Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tibeti útleírás
Forrás: www.azsia.net
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Jó két évvel ezelőtt kezdődött a trend Kínában, amikor ráébredtek, hogy őrületes összegek fekszenek megtakarításként a bankokban. Az is egyértelműnek tűnt, hogy legegyszerűbben a meghosszabbított ünnepek alatt tudják kinyerni ezt az elfekvő vásárlóerőt a lakosságból, úgyhogy idén az október elsejei ünnep alkalmával szinte hadjáratszerűen ösztönözték a népet az utazgatásra.
Újabban hallani pletykákat arról, hogy ez azért mégsem olyan jó ötlet (hogy tudniillik az egész országot egy emberként útra küldeni, francia példára, mert sem a közlekedési infrastruktúra nincs erre felkészülve, sem a vendéglátás ill. turisztikai erőforrások nem állnak készen ekkora roham fogadására), úgyhogy fontolgatják a fizetett szabadságok rendszeresítését ill. növelését (egészen a legutóbbi időkig egészen minimális volt a fizetett szabadnapok száma, ráadásul nem is nagyon vették igénybe).

2000. október 1. Szokásunkhoz híven a járat lezárása előtt öt másodperccel érkezünk a reptérre (most speciel kontaktlencse-kereséssel sikerült elcsesznie a babámnak a tartalék félórát, amit az én pepecselésemre tettünk félre - Misa macska bepofozgatta a dobozt az ágy ala, mint hálás zsákmánynakvalót), aztán persze késik a gép, úgyhogy elolvasom a vészhelyzet esetére bepakolt jó négy hónapos HVG-t kétszer is, az összes apróhirdetést beleértve. Micsoda idők: élesen emlékszem egyetemista korom második éjszakájára, amit a Schönherz tizedik emeleti konyhájában sörözgettünk át gólyatársaimmal és az egyik seniorommal. Elborongtunk azon, hogy mi is vihetett bennünket arra, hogy a nyomorgást, mint karriert válasszuk életünk hátralévő pár évére - merthogy az akkori átlag két-háromezer Ft-os mérnöki fizetésből átütő erejű vagyoni felemelkedés abszolválása nem igazán látszott reális lehetőségnek. Ez öt évvel később sem mutatott kiugró mennyiségi ill. minőségi változást - aztán itt van e, tömve a HVG jobbnál jobb állásajánlatokkal, évfolyamtársak otthoni gigant-cégek élén, szanaszét a világban még jobb pozíciókban, a fene se gondolta volna. Még úgy tíz évvel ezelőtt is egy jó kőműves vagy hasonló képzettség tűnt az igazi, hosszú távra berendezkedő, családtervező embernek való szakmának, hihetetlen mekkorát fordult a világ (legalábbis odahaza, a mi iparunkban).

Kicsit beleszunyókáltam a nagy gondolkodásba, rosszul is esik föltápászkodni, pláne ismét végigjátszani a kínai típusú elözönlési eljárást. Mintha nem lenne mindenkinek stipi-stopi helye, pláne mintha a sofőr már idegesen tülkölne és túráztatná a járgányt, lassan elindulva a kifutópálya felé. Tömörödés, sietés, fejetlenség, le ne késsük! Ha az ember nem hőmérőzi a sorban előtte állót (ezt attól tartok csak katonaviseltek értik, akiknek száma exponenciálisan csökken Magyarországon, ahogy olvasom), fél percen belül betüremkedik valaki elé, még akkor is, ha a sor legvégén áll. Siet, na. Az ő ülése hamarabb indul. Érthető.
Igazából már nem is bosszant az egész, de sajnos már nem is szórakoztat, inkább csak fáraszt. A szokásos jelenetek sem mulattatnak már, amikor a beeresztő-ajtó rossz méretezése (hogy ti. csak kicsivel szélesebb mint egy tülekedő egyed) folytán két, a gépet lekésni nem vágyó honpolgár szépen összeszorul, hogy az utánuk még sietősebben érkező társuk középirányból tökéletesen lezárja a dugót. Ilyenkor egy Laokoon-csoporthoz, vagy talán inkább egy kubista alkotáshoz kísértetiesen hasonló végtag-csomag-fej-kisbőrönd-alhastéják-nejlonzacskó-térdhajlat-felcsúszottzokni kavalkád alakul ki, aminek a reptéri biztonsági személyzet vet véget apró, célirányos löködésekkel.

A China North-West reptet minket - állítólag hamarosan beolvad a China Eastern-be, úgyhogy mondhatni hazai vizeken evezünk (remélem eltaláltam a megfelelő szóképet). A kaja szokásosan fertelmes (ha jól rémlik, eddig csak az Air China járatain volt elviselhető), de jó kis Airbus döcög alattunk, pláne szórakoztatva is vagyunk. Kezdődik ugyebár a munkavédelmi oktatással, miszerint hogyan essünk kisebbet, ha zuhanunk, és hogyan öltsük magunkra képzett mozdulatokkal a mentőmellényt, amennyiben véletlenül valamelyik túlzott bőséggel elárasztott rizsföldre, esetleg a Nagy Ugrás idején tervtúlteljesítésből kifolyólag a szükségesnél mélyebbre sikerített kacsaúsztatóba zuhannánk a szárazföld belseje felé repültünkben, merthogy ugyebár (tudtommal) tengert nem áll szándékában átszelni a sofőrnek - mindezt a képernyő jobb alsó sarkában lelkesen hadonászó süketnéma-tolmács közreműködésével (ilyet még Amerikában sem láttam, pedig ott a kerítést is kolbászból készítik, ha igény merül föl rá).
Később a kólaszürcsöléshez (utálom ugyan, de ki van adva hogy minden lehetséges eszközzel föl kell hígítani magunkat, hogy legyen mit kiszíjjon belőlünk Tibet, úgyhogy szürcsölök én is kegyetlenül) a Flubber című Robin Williams rettenet jó félórába zanzásított verzióját élvezhetjük. Akkor még nem tudtam, hogy erre további három alkalommal lesz lehetőségem, így jó játéknak tűnt erőltetni a memóriámat, hogy mi is történt a kimaradt részekben (ti. a kevéssé cselekményes ill. poénos részeket kihagyták - adott esetben jelenetek félbevágásával -, alkalmazkodván a repülési időtartamhoz). Nem sikerült rájöjjek. Negyedik alkalomra sem, pedig akkor már nagyon fájt a fülem között.

