Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jankovich Andrea
A TIBETI CSALÁD SZERKEZETE ÉS SZOCIOLÓGIAI JELLEMZŐI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Új Pedagógiai Szemle: 2000. 6. szám, 66-75. lap


A tanulmány felvázolja azt a kulturális és vallási meggyőződésrendszert, amely az 1959 előtti tibeti társadalmat jellemezte, és alapvetően meghatározta a társadalmi együttélés módját. Bemutatja azokat a társadalmi és családi jellemzőket, amelyek a gyerekekkel való bánásmód rendkívüli változatosságát alakították ki. A tibeti buddhista társadalom pedagógiai szemlélete tanulságul szolgálhat a mai modern pedagógia számára.


„A Buddha egyenlő jogokat adott a férfinak és a nőnek”

Tibetben a kínai megszállás (1959) előtt a család a termelési egység, a szociális élettér és a legfontosabb társadalmi kommunikációs csatorna szerepét töltötte be az emberek életében. Szinte kizárólagos szerepe volt – a kolostori oktatás mellett – a tudás átadásában, annak megszervezésében. A 4,5-6 millióra tehető népesség 48%-a nomád, 32%-a kereskedő és földműves, 18%-a pedig szerzetes és 2%-a apáca volt. A tibeti lakosság az 1/75-öd része élt csak városokban.

A férfiak és a nők eltérő társadalmi megítélése

„Nő vagyok, kevés az erőm, hogy ellenálljak a veszélynek, / Alacsonyrendű születésemnél fogva, mindenki engem támad. / Ha koldusként járok, a kutyák bántanak engem. / Ha vagyonnal és étellel rendelkezem, a banditák támadnak meg. / Ha nagy dolgot viszek véghez, a körülöttem élők nem nézik jó szemmel. / Ha nem csinálok semmit, pletykákat terjesztenek rólam. / Ha bármi rossz történik, mindenki nekem támad. / Akármit csinálhatok, nincs lehetőségem a boldogságra. / Mert nő vagyok, nehéz a Buddha tanításait követnem. / Még életben maradnom is nehéz!”

*

A történelmi Sákjamuni Buddha a férfi és a nő jogait ugyan egyenlőnek tartotta, helyzetükkel kapcsolatban azonban már éreztette a különbséget. Például a házasságon kívüli szexuális kapcsolat negatív jövőbeni hatásai közé sorolja a nőneművé születést, amely „büntetés” lévén, a férfival szembeni hátrányra utal.

Ezek az előítéletek születésük pillanatától hatottak. Ha lánygyermek született, egyik szülő sem örült úgy, mint a fiú esetében, s ezt az érzést nyíltan vállalták. A legnagyobb szerencsétlenséget az jelentette, ha egy apának nem lett fiú utódja. A fiúgyermeket nagyon értékesnek tartották, és óvták. Varázslatokat használtak, nehogy az irigy boszorkányok elrabolják a gyermeket. A lánycsecsemőket ugyan sohasem ölték meg, ahogyan a világ más részein, nem is adták el rabszolgáknak, de kevesebbet értek, mint bátyjaik. Amíg a fiúgyermekek osztoztak apjuk szociális és gazdasági pozícióján, addig a leánygyermekek már korán elkezdtek dolgozni, és sokkal keményebb bánásmódban részesültek, mint fivéreik. A családban ők keltek először, vizet és gyújtóst hoztak, tüzet gyújtottak. A lányok vették át bátyjaik házimunkáit is, amikor azok iskolába kezdtek járni. Miközben maguk is gyerekek voltak, a kisebb testvérek gondozása is az ő feladatuk volt.

A tibeti anekdotákban, mitologikus történetekben a hősök férfiak, s mellettük a nők csak másodlagos szereplők, akik alattomosan, fondorlatos módon cselekednek. Az is kiderül a szövegekből, hogy a nők elsősorban anyagi előnyszerzésre törekszenek, és csak a szépséget keresik. Ezért csak a szenvedést érdemlik. Végső soron a nők jelentik a legnagyobb akadályt a férfiak számára a Buddha által megszabott úton, amely a szenvedéstől való megszabadulás felé vezet.

