Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jankovich Andrea–Jankovich Tibor
TIBETI GYERMEKFALU SZÁMŰZETÉSBEN
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Új Pedagógiai Szemle, 1997. 12. szám, 89-102. lap

Több mint kétezer, családot nélkülöző gyermek egy faluban, 50 gyermek egy házban egy nevelő szülőpárral, 24 gyermek egy szobában, két gyermek egy ágyban. A nehéz körülmények ellenére elgondolkodtatóak az eredményeik. Az indiai vizsgaszabályok szerint rendezett vizsgákon sokkal jobb eredményeket érnek el, mint az indiai iskolák tanulói. A tibeti gyermekek szinte mindegyike a 12 osztályos iskola után tovább tanul valamelyik felsőoktatási intézményben vagy szakképzési tanfolyamon. Tenniakarásuk magas szintű, kedvességük és segítőkészségük lenyűgöző. A szerzők 1996 novemberétől kilenc hónapot töltöttek az Indiában található Dharamsalában, és azt vizsgálták, mi lehet ennek a „csodának” az oka.


Tibet 1949-es kínai megszállását követően a dalai láma, Tibet vallási és politikai vezetője tíz éven keresztül próbált megoldást találni a két ország békés egymás mellett élésére. 1959-re a helyzet tarthatatlanná vált. Az év március 10-én és azt követően a kínaiak több százezer embert mészároltak le, aminek következtében a dalai láma kénytelen volt Indiába menekülni, ahol azóta is száműzetésben él. Az emigrációba több mint százezer ember követte. Mára a kínaiak már közel 1,3 millió tibeti haláláért felelősek, rengeteg árva vagy félárva gyermek él segítség nélkül. A száműzetés kezdetén hamar kiderült, hogy a legsürgetőbb feladat ezekről a gyermekekről gondoskodni. A dalai láma hamarosan felismerte, hogy a tibeti nemzet jövője a fiatal generációtól függ. Tekintettel erre és azokra a szörnyű körülményekre, amelyek között a gyermekek sokasága szenvedett, azt javasolta, hogy ezen árva gyermekek számára hozzanak létre egy központot Dharamsalában, ahová a száműzetésben élő tibeti kormány költözött. Az alapításhoz saját vagyonából járult hozzá, majd később az indiai kormány is adott támogatást erre a célra.

1960-ban 51 gyermekkel kezdték meg a munkát, akik betegen, éhezve érkeztek Dharamsalába. Akkor Tsering Dölma (ejtsd: Cering Dolma), a dalai láma idősebbik nővére vállalta el a gondozóközpont szervezését és vezetését. Ekkor a központ még csak óvodai ellátást biztosított. A gyermekek özönlöttek India és Nepál területéről. Körülményeik roppant szegényesek voltak, hiányt szenvedtek ételből, ruházatból, gyógyszerből, személyzetből. A nehéz körülmények ellenére a tibetiek nagy erőfeszítést tettek, hogy a gyermekek számára nyújtani tudják a kétségbeejtően hiányzó szeretetet és gondoskodást. Fokozatosan elterjedt az óvoda híre a nemzetközi segélyszervezetek között.

Tsering Dölma hirtelen halála után őszentsége húga, Jetsun Pema (ejtsd: Dzsecün Pema) vállalta a nagy feladatot és azóta ő vezeti sikeresen az intézményhálózatot. Kezdetben az óvoda csak önmagában működött, amikor a gyermekek elérték a 8. életévüket, a helyi indiai vagy a tibetiek számára létrehozott iskolába küldték őket. 1971-re már 3500 gyerek részesült az óvoda gondoskodásában, a helyi iskolák viszont beteltek, képtelenek voltak több tibeti gyermek felvételére. Ekkor az óvoda a gyermekeket továbbra is az intézményben tartva az oktatás lehetőségét is biztosította a számukra. Ennek a terjeszkedésnek a legitimizálására jött létre az első tibeti gyermekfalu.

A dharamsalai tibeti gyermekfalu ma 25 hektáron a hegyekben helyezkedik el. Magában foglal 42 otthont, fiú- és leánykollégiumot, csecsemőotthont, a nemzetközileg elismert Montessori-óvodát, 12 évfolyamos iskolát, szakképzési központot, tanítóképzőt. Rendelkezik buddhista templommal, a tanárok és nyugdíjas munkatársak lakásaival, konyhákkal és mosodahálózattal. Mindezen építmények szétszórva a hegyoldalban, a fák közül bukkannak elő. A falu közepén fekvő sportpályáról pedig egy kis sétával a gyerekek által kedvelt tóhoz érhetünk el.

A gyerekek felvétele a faluba

A tibeti gyermekfalu regisztrált nonprofit karitatív intézmény. Tagja az „S. O. S. Kinderdorf International, Vienna” hálózatnak. Az intézmény egész évben nyitva áll a gyermekek számára, tekintettel arra, hogy havonta 50–100 gyermek szökik át Tibetből Indiába megfelelő oktatás és ellátás reményében. Ennek oka, hogy az utóbbi 40 évben a tibeti oktatást a kínai hatóságok teljesen elsorvasztották. A Tibetben élő gyermekek csak kínai nyelven tanulhatnak az elemi iskolákban, továbbtanulásra viszont a nagy tandíj miatt gyakorlatilag nincs lehetőségük. A tananyag nem tartalmaz semmit a tibeti kultúrából, történelemből és vallásból. Helyette csak a kínai kommunista propagandát sulykolják, mely szerint például a „dalai láma a hazáját elhagyó áruló, szeparatista ellenség, a vallás pedig méreg”. Ezért azok a felelősen gondolkodó tibeti szülők és fiatalok, akik nyelvi hagyományaikat és kultúrájukat fenn akarják tartani, gyermekeiket Indiába küldik tanulni.

Évente a lehetséges helyek 75 százalékát az árva, félárva és elhagyott gyermekek számára tartják fenn, illetve azon gyerekeknek, akik újonnan érkeznek Tibetből. A helyek tíz százaléka a tibeti kormány alkalmazottainak gyermekei számára van fenntartva, akik alacsony fizetésük miatt csak csökkentett térítési díjat fizetnek. A fennmaradó 15 százaléknyi hely olyan, családdal rendelkező tibeti gyermekeké, akik képesek a teljes térítési díj kifizetésére. Ezek a gyermekek, akik biztonságos családi háttérrel rendelkeznek, fontos szerepet töltenek be a kevésbé szerencsés gyermekekkel való kapcsolatteremtés terén.