Chengduba érkezve összetrombitálják a csoportot névsorolvasásra. Jó tizenöt éve névsorolvastak utoljára, izgulok is kicsit, pláne nem hallok semmit a reptér előtti tömegben, úgyhogy majdnem kimaradok, pedig lányos zavaromban háromszor is (rosszkor) bekiabálok hogy "Jelen!", mert semmi frappáns nem jut eszembe amit ilyenkor mondani kéne.
Buszokra szállunk, a hetvenegynéhány emberrel jó húsz percig dominóznak baromi lelkes, ám kevéssé összeszedett kísérőink. Végre elindulunk, majd kb. egy perc buszozás után a szállodába érünk..
A vacsoráról is majdnem lemaradunk - mondjuk nem is lett volna nagy baj, meglehetősen feledhető gasztronómiai élményt jelentett. Megkockáztatok egy üveg helyi sört, bár ezzel kivívom asztaltársaim aggodalmas, egyben rosszalló pillantásait: kísérőink a lelkünkre kötötték hogy a másnap ránk váró szigorú magaslati viszonyokra való tekintettel igyunk sokat, de alkoholtartalmú italt semmi esetre sem; nekem viszont muszáj mindenhol megkóstolnom a helyi sörmárkákat, szabál az szabál. Sajnos kétféle is van, az egyik teljesen rendben van, a másik kellemetlenül édeskés. Azért legyűröm :). Vacsora után még megérdeklődjük, érdemes-e bemennünk a városba. Elmúlt kilenc óra, másnap korán kelünk, nomeg a helyi erők szerint a belváros legalább háromnegyed óra taxival, így lemondunk Chengdu éjszakai életének tanulmányozásáról.
A szálloda egyébként nem túl fényes, de teljesen rendben van, a célnak megfelel. Itt találkozom először azzal a számomra teljesen új televíziótípussal, amelyet ha kikapcsol az ember a távirányítóval, a készülékből ijesztő csattanás hallatszik, majd nem lehet többé bekapcsolni (mármint a távirányítóval). Elsőre rémisztő élmény, de aztán az ember mérnöki szemlélettel (jó tízperces, homlokráncolással összekötött gombnyomkodás és készülékdobozra tapasztott füllel hallgatózás után) rögtön rájön a konstrukció mibenlétére (hogy ti. alkatrészspórolás fennforgása van itten, bekapcsolni csak manuálisan lehet a készüléket) és adrenalinszintje normális értékre zuhan vissza, majd az átélt izgalmak hatására elalszik.

2000. október 2. Ötkor kelünk, még egy utolsó tusolásra is marad idő (az ilyet Kínában utazva soha nem szabad elszalasztani - bár én el szoktam, végtelen igénytelenségemben -, pláne Tibet felé tartva, ahol ugyan állítólag tejben-vajban fognak füröszteni bennünket, de az ember soha nem lehet eléggé elővigyázatos egy olyan országban, ahol pici karácsonyfa-rajzokkal érintkeznek az emberek írásban, cukrozzák a kenyeret, nincs füstölt csülkös bableves, és étkezés végén eszik a rizst). Kibattyogunk a szálloda elé, ahol a buszok körül éppen tetőződik a fejetlenség - mondom RY-nak, van-e kedve belevetni magát ebbe a hajnali friss csatába. Mondja nincs. Mondom akkor mit állunk itt, vár ránk az út!
A hajnali harapós levegőben, mellettünk eldübörgő káposzta- és féldisznószállító nehézkerékpárokat kerülgetve átsétálunk a reptérre. Már a becsekkelésnél tartunk, mire fújtatva megérkezik az első szakasz a buszozó harcosok közül.

Mint már talán említettem volt, a Chengdu-i reptér afféle vasútállomás-szerű képződmény, nem túlságosan lélekemelő öt percnél hosszasabban időzni benne. Szerencsére pontosan indul a gépünk - nagyon vicces, az indulásra figyelmeztető utasinformációt az a Kenny G. szám festi alá, ami Shanghai-ban a nagyobb áruházak szinte egyezményes zárási zenéje, amire az eladók szigorú arccal beállnak elvágólagosan a pultok végére szépen vigyázzban, ezzel is jelezvén diszkréten ám határozottan, hogy mostmár aztán ideje lenne ha a kedves vásárló elhúzna a vérbe.

No, el is húzunk, kisétálunk a buszokhoz, fel a gépre - kb. ekkor kezd ébredezni a Nap.
Mivel időben érkeztünk, sikerül lestoppolni az ablak melletti helyeket. Sajnos RY elálmosodik, úgyhogy kénytelen vagyok én üljek közvetlenül az ablak mellé.
Nem telik el tíz perc hogy elhagyjuk Chengdu-t, máris benn járunk a tibeti fennsíkon - de legalábbis kopár, hófödte hegyek, gleccserek, vad tájék fölött repülünk. Ez így is marad végig a kétórás út alatt, ekkor kezdem csak felfogni, milyen óriási Tibet. Nagyritkán látni egy-két házat, esetleg valami településformát kevésbé vadnak tűnő völgyekben, de kiépített útnak, vagy bármi egyéb civilizációnak semmi nyoma közben. Az jut eszembe, hogy akár csak száz-kétszáz évvel ezelőttig is itt átvergődni nem lehetett tréfadolog.
Jó ötletnek tűnik készíteni néhány felvételt az alant elterülő gleccserekről, elő is kaparom a gépet (ehhez kicsit át kell rendezzem a mélyen alvó RY-t és a folyosói oldalon gondolataiba merülő segítőkész útitársunkat). Na persze hogy pont most fogyott ki a film, sebaj, kicsit felrázom RY-t és a mellette alvó udvarias útitársunkat, nagyon kedvesek, egy szót sem szólnak amikor véletlenül rájuk esik a kisebbik hátizsák, szóra sem érdemes. Amikor befűzöm a filmet veszem csak észre, hogy sajnos csak a teleobjektívet szedtem elő, úgyhogy megint ki kell másszak. RY-nak egészen érdekes nézése van, biztosan rosszat álmodott szegény, még szerencse hogy fölébresztettem. Az a mellettünk szunyókáló kedves úriember is valószínűleg elronthatta a gyomrát ezzel a korai nehéz reggelivel, mert furcsán dünnyög amikor véletlenül belerúgok a térdébe.

Pár hét előtt láttam egy dokumentumfilmet, talán a National Geographic Channel-en, de lehet hogy máshol: egy brit pasi kitalálta, hogy nyomába ered a kb. száz évvel előtte élt földrajztudósnak, aki leírta a Jangce (ill. erre nem esküszöm meg: lehet hogy a Sárga-folyó) forrását, ami valahol Tibetben van. Hogy pontosan hol, azt egészen eddig soha senki nem mérte fel. Ez azért már mond valamit.
Az illető három napig terepjárózott úttalan utakon, aztán amikor már a terepjárók sem bírták, átnyergeltek öszvérre. Holdbéli tájakon kocogtak több napon át, közben néha felbukkant a láthatáron egy-egy semmiből semmibe tartó nomád, odalovagolt hozzájuk kényelmesen, megérdeklődte hogy vannak (nyilván kicsit meghökkent azon, hogy a sápadtarcú tibetiül válaszolt vissza, de nem mutatta jelét), aztán békésen továbblovagolt. Útjukba esett néha egy-egy nomád család, akikről egészen szürreális képsorok születtek - míg végül megtalálták a legendákból ismert három csermely összefolyását, ami a GPS-mérések szerint az igazi forrása lehet a folyónak. Hangsúlyozom: előtte száz évvel járt arra utoljára tudós ember, azóta legfeljebb egy-egy nomád itatja meg ott a lovát, akinek valószínűleg semmit nem mondanak az olyan szavak hogy geográfia, térkép, hovatovább GPS. Egészen hihetetlenül hangzik, mint ahogyan számomra az is nonszenszként hat, amikor néha jönnek ilyen hírek, hogy a brazil dzsungelben eddig ismeretlen törzsre leltek. Több mint harminc éve annak hogy ember járt a Holdon, lassan hatvan hogy meghódítottuk a Himaláját, a Mariana-árkot, génekkel szabászkodunk, gigabites hálózatokkal szőjük be a Földet - de továbbra is vannak fehér foltok itt a golyóbison, a szó klasszikus értelmében.
Ezek egyike volt (és a fentiek szerint egy kicsit még most is) Tibet, amit - meglátásom szerint - többek között azért tarthat a nyugati civilizáció a keleti miszticizmus és egyben a világ afféle utolsó szakrális mentsvárának, mert se ki, se be nem áramlik sem információ, sem semmi más olyan mennyiségben, amiből teljes képet alkothatnának egymásról (mármint Tibet és a külvilág). Persze én ezzel kapcsolatban meglehetősen elfogult vagyok: egyrészt herótom van az utóbbi időben elharapózott ezoterikus marhaságoktól (amikbe előszeretettel keverik bele a keleti "miszticizmust"), másrészt egyáltalán nem hiszek semmiféle miszticizmusban - a keletiben végképp nem. Ezzel a súlyos terheltséggel ha lehet, még izgatottabban várom a találkozást Tibettel illetve népével. Az a sok évvel ezelőtti prágai délután jut eszembe, amikor egy hirtelen zivatar a Szent Vitus katedrális tövében ért. Fekete volt az ég, sehol egy lélek, mennydörgött, villámlott ahogy kell, elkezdett ömleni az eső. Behúzódtunk a katedrális tövében egy szélvédettebb helyre, mellettünk sugárban ömlött a víz - felnéztem, és meghűlt bennem a vér: az egyik dülledtszemű szörny szinte az arcomba hányta a vizet. Hirtelen át tudtam érezni a középkori egyszerű jobbágy áhítatos félelmét, ami bevitte a templomba és feltétel nélküli alattvalójává tette a katolikus egyháznak - azóta kifejezetten keresem ezeket a hangulatokat, amik közelebb visznek a régi idők életének és embereinek megértéséhez.

