Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tibeti mesék Ladakhból
Forította: Kepe Róbert
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


A füvesember

Egyszer régen egy országban élt egy füvesember. Volt néhány gyereke, akiknek etetése, itatása, ruháztatása nagyon sokba került. Az apa a hegyekben fuféleségeket gyujtött, ezt árulta a piacon. A kapott pénzbol tartotta fenn családját.
Egy napon egy állami hivatalnok ellenorzokörutat tartott a városban. Látva a füvesember szenvedésselteli munkáját, megsajnálta ot, kerek ötven ezüstpénzt ajándékozott neki, és elment. A füvesember vett két ökröt, hogy legyen mire málháznia a sok begyujtött füvet. Továbbra is úgy élt, mint eddig. Néhány év múlva az államhivatalnok újra ellátogatott a városba ellenorzokörútjára. A füvesember helyzetét most is hasonlónak látta, száz ezüstpénzt ajándékozott neki és elment. A füvesember most négy ökröt vett, s továbbra is szegényen élt. Újabb évek teltek el, az államhivatalnok a megszokott körútját járta, megállapította, hogy a helyzet mit sem változott.
"Bár én segítettem, mégsem állt be változás" - gondolta. Egyetlen fillért adott csupán és elment. A füvesember a pénzt egy ládába dobta, és ott is hagyta.
Történt egy napon, hogy egy halász horgot akart venni a piacon, hiányzott azonban egy fillér a horog árához, így nem tudta megvenni. Lám milyen értékes is egyetlen fillér! Elindult, hátha sikerül valahol megszerezni a hiányzó pénzt. Így jutott el a füvesember házához.
"Nekem van egy fillérem"- gondolta a füvesember.
- Járj szerencsével - mondta a halásznak, és odaadta a fillért.
- Mivel leköteleztél, adok neked egy halat - köszönte meg a halász és elment.
Amikor a füvesember kiszedte a hal beleit, egy jókora drágakore bukkant a hal gyomrában. Egy napon és egy éjszakán át immádkozott, hálát adva az isteneknek szerencséjéért. Nagyon gazdag ember lett.
Amikor a hivatalnok újra a városba látogatott, a füvesember meghívta magához és gazdagon megvendégelte. A hivatalnok erosen elcsodálkozott a gazdagság láttán, s annak okát tudakolta. A füvesember elmesélte neki történetét, amit oszinte örömmel hallgatott.
Ok ketten barátok lettek.


A két furfangos kereskedő

Valamikor régen egy keleti kereskedő gyapjúval üzletelt, egy nyugati pedig vajjal.
Egyszer találkoztak egy városban.
Az egyik azt mondta:
- Én keleti kereskedő vagyok és gyapjúval üzletelek.
- Én nyugati kereskedő vagyok és vajjal üzletelek - mondta a másik.
Aztán tanakodni kezdtek:
- Nekem vajam van, neked gyapjúd, cseréljük el.
Így is tettek.
Azt kérdezed, miért? Mert ők ketten kereskedők voltak. A vajárus is ravaszkodni akart és a gyapjúárus is. A vajárus ezt gondolta:
"nekem csak vajam van, és ha megszerzem a gyapjút, nagy haszonra teszek szert."
A gyapjúárus pedig ezt gondolta:
"nekem csak gyapjúm van, és ha megszerzem érte a vajat, nagy haszonra teszek szert."
Előre örült mindkettő. Aztán a vaj és a gyapjú gazdát cserélt, hazamentek és azt gondolták jókora haszonhoz jutottak.
Néhány nap múlva a gyapjúárus anyja így szólt:
- Fiam, a vajnak amit hoztál ürülékszaga van. Nézzük meg mi van a zsákban!
Fölvágták hát a zsákot, és valóban, a bőrzsákban nem más volt, csak emberi ürülék.
A gyapjúárus nagyon rosszul járt.
Közben a vajárus is hazavitte a gyapjút. Megnézte a csomagot, és csak akkor látta meg, hogy abban a várt gyapjú helyett szétvagdosott kötelek, gyapjúszövetfoszlányok és más effélék voltak.
Bizony a vajárust is rászedték.
Egy napon újra találkoztak. A gyapjúárus így szólt:
- Te csaló, nyugati kereskedő, a vaj amit adtál, nem valódi vaj volt!
- De a te gyapjúd se volt valódi!
Ezzel a dolgot meg is beszélték. Azt mondja a nyugati kereskedő:
- Egy országban Ba-ba király meghalt, már el is temették. Utazzunk oda! Te fölásod a sírt, és ott vársz engem, én pedig elmegyek a várba, és azt mondom, én vagyok Ba-ba király fia, engem illet az örökség. Ha az emberek nem hiszik el , akkor én a sír elé vezetem őket és megkérdezem: "Ba-ba király, én a te fiad vagyok-e?". A sírban akkor már te leszel, és azt mondod: "Igen". Ami örökséget kapok, azon fele-fele arányban elosztozunk.
A keleti kereskedő beleegyezett. Elmentek hát a sírhoz, fölnyitották, és a keleti kereskedő belefeküdt. A nyugati kereskedő pedig elment a várba.
- Én vagyok Ba-ba király fia, az örökség engem illet - mondta az új királynak.