Hatéves kor alatt azokat a gyermekeket általában nem veszik fel, akiknek mindkét szülőjük él vagy az anya bár egyedül van, képes a kicsi ellátására. Ezeknek a szülőknek inkább anyagi támogatást adnak, mint hogy ilyen kis korban elválasszák a gyermeket a szülőktől. Ezen az egy feltételen kívül nincs életkori határa a felvételnek, még néhány napos csecsemőt is felvesznek a faluba. Erre azért kényszerülnek, mert a kínai születésszabályozási politika miatt szinte minden tibeti nőt sterilizálnak vagy kényszerabortusznak vetnek alá, akinek már egy gyermeke született. Ezért előfordul, hogy tibeti nők, akik már korábban szültek egy gyermeket, és újra teherbe esnek, a kényszerabortusz elől Indiába menekülnek, hogy ott szabadon megszülhessék gyermeküket. Ezután, hogy az otthon maradt családot ne érje bántódás, a gyermek a tibeti gyermekfaluban marad, az anya visszaszökik Tibetbe.

Élet a gyermekfaluban

A dharamsalai központi gyermekfaluban 2385 gyermek mellett 301 fős személyzet végzi munkáját. A gyermekek 42 különálló házban kapnak otthont. A házak tibeti stílusban épültek, mindegyikhez kertrész, háziállatok tartoznak. Berendezésük szerény, a nappali mellett egy hálószoba jut a leányoknak és egy a fiúknak. Egy szobában körülbelül 24, különböző életkorú gyermek alszik együtt. A zsúfoltság miatt ketten osztoznak egy ágyon. A házakhoz még különálló fürdőszoba, konyha és a szülőpár számára berendezett szoba tartozik.

A szülőpár férfi tagja általában kijár a faluból dolgozni, ezzel hagyományos férfi szerepet valósít meg. A nevelőanya hivatásos szülővé válását féléves képzés előzi meg. A szülőjelöltek a hat hónap alatt végigjárják a falu házait, tapasztalatokat szereznek a munka jellegéről, sőt segédanyaként be is kapcsolódnak a családok életébe. Elméleti oktatásban nem részesülnek. Felvételük feltétele még, hogy tudjanak tibetiül írni-olvasni, mivel a gyermekek tanulmányait is segíteniük kell. A képzésükért és folyamatos ellenőrzésükért felelős csoport vezetője elmondta, hogy kiválasztásuk fontos szempontja a teherbírásuk, mivel a sok gyermek mellett megterhelő munka vár rájuk. A hat hónapos gyakorlat után a kiválasztást végző csoport eldönti, hogy a jelentkező anya alkalmas-e egy ház ellátására. Érthetően a faluban felnőtt fiatal nők előnyt élveznek a választásnál, mivel ők sokoldalú tapasztalatokkal rendelkeznek, a falu működését, szabályait, szükségleteit illetően, saját bőrükön megtapasztalták, hogy egy gyermeknek mire van szüksége. Ha az anya belefárad vagy megunja ezt a munkát, akkor kérheti áthelyezését más munkaterületre. 60 évesen minden anyát nyugdíjaznak, de már előtte két évvel a család pótanyát kap, aki fokozatosan átveszi a nyugdíjba készülő anya szerepét. A nyugdíjazott munkatársakat a falu területén épített lakásokban helyezik el, ahol továbbra is élvezhetik „gyermekeik” szeretetét, gondoskodását és így társas kapcsolataik nem szűnnek meg.

A gyermekek és szülők közösen végzik a napi takarítást és egyéb ház körüli teendőket. A gyermekek egyforma ruhában járnak, amelyet a falu területén lévő szakképzési intézet tanulói varrnak. A falu ezzel azt kívánja jelezni, hogy minden gyermek egyenlő a faluba érkezés pillanatától. A múltjuk és anyagi helyzetük itt nem számít. A fő étkezésekhez az ételt a központi konyháról kapják a családok, de a házakban a gyerekek közösen ebédelnek, vacsoráznak Az órák közötti nagyobb szünetekben is hazamennek teázni, gyümölcsöt enni.

A szabályok mindenkire egyaránt érvényesek. A gyermekek egymást is nevelik, s a tapasztalatok szerint egymásra nagyobb hatást gyakorolnak. A nevelőszülők havonta egyszer csoportos megbeszélést tartanak, amelyet a faluközpont munkatársai vezetnek. A találkozások célja a felmerülő egyedi vagy a falu összes házát érintő nehézségek megoldása, a szakmai munka szupervíziója.

A gyerekek „életútja” a faluban

„Semmi sem állandó, kivéve a változást”

A Tibetből elmenekülő gyermekek Dharamsalába érkezésük után sokoldalú segítséget élvezhetnek. A gyermekek zöme a hosszú és minden erőt próbára tevő 20-35 napos gyalogút után, amit a Himalája havas hegyei között iszonyú hidegben és gyakran éhezve tesz meg, rossz egészségi állapotban, legyengülve, betegségektől szenvedve érkezik meg. Ezért a legfontosabb szükségletük a megfelelő táplálkozás és az egészségügyi ellátás. A gyermekfaluban kórház és külön rendelőintézet, valamint fogorvosi ellátás áll rendelkezésre. Az orvosi vizsgálatok mellett speciális tanárt is kapnak, aki kezdetben egyénileg foglalkozik a gyermekekkel, felméri tudásszintjüket, egyéni szükségleteiket. A családnál való elhelyezés egyetlen szempontja, hogy melyik házban van még hely. A gyermekek először családot „kapnak”, utána kezdenek csak iskolába járni.

Minden gyermek abba az iskolai osztályba kerül, amelyik értelmi szintjének, előzetes tanulmányainak megfelel, ebben a döntésben az életkor harmadlagos szempont.

