Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Theodore Roszak
Az én kiteljesedése és az ökológia

Forrás: http://bocs.hu/eletharm/idoer/mi-02.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Ha a megismerés nyomorúsága történelmi embert azon foglalatossága közben mutatja meg, hogy léte igazolását, a haladást rondítja le, akkor mentegethetjük őt azzal, hogy nem jószántából tesz így, hiszen cselekedetét a tulajdon kultúrája kényszeríti rá. Ez azonban aligha a felmentés maga. A modern kultúra ugyanis nemcsak nem ésszerű, hanem erkölcsi alapja sincsen - úgy lebeg a levegőben, mint Magritte kastélya a Pireneusok fölött . Ezt a következő megfigyelés bizonyítja.

A történelem mint űr, és benne a lét mint tériszony nem újkeletű hasonlat. Még a második világháború hozadéka.

„Két ember - írja Czeslaw Milosz - egy nyomorék kislányt cipel. A kezét fogják és az egyetlen lábát. A kislány arcán folynak a könnyek, szomorúan suttogja: ‘Fáj, nagyon fáj.’ Bedugják a hullák közé. Elevenen elégetik a többivel együtt."

Nagyon fáj... Azt hiszem, az a szegény kis bicebóca ennek a századnak a kulcsmondatát suttogta el, a leghaszontalanabb varázsigét, amely senkin sem segített. Értelmetlen tagadni, hogy ugyanaz az ernyő borult föléje is, ami fölénk, a mi üres, istentelen egünk - a fojtogató ipari áldásé, melynek búrája alatt a hadizsákmány gyanánt lefoglalt német tudomány, a Konrad Zusek és a Werner von Braunok tudása odakerült az Oppenheimereké mellé.

Kolima, Birkenau és Hirosima után a tömegpusztítás megtalálta a helyét a győztesek kelléktárában és általa az ipari kultúrában. Csoda-e, ha ugyanazon típusú emberek ugyanazzal a technikával lényegében azóta is ugyanazt művelik? Az egyetlen különbség, halálunk más neme, a körülményekből, nem pedig a kultúrából ered, abból, hogy akkor háború volt, most viszont - állítólag - béke van. Ebben a mi békénkben azonban többen haltak éhen, mint ahányan a lágerekben vesztek, és azok, akik a világgazdaságot féltve nem adták oda nekik az ennivalót, hanem eltüzelték, mint a rabok azt a kislányt, soha, semmiféle törvényszék előtt nem feleltek a népirtásért.

Egy erre is képes kultúrába azonban beletörődni nem lehet, legfeljebb megtisztulni tőle, mint fertőző, bűzös folyástól, mert benne a bűnös tudomány az ártatlantól, a cinkos gazdasági hatalom az ellenállótól, végső soron a hóhér a polgártól megkülönböztethetetlen.

Ez tehát a feladvány, de megoldások helyett egyelőre csupán ajánlásokat ismerünk a megoldásra. A megtisztulás egyik lehetősége az ökológiai tudat erősítése volna, ami végül kultúracseréhez vezetne. A nézet egyik jeles képviselőjével, Theodore Roszakkal erről így beszélgetett egy riporter:

*****

A nyolcvanas évek küszöbére érkezve Ön szerint milyen fölösleges terhektől kellene megszabadulnunk? A sokat „dédelgetett" feltevésekre, mítoszokra és várakozásokra gondolok most elsősorban.

Némely előítéletünket, amilyen például a végtelen anyagi gyarapodás és a korlátlan gazdasági növekedés mítosza, kezdjük levetni. Ki kell józanodnunk az ipari termelés okozta mámoros állapotunkból; s el kell gondolkoznunk az élet egyéb értékein.

Rilke, a költő azt mondta, hogy csak akkor kaphatunk kérdéseinkre feleletet, ha átéljük magukat a válaszokat. Addig pedig ne féljünk átélni a kérdéseket. Bizonytalan korunk valóban a kérdések korszaka volna?

Kétféle szükséglet kényszerítő erejét érezzük egyidejűleg: az egyik belülről, a másik pedig kívülről fakad. A bensőnkből eredő szükségletek, amelyek személyes önállóságra és önmagunk megvalósítására sarkallnak, lényegileg környezetünk hasonló, méltánylást és mérsékletet követelő szükségleteinek kifejeződései.

Némelyek szerint ez ködösen hangzik.

Szerintem csöppet sem. Bolygónk elhanyagolt szükségletei a miénkhez hasonló módon orvosolhatók; a dolgok arányos zsugorítása, lassítása, demokratizálása és decentralizálása révén.

A hatalom újfajta meghatározásáról beszél?

Bizonyos tekintetben igen. Megszoktuk, hogy a hatalom alapjául a tömegek vagy az osztályok szolgálnak. Az utolsó két évszázad forradalmai és reformpolitikája mindig a tömegcselekvés formáját öltötték, s a dolgok en-nek keretein belül dőltek el. Az efféle politikával az a baj, hogy az embereket mint egyéneket nem tiszteli igazán. Én olyan politikáról beszélek, amely az emberek egyéni sajátosságait, egyedülálló jellegét a maga teljes változatosságában figyelembe vevő bánásmód mellett kötelezi el magát. A mai társadalom minden téren az emberek „eltömegesítését", nemzetekbe, piacokba való tömörítését támogatja. A nyugati társadalmakban azonban erősödő spontán ellenállás mutatkozik ez iránt, egyre többen akarják kifejezésre juttatni egyedi mivoltukat.

Mi a véleménye azokról a társadalomkritikusokról, akik szerint az én felfedezéséért folyó küzdelem valójában „beteges narcizmus", „tetszelgés", és az emberi én évtizedéről beszélnek?

Semmi betegeset nem látok abban, hogy az emberek magukra akarnak találni. Tengernyi könyvet írtak századunkban erről. Gondoljon James Joyce Ifjúkori önarcképére - ez egy fiatalember küzdelméről, a nemzet, az egyház és a család által ráruházott különféle én-burkoktól való meg- szabadulásáról szól. Miért lenne tetszelgés, ha valaki nekivág, hogy meglelje saját énjét? Bátorság kell hozzá, hogy egy nő szembeszegüljön a megmerevedett szokásokkal és kimondja: „Ez nem nekem való". Mert az ilyen magatartásnak ára van. Bátorság kell ahhoz, hogy egy testi fogyatékos ember kijöjjön az utcára, és azt mondja: „Elég volt a rejtőzésből. Itt vagyok, és egyenlő részt követelek magamnak a világból." Ha akarom, tarthatom persze mindezt ízléstelennek és elvethetem, mint bármi mást. Ebben az esetben azonban a legsekélyesebb fogalmakban gondolkodnék, és ugyan miért tenném ezt? Hacsak nem azért, mert célom éppenséggel az, hogy elbátortalanítsam, megfutamítsam őket. Miért „tetszelgés", ha valaki kijelenti, hogy nem hajlandó továbbra is meghazudtolni saját magát? Úgy vélem, ugyanolyan komoly dolog ez, mint az egyenlőségért folytatott, immár kétszáz éve tartó küzdelem, melyet sokan fölháborítónak és érthetetlennek találtak annak idején. Milyen értelemben követel egyenlőséget a szegény, a színes bőrű vagy a nő? A követelés nem egyszerűen az egyenlőség, hanem az egyediség elismerésére vonatkozik.

Hogyan tükrözi Amerikában a jelenlegi politikai légkör az általánosabb irányvonalakat?

Sok olyan régi érték hat még ma is, amely lényegében a félelem, a harag és a gyűlölet szülötte. Vannak ilyen „gombok", mint például a „hazafiság", és vannak olyan politikusok is, akik meg is nyomják ezeket. A kritikusok közül némelyek képtelenek istenigazából elhinni, hogy az újfajta személyiségérték az úgynevezett „átlagember" számára is elérhető. Bírálatukat minduntalan meglehetősen furcsa, különc, felső-középosztálybeli típusokra összpontosítják. De ha az ember felszolgálónőkkel, vasmunkásokkal, vagyis „átlagemberekkel" elegyedik szóba, valamennyiük mondandója ugyanaz: „A munkám lélektelen robot, nem hagyja, hogy az legyek, aki tulajdonképpen vagyok". Nem éreznek felelősséget a munkájuk iránt, egyszerűen „lelépnek". Sérti a munka - de mit? A személyiségüket. Az üzleti világban mindenki tisztában van vele, hogy a termelékenység azért hanyatlik, mert a munkaerkölcs elenyészőben van, és nemcsak nálunk. Mert az emberek mélységesen elidegenedtek.

Elképzelhető, hogy kultúránk új erkölcsi arculatot ölt?

Igen, amennyiben az „erkölcsi jó" követelménye az egyén önmagához való jogával lesz egyenértékű. Szokatlan erény ez az újfajta öntudat. A társadalmak mindig és mindenütt kiosztották a szerepeket - a nők legyenek nők, a férfiak pedig férfiak, az öregek maradjanak meg öregeknek, a gyerekek gyerekeknek, a fogyatékosok pedig bújjanak el mások szeme elől. Csakhogy az emberek nem hajlandók a nekik kiosztott szerepeket eljátszani többé.

A Person/Planer-ben Ön azt írja, hogy a jelenlegi, válságos történelmi helyzetben valamennyiünk számára, akik a férfiuralom „frankensteini" kultúrájába süllyedtünk, a női értékeken keresztül vezet a teljességhez az út. Hogyan jutott erre a következtetésre?

