Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Bhaktivinód Thákur
A Bhágavata
Forrás: http://www.vaisnava.hu/letoltes/letoltes.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Mindannyiunknak el kell sajátítanunk ezt az ember és Isten kapcsolatáról szóló tudást, amirol a Bhágavata tanít bennünket. E magasztos igazságnak kellene lennie annak az útkereszteződésnek, ahol minden kutató léleknek úgy kellene találkoznia, mint egyazon iskola fiainak, hiszen e viszony megértésére törekszik minden igaz bölcselet

Tartalom

Transzcendentális episztemológia
Szambandha
Abhidhéja
Prajódzsana
Jegyzetek

Szójegyzék

Bevezetés

Hinduizmus... e fogalom hallatán sokféle érzés merül föl a nyugati emberben. Egyrészt az értetlenség, amit a jelenség páratlan bonyolultsága magyaráz, ugyanakkor a kiváncsiság, amit a misztikum iránti igény táplál. Talán ez az összetettség, sokrétűség tette és teszi ma is olyan vonzóvá és érdekessé ezt a világszemléletet.

A hinduizmus nem egy belső fejlődési folyamatban beérett világnézeti rendszer, hanem gyűjtőfogalom. Nem egy vallást, még kevésbé egyházat, vagy egységes filozófiai szerkezetet jelölő fogalom, hanem voltaképpen földrajzi megjelölés. Ugyanis a mohamedánok keresztelték el hindunak a Szindhu folyó túlpartján élőket, lévén, hogy az „sz” hangot „h”-nak ejtették. Így a hindu szó helyett célszerűbb, pontosabb kifejezőbb szót használni, mint például vaisnava, monista, s így tovább.

A védikus doktrínák sokrétűségében két fő vonulat különíthető el, a monista és a dualista felfogás. Ezen belül persze rengeteg irányzat létezik, egyesek teljesen egyedülállóak, mások oldalhajtások, sőt szinte idegenek a védikus szellem lényegétől. Hiszen például a védikus időkben is éltek materialista filozófusok, s ma is léteznek természeti jelenségeket, állatokat tisztelő törzsi vallások. Emellett a teista világ nézet kimagasló értékei is megtalálhatók, például az igen fejlett kultúrával, mélyreható filozófiával rendelkező, ősi hagyományokra visszatekintő vallások.

A monista, vagy személytelen felfogás az azonosság elvét hirdeti. Semmilyen vonatkozásban nem tesz különbséget az egyéni lelkek és a Legfelsőbb Lélek között, megfosztva ezzel a lelki tudományt a változatosság, a sokrétűség örömétől. A dualista, vagy személyes filozófia viszont feltárja az egyén szerepét és a Legfelsőbb valódi helyzetét, kettejük viszonyát s az ebből fakadó harmonikus boldogságot. Ez a személyes filozófia a vaisnavizmusban bontakozik ki a legteljesebb mértékben. Vaisnavának nevezik a Visnu -hívőket, Ráma, illetve Krsna híveit. A vaisnavizmus lényege a teljes harmónia a mindenkit vonzó (krsna) Abszolúttal, a bhakti-jóga folyamatán keresztül. Bhakti szeretetteljes önátadást jelent, s a legfontosabb „hindu” forrásművek szerint ezen keresztül lehet elérni az élet valódi célját, a tökéletességet és boldogságot.

Nyugaton a környezet megváltoztatásán fáradozik az ember, míg a keletiek elsősorban önmaguk megismerésére törekszenek. A bhakti-jóga pedig nemcsak elméleti alapokat kínál, hanem a mindennapokban alkotó módon megvalósítható filozófiai gyakorlatot is. Ez a gyakorlat évezredes tapasztalatokon és olyan védikus szent könyveken alapszik, mint a Bhagavad-gítá, vagy a Bhágavata Purána (Srímad Bhágavata), illetve a bengáli (gaudija) vaisnavák esetében a Csaitanja-csaritámrta. Hogy ezeket a műveket jobban el tudjuk helyezni, tekintsük át röviden a védikus irodalom szerkezetét!

A Védák India szent könyvei – a köztudatban ennyi él a rendkívül szerteágazó és sokrétű ind bölcseleti művekről. Keletkezésük a régmúlt homályába vész, legrégibbnek tartott darabját, a Rg-védát több évezreddel ezelőttről keltezik. Ám maguk a védikus írások arról tájékoztatnak, hogy a bennük foglalt tudásanyag örökkévaló kinyilatkoztatás, aminek lejegyzésére igen hosszú ideig nem volt szükség, mivel a régi időkben az embereknek igen jó memóriájuk volt, s a hagyomány megkívánta, hogy a tanítványok a szent szövegeket betéve tudják. A védikus irodalom csak szűken értelmezve jelenti a négy Védát - Rg, Száma, Jadzsur és Atharva -, ám tágabb értelemben ide sorolható minden olyan írás, amely konklúziójában nem tér el a Védák tanításától. Ezért tekintik a Puránákat – köztük a Srímad Bhágavatát – és a történeteket – például a Mahábháratát – az ötödik Védának. A Száma Védához tartozó Cshándógja Upanisád is ezt támasztja alá: „Kedves Uram, én végigtanulmányoztam a Rg-, a Jadzsur- és a Száma-Védát, a negyedikként ismert Atharva-védát, valamint az ötödik Védát is, vagyis a történeteket és a Puránákat.”"

A Védák főként himnuszokat, áldozati előírásokat, szertartásokat, vagy mágikus formulákat tartalmaznak. A ceremóniák feltűnő bonyolultsága azt sejteti, hogy a Védák igen fejlett vallási rendszer eredményei. Ám idővel ez a bonyolult rendszer követhetet- lenné vált. Elhalványult az a tudás, amely képes volt eligazodni a védikus nyel vezetben, vagy amely megfelelt volna a Védák igen magas követelményeinek. Így vált mára követhetetlenné a védikus áldozatkör, s a közönséges ember számára szinte kibogozhatatlanná a Védák eredeti szövege. A tanítás azonban mégsincs teljesen elzárva az emberek elől, mert a történetek (itihászák) és Puránák közért hető formában ismertetik azt. Ezt támasztja alá a XVI. század elején élt vaisnava filozófus, Dzsíva Gószvámi is: „Mivel korunkban rendkívül nehéz megérteni vagy követni a Védákat, s még azok a bölcsek is kiforgatják és félremagyarázzák a szavait, akiknek ápolniuk kellett volna a hagyományt, ezért a jelen korszakban az itihászák és a Puránák szolgálnak a Védák igazi magyarázatául.”

A fenti idézetek mellett sok más írás és védaszakértő is egyetért abban, hogy a Puránák a védikus irodalom szerves részét képezik. A Puránák és a történetek a dualizmust bi zo nyítják, s az önmegvalósítás legcélravezetőbb folyamataként a bhakti-jógát jelölik meg, ezért a személytelen filozófia hívei mindig is igyekeztek oly módon beállítani a helyzetet, hogy a világ ne tekintse védikusnak a Puránákat. Ezt azonban a gyakorlat nem támasztja alá, hiszen a védikus hagyományokat követő indiaiak zöme mind a mai napig a Bhagavad-gítát, a Rámájanát és a Bhágavata Puránát tartja a legfontosabb, leg inspirálóbb muveknek, holott ezek mind az ötödik Védához tartoznak. Az is tagadhatatlan, hogy a kulturális életre, az irodalomra és a többi művészeti ágra a vaisnava irányzat volt a legnagyobb hatással.