- Nekem nem volt bátyám - mondta a király. Aztán megkérdezte tanácsosait és az alattvalókat is.
- Te vagy Ba-ba király fia, téged illet az örökség - mondták az új királynak.
- Ő nem apám fia!
Akkor minden alattvaló, élükön a királlyal, Ba-ba király sírjához vonult. A nyugati kereskedő túlvilági hangon szólt:
- Nagyságos Ba-ba király! Én a te fiad vagyok-e?
A sírban már a keleti kereskedő volt, ezért a föld alól a túlvilági hang így szólt:
- Igen, igen. Te az én fiam vagy, tiéd kell legyen a váram és az örökség is!
Az új király, a tanácsosok és a nép is nagyon megrémült. Mivel a nyugati kereskedő Ba-ba király fiává vált, az örökséget, ahogy illik, neki adták.
A nyugati kereskedő ezt gondolta:
"ha a keleti kereskedőt kiszabadítom a föld alól, neki kell adnom a fele kincset. Inkább a föld alatt hagyom, és enyém marad az egész ország."
A keleti kereskedő lassan megértette, hogy nem akarják őt kiszabadítani. Erősen keresni kezdte, hogyan tudna a sírból kijutni. Végül sikerült is kijutnia. Elindult, hogy megkeresse a nyugati kereskedőt. Amaz már messziről észrevette jöttét. Egyik csizmáját a porba dobta, és elszaladt. A keleti kereskedő megtalálta a csizmát, s mivel neki nem volt, gondolta fölveszi.
"de ennek nincs párja, nem érek vele semmit"- jutott eszébe. Otthagyta, és továbbindult a nyugati keresdkedő felkutatására. Ahogy mendegélt újra talált egy fél pár csizmát.
"ha az előzőre vigyáztam volna, most már tudnám használni"- gondolta, és visszafordult, hogy megkeresse a csizma párját. De közben a nyugati kereskedő is visszament és elvitte azt. A keleti kereskedő egy fél pár csizmát cipelve keresgélt, de nem találta meg az eldobott fél párat. Elgondolkozott:
"ez a nyugati kereskedő megint rászedett"
Továbbindult, hogy megkeresse a nyugati kereskedőt. Nemsokára egy faluba ért, ahol rengeteg emberi tetemet látott. A hullák között feküdt a nyugati kereskedő is, elmaszkírozva. A keleti kereskedő eltöprengett:
"honnan tudhatnám meg, hogy a sok hulla között van-e a nyugati kereskedő?"
Fogott egy nagy követ, és sorban rádobta mindegyik hulla fejére. Amikor a nyugati kereskedőhöz ért, az gyorsan megszólalt:
- Megfogtál, megfogtál, csak ne dobd a fejemre a követ!
Végre megtalálta hát. A kincset ugyan szétosztották egymás közt, de mindkettőjük fejében az járt, hogy nem jól van ez így. Két nap múlva váltak el, s közben a nyugati kereskedő sok aranyat lopott a másiktól.
Aztán a keleti kereskedő fölkereste a nyugatit, hogy visszakapja az aranyat. Az már messziről látta érkezését, azt mondta a feleségének:
- Amikor ő az ajtó elé ér, sírjál és mondd azt, hogy meghaltam.
Így is történt. Amikor a keleti kereskedő az ajtó elé ért, és bekiáltott, a feleség sírva panaszolta el, hogy férje meghalt.
- Mikor halt meg? - kérdezte az.
- Ma reggel, pedig tegnap még semmi baja sem volt.
Akkor a keleti kereskedő fogta a hullát, fölrakta egy tüskebokorra, azon húzgálta majd egy tüskét szúrt a szemébe. A nyugati kereskedő nem bírta elviselni a fájdalmat, s kihúzta a tüskét a szeméből. Akkor a keleti kereskedő megbizonyosodott róla, hogy még él. Talpra segítette és azt mondta:
- Te háromszor vetted el az én részemet az aranyból. Most meg kell osztoznunk!
Szét is osztották az aranyat és békében hazamentek.


A nyúl és a teknősbéka

A nyúl füvet eszegetve éldegélt a réten. Egyszer találkozott egy nagy teknősbékával és igencsak megijedt tőle. Megszólította:
- Neked nagyon nagy a fejed, a szemed és a hasad, és tele vagy ráncokkal - mondta őszintén.
A teknősbéka meghallgatta és így felelt:
- A nagy fejem és szemem régmúlt cselekedeteim gyümölcse . A hasam azért nagy, mert sokat eszek, a sok ráncot pedig hajlott koromnak köszönhetem. De te csak a más hibáit veszed észre, a saját, szamárhoz hasonló nagy füleidet nem?
A nyúl reszketett a félelemtől, meg akarta nézni saját füleit, de nem látta.
- Mi van a füleimben- kérdezte
- Mindkét füledbe méreg van kenve. Egy napon a füleid okozzák halálodat, ebben ne is kételkedj!- mondta a teknősbéka.
A nyúl félt korábbi cselekedeteinek következményeitől, szíve megtelt bánattal és várakozással.
Aztán egy napon elment a teknősbékához. Tisztelettel köszöntötte, és nagyon alázatosan így szólt:
- Kérlek, tisztítsd meg méreggel bekent füleimet!