Ez a kérdés eleme a természetről, a földről és bolygónkról kialakult elképzelések megváltozását taglaló okfejtésnek. A nyugati tudományt kezdetei óta kényszerítő, férfias értékek hatják át. Most, hogy ez az egész hiedelemrendszer megrendült, az ember arra számít, hogy egy merőben más természetfelfogás van kialakulóban. Az ökológiai mozgalom támogatói kezdenek sokkal érzékenyebb, személyesebb, nemesebb és méltányosabb fogalmakban gondolkodni. Az idők egyik jele éppen ez az erőfeszítés a tudomány elveszett nőies jellegének visszahódítására. Ezen túl lehetőség nyílik arra, hogy a fogalomköröket teljesen meghaladjuk, fölismerve, hogy egyetemes tulajdonságokkal rendelkezünk. Igyekszem nem erőltetni a „férfias" és „nőies" fogalmak használatát, mert ahhoz a szerencsétlen felosztáshoz tartoznak, amelyen túl kell lépnie az embernek, hogy kibontakozhasson saját egyénisége.

Ha a természet valóban tükröt tart elénk, igaz-e az, hogy a Földet és a mindenséget kutatva voltaképpen az emberi tudat kategóriáit tárjuk föl?

Talán jobb, ha most ezt nem firtatjuk. Kényes az egyensúly a tudat világot tükröző módja és a világ létezési módja között. Roppant bonyolult kölcsönhatásban állnak egymással.

„Feminista" szemmel nézve hogyan látja a „férfi-alkotta" környezetet? Mi aggasztja leginkább a városokkal kapcsolatban?

Úgy gondolom, hogy közhelyesen férfias előítélettel megvert tudományunk és technológiánk változtatásra szorul. Hatásukra alakult ki századunk folyamán a nagyvárosok imperializmusa. Ez tette általános érvényűvé a növekedést, s kezd már kiküszöbölni minden más kulturális formációt, hogy egyetlen és kizárólagos civilizációként a városi ipari kultúra maradjon fenn. Ami azt illeti, nagyon is közel járunk ehhez. Az egész világ a városi gondolkodásmód befolyása alatt áll. Háborítatlan ősvadon már sehol sincs a földkerekségen.

Hát Alaszka?

Alaszka sorsa felől Fairbanksben, az állami, és Washingtonban, a szövetségi fővárosban határoznak. Nem a vadon fogja eldönteni, hogy a kanadai rénszarvas kipusztuljon-e vagy sem - a természet nem képes már megóvni önmagát, emberek hatoltak a belsejébe, leigázták, olyanok pedig nem élnek azon a földön, akik meg tudnák oltalmazni. A vadon manapság valamiféle nemzeti parkot jelent, amelyet szét lehet szaggatni, ki lehet irtani, ha a legközelebbi nagyváros érdekei így kívánják. Jacques Cousteau mutatott rá, hogy a nyílt tengereket ma már mindenütt kátrány és nyersolaj szennyezi, jelezve, hogy az ipari nagyváros terjeszkedésének már ez az elem sem vethet gátat. Nehéz ésszel felérni, hogy ennek az állapotnak alig száz éve még nyoma sem volt. A szédítő ütemű változások ökológiai szempontból csakis az egyensúly felborításához vezethetnek. Sehogy sem akarózik beismernünk, hogy a nagyvárosok hódító-terjeszkedő gazdasága rablógazdálkodást folytatnak Földünkön, semmibe véve annak tűrőképességét. Létezik kisvárosi életforma és falusi életmód is. A családi gazdaságok megint más lehetőséget jelentenek. Hát nem képtelenség azt állítani: alig több, mint egy évszázadnyi erőteljes urbanizáció után végleg eldőlt, hogy semmilyen más forma nem kívánatos - sőt, lehetetlen?

Hogyan fogunk hozzá a modern nagyváros visszaszorításához?

Mindenekelőtt tudatára kell ébrednünk annak, hogy a városlakók többsége nem akar ott élni, ahol él. Ha ez nem lenne igaz, a városbirodalom leépítése csalóka ábránd volna csupán. Ám a legtöbb ember odakényszerül, részint a munkaalkalmak, részint a nagyváros kulturális uralma miatt. Ezért támad a látszat, hogy az élet csupán a nagyvárosokban gazdag, biztonságos és izgalmas.

De vannak emberek - mint Ön és én -, akik nagyvárosban születtek és nőttek fel és még mindig ott élnek. A Person/Planet -ben Ön is nyíltan beismerte, hogy nem szívesen költözne le egy isten háta mögötti birtokra.

Kétségkívül vannak „elvárosiasodott" embertársaink. Ám hagyományosan - vagyis öt-hét évezredre visszatekintve - a városi emberek, azok tehát, akik hitelesen választják a városi életet, az emberiség elenyésző kisebbségét tették ki. S gyanítom, ma sincs ez másképpen. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az, amit a legtöbben manapság városinak vagyunk kénytelenek tekinteni, valójában kertvárosi - a felduzzadt suburbia kizárólag annak köszönheti létét, hogy az emberek minél távolabb akarnak kerülni a városközpontoktól. A helyzet kulcsa a földreform. Ha minden hely megfelel lakhatás céljára a toronyházak kivételével, akkor fölmerül a kérdés, vajon hol akad számukra élettér? A lakosság városi területeken való összezsúfolódásához a telekpolitika segédkezet nyújtott az utóbbi száz év folyamán, támogatta a föld felvásárlását és különféle gazdasági célú felhasználását. Ennek következtében az emberek elhagyták a vidéket, a földet, s tarthatatlanná vált az apró családi birtokok gazdálkodó életmódja. Az események ilyetén alakulása tehát nem a technikai fejlődésnek vagy valamilyen természeti körülménynek, esetleg tudományos törvényszerűségnek tulajdonítható, hanem egyszerűen az adópolitikának. A kis családi gazdaságok roppant termelékenyek lehetnek. Létfenntartás tekintetében alighanem ez a leghatékonyabb életforma - de csak akkor, ha nem fojtja meg a telek- és adópolitika. Egyszóval úgy látom, hogy a városiasodás visszafordítását földreformmal kell összekapcsolni.

A legtöbben azt válaszolják erre, hogy „harmadik világbeli" megoldást javasol egy „első világbeli" problémára.

Szó sincs róla. A földreform egyetemes szükséglet. Az a költött látszat, hogy a földreform csak a harmadik világban lehet időszerű, merő propagandafogás. A földreformot itthon kell elkezdeni. Társadalmunkban minden gazdasági érdek a föld tulajdonviszonyaival, elosztási rendszerével függ össze.

Nem valamiféle thoreau-ian idillikus életszemlélet ez, amely egysze-rűen a kertvárosba való menekülés történetének új fejezete lehet?

A fennálló gazdasági és társadalmi körülmények között alaptalan ábrándoknál többet aligha nyújthatunk. Így hát az emberek hangzatos nevű kertvárosokat kapnak, s elmondhatják, hogy „Tölgy-völgyben" vagy „Kiesfalván" laknak - no meg ormótlan bevásárlóközpontokat. Vagyis illúziókat. Én pedig arról beszélek, hogy ha alkalom és igény van valamire, váltsuk is valóra azt. Legyen lehetőségük az embereknek a valós választásra. Aztán lássuk, mi történik.

Egyetért-e azzal, hogy a nagyvárosok ugyanolyan ósdi, múltbeli emlékké válnak majd a következő civilizációban, mint amilyen a szfinx napjainkban?

Nem egészen. Úgy vélem, a város útja is járható: nem szabad lemondanunk róla. Mindig voltak kereskedők, kézművesek, értelmiségiek, akiket magához vonzott, összegyűjtött a város. ők az igazi, a „hivatásos" városlakók. Jómagam olyan kulturális vegykonyhaként képzelem el az igazi várost, ahol új eszméket, értékeket és életformákat próbálunk ki. Egy laboratórium viszont ne legyen bolygónyi. Mert ha tönkremegy, vele pusztul a Föld is. Előbb-utóbb az egész világot egyetlen roppant méretű városbirodalommá változtatjuk át. És ez a folyamat ökológiailag káros. A várost egyik lehetőség- ként kell fenntartani, de emberhez méltóan, nem pedig milliókkal telezsúfolva.

Több ízben hangsúlyozta, hogy a nagyság ártalmas mind az egyénre, mind a bolygóra nézve, de ugyanakkor azt is vallja, hogy a „kicsi" nem föltétlenül „jó". Miből indul ki a nagyság problémakörének nem-mennyiségi megközelítésében?