A gyermekek a tibeti gyermekfaluban eltöltött éveik alatt többször költözködnek. A csecsemőknek külön házban adnak otthont hároméves korukig. Ezután hatodik életévükig – az iskola megkezdéséig – egy másik házban laknak. Itt vegyes életkorú gyermekekkel vannak együtt. Hatéves koruktól újabb házban kezdik meg az iskolát. Itt 14-15 éves korukig élnek, majd fiú- vagy lánykollégiumba kerülnek, hogy a tanulási szükségleteiknek jobban megfelelő kétágyas szobákban lakhassanak. Természetesen, hogyha valaki a nevelőszülőnél nagyon jól érezte magát, a későbbiekben sem kényszerítik arra, hogy újabb házba költözzön, ha eléri a meghatározott életkort. De a változtatásnak előnye is van, ha valaki már szeretne máshol lakni, és igényli a változást. A buddhista vallás szerint semmi sem örök, minden állandóan változik, így a tibeti emberek számára a változás nem jelent nagy problémát, elfogadható élettörténésnek számít. Az elmúlt helyzetekhez nem ragaszkodnak, nem esnek kétségbe az újdonságoktól. A személyek is pótolhatóbbnak tűnnek, mint a nyugati kultúrákban. Az iskola befejezése után a fiatalok vagy felsőoktatási intézmények kollégiumaiba kerülnek, vagy a falu vállalja szakmai képzésüket. Az ösztöndíjrendszer lehetőséget ad a tovább tanulók költségeinek fedezésére. Ha valaki a vizsgán elbukik és ezért fél évig, egy évig a faluban kell maradnia az újabb vizsgáig, ellátását természetesen biztosítják.

A legnagyobb nehézséggel akkor kerülnek szembe a fiatalok, amikor főiskolai, egyetemi, szakmai végzettségük megszerzése után sincs hová menniük. A tibeti gyermekfalunak az a megoldása erre, hogy a fiatalokat visszahívják tanítani, nevelőszülőnek, szakácsnak, adminisztrátornak vagy egyéb munkatársnak, és így keresnek nekik helyet az egyre bővülő gyermekfalvak rendszerében. Az ellátó intézmények folyamatos bővülését a hónapról hónapra tömegesen érkező tibeti gyermekek biztosítják, így az ellátó személyzet bővülésére is folyamatosan szükség van. Ennek következtében a gyermekeket ellátó intézményhálózat munkatársainak többsége mára a gyermekfalvakban felnőtt nemzedékből kerül ki.

A tibeti buddhista filozófia és vallás
a falu mindennapi életében és az oktatásban


A tibetiek vallása a buddhizmus, amely 2500 éves múltra tekint vissza. Az évszázadok alatt a tudást személyes átadáson keresztül szerezték meg a tanítványok, amely beleivódott az emberek gondolkodásába és mindennapi cselekedeteibe. Így a buddhizmus nemcsak vallássá, hanem életmóddá vált, amely természetszerűen hat az oktatás-nevelés színterein is.

A tibeti buddhizmus tanításai szerint az élet értelme minden érző lény szenvedéseinek csökkentése érdekében tevékenykedni, saját önző céljaink háttérbe szorítása révén. Mivel minden újjászületés újabb szenvedés forrása, ebből a folyamatos körforgásból csak az énünkről való lemondás és teljes alázat megismerése, tudatunk maximális stabilitása útján juthatunk el. A tibeti buddhizmus nagy fontosságot tulajdonít az elkövetett cselekedeteknek és következményeiknek, ettől teszi függővé az életeink során bekövetkező boldog avagy kínos pillanatokat. Az emberi életnek mégis nagy értéket tulajdonít, ugyanis negatív motiváció és káros cselekedetek esetén újjászületéskor ez az értékes állapot megszűnhet és egy alacsonyabb létformában folytatódik a szenvedésteli létezés. Ebben a filozófiában nagy jelentősége van a tudat fejlesztésének, a viselkedés kontrollálásának, a folyamatos erényszerzésnek, a minket körülvevő szenvedő lények (emberek, állatok) segítésének és a nem ártani elvének.

Mindezt fontos megérteni ahhoz, hogy néhány összefüggést felfedezzünk a gyermekfalu élete és a buddhista szemlélet között. A tanárokkal készített interjúk során kiderült, hogy tudásukkal szemben nagy alázatot éreznek, magukat nem tartják a gyerekeknél okosabbaknak vagy tapasztaltabbaknak, mert úgy vélik, hogy mindannyian folyamatos fejlődésen, tanuláson mennek keresztül, és az előző életeik során felhalmozódott tudással a gyerekek is rendelkezhetnek. A tanárok a nehezen kezelhető, agresszív gyermekeket soha nem neveznék rossznak, mert a negatív cselekedetek elkövetésére való hajlamot nem tartják állandó tulajdonságnak, hanem a tudatlanság vagy zavart tudatállapot megjelenésének, amelyek előző időkben vagy életekben elkövetett negatív cselekedetek következményei. Sokszor az agressziót annak tulajdonítják, hogy aki felé irányul, az követett el erre okot adó cselekedetet, tehát így mind az elkövető, mind az elszenvedő kötelessége, hogy motivációit felülvizsgálja és megváltoztassa.

A buddhizmus a világot folyamatosan változónak tartja, amely a kellemes és kellemetlen helyzetek és érzések változását is jelenti. A ragaszkodás vagy vágyakozás elmúlt vagy meg nem történt helyzetekhez a szenvedés kiváltója. Ezért a gyerekeket az anyagi értékek imádása helyett saját belső értékeik kifejlesztésére nevelik, így szándékosan nem törekszenek a házak minél gazdagabb berendezésére, a különleges ruhák használatára vagy a speciális ételek felszolgálására. Az egyszerűség mellett viszont nagy figyelmet fordítanak a gyerekekkel való minél több együttlétre, nagyon sok közös élmény nyújtására, rengeteg, minden időt lefoglaló szakköri és iskolán kívüli tevékenység szervezésére. Mivel a folyamatos változások miatt senki nem tudhatja, meddig tud egy-egy gyerekkel kapcsolatban maradni, mindenki a lehetőségeihez mért legtöbbet próbálja nyújtani. Ezért a gyerekeket a tanárok gyakran elhívják a lakásukra is, elbeszélgetnek velük, egyénileg foglalkoznak a rászorulókkal. A személyes, egyénre szabott bánásmód jelentős a buddhizmus szempontjából, mivel a tudati fejlődés nem képzelhető el csoportosan, általánosságban. Minden gyermeknek saját fejlettségi szintje van, azt megértve kell segíteni, bátorítást nyújtani neki. Ebből fakad az a gyakorlat is, hogy minden gyermek a saját szintjének megfelelő osztályba kerül, akár az életkora ellenére is. Az értékelés során is nagy hangsúlyt kapnak a személyes adottságok.

Buddhista szempontból a türelem elvesztése, az agresszió, bántás, harag, féltékenység, mind a tudatlanság következménye. Ezek elkerülése elsőrendű feladat a tanár számára, aki példát akar mutatni, és nem akar ártani a tanítványainak. Az aktív segítség leghasznosabb módja az együttérzés gyakorlása. A buddhista szemlélet szerint egy kis rossz cselekedetnek, bántásnak is beláthatatlanok a következményei, tehát senki sem gondolhatja, hogy egyik ártó cselekedet kisebb a másiknál, mert a következményei sokkal nagyobbak is lehetnek a cselekedet mértékénél. A jövőbeli boldogság alapja az önzésről való lemondás, segítségnyújtás másoknak, a kiegyensúlyozottság megszerzése. Ezek egyaránt vonatkoznak kicsikre és nagyokra.