A Puránák közül is kiemelkedik a Bhágavata Purána, amit Srímad Bhágvavatának és Paramahansza Szanhitának is neveznek. Ez az ind bölcselet egyik legértékesebb alkotása, s a magyarul is megjelent Bhagavad-gítá mellett ma is a legnépszerűbb védikus mű. Tizennyolcezer versben beszéli el azokat az eseményeket és tanulságokat, amiket a kronológiai kötöttségekhez nem ragaszkodó ind gondolkodás az ember igaz boldogulása érdekében üdvösnek tart. A Védák rendkívül szerteágazó, sokszor áttételes tanácsaival szemben a Srímad Bhágavata közvetlenül azokat a célokat határozza meg, melyek a vaisnava gondolkodás szerint az élet tökéletességét jelentik.

Ez a könyvecske a Srímad Bhágavata etikájáról és filozófiájáról szól. Megtudhatjuk belőle, miként eszmél rá a nyugati muveltségu hindu az európai gondolkodók tanulmányozása után saját ősi kultúrájának páratlan erkölcsi értékeire. Kulturális kitekintés A Bhágavata. Hiteles forrásból ismerhetjük meg annak a bölcseletnek az alapművét, amely ma is milliók világnézetét és mindennapjait befolyásolja. Emellett érdekes párhuzam kínálkozik a múlt század végén, e század elején lezajlott bengáli felvilágosodás és annak több, mint száz évvel korábbi magyar megfelelője, illetve a mai magyarságnak a nyugathoz fűződő kapcsolata között. Milyen forrásokhoz nyúlhatott a hódító angolokkal szemben az ébredő bengáli hazafiság? Az identitás meglelésének szép példája Bhaktivinód Thákur munkássága, aki a katonai, gazdasági, oktatási és kultúrális téren egyaránt lehengerlő, az indiaiaktól idegen értékrendet meghonosító angolok ellenében a saját ősi hagyományaik méltó értékelését szorgalmazta honfitársai körében. Ugyanakkor Bhaktivinód Thákur az európai gondolkodás logikáját követve tárja elénk a Srímad Bhágavata egyetemes értékeit. A nyugati bölcselők ismeretében bizonyítja, hogy tőlünk sem idegen a védikus gondolat. A párhuzam azért is érdekes, mert több, mint ezeréves itt-tartózkodása ellenére a magyar megőrizte ázsiai vonásait, úgy gondolkodásában, mint lelki beállítottságában.

A szerző, Bhaktivinód Thákur másfél századdal ezelőtt, 1838. szeptember 2-án született Bengálban. Tehetős családból származott, angol iskolákat végzett, egyetemi tanulmányait Kalkuttában fejezte be. Apai nagyatyja halssálos ágyán azt kérte tőle, hogy tanulmányozza végig Orissza tartomány fontosabb szent helyeit. Az orisszai zarándokút jelentette irodalmi tevékenységének is a kezdetét, egyik első munkájában az ottani ásramokban szerzett tapasztalatait foglalta össze. Hamarosan tanári állást vállalt, majd állami tisztségviselő lett. A fontos közéleti megbízatás nem akadályozta irodalmi és vallási-filozófiai igényű tevékenységét sem. Előadásokat tartott a vaisnava hagyományról, az Isten iránti odaadás, a bhakti bölcseleti alapjairól. Egyik ilyen előadása a jelen kiadvány is. Élete során több, mint száz köny vet adott ki és írt angol, szanszkrit és bengáli nyelven. Nappal hivatásának élt, szabadidejét népes családjának szentelte, éjjel pedig írt, fordított, jegyzeteket készített, a Védákat tanulmányozta. 1881-ben vaisnava folyó iratot indított, később filozófiai egyesületet alapított. Az aktív élettől 1908-ban vonult vissza, s minden idejét az elmélyült lelki életnek szentelte. 1914-ben halt meg, mint a vaisnava tradíció kiemelkedő képviselője, megújítója és felvirágoztatója.

Kortársa, Bankim Csandra, a bengáli irodalmi felvilágosodás neves képviselője így emlékezett meg róla: „Miközben én európai módra öltözködtem és mindent megtudtam Európáról, amit csak érdemes volt, addig Bhaktivinód a bhakti tradíciót igyekezett bemutatni nekünk. Az ő könyveit tanulmányozva megértheti az ember, hogy helye az irodalom legmagasabb csúcsain keresendő.”

B.A. Narayan

A Bhágavata etikája

Mindannyian szeretünk érdekes, új könyvet olvasni. Buzgón gyűjtjük a számunkra értékes gondolatokat, és amint ezzel megvagyunk, nem is vagyunk többre kíváncsiak. Így szerzi ismereteit általában mindenki, aki valamire is tartja magát, vagy akit valamire is tartanak. Igazában a legtöbbje úgy olvas, hogy egyszerűen átveszi a mások által közölt tényeket, megállapításokat. Ettől azonban nem lesz okosabb. Aki tanulni akar, annak kreatív véleményt kell formálnia az olvasott tényekről, nem meddően bekebeleznie és magába rekesztenie őket. Aki tanul, az – akárcsak a Hold – tükrözze vissza mindazt a fényt, amit az író rávet, ne börtönözze be a tényeket és gondolatokat, mint bíró az elítéltet!

A gondolat progresszív. Az író gondolatának úgy kell érnie az olvasóban, hatnia rá, hogy javítson rajta, tökéletesebbé tegye. A legjobb kritikus az, aki tovább tudja fejleszteni a régi gondolatot; mert aki csak gáncsol, elítél, az a haladás ellensége és persze a Természeté is.

– Láss hozzá újfent – buzdít a kritikus – , mert a „régi írás elkopott”. Temessék el végre a vén írót, fölötte eljárt már az idő.

Ezek üres frázisok! A fejlődés minden bizonnyal természeti törvény, ám idő múltával javítgatni, tatarozni is kell. Mindenesetre fejlődni annyi, mint tovább menni, följebb lépni.

Mármost, ha a balga bírálóra kell hallgatnunk, akkor vissza is fordulhatunk a kiinduló pontra, és kezdhetjük elölről a versenyt. Az után, mikor a fél távot újra megfutottuk, megint ránk kiált majd egy másik, hasonszőrű kritikus: Eredj vissza, mert rossz úton jársz! – így együgyű bírálóink sohasem engedik végigjárni az utat, hogy meglássuk, mi vár ránk a következő állomáson. A felszínes kritikus és a meddő olvasó két nagy ellensége a haladásnak; őrizkedjünk tőlük!

A jó kritikus ellenben azt tanácsolja, hogy tartsuk meg, amit már elértünk, és onnét lépjünk előrébb, ha kell, kisebb-nagyobb módosításokkal. A visszafordulást azért nem ajánlja, mert azzal hiába vesztegetnénk drága időnket, munkánk semmivé válna. Ehelyett hasznos útmutatásokat ad, így segítvén a továbbfejlődést. Ugyanez jellemzi az okos tanítványt is. Régi szerzők műveit olvasván megérti azok szellemi szintjét. Sohasem fordulna meg fejében az a gondolat, hogy valamely könyvet haszontalansága miatt tűzre kellene vetni.