- Dugd be a tó partjáról a füleidet ide a vízbe, és én majd kimosom belőlük a mérget!
A nyúl a tó partjáról két fülét a vízbe dugta. A teknősbéka csak erre várt. Megfogta a nyúl füleit, behúzta a tóba és megölte.


Tibeti mesék
Pável Kriszta fordítása
Forrás: PoLíSz, 76. szám

http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=1326
http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=19140


A törvényt megőrző novícius története

Vannak, kik inkább kockáztatják testük épséget, vagy akár az életüket is, de nem szegnék meg a tan törvényét. Ha mások kérdik, ugyan miért tesznek így? – a válaszuk az, hogy a tan parancsolatainak betartása vezet egyedül a megvilágosodáshoz, s csupán ez segít nekünk elhagyni ezt a siralomvölgyet. Miképpen a hatalmas óceán is végtelen, úgy a törvény megőrzésének haszna is határtalan. A tengerekben félistenek, teknősbékák, krokodilok és a vízi fajokhoz tartozó élőlények sokasága él – de sokrétű a törvény is, melyet a három kocsin lévő lelkek betartanak. Az óceánok mélyén arany, ezüst, vaidurja és más drágakövek sokaságára lelhetsz, ám a tanban elmélyülve is kincsekre bukkansz: a négy Nemes Igazságra, a megvilágosodáshoz vezető út 37 törvényére, a helyes elmélkedés és meditáció módszereire, és ehhez hasonló drágakövekre. Igaz, hogy a nagy óceán mélysége számtalan vadzsrányi, de a tan bölcsessége sem mérhető mással. Ahogy a négy nagy folyó vize kifogyhatatlan, akárhányan is iszunk belőle – ugyanígy végtelen a tan is. Az önmagunk feletti hatalom megszerzése, az összes tudható elsajátítása, vagy a négy Szútragyűjtemény is özönlő folyó bár, ki sem árad, s el sem apad.
Azt kérded, miért nem iható az óceánok vize? – mert az élőlények poklának tüze hevíti. A négy folyó vize mindig mozgásban van, ezért ki nem szárad. A törvény óceánja nem kerül ajándékként senki hatalmába, de mivel erényekkel teljes, ki sohasem apad. Ennélfogva a törvényt megtartó erénye is bőségessé lesz.
Egykoron, miután Győzedelmes Buddha e siralomvölgyet elhagyta, egy Anta nevű országban, mint kolduló szerzetes született újjá. Nem volt akármilyen szerzetes – erényei és tudása olyan nagy volt, hogy csodájára jártak. Vagyont, értéket nem gyűjtögetett, naponta csak egyszer evett, felső ruhája sem volt, csupán a három legszükségesebb szerzetesi ruhadarabot használta. A kolostorban élő többi szerzetes, beleértve a kolostor apátját is gyakran cselekedett kapzsin, gőgösen. Lelkületüket beszennyezték a vágyak és a tudatlanság. Mindezzel bizony nem szereztek dicsőséget maguknak – nem úgy, mint a tan törvényeit betartó szerzetes. Hiszen a szerzeteseket, akár a mangófa gyümölcsét, négyféleképpen kell megvizsgálni. Jók, rosszak, érettek vagy nem – bizony az emberek is effélék lehetnek. Néhányan szelíden viselkednek, járásuk nyugodt, békét sugárzó – de belül haraggal, érzéki vággyal és tudatlansággal teltek, nem a tan szellemében cselekszenek, s önmagukon kívül így a törvényt is károsítják. Ők olyanok, akár a kívül érett, de belül éretlen mangók. Mások modora faragatlan, viselkedésük durva – tetteik azonban ellentmondanak külsejüknek. A helyes módszert alkalmazva meditálnak, s bölcsességük más formákban is megnyilvánul. Olyan gyümölcsök ők, melyek kívül éretlenek, belül azonban érettek. Egyeseknek azonban nemcsak a modoruk rossz, hanem cselekedeteik is gonoszak – tudatosan vétenek a törvény ellen, haraggal, kapzsisággal, irigységgel teltek. Ők a kívül is, belül is éretlen mangókhoz hasonlítanak. Végül akadnak olyanok, akik akár a kívül-belül érett mangó, tetszetős modorúak, kellemes viselkedésűek, ugyanakkor törvénytisztelők, bölcsek és jóságosak is. Ilyen volt ez a kolduló szerzetes is, kinek mindenki hódolattal adózott.
Ő csakhamar elérte az erényes élet minden gyümölcsét, megszerezte a tudást és a vele járó különleges képességeket. Ismerte a gondolatokat, értette az állatok nyelvét, testével nem érzett sem fájdalmat, sem hideget, sem forróságot. Mindezek azonban nem tették elbizakodottá, úgyhogy szerénységének és jó modorának hála, hírneve mindenhol elterjedt, s követőinek száma is egyre szaporodott. Végül Anta országának lakói mind tisztelni kezdték a Három Drágakövet, megtartóztatták magukat a sörivástól, nem paráználkodtak, nem loptak, nem öltek – így betartván az öt pontos fogadalmat. Egy alkalommal egy antabéli elhatározta, hogy megvendégeli az erényes szerzetest. Bár meglehetősen messze lakott a kolostortól, fáradtságot nem kímélve úgy döntött, maga viszi el az élelmiszereket a szerzetes lakhelyére, nehogy kényelmetlenséget okozzon neki azzal, hogy házába invitálja, és ezáltal kényelmetlen utazásra kényszerítse. Barátja, egy gazdag ember pedig úgy gondolta, hogy kisfiát szerzetesnek adja, s ezért annak jó mestert keres.