Ez bizonyos fokig kvantitatív kérdés. Képtelenség mindig előre meghatározni, hogy milyen az eszményi méret. Ugyanaz a közös ellenség fenyegeti az egyént és a világot egyaránt. Mérhetetlenül fontos tehát felismernünk, hogy a lépték önmagában véve probléma, teljesen függetlenül - mondjuk - a tulajdonviszonyoktól és az irányítástól, és sokkal égetőbb azoknál. Az ipari társadalmakat gyötrő gondok egy része kifejezetten a mérettel függ össze. Az ipari rendszer a hatalmi és tulajdonviszonyok mélyreható változására fittyet hányva továbbra is kitermeli magából ugyanazokat a gondokat. Nem szűnik meg a szennyeződés, és az erőforrások továbbra is elapadnak. Nem azért van ez így, mert a rendszer irányítói nyerészkedők, hanem mert maga a rendszer nagyobb, semhogy a saját javát szolgálhatná. Ha egyszer átlépjük a döntő határt a méretarányok tekintetében, a hatalmi és tulajdonviszonyoktól teljesen függetlenül nehézségek jelentkeznek. A működtetés méretarányai eleve kudarcra ítélik a legjobb szándékú törekvéseket is, mivel a bürokratikus előírások és szabályok, valamint az elburjánzott hivatali rangsor a nagyság szükségszerű kísérőjelenségei. A személyes önrendelkezés kivívása és az egészséges földi ökológia megteremtése a méretek arányos csökkentése nélkül elképzelhetetlen. A kis méret tehát parancsoló szükségszerűség. De nem elegendő. A tőkés társadalom legocsmányabb megnyilvánulásai között tartjuk számon a maroknyi alkalmazottat foglalkoztató munkásnyúzó kisüzemeket, az „izzasztókat". Másfelől nemigen lehetünk humanisták a már csak a méreteik miatt is letaglózó intézményekben, ahol mindenki meghatározott szabályok szerint viselkedik. A méretek csökkentésekor meg kell győződnünk róla, hogy az emberi értékek irányába haladunk-e.

Tud-e példákat felhozni az imént említett, ijesztő nagyságú intézmények sikeres lefaragására?

Számos kísérlet történt mostanában az egészséges léptékű működtetés, más szóval az önigazgatás megvalósítására. Az építőiparban, valamint az oktatásban próbálkoztak reformokkal, minden esetben a rendszer működésének rugalmasabbá tételét és a demokratikus irányítást tűzve ki célul. Tartok tőle, hogy inkább kísérletezni akarnak, mint eredményeket. Következésképp ez még a jövő zenéje. De akiknek van fülük a hallásra, azok tudják, hogy ez merőben újfajta politikai irányzat volna. Kiindulhatunk abból, hogy egyéb értékeket helyezünk a termelékenység és a fogyasztás fölébe. Talán a személyes szabadságot és a részvételt. Kezdhetjük annak kimondásával, hogy „az emberek boldogsága előbbre való a végletekig hajtott termelékenységnél". Ha azt szeretnénk, hogy a társadalmi futószalagok demokratikus irányítás alá kerüljenek, tudomásul kell vennünk, hogy leállásuk olykor elkerülhetetlen. Ha viszont a legnagyobb termelékenységre törekszünk, akár a fáraók ókori Egyiptomához is visszatérhetünk, rabszolgaságra kárhoztatva a munkaerőt, piramisok végtelen sorát emelve. Szerintem odáig fajultak a dolgok, hogy teljesen jogosult ez a hangnem. Némely dolgok még a hatékonyságnál és az összterméknél is fontosabbak.

Amint írja, az ártatlanság elhatározása mindinkább aláássa bűntudattól áthatott jelenlegi kultúránkat. Miben látja ennek az érzésnek a megnyilvánulását?

Az egész keresztény ethosz, amelyről beszélek, magában foglalja az én érvényre juttatását. A hajlandóságot annak kimondására, hogy „én saját magam akarok lenni és senki más" - mégpedig a bűntudat teljes hiányával. Társadalmunkban az embereket kínzó önvád tetemes hányada nem a valódi erkölcsi kudarcok, például a csalás, rosszindulat vagy kegyetlenség következménye. Merem állítani, hogy az emberek lelkét terhelő „bűn" többnyire abból a fajtából való, amit azért zúdítanak az egyénre, mert nem tett eleget a vele szemben támasztott várakozásoknak, a neki tulajdonított énnek. Mert nem olyan fiú vagy lány, illetve férj vagy feleség, mint amilyennek a szülei akarták, illetve a házastársa szeretné. Valahányszor nem felel meg az ember ennek a „konfekció-énnek" és túllép rajta, kénytelen magát bűnösnek érezni. S ez a legsúlyosabb teher. Az utóbbi nemzedékek tapasztalatai szerint rengeteg ember mindinkább hajlandó áthágni a neki tulajdonított személyiség szűkös határait, miközben nem érzi emiatt vétkesnek magát.
Ugyanez a helyzet a testi fogyatékosoknál. Korunk egyik legmegkapóbb mozgalma ez. A testi fogyatékos kimerészkedik az utcára, megmutatja magát, mintha csak így szólna: „Ilyen vagyok. Más, mint a többiek, de nem vagyok hajlandó szégyenkezni emiatt. Hozzá akarok jutni én is mindenhez a világon." Ez lehetne a fogyatékosok igazi jelszava: „hozzájutni". „Fel szeretnék szállni a buszra, a villamosra, be a liftbe. Jogom van mentegetőzés nélkül élni. Hosszú nemzedékeken át tengődtem bűntudatosan, amiért „szabálytalan" vagyok. És röstelkednem kellett." Valóban forradalmi fejezet nyílt az emberi erkölcsök történetében.
Az ártatlanságnak ez az érzete sokakat erősen nyugtalanít. Az új erkölcsi látóhatárért meg kell harcolnunk. Két-háromszáz évvel ezelőtt rengetegen vallották, hogy az egyenlőség szégyenletes. Mindenki maradjon szépen a maga helyén. Ám az emberek továbbra is egyenlő esélyeket és a törvény előtti egyenlőséget követeltek, s ez a korszak vaskalaposainak szemében egyszerűen erkölcstelenségnek látszott: „Micsoda önzés egyenlőséget követelni!"
Ez a mozgalom viszont mindenkinek szabadságot hoz. Senki sem válhat egyéniséggé embertársai rovására. A személyiség páratlan volta lényegénél fogva nem versengő jellegű. Senki semmit nem veszíthet ezen, hacsak előítéleteit, közhelyszerű nézeteit nem. Ezt kell megértenünk például a nőmozgalom kapcsán. A nők sem akarnak mást, csak az én érvényre juttatásának jogát; nem női sablonok, hanem önmaguk akarnak lenni.

És ez egyúttal felszabadítja a férfiakat is?

Úgy van. A férfiaknak férfi-sablon jutott. Az imént részletezett jelenség korántsem önző jellegű. Hozzáteszem: az „ön" szócska használata kultúránkban fölöttébb problematikus - önérdek, önhittség, önzés. De ezen túlmenően az ön-höz, illetve az én-hez kifejezetten pozitív jelentés is tapad - amikor én azt szeretném, hogy te maradéktalanul azzá váljál, aki lehetsz, te pedig azt kívánod, hogy én maradéktalanul az legyek, akivé válhatnék. Ez valamennyiünk javát szolgálja.

Ön alkotta meg az „új szerzetesség" kifejezést. Mit ért ezen a fogalmon?

A kolostori közösségek példáját meghatározott okból idéztem föl. Azon rendkívül jelentős történelmi előzmények sorából való, amelyek arra engednek következtetni, hogy az egyéniség, a környezet tisztelete és az életöröm egyetlen harmonikus egészbe rendezhető. Úgy tetszik, a múlt szerzetes-közösségei ilyesféle összhangot teremtettek. Egyrészt mély vágy élt bennük az egyéni üdvözülésre, beteljesedésre; ahogyan nem nélkülözhették a visszavonult szemlélődésre és elmélkedésre alkalmas környezetet sem. Határtalanul tisztelték az egyéniség jogait. A szerzetesrend ugyanakkor az egyenlők közössége volt. Derűs és rendkívül maradandó közösségi formának bizonyult.

De lemondtak a boldogulásról és a javakról...

Igen. Az egészséges, nem versengő jellegű lelki élet iránti igényt juttatták érvényre. És a közösségen belül szigorú egalitarizmus uralkodott. A kolostori közösségek szinte kivétel nélkül oly életrevalónak bizonyultak, hogy nemegyszer emberöltőkön át fennmaradtak, kiegyensúlyozott és hatékony életformát kínálva a zűrzavaros világban. Nem éheztek és nem pusztították a környezetet. A találékony, egyszerű és szerény életmód nevezetes példái. Azt bizonyítják, hogy a lelki fejlődés és a köznapi szükségletek harmonikus egysége reális lehetőség.

Mennyiben hasonlít a mai ember élménye őseink „pusztaság-élményéhez"? Milyen mértékben igaz, hogy a modern társadalom sivataga az újjászületés helye, korunk pedig annak ideje?

Tudnivaló, hogy a nyugati kultúra a pusztákon és a sivatagban született. A keresztény megújulási hullám a sivatagból indult el; az emberek megváltás után áhítoztak. S mert ez a szükséglet valódi volt, új kultúra született. Azt hiszem, napjainkban mind többen mennek keresztül olyasféle élményen, mint amilyen atyáink pusztaságélménye volt - a nagyvárosok vadonában. Magukra hagyatott lények, holott társak után sóvárognak. Azután esetleg sikerül kitörniök ebből az állapotból a közösségi lét felé.

Elmondhatjuk-e ugyanezt az új vallásos érzület rohamos terjedésével kapcsolatban?

Igen. Az új vallási mozgalmak kavargó tömkelegében számos irányzat az idők jelének tekinthető. Noha a jelenség rendkívül vegyes: hibbant, silány dolgok keverednek benne az igaz, őszinte, fogékony és komoly szolgálattal. Ezért türelmesnek kell lennünk. Számtalan kudarcra ítélt és néhány sikerrel kecsegtető törekvés jelentkezik egyszerre. Nem hiszem, hogy a haladás a központosító törekvésekben, valamely társadalmi osztályban vagy éppenséggel a nacionalista mozgalmakban testesülne meg. Túlzottan nagy méretű, arcnélküli és jellegtelen mindahány.