A tibeti buddhizmus egyik különösen fontos gyakorlata a „Lojong” (ejtsd: lodzsong), amelynek egyik alapgondolata, hogy az előző életeink során minden jelenlegi élőlény a szülőnk lehetett, így a velük szembeni tisztelet, alázat és együttérzés ugyanolyan kötelesség, mint jelenlegi szüleink iránti elkötelezettségünk.

A nevelés és oktatás színterei a falun belül

„Ne aggódj azon, hogy az emberek mit mondanak, tedd azt,
amit a legigazságosabbnak tartasz”

A tibeti gyermekfalu oktatási intézményei három részlegben működnek:

3 éves kortól 2. osztályig (infant);

3. osztálytól 6. osztályig (junior);

7. osztálytól 12. osztályig (senior).

Csecsemőotthon

A falu területén külön házban gondozott és nevelődő csecsemők és három év alatti kisdedek (kb. 15 gyermek) a nap nagy részében az udvaron játszanak, a csecsemőket egyszerűen egy pokrócra teszik ki. A gyerekekkel általában négy-hat felnőtt foglalkozik egyszerre.

Ebben a részlegben a legszembetűnőbb a játékok és eszközök hiánya. Ezt a nagyobbacska gyerekek úgy próbálják áthidalni, hogy egymást bökdösik, fákkal vagy a csapból kifolyó vízzel játszanak. A gondozók a legkevésbé kvalifikált munkatársakból kerülnek ki, itt ugyanis – ellentétben a nevelőszülőkkel – nem feltétel az írni-olvasni tudás. Ez jelentheti egyben a szakmai foglalkozás hiányát is, viszont ezek az asszonyok elméleti képzés híján, spontán módon, anyai ösztönük segítségével gondozzák a csecsemőket. Munkájuk érezhetően a hierarchia alsó szintjén foglal helyet.

A tárgyak és eszközök hiánya miatt talán az első évek után óriási felüdülést jelentenek az óvoda által felkínált tevékenységi lehetőségek.

Óvoda

„A jó szív a legjobb vallás”

Az óvodában a gyermekek fejlesztése 3–6 éves korig történik. Itt Montessori-módszert alkalmaznak, mert a külföldi alternatív módszerek sokaságából ezt találták rokonnak a tibeti szemléletmóddal. Már a 60-as években meghonosodott itt ez a módszer. A részlegben dolgozó nevelők kétéves speciális képzésben vesznek részt, amelynek során a tibeti és angol nyelvi ismeretek mellett a Montessori-módszer rendszerét sajátítják el, természetesen a buddhista filozófiára alapozva.

A Montessori-módszer elveiből kiemelkedőnek tartják a gyermekek önállóságának, függetlenségének kialakítását. Úgy vélik, a nevelő csak inspirálja a gyerekeket, akik önmaguk nevelői. A hangsúlyt a gyermekek tanulására és nem a nevelő tanítására helyezik. A nevelők, ha nem muszáj, nem szólnak rá a gyerekekre, nem korlátozzák őket a tevékenységükben. A nevelő szerepe a megfelelő környezet megteremtése, amely az önálló tevékenység serkentője.

Milyen is ez a környezet itt a tibeti gyermekfaluban?

Egy nagy, kör alakú helyiségben körülbelül 100 gyermek tartózkodik egyidejűleg. Három csoportot alkotnak, egy-egy csoportot két-két nevelő irányít. A kaotikusnak tűnő állapotok ellenére mindenki tudja, hogy melyik csoportba tartozik.

A falakon körben a Montessori-eszközök találhatók, jól elérhetően a gyermekek számára. A terem egyéb berendezése néhány kis szék és asztal.

Első pillantásra megdöbbentő látvány fogadja a látogatót. A majdnem 100 gyermek békés együttlétben dolgozik, játszik. A zaj elviselhető, mivel sem a gyerekek, sem a nevelők nem kiabálnak. Ellenben szinte mindenki valamilyen feladattal van elfoglalva. A legtöbben egyedül, néhányan párban másznak a földön és rakosgatják az eszközöket, rudakat, képeket, számokat. Mások tibeti és angol szavakat írnak nagy elszántsággal kis füzetükbe. (A gyermekek hatéves korukra megtanulnak tibeti és angol nyelven írni.) Az sem baj, ha valaki a földre, falra rajzol krétával, vagy éppen alszik. A nevelők időnként körbejárnak, a játék vagy feladat közben elakadt gyermekeket továbbsegítik. A nevelők tevékenysége jószerivel csak arra korlátozódik, hogy megmutatják, hogyan kell az eszközöket használni, a többi már önállóan megy. Néhány gyermek kitartása óriási, egy-két órán keresztül is képesek a kis számokat, képeket rakosgatni, vagy a tibeti, esetleg az angol ábécét a füzetbe tollal vagy a táblára krétával írni. Ezen foglalatosságuk alatt senki nem szól rájuk, ha néha elgondolkodnak, netalán elalszanak egy kis időre. Bizonyos időnként ők mennek oda a nevelőhöz megmutatni, amit csináltak, aki kijavítja esetleges hibáikat és újabb feladattal látja el őket. A gyerekek számára így a tárgyak válnak a legjobb tanárrá. A csengő hangjára megkezdődik a szünet, amikor a gyerekek egyedül hazamennek, hogy egy kis teát, gyümölcsöt kapjanak nevelőszüleiktől, testvéreiktől. Fél óra elteltével ismét a teremben játszanak tovább. Senki sem kíséri őket haza vagy vissza, a szünet már az önállóságra nevelés egyik lehetősége.

A teremben folytatott játék mellett a gyerekek nagy élvezetet találnak abban, ha a tóhoz vagy az erdőbe mennek kirándulni. Emellett a közös éneklés, imádkozás sem hiányozhat a napirendből.

A nevelők fontosnak tartják, hogy minden gyermek a saját ütemében tanuljon. Ehhez persze jól kell ismerni a gyereket. A nevelők hetente jelentést készítenek értelmi és szociális fejlődésükről. Emellett a szülők és sponzorszülők számára kérésre kötelesek beszámolót írni. A gyerekeknek nem kényszer az óvodába járás, ezt bizonyítja, hogy senki sem késik el a délutáni foglalkozásról. A Montessori-módszer olyan sikeres a faluban, hogy ez vált az 1. és 2. osztály tanítási módszerévé is.