– Ha fiamat bölcs mesterre bízom, jót cselekszem. Hiszen a szél maga üres ugyan, ha a szantálfa vagy a magnólialigetből fúj, mégis illatos, de ha valamilyen rossz illatú helyről, bizony bűzlik. Hiába frissen mosott a ruha, ha jószagú ládába kerül, illatos marad, de ha az állatok óljába, bizony megbüdösödik. Ha fiamat bölcs mester tanítja, erényei napról-napra nagyobbra nőnek, de ha a bűn barátjának kezére adom, csak vétkei sokasodnak majd – gondolta. Fogta tehát a fiút, és a kolduló szerzeteshez elvitte.
– Mivel fiam be kíván lépni a rendbe, elhoztam hozzád, hogy meghallgasd a fogadalmát és vállald el a tanítását. Ha te nem teszed, hazaviszem! – mondta.
A szerzetes csodás képességei révén belelátott a fiú lelkébe. Megértette, hogy elhatározása őszinte és a tudást keresi. A törvényt megőrzi majd, és a tökéletességig fejlődve Buddha tanát is megérti. Ezért a novíciusává fogadta.
Az antabéli hívő tehát összeállította az adománynak szánt ételeket, és mivel úgy döntött, hogy a szerzetes látogatására családját is magával viszi, induláshoz készülődött. Mielőtt azonban kilépett volna az ajtón, eszébe jutott, hogy ha mindenki vele tart, a ház őrizetlen marad.
– Mindannyian útra kelünk, de ki csukja be akkor a kaput? Sokáig leszünk távol s a nyitott ajtajú ház bajt jelenthet. Nem maradna itt valamelyikőtök? Meghálálom neki később! – kérdezte.
A gazdának volt egy lánya, s az vállalta, hogy otthon marad. Szorosan bezárta maga után a kaput, apja pedig késve bár, de megnyugodva útnak indult.
Mindeközben a szerzetes koldulva járta a házakat, de nem sikerült élelmet szereznie. Mivel a törvény értelmében délután már tilos volt ennie, elhatározta, hogy a novíciusként nála szolgáló fiút elküldi a gazdához némi élelemért.
– A világi ember sok dolga miatt elfelejtette, hogy később már nem ehetek. A te modorod kedves, az emberek szeretnek, menj, és kérj a gazdától alamizsnát! – kérte a fiút. – Ne feledd, hogy bármit is kapsz, azt köszönettel kell fogadnod. Ne sóvárogj semmilyen íz és illat után! Szemedet a földről fel ne emeld! Őrizd meg elméd tisztaságát, de ne feledd, ha Istenadtához hasonlóan hangosan recitálod is egész nap a Szútragyűjteményt, csak egyszer vétkezz, és a határtalan szenvedések poklába kerülsz! Emlékezz Kokalira, a Gyalázkodóra, aki a pokolba jutott – és jusson eszedbe Culibanta, aki bár egyetlen versszaknyit sem ismert a törvényből, erkölcsös viselkedésével elkerülte a végtelen szenvedést. Hallgass a szavamra! Egy alkalommal a bráhminok a hitüknek megfelelően a harmadiktól a negyedik hónapig áldozati ünnepélyt tartottak. Bár bölcs tudással bíró, törvényt őrző, tiszta, erényes cselekedetekre törekvő bráhminokat hívtak, nem mindegyikük volt ilyen. A lakomára érkezők csuklójára gyümölcslével hagyományos pecsétet nyomtak. Egy bráhmin, kinek belseje türelmetlenséggel, vágyakkal és sóvárgással volt teli, mivel a mézet és az édességeket mindenekfelett szerette, a csuklójáról a gyümölcslevet lenyalta, s így az nem festhette meg bőrét. Másnap, amikor a lakomára ment, a kapus látta, hogy a csuklóján nincs pecsét, és nem engedte be.
– Hol a pecséted? – kérdezték.
– Édes volt és én lenyaltam – szégyenkezett ő.
Így esett, hogy a bráhmin a kicsi kedvéért kénytelen volt a nagyról lemondani, s mohósága miatt elmulasztotta a negyedik hónap gazdag lakomáját, a színeset, ízeset és illatosat, a mindenféle zamatút, és még szégyenben is maradt.
– Vigyázz, hogy veled is hasonló ne történjen! Értéktelenért az értékesről le ne mondj, az öt isteni és emberi vágyat, az ízletest és makulátlant, a megvilágosodás irányának 37 tanát, a bánatból elmúlás szerencséjét és a tan megszámlálhatatlan drágakövét semmiképpen se veszítsd el! A három időtartomány Buddháinak törvényét ne károsítsd, a három drágakővel, a mesterrel és a szerzetesek rendjével szembe ne szegülj! – intette a mestere.