Shangri-La

A leszállási művelet jó húsz percig tartott: lassan beeveztünk egy folyóvölgybe és még lassabban ereszkedtünk. Mint utóbb elmagyarázták, a reptér helyének kijelölése nem volt egyszerű feladat: a ritka levegő miatt olyan helyet kellett találni, ami az egyébként is lassan fordulgató nagy utasszállítók számára is megközelíthető - a felmérések során több gép is lezuhant, többek között egy amerikai pilóta, még a negyvenes évek végén, akit azóta sem találtak meg (viszont a nevét nagy tisztelettel emlegetik).
A szabadba lépve várom a szédülést, fejfájást, hányingert, és a többi beharangozott magashegyi effektust - ehelyett először csillagokat látok és muszáj behunyjam a szemem: a pupillám hangsebességgel szűkül gombostűfejnyire a sötét gépbelsőből kilépve. Elképesztően tiszta a levegő, az ég szinte feketekék, az árnyékaink több tízméteresek a hajnali napsütésben. Kicsit a gyergyói havasokban átélt hajnalokra emlékeztet az élmény, csak nem olyan nehéz, harmatos, harapnivaló a levegő.
Még szikrázik a szemem a sokkolóan erős napsütéstől miközben besétálunk az érkezési csarnokba - szédülök ugyan egy kicsit, de ez inkább a koránkelésnek és a repülőútnak tudható be (szárazföldi patkány vagyok, minden egyes félóránál hosszabb hajózás, vonatozás ill. repülőút után jó fél napig dülöngél velem a világ).

Tulajdonképpen lövésem nincs, hol vagyunk. Jó, persze, Lhasa repterén, de hogy az pontosan merre esik az számomra tökéletesen ismeretlen.
Úgy kezdődött ugyanis, hogy (mint mindig) most is indulás előtt pár nappal döntöttük el hogy hová is megyünk a szünidőben. Illetve fenét, RY már előtte befizetett bennünket erre a csoportos útra, még amikor engem Pekingben evett a fene, így aztán volt talán három napunk a készülődésre, amiből két és háromnegyedet átdolgoztunk, a maradék pár órában pánikszerűen bevásároltunk. Tibeti útikönyv persze nem volt egyik könyvesboltban sem, ismerősöknél pláne, úgyhogy erre az útra teljes mértékben felkészületlenül indultam, de annyira, hogy még egy nyomorék Tibet-térképem sem volt.
Ebből kifolyólag aztán a repteret körülvevő hegyek bármelyike mögött rejtezhetett a város, amelyről csak annyit tudtam, hogy a Potala valami magaslaton áll. Egyáltalán: a Tibetről birtokomban lévő tudás kb. ennyiben ki is merült. Ez régebben zavart volna, de most valahogy még jól is esett ez a tökéletes zöldfülűség, így legalább nem csalódik az ember se pozitív se negatív irányba, mert egyszerűen nincs rá esélye sem.

Csomagfelvétel után a buszokhoz megyünk, ahol jó negyedórát kell álldigáljunk, míg megérkezik az illetékes helyi idegenvezető-különítmény. Utána további félórát álldigálunk még, míg megérkezik a hada-szállítmány.
A hada az a fehér (a fehér szín tisztaságot, hűséget, tiszteletet, boldogságot jelent) selyemsál amit a vendég nyakába tesz a házigazda, tisztelete illetve vendégszeretete jeléül. Ugyanezt a hadát teszik a hívők a Buddha szobrokra és az oltárokra. Ebből kifolyólag (miszerint a hada ipari méretekben kerül felhasználásra) külön hada-gyárban készül a műselyem-hada sűrű hadakban. Teljes mértékben elképzelhetőnek tartom hogy ez a hada-gyár valahol Shanghai környékén legyen: a csomagolás és a népi minőség valami nagy termelékenységű ám gyenge minőségi kontrollal rendelkező, olcsó munkaerővel dolgozó gyárat sejtet, abból meg felénk van nem is egy.
A hada-átvételhez ismét tumultuózus jelenet alakul ki: a nyakbarakást egy (rendkívül vonzó) tibeti teremtés végzi, amihez az ember összerakja a mancsát, meghajol (a magasabbja térdet is rogyaszt, hogy elérje a feje búbját ez a csepp lányka), miközben persze le is kell fényképezni a jelenetet. Persze mindig betakar valaki, úgyhogy számításaim szerint átlagosan két és félszer került föl mindenkire a hada. Amikor végre mindenkin ott lebeg a sál, felhőbörgünk a buszokra. A külföldieket egy kisebb buszba terelik, szerencsére a hada-osztogató szépség jön velünk, nem a rosszarcú bajuszos pasi aki eddig ápolta a sápadtarcú-különítményt. Egy darabig irulva-pirulva próbálkozik angolul szóval tartani bennünket, aztán amikor látja hogy alig figyel rá valaki, aki meg figyel az tud kínaiul, sűrű bocsánatkérések közepette gyorsan átvált.

A hada-osztás alatt teljes mértékben összefagytam (pedig Shanghai-ban vettem egy teljesen kompromisszumok nélküli, hadi felhasználásra is alkalmasnak tűnő pulóver-szerűséget, tudjátok, amiből a büdös kijön, de a meleg bennragad), ami a buszban csak fokozódik, merthogy a szél az befúj, ezzel szemben a fűtés elromlott. Gondolom sebaj, hamarosan beérünk a szállodába, kicsit beáztatom a kezem meleg vízbe és már indulok is. Frászt.
Jó háromnegyed órát buszoztunk a lakatlan folyóparton (csak pár kilométerre a reptértől volt egy falucska az úttól kicsit feljebb), míg egy hídhoz érünk. Ez sem régi: 1960 körül építették, ez volt az első híd Tibetben. A folyó pedig, amin átível, a Brahmaputra - itt még Yarlung Tsangpo a neve, és korántsem olyan óriási mint odalenn Indiában. Szuronyos-géppisztolyos katonák őrzik, a két végén géppuskafészkek, mint régebben nálunk a vasúti hidakon, csak ezek a fiúk marconábbak, és a zord környezettel együtt meglehetősen szikár benyomást kelt az egész konstelláció.

