Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Tillmann
J. A.
ezredvégi beszélgetése Ulrich Duchrow-val
Forrás:
http://www.c3.hu/%7Etillmann/konyvek/ezredvegi/duchrow.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
(*1935) az evangélikus
teológia és a társadalometika professzora a heidelbergi egyetemen;
a Kairos Europa mozgalom vezetője.
Főbb
munkái:
-Christenheit und Weltverantwortung. Stuttgart, 1983.
-Weltwirtschaft heute – ein Feld für bekennende Kirche? München,
1987.
-(Hg.:)Totaler Krieg gegen die Armen. Geheime Strategiepapiere der amerikanischen
Militaers, München, 1991.
-Justice. Dictionary of the Economical Movement. Geneva, 1991.
-Alternativen zur kapitalistischen Weltwirtschaft. Biblische Erinnerung und
politische Ansaetze zur Überwindung einer lebensbedrohenden Ökonomie. Gütersloh-Mainz,
1994.
Magyarul
megjelent könyve:
-Lehetséges-e igazságosság? Európa a világrendszerben 1492–1992.
Székesfehérvár, 1993.
-A globális kapitalizmus alternatívái* /*Alternatives to Global Capitalism. International Books, Utrecht, 1995./ című könyvében a jelenlegi gazdasági és társadalmi problémák fő forrását a klasszikus gazdaságelmélet téves feltevéseiből ill. konstrukciójából eredezteti. Hogyan jutott erre a következtetésre?
-A
mai, úgynevezett neoliberális piacgazdaság eredete a klasszikus liberális
piacgazdaságban keresendő, melynek legismertebb gondolkodója Adam Smith. A Newton
klasszikus fizikájával összefüggésben kialakult korszellemnek megfelelően Smith
azt a nézetet vallotta, hogy a piaci törvények úgy funkcionálnak,
mint a természeti törvények. Ez azt jelenti, hogy az emberek azt képzelik:
a különböző életterületek törvényei a társadalomban éppúgy működnek,
mint a természetben. Ebből kiindulva az eredeti nézet a következő:
hogyha egy piacot szabadjára engedünk, akkor a különböző piaci szereplők
egoizmusa a piaci szereplőket kölcsönösen kontrollálja, és az összes egyén
egoizmusából mindenki közös jóléte keletkezik, vagy miként azt Adam Smith mondta:
wealth of nation, vagyis a nemzet gazdagsága. Azonban már a 19.
században, különösen a 20. század elején megmutatkozott, hogy ezek a feltevések
vagy nem helytállóak, vagy pedig a valóságban nagymértékben eltorzultak.
Igen fontos feltétele az elméletnek az, hogy a piaci szereplőknek legyen
azonos a hatalmuk, és azonos mértékben juthassanak az információkhoz; így
jöhet létre kiegyensúlyozott fejlődés. Ám természetesen tudjuk, hogy a valóságban
a piacokat a hatalom uralja, és ez egyre inkább így lesz, hisz egy
szabadjára engedett arénában az erősek egyre erősebbek lesznek, a gyengék
egyre gyengébbek, amit ma egyértelműen láthatunk.
Ezenkívül Adam Smith modellje még egy másik feltételt is tartalmazott; azt,
hogy végső soron azonosak az emberek szociális érdekei, és ezért nem fogják
egymást halálra versenyezni. Ez sem így alakul a valóságban. Különösen
jól megfigyelhető ez a múlt század végi gyarmati rendszerben, ahol a konkurenciaharc
az Anglia és Németország közötti viszályhoz vezetett. Így aztán nemcsak nagy
egyenlőtlenség alakult ki a piacon és a társadalomban a szegények
és gazdagok között, hanem egyidejűleg háborúkhoz is vezetett. Így lehet summázni
a klasszikus liberalizmust, mely egy katasztrófában, az 1929-es nagy gazdasági
világválságban végződött. Ennek a kísérő jelenségei a tömeges munkanélküliség,
az elszegényedés stb., és két világháború volt. Ez azt jelenti, hogy amit akkor
megéltünk, az közvetlen következménye volt a klasszikus liberalizmusnak.
