Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tokaji Zsolt
TIBETI FESTETT BÚTOROK
Forrás: Széplak, V. évfolyam, 5. szám, 2000. május, 38-39. oldal
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Terebess terméklista

A tibeti bútorokról mindaddig, amíg az 1990-es években korlátozott, csekély számban fel nem bukkantak a nemzetközi bútorkereskedelem porondján alig, sőt szinte semmit sem tudtunk. Ezek a használati tárgyak nem keltették fel a nemzetközi tudósvilág figyelmét, kutatásuk pedig méltánytalanul elhanyagolt területnek számít. Ismereteinket sokáig olyan európai utazók leírásaira alapoztuk, akik a tibeti kolostorokban, magánházakban vagy épp nomádsátrakban megfordulva szinte egyáltalán nem vettek tudomást az ott lévő bútorok jellegzetességeiről, hiszen annyi más látványos és érdekesebb, tudományos szempontból jelentősebb eredménnyel kecsegtető téma várt – és vár még ma is – Tibet szerelmeseire. Amíg a tibeti, buddhista ihletésű festészet, szobrászat vagy építészet mára roppant gazdag szakirodalommal rendelkezik, addig a bútorokról, bútorkészítésről vagy a bútorok dekorációjáról minimális számú hitelt érdemlő munka született. Él hát továbbra is a közhely, miszerint Tibetben nincs bútor, ami pedig van az olyan kevés és jelentéktelen, hogy a tibetiek funkcionális igényein túli jelentőségével foglalkozni nem érdemes. Az 1880-as években Tibetben járt amerikai utazó, William Rockhill, egy kőházban tett látogatása után, úti beszámolójában kijelenti: “egyáltalán nincs bútor" (Rockhill 192. o.). Szintén úti beszámolókból leírásokból tudjuk, hogy az Észak-Tibetben, a fekete sátraikban élő nomádok érthető módon egyáltalán nem használnak, sőt nem is ismerik a bútort, számukra az egyetlen tároló alkalmatosságot a szárított jaktrágyából (argol) rakott, belül üregesen hagyott kupac jelenti. Az angol utazó, Charles Bell, akinek a századelőn alkalma volt a fővárosban, Lhászában egy nemesi rezidenciát felkeresni a következőket írja: “Nem sok bútor van egy tibeti házban. A nappali szoba belső falánál állhat egy faszekrény, melyben ruháikat és egyéb javaikat tárolják. Egy vagy két matracuk (böl-den) napközben ülőhely gyanánt, éjjelente pedig fekhelyként szolgál. Ezekhez állítják a tibeti asztalt, melyek összecsukva tárolhatók. Néhány erős, kemény, kínai mintára készült faszéket is találhatunk, melyekhez egy vagy két durva faasztal is tartozik.” (Bell 8. o.)

Megjegyzendő, hogy a tibeti bútorok behatóbb tanulmányozása alapján megállapíthatjuk, hogy a Bell által emlegetett székek és a hozzájuk tartozó asztalok, szinte kizárólag csak az elkínaiasodott tibeti elit otthonában voltak jelen. Ellentétben Kínával, Tibetben nem nagyon használtak és egyáltalán nem készítettek székeket, de még ágyakat sem. A belső-ázsiai népekhez hasonlóan egyszerűen a földön aludtak vagy fadeszkán, amelyre vánkost helyeztek, és jobb esetben filccel, pokróccal fedték be.

Arra a kérdésre, hogy Tibetben, Európától vagy akár Kínától eltérően miért ilyen kevés a bútorok száma és fajtája, igen egyszerű a válasz. Tibet átlagos tengerszintfeletti magassága 3500-4000 méter, ami feletette van a fahatárnak. Épp ezért Tibetben a faanyag igen nagy értéknek számít, s csak jelentős anyagi és fizikai áldozatok árán szerezhető be. Sok esetben az épületek, lakóházak, kolostorok legszükségesebb faanyagát is Tibet határain túlról kellett behozni, s ezen igények kielégítése után szinte luxusnak számított az értékes alapanyagból bútorokat készíteni.