További húsz perc buszozás után megállunk egy hegyoldalnál, egy jó tízméteres Buddhánál. Itt pihent meg az az illető, aki India felől behozta Tibetbe a buddhizmust (majd külön kis esszét kell kiadjak ezekről az illetőkről, akik számosan vannak és direkt kicseszésből két-három néven [indiai, tibeti, kínai] is ismeretesek, ráadásul számomra nem mindig derült ki hogy istenségről, félistenről, szent emberről vagy valamilyen uralkodóról volt éppen szó - és így egymás közt meg kell valljam, különösebben nem is törekedtem a megjegyzésükre, mert az első templomlátogatás után már zúgott a fejem, de erről majd alább). Kiszállunk kicsit nézelődni, igazából engem a környező kopár hegyek jobban lekötnek mint a Buddha - bár azon elcsodálkozom, hogy a fenébe tudták a függőleges sziklafalra aggatni az imazászlókat meg hadákat jó 10-20 méter magasan.
A kellemetlen szél gyorsan visszazavar mindenkit a buszba, ahol kísérőnk lelkesen magyaráz, gyakorlatilag minden apró részletről mesél valamit, most éppen az időjárásnál tart, miszerint június-július az esős évszak, augusztus kellemetlenül meleg (erről - mármint a "kellemetlenül meleg" definíciójáról - mondjuk lehetne vitát nyitni, de a lány még nem volt Shanghai-ban), most gyönyörű az idő pár hétig, aztán jönnek a hidegek.

Összesen több mint két órát tart az út, 95 kilométerre esik a Gongkar reptér Lhasa-tól.
Ezt a hosszú időt hadd töltsem ki némi hasznos utazási információ ismertetésével:
Lhasa-ba repülővel a következő városokból lehet eljutni: Chengdu, Chongqin, Xining, Xian, Peking, Guangzhou, Shanghai, Kathmandu. Ez nem jelent kb. semmit, a járatok nagy többsége ugyanis mindenképpen Chengdu érintésével közlekedik, úgyhogy érdemesebb így tervezni (pl. a pekingi "közvetlen" járat elvileg csak hetente egyszer közlekedik, SZ4410 járatszámmal, amely egyezik az egyik Lhasa-Chengdu járattal).
A repülőjegyek ára meglehetősen változatos: a miénk Chengdu-i átszállással, retúr valahogy 3-4000 yuan körül volt. Az olcsóbb, ám időigényesebb, és fizikai megpróbáltatások tekintetében a repülőgépen terpeszkedésnél feltétlenül előnytelenebb utazási forma a buszozás. Erre (az ország belseje felől) két megoldás kínálkozik: észak felől Golmudból, illetve kelet felől Chengduból. Előbbi a Qing-Zhang Highway, 3287 kilométer hosszú, 30 óra, kb. 500 yuan. Utóbbiról nem tudok semmit - nagy valószínűséggel külföldiek számára hivatalosan nem nyitott az útvonal, mint ahogy a harmadik, Yunnan tartomány felőli csapásról is csak mendemondák keringenek. Létezni létezik ugyan, az biztos (pár éve amikor Dali-ban a Jim's Peace Caféban yaksteaket ettünk, a tulaj elmondta, hogy a bátyja hetente 4-5 yakot hoz neki Tibetből, értelemszerűen a fentebb említett úton), de nem tudni hogy külföldinek sikerült-e ezen az útvonalon beslisszolni Tibetbe. Az útviszonyok és a terep ismeretében én speciel nem is feltétlenül lennék rávehető egy ilyen kalandra.

Külföldieknek egyfajta beutazási engedélyt kell kiváltaniuk, ami hozzávetőleg száz dollárba kerül, és a nagyobb városokban kirendeltségekkel rendelkező Tibeti Turisztikai Hivatal (vagy mi a rosseb) nevű megvágó-hivatal osztogatja. Hogy ez pontosan hogyan működik azt sajnos nem volt esélyem megtapasztalni, mert az utazási iroda intézte - de nem hiszem hogy túl komplikált, kell hozzá néhány fénykép, formanyomtatvány kitöltése, valamint készpénz (hogy fordulnának föl).

Egyre lakottabb lesz a táj - no korántsem olyan mértékben mint a tengerparti sávban, de épp eléggé ahhoz, hogy legalább háromszor megörüljek annak, hogy hamarosan felmelegíthetem összegémberedett tagjaimat, gondolván hogy Lhasa külvárosában járunk. A tibeti parasztházak egészen üdítően hatnak az igénytelen, rideg kínai épületek után: tapasztott falú, festetlen, szögletes, erődszerű épületek, mégis van egyfajta rusztikus bájuk. A tető négy sarkába tűzött gallyakon négy szövetcsík lobog (a csíkok színének külön jelentése van, amikről majd később értekezek), a házak körül ebben a tipikus tibeti félvállra vetett kaftánszerűségben szorgoskodó családok, igazán idilli látvány.

Végül tényleg beérkezünk a városba – kissé csalódást kelt a látvány, az utcakép többé-kevésbé teljesen egy átlagos kínai vidéki városra emlékeztet. Akkor még nem tudtam, hogy Lhasa két, nagyon élesen elkülöníthető részre tagozódik: a tibeti „óvárosra” és a kínai negyedre – mi, mint kínai turisztacsoport természetesen az előbbiben szálltunk meg.

A szállodához kanyarodva először meghökkenek (Grand Hotel Lhasa), majd a lobbyba lépve megnyugszom: egy átlagos (mármint kínai léptékekben átlagon felüli) szálloda stoppolta le magának a „Grand Hotel” elnevezést. Ismét kisebb fejetlenség veszi kezdetét a szobák elosztása körül – kiderül hogy nincs elég hely, úgyhogy bennünket az egyik lakosztályba raknak.

Mit mondjak, nem állt meg az állam a kapcáján amikor behátizsákoztunk az ajtón: nappali, hálószoba, két fürdőszoba, a nagyobbikban (amiben tollaslabdázni lehetett volna) jacuzzi, két tévé, (nem működő) széf, állati ízléstelen barokkos ülőgarnitúrák, szóval elképesztő.

Miután magunkhoz tértünk, pakolászás után gyorsan csatlakoztunk a csoporthoz ebédelés végett. Természetesen megint buszoztunk, a szokásokhoz híven mintegy háromszáz métert, a szomszédos utcában lévő étterembe. Egy rendkívül gyanús tekintetű, arcán kb. arasznyi sebhelyet viselő fazon fogadott bennünket, aki viszont egy kézlegyintéssel tele tudta pakoltatni az asztalokat kajával. Afféle kínai büfé állt elő, némi tibeti beütéssel – teljesen ehető kínálattal.

Itt ebéd közben sikerült először számba szedjem valamennyire a társaság külföldi szegmensét.