„Junior” részleg

„Aki semmit sem kérdez, semmit sem tanul”

A gyermekek 3–6. osztályig ennek a részlegnek a tagjai. Ezen a szinten az osztálytanító a felelős minden tantárgy tanításáért. Az osztályok csoportokra bomlanak a képességek figyelembevételével. Az osztályok létszáma 30–37 fő.

A képzési programot, az értékelési rendszert, az órarendet és a tantárgyi tevékenységeket 1994 óta egységes terv szabályozza, amely érvényes a többi tibeti faluban és iskolában is. 1986-tól speciális programot vezettek be kísérleti jelleggel. Ennek oka, hogy a tibeti iskolák kezdetben kényszerűen követték a befogadó ország képzési anyagát és alkalmazták oktatási nyelvként az angol és a nepáli nyelvet. Így a középiskolai tanulmányok során a tibeti kultúra és történelem háttérbe szorult az indiai vizsgák és a továbbtanulás szempontjából megkövetelt képzési tartalmak mögött. Ennek következtében a saját nyelvi, irodalmi, történelmi, földrajzi és politikai alapműveltségük megszerzése veszélybe került. Sem angolul, sem hindiül, sem tibetiül nem tanultak meg anyanyelvi szinten. Félő volt, hogy tibeti identitásukat elvesztve tökéletlenül tudnak csak környezetükhöz adaptálódni.

Az elemi ismeretek tibeti nyelven történő tanítása megegyezik az UNESCO 1951-es nyilatkozatával, amely erős pszichológiai és szociológiai érvekre hivatkozva kimondta, hogy a gyerekek általános oktatásának saját anyanyelvükön kell történnie. 1985-ben jött létre az a tankönyvíró projekt, amely minden tibeti iskola számára elkészítette a tantárgyakhoz szükséges speciális tibeti nyelvű és tartalmú tankönyveket, segédanyagokat. Ezt a folyamatot nevezik tibetizációnak.

A fizikai, kémiai, biológiai, történelmi ismeretek integrált tantárgyak a „junior” szakaszban.

A tanév az iskolában három trimeszterből áll. Decemberben beköszönt a hideg idő, s mivel az osztálytermek nem fűthetők, ekkor veszi kezdetét a hosszú szünet. A falu azonban ezalatt sem tétlen, januártól kezdődnek a felzárkóztató foglalkozások. A nehezebben haladók számára megoldást jelent a speciális 4. és 5. osztály, melyek jellemzője, hogy csak angolt, tibeti nyelvet és matematikát tanítanak a gyerekeknek, így egy-két éves javulás után visszahelyezhetők a normál osztályokba, ahol a tapasztalatok szerint már nem igényelnek további speciális segítséget. A gyerekek motiválása a részleg igazgatója szerint kollektív felelősség, így egy-egy elakadt gyermek érdekében az őt tanító összes tanár és a nevelőszülő is együttműködik, hogy a segítségadás legmegfelelőbb módját megtalálják. A sokat szenvedett, nehéz sorsú tibeti gyerekeket sok esetben nagyon nehéz képességeiknek megfelelő tanulásra serkenteni, mert a feltételek szegényesek, a házak túlzsúfoltak, nehéz nyugodt zugot találni a tanuláshoz.

Drolma Tsering 18 évi tanítói múlt után került Dél-Indiából Dharamsalába. Megdöbbentőnek látta a különbséget az előző és az itteni iskola között. Véleménye szerint a tibeti gyermekfalvakon kívül a tibeti iskolák nagy része még mindig az indiai követelményeket követi, amelynek eredményeképpen a tanárok szeme előtt a vizsgákon elérendő százalékok lebegnek. Ha a tanulók megbuknak a vizsgán, először a tanárok fizetése csökken, majd ha a tendencia nem változik, elbocsátják őket. Így a tanárok számára a vizsgák sikere fontosabbá válik, mint a gyerekek valódi érdeklődése. Drolma Tsering szerint a dharamsalai gyermekfalu iskoláinak szemlélete ettől gyökeresen eltér. Itt csak a gyerekek képességei számítanak, különösen a „junior” szakaszban. A tanárok a gyerekek kérdéseire és meglévő tudására, élményeire támaszkodnak. Itt nincsenek elérendő eredmények. Ha egy csoport gyengébb, egy egyszerűbb tankönyvet vesz elő a tanár a számukra. Ha valamelyik gyermek nem figyel az órán, nem küldik ki a teremből (amely egyébként is mindig nyitva áll), hanem külön ültetik, és nem vehet részt a többiek tevékenységében. Itt ez számít a legnagyobb büntetésnek, mert a gyerekek nem akarnak kimaradni az élményekből.


A „senior” tagozat


„A kemény munka a siker kulcsa”

7. osztálytól a 12. osztályig a tantárgyakat a tanulók már külön, a tudományok szerint szakosodott tanároktól tanulják. Így a komplex tantárgyak is szétválnak. A tibeti gyermekfalu senior tagozata része az Új-Delhi központú középiskolai rendszernek. Vizsgarendszere, mely a későbbiekben az egyetemi és főiskolai jelentkezések alapja, megegyezik az indiai iskolákéval. Ezen a szinten a tanítás angol nyelven folyik.

Vallási-morális nevelés, kultúraátadás

„Hibázni emberi, megbocsátani isteni”

Mint már említettük, a buddhizmus a tibetiek számára nem a mindennapoktól elszigetelt vallási tevékenység, hanem életmód. Ennek megfelelően, a buddhista nevelés és a kultúraátadás sem korlátozódik a tanórai ismeretátadásra, hanem hangsúlyosabb szerepet játszanak a tanórán kívüli programok.

A buddhista filozófia átadásának és megértésének legközvetlenebb módját a „junior” és a „senior” tagozaton a vallási-filozófia órák jelentik. Ezeket az órákat tibeti szerzetesek, apácák tartják, akik alapszinten nyújtanak betekintést például Buddha életébe, tanításaiba, a dalai lámák intézményrendszerébe, a nagy mesterek életeibe és jelentős tanításaikba, a tibeti buddhizmus négy nagy irányzatába.