A fiú pedig mindent megjegyzett, és mestere előtt meghajolva útnak indult. Amikor a gazda házához érkezett, zárva találta a kaput. Megdöngette hát és hangos szóval alamizsnát koldult. A lány kinézett a kapu résén, és amikor megpillantotta a kolduló szerzetest, megdobbant a szíve. Sohasem látott még ilyen vonzó termetet, ilyen szelíd pillantású szemeket. Mivel ő maga sem volt idősebb 16 évesnél, szívében feltámadt a vágy. Gyorsan rendbe szedte az öltözékét és kinyitotta a kaput. A belépő novíciust a szoba díszhelyére vezette, és ruháját meglazítva hozzásimult. Lélegzete akadozni kezdett, teste remegett, szemével a szemébe mélyedt. A novícius így gondolkodott.
– Vajon mi történhetett ezzel a lánnyal? Talán a testben felgyülemlett túlzott szél okozta láztól kínlódik, esetleg megőrült, de az is lehet, hogy az érzéki vágy hatalmasodott el rajta. Vajon az én törvényem van-e olyan erős, hogy lecsendesítse az ő szenvedélyének tüzét?
S a szerzetes viselkedése fegyelmezetté vált, szemének csillogását pillái mögé rejtett, arca elsápadt. A lány akkor eléjeborult, és kezét kezébe kulcsolva így beszélt:
– Amióta csak láttalak, rád gondolok. Kerestem az alkalmat, hogy láthassalak, de nem találtam. Tiszta szerelemmel szeretlek, s ha te is hasonlóan érzel irántam, kérlek, hogy ne légy kegyetlen, ne utasíts el! Látod, ez a ház itt terád vár, kincsekkel és drágakövekkel teli, s ha feleségül veszel, törvényesen is téged illet majd, én pedig szolgálóleányod leszek, amíg csak élek! Ne vedd el tőlem a reménységet, tégy a kedvemre, kérlek!
A novícius azonban nem vesztette el a fejét.
– Ha kedvére tennék ennek a lánynak, bizony vétkeznék a törvény ellen – gondolta – ha az életem árán is, de a három időtartomány Buddhái által készített tannak nem okozok kárt! Hallottam szerzetesekről, akik örömlányok közelébe jutva inkább a tűzbe ugrottak, de a legnagyobbat, a törvényt meg nem sértették. Másokat durva és kegyetlen emberek gyötörtek, nehéz munkára fogtak, egész nap a szél fújta és a nap aszalta őket. Férgek csípéseitől szenvedtek, de a rájuk kirótt munkát mégis becsülettel elvégezték, előle el nem szöktek, s a kegyetlen bánásmód ellenére megőrizték, sőt, dicsőítették a törvényt. Hogy a vízbe ne fulladjon, persze a deszkára lép mindenki, de ha a felebarátja kéri, nem adja-e át a deszkát? Ha mások a törvény megtartása miatt képesek voltak a halált választani, vajon kevesebb vagyok-e én náluknál? Vajon csak az első Buddhának volt mestere, nekem nem? Ha a magnólia virágát együtt sajtoljuk a szezámmal, nem keveredik-e össze az illat az olajjal? Ha a mesterem megbízott bennem, tehetek-e most bűnös dolgot? Vesszen bár el az életem, én a törvény szellemének ellenében nem cselekszem, mesteremet, szüleimet, a szerzetesrendet el nem keserítem, Buddhának és a tannak tanítását semmisnek nem tekintem. Viszont hiába kiabálok, ezen a lányon úgy elhatalmasodott a testi kívánalom, hogy sem elpirulni, sem szégyenkezni nem fog. Ha megpróbálok elfutni, gyalázni fog, vagy azt állítja majd, rosszat tettem vele, azért menekülök, s ha az emberek ezt meghallják, haragjukban azonnal megölnek, és a rend is megszégyenül.
Ezért először azt mondta a lánynak, hogy az csukja be szorosan a kapukat, nehogy meglepjék őket, majd egy kis időre a türelmét kérte, csak amíg a dolgát elintézi. Amíg a lány a kapukat bezárta, a novícius a ház belsejébe ment, s a félreeső hely ajtaját szilárdan megtámasztotta. A polcról egy borotvát elvéve testét bal felől lemeztelenítette, és így fohászkodott:
– Én bizony sem Buddhát, sem a rendet, sem a tant megszentségteleníteni nem fogom! Mesteremre és az apátra szégyent nem hozok! Mivel a törvényt másképpen betartani nem tudom, megválok testemtől és életemtől, de azt kérem, hogy akárhová is szülessek újjá, szerzetessé váljak, és a megvilágosodás tökéletes tisztaságát érjem el! – ezzel elmetszette a torkát. Vére pirosra festette a földet.
A lány közben türelmetlenül várta visszatértét. Végül hangosan szólongatni kezdte, s hogy senki sem válaszolt, a keresésére indult. Nagy nehezen kinyitotta az ajtót, és akkor látta, hogy a test véresen fekszik a földön. Elméje elborult végtelen fájdalmában, s térdre zuhanva, hangosan siratta szerelmét. Körmével belehasított bőrébe, végül ájultan a holttest mellé zuhant, és nem mozdult többé.