Egy gondolat sem felesleges. A gondolat olyan eszköz, mely által elérhetjük célunkat. Aki elítéli, és elveti a rossz gondolatot, nem gondol arra, hogy a rossz utat is meg lehet javítani, jó minőségűvé építeni. Az egyik gondolat út a másikhoz. Az olvasó így rájön, hogy a mával foglalkozó gondolatok a holnapi témák alapkövei. Az emberiség fejlődésében a gondolatok szükségképp alkotják mindig az ötletek és célok végtelen sorozatát. A nagy újítók mindig azt hangsúlyozták, hogy nem lerontani, hanem betölteni jöttek a régi törvényt. Valmiki, Vjásza, Platón, Jézus, Mohamed, Konfucius és Csaitanja Maháprabhu vagy szóról-szóra ezt mondták, vagy ez szavaik értelme.

A Bhágavatát, mint nagy emberek minden vallásos munkáját vagy filozófiai előadását és írását, sok gáncs érte az igénytelen olvasók és földhözragadt kritikusok oktalansága miatt. Már az előbbi is annyit ártott neki, hogy az okozott rosszban felülmúlta az utóbbit. Ragyogó, igazságot és bölcsességet kutató elmék haladtak el e mű mellett anélkül, hogy figyelemre méltatták volna, mert a felületes olvasóktól és a tőlük kapott tájékoztatásból merített előítélet eltanácsolta őket az elfogulatlan kutatástól. Hogy másokat ne is említsünk, Rám Móhan Roj, a kiváló elme, a brahmaizmus szektájának alapítója sem tartotta érdemesnek, hogy a vallásos irodalomnak ezt a gyöngyét tanulmányozza. A védánta filozófiának azon kapuján lépett be, amit Sankara, a dzsainák esküdt ellensége emelt májávád stílusban, s kifelé jövet az indiai jellegzetességeket öltött, unitárius keresztény hit felé vette útját.

Rám Móhan Roj újításra termett ember volt. Képtelen volt belenyugodni Sankara májávádi filozófiájának illúzió-elméletébe. Szíve teli volt a Természet szeretetével, lelke mélyére tekintve tudta, hogy nem képes elhinni az élőlény Istennel való teljes mértékű azonosságát. Elkeseredetten tört ki Sankara dogmáiból, át a Koránéba. De ez sem elégítette ki. Akkor hozzáfogott, hogy Jézus különösen szép történetét és tanítását tanulmányozza, előbb angol fordításban, majd eredeti görögben ? így végül a zsidó újító szent zászlaja alatt keresett menedéket.

Ugyanakkor Rám Móhan Roj hazafi is volt. Hazáját is ugyanúgy meg akarta reformálni, ahogyan azt önnönmagával tette. Jól tudta, hogy az igazság nem kizárólag egyetlen személyé, nemzeté, vagy fajé, hanem Istené; és az embernek, akár a sarkokon, akár az egyenlítőn él, joga van hozzá, mint az Atya örökségéhez. Ezen az alapon azt akarta, hogy a zsidó Megváltó által hirdetett igazságok az övé és honfitársaié is legyenek; így megalapította a Brahma Szamádzsát, figyelmen kívül hagyva hazája ékszerének, a gyönyörű Bhágavatának tanítását. Bármilyen nagyszerű gondolkodó volt is, bölcselete Sankara sivár kis állomásától kiindulva szerencsétlenül lekanyarodott a nagy vasúti fő vonalról a ranigundzsi mellékvágányra, s nem Nadia híres Bhágavata hirdetőjének (Csaitanja Maháprabhunak) hatalmas Delhi-béli pályaudvaráról próbálta a vonalat továbbépíteni. Többre jutott volna, ha azon a ponton kezdi az újítást, ahol az utolsó indiai reformátor abbahagyta. Nincs kétségünk afelől, hogy a múló idő helyrehozza majd ezt a hibát is, a mellékvágány meg valahol majd beletorkollik a haladás fővonalába. Nem szándékunk ebbe a témába jobban bele mélyedni. Elég annyi, hogy a Bhágavata nem keltette fel Rám Móhan Roj figyelmét.

A Bhágavatát tehát sok bírálat érte a felszínes kritikusok, hinduk és külföldiek részéről egyaránt. Sok olyan honfitársunk is elátkozta, elítélte, aki aligha olvasta, és el sem gondolkozott azon a bölcseleten, amelyen alapszik. Ezt a művel szemben még iskoláskorukban magukba szívott megalapozatlan előítéletük váltotta ki. A szellemileg és értelmileg alacsony fokon álló tanítók szerint ugyanis a Bhágavata csak nevetség tárgya, mely nem méltó a tanulmányozásra. Így aztán az immár felnőtt diáknak sem könnyű leráznia ezt az előítéletet, hacsak elfogulatlanul nem tanulmányozza a könyvet, és el nem töpreng a vaisnavizmus tanain.

A mi életünk is ezt példázza. Főiskolás korunkban a Nyugat filozófiai munkáit olvastuk, gondolatot váltottunk a kor bölcseivel, s valósággal gyűlöltük a Bhágavatát. Ez a nagy mű szemünkben a XIX. század hoz aligha alkalmazkodó, bűnös és buta gondolatok tárházának hatott, és már azon is méregbe gurultunk, ha valaki védelmébe vette. Számunkra akkoriban egy Channing, Parker, Emerson vagy Newman kötetnek nagyobb volt a súlya, mint az egész vaisnava irodalomnak. Mohón, fokról-fokra tanulmányoztuk a Szentírás különféle magyarázatait és a Tattva Bóddhini Szabha munkáit, melyekben voltak ugyan kivonatok az Upanisádokból és a Védákból is, ám egyetlen vaisnava műhöz sem volt szerencsénk. Idővel azonban, ahogy korosodtunk, és ahogy vallási érzelmeink kibontakoztak, hitünkben egységesítőkké váltunk, és úgy imádkoztunk, mint Jézus a getszemáni kertben. Olykor-olykor rábukkantunk egy-egy műre a nagy Csaitanjáról, és ahogy némi figyelemmel olvastuk – hogy megállapítsuk, mi Nadia hatalmas géniuszának történelmi szerepe –, lehetőségünk nyílt arra, hogy összegyűjtsük magyarázatait a Bhágavatáról, melyet a benáreszi védánta iskola spekulálgató szannjászi tagjai előtt fejtett ki. Ez a véletlenszerű tanulmányozás megszerettette velünk a keleti üdvözítőnkről szóló összes művet. Nehezen bár, de összeszedtük a Csaitanja tanítványai által, szanszkrit nyelven írt híres kar csá-kat. Az ezekből a forrásokból a Bhágavatáról kapott tájékoztatás annyira vonzott, hogy megszereztük e mű egy teljes példányát, és Srídhar Szvámí híres magyarázatai – melyek a filozófiai gondolkodásban járatlan elme számára eléggé érthetetlenek - segítségével tanulmányozni kezdtük a szöveget. Végül is az ilyen tanulmányozásból sikerült megismerni a vaisnavizmus valódi tanítását. De nehezen tudtunk megszabadulni az éretlen évek alatt ránkragadt előítéletektől!