Ezen órák keretében a tanulók a falu területén lévő templomba is eljárnak, szertartásokon vesznek részt. A gyerekek és felnőttek számára ennek a templomdombnak és a templomnak különleges jelentősége van. A gyerekeket arra nevelik, hogy ezen a területen különösen figyelniük kell a helyes viselkedésre, itt ne kiabáljanak, ne beszéljenek bántóan. Ez a hely az elmélyülés, kikapcsolódás területe, ahonnan a naplementét, a holdat lehet figyelni és egy kicsit kiszabadulnak a mindennapok nyüzsgéséből.

A gyerekek az elméleti órákon kívül minden reggel közösen imádkoznak. A tanárok véleménye egyöntetű a tekintetben, hogy a gyerekek egymástól és a szélesebb tibeti közösségtől is ellesik a vallási gyakorlatokat. Így sok gyerek minden étkezés előtt ételfelajánlást tesz a dalai láma képe előtt. Erre a gyerekeket nem tanítják és senki sem kötelezi őket. Ugyanígy maguktól végzik a leborulásokat is a templomban a Buddha-szobor előtt.

Drolma Tsering elmondta, hogy órái során elbeszélget a gyerekekkel az ima értelméről, és kéri őket, hogy imájukban kérjék Manudzsusrit, a segítő bölcsességet, hogy fújja el a tudatlanság felhőjét tudatukról, hogy így jobban figyeljenek a tanításra. A tanár imája, hogy a gyerekek értsék meg szavait.

A vallásoktatás, morális nevelés mellett a kultúraátadás kap óriási szerepet a tanórán kívüli tevékenységek keretében. Ennek egyik közkedvelt akciója az évente megrendezésre kerülő „Tibet a mi országunk” című program. Ekkor egy egész hét során Tibet hangulatát idéző eseményekre kerül sor. Tibeti sátrakat vernek, eredeti ruhákba öltöznek a falu lakói. A gyerekek megtanulják, hogyan készülnek a hagyományos ételek, és az egész falu hangulata a régi idők közkedvelt piknikjeire emlékeztet.

A tibeti tradíció fenntartásának kedvelt formái a viták és versenyek is. Ezek a különböző tibeti gyermekfalvak között vagy a falvakon belül a házak között zajlanak.

A tibeti gyermekfalu vitái nem filozófiai jellegűek, sokkal inkább a mindennapi gondolkodáshoz állnak közelebb, de a gyerekek számára jó alkalmat adnak arra, hogy a logika erejével megtanulják a kulturált vitatkozás és az érvelés elemi szabályait. A vitázó párokat – akik a házak közötti versenyek során legrátermettebbek – bírói csoport pontozza, értékeli. Külön versenyszámok is vannak: például a szavalóverseny, festő- és tibeti kaligráfiai verseny, tibeti és angol nyelvű esszéírás, tibeti ének- és táncverseny. A versenyek kedvelt formái az atlétikai erőpróbák, amelyeknek szintén mély gyökerei vannak. Az újévi időszak ünnepei során a régi időkben szerzetesek rendszeresen így mérték össze erejüket és ügyességüket. A versenyek megrendezésére legalkalmasabbnak a dalai láma születésnapját tartják, minden év július 6-án. Ekkor régi és modern tibeti színdarabok előadására is sor kerül.

A versenyek előkészületeiben mindenki kipróbálhatja magát, hogy ezzel egyenlő esélyt teremtsenek a tehetségek felbukkanására. A versenyszámok nagyrészt csoportos részvétellel zajlanak, mert nem az egyéni érdemekre akarják a fő hangsúlyt helyezni, hanem az erőfeszítésre és a tevékenykedésre. A versenyekre való felkészülés mellett heti rendszeres kulturális elfoglaltság a szakköri tevékenység. A szakkörök száma és skálája kideríthetetlenül sokféle, mivel minden tanár javaslatot tesz saját érdeklődésének megfelelően. A teljesség igénye nélkül néhány szakkör a választékból: bélyeggyűjtő, kínai nyelvi, tibeti főzés, levélírás, kertész, kosárlabda, képeslapkészítő, hulladék-felhasználó, túrázó, tibeti hangszereket megismerő, furulya-, dramatikus szakkör. A szakköri tevékenységek fő célja a hasznos elfoglaltság mellett az, hogy a gyermekek azon készségeit, érdeklődését felfedezzék, amelyek esetleg a tanórán figyelmen kívül maradnának. A szakkörök időszakos kiállításokat rendeznek, ahol megvételre ajánlják fel készítményeiket, hogy a befolyó összegből újabb alapanyagokat szerezzenek be. A gyerekek természetesen több szakkört is választhatnak.

A szakkörök időszakos bemutatói mellett a falu szívében található kiállítóteremben folyamatosak a kulturális kiállítások, amelyek a tibeti népviseleteket, vallási témájú thangka festményeket vagy más érdekességet ajánlanak megtekintésre. Emellett itt található a Tibeti Kulturális Fotókiállítás és Forrásközpont, amely a Tibetről szóló könyvek, folyóiratok sokrétű gyűjteményét tartalmazza.

A tradíció megismerése és fenntartása mellett a gyerekeket önálló alkotásra is serkenti az évente megjelenő Tanulók Fóruma című iskolai magazin, amelynek szerkesztése a soros 12. évfolyamos tanulók privilégiuma. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak ők írhatnak az újságba. Nem ritka a több mint száz kisebb-nagyobb írás között az 5-6. osztályosok alkotása sem. Az újság mottójául a falu jelszavát választották: „Mások önmagunk előtt”. A magazin angol nyelvű, tanároktól nem közöl írásokat, viszont a tanulók üzenhetnek a tanároknak az egyik rovatban.

Pályaorientáció, továbbtanulás, szakképzés

Az egyéni gondoskodás szellemében hozták létre az utóbbi években a pályaorientációs képzési programot. A 7–12. osztályosok számára rendszeresen tartanak tájékoztatókat a továbbtanulási lehetőségekről, az indiai főiskolai és egyetemi képzésről. A program célja, hogy a fiatalok számára a legmegfelelőbb továbbtanulási lehetőséget megtalálják. Ezt a 10–12. osztályosok esetében a központ aktív részvétele is segíti, mert egyéni beszélgetések során a tanulók fejlődését leíró tanári jellemzések, tanulmányi eredmények tanulmányozásával és a tanárokkal való közös megbeszélések alapján alakítják ki az egyes fiatalok továbbtanulásáról alkotott véleményüket. A „karrierkísérők” dolga a vágyak és a realitás összehangolása. A programot az Egyesült Államokban végzett két tibeti munkatárs vezeti.