Amikor a lány szülei a lakomáról visszaérkeztek, sehol sem találták. Sokáig keresték, végül ráleltek a szobában, ahol kivörösödött szemekkel, sebes arccal és némán bámult maga elé. Hiába kérdezgették, mi baja, mi történt, nem válaszolt. Benyitottak hát mindenhová, és megtalálták a novícius holttestét. Most már nem volt mit tenni, a lánynak beszélnie kellett, hiszen a véres holttest mindenképpen magyarázatra szorult.
– Ha azt hazudom, a novícius tisztességtelenül közeledett hozzám, s én félelmemben megöltem, halálom után biztosan megbűnhődöm érte, s az élőlények poklába zuhanva elmondhatatlan szenvedéseket élek majd át. Ha egyenesen beszélek, nagy lesz ugyan a szégyenem, de a rágalmazás s a gyilkosság bűnével legalább nem szennyezem be magam – gondolta, s mindent őszintén elmondott a szüleinek, szégyenkezve vádolva magát, s nem hallgatva el semmit, ami lelkét terhelte. A lány szüleinek felháborodása és szégyene pedig lassan sajnálatba váltott, s igyekeztek megvigasztalni gyermeküket. Aztán pedig, mivel a törvény értelmében, ha egy világi ember buddhista szerzetest ölt meg, pénzbírságot kellett fizetnie, a gazda ezer aranytallért fogva a palotába ment. Amikor a király elé jutott, és elmondta, mi járatban van, az nagyon csodálkozott, hiszen a gazdát mindenki szelíd és barátságos emberként ismerte. A gazda pedig szégyenkezve elbeszélte az esetet, s közben korholta lányát és sajnálkozott a szerzetes szomorú halálán. A király, miután meghallgatta a történteket, úgy határozott, hogy a gazda nem bűnös, hiszen a novícius saját maga választotta a halált és önkezével vetett véget az életének. Ugyanakkor azt is parancsba adta, hogy az ezer talléron áldozati lakomát köteles rendezni a házában a szerzetes emlékére. Saját maga is elment az áldozati lakomára, s a hívőktől körülvéve drágakövekkel díszített szantálfa kocsira rakta a szerzetes holttestét, s saját kezűleg meggyújtotta. A nép pedig leborulva tisztelgett az égő máglya körül, és magasztalta a novícius erejét és a törvényhez való hűségét.
A gazda gyönyörűséges lánya is részt vett a szertartáson, és magasztalta a novícius tettét. Az emberek pedig hallgatták és a megtörtént csodának örvendeztek.
Sokan az akkoriak közül a történet tanítását megértették, és hatására megváltoztatták életüket. Néhányan szerzetesi fogadalmat tettek és a megvilágosodás keresésének ösvényére léptek. Ahogyan ők, úgy mi is gondolkozzunk el a tanulságon, s szilárdan ragaszkodjunk a törvény parancsolataihoz.


A gyönyörűséges Szumánának és tíz fiának története

Magam hallottam egykoron ezt a történetet.
Valaha régen a Győzedelmes Buddha a Győző Királyfi ligetben, Éhezőket Táplálónak, a gazdag földesúrnak gyönyörűséges kertjében tartózkodott. Éhezőket Táplálónak volt egy leánya, a legkisebb és a legkedvesebb gyermeke; arca ékes volt, alakja gyöngéd és szépséges, természete kedves és hangja bájos, mint a pacsirtáé. Szumánának hívták, mint az India földjén termő virágot. Bárkivel is találkozott Szumána, szeretettel fordult felé, és lépteit mindig az irgalmasság vezérelte.
Egy alkalommal, amikor apja áldozatot kívánt bemutatni, és ezért felkereste Buddhát a ligetben, Szumána is vele tartott. Ahogy a lány Buddhát megpillantotta, lelkét váratlan öröm járta át. Mintha álomban cselekedne, jó illatú füstölőszereket gyújtott előtte, majd a mangófa legszebbik gyümölcsét Buddha kinyújtott tenyerébe helyezte. A Minden Tudást Birtokló pedig örömmel tekintett az illatos füstölőkre, a gyümölcsöt pedig visszaadta Szumánának.
A lány és apja ezentúl gyakran felkereste a Győző Királyfi-ligetet, miután a piacon újabb füstölőszereket vásároltak, s Szumána értő módon és kedvvel díszítette fel a kertben lévő szentélyt.
Történt egyszer, hogy a vidék királya egyik fiát a palotába küldte. A herceg nem a legrövidebb utat választotta, hanem nagy kerülőt tett, s útközben Éhezőket Tápláló kertjéhez tévedt. A kertben pedig megpillantotta Szumánát, ahogy a füstölőszereket rendezi, és azonnal beleszeretett. Hatalmas szenvedélyében elhatározta, hogy azonnal feleségül kéri, ezért a szentélyben meditáló Buddhához fordult:
– Add hozzám feleségül ezt a lányt, uram!
– Ő a gazdag földesúrnak, Éhezőket Táplálónak a lánya, nem az enyém – válaszolta Buddha – éntőlem hiába kéred hát. Kérdezd a valódi szüleit!
A királyfi esztelen szenvedélyében azonban meg sem hallotta a választ. Újra és újra unszolta Buddhát, a lány kezét azonban hiába kérte tőle. Ekkor elhagyta a kertet, és sietve visszatért birtokára. Ott egy elefántra ült, s a ligetbe lovagolt, elrejtőzött, majd egy alkalmas pillanatban elrabolta Szumánát. Apja azonnal üldözésükre indult, de a gyorsjárású elefántot nem tudta utolérni. A herceg pedig ahogy hazatért, feleségül vette Szumánát.