A jó ötvenes svájci pasi (aki mint később kiderült, egy gyógyszergyártó multinál dolgozik) a thai feleségével zárt társaságot alkotott, lévén hogy kizárólag egymással és kizárólag thai nyelven kommunikáltak – bár volt talán kétszer tíz olyan perc amikor az illetőről kiderült hogy tud angolul is, és egyébként kellemes társalgó, de alapvetően angol-thai szinkrontolmácsként üzemelt a nevezetességek látogatásakor. A felesége jóval kommunikatívabb lett volna (ti. szeretett volna lenni) de pár szavas angoltudásán túl csak a mosolyaival érintkezett a társaság többi tagjaival, mindezt viszont annyira lelkesen és kedvesen, hogy tulajdonképpen minden szavát értettük J

A belga két napig csak hümmögött, aztán feleségeként emlegette a vele lévő kínai lányt. Inkább hisztis mint szórakoztató páros volt – nekem semmi bajom a belgákkal, de ez a pasi hozta a teljes spektrumát annak, amikről a hollandok a belgás vicceiket gyártják.

A nyugdíjas brit hölgy, aki angolt tanít Shanghai-ban, annyira brit volt, hogy olyan nincsen is. Mintha egy béosztályú halivúdi vígjátékból szalasztották volna.

A három amerikai diák már első este felbosszantott Chengduban: nem köszöntek vissza amikor leültem az asztalhoz. Erre mondjuk később kicsit büszke is voltam, miután végigültem a közelükben néhány hosszabb buszozást illetve végighallgattam a brit hölgy és a társaság (egyébként dekoratív) nőtagja közötti csevelyt. Hogy három huszonéves, Ázsiába elvetődött ember elképesztően unalmas, semmitmondó beszélgetéseket bír csak folytatni órákon át, az még hagyján, de hogy ezek 80%-a az otthoni étkezési, bevásárlási szokásaikról és az aktuális (általam ismeretlen) sztárok körüli pletykákról szóljon, az már több mint rémísztő.

Volt még egy japánunk, egy középkorú, hihetetlen figura. Hozott magával egy tolmácsot, biztos ami biztos – a lánynak külön szobája volt mindenhol, a félreértések elkerülése végett –, mindent elmagyaráztatott magának a legapróbb részletekig, mindent lefényképezett, de nem csak úgy japánosan (egyik hajnalban kiment Lhasa-ban a város szélére, mert talált valami témát amit akkor ér úgy a fény ahogy kell), és egyébként rendkívül szegényes angoljával egyfolytában mesélte a vicces történeteit amik az eddigi utazásai során érték. Baromi értelmes, nyitott figura volt, teljesen kellemes csalódást okozott.

Ebéd után csendes pihenő lett kihirdetve, akklimatizálódás végett. A társaság jelentős része ennek eleget is tett – amihez valószínűleg hozzájárult az étteremben egy szomszédos asztalnál ülő japán társaság látványa is, akik egytől-egyig afféle vécéillatosító-flakonhoz hasonlatos izét tartottak maguknál, aminek a gázmaszk-szerű nyílását néha arcukra szorítva beturbóztak maguknak egy-egy oxigénadagot.

Megérdeklődtem RY-t hogy nála hogy áll az oxigénszintjelző, mondta hogy minden rendben, úgyhogy gyors zuhanyzás után, az időjárásnak megfelelő ruházatot magunkra öltve (erről majd még külön megemlékeznék) útnak eredtünk. Előtte bevásároltunk térképből a szálloda boltjában, egészen meglehetős volt a kínálat. A térkép alapján betájoltuk magunkat, majd elindultunk arrafelé, amerre a Potala palotát sejtettük.

Pár száz méter után először egy domb mögül sejtelmesen, majd teljes mellszélességgel elénk tárult a palota. Lenyűgöző, igazán lenyűgöző, különösen így, hogy a kis dombocska mögül kilépve hirtelen kerül az ember elé a látvány.

A következő meglehetősen sokkoló élmény számomra úgy száz méter után következett, ahol a palota középtengelyénél, a főút mentén nomád zarándokok imádkoztak a földre le-leborulva, illetve a földön csúszva. Az üres, múzeummá alakított palota előtt, amit még mindig mint a Dalai Láma lakhelyét tisztelik. Fogalmazhatunk úgy is persze, hogy mint szimpla szent helyet, de gyakorlatilag a Lámáról van szó. Ez két dolog miatt hökkentett meg: egyrészt, látnivalóan a Dalai Láma kultusza töretlen, annak ellenére hogy jó 40 éve távozott Tibetből, másrészt (és itt most vegyétek elő a rendszerváltás előtti reflexeiteket) nem viszi el őket a rendőr.

Sétálgattunk kicsit a palota előtti téren, ahol egyébként egészen valószerűtlen dolgokkal találkozni – a tér sarkában kialakított vidámparkkal, a kínai csillagos zászló alatt imamalmot pörgetve sétálgató zarándokokkal, a roggyant kínai vadászgépet fotózó szerzetesekkel. Engem teljesen felvillanyozott az élmény, RY-n viszont elemi erővel kitör a fáradtság, úgyhogy hazaviszem, majd a szállodához közeli Lhasa-múzeumba indulok (RY mindig nyafog, ha tíz percnél többet időzünk az ilyen helyeken, most legalább kényelmesen végigjárhatom).

A múzeumot egy-két éve adták át, a helyi viszonyokhoz képest impozáns kíván lenni. Ez nem feltétlenül sikerült, inkább kínai stílusú lett az épület, annak ellenére, hogy a bejáratát megpróbálták a tibeti templomok formájára alakítani. Belépve ellenállhatatlanul a Shanghai-i múzeum rémlik föl az emberben (ami egyébként nekem, mint a kínai kultúrát kevéssé ismerő és tisztelő embernek nagyon kellemes meglepetést okozott), az alaprajza egy-az-egyben a Shanghai-i mintát követi, csak kisebb.

Az első terem kiváló, igazán jó felütés: a térség neolitikus kultúráját mutatja be, nagyon részletesen. A folyóvölgyekben virágzó kultúrák készítettek obszidián-eszközöket, falrajzokat, agyagedényeket – volt egy olyan 15-20 ezer éves füles bögre, hogy ma is elfogadnám.

A következő terem egészen sokkoló ezután a biztató kezdet után: gyakorlatilag másról sem szól, csak arról, hogy melyik kínai uralkodó milyen papirosokat bocsátott ki, amikkel igazolható, hogy Tibet emberemlékezet óta Kína szerves része. Izzadságszag árad a tárlókból, nyilvánvaló csúsztatások (csak az angol nyelvű fordítások alapján is), dagályos mondatok, pláne, az ember nem igazán érti hogy ez most hogy jön ide – mármint zavaró ez a pár ezer éves ugrás a napi politikához. Eljutunk hirtelen 1959-ig a teremben, amikor a „tibeti nép képviselői” megállapodnak az akkori kínai miniszterelnökkel arról, hogy Tibet teljes mellszélességgel csatlakozik a csatlakoznivalóhoz. Ha addig nem is érintett meg a tibeti nép sorscsapása (mint ahogy nem érintett meg), most a szerződés aláírási aktusának fényképét nézegetve Trianon és egyéb gusztustalanságok merülnek föl bennem (pedig nem vagyok egy sovén alkat) és dühös lettem. Ez aztán egy kicsit rá is nyomta a bélyegét az út további részére.

A kiállítás további része kissé zavaros volt számomra, attól tartok a tibeti kultúra nem a magamfajta vasárnapi történészeknek való – például az egyik teremben volt egy hosszú-hosszú tárlósor a tibeti írásbeliségről, ami egy biztató bevezetővel indult (amely szerint a tibeti írásbeliség legalább háromezer éves, homályba vesző gyökerekkel), aztán hirtelen váltással i.sz. 800 körül találtuk magunkat, amikor a buddhizmussal beözönlött az indiai kultúra és írásbeliség. Onnantól általam ismeretlen és megjegyezhetetlen nevű fontos emberek írásmintái sorakoztak tízmétereken keresztül, amik nyilván hordoznak valamifajta kultikus mondanivalót, de kulturálisat semmiképp – legalábbis egy magamfajta vidékinek.