Dawa Gyaltsen a 10–12. évfolyamosoknak tanít történelmet. Most készül egyéves amerikai tanulmányútra, hogy ezt a speciális „karrierkísérői” programot elsajátítsa. Véleménye szerint sokkal hatékonyabban tudna a gyerekeknek segíteni, ha a tanórai személyes tapasztalatait a konzultációs alkalmakkor kamatoztatná. A fiatalok életében kulcsmozzanatnak tartja azt a pillanatot, amikor a gyermekfalu biztonságot nyújtó falait elhagyják. A gyermekek iránti gondoskodás nem érhet véget az iskola befejeztekor.

A pályaorientációs program része az évente megjelenő folyóirat, amelyben a felvételi időszak előtt beszámolnak az esélyekről, lehetőségekről és a tanulóktól származó példákon keresztül praktikus tanácsokat adnak a vizsgákhoz és az otthoni felkészüléshez.

Azok a tanulók, akik alacsonyabb eredménnyel tanulnak, értelmileg gyengék vagy gyakorlati ügyességet mutatnak, a 9. évfolyam után a falu szakképzési rendszerébe kerülnek.

A tehetséges, önfenntartásra képes végzett fiatalok számára a falu ösztöndíjrendszeren keresztül próbál lehetőséget teremteni az önálló vállalkozásuk beindítására.

A továbbtanulási adatokat vizsgálva szembetűnik a hagyományos kétkezi munkát választó tanulók nagy aránya: 26%. Az oktatási, humán vagy egészségügyi képzésre jelentkezők aránya is magas: 36%. A vállalkozási és közigazgatási tanulmányokat választók aránya 13%, és ugyancsak ennyien érdeklődnek a mérnöki tanulmányok iránt. A művészeti, tudományos és tibeti buddhista tanulmányok iránt érdeklődők aránya csak 5%. A fennmaradó 7%-ot azok teszik ki, akik kereskedelmi képzések valamelyikén vesznek részt. Ebből is látható, hogy a faluban felnőtt tanulók mindegyike számára lehetővé teszik a továbbtanulást.

Tanítóképzés a gyermekfaluban

„Nem lehetsz szabad, ha nem vagy mestere önmagadnak”

A tibeti ellenállási és függetlenségért vívott küzdelem egyik legfontosabb mozzanata az az értelmes nevelés, amely az identitás túlélését szolgálja. A tibetieknek száműzetésükben szembe kell nézniük az erőforrások és alternatívák hiányával. Ebben a helyzetben a legnyomasztóbb probléma, hogyan találjanak alkalmas tanárokat, akik a szükségszerű változásokhoz képesek alkalmazkodni. A már Indiában született vagy a faluban felnőtt tanárjelölteknek gyakran nincs megfelelő tibeti nyelvkészségük, vagy akiknek jó a nyelvkészségük, azoknak nincs tanári gyakorlatuk, nincsenek fejlődéslélektani ismeretek birtokában, és nem tudnak szaktárgyi ismeretek hiányában az általános iskolában tanítani. Ezen problémák megoldására jött létre a falun belül 1995-ben egy saját tanítóképzési program, melynek célja általános iskolai tanárok képzése, különös tekintettel a kísérleti tibetizációs programra; képzési lehetőség olyan képzetlen tanárok számára, akik a falu iskoláiban dolgoznak; képzési program az általános iskola előtti szakasz pedagógusai számára. Kitüntetett céljuk, hogy letegyék egy tanárképző főiskola alapjait.

A képzés vezetője Pema Dorjee, aki a kolostorok magányából szerzetesként vállalta a faluban való tanítást. Szakmai múltjára jellemző, hogy az iskola szinte minden pozícióját kipróbálta, legutóbb az iskolaigazgatói posztját cserélte fel a tanítóképzés megszervezésével. Szerinte az a legfontosabb, hogy a tanárok saját személyiségüket fejlesszék. Ennek elméleti és gyakorlati alapjául a tibeti Kadampa tanítások egyik legfontosabbja a „Lojong avagy a tudat fejlesztése, mint a nap sugarai” című mű szolgál, amelyről a hallgatók elméleti órák keretében hallanak. A valódi eredményt azonban az egyéni gyakorlás, a hallottakon való meditáció, kontempláció jelenti.

Pema Dorjee a pedagógusi pályánál megfelelőbb hivatást nem tud elképzelni, ugyanis a pedagógusok egész életüket mások szolgálatára fordítják, ezért kevés anyagi szolgáltatást kapnak, amely nem táplálja vágyaik és mohóságuk erősödését és az egyre több tárgyhoz, tulajdonhoz való ragaszkodást. Eszközökre a papíron, tollon és néhány könyvön kívül nincs szükségük, viszont egész életükben tanítványaik szeretete veszi körül őket, így öregkorukra sem lesznek magányosak. A tanítói pálya – véleménye szerint – szinte az egyetlen, amely nem kerülhet korrupció közelébe. Mindezek miatt a tibeti kultúrában a tanítónak óriási a presztízse. A fejlesztésnek a személyes meditatív gyakorlatok mellett a másik formája a kiscsoportos esetmegbeszélés. A képzés során minden héten öt-tíz fős csoportokban beszélgetnek a hallgatók tanítási tapasztalataikról, felmerült problémáikról és annak buddhista szemléletű megoldási lehetőségeiről. Természetes, hogy a hallgatótársaktól is elvárás az együttérzés kinyilvánítása, ha hevesebb vitára kerül sor, vagy valaki dühös lesz, a szerzetes figyelmezteti a hallgatókat, hogy még szükségük van egyéni gyakorlásra. Az esetmegbeszélések mély beszélgetésekre adnak lehetőséget egy-egy filozófiai szövegrészlet kapcsán, amely a tanári hivatással van kapcsolatban. Az esetmegbeszélő csoportok témája lehet még a harag, amelyet nagyon veszélyesnek tartanak a tanítás szempontjából. Pema Dorjee szerint hamar hitelét veszíti a gyerekek előtt az a tanár, aki haragra gerjed és ettől agresszívvá válik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a tanárok nem mutathatják ki érzelmeiket, vagy nem emelhetik fel a hangjukat, de ekkor is magas szinten kell hogy álljanak érzelmeik kontrollálása terén, és pozitív motiváció kell hogy a cselekedeteiket meghatározza és nem az érzelmek öntörvényű rombolása.

„A pénzimádat az út minden rosszhoz”

A képzés arra is hangsúlyt fektet, hogy a hallgatók próbáljanak mindig elégedetten élni azzal, amijük éppen van. Ez nemcsak az anyagi körülményekre vonatkozik, hanem az őket körülvevő emberekre is.