A szexualitás társadalmi jellemzői

Míg a házasságban a hűség uralkodott, a házasság előtt szabadon lehetett szexuális kapcsolatot létesíteni. A szexet ugyanis fontos alapszükségletnek tartották. Úgy mondták, az ősz a szeretkezések időszaka. Miután a gabonát learatták, a lányok és a fiúk a gabonakévék között könnyen együtt lehettek. Tibetológusok gyakran említik, hogy nem tapasztaltak szégyenlősséget a tibetiek között a szexualitással kapcsolatban. Néhány tibeti családban a vendéglátás azt is megkívánta, hogy a vendéget a ház egyik nő tagja szórakoztassa el.

Szokás volt, különösen a felsőbb társadalmi osztály tagjai között, hogy két férj kicserélhette a feleségét közös megegyezés alapján. Természetesen a feleségek beleegyezését is kikérték.

*

Prostitúció sohasem volt Tibetben, nem ismert olyan eset, amikor tibeti lányt adtak volna el prostitúcióra. Mivel a kolostorok számára sem volt szokás eladni vagy felajánlani lányokat (ahogyan ez India és Nepál néhány kolostorában), gyakorlatilag nem volt igény erre a foglalkozásra. A kolostorokban olyan komolyan vették a szabályokat, hogy az apácák és a szerzetesek sem éltek sohasem együtt. Tibetben az apácákon kívül minden nő férjhez ment, ami a prostitúció esetlegességét bizonyítja.

A tibeti család szerkezete

A tibeti család szerkezetére a nagy változatosság a jellemző. A házasodási szokások Tibetben területenként nagy eltérést mutatnak. A tibeti hagyományok megengedik mind az endogámia, mind az exogámia lehetőségét. A rugalmasság legfőbb oka a családi birtok és vagyon védelme, ami a családi örökség egységének és az osztályhoz, kaszthoz tartozás tisztaságának fenntartását is biztosította.

Az arisztokraták gyakran házasodtak saját családjukon belül. Annak érdekében, hogy elkerüljék a vérkeveredés káros genetikai hatását, a rokonok csak hét rokonsági fokon túl házasodhattak össze, s ezt senkinek sem volt szabad megszegnie. Régen a tibetiek saját lakóhelyükön választottak házastársat, mert így könnyen tudtak azonosulni a szokásokkal és a megkívánt életmóddal.

A tibetiek az exogámia útját is követték, melynek alapja egy közös patriarchális ős vonalán kialakuló törzsi összetartozás volt. Ebben az esetben a törzs tagjai is csak a hetedik rokonsági fokon túl házasodhattak össze.

Tibetben a házasság minden formája megengedett volt: monogámia, poliandria és poligámia. Bár a házasságok nagy része monogám volt, elterjedt, hogy egy feleségen több férfi osztozzon, illetve több feleséggel éljen egy férfi. Ily módon a következő családszerkezetek jöttek létre:

– néhány férfi tartott el néhány nőt;

– néhány férfi tartott el egy nőt;

– egy férfi tartott el néhány nőt;

– egy férfi tartott el egy nőt.

A poligámia a magas szociális státust szimbolizálta. Ezzel szemben a szegényebb családokban a poliandria terjedt el, mivel a testvéreknek csak egy nőt kellett eltartaniuk, együtt dolgozhattak, és a családi vagyon is egyben maradt. Más alacsonyabb státusú családokban a nővérek osztoztak egy férjen. Előfordult az is, hogy az anya első férje halála után idősebb lányával maradt magára, egy jóval fiatalabb férfihez ment feleségül, akinek a lány is a felesége lett, vagy ugyanabban az időben, vagy amikor már házasulandó korba jutott. Nem jelentett hátrányos helyzetet vagy stigmát az sem, ha egy hajadon lánynak házasságon kívüli gyermeke született.

Mivel Tibetben igen nagy volt a szerzetesek száma, több házasulandó nő volt, mint férfi, ezért a poligámia is elterjedt.

A poliandria a gazdag családokban nem volt jellemző, mert a fiúknak nagyobb lehetőségük volt saját család alapítására.

A poliandriának a következő formái jelentek meg:

– néhány testvér osztozott egy feleségen;

– kettő vagy több férfi – akik nem testvérek – osztozott egy feleségen közös megegyezés útján;

– férjezett asszony a férje jóváhagyásával férjhez ment egy másik férfihez.