Ezt ma újra és újra hangsúlyozni kell, mert jelenleg megint egy katasztrófa
felé tartunk, vagy már benne is vagyunk a katasztrófában - anélkül,
hogy az emberek emlékeznének arra, hogy mindez egyszer már megtörtént. Akkoriban
a katasztrófákat valamilyen okulás követte. A nyugati gazdaságelméletek
és társadalmak - részben a munkásmozgalom, majd pedig a szocializmus
konkurenciája miatt - szükségesnek tartották, hogy az úgynevezett szabad piacot
liberalizálása esetén is keretek közé szorítsák, mert különben a piac negatív
kihatásai a pozitív hatásoknál dominánsabbá válnak. Ilyen kezdeményezés
volt Angliában a Beveridge-terv, melyet később - Keynes elgondolásai
alapján - a Labour-kormány valósított meg, az USA-ban pedig ilyen volt
a New Deal. Németországban aztán a szabályozott piacgazdaság
ezen formáját szabályozott piacgazdaságnak, szociális piacgazdaságnak nevezték.
A fejlődésnek ez a fázisa azonban csak addig működött, amíg a népgazdaságok
valóban nemzetgazdaságok voltak, és a nemzeti kormányok kezében voltak
olyan nemzeti eszközök, melyek alkalmasak a piac szabályozására, a keretfeltételek
megadására, a nyereség megadóztatására - annak érdekében, hogy megfelelően
újra elosszák, s hogy viszonylag egyenletes fejlődés valósulhasson meg.
-Miért nem bizonyult működésképesnek ez a korrekciós mechanizmus?
-Értékelésem
szerint a hibás fejlődés arra vezethető viszsza, hogy az Egyesült Államok
pozíciója jutott érvényre és nem az angoloké, melyre döntő mértékben Keynes
hatott. Keynes nemcsak abban volt érdekelt, hogy az európai államok erősödjenek
meg, hanem elméletében is azt az alapgondolatot vallotta, hogy a világgazdaságot
éppúgy kellene szabályozni, mint egy nemzetgazdaságot. Ez azt jelenti, hogy
szükség van olyan politikai eszközökre, melyek a gazdasági erőket szabályozott,
egyensúlyra törekvő fejlődési mederbe terelik. Egyúttal szükség van olyan eszközökre,
mint az adórendszer, amellyel a piaci értékek egyenlőtlenségét, a magasabb
jövedelmek megadóztatását az ún. progresszív adóztatás révén kiegyenlíti, továbbá
újraelosztásra, hogy a szegényebb rétegek vásárlóerejét és a keresletet
egyidejűleg erősítsék, hogy így a gazdaságot ismét lendületbe hozzák, ha
a recesszió következik be.
Ezenkívül Keynes azt is javasolta, hogy hajtsák végre a devizák nemzetközi
szabályozását, alkossanak egy központi világbankrendszert, aztán végezzék el
a kereskedelmi mérleg szabályozását úgy, hogy ne csak az adós országoknak
kelljen viselni az alkalmazkodási terheket, hanem a hitelező országoknak
is stb. Röviden: az volt az elképzelése, hogy az egyes nemzetállamokban jól
működő eszközöket nemzetközi szintre kell emelni, hogy az új világgazdaságot
- ahogy ő mondta - egyensúlyban, igazságosságban és békében lehessen tartani.
Nos, Európa és Keynes ilyen érdekeit az Egyesült Államok nem osztotta. Az Egyesült
Államok volt a háború után az abszolút szuperhatalom gazdasági, politikai
és katonai téren. Ezen túlmenően az úgynevezett White-terv pedig főként
a nagy amerikai konszernek és a dollár érdekeit képviselte. Így vált
az amerikai dollár világpénzzé. A nagy konszernek később a GATT-tárgyalásokon
megkapták a lehetőséget, hogy előmozdítsák a világkereskedelem liberalizálását,
és így mozgató erővé válhattak. Mindenesetre a valutarendszer tekintetében
még végrehajtottak bizonyos szabályozásokat, ugyanis a dollárt aranyra
alapozták, és egyúttal a fővalutákat kötött árfolyamokkal a dollárhoz
igazították.