E célok elérése érdekében kerülik a hallgatók közötti versengést, az értékelés mindvégig a tanárok és a hallgatók közötti személyes megbeszélések tárgya. Ez a szemlélet segíti a hallgatók egymás felé fordulását és egymás támogatását.

A képzés része a tanítási gyakorlat is. Ekkor a képzést irányítók speciális értékelő lap segítségével részletesen elemzik a hallgatók munkáját. Ezen az értékelő lapon minősíteni kell az előkészületek során a tárgyi tudást, a tervezés során az egyértelmű célkiválasztást, az óravázlatot, a segédanyag megfelelő kiválasztását. Ezután értékelik az instrukciók érthetőségét, a hallgatók motiválását, azt, hogy a feltett kérdések az óra céljaival összhangban álltak-e, a tanulók értelmi szintjének megfelelően tette-e fel a tanár őket, mennyire voltak közérthetőek, a kapott válaszokat a tanár hogyan használta, milyen volt a tanulók reakciója, milyen volt az eszközök használata. Fontos szempont a segítségnyújtás minősége, az egyéni igények figyelembevétele, a tanulók bevonása a munkába. A tanulási vezetés esetében még értékelendő, hogy mennyire volt logikus és rugalmas.

A tanóra vezetése kapcsán értékelik, hogy milyen szintű volt a tanár-diák egymásra hangoltsága, mennyire voltak egyértelműek az elvárások, milyen volt a tanítójelölt problémaérzékelése és preventív képessége, és hogyan birkózott meg a felmerült nehézségekkel.

Figyelnek a tanulás ellenőrzésére, az összefoglalás színvonalára, a jutalmazásra és a visszacsatolásul felhasznált kérdőívek használatára. A személyes minőségek között külön értékelik a pontosságot, szakmai viselkedést, beszéd- és hangminőséget, külső megjelenést és a többi gyakorló tanárral való kapcsolatot.

A tanítóképzésben mindezeken túl nagy hangsúlyt fektetnek a hagyományos tibeti kultúra átadására. A képzésben fontos szerepet kap a hagyományos zene- és tánctanulás, a szakköri tevékenységek megismerése.

A gyermekfalun belül szervezett képzés minden szempontból az egyéni fejlesztést tűzi ki céljául és a személyes vonásokat tudatosítja a hallgatókban. Jól bizonyítja ezt, hogy a hallgatók személyes problémáik esetén is a szerzetesvezetőt keresik fel, aki segíti őket abban, hogy saját helyzetüket képesek legyenek kontrollálni. Így próbálja a sorsukba vetett hitüket erősíteni.

A gyermekfalvak, a tibeti és más közösségek kapcsolatai

„Semmit se tégy azért, mert köszönetet vársz érte”

Jetsun Pema, a falvak főigazgatója elmondta, hogy egyre növekvő intézményhálózatukat a kényszerhelyzet szülte és táplálja. Így természetesnek nem nevezhető otthonokat, kollégiumokat, képző- és nevelőintézményeket kellett létrehozniuk, amelyek gyermekek és fiatalok tömegei számára jelentenek létszükségletet. Növekszik azonban az olyan tibeti közösségeknek a száma is, amelyeket többé-kevésbé egész családok alkotnak, akik Tibetből kerültek át, vagy már Indiában születtek.

Jetsun Pema úgy vélekedik, hogy ha egy család szűkölködik, akkor a tagjait nem tudja megtartani, így azok identitása meggyengül. Csak az erős és boldog családi forma vezethet erős és öntudatos nemzethez. Ezért a faluhálózat iskoláinak és intézményeinek fontos feladata a rászoruló tibeti emberek, családok segítése is.

A tibeti gyermekfalu-hálózat, lévén karitatív szervezet, teljes mértékben attól a szponzori rendszertől függ, amelyet az S. O. S.-szervezetek, emberbaráti egyesületek és egyének támogatásai alkotnak. A támogatások mintegy 49%-a az S. O. S. Egyesülettől származik, más szervezetek 33%-ban járulnak hozzá a kiadások támogatásához. Egyéni segítőktől származik a teljes bevételek 12%-a. Végül a tibeti kormány és a tibeti közösségek csak 6%-ban tudnak a költségek kiegyenlítéséhez hozzájárulni. Az adakozók a világ minden tájáról szerveződnek.

Hogyan és hova tovább?

„A nagy dolgokat csak nagy áldozatok árán lehet végrehajtani”

A tibeti gyermekfalu mint gyermekvédelmi rendszer, oktatási-nevelési központ, munkahely és idősek otthona működését tekintve egyértelműen sikeres. Az anyagi nehézségek, az eszközhiány ellenére a gyerekek boldogan mosolyogva és mindenkit előre üdvözölve járnak-kelnek a falu területén, élvezik az együttlétet társaikkal, családtagjaikkal. Tanulási aspirációjuk magas szintű. Ennek nyilvánvalóan egyik oka a tibeti nép jelenlegi helyzetéből adódik. A tibeti gyermekekért felelősséget vállaló munkatársak maguk is elkeseredett harcot vívnak identitásuk, kultúrájuk, nemzetük életben tartása érdekében. A Tibetből érkező gyermekek tisztában vannak azzal, hogy magukat nagyon szerencsésnek tekinthetik, mivel itt nyíltan beszélhetik nyelvüket, tanulhatják történelmüket. Sokan saját elhatározásból vállalják a hónapos veszélyekkel teli gyalogutat a tanulás reményében. Száműzetésben élnek, de boldogan. A falu eredményességét nyilvánvalóan befolyásolja a dalai láma közelsége, áldása, egyértelmű útmutatás az ott élők számára a buddhista etika. A gyermekfalu legfontosabb érdeme, hogy kiszolgáltatott helyzete ellenére biztonságos életteret nyújt a gyermekek számára, akár egy életen keresztül is.

Nehéz előre tervezni száműzetésben. Ki tudja meddig kell még Indiában élniük? Tény, hogy az utóbbi években végzett, magasan kvalifikált tibeti fiatalok máris nehezen tudnak Indiában munkához jutni. A gyermekfalvakban és intézményeikben egyre több az olyan gyermek, fiatal és tanár, aki indiai születése révén már távolabb került a tibeti kultúrától, mert sosem látta eredeti hazáját. Az a kérdés is felmerül, hogy meddig lehet tovább bővíteni a gyermekfalvak rendszerét. Ezekre a kérdésekre különösen nehéz választ adni a tibetiek számára.