El fognak-e öregedni az új intézmények?

Föltétlenül. Az utópikus kísérletek egyik legfontosabb sajátsága éppen az, hogy amint már nem felelnek meg maradéktalanul az igényeknek bomlani kezdenek, majd elenyésznek. Mai roppant méretű intézményeink viszont - sajnos - mintha csak örök életűek volnának. Agyonütni sem lehet őket.

Mi a biztosítéka annak, hogy az ipari társadalom széthullása teremtő módon fog végbemenni? Vajon nem vezet-e súlyos katasztrófához?

Nincs biztosíték. A 70-es évek vége mélységesen kiábrándult, sok sebet okozó korszak az én szememben, kiváltképp intellektuálisan. Az emberek a bomlásról és a hanyatlástót szóló ijesztő történetekkel traktálták egymást. A kiábrándultság manapság divat. Szerintem ennek semmi értelme. Könyveimben, amelyeknek megvannak a maguk árnyoldalai, negatív vonatkozásai, mindig igyekeztem hangsúlyozni a már jelen lévő alkotó és reményt keltő lehetőségeket - noha ostobaság lenne azt állítani, hogy ezek a lehetőségek meg is fognak valósulni pusztán azért, mert fölmerültek.
De előmozdíthatjuk az értékek átplántálását, tisztázását annak reményében, hogy valami jó és hasznos van kibontakozóban. Elég volt az örökös tagadásból. Szikrányira sincs már szükségünk.

*****

Ez tehát Roszak végszava - új idők és új kezdetek. És milyen a mi kultúránk? Vonhatunk-e le tanulságokat a beszélgetésből?

A magyar népbetegség nem a színvakság, hanem az aránytévesztés. Ez a morbus hungaricus történelmi léptékben pusztít, működésének az ismert statisztikai mutatók - öngyilkosság, válás, abortusz, iszákosság, dohányzás - csupán a tüneteit rögzítik, hiszen az általa okozott kollektív reményvesztés megörökítésére semmiféle statisztika nem volt, és nem is lesz képes.

Az aránytévesztőt arról ismerhetni fel, hogy széthúz, mert határozatlan, és határozatlan, mert nem képes a rossz döntést a jótól megkülönböztetni. Sajátossága, hogy a rossz döntéshez - annak katasztrofális következményei dacára - görcsösen ragaszkodik, hovatovább tanulni képtelenül. Viselkedésének mélyebb oka az, hogy a jó döntésben a közügy a többség érdekével, a magánügy a kisebbségével esik egybe, a rossz döntésben viszont fordítva, abban a közjót a sokak magánügye helyettesíti. A rossz döntés tehát a köz- és a magánérdek hibás mérlegeléséből következik.

Talán nem lesz felesleges ezt másfelől is megvilágítanom. A dolgok ésszerű rendje az, hogy a közügy előbbrevaló legyen az egyén érdekénél. A dolgok rendje minálunk ezzel szemben az, hogy a valódi közérdeket kevesen képviselik, s érveiknél többet nyom a latban a „kaparj kurta" nemzeti közmegegyezése, a sokak önérdeke.

Holmi szűklátókörű gazdaságfilozófia ugyan, igazolhatja, hogy ez történjen - a magánügy adóztatható, tehát az államnak hasznos, a közügy ellenben kész ráfizetés; az ésszerűtlen rend azonban ésszerűtlenül ragaszkodik önmagához, s mert a rend döntéssel jár, ragaszkodni a rossz döntéshez fogunk Mindez így volt a múltban, és belátható ideig így is marad, míg a közügyek kisajátítása meg nem szűnik, vagyis míg a közérdek nem lesz ismét a sokaké, vissza nem száll a népre.

Az elsikkasztott közügy jellemző esete például a levegőnk kálváriája. Ezt autósok és dohányosok egymással versengve füstölik tele. Tehetik is, hiszen a kormányzat ódzkodik tőle, hogy a törvény szigorával tiltsa ki a közlekedésből a roncs járműveket. Ha ugyanis olcsón csupán rossz autót kaphatunk, a rosszat viszont kitiltjuk mindez sértené azon szabadságjogunkat, hogy mi is ugyanúgy mérgezhessünk másokat, ahogyan mások mérgeznek minket. Mindez egy olyan szabadság lenyomata gondolkodásunkban, amelyben a kártevő sokkal szabadabb a jótevőnél, a pusztítás pedig egyszerűbb, tehát népszerűbb formája az autonómiának az alkotásnál.

Mi mindent köszönhetünk percepciós zavarunknak ebben az évszázadban? Eddig két vesztes világháborút, meg egy vesztes békét. Belépési és kiugrási kísérleteink soha nem akkor fulladtak nevetségbe, amikor az a nemzetnek jó, egy kis csoportnak pedig rossz lett volna, hanem mindig fordítva. A pártok hatalmi marakodása elterelte és eltereli a figyelmet erről a zavarról, hiszen a pártrendszer lényegénél, a hatalomnál fogva képtelen felismerni a betegség mibenlétét, függetlenül attól, hogy egy vagy több csoportosulás sajátítja-e ki a hatalom gyakorlását. Bajunk gyökerét abban látom, hogy a pártrendszerek iránti vonzalmunkat és ezt az aránytévesztést nem vagyunk képesek összehangolni.

Öngyógyításról így természetesen szó sem lehet, a külföld pedig legfeljebb pénzügyi infúziókra kapható, s arra is csak a tartós függésünk reményében. Betegségünket azonban éppen a környezeti válság kezelésekor nem lenne szabad elhanyagolnunk, hagyni, hogy elhatalmasodjon rajtunk, mert ennek a következménye egy vesztes múlt után csupán a vesztes jövő lehet.

 

György Lajos
Mit jelent materialistának lenni, ha nincs többé anyag?

(A Föld Hangja - ahogy Theodore Roszak hallja és nekünk elmondja. The Voice of the Earth, Simon and Schuster, New York, 1992. p.367)
Forrás: http://bocs.hu/eletharm/harpart/rosz3p17.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Meg lehet-e fékezni, vissza lehet-e fordítani az emberi faj önpusztító és természetromboló magatartását? - kérdezte már sok zöld filozófus az elmúlt évtizedekben, s most új könyvében Theodore Roszak is. Neves szerzőnk úgy véli, hogy az ember - mint viselkedése tanúsítja - őrült, tehát gyógykezelésre szorul. Könyvében egy új tudományág, az "ökopszichológia" alapjait mutatja be. Azt boncolgatja, hogy miként alakult ki a bolygót tönkretévő elmebajunk, a "modern" társadalom kóros körforgása, s milyen módon lehet az embert, az emberiséget meggyógyítani.

A szerző - mint korábbi könyvében is, (Person/Planet) James Lovelock Gaia-elméletére hivatkozik. Az angol tudós egy helyen kifejti, hogy a szépség élménye örömöt, beteljesülést, gyönyört, izgatottságot, sóvárgást okoz, s ez a szinte szédülést okozó, örökletes anyagunkban gyökeredző érzelem akadályozza, hogy bántsuk és pusztítsuk az élővilágot, tápláló földanyánkat.

Roszak felveti a kérdést, hogy mi és miként nyomta el valami a bolygó iránti öröklött lojalitásunkat, amely létrehozta az emberi tudatot és annak gondját viselte? Tanulmányában a pszichológia és ökológia közti szakadékot igyekszik áthidalni, vizsgálva az egyén és a bolygó szükségleteit. "A Föld jajkiáltása," - írja, - "hogy mentsük meg az ipari rendszer nyomása alól, azonos a saját jajszavunkkal. Olyan életre vágyunk, amely megszabadít bennünket, s olyan teljes személlyé szeretnénk válni, amire születésünk révén alkalmasak vagyunk." Roszak hosszan és színesen elemzi az eszét vesztett fogyasztói társadalmat. Diákjait gyakran elküldi a nagy élelmiszer-áruházakba, hogy - semmit sem vásárolva - nézzenek körül, mi kapható ott, ami valóban kell az élethez és egészséghez, és mi a felesleges, mi a hulladék? Felméreti velük, hogy mekkora hely kellene, ha csak a valóban szükséges dolgok lennének a polcokon? Meg kell nézniük, hogy az emberek miket vásárolnak - pipereszereket, cigarettát, italokat, festett cukrosvizet, papírt és műanyagot. Egyik "kedvence" a Taiwanon gyártott "neon-telefon". Egyik olyan, mint egy régi wurlitzer, a másik mint egy várkastély, de mindegyik világít, miközben csenget. "Szörnyű dilemma" - fejti ki. Az ilyet előállító gyár munkabért fizet, amin valaki eltarthatja a családját, s egy eladósodott ország fizetheti a bevételekből a kamatokat. Az üzletek tele vannak számítógépes vacak játékokkal, azokon rengeteg gombbal és kapcsolóval. Az amerikaiak 50 milliárdot adtak ki ilyesmire a nyolcvanas évek második felében. Roszak eszmeileg és politikailag kemény zöld nézeteket képvisel. Elutasítja a vállalkozók visszatérő érvét, hogy az emberek ezt vagy azt akarják, mert az emberek akaratánál fontosabb a Föld akarata. Bűnösnek tartja pl. azt az intézményt (Competitiv Enterprise Institute), mely még az óceánokat is magánkézre szándékozik adni, s a tenger fenekét, akár a földi farmokat, határokkal akarja felszabdalni s elektronikus eszközökkel biztosítani a halak, bálnák, fókák fölötti tulajdonjogot.