Szumána csakhamar teherbe esett, és újholdkor tíz tojást szült. Amikor a tojásokat feltörték, belőlük tíz nemes vonású, szépséges és jó felépítésű fiúcska pattant ki. A fiúk nőttek, növekedtek, s egyre bátrabbakká és ügyesebbekké váltak, olyannyira, hogy már semmi más nem okozott nekik örömet, csak ha veszélyes vadállatokra vadászhattak, s ha a dzsungelben élőket megölhették. Egy napon anyjuk magához hívatta őket.
–Ne öljétek meg a vadállatokat! – kérte tőlük. A fiúk meglepődtek és elszomorodtak.
– A vadászat az egyetlen örömünk, s most azt kell hallanunk, hogy anyánk ezt megtiltja. Ha kívánsága ellen cselekszünk, megvetni és gyűlölni fog bennünket. – Mit tegyünk hát? – kérdezték.
– Ó, fiaim, hogyan is gyűlölhetnélek benneteket? Pont az irántatok érzett szeretetem és aggódásom az oka annak, hogy ezt kérem tőletek. Hát nem tudjátok, hogy aki öl, az bizony az élőlények poklába kerül sok százezer évre, és ott elmondhatatlan szenvedéseket kell elviselnie? Ahogyan ti a vadak, birkák vagy nyulak fejét levágtátok, úgy fogják a ti fejeteket is levágni. Ahogyan ti a vadászzsákmányotokat megnyúzzátok és feldaraboljátok, úgy fognak titeket is megnyúzni és feldarabolni. Hiába könyörgitek a megszabadulást, számtalan kalpányi időszakon keresztül kell átélnetek ugyanazt a szenvedést, amit a vadállatoknak valaha okoztatok – mondta nekik az anyjuk.
A fiúk megdöbbenve hallgatták.
– Ha biztosak lennénk benne, hogy igazad van, úgy tennénk, ahogy kéred, de mondd meg nekünk anyám, honnan veszed mindezt? – kérdezték végül.
– Egykor magától Buddhától, a Megvilágosodottól hallottam mindezt – mondta Szumána.
– Buddha? Ugyan kicsoda lehet? El tudod mondani, meg tudod mutatni nekünk? – csodálkoztak a fiúk.
– Hogyan lehetséges, hogy még nem hallottatok róla? Királyi vérből való herceg ő, nemes, széparcú és kitűnő felépítésű, 16 szépségjelét elmondani is sok lenne. A Tan kerekét megforgató Csakravartin, Világuralkodó, aki mivel a betegség, az öregség és a halál jelenlétét a világban elfogadni nem akarta, az ezektől való menekülés lehetőségét kereste. Útja során fogadalmat tett és szerzetesnek állt; s végül a felülmúlhatatlan megvilágosodáshoz vezető ösvényre rálelt. Birtokában van a múlt, jelen és jövő minden tudásának, átlátja, ami az előző életek megszűnéséhez, a jelenlegi nyűgeihez és a jövőbeli nyavalyáihoz láncol mindnyájunkat; s ismeri a szenvedélyektől való végső megszabadulás módszerét. Olvasni tud a gondolatokban, érti a madarak, rovarok, halak és állatok beszédét, képes láthatatlanná válni, s felismeri minden lény szenvedését, legyen bár a legparányibb is; hatalmában áll a lényeket bűntől és gonosz karmától megszabadítani, s számukra a szenvedésből való megszabaduláshoz segítséget nyújtani. Mások érdekében tartózkodik most is e világon, ezért nem távozott még el a Nirvánába.
Amint a fiúk anyjukat hallgatták, szívükben vágy támadt Buddha látására. Megkérdezték, meglátogathatják-e, s hogy tudja-e valaki a hozzá vezető utat, Szumána pedig beleegyezett, hogy a fiúkat nagyapjukhoz, azaz saját apjához elküldi.
A mikor a fiúk nagyapjukhoz értek, az rendkívül megörült nekik, és kívánságukra a Győző-Királyfi ligetbe vezette őket. Amikor a kertbe értek, megpillantották a Beérkezett Buddhát, akinek szépsége és kiválósága úgy tündöklött tanítványai körében, akár a csillagok között a fényes nap. A fiúk tisztelettel üdvözölték, és megkérték, beszéljen nekik a tanról. Ő pedig, a Magasztos, olyan édesen és érthetően beszélt, hogy a fiúk lelke megkönnyebbült és megtelt maradéktalan örömmel. Minden baj és rossz érzés lefoszlott róluk, s az egész világ érthetővé és világossá vált számukra.
– Hadd legyünk mi is szerzetesek! – kérték Buddhát.
– Fiúk, nem tőlem, hanem a szüleitektől kell ezt kérnetek. Amíg ők bele nem egyeznek ebbe, én nem tarthatlak itt benneteket – válaszolta Buddha.