(Ez a fajta dekadencia egyébként – számomra – rányomta a bélyegét az egész tibeti kultúrára. Engem taszítanak az effélék, ahol igazából új, továbbvivő eszme nem születik, hanem a „mesterek” neveit, papirosait másolják nemzedékeken keresztül, és belevesznek a burjánzó hagyományok, aprószentek skolasztikus tanulmányozásába, és könyveik másolásába).

Volt még két nagyon érdekes terem: a hagyományos tibeti festészetről (ami szintén importált, indiai eredetű) valamint a hagyományos tibeti orvoslásról – ami viszont eredeti, a homályos múltból és a Bön-ből származik. A maga korában (úgy ezer éve) rendkívül modern volt, aztán a buddhizmus megerősödésével jól meg is akadt ott ahol volt.

Egyáltalán: nekem az volt a benyomásom a múzeumi látogatás után, hogy azzal, hogy i.sz. 800 körül betüremkedett a buddhizmus, gyakorlatilag megállt a fejlődés egy alapvetően modern civilizációban, és ez így is maradt napjainkig.

Zárásig bóklásztam a termekben, épp sikerült visszaérjek a szállodába a vacsorára induláshoz.

Persze megint buszoztunk egy jót a pár száz méterre lévő étteremhez.

A várost futólag megnézve akarva-akaratlanul feltűnt, hogy mennyire élesen elhatárolódik egymástól a régi tibeti városrész és a „Chinatown” – és lévén hogy kínai csoport voltunk, az étkezéseink a kínai városrészre korlátozódtak, néhány kivételtől eltekintve.

Ha már itt tartunk: Lhasa-ban feltűnően sok és nagy laktanya van. Hovatovább, biztosra is mennek a bakák: amelyik laktanyába be lehetett kukkolni a busz magasságából, mindben volt korrekt konyhakert, fóliasátorral meg ami kell. Ha belegondolunk, tisztán stratégiai ill. taktikai szempontból teljesen rendben van a dolog: nagyobb gebasz esetén nem halnak éhen, plusz elegendő az emberanyag komolyabb konfliktusok esetére is (ne feledjük a logisztikai nehézségeket, hogy ti. nagyobb haderő hirtelen átcsoportosítása a térségbe gyakorlatilag lehetetlen).

A vacsorálást ill. az érkezést és távozást kísérte egy effektus, ami szemmel láthatólag általánosnak mondható: hangsebességgel közlekedő mozgóárusok mindig az éppen érkező ill. távozó étkezőközönség útjába sikerítik a portékát. Általában jobban beszélnek angolul mint kínaiul, úgyhogy megesett az, hogy egy kínai odahívott tolmácsolni egy tibeti árushoz. Tulajdonképpen ugyanazokat a frincfrancokat árulják mint bent a piacon, csak jól ráéreztek a kínaiak vásárlási szokásaira és étkezés utáni lelkiállapotukra, úgyhogy ugyanazokat a gagyikat dupla-tripla áron kínálják. (Tisztelet a kivételnek: két nap piacjárás után – nyilván, az asszony.. – röviddel indulás előtt egy nomád leányka tudott olyat mutatni, amit muszáj volt megvegyek)

2000. október 3.

Mit mondjak, nem aludtam túl jól. Hovatovább, kegyetlen rosszul aludtam.

Annak ellenére, hogy kora este úgy zuhantam az ágyba, mint korhadt tuskó a Zagyvába egy lusta nyári délutánon, hajnal egytől csak forgolódtam, iszonyatos álmoktól gyötörten. Mint később kiderült, ez nem csak nálam jelentkezett, gyakorlatilag mindenki álmatlansággal küzdött, végig az út alatt. A svájci talált is erre egy elsőre ötletesnek tűnő magyarázatot, miszerint napközben az ember mászkál, liheg, kb. kontroll alatt tartja az oxigénbevitelét, míg alvás közben visszatér a szokásos légzésritmusra, ami nem szolgáltat elegendő oxigént ezen a magasságon. Tényleg meggyőzőnek tűnik az elmélet, csak szerintem nem működik. Kb. ordítva ébredtem minden hajnalban a lázálmaimra (ill. általában azok végső stádiumára - amik egyébként nem fizikailag voltak horrorisztikusak, hanem lelkileg: megcsaltak, kitaszítottak, megaláztak, ilyesmi), nem tartom valószínűnek, hogy békésen pihegtem volna mindezenközben. Habár fene tudja, nem vagyok egy alvássszakértő - mindenesetre az biztos, hogy kicsit úgy éreztem magam az egész út alatt, mint anno a seregben, amikor bármilyen testhelyzetben, bármikor képes voltam kummantani egy pár percet, viszont úgy alapvetően nem voltam álmos napközben. Ez így meglehetősen hülyén hangzik, de nem tudom jobban körülírni az állapotot. Kb. ez működött mindannyiunknál, ahogy megfigyeltem.

Egy előnye volt azért ezeknek a fertelmes éjszakáknak: hajnal 4-5 körül fölébredt az ember, olvasott kicsit, próbált szunyókálni, ilyesmi, aztán 7-8 között, pirkadatkor végképp kilökte magából az ágy. No persze RY édesdeden kialudta a maga 10-14 óráját, úgyhogy voltak apróbb nehézségeink a reggeli elérésével.

No nem mintha sokat veszítettünk volna vele (én legalábbis).

Mint a tegnap esti vacsorához, most is busszal mentünk a kb. 100 méterre lévő étterembe.

Tipikus kínai reggeli, amiből én csak a főtt tojást bírom megenni (ill. Shanghai-ban még a xiao long-ot, ami mondjuk húsos táskának feleltethető meg) – de a vízberizs kifejezetten elborzaszt (ez főtt rizst takar, amit bő lében főznek ki, kvázi levesként), a mantou (párolt tésztagombóc) csomóba áll a torkomban és fulladásos tüneteket okoz, a youtiao (fánkszerűség) szaga kifejezetten taszít. Minden nap ez volt a menü, úgyhogy innentől nem részletezném. Legközelebb hozok magammal egy kis gyulait, szalonnát, meg valami kenyeret – fokhagymát meg vereshagymát táncsak kapni a piacon...

Reggeli után a Potala palota felé irányozzuk magunkat. Oda is érünk szerencsésen a palota feljárójához, ahol már jó két tucatnyi busz dodzsemezik és dudál doszt. A külföldi szekció fellázad, hogy mit erőlködünk itt azért a pár száz méterért, hagyjuk a dagadt ruhát másra, menjünk föl gyalog a padlásra.

Így is teszünk.

Őszintén szólva én megszavaznék egy nyilvános megszégyenítést annak a degenerált alaknak, aki kitalálta, hogy buszokkal vigyék föl a népeket a palota hátsó kapujához. Kb. tíz perc séta (tippem szerint a Budavári Sikló magasabbra megy), viszont ami fejetlenséget, dudálást, ordenáréságot ezek a firlefrancok bírnak okozni, az nem közönséges. Pláne, vezetéstechnikai bemutatót is kell eszközöljenek a bátor vállalkozók, lévén az út oly keskeny, hogy a lejtmenetet curikkban kell megtegyék, további dudációs környezetszennyezést okozva totál fölöslegesen.