Azt, hogy egy amerikai környezetvédő valóban hol áll, azt azon is lemérhetjük, hogy miként vélekedik a Harmadik Világ gondjairól. Roszak felháborodottan utasítja vissza Dél országainak kizsákmányolását, pl. a Világbank azon terveit, hogy szemétlerakó hellyé tegyék a Harmadik Világot. Roszak megállapítja, hogy őrült kultúra a mienk!

Ismeri és visszautasítja a zöld mozgalommal szembeni legújabb amerikai hadjáratot. A vezető üzleti körök nézetei bemutatására Kenneth Chiltont idézi: "...ezek a vélemények (t.i. a zöldeké) olyan degenerált ideológiai vitához vezetnek, amely távol áll az egészséges tudományos és gazdasági elvektől. Az ökoszisztéma saját érdekében való megvédése kitöltetlen csekket jelentene. Az amerikaiakat arra kérik, hogy az Északi Foltos Bagolyhoz vagy a delta bűzös-lazacához éppen annyira ragaszkodjanak, mint az emberi lényekhez. A legtöbb ember nem tudja magáévá tenni azt, hogy nem jelentősebb a Mindenségben, mint a baglyok vagy halak." Hasonlóan vélekedik Georg Reisman, aki a környezetvédelmet embergyűlölettől átitatott méregnek nevezi, amely épp úgy fenyegeti a kapitalizmust, mint a bolsevizmus vagy a nácizmus. Az FBI - fejti ki Roszak - most éppen annyira Amerika ellenségének tartja a zöldeket, mint korábban a kommunistákat.

Az író tudja, hogy milyen módon kellene élnünk - amikor egy röpiratot ismertet: "Nem elég 50 egyszerű dolgot tenni a földért, hanem 50 nehéz dolgot kell csinálni." A jegyzék kezdete:

- Ez nem teljesen humoros dolog, teszi hozzá...

Könyvének három része a pszichológia, a kozmológia és az ökológia címet viseli. Az első két rész az alapokat ismerteti, a harmadikban összegzést, ha úgy tetszik, szintézist kapunk.

KÖNYVE ELSŐ RÉSZÉBEN arról ír, hogy valaha minden pszichológia "ökopszichológia" volt. Aki a lélek gyógyítására törekedett, az természetesnek vette, hogy az emberi lélek szorosan a világunkba ágyazott, amelyen osztozunk az állatokkal, a növényekkel, az ásványokkal és a kozmosz összes láthatatlan hatalmával. Miként a régi időkben minden orvoslás 'holisztikus' volt - a test, a tudat és a lélek együttes gyógyítása, úgy valaha minden pszichoterápiának kozmikus kapcsolatai voltak. A nyugati pszichiátria ezzel szemben elszakítja a 'belső' világot a 'külső' világtól.

Fontos célunk összekötni a létezés két birodalmát, a nagyot és kicsit, magasat és alacsonyt, belsőt és külsőt, s a tudományt el kell hozni a metafizika határára. Roszak a misztikusokat említi, akik gyakran szóltak minden dolog egységéről.

Mennyire meghatározottak, vagy bizonytalanok az Én határai? Roszak mindvégig gyakran és vitázva idézi Freudot, aki szerint "a 'mindenséggel való egység' úgy hangzik, mint egy vallási vigasz iránti törekvés" és az uralkodó tudományos szellem nevében az ilyen törekvést 'neurotikusnak' nevezte, bár ehhez őszintén hozzátette: 'az egyén határai nem állandóak.' "Eleinte mindent magában foglal, aztán elkülönül a külső világtól. A mi én-érzésünk összezsugorodott, az egyén és a világ között valaha létezett, mindent felölelő szoros kapcsolatnak csupán maradéka."

Freud úgy látta, hogy a jól kialakított és megvédelmezett ÉN, amit a tudomány "normálisnak" és "egészségesnek" tart, az "összezsugorodott maradványa" valami nagyobbnak, ami régen harmonikusan össze volt kapcsolva a világgal. Freud egy nirvána-elvről is írt: ami alatt a nyugalom, a megsemmisülés utáni vágyat értette - ez Roszak olvasatában Buddha eszméinek "tanulatlan" idézése, - mert a buddhizmus a vágyak felszámolását tanítja.

Freudot többen bírálták redukcionista felfogása miatt, így tanítványa, Jung is. Nála a nem-anyagi kollektív tudattalan tartalmazza az emberi faj összetett bölcsességét. A tudatban rögzült az archetípusok, jelképek nyelve és az átlépve a szűk kulturális határokon, a tudatot, lelket közelebb hozza a megvilágosodáshoz.

A főáramlat professzorainak - Junggal szemben - viszont az a fölfogásuk, hogy a tudat - az agy - atomok és elektromosság összessége, és mindez a tudomány világához tartozik. Freud egyetért velük abban, hogy ez a természeti jelenségek egyetlen lehetséges tanulmányozási módja; Jung látszólag elhagyja a tudományt.

Roszak felveti, hogy korunkban igen fontos lett a környezet szerepe egészségünkben-jólétünkben: a mai betegségek a természeti népeknél nem léteztek. A gyűjtögető, halász-vadász törzseknél a gyerekek a szabad ég alatt születtek, madárdal és a természet illatai közepette. A régi, animisztikus világképnek a test és a tudat egyaránt része volt, s szoros a természeti világgal való kapcsolat - a megnyomorodás a földműveléssel kezdődött. Az ember ősi viszonya a természethez: adás és elvevés, udvariasság és tisztelet; az elejtett és megölt állatoktól bocsánatot kell kérni, áldozatot és kárpótlást kell felajánlani. őseink ezen érzékenységét elveszítettük és ez magyarázza az ökológiai válságot, az őrülethez vezető lelkiállapotunkat is.

Mégis, a Lovelock által említett ősi ökológiai összhangunk nyomai az evolúciós múlt örökségeként ott lappanganak bennünk, mint örökölt képességek, tudatunk mélyén emlékszünk arra az időre, amikor az emberi és nem-emberi még egészséges kapcsolatban álltak egymással.

A viselkedésünket szabályozó ösztönök helyébe a kultúra lépett, az lett a "második természetünk", amely a nevelés és a társadalmi szabályok révén hat reánk. Elveszett az ember előtti psziché spontán környezeti kapcsolata, az a képesség, hogy feleljünk a jelekre és engedelmeskedjünk a kéréseknek. Elveszett az állatoknál meglévő azonnali válaszadás, ehelyett kialakult a szertartás, a mítosz, a jelképrendszer - olyan tanok és képek, amelyek valaha az ösztönök körébe tartoztak. Amit egyszerűbb teremtmények egy szagból, színből, az éhségből fognak fel, azt nekünk a népmesékből vagy vallásos szertartásokból kell megtanulnunk. Talán itt van a művészet eredete. A primitív művészet naivitása és tisztasága ebből származik - gondoljunk az énekekre, mozdulatokra is.

Roszak nem hisz abban, hogy a "pogányság" mindig "vakságot" jelentett. Inkább mi vagyunk a vakok. Elvesztettük azt az érzékünket, hogy úgy lássuk a világot, mint ők látták, hogy ÁTLÁSSUNK a dolgokon, mint ők tették. A dolgok a régiek számára átlátszóak voltak. Azonban bármit támasztunk föl az animista érzékenységből, annak egybe kell fonódnia a modern tudománnyal; mennél mélyebbre hatol a modern tudomány a dolgokba, annál inkább talál utalásokat és nyomokat az ősi animista világban A KOZMIKUS TUDATRA! Az ökológiai tudattalan megismerése és föltárása révén új természetfilozófiát kell teremtenünk. Fel kell élesztenünk a bennünk lévő "vad" maradványt, hogy az találkozzék korunk környezeti szükségességével. Ezért fontos a Gaia-elmélet és az Antropikus Elv - vezet át a szerző könyve következő részébe. Ezek irányítják első botladozó lépéseinket egy olyan tudomány felé, amely megszabadít bennünket mai gondolkodásunk értelmetlen és halott világegyetemétől. Ezek az elméletek adják a lehetőséget a kapcsolathoz.

Véletlen vagy kozmikus rend?

Az ortodox tudomány az elmúlt 3 évszázad alatt azt tanította, hogy a természet világa tőlünk távoli és idegen. A mai kozmológia, fizika és biológia megváltoztatta elképzelésünket a Mindenségben elfoglalt helyünkről. James Jeans, a neves csillagász mondja "The Mysterious Universe" c. könyvében: "...a tudás áramlata egy nem-gépies valóság felé mutat; a Mindenség egyre inkább hasonlít egy nagy gondolathoz, s nem egy nagy gépezethez."