Amennyire mi tudjuk, a vaisnavizmus egyetlen ellensége sem talál semmi szépet a Bhágavatában. Az őszinte kritikus viszont becsületes bíró, akiben nincs sem előítélet, sem pártoskodás. Mohamed buzgó követője minden bizonnyal egy bukott angyal hamisításait fogja látni az Ótestamentumban, míg a Szentháromság-hívő keresztény valószínűleg Mohamed tanítását, mint ambiciózus újítóét fogja elítélni. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a kritikus nem lehet más szellemi beállítottságú, mint a szerző, akinek az érdemeit el kell bírálnia. Különféle gondolatok léteznek, melyek más és más utat lelnek. Ezért van az, hogy az unitárius egyház gondolkodásához, avagy a Sankara védántájához szokott ember nemigen találja tiszteletreméltónak a vaisnavák hitét. Más részt az a tudatlan vaisnava, akinek nincs más dolga, mint hogy Nitjánanda Prabhu nevében ajtóról-ajtóra járva kolduljon, nem találja jámbornak a keresztényt, csupán azért, mert képtelen megérteni, ahogyan az gondolkodik saját vallásáról. Lehet, hogy mindkettő – a keresztény is, a vaisnava is – lényegében ugyan azt tanítja, mégsem hagyják abba a harcot egymás ellen, mert a közös gondolatra a maguk különböző útján jutottak el. Ezért vegyül még a jámbor keresztények érvelésébe is oly sok igazságtalanság, mikor kifejtik hibás felfogásukat a vaisnavák vallásáról.

A filozófia és a teológia különféle tárgyai olyanok, mint az elénk tornyosuló, járhatatlan hegyek csúcsai, figyelmet keltve és kutatásra csábítva. A gondolkodók és mélyen elmélkedők az ész és a tudat révén teszik meg észrevételeiket, ám ha munkához látnak, más- és másképp érvelnek. Szempontjukat társadalmi és bölcseleti életük körülményeiből származó helyzetük szabja meg, és ezek különbözni fognak, ahogy a világ részei is különböznek egy mástól. Platón a lelki kérdés csúcsára nyugatról nézett föl, Vjásza megfigyelései keletről származnak, Konfuciusé még keletebbről, Schlegelé, Spinozáé, Kanté és Gothéé még nyugatabbról. A megfigyelések más-más időben és más-más céllal keletkeztek, de a következtetés mindben ugyanaz, annyira, amennyire a megfigyelés tárgya is ugyanaz. Mind a Nagy Szellemet kereste, a mindenség feltételekhez nem kötött Lelkét. Ezt kutatták és érezték át ösztönösen. Szavaikban, kifejezésükben talán különböztek egy mástól, de tanításuk jelentése mindnek ugyan az. Igyekeztek megtalálni az abszolút vallást, és törekvésüket siker kellett, hogy koronázza, mert Isten mindent megad gyermekeinek, amit csak kérnek. Egyedül tiszta, becsületes, jámbor és szent szív kell hozzá, s akkor érezni fogjuk következtetéseik szépségét.

A pártoskodás szelleme – az igazságnak ez az ősellensége – mindig meg fogja hiúsítani a kutatónak azt a törekvését, hogy összegyűjtse az igazságot hazája teológiai műveiből, és azt hiteti el vele, hogy az abszolút igazság nem létezhet másutt, mint saját vallásának ősi könyveiben. Van-e jobb példa erre, mint Benáresz egyik filozófusa, aki nem talált igazságot az ember egyetemes testvériségében és Isten közös Atyai mivoltában? Kizárólag a maga módján gondolkodott, így sohasem pillanthatta meg a keresztény hit szépségét. Ahogyan Krisztus az Atyjára gondolt, az az abszolút szeretetet tükrözi, és mindaddig, amíg az a bizonyos filozófus el nem sajátítja ezt a fajta felfogást, meg lesz fosztva a nyugati üdvözítő prédikálta abszolút hittől. Hasonlóan, a kereszténynek is át kell váltania arra a gondolkodásmódra, amelyet a védántista követ, hogy megbarátkozhassék annak bölcs következtetéseivel. Ezért a bíráló legyen megértő, jó, igazságos, őszinte, pártatlan és együttérző lélek.

„Miféle mű az a Bhágavata ?” – kérdezte egy nemrég Indiába érkezett európai. Társa komoly tekintettel azt felelte, hogy a Bhágavata az a könyv, amelyből orijai szolgája minden este fölolvas néhány hasonszőrű társának; tele olyan emberek érthetetlen, barbár zsargonjával, akik homlokukat és orrukat valamilyen agyaggal vagy krémmel festik be, testük különféle tájain pedig a gyors üdvözülés reményében apró fagyöngysorokat viselnek. Egy másik társa, aki járt már valamerre az ország belsejében is, nyomban ellentmond, azt magyarázván, hogy a Bhágavata olyan szanszkrit mű, melyre az ún. gószvámi szekta tagjai tartanak igényt, azok az emberek, akik mantrá-kat, „varázsigéket” adnak követőiknek, valamint megfelelő mennyiségű arany fejében semlegesítik az elkövetett bűneiket, akárcsak a pápa teszi azt Olaszországban. A harmadik úriember, egy ifjú bengáli, aki az angol gondolkodás pórázán él, és sem mit sem tud hazájának Mohamed előtti történetéről, újabb magyarázattal szolgál: szerinte a Bhágavata egy ambiciózus és erkölcstelen ember, Krsna életéről számol be. Ennyit tanult a nagyanyjától, mielőtt még iskolába járt volna. Vigasztaló, hogy az Igazság örökkévaló, s a tudatlanság soha nem befolyásolhatja.

A nagy Bhágavata tehát ismeretlen maradt a átlagemberek számára, miként a vakok előtt az elefánt, amint azt John G. Saxe verse írja:

Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
„Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!”

Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
„Lándzsaszerű az elefánt”, állítja egyenest.

A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
„Értem!”, kiáltja fennen ő, „Kígyó az elefánt!”

A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
„Csodálatos formája van”, lelkendezik, „Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!”

Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
„Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező.”

A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
„Kötélforma az elefánt”, imígy nyilatkozott.

A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

TANULSÁG

Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!

A Bhágavata ily módon ír magáról: „Ez a mű maga a lelki szeretet temploma; a gondolat (a Védák) fájának gyümölcse Sukadéva ambróziás szavaival elegyítve. Ó, ti jámborok! Igyátok hát újra meg újra a Bhágavata nektárát, mindaddig, míg e halandó testben vagytok! [1]

A Garuda Purána pedig azt mondja: „A Bhágavatát tizennyolcezer slókából komponálták, a Védák és a Védánta legjobb részeit tartalmazza. Aki édes nektárába belekóstolt, annak nem lesz kedve többet más vallásos könyvet olvasni.”[2]

Minden figyelmes olvasó csatlakozni fog e dicshimnuszhoz. A Bhágavata – mindenekelőtt Indiában – maga a Könyv. Aki egyszer belefog, az valósággal áttelepül az anyagnélküli lelki világba. A Bhágavata igaz követője lelki ember: már szakított érzéki természetű időleges kapcsolataival, s abban a régióban lakozik, ahol Isten örökké létezik és szeret. E hatalmas mű alapja az isteni inspiráció, felépítménye pedig visszatükröződés. A közönséges olvasó számára nem lenyűgözőnek, hanem inkább érthetetlen, nehéz olvasmánynak tűnik. Ezért alaposan kell tanulmányoznunk olyan nagy magyarázók segítségével, amilyen Srídhar Szvámi, az isteni Csaitanja, vagy pedig az Ő kortársai.