Felérkezvén az ember rögvest egy budi bejáratánál találja magát, aminek penetráns illata áthatja az egész várakozóteret - ugyanis részletekben történik a beengedés, a tömeget elkerülendő, azaz lépni nem lehet a várakozó sokaságtól. Nem mintha sikerülne a vállalkozás, lévén hogy nincs kommunikáció a benti és a kapunál ülő smasszerek között, de a látszat az látszat, még ha csal is.

A külső smasszer amúgy egy kedves bácsika, tetőtől-talpig pokrócba burkolózva, lévén hogy egész nap az árnyékban ül.

Itt érkeztünk el – ha jól érzékelem – a megfelelő tibeti ruházkodás taglalásához.

Otthon Európában hegyvidéken érzékelhető hasonló hatás (szélcsendes időt feltételezve – szerencsére végig ilyen volt): ahogy a tibetiek mondják, egy nap alatt megéli az ember a négy évszakot. Az éjszakai ill. hajnali deres időt napkeltével felváltja a kellemes, csípős tavaszi levegő, aztán napközben még ha a levegő nem is melegedik föl túlságosan, de a napon kifejezetten kánikulai az idő.

Számunkra meglehetősen szokatlan volt, lévén hogy az utóbbi években jelentősen átállt a hőérzetem a Shanghai-i környezetre, ahol a napi hőingadozás alig pár fok (legfeljebb késő tavasszal esik meg az, hogy visz magával az ember valami felvennivalót az esti hűvösre), és a hőérzetet nagyban befolyásolja a párás levegő, ami mindenhol kb. azonos hőmérsékletű, legyen az ember napon vagy árnyékban.

Lényeg a lényeg: nem véletlen, hogy a tibetiek gyakorlatilag télen-nyáron magukon hordják az egész ruhatárukat, kvázi a derekukra kötve – aztán ha kimelegednek a napon, egyszerűen félvállra vagy derékra eresztik az aktuális réteget. A nomádok, számolva az eszméletlen távolságokkal, kiszámíthatatlan időjárással és infrastrukturális hiányosságokkal (hogy ti. több napig tudnak úgy menetelni a pusztaságban hogy nemhogy lakott települést, de még csőszkunyhót sem találnak) alapvetően úgy öltözködnek, hogy adott esetben a puszta földön is át tudják vészelni az éjszakát.

A fentiek alapján nálam pl. nagyon bevált reggelente a már említett, balatonfűzfői illetőségű NItroKÉmia rövidítésével jelzett pulóver-szerűségem, megfelelő aláöltözéssel – amik aztán a nap folyamán (átlagosan délelőtt 10-11-re) folyamatosan a hátizsákba kerültek, és pólóban izzadtam a napon, de kegyetlenül. Árnyékba kerülve aztán pakolhattam ki újra a zsákból, irigykedve nézve a nomád zarándokokat, akik ezt egy félmozdulattal megoldották.

Indulás előtt kaptunk egy listát a bekészítendőkről; én el nem bírom viselni magamon a napszemüveget, a kínaiak számára a „Kirándulunk! Vásárolni akarunk!” jelzésére használt hülye tökfedőkről nem is beszélve – Tibetben a napszemüveg hiányát még csak-csak túléltem, de valami világos színű fejfedő nélkülözhetetlen. Hovatovább, egy légiós sisak lenne a legideálisabb, lévén hogy a tarkót érő kegyetlen erejű napsütés sokkal kellemetlenebb, mint az agyvíz-forralás (szerencsére elég vastag szálú és sűrű a hajam, aránylag jó szigetelést képez).

Jó fél óra büdösödés és a picike térre zsúfolódott tömeg taposása után végre bejutunk a Potalába.

A Potala nevezetességeiről inkább nem írnék – egyrészt szinte azonnal elfelejtettem azt a rengeteg nevet amit az egyes termekben ránkzúdítottak, másrészt az útikönyvek remélhetőleg megfelelő részletességgel taglalják ezeket. Inkább a benyomásaimról értekeznék.

Zavaróan sokan voltak. Mármint a látogatók.

Ez persze betudható a nagyszámú kínai turistának is, de külföldiből is több volt mint elég. Különösen egy német társaság zavart nagyon, akik valahogyan mindig utamba kerültek. Hangosak, agresszívak és önteltek voltak – sajnos ez nem csak rájuk volt jellemző a külföldi látogatók közül. A kínai tömeg persze tolakodott ahogy kell, hangoskodott is, de (korlátozott mértékben ugyan) tisztelte a hely szentségét. Érdekes módon RY-t is itt ragadta meg a vidék szelleme, minden egyes szentélyben elolvasott minden vonatkozó információs táblácskát (ehhez képest máshol állandóan azzal csesztet, hogy nekem mindent el kell olvasnom az utolsó betűig), elbeszélgetett a szerzetesekkel, ráadásul begyűjtötte mindenhonnan a lámák által megszentelt frincfrancokat, megtisztelte az összes útbaeső Buddhát, közben tőlem szedegetve le a szükséges anyagiakat (valami oknál fogva Tibetben mindig nálam volt a pénzünk, Shanghai-ban ez inkább fordítva van..) – egyfolytában azt hajtogatva, hogy ha hazaérünk, mostmár tényleg utánaolvas ezeknek a buddháknak meg boddhiszatváknak meg egyéb szent embereknek, merthogy ez milyen érdekes (persze azóta is csak terv maradt az egész, miután visszatértünk ide, a Pénz Istenének hatókörébe..)

A termek által nyújtott látnivalók engem nem igazán kötöttek le: itt is ugyanúgy működik a templomi művészet mint Kínában, miszerint egyfajta mesterség (mint pl. a hordókészítés) a templomi bigyók előállítása, az előző termékek másolása által; ti. néhány kivételtől eltekintve a naiv, laikus népművészet kategóriáját talán üti az előállított szobor v. festmény, aminek az adhat (illetve ténylegesen ad) fontosságot, hogy kit ábrázol, sem az alkotás minősége, alkotója vagy kora nem jelentős tényező. Legalábbis itt a Potalában alig-alig láttam olyan alkotást ami megragadta volna a figyelmemet – máshol ezek a névtelen mesteremberek elő tudtak állítani egészen lélegzetelállítóan szép mandalákat és egyéb kultikus alkotásokat (illetve lehet hogy ők is csak másolták egy időközben elpusztult eredetiről; európai szemmel eleinte szokatlan hogy mennyire nem érdekes az alkotó személye, csak az alkotás tárgya).

További negatív kisugárzások értek azzal, hogy kifüggesztve láttam az összes teremben az árakat (ha jól emlékszem 10 és 200 RMB között volt a fényképezés díja teremtől függően, a videózás ennek többszöröse). A jakvajas teát szürcsölgető szerzetesek az imamormoláson és angol-tanuláson kívül a fényképezőgép-emelés elhárítására voltak még kihegyezve, ami testvérek között is meglehetősen illúzióromboló, lássuk be. (Ahogy kitűnt, a híresebb kolostorokat működtető lámák jelentős részét az idegenforgalmi ill. egyéb gazdasági tevékenység köti le,  nem elhanyagolható pénzmagot gyűjtenek be a hívőktől ill. turistáktól – az egyik kolostorban szemtanúja voltam annak, amikor az áldozatokból összegyűlt pénzhalmot az oltár mellé kiborítva összegyűltek a mosolygós lámák, pedánsan átszámolták és kötegelték az anyagot, a hívők szeme láttára. Egy másik kolostorban az egyik láma szimplán, unott arccal belekotort a pénzhegybe, kigyűjtött pár yuannyit, és eloldalgott vele (gondolom vásárolni), ügyet sem vetve a szomszédos oltárnál (szó szerint) csúszó-mászó hívekről.

