Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Tokaji
Zsolt
TIBETI FESTETT BÚTOROK
Forrás: Széplak, V. évfolyam, 5. szám, 2000. május, 38-39.
oldal
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Terebess
terméklista
A tibeti bútorokról mindaddig, amíg az 1990-es években korlátozott, csekély számban fel nem bukkantak a nemzetközi bútorkereskedelem porondján alig, sőt szinte semmit sem tudtunk. Ezek a használati tárgyak nem keltették fel a nemzetközi tudósvilág figyelmét, kutatásuk pedig méltánytalanul elhanyagolt területnek számít. Ismereteinket sokáig olyan európai utazók leírásaira alapoztuk, akik a tibeti kolostorokban, magánházakban vagy épp nomádsátrakban megfordulva szinte egyáltalán nem vettek tudomást az ott lévő bútorok jellegzetességeiről, hiszen annyi más látványos és érdekesebb, tudományos szempontból jelentősebb eredménnyel kecsegtető téma várt – és vár még ma is – Tibet szerelmeseire. Amíg a tibeti, buddhista ihletésű festészet, szobrászat vagy építészet mára roppant gazdag szakirodalommal rendelkezik, addig a bútorokról, bútorkészítésről vagy a bútorok dekorációjáról minimális számú hitelt érdemlő munka született. Él hát továbbra is a közhely, miszerint Tibetben nincs bútor, ami pedig van az olyan kevés és jelentéktelen, hogy a tibetiek funkcionális igényein túli jelentőségével foglalkozni nem érdemes. Az 1880-as években Tibetben járt amerikai utazó, William Rockhill, egy kőházban tett látogatása után, úti beszámolójában kijelenti: “egyáltalán nincs bútor" (Rockhill 192. o.). Szintén úti beszámolókból leírásokból tudjuk, hogy az Észak-Tibetben, a fekete sátraikban élő nomádok érthető módon egyáltalán nem használnak, sőt nem is ismerik a bútort, számukra az egyetlen tároló alkalmatosságot a szárított jaktrágyából (argol) rakott, belül üregesen hagyott kupac jelenti. Az angol utazó, Charles Bell, akinek a századelőn alkalma volt a fővárosban, Lhászában egy nemesi rezidenciát felkeresni a következőket írja: “Nem sok bútor van egy tibeti házban. A nappali szoba belső falánál állhat egy faszekrény, melyben ruháikat és egyéb javaikat tárolják. Egy vagy két matracuk (böl-den) napközben ülőhely gyanánt, éjjelente pedig fekhelyként szolgál. Ezekhez állítják a tibeti asztalt, melyek összecsukva tárolhatók. Néhány erős, kemény, kínai mintára készült faszéket is találhatunk, melyekhez egy vagy két durva faasztal is tartozik.” (Bell 8. o.)
Megjegyzendő, hogy a tibeti bútorok behatóbb tanulmányozása alapján megállapíthatjuk, hogy a Bell által emlegetett székek és a hozzájuk tartozó asztalok, szinte kizárólag csak az elkínaiasodott tibeti elit otthonában voltak jelen. Ellentétben Kínával, Tibetben nem nagyon használtak és egyáltalán nem készítettek székeket, de még ágyakat sem. A belső-ázsiai népekhez hasonlóan egyszerűen a földön aludtak vagy fadeszkán, amelyre vánkost helyeztek, és jobb esetben filccel, pokróccal fedték be.
Arra a kérdésre, hogy Tibetben, Európától vagy akár Kínától eltérően miért ilyen kevés a bútorok száma és fajtája, igen egyszerű a válasz. Tibet átlagos tengerszintfeletti magassága 3500-4000 méter, ami feletette van a fahatárnak. Épp ezért Tibetben a faanyag igen nagy értéknek számít, s csak jelentős anyagi és fizikai áldozatok árán szerezhető be. Sok esetben az épületek, lakóházak, kolostorok legszükségesebb faanyagát is Tibet határain túlról kellett behozni, s ezen igények kielégítése után szinte luxusnak számított az értékes alapanyagból bútorokat készíteni.
