz úton, te hullsz, kedves, szivemben,
Zuhanva, hullva síró lesz a lelkem,
Nemléted az mellettem, ami él,
S hogy mondanom kell, el hogyan viseljem?
Nem törődöm belé, bocsássa meg
Az Isten nékem gyöngeségemet,
Remény ezernyi bárhol is fakad,
Kelhet szívemben a hold és a nap,
Sír és koporsó a helye imámnak,
Keserű gyászom kétszerezve támad,
Ó, vígasztalj, csak te nyújthatsz vigaszt,
Hisz téged, kedves, téged egyre látlak.
Meghaltál? Éltél még egy napja csak.
Meghaltál s lelked már hangot sem ad?
Meghaltál, ó, hogyan viseljem el?
Meghaltál, a halál formál, ölel.
Meghaltál, és beléd zuhant az élet,
Fölém magasló sírhalmodra nézek.
Ha te meghaltál, hát szép a halál.
Bár halhatnék naponta fájva véled!
*
Ki tehetetlen áll itt, mint magam,
Az életben míly szép reménye van?
Utamat járom sírva egyre még –
És sikolyomra választ küld az ég:
Egy méltóságos hang hozzám leszállva,
Csodálhatnám-e, ha így szólna rám ma:
– Nem tetszik a világ? Itthagyhatod!
Tűrj némán, vagy pusztulj innét, te gyáva!
S én így viszonzom akkor hát szavát:
– Akartam tőled bármit is, világ?
Tudtam, hogy itt minden vad fájdalom?
Hogy legvégül a nemlét súlya nyom?
Ha panaszom gyász, szörnyű bánat volna,
Ki más, mint te e panasz okozója?
Vagy nem kesereg-é a sebesült?
Mi hát szemem előtt e sírnak dombja?
Megadtad, hogy szép testben tündökölt –
De szellemem határa csak a föld,
A sírnak adtad ragyogásomat,
Rám omlottál, amért tartottalak!
Nincs a sírásnak haszna, nincs valóban,
De bánatom makacs szivembe fojtsam?
A madarak nem zokognak talán?
Ne is szólaljon meg szivem dalomban?
Más segítségét nem remélhetem,
Kitartásra erőt te adsz nekem.
Imám karját emelve ég fele,
Fejem immár a földre hullna, de...
Ki az, ki a hitet nem védi, ója?
Ki lenne a reménynek árulója?
Minden éjjel az imaszőnyegen
Nem ajánlottam-é neked rajongva?
*
Örök részegség ez, ím, kábulok,
A mély mámor már agyamig jutott,
Korok, évek szállnak szemközt velem,
Mind a kedves vérére részegen.
Istent önhitté tévő részeg álom?
Segítséget tőled miért is várjon?
Ó, nézd el, nézd el, józan öntudat,
Hogy részegen íly szók fakadnak számon:
Ledőlt a kocsma, újra talpon áll,
Kit Dzsemsíddel ragadt el a pohár.
Tenger, te hoztad, míg partot nem ért,
Ó, föld, te faltad hát föl életét.
Ő méltó rá, hogy fény-ágyban becézve
A hajnal vegye rózsa kebelére.
Ó, csillagok, ti temettétek el,
A messziségből mért néztek feléje!
Egy nap így szólt kínjai közepén:
– Meghalni jöttem Indiába én! –
Meghalni, mondta – s bár kacagtam ott,
Éreztem, hogy bensőmben meghalok.
S Indiától immár abban a percben
Gyűlölettel búcsúztunk mind a ketten.
– Nem maradok-e holtan az uton
– Mondta – az indiai tengerekben?
És aztán, a csatornán kelve át,
Étel-ital véres falatra vált,
S míg kérdésemre kérdés válaszolt,
A sötét szó immár torkunkra forrt...
Élte végnapja jött el, az utolsó,
Majd Beirut villant föl a horizontról.
Elmult egy nap, mi történt, nem tudom...
S akkor megpillantottam a koporsót!...
Koporsó!... ó, sír, mely utat mutat!
Koporsó!... ó, bánatnak szobra vagy.
Koporsó!... szónok, néma és süket.
Koporsó!... te leszögelt szélü csend.
Koporsó!... te, megtestesült hidegség.
Koporsó!... a csapást ismételed még,
Koporsó!... ó, útra kész sírhalom.
Koporsó!... makacs, vad gyászod szíven tép.
Koporsó!... te, néma forradalom:
Koporsó!... végső zár dúlt agyamon.
Koporsó!... ó, remények romja, te!
Koporsó!... örök, bősz harag dühe!
Koporsó!... vállam hogy lenyomta árnyad.
Koporsó!... ó, hogy a halál megáradt,
És négy szárnya lelkemre nehezült,
Amint keblem kitártam a halálnak.