Nadia nagy prédikátora, akit tehetséges és művelt tanítványai Istenként imádtak, elmondja nekünk, hogy a Bhágavata azon a négy slókán alapul, amelyet Vjásza Náradától, a teremtett lények legnagyobb tudósától kapott. Azt is el mondja nekünk, hogy Brahmá hosszú esztendőkön át kutatta a világ végső okát, keresztül-kasul járva az anyagi univerzumot, de amikor belátta, hogy külsődleges keresése csődöt mondott, elmélyült önnön lelki természetébe, és hallotta, amint az Egyetemes Lélek ezt mondja neki:

„Ó, Brahmá! Átadom neked a lelki ismereteket önnön valómról, kapcsolataimról és kedvteléseimről, melyeket különben oly nehéz megérteni. Te teremtett lény vagy, nem könnyű tehát felfognod azt, amit adok, ezért megáldalak lelki értelemmel, s így majd megértheted a lényemet, eszméimet, transzcendentális testemet, tulajdonomat, tetteimet, illetve a tökéletlen tudás ezekhez fűződő viszonyát. A kezdetben, minden lelki és anyagi teremtése előtt, voltam én, majd megteremtésük után bennük vagyok létük és igazságuk alakjában, ám a mindenség elmúlása után is megmaradok ugyanolyannak, amilyen voltam és amilyen vagyok. Legyen az bármi, ami valósnak tűnik, vagy legyen bármi felfoghatatlan, ami önmagában igaz - mind az én csalóka teremtőerőm alárendeltje, akár a fény és a sötétség az anyagi világban.” [3]

Nehéz mindezt röviden kifejteni. Ahhoz, hogy világos legyen, el kell olvasni az egész Bhágavatát. Amikor a nagy Vjásza végrehajtotta a Védák és az Upanisádok átrendezését, a tizennyolc Puránát megtöltötte a régmúlt idők följegyzett és föl nem jegyzett hagyományaiból össze gyűjtött tényekkel, megszerkesztette a Védántát és a hatalmas Mahábháratát, a nagyhírű epikus költői művet, és elkezdett a maga elméletein és tételein gondolkodni, úgy találta, mint Gothe Faustja – még mindig nem lelte meg a valódi igazságot. Ekkor befelé fordulva kutatni kezdte önmaga lelki természetét, és ekkor történt meg, hogy a fentiekben említett igazságot kinyilvánították előtte, a maga és a világ javára. A bölcs egyszerre fölismerte, hogy előző műveit felül kell vizsgálnia, mivel azok nem tartalmazzák a teljes igazságot, s nem is szabadna szólniuk másról ezen kívül. Ezzel az új gondolattal vált képessé korábbi valláseszméjének továbbfejlesztésére. Hogy e változásnak eleget tegyen, hozzálátott a Bhágavata megírásához. Ebből a tényből olvasóink nyilván felismerik a Bhágavata fontos szerepét a hindu teológiai művek könyvtárában.

E páratlan alkotás a mi nagy Csaitanjánk szerint arra a három alapigazságra tanít, amelyből az ember abszolút vallása áll. Navadvípi prófétánk így nevezi ezeket: szambandha, abhidhéja és prajódzsana, azaz a Teremtő és a teremtett közötti viszony , az ember Istennel szembeni kötelessége és a humanitás kilátásai. Ebben a három szóban summázódik az emberi tudás egész óceánja, már amennyit bejártunk belőle az emberi fejlődés jelen koráig. Ezek a vallás főbb tételei, és – amint erre Csaitanja tanít bennünket – az egész Bhágavata e három nagy szempont elméleti és gyakorlati magyarázata.

A Bhágavata arra tanít mind a tizenkét skandájában (énekében), hogy csak egy Isten van, aki mindig teljes volt önmagában, most is az, és az is marad örökkön örökké. Az idő és tér, amelyek feltételt szabnak a teremtett tárgyaknak, teljesen az Ő legfelsőbb lelki természete alatt állnak, mert az feltételek nélküli és abszolút. A teremtett tárgyak az idő és tér hatásának alárendeltjei; ezek jelentik a májá néven ismeretes teremtett világ fő elemeit. A májá olyasmi, amit nem könnyű megértenünk nekünk, akik a varázsa alatt állunk, ám Isten – amennyire csak jelenlegi állapotunkban felfoghatjuk – megérteti velünk ennek elvét lelki percepciónk révén.

Az elhamarkodott bírálat – akár egy be nem tört ló – a májá említésénél bokrosodik meg, és elveti ezt a gondolatot, mondván, hogy azonos Berkeley püspök elméletével.

– Legyen türelmes a vizsgálódásban! – felelünk rá azonnal. Istenben létezett minden gondolat, vagy máskülönben elvesztené a mindentudás Őreá oly bölcsen alkalmazott jelzőjét.

A természet tökéletlen fele ugyanúgy szerepelt már Isten gondolatai között. Mi más is teremthetett volna egy ilyen világot, mint a májá, amely az – mindenhatóságának alárendelt, örökkévaló része. Akadékoskodhatunk, ahogy csak akarunk, ez az igazság a teremtett univerzummal kapcsolatban.

Ez a májá választ el bennünket Istentől mindaddig, amíg lelkünk meg nem tisztul minden anyagi szennytől; ha viszont egyszer valaki sikeresen lerázza az illúzió kötelékeit, képes lesz még ebben a porhüvelyben megtanulni, hogyan lépjen transzcendentális természete szerint kapcsolatba a föltételek nélküli Abszolúttal. Nem, a májá nem csupán káprázatot, hanem az örök igazság leplezését, elfedését is jelenti. A teremtés nem maga a májá, de alá van vetve annak az elvnek. Persze az elmélet idealisztikus, de csak a helytele magyarázatok folytán degradálódott zagyvasággá. Ezért neveti ki a materialista a sankariták elméletet, mondván: „Hogy lehetne a testem, a víz, a levegő és a föld puszta idea valóságos lét nélkül?” – és jót nevetve kezébe veszi Sankara könyvét, mint maró gúnyának céltábláját. Az igazi idealista dualista is kell, hogy legyen. Hinnie kell, hogy mindazt, amit érzékel, Isten teremtette; teljesen lelki természetű és vonatkozású - ugyanakkor nem szabad azt vélnie, hogy a természet külső megjelenésében maga a teljes igazság.

A Bhágavata arra tanít, hogy amit valóban észlelünk, az igaz, de annak materiális megjelenése átmeneti és illuzórikus. Az idealista doktrína akkor hibázik, amikor teljesen hamisnak, azaz nemlétezőnek tartja az anyagi természetet. A Bhágavatában kifejtett filozófia igaznak mondja e világot, ha nem is olyan örökkévaló igaznak, mint amilyen Isten és az Ő eszméje. Mi baj származhat abból, ha az ember lelkileg igaznak hiszi az anyagi természetet, vagy ha a társadalom fizikai viszonylatait és fázisait tisztán lelkinek látja?

Nyilvánvalóan ez nemcsak névbeni, hanem természetbeni változást is jelent. A természet örökkévalóan lelki, de a májá hatására durva fizikai, anyagi formában nyilvánul meg. A fejlődő, haladó ember igyekszik megszabadulni ettől a durva eszmétől, mely természeténél fogva gyerekes és ostoba, s legyőzve a májá beavatkozó elvét, lelki természetében Istennel él állandó egységben. E kötelék lerázása jelenti az ember felszabadulását, üdvözülését. A szabaddá lett ember nyíltan meg fogja vallani szellemi testvéreinek: „Ha Istent akarod látni, nézz rám, ha pedig eggyé akarsz válni Vele, kövess engem !”

Mindannyiunknak el kell sajátítanunk ezt az ember és Isten kapcsolatáról szóló tudást, amiről a Bhágavata tanít bennünket. E magasztos igazságnak kellene lennie annak az útkereszteződésnek, ahol minden kutató léleknek úgy kellene találkoznia, mint egyazon iskola fiainak, hiszen e viszony megértésére törekszik minden igaz bölcselet. A Bhágavata ezt szambandha-gjánának, vagy más szóval a feltételekhez kötött élőlény és az Abszolút kapcsolatáról szóló tudásnak nevezi.