Az így megindult liberalizálás, az USA-érdekeket érvényesítő folyamatok vezettek
később a neoliberális fordulathoz. Ennek a fejlődésnek a lényege
a valutarendszerben rejlik. Ugyanis azáltal, hogy az európai piac az amerikai
piac előnyét, vagyis a dollárral való kereskedést nem kívánta elfogadni,
1959-ben az európai bankok részére megkezdődött az úgynevezett szabad bankpiac
kiépítése. Ezt euro-piacnak, euro-dollárnak, nevezték. Ez a folyamat vezetett
arra, hogy például egy ország központi bankja nem tudta szabályozni a valuták
árfolyamát. Ilyen feltételek közepette néhány bank elkezdett kialakítani egy
szabad bankrendszert, melyben a bankok megfelelő állami szabályozás nélkül
tudtak működni, hiteleket nyújtani stb.
A másik fontos tényező az volt, hogy az Egyesült Államok vietnami háborúját
pénznyomással, dollárpréssel finanszírozta, és ily módon inflációs tendenciákat
vitt a dollárba.
A harmadik elem az ún. olajválság volt, melynek révén olajdollár folyt
ezekre a szabad piacokra, és ily módon a dollárpiac túldimenzionálása
és egyidejűleg a nemzetközi pénzpiac egyfajta deregulálása következett
be. Ez vezetett 1971-ben, ill. 1973-ban a kötött szabályozás, a Bretton-Wood-rendszer
összeomlásához. A valutákat átengedték a piacnak, nem voltak rögzített
árfolyamok, vagy csak igen korlátozott mértékben. Ezáltal a politikai rendszer
elvesztette legfőbb szabályzóeszközét, az árfolyamoknak a gazdasági, társadalompolitikai
céloknak megfelelő meghatározását. A valutaárfolyamokat átengedték a piacnak,
és ezzel főként a spekulációnak nyitottak kaput. Ezen felül a dollárt
előnyös feltételekkel kínálták mindenütt, többek között természetesen Magyarországon
és a többi kelet- és közép-európai országban is, nemcsak a harmadik
világbeli államokban. Persze igen alacsony kamatokkal, ami ezeket az országokat
elcsábította, és így besétáltak az adósságcsapdába. Hogy ez aztán valódi
adósságcsapdává vált, elsősorban azzal függ össze, hogy 1979-től megtörtént
a váltás a neoliberális és monetáris gazdaságpolitika irányába. Ezt
a váltást lényegében az amerikai Központi Bank új pénzpolitikája vezette
be. Ekkor a pénzpiacok nyomást gyakoroltak a gyenge kezű Carter elnökre,
hogy az amerikai Központi Bank élére egy, a monetáris irányt követő igazgatót
nevezzen ki, aki azonnal nekilátott a monetáris politika megvalósításának.
Ennek lényege az, hogy a Központi Bank már csak a pénzmennyiséget
szabályozza, a kamatokat viszont nem. Miután így a kamatlábak is a piacnak
lettek kiszolgáltatva, az állam gazdaságpolitikájának második elemét is kiadta
a kezéből - amennyiben a kamatpolitika lehetőséget ad megfelelő
gazdasági folyamatokra való reagálásra, és főként a teljes foglalkoztatottság
erősítésére. Ennek az intézkedéscsomagnak azonban az volt a közvetlen folyománya,
hogy az adós országoknak a rendkívül megemelkedett kamatok miatt hirtelen
sokkal nagyobb lett az adósságterhük, mint amekkorára a hitelek felvételekor
számítottak.
-Milyen szerepet játszottak ebben az olyan nemzetközi pénzintézetek mint a Világbank, ill. a Valutaalap?
-Az
adósságválsággal a Nemzetközi Valutaalap, a Bretton-Wood-rendszer
egyik szervezete jutott új szerephez, a Nyugat afféle pénzügyi rendőrsége
lett. Az eladósodott országoknak ugyanis teljesen fel kellett adniuk szuverenitásukat
a gazdaság- és társadalompolitikában. A Nemzetközi Valutaalap diktálta
ezek után az úgynevezett struktúraalkalmazkodási intézkedéseket, melyek aztán
gyógyítás helyett csak tovább rontották a helyzetet. Leginkább azáltal,
hogy az államnak már nem maradtak eszközei, hogy szociális kiadásokat finanszírozzon,
foglalkoztatási politikát folytasson stb. - elsősorban a deregulált
piacok fejlődésének egy harmadik eleme, az adókimenekítés miatt.