A fenti lehetőségek ellenére a család által eltervezett, eljegyzésen alapuló, monogám házasságok voltak a legelterjedtebbek.

Esküvői szertartások

A menyasszony és a vőlegény kiválasztásának legfőbb szempontja a hasonló életkor volt. A szülők választották a párt, és nem kérdezték meg a lány véleményét a férj kiválasztásáról. Amikor egy fiú elérte a 20. életévét, házasulandó korba jutott. A szülők a fiú környezetében kerestek neki menyasszonyt a társadalmilag azonos státusú és származású családok között.

Az ismerős lányok sugallták a szülőknek, hogy szívesen mennének a fiukhoz feleségül. Ezután történt választás a lányok közül a lány szüleivel való egyezkedés útján. A család nagy gondot fordított arra, hogy a fiúnak jó természetű lányt találjanak, s a lány szülei is nagy körültekintéssel derítették ki a fiú személyiségét, természetét. Érdekes szokás volt vidéken, hogy a lány anyja az egyezkedés ideje alatt folyamatosan ismételgette, hogy a lánya csúnya és ügyetlen. A megállapodásra gyakran hivatásos közvetítőt kértek fel, aki eljárt a családok érdekében. A megegyezés hetekig tartott. A tárgyalások sikeressége érdekében ajándékokat vittek a lány családjának, illetve a tradicionális sört, a csangot. Ha a hosszas megbeszélések végén a szülők beleegyeztek a házasságba, és a horoszkópok is összeillettek, elkezdődött az esküvő szervezése, amelyben jelentős szerep jutott a vőlegény nagybátyjának.

Az asztrológus véleménye döntő jelentőségű volt a házasságok megkötésében. Úgy tartották, hogyha a zodiákus jegyek összeütközésben állnak a kiválasztott párnál, az szerencsétlenség forrása. Az asztrológus döntötte el a házasságkötés időpontját is. Az esküvőket a kora reggeli órákban tartották, ezt vélték a legszerencsésebbnek és legértékesebbnek.

Vidéken az volt a szokás, hogy a lány előtt eltitkolták, hogy tervezik az esküvőjét. Így azt sem tudta, kihez fog feleségül menni. Ennek az volt az oka, hogy a szülők véleménye szerint a házasságról való beszélgetés csak megrémíti a lányokat, akik egyáltalán nem akarják elhagyni a szülői házat.

Az esküvő napján valamilyen ürügyet talált ki a család, hogy a lány a legjobb ruháját öltse fel. Az intelligensebb lányok természetesen átlátták a helyzetet és ellenálltak az öltöztetésnek. Ekkor a lány barátnői próbálták a menyasszonyt megvigasztalni és rávenni az engedelmességre.

A menyasszony családja nagy mulatságot szervezett a rokonoknak, amely magasabb társadalmi státusú családok esetében két héttől egy hónapig zajlott, míg a szegényeknél egy-két napig tartott. A rokonok és barátok gratulációjukat ajándékokkal is nyomatékosították, ez ruha, étel vagy pénz lehetett. Az esküvő előestéjén a vőlegény elküldte a követeit a menyasszony házához, hogy hozzák el a menyasszonyt. A követek a lány szüleinek ajándékot és pénzt vittek, amely megközelítően megegyezett a lány felneveléséhez szükséges összeggel. A közvetítő a vőlegény szülei által küldött ruhákat és ajándékokat, valamint egy türkizkövet adott, amely a házasság szimbóluma. Ezt a türkizt mindenkor hordania kellett a feleségnek.

A lakoma és az ünneplés a vőlegény házában történt. A vendégek, rokonok és barátok ajándékokat és ünnepi selyemsálat (khata) hoztak a menyasszony szülei számára. Az esküvőre meghívtak egy magas rangú szerzetest is, aki felajánlásokat tett és szertartásokat végzett a védőistenek számára, hogy segítsék a menyasszony távozását a családjából és vezessék az új család életét. Gyakran kértek fel hivatásos szónokokat, hogy másnap, amikor a menyasszony elhagyta a házat, mondja el az új feleség kötelességeit. Eszerint engedelmességgel tartozott az idősebbekkel szemben, és a férj testvéreit, rokonait sajátjaként kellett szeretnie. A szolgálókkal úgy kellett bánnia, mint saját gyermekeivel. Ezeket a szabályokat és az ezekhez tartozó történeteket a rokonok is ismételgették, recitálták. Távozásakor a lány hozományként földterületet, hasznos háztartási eszközöket kapott, ezek mennyisége a lány családjának szociális és anyagi helyzetétől függött.