Most pedig megpróbáljuk kifejteni a Bhágavata által emlékezetünkbe vésett másik nagy elvet, a kötelesség elvét. A teremtmény lelkileg kell, hogy imádja a Teremtőt, s ezt háromféle képpen teheti:

Minden teológus egyetért abban, hogy csak egy Legfelsőbb Isten van, de abban már nem tudnak megegyezni, hogy milyen nevet ad janak neki, mivel az imádás külön féle módját vallják, s fogadják el szellemi evolúciójuknak meg felelően. Egyesek mint Brahmant, má sok mint Paramátmát, megint mások mint Bhagavánt imádják Őt [5]. Akik csodálják végtelen nagyságát, és vonzódnak mindent-átható, személytelen aspektusához, azok Brahmannak szólítják Istent. Ezt a folyamatot gjáná-nak, azaz a tudás művelésének nevezik. A jóga pedig az, amikor a Legfelsőbbet mint az Egyetemes Lelket imádják a vele való lelki egység reményében. E folyamat követői Paramátmának hívják Őt. Amikor pedig Istent a mindenség mindeneként imádják teljes szívvel, minden erővel, gondolatban, szavakban és tettekben – az a bhakti. Az isteni szeretet ezen útját járók Bhagavánnak, a mindenkit elbűvölő, Legfelsőbb Személynek szólítják Őt. Az a könyv, amely Bhagaván imádatáról és a Vele való kapcsolatokról ír, elnyeri a bhágavata címet, sőt, e folyamat (bhakti) követőjét is e néven is merik.

Ilyen tehát a Bhágavata, amely kétségkívül a Könyv az istenhívők minden osztálya számára. Ha az ember Istent lelkileg, szívéből, elméjéből minden erejéből, mint a mindent a mindenségben imádja, akkor bhágavata, és olyan lelki életet él, amit sem a személytelen Brahman aspektus imádója, sem a lelkét az Egyetemes Lélekkel, a Paramátmával egyesíteni szándékozó jógi nem érhet el. Bhagaván felsőbbsége abban rejlik, hogy a teista imádat minden fajtáját egyesíti az emberi természet egy fensőséges elvében, melyet bhakti néven ismernek. Ennek a szónak nincs pontos megfelelője az európai nyelvekben. Legfőbb elvei a jámborság, önátadás, lemondás és a minden kéréstől (kivéve a megbocsátás kérelmét) mentes lelki szeretet. A Bhágavata arra tanít, hogy Istent ezen magasztos, páratlan eszmény szerint imádjuk, amely mérhetetlenül több az emberi tudásnál és a jóga doktrínájánál.

Idő szűkén egyelőre nem fejthetjük ki, miként bontakozott ki a bhakti-eszmény oly gyönyörűen első szintjéről, a brahmikus imádatból – amit főként a Végtelen csodálata jellemez, s ezért a sánta-rasza névvel jelölik – egészen a legmagasabb, az ötödik stádiumig, az Istennel a szeretetben való abszolút egyesülésig, amit kedvesen a mádhurja-rasza vagy préma-bhakti névvel illetnek. Ennek teljes magyarázata vastag kötetet alkotna, amit most nem kívánunk megírni. Elég annyi, hogy a bhakti öt különböző stádiumon (sánta, dászja, szakhja, vátszalja és mádhurja, azaz a semleges, szolgai, baráti, szülői és szeretői rajongáson) át jut fejlődése legmagasabb, legtisztább fokára. Ezen a síkon pedig alkalmassá válik majd a tovább fejlődésre, a prémából a mahábháva (az isten szeretet felső foka) felé, s ez már valóban teljes átmenet a lelki világba, ahol egyedül Isten a lelkünk vőlegénye.

A terjedelmes Bhágavata nem egyéb, mint ennek az elméletnek részletes ábrázolása hogyan fejlődik fokozatosan a lélek a durva fizikai síkról a mindenben tökéletes Egyetemes Lélek felé, akit személyesnek, örökkévalónak, abszolút szabadnak, mindenhatónak, valamint mindentudónak ismernek. Ez a mű mentes minden közönséges, illetve anyagi gondolattól, minden témája lelki. Közöl ugyan összehasonlításokat az anyagi világgal, de csupán avégett, hogy a lelki felfogást a komoly tanulóba oltsa. Találó, bölcs párhuzamai még a tudatlant és az ügyefogyottat is meggyőzik. Az anyagi világból vett példák mindenképp szükségesek a lelki eszmék megvilágosítására. A Bhágavata hiszi, hogy a természet lelke az igazság, és az egyetlen lényeges rész a természetben.

Az anyagi természet érzékelhető megjelenése teljesen elméleti dolog, bár hitünket ez befolyásolta leginkább gyermekkorunktól fogva. A természet külső megjelenése nem egyéb, mint lelki arculatának biztos jelzője. Ezért szükségesek a hasonlítások, egy- bevetések! A szemmel láthatónak (a természetnek) meg kell magyaráznia a láthatatlant (a lelket), másképp az igazság örökre rejtve marad, és az emberi szellem soha sem növi ki kamaszkorát, akkor sem, ha szakálla már olyan fehér, mint a Himalája hava.

Az egész értelmi és erkölcs-filozófiát az anyag magyarázza meg. Emerson szépen kifejti, hogy az erkölcs-filozófia minden kifejezése eredetileg anyagi tárgyak nevéből származik. Hallás, fej, szellem, gondolat, bátorság; eredetileg mind-mind az anyagi világban észlelt dolgoknak a közönséges neve volt. Hasonlóan, minden lelki képet az anyagi világból vett ráma keretez, hiszen az anyag a lélek szótára. Az anyagi példák a lelki dolgok és fogalmak árnyékai, melyeket fizikai szemünk lelki felfogóképességünkhöz továbbít.

A végtelen jóságú és szerető Isten megteremtette ezt az állandó kapcsolatot az igazság és az árnyék között, hogy az Őáltala nekünk fönntartott igazságot megértesse velünk. Az óra kifejezi az időt, az ábécé az összegyűjtött tudás kész letét, a hangszerek szép zenéje a lelki világ örök harmóniájának eszméjét, a ma, a holnap és a holnapután pedig az örökkévalóság felfoghatatlan fogalmát érzékelteti. Ily módon győzhetik meg az anyagi példák lelki természetünket is a vallás igazán lelki eszményéről. Ez az oka annak, hogy Vjásza a lelki imádat megmagyarázása érdekében okosan olyan anyagi hasonlatokat alkalmazott, melyek érzékeltetik a lelki igazságot. Elhatároztuk, hogy ezúttal nem bocsátkozunk részletekbe, ezért nem idézhetünk példákat ebben a rövid eszmefuttatásban.

A Bhágavata tizenegyedik énekében a bhakti gyakorlati részéről is szó esik. Részletesen közli mindazt a módszert, amivel az ember tovább edzheti magát a fentebb említett préma-bhakti felé. Azt a tanácsot kapjuk, hogy először is váljunk Isten hálás szolgájává, ami az embertársainkkal való kapcsolatot illeti. Természetünket úgy írja le, mint a világgal szembeni viszonyunk három különböző fázisát. Ezek neve szattva, rádzsa és tama.

A szattva a jóság kötőereje (guna); természetünknek az a része, amely olyan tiszta, amilyen csak lehet jelenlegi állapotunkban. A rádzsa-gunára a szenvedély jellemző, maga ez az állapot se nem jó, se nem rossz. A tama-guna viszont igen gonosz kötőerő. A hajlamainkról és vágyainkról úgy írnak, mint minden tettünk rugójáról. Feladatunk, hogy hajlamainkat és ragaszkodásainkat a szattva síkjára fejlesszük, amint azt az erkölcs elvei megkövetelik.