Amikor Roszak egyetemre járt, nem Jeans eszméi képezték a fő irányvonalat. Filozófiai tanulmányai során inkább Russell tanait kellett magáévá tenni: "az ember eredete, növekedése, reményei és félelmei csak az atomok véletlen kapcsolatainak a következménye. Semmiféle szenvedély, hősiesség, sem a gondolkodás vagy érzések ereje nem őrzi meg az ember létét a sír után; a korok minden munkálkodása, minden elhivatottság, sugallat, az emberi szellem fényessége arra lesz ítélve, hogy eltűnjön a Naprendszer halálával és az ember tetteinek a templomát eltemeti a Mindenség salakja. Ez annyira bizonyos, hogy semmiféle, ezt a nézetet elvető filozófia nem állhat meg a talpán. ..." Hasonló Jacques Monod véleménye is: "Egyedül a véletlen a forrása minden újításnak, minden teremtésnek a bioszférában. Tiszta véletlen, szabad és vak, áll az evolúció gyökerénél: a biológia központi fölfogása ... az egyedüli elképzelhető elmélet... és semmi sem engedi meg azt a föltételezést - vagy reményt - hogy ezt a nézetet újra kell értékelni."

Amikor Russell a fenti sorokat leírta, a pozitivizmus uralkodott, s a filozófusok feladata az volt, hogy "megtisztítsák a kultúrát a babonaságtól és érzelmes fecsegéstől". Roszak felteszi a kérdést, hogy lehet-e a világ valamiféle vak véletlen eredménye? Vagy van-e a természetben nyoma valamiféle tervezésnek, amely értelem jelenlétére utalna? Lehet-e az élet és a tudat véletlen jelenség, miként Freud és Russell föltételezték?

Roszak elfogadja a "Felvilágosodás" politikai eszméit, mert azok képezik a nyugati gondolkodás alapjait. A klerikális előjogok, mint arisztokratikusak, ellentétesek a demokráciával. Azonban az évek során kételyei támadtak a filozófiai célokat illetően, amelyet összekötöttek a forradalom politikájával. Roszak isten-fogalma nem azonos a keresztények, zsidók, mohamedánok isten-fogalmával, az övé inkább irányul a tudatiságra, mint az istenségre, egy atyai hatalomra. A materializmus azt tanította, hogy minden anyagi; az anyagra véletlen erők, energiák hatnak, véletlen (random) módon; az idő folyama végtelen, ami alatt a tudattalan erők létrehozzák az anyagot és a tudatot is. Ami történt, véletlenszerű volt, nem kellett hozzá Isten. Ez volt a világi katekizmus, mielőtt Planck, Bohr, Heisenberg, de Broglie lerombolták a materializmus utolsó bástyáit is. Az anyag már nem volt többé egyszerű és alapvető. A "dolgok" helyébe "események" léptek, néha igen ellentmondó módon. Az anyag, energia és üres tér közti határok eltűntek, s a korábban "fizikainak" mondott világ képe is szétfoszlott. Az atomok helyére a "részecskék" kerültek, de azok már nem voltak többé az atomok részei, a nagyközönség nyelvén meghatározhatatlanok és homályosak maradtak. Egy "részecske" lehet egy átmeneti lökés vagy töltés vagy csomó amelyik a tér-idő görbéjén utazik s nem fogható föl mint tárgy, dolog.

Roszak megkérdi: MIT JELENT MATERIALISTÁNAK LENNI AKKOR, HA NINCS ANYAG TÖBBÉ? Korunkban megszűnt az anyag és szellemiség merev szétválasztása.*

Roszak sokat foglalkozik a véletlennel, azzal, hogy mennyire csekély a valószínűsége, hogy véletlenül létrejött volna a maihoz hasonló Mindenség? Ludwig Boltzmann szerint ehhez 10 l0 80 (tíz a tíz nyolcvanadik hatványán) évre lenne szükség. Fred Hoyle és Chandra Wickramashinghe is számolták annak a valószínűségét, hogy az élet ilyen irány nélküli dolgokból született volna. 20-30 aminosavra nézve 10 40000 valószínűséget kaptak... (10 a negyvenezrediken), s John Gribbin úgy számol, hogy ha a Big Bang óta a kiterjedés sebessége csupán 10-60 -ad (tíz a mínusz hatvanadikon) résszel eltérne a jelenlegitől, akkor sosem alakultak volna ki galaxisok, bennük a csillagokkal. Sosem lett volna Föld, ember, intelligencia.

Ezek a gondolatok nem annyira újak. Lawrence J. Henderson még az első világháború előtt meg volt arról győződve, hogy van egy működő tényező: a "környezet alkalmassága". Olyan fizikai és vegyi tulajdonságok vannak, amelyek mintegy előkészíttették az élet megjelenését és evolúcióját. Hendersonra különösen a víz fizikai jellemzői és a szerves kémia alapjait képező elemek sajátosságai gyakoroltak mély benyomást. A víz kedvező sajátosságai: oldószer, felületi feszültsége, kitágul, ha megfagy és a jég úszik a vizek felszínén. Mindebben Henderson teleológiai tényezőket látott, mely az élet fenntartását segíti elő. "Fel kell tételeznünk, hogy a környezet alkalmassága legalább annyira régi, mint a periódusos rendszer, mint az elemek evolúciója, ha egyáltalán evolválódtak." Abban az időben semmit sem tudtak a táguló világegyetemről, a kozmikus evolúcióról. Mégis, az elméletét arra a lehetőségre alapozta, hogy a fizikai anyagoknak is volt egy történelmük. És történelme során az anyag alakította a környezet alkalmasságát és egy adott pillanatban létrejött az élet - talán nem csak a mi bolygónkon. Meg volt győződve róla, hogy más bolygókon is evolválódott a szerves élet.

John Wheeler kifejti, hogy a Mindenség az emberhez alkalmazkodott. Képzeljünk el egy Mindenséget, amelyben a fizika dimenzió nélküli állandói egyik vagy másik irányban néhány százalékkal megváltoztak volna. Ember sosem lett volna egy ilyen Mindenségben. Ez az antropikus elv legfontosabb pontja. Eszerint az egész gépezet és elrendezés közepén van egy életet adó tényező. Tekinthetők-e ezek véletlennek? Ez az a pont, ahol a tudomány és a teológia kapcsolódnak, legalább is közelednek egymáshoz.

Az antropikus elv az életet és a tudatot a kozmológia középpontjába helyezi. Ennek részletes tárgyalásán túl Roszak foglalkozik a rendszerelmélet azon fölismerésével, hogy a rendszer részei úgy cselekednek, mintha az egész akaratával rendelkeznének, s a vetélkedés/együttműködés viszonyával, (kifejtve, hogy a szimbiózis a globális homeosztázis fenntartásának eszköze, az evolúció legsikeresebb stratégiája.

Roszak nevetségesnek ítéli azokat, akik tagadják a természetben meglévő szándékosságot, holott ez a gondolat átitatja minden kimondott szavukat. Élen jár ebben a vonatkozásban Richard Dawkins, "az utolsó ateista harcos". ÖÖ az ortodox darwinizmust a vallásos nézetekkel szemben védelmezve kitalálta azt a szürrealista nézetet, hogy léteznek önző gének, amelyek előreviszik az evolúciós folyamatot. írásai hemzsegnek a működő gének antropomorf jellemzésétől. Dawkins úgy beszél a megszemélyesített génekről mint játékosokról, vetélytársakról, evezősökről, programozókról, sőt chicagói bűnözőkről. Azok "oktatnak", "tanácsokat adnak", "harcolnak" és természetesen önzőek.

Részletesen olvashatunk az entrópia elméletéről. Ezen feltételezés azt állítja, hogy korábban nagyobb "rend" volt a Mindenségben, mint most van. De ugyan mi is volt ez a rend? Egy terjedő villanás, sugárzás, amiben anyag sem létezett. Az energia összpontosuláson túl miként lehet ezt rendnek nevezni? A Big Bang, a nyers, alaktalan energia a "rend" hiányát jelentette. Mitológiailag ez volt a káosz. ("A föld kietlen és puszta vala...") Az entrópia olyan rendszerre jellemző, mely sem energiát, sem anyagot nem ad le a környezetébe és nem is vesz fel onnan, egyensúlyba jut. Egyesek zártnak, mások elszigeteltnek nevezik az ilyen rendszert. Az ilyenre jellemző a növekvő entrópia. Azonban a természetben nem találunk zárt rendszert. Ilya Prigogine és Paul Glansdorf írtak arról, hogy amíg egy nyitott rendszer kívülről kap energiát, nem épül le, hanem önszerveződő lesz.

A szerző részletesen - és korántsem dicsérően elemzi Pierre Teilhard de Chardin munkásságát. Bírálata szerint az Omega pont statikus és transzcendens, Dante Isteni színjátékára emlékeztet. Ott, a paradicsomban mindenki egy hatalmas mennyei rózsa személytelen szirma lesz. Semmi sem mozog, semmi sem változik, semmi sem történik. Teilhard egy hiperperszonális állapotról beszél, de nehéz belátni, hogy a személyes lélek képes túlélni egy mindenkit magába ölelő isteni személyiségben. Elérkeztünk a teokratikus totalitarianizmus legmagasabb fokára. Roszak véleménye, hogy Teilhard következetes (bonyolultság, egyesítés, konvergencia, mega-szintézis, egyhangúság, központosítás), de ez az autoritárius központosítás nyelve. Ez a fajta hierarchia az emberi társadalmakban igen régi, a folyam menti kultúrák jól ismerték, ez Orwell Big Brother társadalma. Roszak helyenként gúnyolódik Teilhard felett, nem tud azonosulni vele, mintha nem igazán értené a mondanivalóját. Pedig biztosan nem véletlen, hogy neves filozófusok, mint Henryk Skolimwski, Peter Russell vagy Jacques Grinevald szívesen hivatkoznak reá, belőle merítenek. S Teilhard Omega pontjáról sok minden eszünkbe juthat: a cél is, amit sem elképzelni, sem elérni, sem megismerni nem feladatunk és nincs rá lehetőségünk. A magam részéről az Omega-pontot felfoghatom a Kozmosz és lényei közös Nirvánájának is, amiről vitázni nem, legfeljebb elmélkedni érdemes.