Amikor a feleség távozott, a szokás szerint sírnia kellett. Valójában is keserűen és félelemmel telve vált meg a szülői környezettől. Ha a menyasszony gazdag családból származott, magával vitt egy szolgálót az új otthonába. Az esküvőt követő egy éven belül a házaspár visszatért a feleség eredeti családjához, ahol 1–3 hónapot töltöttek. Ezután a férj visszatért a házukba, de a feleség addig maradhatott otthon, ameddig kedve tartotta.

*

Sokan úgy tartják, hogy a poliandria – mint házassági forma – jelenléte a társadalomban a nők társadalmi presztízsét támasztotta alá. Valójában azonban a feleség 4-5 férje sem saját választásának eredménye, hanem a fiútestvérek kiházasítási formája, amelynek elsősorban gazdasági okai voltak. A nők gyermekeik és a férjeik kiszolgálóivá váltak, ami közel sem magas pozíciót, hanem igen nagy megterhelést és munkát jelentett.

Család és közösség

„Minden tibeti kölcsönösen elkötelezetten segíti rokonait,
különösen a nehéz időkben.”
Tibeti mondás

A tibeti család nyugodt, együttműködő rendszer, amelyet a családtagok szoros köteléke jellemez. E szoros kapcsolat alapja a közös eredet: szinte minden család ki tudta mutatni az apa és az anya közös ősöktől származását. A családban az apának volt a legnagyobb tekintélye. A fiai alárendeltek maradtak mindaddig, amíg meg nem nősültek. Az elsőszülött a tibeti családban is külön jogokat élvezett, ő volt az egyetlen, akinek jogában állt ősei földbirtoka felett rendelkezni. Az összes családtagot autoritív módon irányította. Élő kapocs volt a családi láncolatban, misztikus és valóságos is egyben, minden ősöktől származó jog letéteményese.

E patriarchális rendszer mögött az az álláspont húzódott, hogy egy kiterjedt és gazdag családnak nem szabad apró és szegényebb családokra bomlania, amelyek mérete lehetetlenné teszi, hogy a családfő megtartsa pozícióját. Ezen alapult a poliandria elterjedése is.

A nomádok szemlélete lényegesen különbözött az előzőktől. Ők a nyáj szétosztására törekedtek a gyermekek között. Valójában nehéz volt a nagy állatállományt egy kézben összefogni, és az állatok szétosztása sokkal egyszerűbb, mint a földterületé.

Tibet rengeteg helyi közösséget magában foglaló földműves-pásztori(nomád) társadalom volt, a feudális rend keretei között.

Minden egyén hálával és tisztelettel adózott az isteneknek, a bölcseknek és az őseinek. Hódolatukat rituálékkal, szertartásokkal, családalapítással és a gyermekek felnevelésével tudták kifejezni. Ez tisztán mutatja, hogy a tibetiek számára a tradicionális és a vallási szokások képviselték az értéket.

A család általában 6-10 főből állt. Két típusa létezett:

– házasságon alapuló, amelybe a férj, a feleség és a gyermekek tartoztak;

– más személyek is kapcsolódtak a családba: testvérek, szülők, tágabb rokonság vagy a szolgák. Ez a forma leginkább a földművelő és pásztori közösségeket jellemezte.

A férjezett tibeti asszonyokat hűségesnek tartották. A házastársi viszonyt a felek életkora is befolyásolta. Az idősebb férjek gyakrabban gyanakodtak feleségük hűtlenségére. A hagyományos közösségekben azonban nem volt lehetőség a házasságon kívüli kapcsolatok kialakítására és fenntartására. A magasabban képzett nők nagyobb szabadságot élveztek a gazdasági tevékenységek terén, és így egyenlőbb helyzetbe kerültek a férjükkel.