Külön említést érdemelnek a buddhista kolostorok berendezései, hiszen ezeket a kiemelt jelentőségű épületeket a körülményekhez képest minden téren igyekeztek a lehető leggazdagabban és legigényesebben berendezni. Sajnos a kolostorok száma a kínai megszállás során jelentős mértékben lecsökkent, a lerombolt kolostorokkal pedig a berendezés is megsemmisült. A kolostorok berendezésére sok esetben jellemző, hogy költséget nem kímélve Indiából, Nepálból vagy Kínából hozattak igen reprezentatív kész bútorokat. Ezeken a míves darabokon megfigyelhető a tibeti bútorokra általában nem jellemző faragott díszítés is, festett díszítő motívumai pedig szinte kivétel nélkül a buddhista mitológiából, annak jelképei közül kerülnek ki. Gyakori, hogy a kolostorok bútorait értékes selyemlepellel borítják.

A ma létező legrégebbi tibeti bútorok a mongol Yuan-dinasztia (1279-1368) idejéről származnak, melyek stílusukban, díszítésükben egyértelműen kínai hatást mutatnak. A Ming-dinasztia (1368-1644) idejéből származó Tibetben fellelt bútorok főként a kínai Yongle (1403-1424), Xuande (1426-1435) és Wanli (1573-1620) császárok idejéből származnak. Mind a Yuan, mind a Ming-dinasztia előbb említett uralkodóiról elmondható, hogy szoros kapcsolatot tartottak fenn Tibettel, kiemelkedő patrónusai voltak a tibeti buddhizmusnak, amely így erős hatással volt mind a mongol, mind az azt követő kínai Ming-dinasztia szellemi, vallási életére. Ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy feltehetően ezekben az időkben jelent meg a kínai bútor Tibetben, és ettől kezdve érezteti hatását a tibeti bútorok formai és díszítő világában. A 18-19. században a tibeti bútorokra a mandzsu eredetű Qing-dinasztia (1644-1911) idején uralkodó kínai díszítőművészet volt hatással.

A hagyományos tibeti bútorok alapvetően három főbb csoportra oszthatók: láda (vagy doboz), amely a tetején keresztül válik hozzáférhetővé; a szekrény, amelynek elején ajtó vagy ajtók találhatók; és az asztal. A tibeti konyhákban az élelmiszer tárolására faszekrény, vagy láda helyett inkább jakbőrből varrt zsákokat használnak. Az étkezéshez azonban elengedhetetlen az alacsony asztal, amelyen az ételeket és a jellegzetes tibeti italt, a jakvajas teát (tsampa) felszolgálják. A szekrények elsősorban a hálószoba és az ún. "vallási szoba" (chos-khang) tartozékai, melyekben ruháikat és értékeiket tárolják. A "vallási szobá"-ban kap helyet a tibeti otthonból elmaradhatatlan házi oltár, melynek értékesnek tartott kellékeit szintén szekrényben tartják. Dobozokban tárolják az étkezésekhez, teázásokhoz használt edényeket, és esetleg az íróeszközöket is.

A doboz (gam) Tibetben tulajdonképpen ládaként használatos, amely éppúgy alkalmas otthoni tárolóeszközként, mint útiládaként. Követve a pásztormúlt emlékeit gyakorta bőrből készül vagy bőrrel bevont fából. Bőrdobozok esetenként a kínai kézműves mesterek keze alól kerültek Tibetbe. Ennek ellenére a legjellemzőbb tibeti láda fából készül és színes festéssel díszített. A leggyakoribb díszítő motívumai, festett témái, a különböző buddhista szerencseszimbólumok, Buddhát és a buddhista tant jelképező ábrák és a jellegzetes tibeti sárkány (glu)-motívum. Sok esetben hagyományos kínai – gyakran a textilművészetre jellemző – motívumok jelennek meg rajtuk. A ezekre a bútorokra általában jellemző, hogy ellentétben az európai hagyománnyal, Tibetben nemcsak a bútorok hátlapját, hanem annak oldalait sem díszítik, sőt sok esetben még csak nem is festik.