Az állam három alapeszköze a piac szabályozására: a valuta-, kamat-
és adópolitika egymás után mind el lett véve az államtól és a politikai
intézményektől. Különösen az adópolitikában beszélhetünk az országokra gyakorolt
szélsőségesen negatív hatásról, hiszen ha azoktól, akik a nyereséget képezik
már nem vehetek el adót, akkor a munkát kell megterhelnem több adóval.
Ezenfelül finanszírozni kell a munkanélküliséget. Ez azt jelenti, hogy
a szegények már nemcsak a piac révén lesznek még szegényebbek, a gazdagok
még gazdagabbak, hanem elvesznek az olyan gazdaságpolitikai eszközök is, mint
az adó és a pénzpolitika. Az adókimenekítés újabb lyukakat fúr a költségvetésbe.
Így aztán már nem gazdasági, hanem politikai válsággal is jár az ún. neoliberalizmus.
E folyamatokhoz még hozzájárul az, hogy ezzel a fejlődéssel a nyomorból
úgymond erényt csináltak, és a közgazdaságtudósok többsége, valamint az
érdekelt gazdasági és politikai erők azt az ideológiát képviselték, hogy ez
a gazdaság természettörvénye ugyanúgy, mint annak idején a klasszikus
liberalizmusban. Ez azt jelentené, hogy kifejezetten rossz, ha politikai szempontok
szerint szabályozzák a piacot. Pedig épp ellenkezőleg, minden empirikus
adat a fordítottjáról tanúskodik: hogy a szabályozott piacgazdaság
működött azokban az országokban, amelyekben bevezették. Ahol azonban nem, ott
- mint most a neoliberalizmus idején is - egyértelműen szélsőségesen
megosztottá vált a társadalom, hatalmas ökológiai költségek merültek fel
stb. Ezért ki kell mondani, hogy "a király meztelen"!
Az eddigiek alapján azt hihetnénk, hogy ami történt, az mind a gazdag országok,
az USA, Kanada, az Európai Közösség és Japán javát szolgálta. De ez egyáltalán
nem így van, mert a deregulált piacok hatása időközben, például Nyugat-Európában
is, masszívan érvényesül. Gyakorlatilag a pénzpiacok uralkodnak. A politikai
játéktér egészen összezsugorodott. És az EU-ban, melytől eredetileg a szociális
és ökológiai célok eléréséhez szükséges szabályozó rendszert reméltek, valójában
az az ideológia és gyakorlat vált döntővé, hogy Nyugat-Európát csak piacnak
tekintik: a tőkének van abszolút mozgásszabadsága, és az összes társadalmi
érdeket - munka, szociális szükségletek, ökológia - egyetlen faktor
mögé szorítják vissza, az ár- és pénzstabilitás mögé.
-A globális dereguláció hatásai ma már széles körűen tapasztalhatók. Úgy tűnik, hogy nemcsak Kelet-Ázsia és Kelet-Európa szenvedi meg a szabályozások leépítésének következményeit. Milyen kiutak kínálkoznak ebben a helyzetben?
-Látni az empirikus tényeket, milyen negatív hatással van mindez az emberre és a természetre. Diagnózisom az, hogy ha a mostani, erőteljesebben szociálisan orientált kormányok nem képesek közösen ellenőrzésük alá vonni a nemzetek feletti tőkét politikai eszközökkel, az adópolitika révén, akkor egyáltalán nem lesznek meg az eszközeik arra, hogy ismét szociálpolitikát, foglalkoztatási és ökológiai politikát folytassanak. Ha tehát a probléma lényegének megoldását, a nemzetek feletti tőke újraszabályozását nem kezdik meg azonnal, akkor egyszerűen folytatniuk kell a neoliberális kormányok politikáját. Ennek következtében jobbra fognak csúszni, éppúgy, mint az 1929-es válság után. Ha nem sikerül megtörni a pénzpiacok diktátumát, és bevezetni a világpiac politikai-demokratikus szabályozását, akkor ez a katasztrofális fejlődés egy összkatasztrófába torkollhat.