A családokban a feleség vezette a háztartást. Nála voltak a kulcsok, és a pénzt is ő kezelte. A férj minden pénzügyletet megbeszélt a feleségével. Együtt döntöttek, és felnőtt lányaik, fiaik is részt vettek a megbeszélésben.

A házimunkát mindig a nők végezték, a feleség, a lányai és a női szolgálók. A szolgálókat gyakorlatilag családtagként kezelték. Női munkának tartották a főzést, a takarítást és a vízhordást. A nők készítették a fonalat és szőtték az anyagot. A varrás nagyobbrészt a férfiak elfoglaltsága volt. A bőr varrását például mindig férfiak végezték. A fejés a nő feladatává vált, viszont a fa feldarabolását és a tüzelő gyűjtését mindketten végezték. A birkanyírás a férfira várt. A vetésben, betakarításban, aratásban mindketten részt vettek. A vadászat, csapdakészítés férfi feladat volt, és a fémművesek is mindig férfiak voltak. A nők viszont a házépítésben segítettek. A nők felelősségvállalását általában a személyes kapacitásuk szabta meg. A férfi jelenlétének hiányában a nő vállalta a háztartás vezetését, teljes felelősséggel. Ő szervezte a feladatok elvégzését, alkalmazta a munkásokat.

1959 előtt Tibetben nem létezett családtervezés. Az a tény, hogy szinte minden családból a legtehetségesebb gyermeket elküldték szerzetesnek, azt eredményezte, hogy a tibeti populáció nem változott az évtizedek során. A nők nem hittek a születésszabályozásban, csak a felsőbb akaratban, és minél több gyermeket akartak.

A tibeti közösségekben az özvegyek újbóli férjhez menetele gyakori jelenség volt. Az özvegy önfenntartása, biztonsága és védelme, valamint gyermekeinek jövőbeli sorsa szempontjából is szükségesnek tartották, hogy újra erős társra találjon. Az apa nélküli családokra ugyanis nagy gazdasági és szociális teher nehezedett. Nem jelentett társadalmi stigmát, ha valaki akár többször is házasodott. A mostohaapák ugyanolyan jogokkal rendelkeztek, mint a vér szerinti apák, és úgy bántak a gyerekekkel, mintha sajátjaik lettek volna.

Válások nagyon ritkán fordultak elő a tibeti családokban. Úgy vélték: a házasság egy életre szól, így a rokonoknak és a barátoknak kellett a vitás kérdésekben a házastársak segítségére sietni. Válás esetén a nők védettséget élveztek. Ha egy asszony fiúgyermekkel rendelkezett, a birtok egynegyede, leánygyermek esetén a birtok egyhatoda illette meg válás esetén. Ha nem volt gyermeke, akkor is járt bizonyos összeg, ennek neve „munkabér a nappalokra és az éjszakákra”. Általánosságban azonban nem támogatták a válást. Ha bármilyen nézeteltérés alakult ki a családon belül, a rokonok és a barátok mindent megpróbáltak, hogy a házaspárt kibékítsék. Ha a válás mégis elkerülhetetlennek bizonyult, és már volt egy fiú utód, akkor ő lett a jogos örökös még akkor is, ha a férfi újból nősült, és született másik fia. A válások esetén a fiúk általában az apjukkal, a lányok az anyjukkal maradtak.

Tibetben a házassági szerződések részét képezte az, hogy bármelyik fél elválhat, ha már nem akar a házastársával együtt maradni. A válást nagyon egyszerűen bonyolították le. A férj csak leszakította a türkiz követ felesége fejéről. Nem kellett bíróságra menniük, és a válást nem követte semmilyen jogi procedúra, csupán a felek elhatározásán múlt. Ha a feleség házasságtörést követett el, a férjnek jogában állt válást kezdeményezni.

*

A gyermekekkel való bánásmód

A tibeti emberekben mindig erős vágy élt a gyermekek iránt, azonban a csecsemőhalandóság igen magas volt a szélsőséges hideg, a betegségek és a higiénés szokások miatt. A gyermekeknek több mint a fele meghalt születésekor vagy első életévében. A földművelő asszonyok a gyermek megszületésének idejéig dolgoztak, így a csecsemők gyakran a földeken születtek. A tibetiek hite szerint a gyermeket nem szabad az apa előtt megszülni, mert ha lány, szégyenlőssége miatt nem mer előjönni az anya hasából.