Természetesen ez nem könnyű. Magatartásunk minden rugóját féltve kell őriznünk a tama-gunától, a rossz elvtől, azzal, hogy először a rádzsa-gunát sajátítsuk el, majd miután ez megtörtént, győzzük le a rádzsa-gunát a termé szetes szattva-gunával, amelyet ha kifej lesztünk, a leghatalmasabb az összes kötőerő között. A bujaság, a lustálkodás, a bunös csele kedetek, az emberi természet lealacso nyítása mámorító szerek által egytől-egyig a tama-guna, a természet gonosz harmadának részei. Ezeket fegyelmeznünk kell a házasság, a hasznos munka segítségével, s azáltal, hogy tartóz kodunk a részegítő italoktól és szerektől, valamint az em bertársainkkal és az állatokkal szemben tanúsított rossz bánásmódtól, erőszaktól. Ha szívünkben már a rádzsa-guna a domináns, kötelességünk, hogy azt szattva-gunára, a túlnyomórészt jóra változtassuk.

A házastársi szeretetet ezután szent, jó és lelki szeretetté, más szóval lélek és lélek közötti szerelemmé kell nemesíteni. A hasznos munkát szeretetből, nem pedig kedvet lenül, vagy kötelességből kell végezni. A rossz dolgoktól való tartózkodásnak pedig oda kell fej lődnie, hogy eltunjék minden erőltetett és negatív vonása, hogy pozitív jó válhassék belőle. Ezek után minden élőlényt ugyanúgy kell szemlélnünk, mint saját magunkat, azaz: önzésünket át kell változtatnunk a lehető legönzetlenebb tevékenységgé magunk körül, minden irányban. Szeretet, jótékonyság, jótettek, odaadás Is ten iránt: csak ez legyen a célunk. Isten szolgájává oly módon vál hatunk, hogy fenséges és szent akaratának engedelmeskedünk. Így alakulunk át lassan ma gunk is bhaktává, s lelki természetünk fogékonnyá válik a további tökéletesedésre, ahogy erről fentebb már szó esett.

Mindezt fedi az abhidhéja kifejezés, amely a Bhágavata, a legjelentősebb vallásos mű második fő témája. Így tehát már megtárgyaltuk a vaisnava vallásfilozófia két első kardinális tételét, többé-kevésbé nevén nevezve azokkal a szavakkal és gondola tokkal, melyeket a nagy Megváltó (Csaitanja Maháprabhu) tanított mindössze négy és fél évszázaddal ezelőtt a Bhagirati partján fekvő szép városkában, Nadiában (Navadvípban).

Most haladjunk tovább az utolsó lényeges témára, melyet a Nagy Újraalapozó prajódzsana vagy kilátások névvel látott el. Mi a tárgya lelki fejlődésünknek, Isten iránti odaadásunknak, vele való egyesülésünknek? A Bhágavata megmondja, hogy ez a cél nem az öröm vagy bánat, hanem a folytonos előrehaladás a lelki szentségben és harmóniában. A hindu vallás kisebb jelen tőségű könyveiben, melyek a rádzsa- és a tama-gunát a valláshoz vezető útként tüntetik fel, leírást kapunk az anyagvilágbeli mennyről és pokolról. Az előbbi olyan gyönyörű, mint a legszebb földi tájék, az utóbbi pedig félelmetes, akár a legszörnyűbb álom. A mennyen kívül sok más olyan mennyei, felsőbbrendű bolygó is létezik univerzumunkban, ahová a jó lelkek fej lődésük során jutalomképpen eljuthatnak. A pokolnak nyolcvannégy osztálya van, némelyik rémisztőbb, mint amit Milton ír le az Elveszett Paradicsomban. Ezek nyilván költői fogalmak, melyeket eredetileg valószínűleg egyes országok uralkodói találtak ki, hogy a tudatlan nép bűnös tetteinek elejét vegyék, mert az nem képes a filozófia következtetéseit megérteni. A Bhágavata hitvilága mentes az ilyenfajta költészettől.

Igaz ugyan, némelyik fejezetben találkozunk a pokol és a menny leírásával, sőt különös történetekről is olvashatunk, ugyanakkor a könyv figyelmeztet bennünket arra, hogy mind ezt ne valóságos ténynek, hanem olyan költészetnek fogadjuk el, melynek célja az egyszerű, tudatlan emberek javítása, valamint a gonoszak megfélemlítése. A Bhágavata természetesen ír a karma törvényéről is, vagyis a jelen magatartásunk, illetve cselekedeteink szerint ki szabott jövőbeni jutalomról és büntetés ről. E lelki tény mellett minden költői képet úgy ábrázol, mint más művekből kölcsönzött megállapítást, hogy megőrizze azok hagyományait.

Ha a Bhágavatát megelőző hindu teológiai művek egész állománya a lángok martalékává válna, mint hajdan az alexandriai könyvtár, ám a szent Bhágavata épségben megmaradna, akkor az indiai filozófia egyetlen ága sem veszne el, az ateista tanokat kivéve. Ezért a Bhágavatát egyszerre nevezhetjük vallási műnek, de a teljes hindu történelem és filozófia gyűjteményének is.

A Bhágavata nem engedi meg, hogy követői mást kérjenek Istentől, mint az iránta érzett makulátlan, szüntelen szeretetet.[6] Hatalom, az evilági mennyek csábító szépsége, vagy a világ feletti uralom vágya sohasem témái a vaisnava imáinak, aki szelíden és alázatosan így fohászkodik: „Lelkem atyja, mestere, Istene, barátja és férje! Szenteltessék meg a Te neved! Nem olyanért járulok Elébed, amit már meg is adtál nekem. Vétkeztem Ellened, és most szégyen kezve folyamodom a bocsánatodért. Szentséged érintse meg a lelkem, és szabadítson meg az anyagi fertőtől. Hajoljon lelkem odaadóan, alázatosan szent szolgálatodra abszolút szeretetben Irántad. Istenemnek szólítottalak, hadd burkolózzék hát lelkem a Te nagyságod csodálatába! Mesteremnek neveztelek, ezért lelkem áldozza magát szigorúan a Te szolgálatodnak! Barátomnak mondtalak, lelkem érezzen alázatos szeretetet Irántad, ne rettegést, ne félelmet! Férjemnek neveztelek, lelki természetem legyen örök egységben Veled, érezzen örök szerelmet Irántad, de sohase rettegést vagy csömört. Atyám! Adj elég erőt, hogy úgy mehessek Hozzád, mint lelkem szeretőjéhez, hogy egyek lehessünk örök szerelemben! Békesség a világnak !”

Ilyen tehát a Bhágavata imádsága. Akinek módjában áll olvasnia ezt a könyvet, meg fogja találni Prahlád fohászát az egyetemes és mindenütt jelenlévő Lélekhez, a legmagasabbrendű imádságot. Imájában oly hatalmas energia rejlik, hogy minden profán, istentelen erő szelíden behódol, vagy teljesen megsemmisül tőle. Ez a fohász megmutatja, mi a célja és tárgya a vaisnava életének. Nem óhaja, hogy halála után a világ valamely részének uralkodója lehessen, de nem retteg egy bizonyos hely tüzes és szilaj poklától sem, egy olyan eszmétől, amelytől az ifjú Hamlet haja úgy állna az égnek, mint a sünhal tüskéje. Képe az üdvösségről nem a személyes lét teljes megsemmisülése, mint ahogy azt a buddhisták és a huszonnégy istenségű dzsain vallás hívei igénylik maguknak. A vaisnava, a teremtett lények legjámborabbja, híjával van minden ambíciónak. Halála után lélekben kívánja tovább szolgálni Istent, ahogyan ideát testben és lélekben is tette. Alkatilag lélek, és életének legfőbb tárgya az isteni, szent szeretet.