-Hogyan lehet hatékonyan fellépni ilyen globális nagyságrendű tényezőkkel szemben, hiszen kormányok sem látszanak képesnek erre?
-Ez
a helyzet sok esetben depresszióra vezet. Ugyanis a globális neoliberális
társadalom ideológiája éppen arra irányul, hogy az embereknek bemesélje, hogy
ez a sors, egy természeti törvény, tehát semmit sem lehet ellene tenni.
És ha aztán egy világkormányt akarnátok, akkor az mindent ugyanúgy csinálna,
mint korábban a nemzeti kormányok; egy világdiktatúrára vezetne stb.
Az alternatívák az utcán hevernek. De nemcsak a lehetőségek vannak meg
minden szinten, hanem cselekedni is minden szinten kell, községben, régióban,
nemzeti, nemzetek feletti és globális területen, méghozzá egyszerre. Ezt mi
a Kairos Europa bázismozgalomban kettős stratégiának nevezzük. Ha
a tőke csak egészen rövid távon hajszolja a gyors profitot, és nem
veszi tekintetbe a társadalmi, gazdasági és politikai keretfeltételeket,
akkor természetszerűen két lehetőség van arra, hogy ez ellen cselekedjünk. Az
első egy részleges kiválás ebből a világpiaci mechanizmusból. A másik
ennek a világpiaci mechanizmusnak egyfajta szabályozása. És a kérdés
ennek megfelelően az, hogy milyen vízió alapján lehet ezt a két opciót -
az előbbi kettős stratégia szellemében - egymással összekötni. Jelenleg
a részbeni leválás problémáján dolgozunk a helyi gazdaság megerősítésének
témakörén belül. Ezt teljesen gyakorlatias példákon lehet megvilágítani:
Az első, hogy leválunk a pénzpiacokról. Ez csak kis léptékben történik
meg, és nem változtat a nagyon, ahol aztán felmerül a szabályozás
kérdése. De az előbbi is lehetséges, méghozzá úgy, hogy a résztvevők likviditást
teremtenek egymás közt - kamatpénz nélkül. A másik terület, melynek
kiépítése folyamatban van: egy saját vagy alternatív bankrendszer kidolgozása,
illetve az együttműködés már létező alternatív bankokkal. Az alternatív bankok
azt célozzák meg, hogy egy régió megtakarításai magában a régióban maradjanak.
Ez azt jelenti, hogy vagy alapítanak egy közösségi bankot, egy szövetkezeti
bankot, vagy részt vesznek egy ilyenben, mely majd éppen kevesebb kamatot fizet
vagy egyáltalán nem ad kamatot. Csak inflációs kiigazításra kerül sor, és ez
nagyon jól működik, hisz a bankrendszeren keresztül minden régiótól többet
vesznek el, mint amennyit beleadtak. Vagyis az emberek megtakarításaik után
alacsony kamatot kapnak, és a felvett hitelek után magas kamatot fizetnek,
így nagy összegű kamatkülönbség keletkezik, mely a pénzvagyon tulajdonosainak
bankjaiba vándorol. E tekintetben minden helyi és regionális közösség számára
igen előnyös, ha kikapcsolják bankrendszerükből ezeket a pénzvagyon-tulajdonosokat.
A harmadik terület az alternatív energia. A jövő energiája a decentralizált
energia. Nem a nagy tőkeigényes energia, az atomipar stb., hanem a nap-,
a szél-, a vízienergia és a biomassza. Így kicsiben, helyi és
regionális szinten energia szempontjából relatíve önállóvá lehet válni. És végül,
negyedikként az alapélelmiszerek, ruházkodás, építkezés stb. terén is, amennyire
csak mód van helyi-regionális szintű termelésre és ugyanilyen szintű értékesítésre.