A szülést tisztátalan eseménynek tartották, amelyre a házon kívül egy sátorban vagy védett helyen került sor. A csecsemő megszületése után a szájába tettek egy kis pirított árpalisztet és vajat, amivel boldog, szerencsés és hosszú életet kívántak neki. A modern nőgyógyászat szerint ez volt a csecsemőmortalitás egyik oka.

*

Tibetben nem ünnepelték meg a születésnapokat. De amikor a fiúgyermek 8-9 éves lett, iskolakezdő ünnepséget rendeztek számára, rengeteg barátot és rokont hívtak meg erre az alkalomra. Mikor pedig az iskolát befejezte, ismét ünnepelt a család. Ilyen megemlékezéseket lányok esetében sohasem tartottak.

A gyerekeknek a szülők tanítottak meg minden olyan ismeretet, amely lehetővé tette a számukra, hogy hasznosnak és kompetensnek érezzék magukat a családban.

Eltérő oktatási lehetőségek a fiúk és a lányok számára

„Megfelelő módon enni, inni, járni,
ezt a három dolgot biztosan a szüleitől tanulja meg a gyermek.”
Tibeti szólás

Tibetben az oktatás két fajtáját lehetett elkülöníteni: a vallási, kolostori oktatást és a világi iskolai képzést. A kolostori oktatás nagyon elterjedt volt, szinte minden családból a jobb szellemi képességekkel rendelkező, ám fizikailag esetleg gyengébb fiút szerzetesnek adták a szülei. A gyermekek anyagi segítése így sem szűnt meg, mert a szülők a kolostor fenntartását támogatták. A tibetiek úgy tartották, hogy a szerzetesként élő fiúk mindennapi imája segíti a család boldogulását.

A kolostori képzés a vallási elemek mellett általános ismereteket is magában foglalt.

*

Az iskolák tananyaga: az írás- és olvasástanulást, valamint némi számolási ismeretet foglalt magában. Az írástanítás módszere a másoltatás volt, a nagyobb betűtől az egyre kisebb felé. Nagy fontosságot tulajdonítottak a szép és rendezett írásképnek. Az olvasástanítás közös hangos olvasással zajlott. Ezenkívül a gyerekek csekély számolási ismeretet is szereztek. Egyes kutatások szerint a tibetiek velük születetten gyengébb matematikai képességekkel rendelkeznek, és még az építkezéseknél és az útépítéseknél sem használnak számításokat. Emiatt nagy mennyiségű anyagveszteség éri őket. Ugyanakkor nagy tehetséget mutatnak a festés, rajzolás, szobrászat, famegmunkálás és egyéb kézügyességet igénylő tevékenységek területén. Természetes ösztönük segíti őket az orvosi teendőkben is, melyeket nagy hatékonysággal végeznek. Sem a kézügyesség fejlesztése és szakmai felhasználása, sem a gyógyító tevékenység elsajátíttatása nem volt része az iskolai képzésnek. Ezen készségek megszerzésében a gyermekek és a fiatalok csak a családjukra támaszkodhattak.

Az 1900-as évek elején egyes modernebb gondolkodású nemesekben megfogalmazódott az igény az iskolai képzési anyag kibővítésére. Elsősorban a földrajzi és történelmi ismeretek megszerzését tartották szükségesnek, az állam azonban nem kívánt az oktatás területén szélesebb körben szerepet vállalni. Az egyetlen államilag támogatott iskola a hivatalnoki állások betöltéséhez szükséges ismereteket oktatta, s a tananyag a számolási, könyvelési és a levelezéshez szükséges ismeretekre korlátozódott.

A gazdagabb családok gyermekeik számára magántanárokat fogadtak. A tanítás fő módszere a szövegek bemagolása volt. A gyermekek hat-nyolc éves korukra annyi imát megtanultak kívülről, hogy akár félóráig is képesek voltak folyamatosan visszamondani, jóllehet a szövegek tartalmát szinte egyáltalán nem értették. A kolostorokban is jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a szövegek fejből történő felmondásának, mint az írásnak vagy olvasásának.