A KÖNYV HARMADIK RÉSZE az összegzés. Sok mindenre visszatér itt, amivel már korábban foglalkozott. Az összegzés lényege, hogy ha van egy integráló intelligencia a Földön, az nem emberi intelligencia. Az nagyobb és ősibb, bölcsebb, amely követi a fennmaradása érdekében a feladatait. Metafizikai értelemben ez a LÉLEK: a testi élet princípiuma, amit csak Isten tud teremteni, de ami a tudat igényeinél alapvetőbb szinteken működik. A latin ANIMA közelebbi kapcsolatot sugall az animality-vel, (ösztön), mint az intellektus. Roszak deizmusa különbözik Voltaire, Jefferson, Locke deizmusától, körvonalai a rendszerelméleten át alakultak ki, s nem igényli a személyes Isten támaszát.

Képzeletben levetít egy Gaiaról készült filmet. Miként jelentek meg az ember tevékenységének jelenetei, mit jelentett a városok kialakulása, miként tűntek elő az utak, erődök, vízcsatornák, majd az ipari városok, megalopolisok, miként betegedett meg Gaia - "városhimlőben." A városok mindent birtokolnak, irányítanak, elfogyasztanak. A természet maradványai a városok játszóterei, a fáradt turisták pihenőhelyei. A parazita városi települések megzabálják a föld minden anyagát, s több hulladékot adnak le, mint amennyit a természetes körök megtisztítani képesek. A városhimlő végső szakaszába jutott. Ebben részben az ökológiai Én csíráit keresi, s igyekszik megtalálni annak filozófiai-irodalmi gyökereit. Visszamegy Kropotkinhoz, aki arra a következtetésre jutott, hogy az emberi természet alapvetően etikus. Eszméje az olyan ideális állapot volt, ahol az önálló emberek alkotják a társadalmat, olyan önálló emberek, akik mindenkihez etikai gondoskodással fordulnak. Nem kell rendőrség, bürokratikus apparátus. Miért kellene, folytatja a gondolatot Roszak, ha az etikai tudattalan adja a társadalom kötését? Ha ilyen etikai tudattalan nem létezik, semmiféle politikai erő és bürokrácia nem képes összehozni és összetartani a társadalmat. Ha viszont létezik, akkor mi saját magunk, spontán szerveződünk családdá, klánná, bandává, törzzsé, céhhé, faluvá, várossá. Ez a működő társadalmi ökológia. Részletesen ismerteti Marshall Sahlins írását a "kőkorszaki gazdaságról", aki a vadászok és gyűjtögetők társadalmát tekinti az eredeti bőség társadalmának. "A legtöbb primitív nép nem sokat birtokolt, de nem volt szegény. A szegénység nem a javak mennyiségétől függ, hanem társadalmi helyzet, az emberek közötti viszony, a civilizáció találmánya." Roszak itt Platonra hivatkozik, aki azt tanította, hogy a szegénység nem a kevés tulajdont, hanem a nagy vágyakat jelenti, de nem idézi a Buddha azon beszédét, melyben a vágyak okozta boldogtalanságról, a vágyak megszüntetésének szükségességéről szólt.

Roszak számára fontos Lewis Mumford, aki az utolsó könyvében - The Pentagon of Power - új fogalmat javasolt a gazdasági gondolkodásban - a teljességet (plenitude), az elégség (enoughness) érzetét, amit akkor lehet elérni, ha az emberek azt kérdik: "gazdagságot - MINEK?" A teljesség uralma megengedi a nagy kiadásokat, ha az ember a tudás, a szépség, a szeretet iránti magasabb igényeit akarja kielégíteni, de szigorú a kevésbé értékes célok esetében. A teljesség nem gazdasági fogalom, a piacon nem mérhető. Arra buzdít bennünket, hogy határozzuk meg a valós szükségleteinket, egyénileg és társadalmilag. A közgazdászok azonban azt mondják, hogy ez filozófia és nem gazdaságtan.

Ebben a részben említi a matriarchátus-patriarchátus viszonyát: a patriarchális Én sérti mind a környezetet, mind a női személyiséget. A férfiaknak éppen úgy részt kell vállalni a gyereknevelésben, mint a nőknek... Úgy véli, hogy a mód, ahogyan a világ alakítja a fiúgyerekek tudatát, az közel van a környezeti gondok gyökereihez. Amíg a férfiak uralják a tömegtájékoztatást és a műsor csak olyasmi, hogy terminátor, likvidátor, megsemmisítő, csúcsfegyverek stb., addig nem tudjuk magunkat megszabadítani a megsemmisítés erkölcsétől. Odakötődik a 12 éves gyerek lelkéhez, s ez lesz benne, amikor 30 éves üzletember, 40 éves ezredes vagy 50 éves politikus lesz belőle. Roszak szeretettel szól Aldous Huxley késői, Sziget című könyvéről, amelyik - úgymond - átfogó ökológiai utópia. Huxley meggyőződése volt, hogy a vallás és a tudomány végül egy méltóságteljes, egymást kölcsönösen támogató egységben fognak összeolvadni. Szerinte az "örök filozófia" (az egyetemes tanítás, melynek gyökerei a nagy vallásos hagyományokban találhatók) nem igényli, hogy a modern tudomány tanításait seperjék félre. Utópiájában az óvodában kezdődik a mély rendszerek tanulmányozása és a bevezetés a vallásokba és az erkölcstanba. A tudomány mindennek a viszonylásait tanítja. "Az elemi ökológia egyenesen az elemi Buddhizmushoz vezet," írta.

Könyvének utolsó részében azzal foglalkozik, hogy a tudatalatti én milyen mértékben tartalmaz ökológiai elemeket, milyen kapcsolatban áll a tudatos énnel? A tudatalatti ÉN (Id) támogatja a tudatos ÉNt, máskor az szelidíti meg a vadságot, hogy az társadalmilag elfogadható legyen. Amit a tudatalatti én megőriz hosszú érési folyamatából, az ökológiai intelligenciánk kincsestára. Konok, mélyen ellenáll minden társadalmi formával szemben, amely veszélyezteti az ember és a természet harmóniáját. A megszelidítetlen önzése kapcsolatot jelent a psziché és a kozmosz között, amelynek távoli eredete visszanyúlik a Big Bang-ig. Ahogyan létezik "a test bölcsessége", melynek jobb érzéke van az egészség iránt, mint az orvostudománynak, - úgy létezhet a tudattalan bölcsessége is, amely tudja, hogy van egy olyan egészség, amely jobb minden pszichiátriai iskolánál. Annak normalitási állandói lényegében egy társadalmi, szükségből eredő védekezést jelentenek.

Számunkra hallatlanul fontos, hogy mit teszünk a gyerekekkel. Thomas Traherne így fogalmaz: "A gyerekek a világ örökösei és látják azokat a titkokat, amelyeket a tanultak könyvei sosem tárnak föl". A zsidó-keresztény és iszlám kultúrában felnőni azt jelenti, hogy megfojtjuk örömünket a Traherne féle természeti titkokban és e helyett bizalmatlanok, sőt ellenségesek leszünk a természettel szemben. Tiszteljük az érzelmileg deszakrált tárgyilagosságot, ami a modern tudomány ideálja. Nem építünk a gyerekek természet iránti belső ragaszkodására, ellenkezőleg, kételyeket ébresztünk bennük. A tudat alatti énünket megfosztjuk a veleszületett ökológiai bölcsesség jelentős részétől. A baj ott kezdődik, amikor az újszülöttet a kórházban elválasztjuk az anyától, megsértve a gyerek evolvált várakozását. Ezért kiabálva lép a világba, de a hagyományos társadalmakban nem. Kiabálása - tiltakozás. (Charlene Spretnak beszámol arról, hogy 3 napos gyerekét a júniusi meleg éjszakában kilopta a kórház kertjébe és bemutatta a fenyőknek, virágoknak, a holdnak, a csillagoknak - a kozmikus társadalomnak. A mai pszichoterápia nem igyekszik felkelteni az igényt a tiszta levegő, a madarak éneke, a fák, a tenger, a hegyek, a folyók iránt.) Nem képes kezelni a fő bajokat az a pszichiátria, amelyik a szexre, családra, társadalmi viszonyokra korlátozza magát, - de nem foglalkozik a tudattalan ökológiai szintjével. Minden pszichológia a neurózis gyökereit keresi és azokat az erőket, melyek gyógyítják a zavart pszichét. Nyomoznak a titkok között, a valódi identitás kulcsai után. Freudnál ez az incesztus és gyilkosság, Jungnál a mítoszok, szertartások, vallásos jelképek maradványai, Reichnél a meghiúsított orgazmus-energia tartalékai, stb. Csak a Gestalt iskola keres mélyebb biológiai összefüggéseket a gyógyításhoz, csak ők használják az ökológia fogalmát. Roszak szerint az ökológiai ÉN a nárcizmusból született, amely bátran vallja a szeretetet és elragadtatást önmaga iránt, aki nem vetélkedő, hanem figyelmet, tiszteletet érdemel. Ha tömören akarom összefoglalni a könyvet, számomra annak fő mondanivalója: A KOZMOSZ ÉS A FÖLD (GAIA) - ÉL, CÉLJA VAN. TUDATUK IS VAN, DE AZ SZÁMUNKRA, AZ EMBER SZÁMÁRA MEGFEJTHETETLEN ÉS MEGISMERHETETLEN. AZ EMBER MEGJELENÉSE A MINDENSÉGBEN SZÜKSÉGSZERŰ, NEM VÉLETLEN. AZ EMBER, AKI EVETT A TUDÁS FÁJÁNAK GYÜMÖLCSÉBŐL, IGYEKEZETT ELFELEDNI, AMIT A MINDENSÉGTŐL - (ISTENTŐL) KAPOTT. SAJÁT JÁTÉKA, HATALMA, ÖNZÉSE ÉRDEKÉBEN ELNYOMJA LEGJOBB (ISTENI, KOZMIKUS) ÉNJÉT, ÖKOLOGIAI TUDATTALANJÁT. CÉLUNK ANNAK FELSZABADIITÁSA, MEGISMERÉSE.