Külön említést érdemelnek a buddhista kolostorok berendezései, hiszen ezeket a kiemelt jelentőségű épületeket a körülményekhez képest minden téren igyekeztek a lehető leggazdagabban és legigényesebben berendezni. Sajnos a kolostorok száma a kínai megszállás során jelentős mértékben lecsökkent, a lerombolt kolostorokkal pedig a berendezés is megsemmisült. A kolostorok berendezésére sok esetben jellemző, hogy költséget nem kímélve Indiából, Nepálból vagy Kínából hozattak igen reprezentatív kész bútorokat. Ezeken a míves darabokon megfigyelhető a tibeti bútorokra általában nem jellemző faragott díszítés is, festett díszítő motívumai pedig szinte kivétel nélkül a buddhista mitológiából, annak jelképei közül kerülnek ki. Gyakori, hogy a kolostorok bútorait értékes selyemlepellel borítják.
A ma létező legrégebbi tibeti bútorok a mongol Yuan-dinasztia (1279-1368) idejéről származnak, melyek stílusukban, díszítésükben egyértelműen kínai hatást mutatnak. A Ming-dinasztia (1368-1644) idejéből származó Tibetben fellelt bútorok főként a kínai Yongle (1403-1424), Xuande (1426-1435) és Wanli (1573-1620) császárok idejéből származnak. Mind a Yuan, mind a Ming-dinasztia előbb említett uralkodóiról elmondható, hogy szoros kapcsolatot tartottak fenn Tibettel, kiemelkedő patrónusai voltak a tibeti buddhizmusnak, amely így erős hatással volt mind a mongol, mind az azt követő kínai Ming-dinasztia szellemi, vallási életére. Ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy feltehetően ezekben az időkben jelent meg a kínai bútor Tibetben, és ettől kezdve érezteti hatását a tibeti bútorok formai és díszítő világában. A 18-19. században a tibeti bútorokra a mandzsu eredetű Qing-dinasztia (1644-1911) idején uralkodó kínai díszítőművészet volt hatással.
A hagyományos tibeti bútorok alapvetően három főbb csoportra oszthatók: láda (vagy doboz), amely a tetején keresztül válik hozzáférhetővé; a szekrény, amelynek elején ajtó vagy ajtók találhatók; és az asztal. A tibeti konyhákban az élelmiszer tárolására faszekrény, vagy láda helyett inkább jakbőrből varrt zsákokat használnak. Az étkezéshez azonban elengedhetetlen az alacsony asztal, amelyen az ételeket és a jellegzetes tibeti italt, a jakvajas teát (tsampa) felszolgálják. A szekrények elsősorban a hálószoba és az ún. "vallási szoba" (chos-khang) tartozékai, melyekben ruháikat és értékeiket tárolják. A "vallási szobá"-ban kap helyet a tibeti otthonból elmaradhatatlan házi oltár, melynek értékesnek tartott kellékeit szintén szekrényben tartják. Dobozokban tárolják az étkezésekhez, teázásokhoz használt edényeket, és esetleg az íróeszközöket is.
A doboz (gam) Tibetben tulajdonképpen ládaként használatos, amely éppúgy alkalmas otthoni tárolóeszközként, mint útiládaként. Követve a pásztormúlt emlékeit gyakorta bőrből készül vagy bőrrel bevont fából. Bőrdobozok esetenként a kínai kézműves mesterek keze alól kerültek Tibetbe. Ennek ellenére a legjellemzőbb tibeti láda fából készül és színes festéssel díszített. A leggyakoribb díszítő motívumai, festett témái, a különböző buddhista szerencseszimbólumok, Buddhát és a buddhista tant jelképező ábrák és a jellegzetes tibeti sárkány (glu)-motívum. Sok esetben hagyományos kínai – gyakran a textilművészetre jellemző – motívumok jelennek meg rajtuk. A ezekre a bútorokra általában jellemző, hogy ellentétben az európai hagyománnyal, Tibetben nemcsak a bútorok hátlapját, hanem annak oldalait sem díszítik, sőt sok esetben még csak nem is festik.