Ez ökológiailag is igen előnyös lenne a szállítások kiesése miatt.
Ezeken a területeken van lehetőségünk a gazdálkodás nagyobb részének
helyi-regionális önkormányzatba való viszszaadására. Jelenleg igen érdekes kísérletek
és kutatások folynak, melyek arra irányulnak, hogy kidolgozzák, mit is tehetünk
a világpiac nélkül, a saját erőnk és forrásaink felhasználásával.
Ami jóval több, mint gondolnánk, mert az ideológia azt állítja, minél távolabb
van a termék, és mennél nagyobb tőkebefektetésre van szükség, annál jobb.
Például volt egy Heidelbergből kiinduló kutatási projektünk, melyet Hans Diefenbacher,
az Evangélikus Kutatóintézet közgazdásza vezetett. Azt kutattuk, miként kell
a jövő azon indikátorait megválasztani, melyekkel a gazdasági sikert
mérjük. Hogyan mérhető egyáltalán egy sikeres gazdaság? Jelenleg az a bárgyúság
jellemző, hogy a gazdasági sikert a bruttó társadalmi termék növekedésével
számolják, a monetárisan mért bruttó értékkel. Ez azt jelenti: ha valaki
autóbalesetet szenved, akkor ez pozitívan hat a bruttó társadalmi termékre,
hiszen új autókat kell gyártani, jönnie kell a rendőrségnek, a mentőknek,
stb. - mindezt pozitívumként kerül a GDP-be. Ezért abból indultunk
ki, hogy minden esetben egy háromszoros indikációs rendszerre van szükség, mivel
csak a gazdaság, a szociális tényezők és a környezet összhangja
vezet pozitív eredményre. Ez azt jelenti, hogy nem szabad pusztán csak gazdaságilag,
kivált nem monetárisan beszűkítve mérni a gazdasági sikert, hanem abból
kell kiindulni, hogy mi válik az ember hasznára a konkrét helyszínen, természetes,
szociális környezetében. És ebben az összefüggésben kell mérni a gazdasági
sikert. Ez megint csak amellett szól, hogy a helyi-regionális fejlődést
kell kiinduló pontnak tekinteni. Tehát gazdaságilag lentről felfelé kell építkezni.
-Az imént kettős stratégiát említett. A helyi szinteken túlmenően milyen megoldási lehetőségekre gondolt?
-A jövőbeli
fejlődés szempontjából fontos lenne, ha a kormányok megértenék, hogy ennek
a helyi-regionális szektornak a támogatása hatalmas társadalmi jelentőséggel
bír. Azon túlmenően, hogy az emberek magukhoz térnének bénultságból és merőben
önző konkurenciaharcukból, észrevennék, hogy együtt, kooperációban saját területükön
milyen lehetőségeik vannak. Az alapszükségletek tekintetében ezek persze részterületek,
melyek nem tudják helyettesíteni a makrogazdaságot. Ezért kell egyidejűleg
feltenni a politikai kérdéseket is: miként lehet a nemzeti -
és nálunk az európai -, valamint globális szinten a makrogazdaságot
úgy alakítani, hogy a helyi-regionális területet se zavarja meg, másrészt
hogy a globális mechanizmus se pusztíthasson? A kelet-ázsiai válság
óta a transznacionális piacok tájfunjáról beszélnek; egy tájfunról, mely
egész régiókat képes elpusztítani, mint egy tomboló vihar. Egyszerre kell azzal
a kérdéssel is foglalkoznunk, hogyan lehet nemzeti, regionális illetve
globális szinten a szabályozást megvalósítani.
Ezzel kapcsolatban Saskia Sassen azt a kérdést veti fel, hogy miként veszítettük
el az ellenőrzést, és hogyan alakult át a politikai egységek, a nemzetállamok
szuverenitása. Könyvében* /* Sassen, S.: Losing Control? Sovereignity
in an Age of Globalization. N. Y., 1995./ abból indul ki, hogy a nemzetállamoknak
sokkal több lehetőségük lenne, mint amennyit érzékelnek. Egyszerűen túl sok
az ideológia. A politikusok azt hiszik, hogy egyszerűen alkalmazkodni kell,
még ha látják is a pusztító eredményeket. Ha például az EU azt mondaná:
változtatunk a politikán, és az adózás köréből nem vonjuk ki a pénzt
és az energiát, és nem teszünk egyre nagyobb adóterheket a dolgozókra,
hanem a pénzre és az energiára vetünk ki több adót, és kevesebbet a munkára.