Vidor Miklós fordítása


ÚJRA Ő
(Jine o)

Titkaimat, gondolataimat
Tudod, kedves, hiába hallgatok.
Győzöl rajtam, érted fog el harag,
Gyötrődésemnek oka is te vagy,
A gyógyírt rá csupán te adhatod.
Belőled fakad minden örömem,
Ábrándom, szívem, mondd, mim vagy nekem?
Dolgaimról te adsz hírt, s mi jöhet,
Jövőmet is tudod majd, úgy hiszem.
Méltó immár, ha ezt ismételed:
Habár mindig szívből szerettelek,
Hogy íly angyal vagy, nem láttam sosem.
Belőled fakad minden örömem,
Ábrándom, szívem, mondd, mim vagy nekem?
Minden gyönyöröm belőled fakad,
Minden bajomnak, búmnak kéje, te,
Ha lelkem él, nyugalma csak te vagy,
Ha élek még, létemnek fénye vagy,
Sorsomnak kincse, te kötsz még ide.
Belőled fakad minden örömem,
Ábrándom, szívem, mondd, mim vagy nekem?

Vidor Miklós fordítása


Abdu-l-Hakk Hâmid
HÓDOLÁS

Arcodra ismét fátyolt mért borítál,
Miért pirúlsz előttem, mondd csak édes?
Tekintetedbe mért vegyűlt a bánat,
Vajon mi fájó búnak körme tépdes?
Harag vagy bánat rád ne vesse árnyát,
Hogy elhervassza arcod rózsaberkét,
Az én szivem, csupán ez sínylené meg,
Mint kis madár a sólyom karma mérgét.
A rózsás-kertbe mondd lejössz-e vélem,
Jer, ott vigadjunk édes drága szépem...!

A nyugvó nap végső bíborsugárát
Folyók tükrébe, víz fodrára ontja,
Kél már a hold is onnan napkeletről,
A zöld mezőt ezüstös színbe vonja
Bűbájos párnáúl szerelmeinknek,
Illattal telve, lanyha fúvalommal,
Tenélküled hogy is lehetne teljes...
Éljünk a tűnő, múló alkalommal.
A rózsás-kertbe mondd lejössz-e vélem,
Jer, ott vigadjunk édes drága szépem...!

Ruhát s kendőt miért veszel magadra,
Hogy eltakarják termeted csodáit?
Aranyfürtös hajad ziláljad széjjel,
Ezekkel ékesítsed ékes bájid.
Szebb így ez rajtad minden szép ruhánál,
El is borít egész bizton le végig.
Hajadnak fürtje, ó e sors verése,
Egy fürtödért szivem száz sebje vérzik.
A rózsás-kertbe mondd lejössz-e vélem,
Jer fürtid szétzilálva drága szépem...!

Mi ifju vagy még gyenge rózsaszálom,
Csak meg ne fújjon még a bú szellője.
Úgy látom mégis arcod fátyolán át,
Hogy homlokod búbánatok mezője.
Ó űzd el édes róla ezt a felhőt,
Szépséged napja hadd ragyogjon ismét,
Hisz arcod oly szép, mint Alláh világa,
A fátyolt vedd le róla, dobd el innét.
A rózsás-kertbe mondd lejössz-e vélem,
Jer, dobd el fátyolod, jer drága szépem...!

Dr. Mészáros Gyula fordítása


ENYELGÉS

Lelkemnek rózsaberkén nőtt virágszál,
Mosolygó ajkad szebb ezer virágnál,
Nevess, arcodnak fénye hadd ragyogjon,
A rózsa-ág szivemben hadd fakadjon.
Szeretlek drága jácintfürtű párom,
Szavad zenéjét esdve, kérve várom
Ó álmaimnak rózsás-kertje jer hát,
Ily hosszú távollét után
Örűlnünk is szabad talán.

Bilincs a fürtöd, és kemény vasas zár,
Vagy sárkánykígyó tán, nem is tudom már.
Akármi légyen, foglyul ejtett engem,
Bomlott eszű őrültje lett a lelkem.
Vágyamnak szárnyát mind békókba verted,
Szabad pusztámat börtönömmé tetted.
Ó álmaimnak sík rónája jer hát,
Ily hosszú távollét után
Örűlnünk is szabad talán.