A szekrény egy kisebb változatát (gtor-gam) eredetileg a rituális célokra, vallási szertartások alkalmával használt lisztből és vajból készített szobrocska, a gtor-ma tárolására használták, mint ahogy azt neve is jelzi: gtor + gam (’láda’). A szekrény jellegzetessége, hogy az elején egy vagy két oldalra nyíló ajtó található. A dobozzal vagy ládával ellentétben a szekrény esetenként rövid, vaskos lábakon is állhat. Leggyakrabban szintén festéssel dekorálják. A szekrények jellegzetes díszítése a sűrű, aprólékos virág-, növényornamentika vagy buddhista történetek (pl. Buddha előző életeinek legnépszerűbb történetei). Megjegyzendő, hogy esetenként zsánerképek, vagy zsánerképek sorozatai is megjelenhetnek, melyek közül a legkedveltebbek az erotikus témájúak. A szekrény egy speciális formája a pegam, amely eredetileg a könyvek olvasásához szolgált, erre utal a neve is: peja (’könyv’) + gam (’láda’). Az eredetileg téglaformájú szekrény tetejére helyezték a könyvet és elé kuporodva olvasták. A pegam ezt a funkcióját a kiemelt, a falhoz simuló hátlap-paneljével hangsúlyozza. Esetenként előfordul, hogy nemcsak a hátlap része, de a két oldallapja is meghosszabbított. Ezeket a részeket gyakorta hullámívekkel teszik esztétikusabbá. A szekrények sarokrészein megjelenhet egyszerű vasalás, ajtajaikat pedig fémből vagy fából készített pántok, reteszek teszik zárhatóvá.
A hagyományos tibeti asztalok szerkezeti szempontból alapvetően két csoportba oszthatók. Az egyik a rögzített, a másik az összecsukható, behajtható lábú asztaltípusok. A rögzített vagy merevlábú asztalok a szekrényekhez hasonló módon készülnek és formájuk is hasonló. Az asztalokat csak a legritkább esetben díszítik festéssel, sokkal jellemzőbb a faragott díszítőmotívumok alkalmazása, amely különösképpen a rögzített lábú asztalok esetében nagyon impozáns. A festés hiányában az asztalokat lakkozzák, a legnépszerűbb a fekete színű, lakkozott változat. Az asztalok méreteikben a legkülönbféle változatban előfordulnak, de általában mindegyikre jellemző, hogy az európai asztalok arányaihoz viszonyítva sokkal hosszabbak és, mivel Tibetben nem használnak széket, jóval alacsonyabbak is. Hosszuk nem ritkán a 2 métert is meghaladja, míg magasságuk csupán 25-50 centiméter, és mindössze 25-40 cm szélesek. Oltárként is asztalokat használnak, amelyek mindig kitűntetett szerepet kapnak mind a kolostorokban, mind a magánházakban. Oltárasztalként kizárólag merevlábú asztalt használnak, és használat során, egyébként gazdag díszítésükből szinte semmi sem látszik a selyem-, brokátlepel alatt, amellyel azokat letakarják. Az oltárasztalok mindig magasabbak, mint pl. az étkezéshez használatosak, átlagosan 70-90 centiméter körüliek és hosszuk is csak ritkán haladja meg az egy métert. Az összecsukható asztalt a nomád életformából örökölt praktikum és kényelem hozta létre, de ennek ellenére, multifunkcionális jellegének köszönhetően mind a kolostorok, mind a magánházak kedvelt asztaltípusa.
A
tibeti kultúra jelentős és elvitathatatlan szellemi értékei mellett számos
művészeti, tárgyi értékével is elismerésre méltó eredménnyel büszkélkedhet.
Ezek sorába tartoznak a tibeti bútor – ugyan nem túl gazdag repertoárjának,
de mindenképpen – egyedülálló darabjai. A nyugati világ nagy érdeklődéssel
kutatja és lelkesen üdvözöli Tibet megannyi csodáinak egy-egy spirituális,
szellemi vagy épp tárgyi képviselőjét, épp ezért örömünkre szolgál, hogy
ezek között
egyre jelentősebb teret kaphat a tibeti bútor is. Ez az anyagi javakban
szegény nemzet, sok esetben még a Kínából, Indiából stb. importált “alapanyagból”
is, a leleménye és a tehetsége által megalkotja azt a tibeti csodát amely
minket, nyugatiakat olyannyira lenyűgöz immár több mint egy évszázada.
A tibeti művészet más területére is érvényes, hogy magába olvasztotta a
különböző idegen hatásokat, amelyek által jelentős mértékben gazdagodott,
de ugyanakkor semmit sem vesztett erejéből, s megőrizte sajátos, egyéni
varázsát. A tibeti festett bútorok a világ bútortörténetében, egy jóllehet
apró, de többek között épp ezért különleges és páratlan szerepet játszanak.
Irodalom:
Anninos,
Tony: Painted Tibetan Furniture. Arts of Asia 1997. 1. 47 – 65.
Bell,
Charles: The People of Tibet. Oxford, 1928.
Binks,
Hilary: Tibetan Furniture. Arts of Asia 1998. 10. 10.
Rockhill,
William: Notes on the Ethnology of Tibet. Washington DC, 1895.