Ezt az Európai Közösség minden további nélkül megtehetné, hisz gazdasági tevékenységük
80 százaléka határaikon belül zajlik.
-Vajon ilyen lépések nem járnának-e olyan mérvű tőkekimenekítéssel, hogy az már megrendítené az egész gazdaságot?
-Ez
egy olyan érv, ami a valóságban nem igazolódik, hisz ha látjuk, miként
vezet be a Nyugat ott szankciókat, ahol saját érdekeiről van szó, akkor
kiderül, hogy szankciós mechanizmusok segítségével is lehet adókat beszedni.
Ha például azt mondanák, hogy bojkottálják a Benelux-országokat, Svájcot,
Lichtensteint és Írországot, és nem bonyolítanának több állami üzletet Luxemburgban,
Liechtensteinben, Svájcban és Írországban adókimenekítés céljából bankfiókot
üzemeltető bankokkal. Ha ezt kijelentenék a kormányok, akkor az állami
pénzek nem folynának már ezekbe a bankokba. És akkor a bankok is feltennék
a kérdést: hogy keresek többet, a kimenekített adókkal vagy a legális
üzletekkel?
A transznacionális pénzügyi piac egyik legszörnyűbb mechanizmusa a spekuláció -
a valutaspekuláció, kamatspekuláció, derivát-spekuláció, ami egy "meta"-szinten
történő spekuláció. Ebben a szituációban is minden további nélkül lehetséges
a spekulációs nyeremény megadóztatása. Időközben már számtalan tanulmány
készült a témában; a legismertebb az ún. Tobin Tax-tervezet.
Ez egyrészt azzal járna, hogy kevesebb spekulációs nyereség keletkezne, és a reálgazdaságból
nyert tőkéket újra befektetnék a reálgazdaság szférájába. Másrészt ezen
gigantikus spekulációs nyeremények megadóztatása igen hamar milliárdos összegek
megjelenését tenné lehetővé a szociális szektorban.
Ezenfelül szociális mozgalmak révén is lehet nyomást gyakorolni; még az Egyesült
Államok és Japán kormányzataira is; ott is vannak szociális mozgalmak, melyek
erős nyomást fejtenek ki a neoliberális politikával szemben.
-Vajon elegendő-e egy ilyen mérvű fordulathoz a széles körű belátás és az annak nyomán változó politika, vagy pedig csak egy katasztrófa képes kiváltani ilyen változást?
-Ez
egy különösen kényes kérdés. A jelenlegi ideológiai adottságoknál fogva
az emberek természetszerűleg ismét sorsként értelmeznék; ha ezt állítjuk, akkor -
a mai neoliberális ideológusokkal egybehangzóan - a sorsba vetett
hitüket erősítjük. A katasztrófa fenyegetése ugyan figyelmeztetés a neoliberálisok
számára, az emberek pszichológiailag mégis tehetetlenségként élik meg, és ez
megbénítja őket: "úgyis bekövetkezik egy katasztrófa, ezek a hatalmak olyan
óriásiak..." Vagyis az ideológiai hiteken túlmenően létezik egy félelem okozta
bénultság. Mindkettő igen veszélyes, mivel általuk a katasztrófák igen
valószínűvé válnak. Tehát ki kell gondolni ennek a kérdésnek a kezelését,
hogy ne bénítson, hanem aktivizáljon. Itt említeném további érvemet a kettős
stratégia első részére vonatkozóan: amennyiben bekövetkezik a világpiac
nagy katasztrófája, akkor azoknak van a legnagyobb esélyük a túlélésre,
akik helyi-regionális szinten leváltak a világpiacról. Ez azt jelenti,
hogy a helyi-regionális szint tevékeny erősítése puszta önérdekből is tanácsos
arra az esetre, ha valóban bekövetkezik a világpiac totális katasztrófája.