A szekrény egy kisebb változatát (gtor-gam) eredetileg a rituális célokra, vallási szertartások alkalmával használt lisztből és vajból készített szobrocska, a gtor-ma tárolására használták, mint ahogy azt neve is jelzi: gtor + gam (’láda’). A szekrény jellegzetessége, hogy az elején egy vagy két oldalra nyíló ajtó található. A dobozzal vagy ládával ellentétben a szekrény esetenként rövid, vaskos lábakon is állhat. Leggyakrabban szintén festéssel dekorálják. A szekrények jellegzetes díszítése a sűrű, aprólékos virág-, növényornamentika vagy buddhista történetek (pl. Buddha előző életeinek legnépszerűbb történetei). Megjegyzendő, hogy esetenként zsánerképek, vagy zsánerképek sorozatai is megjelenhetnek, melyek közül a legkedveltebbek az erotikus témájúak. A szekrény egy speciális formája a pegam, amely eredetileg a könyvek olvasásához szolgált, erre utal a neve is: peja (’könyv’) + gam (’láda’). Az eredetileg téglaformájú szekrény tetejére helyezték a könyvet és elé kuporodva olvasták. A pegam ezt a funkcióját a kiemelt, a falhoz simuló hátlap-paneljével hangsúlyozza. Esetenként előfordul, hogy nemcsak a hátlap része, de a két oldallapja is meghosszabbított. Ezeket a részeket gyakorta hullámívekkel teszik esztétikusabbá. A szekrények sarokrészein megjelenhet egyszerű vasalás, ajtajaikat pedig fémből vagy fából készített pántok, reteszek teszik zárhatóvá.

A hagyományos tibeti asztalok szerkezeti szempontból alapvetően két csoportba oszthatók. Az egyik a rögzített, a másik az összecsukható, behajtható lábú asztaltípusok. A rögzített vagy merevlábú asztalok a szekrényekhez hasonló módon készülnek és formájuk is hasonló. Az asztalokat csak a legritkább esetben díszítik festéssel, sokkal jellemzőbb a faragott díszítőmotívumok alkalmazása, amely különösképpen a rögzített lábú asztalok esetében nagyon impozáns. A festés hiányában az asztalokat lakkozzák, a legnépszerűbb a fekete színű, lakkozott változat. Az asztalok méreteikben a legkülönbféle változatban előfordulnak, de általában mindegyikre jellemző, hogy az európai asztalok arányaihoz viszonyítva sokkal hosszabbak és, mivel Tibetben nem használnak széket, jóval alacsonyabbak is. Hosszuk nem ritkán a 2 métert is meghaladja, míg magasságuk csupán 25-50 centiméter, és mindössze 25-40 cm szélesek. Oltárként is asztalokat használnak, amelyek mindig kitűntetett szerepet kapnak mind a kolostorokban, mind a magánházakban. Oltárasztalként kizárólag merevlábú asztalt használnak, és használat során, egyébként gazdag díszítésükből szinte semmi sem látszik a selyem-, brokátlepel alatt, amellyel azokat letakarják. Az oltárasztalok mindig magasabbak, mint pl. az étkezéshez használatosak, átlagosan 70-90 centiméter körüliek és hosszuk is csak ritkán haladja meg az egy métert. Az összecsukható asztalt a nomád életformából örökölt praktikum és kényelem hozta létre, de ennek ellenére, multifunkcionális jellegének köszönhetően mind a kolostorok, mind a magánházak kedvelt asztaltípusa.

A tibeti kultúra jelentős és elvitathatatlan szellemi értékei mellett számos művészeti, tárgyi értékével is elismerésre méltó eredménnyel büszkélkedhet. Ezek sorába tartoznak a tibeti bútor – ugyan nem túl gazdag repertoárjának, de mindenképpen – egyedülálló darabjai. A nyugati világ nagy érdeklődéssel kutatja és lelkesen üdvözöli Tibet megannyi csodáinak egy-egy spirituális, szellemi vagy épp tárgyi képviselőjét, épp ezért örömünkre szolgál, hogy ezek között egyre jelentősebb teret kaphat a tibeti bútor is. Ez az anyagi javakban szegény nemzet, sok esetben még a Kínából, Indiából stb. importált “alapanyagból” is, a leleménye és a tehetsége által megalkotja azt a tibeti csodát amely minket, nyugatiakat olyannyira lenyűgöz immár több mint egy évszázada. A tibeti művészet más területére is érvényes, hogy magába olvasztotta a különböző idegen hatásokat, amelyek által jelentős mértékben gazdagodott, de ugyanakkor semmit sem vesztett erejéből, s megőrizte sajátos, egyéni varázsát. A tibeti festett bútorok a világ bútortörténetében, egy jóllehet apró, de többek között épp ezért különleges és páratlan szerepet játszanak.
 
 

Irodalom:
Anninos, Tony: Painted Tibetan Furniture. Arts of Asia 1997. 1. 47 – 65.
Bell, Charles: The People of Tibet. Oxford, 1928.
Binks, Hilary: Tibetan Furniture. Arts of Asia 1998. 10. 10.
Rockhill, William: Notes on the Ethnology of Tibet. Washington DC, 1895.