Azt már meg sem érdemes említeni, hogy míg a kolostorok lámái kártyázással ütik agyon az időt, az általuk árult réz-gyertyatartókat kiégés után felbérelt asszonyok tisztogatják a kolostorok udvarán. A kártyázástól tartózkodó lámák a belépőjegyeket árulják.

Egy szó mint száz: ez is csak egyfajta profit-orientált kasztrendszer, ami engem rendkívül irritál.

Ez most itt alább provokatív lesz (ill. nem annak szánom, de úgy is vehető), úgyhogy akinek fontos kötődése van a tibeti lámaizmushoz, az ne olvassa tovább..

Ha belegondolunk: a Dalai Láma szerencsésen megúszta azt, hogy bizonyítania kelljen. Huszonévesen, egy anarchiába hullott országot maga mögött hagyva átment politikusba, akit egy olyan ország képviselőjeként kezel a világ, amit az illető igazából soha életében nem irányított úgy effektíve – személy szerint egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha mondjuk holnap azt mondanák a kínaiak, hogy OK hapsikám, gyere, oldd meg, nem taszítaná le a trónjáról a népelégedetlenség pár hónap után. Érzésem szerint ez neki igazából nagyon kényelmes: úgy lehet szellemi vezető, hogy semmiféle más konzekvenciát nem kell viselnie, ráadásul a fél világ rá figyel, úgy, hogy pontosan nem is tudja, miért (mert – már bocsásson meg a világ – én egyszerűen nem bírom elképzelni pl. egy európai, kényelmes társadalomban felnőtt illetőről azt, hogy ugyanúgy bírna viszonyulni az élethez, a környezetéhez, a lámaizmushoz, mint egy honos, hegyek között élő nomád; márpedig ez a vallás az ő számukra készült, ha egyszerűen akarok fogalmazni).

Az illető sem börtönt nem viselt a hitéért (mint rengeteg alattvalója), sem igazából forradalmian újat nem teremtett ill. tett – igazából nem látom, hogy nagy szavak hintésén kívül mi más jelentős tevékenységet folytatott volna. Számomra ott válna hitelessé az illető, ha hazamenne azzal, hogy vállalja akár a bebörtönzést is – a hitébe simán belefér az, hogy akár az egész életét dutyiban tölti, miszerint képes elszakadni attól a meglehetősen kellemes, uralkodói stílusú léttől, amit most él.

Valahogy tavaly nyáron véletlenül sikerült megnézzem a CNN-en a Larry King Show-t a Dalai Lámával (aki egyébként egy Los Angelesi luxusszálloda lakosztályából nyilatkozott). Kínos volt. Azzal kezdődött, hogy LK megkérdezte a véleményét az akkor nagy szenzációnak számító DNS-feltérképezésről. Jó egy perces értetlenkedés után sem sikerült neki megmagyarázni, hogy mi az a „human genom” – mondjuk rutinosan mellébeszélő válaszokat adott, de az egész szituáció meglehetősen szánalmas volt. Nemkülönben az interjú további része, amiből egyáltalán nem egy nagyformátumú politikus képe rajzolódott ki, hanem inkább egy joviális, nemtörődöm bácsika hajtogatta a 20-30 évvel ezelőtt bevált kulcsmondatait, az elhangzott kérdésektől függetlenül.

Ettől az embertől várja a világ, hogy megoldja Tibet (valamint a világ..) problémáit?

A másik dolog ami engem nagyon zavar az az, hogy a tibeti parasztembert soha senki nem kérdezte meg. Na jó, néha-néha megkérdezte, de irányítottan – ki erről, ki arról.

A világ humanista beállítottságú része hajlamos elfelejteni, hogy Tibetben pontosan olyan, sőt, szigorúbb kasztrendszer működött, mint Indiában vagy Nepálban. Az alsóbb kasztokba tartozó nyomorultak gyakorlatilag rabszolgasorban éltek, sem életük, sem haláluk nem számított senkinek. (Nepálban nem véletlenül van bázisa a maoista mozgalomnak – ezeknek a kitaszítottaknak egyszerűen nincs veszítenivalójuk.)

Miért nem tűnik föl senkinek, hogy a szomszédos Nepál (ahol kb. ugyanaz a társadalmi berendezkedés lényegében, mint ami a régi Tibetben volt) a világ egyik legszegényebb országa, ugyanakkor a Dalai Lámák síremlékeihez több tonna aranyat halmoztak föl? Miért akarja egy humanista világ elfogadni azt, hogy egy népet hatékonyan hülyítettek több évszázadon keresztül és tartottak abban a fajta feudális sötétségben, amire mi Európában egyáltalán nem vagyunk már olyan büszkék a reneszánsz óta?

Ha ez a cél, akkor rendben, mondjuk azt, hogy a tibeti népnek arra van szüksége, hogy megnyomorítsa magát – viszont akkor kicsit más beállításba kerül az összes ún. humanitárius akciója a nyugati világnak (ti. nem derül ki számomra hogy mit akarnak: visszaállítani a régi, hagyományos rendet és életvitelt, vagy demokratikus jogokat a tibetieknek – a kettő baromira nem fér össze, pláne az utóbbinak semmiféle hagyománya és gyökere nincs).

Na, visszatérve a Potalára:

Ami nagyon tetszett, az maga az épület (ill. épületegyüttes) hangulata. Zegzugos folyosók, kis szobácskák mindenhol, aztán tetők, amik (mint mindenhol Tibetben) ugyanúgy részei az épületnek, mint a belső terek. A kínai építészeti megoldásokhoz képest romantikus, kalandos, izgalmas terek – ráadásul a vastag falak miatt kellemes a klíma, a tetőkről mindenfelé élménydús a kilátás, akár a környező hegyekre tekint az ember, akár befelé, a Potala építményeire. A kezdeti ellenszenv legyűrése után a termekben zsolozsmázó lámák is nyújtanak élményt: az egyik például angolul tanul, a tibeti metódus szerint: szögletes, tibeti stílusú latin betűkkel rója a sorokat, leírva pár tucatszor, hogy „How are you? Nice to meet you”, közben mormolva a szavakat.

RY-t az egyik legszentebb Buddhánál megint elkapja a vallási hév, vesz gyorsan két karperecet, amit aztán az illetékes láma körülhordoz az oltár körül, meglapogatja vele a Buddhát, elmormolja az elmormolandót, aztán a 2 x 10 yuan bevételezése után útjára bocsátja a két karkötőt. RY még leborul párszor (afféle műkedvelő piperkőcként, semmi korrekt földre fekvés, hason csúszás meg ilyesmi), vesz pár füstölőt, bedob a megfelelő helyre pár yuan pénzáldozatot, elbeszélget homlokráncolva a lámával (aztán megint áldoz neki néhány bankót), ilyesmi. Én meg csak nézek hülyén, hogy mi lelte ezt a lányt, Shanghai-ban még csak távolról sem szagolja a templomokat – az pedig, hogy jó indok nélkül csak úgy kiadjon egy fillért is, egyszerűen elképzelhetetlen. Már épp indulnék a lámához hogy megérdeklődjem mi a trükkje, de elsodor egy turistacsapat.