Amíg a család a fiúgyermeknek az elérhető legmagasabb képzési lehetőséget próbálta megadni, addig a lányok tanítását szükségtelennek tartották. Még a leggazdagabb családokban sem tanították a lányokat többre, mint hogy a családi kiadásokat számon tudják tartani és képesek legyenek a férjük számára egy egyszerű levet megírni. A házasságkötéseknél is sokszor úgy vélekedtek, hogy a feleség személyében egy újabb szolgáló került a családba. Nem tartották fontosnak, hogy a lányok tudjanak írni, olvasni, így nagy részük analfabéta maradt. Nekik az udvariasságot és a türelmet kellett megtanulniuk.

Viszont még a szegényebb családok is gondot fordítottak a fiúk taníttatására nyolcéves koruktól fogva. Mikor a fiúk elérték a 18. életévüket, arra készítették fel őket, hogy miként boldoguljanak az üzleti ügyekkel és hogyan irányítsák a család gazdasági ügyeit. A lányokat 15 évesen gyakorlati ismeretekre oktatták: fejni, pirított árpalisztet vagy sört készíteni.

A széles értelemben vett tibeti családnak, mely a tágabb családtagokat is magában foglalta, nagy jelentősége volt a társadalmilag szükségesnek tartott tudás, kultúra és tradíció átadásában. A tibetiek számára minden tudás csak a buddhista vallásos meggyőződés szempontjából kapott jelentőséget. Minden földrajzi és történelmi esemény, minden életrajz csak ezen a hitrendszeren keresztül nyerte el jelentését. Híres emberek életrajzai, Tibet múltjáról szóló legendás történetek nagy népszerűségnek örvendtek a tibetiek körében, mint ahogy a szólások és közmondások erejét is óriásinak tartották. A gyermekek rengeteg szólást és közmondást tanultak meg gyermekkorukban, amit egész életükben felhasználhattak a vitás helyzetekben. 1959 előtt a népességnek kevesebb mint 20%-a volt írástudó.

Összegzés

A tibeti ember számára a buddhizmus szellemi iránymutatásai és morális követelései nagymértékben meghatározzák a családi viszonyrendszereket. A másik emberhez és a családhoz való alkalmazkodás válik a legmagasabbrendű irányelvvé, amely mellett a haszonszerzés és az egyéni akarat háttérbe szorul. Minden személyes érdeken túlmutató belső és külső elvárás a minél gördülékenyebb kommunikáció és együttműködés a család tagjaival és a szomszédokkal.

*

A tapasztalatok és a kutatások kimutatható különbséget jeleznek a férfiak és a nők választási és életmódbeli lehetőségeik között, mégis meg kell jegyezni, hogy ez a hátrányos helyzet sokkal kisebb mértékű és minőségű, mint amit Ázsia más országaiban tapasztalhatunk. A családi struktúra választása és annak megváltoztatása akár új házastárs beléptetésével, akár válással, máshol nem ismert rugalmasságot mutat, s ez csak a tibeti társadalomra jellemző.

Irodalom

BELL, CHARLES: The people of Tibet. Delhi, 1994, Motilal Banarsidass Publishers Private Limited.

HERBERT, JEANNE: Tibetan marriage: Old customs and new traditions. Kézirat.

JANKOVICH ANDREA – JANKOVICH TIBOR: Tibeti gyermekfalu számüzetésben. Új Pedagógiai Szemle, 1997. 12. sz. 89–102 p.

JANKOVICH ANDREA: Koncentráció–moralitás–bölcsesség. Új Pedagógiai Szemle, 1998. 12. sz. 23–36 p.

JANKOVICH ANDREA: Természet és buddhizmus. Új Pedagógiai Szemle, 1999. 5. sz. 72–83 p.

Közösségi mentálhigiéné. Szerk.: Gerevich József. Budapest, 1989, Gondolat Kiadó.

LHAMO, RINCHEN: We Tibetans. New York City, 1985, Potala Publications.

NIMRI AZIZ, BARBARA: Moving Towards a Sociology of Tibet. In Feminine Ground. 76–95 p.

SUBASINHA, MR. D. J.: Buddhist Rules for the Laity. Delhi, 1997, Pilgrim Books PVT.LTD.

WILLIS, JANICE D.: Tibetan Ani-s: The nuns life in Tibet. In Feminine Ground. 96–117 p.