Ekkor Éhezőket Tápláló, aki eddig csendben hallgatta a tanítást, így szólt:
– Ezek a fiúk ugyan nem az én fiaim, mégis az enyémek. Unokáim ők, leányomnak, az elrabolt Szumánának gyermekei. Legyen béke köztem és közöttük, kérlek téged, hadd maradjanak itt, fogadd őket szerzetessé!
Buddha beleegyezett a földesúr kérésébe, s a fiúk azonnal beléphettek a rendbe. Ahogy a fogadalom utolsó szavait kiejtették szájukon, ím hajuk és szakálluk eltűnt. Alig telt el egy kis idő, tudásuk máris akkorára nőtt, hogy a környéken csodájára jártak, s szentségük híre, akár a rohanó patak vize, eljutott mindenfelé. Jó testvérekhez méltóan együtt mentek mindenhová, s ahová csak eljutottak, derűs lényükkel, a belőlük sugárzó boldogsággal mindenütt enyhítették a szenvedést. Nem telt bele sok idő, és elérték a szentség legnagyobb fokozatát, s mind a tízen arhatokká váltak.
Ánanda, az Örömteli, Buddha kedves tanítványa ekkor így fordult a mesterhez:
– Ó, Mester, mondd meg nekem, milyen erényes tettnek köszönhetően érte ezt a tíz fiút ekkora szerencse? Hiszen nemes és gazdag családba születtek, mindegyikük tetszetős külsejű, ügyes és tehetséges, s még fiatalon sikerült Veled is találkozniuk. Ahogy a tanítást meghallották, csodás jelektől kísérelve máris nagy tudású és híres szerzetesekké váltak, s életük végén mint arhatok, képesek lesznek kilépni a Szamszára körforgásából, ugyan minek köszönhetik mindezt a kivételes kegyet?
– Valaha régen, 91 kalpányi időszakkal ezelőtt egy Minden Megvilágosodottat Őrző nevű buddha élt a világon. Enyhítette a hozzá fordulók szenvedését és az élőlények hasznára cselekedett, majd ideje lejártával elmúlt a földi szenvedésből, és a Nirvánába távozott. Halála után szentséges maradványait csörtenekben helyezték el, s a relikviákat rendszeresen látogatták és gondozták. Ám ahogy múlt az idő, a buddha emléke elhalványodott, s a csörtenek pusztulásnak indultak. Csupán egy mindenki által elhagyatott, magányos és szegény öregasszony gondozta őket. Egy napon észrevette, hogy az egyik csörten komolyan megsérült. Elhatározta, hogy ahogy erejétől telik, kijavítja. Miközben a csörten körül tevékenykedett, tíz fiatal és erős herceg lovagolt arra. Látták az öregasszonyt, ahogy a senki mezején erejét megfeszítve egy furcsa építményt javítgat, és csodálkozva kérdezték tőle, mit csinál, és miért is csinálja mindezt.
– Egy valaha élt erényes és segítőkész szent maradványait rejti ez a csörten – válaszolta az öregasszony – s bár én szegény vagyok, s nincs senkim, s tudom, hogy e világban nem várhatok hasznot azért, amit teszek, mégis megpróbálom kijavítani, hogy sokáig fennmaradhasson még, és hirdethesse a szent dicsőségét. Hogy gondoskodhatom valamiről, ami fontos a számomra, elég jutalom nekem, s mert bízom abban, hogy jót cselekszem, nem bánom az emberek megvetését.
A tíz herceg meghatódva hallgatta az öregasszonyt. Leszálltak a lovukról, meghajoltak előtte, és így kérték őt:
– Tiszteletre máltó anyánk, bárcsak mind a fiaid lehetnénk az eljövendő kalpákon keresztül! Kérlek, fogadd el segítségünket, hiszen többen többet is végzünk!
– S az elkövetkező 91 kalpán keresztül bizony a tíz herceg az istenek világában, mint az öregasszony fiai születtek újjá. Az az akkori öregasszony Szumána, s a tíz herceg ez a tíz szerzetes. Jólétben, vagyonban és szerencsében mások is bővelkednek, de őket három dolog mindig és mindenkitől megkülönböztette: arcuk és testük gyönyörűségesebb bárkiénél, születésük pillanatától halálukig maradéktalan tisztelet és a kiválóknak kijáró hódolat veszi körül őket, és életük sosem végződik azzal, hogy a poklokba kerülnének. Most az emberi világban újjászületve végül énvelem is találkoztak, s ezáltal a maradék szenvedéstől, fájdalomtól, kíntól és vétektől is megszabadultak, s arhatokká lettek – így tanította Buddha, a kíséret pedig csodálkozva és örömmel hallgatta.
S ahogyan akkoron történt, akadnak ma is, kik a történetet megérthetik. Mert a régiek közül sokan megvilágosodtak, s a szentségek különböző fokozatába jutottak: némelyek beleléptek az áramlatba, mely a Körforgás szenvedéseiből kifelé vezet; egyesek a Szamszárába egyszer visszatérők, mások az egyszer sem visszatérők állapotát érték el, jó néhányan a felülmúlhatatlan megvilágosodás bódhiszattvai lelkületét lelték meg, s akadtak olyanok is, akik elérvén a buddhaság állapotát, megszabadultak minden szenvedéstől, s az őket evilági nyomorúságban tartó kötelékeket elmetszve, a tökéletes üresség nirvánájának harmonikus földjére jutottak.