***

* ("Sokszor halljuk, hogy a 19. század materializmusán tudományos szempontból már túl vagyunk; valójában ez egyáltalán nincs így. Csak ma igen gyakran nem veszik észre az emberek, hogy nincsenek is más eszméik, csak olyanok, amelyekkel materiális dolgokat lehet megközelíteni." - írta Steiner a Szabadság filozófiájában.
T. Cs.)

 

Alan Casey beszélgetése Theodore Roszakkal
Ökopszichológia: visszatérés a természethez

Forrás: http://www.foek.hu/gaia/gaia364.htm#roszak
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Az ökopszichológia szerint attól vagyunk betegek, hogy már nem vagyunk kapcsolatban a természettel.
Elidegenedtünk a természettől, semmibe vesszük azt. Az élővilág uralkodó faja, az ember, feltehetően kóros lelkiségű. A pszichológiának semmi reménye nincs arra, hogy egy egészségtelen városi-ipari társadalomban egészséggel találkozzék. Hidat akarunk építeni az ökológusok és pszichológusok között. Az ökopszichológia kifejezés 8 éves, Theodore Roszaktól származik (A Föld Hangja, 1992.3). A könyv behatol a kozmológiába és a történelembe, vizsgálja a Gaia-elméletet és felelősségre vonja a pszichológiát, mert nem lép túl az emberi tudaton és nem kerül kapcsolatba a természeti környezettel. A könyvből egy mozgalom származott: Roszak alapította a San Francico-i ökopszichológiai csoportot, ő a Kaliforniai Állami Egyetem Ökopszichoógiai Intézetének az igazgatója, Allen Kannerral és Mary Gomes-szal együtt adja ki az "Ecopsychology" c. folyóiratot. Roszakot kiábrándította, hogy sem a pszichológusok, sem a mozgalom nem fogadta el, s másfelé fordult. Legújabb könyve: The Gendered Atom: Reflections on the Sexual Psychology of Science. (A nemzett/szűlt atom: gondolatok a tudomány szexuálpszichológiájáról)

Casey: Amikor a Föld hangja megjelent, igen nagy volt az érdeklődés a környezeti kérdések iránt. Ön mégis élesen bírálta a környezetvédőket. Miért?

Roszak: A bírálóik szerint mélabúsak voltak ("doomy and gloomy"). Ők egy puritán társadalmi etikát hirdettek, ami sok embert fenyegetett. Például 20 éven át foglalkoztak az eldobható pelenkák kérdésével, bűntudatot keltve az amerikai anyákban, hogy szennyező hulladékot termelnek. Amikor elhatározták, hogy megoldják ezt, akkor ráébredtek, hogy a helyette alkalmazott eszközök károsabbak: forró vízre, fehérítésre, áramra stb van szükség. Elhatározták, hogy nem rágalmazzák tovább az anyákat.[ A Science szerkesztőségi cikkében foglalkozott a pelenka-kérdéssel, 249:1488, 1990 szeptember 28, Gaia: 170)]

C.:Miként vetődött fel az a gondolat, hogy hidat építsen az ökológia és pszichológia közé?

R.:A környezettel kapcsolatos viselkedésünk annyira ésszerűtlen, hogy megérdemli a pszichológiai elemzést. A romboló fogyasztósdi nem csak a kapzsiságból ered. A vásárlás valamilyen megnyugvást jelent, menekülést az élet gondjaitól. A fogyasztósdi szenvedéllyé vált. Ez már a pszichológia területe, de a pszichológusokat nem érdeklik a környezeti kérdések.

C.: A Föld hangja nem ad gyakorlati tanácsokat a pszichológusok számára és kevéssé hivatkozik a környezetvédőkre. Az inkább tudománytörténet.

R.: A könyv a kozmológiáról szól inkább, mint bármiről másról. Nem azért írtam, hogy mozgalmat indítsak. De boldog lettem volna, ha a környezetvédők fölhasználják az eszméimet.

C.: Tehát csak a könyv megjelenése után törekedett rá, hogy az ökopszichológiából mozgalmat teremtsen?

R.: Többen elhitették velem, hogy ez fontos mozgalom lenne. Megszületett a mondat: "A pszichológiának ökológiára van szüksége és az ökológiának - pszichológiára.". Ezzel mindkettő csak nyerhet.

C.: A könyvének a hatása csalódást okozott Önnek. Miért?

R.: Maga a környezetvédő mozgalom és a hivatásos pszichológia is gátakat épített maga köré. A környezetvédők taktikája az volt, hogy megijesszék és megszégyenítsék az embereket. Kétségtelen, hogy ez anyagilag hasznos és növeli a tömeget a tüntetéseken. De lehet-e ezt a végtelenségig csinálni? Kiállni mint Kasszandra a hallgatóság elé és azt mondani: "Csak egyedül én tudom a világon, hogy mennyire borzalmasak a dolgok" - ez beteg dolog.

Az ökopszichológia feladata feltárni, hogy mi a környezetvédők cselekvésének az oka, kiváltója.

C.:És a pszichológusok?

R.: Közülük ehhez nagyon kevesen kapcsolódnak. A pszichológiának nagyon sok ága van - de egyiket sem érdekli ez. Egyetlen csoportot sem találtam, amelyik a környezeti viselkedést kutatja. Az az ironikus, hogy sok pszichológust azért fizetnek, hogy elősegítsék az emberek nagyobb fogyasztását. Hogy hozhatjuk át őket a másik oldalra, hogy elősegítsék a természet védelmét?

C.: Miért van ettől meglepve? A legtöbb könyvében azt mondja, hogy a pszichológia maga egy tisztán városi, ipari jelenség és azzal, hogy a tudomány képtelen fölfogni a természetet.

R.:Talán a "csalódottság", "kiábrándultság" a helyes kifejezés az érzéseimre. Ha feltárunk egy kérdést, megvitatjuk azt és bemutatunk egy másik lehetőséget, azt reméljük, hogy az emberek azt komolyan veszik. Végül is egy könyv hatására a szavak értelme megváltozhat.

A pszichológusok ellenállnak annak, hogy a munkájuk során alkalmazzák a természeti környezet létét, fogalmát. Miért nem akarják észrevenni az emberi kórtan környezeti kapcsolatait? A gyógyítani akaró pszichológia áruló. Meggyőzi az embereket arról, hogy a boldogságuk, egészségük a társadalmi viszonyoktól függ. Ez teljes cenzúrát jelent. Ha valaki egy ipari országban pszichológiával foglalkozik, el kell rejtenie, el kell nyomnia azt a tényt, hogy kárt okozunk az élő természetben. Ha komolyan vesszük, hogy ez az egyéni egészség tényezője, akkor lemondunk az ipari haladásról.

C.: Mint tevékeny résztvevő, azt akarta, hogy a pszichológusok segítségével változtassák meg az élővilág jogi meghatározását. Meg tudja ezt magyarázni?

R.: Az EÁ-ban az Élővilág Törvény (Wilderness Act) a törvénykezés kulcspontja. Ennek a lefektetése volt a környezetvédő mozgalom legnagyobb győzelme. Ez meghatározza az élővilág jótéteményeit és lehetővé teszi a törvényes védelmét. Időnként kiegészítésekkel látják el. Azt reméltem, hogy a pszichológusok segítségével a jótétemények előnyök közé be lehet tenni a lelki egészséget. Ez új dolgot jelentett volna, mint pl. hogy egy közösségben nevelkedő gyerekek egészsége számára mennyire fontos egy erdő. Azt javasoltam, hogy a környezeti jogászok a pszichológusok hatására vegyék tudomásul, hogy egy külszíni bányafejtés lelkileg káros egy közösség számára.

Casey: Vajon az ökopszichológia megkérdőjelezi-e a kultúránk, sőt a fajunk egészségét, egyáltalán egészségesek voltunk-e valaha?

Roszak: Ez túl nehéz kérdés a számomra, mert elvisz a történelem előtti korokba, olyan időkbe és helyekre, amelyet nem ismerhetünk meg. Az első megválaszolhatatlan kérdés, hogy miként jutottunk ebbe a helyzetbe. Elképzelhetjük magunknak a történelem előtti paradicsomot, amelyben az emberek tökéletesek és egészségesek voltak. Talán valamelyik génünk teszi lehetővé, hogy őrültek legyünk és talán az intelligenciánk alapja egy ilyen tényező. Talán az intelligencia ára egy bizonyos fokú depresszió és neurózis.*