Dr. Mészáros Gyula fordítása


KESERVEK

Fészkén a bülbül, ott a rózsaágon
Szerelmeit be meghatóan zengi.
Hej zengtem én is, mint ahogy más senki,
Énnékem is volt fészkem, rózsaágom,
De jött a tél, morajlott vad viharja,
S kopár most tőle lelkem bús avarja.

Ha bolygok künn a kertnek rózsaberkén,
Az ő emléke jár a képzetembe,
Lehelletét juttatja mind eszembe,
Ha szellő surran át a lomb közt gyengén.
Szemembe könny, szivembe zúzott béke,
Mi édes mégis ó az ő emléke!

A hóbelepte téli rózsaágon
Ha éjjelente hold sugára játszik,
Az én szemembe rózsám fürtje látszik
Álomba látott tündéres világon.
Fehér ruhája, fürtje dús arannyal,
Nem is leány, de földre tévedt angyal.

Mint gallyak közt midőn az enyhe szél száll,
Minden levél megrezg a fúvalomtól:
Lelkemből feltörő forró dalomtól
Úgy reszket, ing e szép virágszál.
S a könnyeimtől mintha még szebb lenne,
A rózsaágon mintha gyöngy teremne...

Itt bújdosom most künn a pusztaságban,
És egymagamba búsan, törve járok,
Az égen s földön mind, amit csak látok,
Csak őt mutatja szép hasonlóságban.
A holdvilág és bűvös-bájos éje
Az ő szépséges égre szállt viszfénye...

Dr. Mészáros Gyula fordítása


ZSOLOZSMA

Nincs már erőm, mert elsorvaszt a bánat
Úgy tűnik nékem, sírgödörben élek,
Már-már önnönmagamtól is csak félek.
Azt kérdem folyton látták-é hazámat?
Kik onnan jöttek, hadd beszéljek vélek...
Mondjátok áll-e még álmom Kiblája,*
Az ellen lába nem tiport-e rája...?

Magam felől is lám kételkedem már,
Nem jár-e dsinn** talán önnön ruhámban?
Hazámtól távol itt e bús magányban
Szülőföldemnek nyelvét sem tudom már,
Rég elfeledtem itt e bújdosásban.
Imádságát ha tudná még a nyelvem,
Azt kérném tőled ég, pusztíts el engem...

Felettem vak-sötét felhők kerengnek,
Kemény kőből van bús fejemnek alja,
Párnám a föld, s a fáknak lombja, galyja,
De éjszakáim egy fénytől derengnek,
S e fény ez éjek minden új hajnalja.
Már éledek, csak arcát újra lássam,
Ó boldog álom, édes útitársam!

A lelkem ó mi sóvárogva várja,
Hogy minden éjjel feltünjék ez álom,
S felém szállón elém mosolygva álljon,
Mint égből hulló tűznek fénysugárja
E sírhalmok fölé ragyogva szálljon.
Megállj idő, s te változás ne változz,
Fényes napom te, ó le sohse áldozz...!

* A Mekka felé néző irányt Kiblá-nak nevezik. Efelé fordulnak a mohammedánok imádkozás közben.
** Gonosz szellem
.

Dr. Mészáros Gyula fordítása


IBNU-L-MÚSZA

Feltűnik újra elfödetlen arcod,
Sebforradásod mind előmbe rémlik,
Szemöldöködnek hajló íve közzűl
Sziporkázó harag villáma fénylik.
Meggyűlölték az égbe fenn az embert...
Elhagytad tés e bűnbe-forgó földet,
Mert jobban megbecsűlnek ott a mennyben,
Tündérek udvart vonnak fenn körötted.
Szép tulipánszinű arany-palástjuk
Gömbölyded válladat majdhogy lehúzza:
Mi szép vagy így ó kedves égi angyal,
Hazámnak, nemzetemnek géniussza!
... Vagyhogy palástod véres szemfedő tán,
Mely számtalan sok sebjeid takarja,
Több tán a nagy tejútnak csillagánál...?
S a gyász-zenéd a mennydörgés robajja,
Amelyre búgva zengi vissza gyászát
A mélységeknek mindahány odúja...?
... De ím ezernyi holdvilágot látok,
Feltűnik köztük, nézd, a véres angyal,
De minden sebje holdsugárba fénylik,
Dereng az égbolt, ím közelg a hajnal...
Feltámadás jelét jelenti minden,
S hogy visszaadjon nékünk újra téged,
Ki élőket támaszt halottaikból
Az Allah tán koporsód mellé lépett...?

Dr. Mészáros Gyula fordítása