És ez lehetséges, nem mondom, hogy nem lehetséges, csak azt mondom, hogy nem
szabad egyszerűen sorsként beállítani. Elképzelhető, hogy a '29-es katasztrófa
és két világháború emléke, valamint annak emléke, hogy már másként is mentek
a dolgok nyugaton és keleten egyaránt, egyre több embert arra a gondolatra
ébreszt: valami alapvetőnek kell történnie, hogy ismét a politikai-demokratikus
ellenőrzés valósulhasson meg. Elsőként Európában a franciák hajtották végre
példaszerűen ezt a fordulatot. A probléma az, hogy a tömegmédiumok
egyszerűen csak az ideológiát és a hatalom érdekeit jelenítik meg, de a kritikus
alternatívákat nem. Az alternatív elgondolásokat, stratégiákat és eseményeket
nyugaton is nehéz a médiumokon keresztül megmutatni.
Ezek olyan kérdések, melyekről a közép- és kelet-európai embereknek nagyon
alaposan el kell gondolkodniuk. Egy stabil állami vezetésnek annyi védelmet
kell nyújtania a szegényebb rétegeknek az erősekkel szemben, amennyire csak
képességeiből telik, ahelyett, hogy úgymond megnyitnák a piacokat, különleges
kondíciókat, adójóváírást stb. nyújtanának a tőkének. A civil szervezetek
növekvő dinamikája döntő mértékben közrejátszhat abban, hogy - a veszélyes
tendenciákra és fejleményekre tekintettel - megvalósuljon a szemléletváltás;
hogy olyan politikai nyomást tudjanak gyakorolni, mely a teljes katasztrófa
előtt mégis képes lesz elérni ezeknek a romboló erőknek az újraszabályozását.
-Vajon az egy-egy célkitűzés köré szerveződött civil szervezetek alkalmasak-e arra, hogy ilyen nagy horderejű változásokat vigyenek végbe?
-A szociális
mozgalmak többsége egyetlen célt kitűző mozgalomként jön létre. És az az emberek
számára is természetes, hogy elsőként saját érdekeiket képviselik. Akkor lehet
őket a házukból előcsalogatni, ha saját érdekeikről van szó, mint például
most Németországban a diákok esetében. De hála Istennek, egyre több diákban
tudatosul, hogy nem ők az egyedüli áldozatok. A gyengék között kooperatív
védőmechanizmusokat kell kiépíteni, és nem szabad engedni a széttagolást,
az állam ilyen irányú manipulációit.
Ha korábban nem volt szívós aprómunka, és nem volt elegendő ember jelen a társadalomban,
különféle csoportokban, hálózatokban vagy tudományos munkacsoportokban; olyanok,
akik előre gondolkoztak, az alternatívákat kísérleti jelleggel kipróbálták,
elméletileg kidolgozták; ha ez nem történt meg idejében, akkor most nagy a veszélye
annak, hogy olyan káosz keletkezik, amely még nagyobb krízisbe csap át. Akkor
azoknak az embereknek, akik nem kapnak megfelelő tanácsokat, akik dezorientáltak,
dezinformáltak, azoknak "erős emberre" lesz szükségük, a külföldieket fogják
okolni stb. Így a populisták kerülnek kormányra, és olyan háborús állapotok
alakulhatnak ki, mint amilyeneket az egykori Jugoszláviában láttunk. Ha a szociális
mozgalmakban nem is látunk azonnal nagy eredményeket, akkor is rendkívül fontos,
hogy az aprómunkát olyan intenzíven folytassuk, amennyire csak lehetséges. A szélesebb
politikai környezetben is, nem csak helyi-regionális szinten, hogy amennyiben
adódik egy kedvező pillanat, lehetőleg sokan törekedjenek előmozdítani azt a politikai
fordulatot, ami - mint ahogy említettem - Franciaországban már végbement.
De erre nemcsak Franciaországban van szükség, hanem egész Európában, hogy Európa
együtt meneküljön ki ezen rabló kapitalizmus karmai közül - és találjon
vissza egy szabályozott gazdasági és társadalmi formába.
1997