Fölmerülhet egy filozófiai kétely: hogyan lehet az emberi léleknek – miután már felszabadult az anyagi létből – az Egyetemes Lélektől különálló léte? A világon egyetlen ember sem tudja ezt megmagyarázni. A vaisnava alázatosan válaszol e kérdésre, mert ha nem is érti az igazságot, képes átérezni azt. Mindenesetre a Bhágavata megerősíti, hogy a vaisnava lelke, megtisztulva minden anyagitól, külön állóan létezik, de nem térben és időben, hanem lelkileg, Isten örök birodalmában, ahol szeretet az élet; a hit, a remény, a jótékonyság és a szüntelen eksztázis pedig annak különféle megnyilvánulásai.

Ha az Istenséget próbáljuk megérteni, két általános tévhit mered elénk, vissza fordítva bennünket a tudatlansághoz és az ezzel járó önelégültséghez. Az egyik, mi szerint Isten minden – akár anyagi, akár szellemi – attribútum fölött áll, következésképp teljesen fölfoghatatlan. Ez lehet, hogy nemes gondolat, de teljesen hasznavehetetlen. Ugyanis, ha Isten valóban minden fölfogás fölött álló, s a világgal szemben részvét nélküli lenne, akkor hogyan és miért létezik a teremtés? A világegyetem különféle sajátságokból, a lét különféle megjelenéseiből és fázisaiból, más és más értékrend szerekből, férfiakból, nőkből, állatokból, növényekből, elektromosságból, anyagi elemekből stb. áll. Ha az előbb említett felfogás lenne a helyes, akkor Sankara filozófiája lenne az abszolút elmélet.

A másik tévedés az, amikor úgy véljük, hogy Isten a mindenség és semmi más, vagyis Ő az attributum, az értelem, az igazság, a jóság, az erő, és így tovább. Ez is groteszk gondolat. Különálló dolgok, tulajdonságok nem alkothatnak egy Lényt. Még inkább képtelenség ez az egymással ellentétes elvek tekintetében, mint amilyen például az igazságosság-könyörületesség és a teljesség-teremtés.

Nyilvánvaló tehát, hogy mindkét elmélet hibás. Az igazság – miként a Bhágavata kifejti – az, hogy a sajátságok, bár sok ellentétes egymással, a Lelki Lényben egyesülnek, ahol a teljes együttérzés és harmónia jellemez mindent.

Belátható, hogy ezt mi nem érhetjük föl ésszel. Azért van ez így, mert az élőlények lelki természete végtelenül parányi, Istené pedig végtelenül hatalmas. Gondolata inknak, elképze lé seinknek a tér és az idő szab határt, míg Isten minden korlátozás fölött áll. Mindez csak egy villanás az Igazságból, ám nekünk mégis úgy kell erre tekin tenünk, mint magára az Igaz ságra. Mint Emerson mondja: egy villanás az igazságból jobb, mint egy egész alkalmazott rendszer. Igaza van.

Bhagaván tehát személyes, mindentudó, aktív, teljesen szabad, szent, abszolút jó, teljes hatalmú, mindenütt jelenlévő, igazságos és könyörületes; Ő a legfőbb, páratlan lelki Istenség, a világmindenség teremtője és fenntartója. A vaisnava legfőbb törekvése, hogy lélekben örökké szolgálja ezt a Végtelen Lényt, az Abszolút Szerelem aktivitásában.

Ezek a legfőbb tételei annak a vallásnak, a mely benne foglaltatik a Bhágavatának nevezett műben. Vjásza igen bölcsen, a lehető legjobban próbálta megvilágítani ezeket az elveket az anyagi világból vett példák segítségével. A felszínes kritika teljesen elveti e nagy filozófust, mert emberimádónak hiszi. Sőt, odáig megy, hogy botrányosnak tartja, mert úgy véli, földi szeretetről, bujaságról és a túlzott aszkétizmus ártó elveiről ír. A kritikus előbb olvasná el alaposan a Bhágavata sorait, s igazítaná hozzá elméjét a világ legkiválóbb eklektikus filozófiájához, melyet az emberiség valaha is kapott! Bizonyosak vagyunk benne, hogy azután dicshimnuszokat zengene a már több mint négyezer évvel ezelőtt létesített badarikásrambéli teológiai egyetem vezetőjéről!

A felszínes kritikus nyilván megváltoztatná véleményét, ha csak egy kicsit is elgondolkodna egy fontos kérdésen: hogyan lehetséges, hogy a Vjásza-iskola egy lelki követője, aki az egész Bhágavatán át a teizmus legmagasztosabb elveit tanítja, és az elején idézett négy verset a hatalmas mű alapjává tette, az emberekre erőltetne egy olyan hitet, mely szerint az imádat legfőbb tárgya egy férfi érzéki kapcsolata az ellentétes nem tagjaival! Ez képtelenség, kedves bíráló! Vjásza nem taníthatott egy aszkétát sem arra, hogy ily módon, nők társaságában létesítsen remetelakot! Vjásza, mi után ismételten arra oktat bennünket az egész Bhágavatán keresztül, hogy az érzéki örömök olyan jelentéktelenek és pillanat nyiak, mint a viszkető kéz megvakarása, és hogy az ember legfőbb kötelessége a lelki szeretet Isten iránt, sohasem írhatta elő az efféle gyönyörök istenítését.[7] Amiről ír, az mind lelki, amihez nem szabad semmi anyagit gondolni. Ezzel a jótanáccsal olvassa át, kedves kritikus, a Bhágavatát, és nincs kétségem afelől, hogy három hó napon belül sírva fogja bánni Isten színe előtt, hogy megvetette a nagy Bádarájana (Vjásza) szívén és elméjén keresztül adott kinyilatkoztatást!

Igen, Önök fennhéjazón kijelentik, hogy az ilyen filozófiai párhuzamok (a férfi és a nő közötti szerelem, mint Isten és a lélek szeretetének szimbóluma - a szerk.) degradálóan hatnak a műveletlenekre és az ostobákra. Határozottan mutatnak rá a jellemtelen szerzetesek erkölcstelen tetteire, hogy lám, azok is a Bhágavata és a nagy Csaitanja követőinek vallják magukat. Fölényeskedve megjegyzik, hogy Vjásza tanítása – megfelelő, tiszta magyarázatok nélkül – sok ezer embert fog a jövőben lelki kátyúba juttatni. De drága kritikusok! Tanulmányozzák a különféle korok és országok történelmét! Hol találnak olyan filozófust és újítót, akit a nép tökéletesen megértett? A népszerű vallás az istenfélelem, nem pedig a Platón, Vjásza, Jézus és Csaitanja által a maga népének tanított lelki szeretet! Akár képletekben, akár könyvek vagy előadások révén, fennkölt vagy egyszerű szavakba öntve közlik az abszolút vallást, azt az ostobák és tudatlanok minden bizonnyal degradálni fogják.

Az abszolút igazság olyan rokon az emberi lélekkel, hogy szinte intuitív módon járja azt át. Így hát az igaz vallás tanításához nincs szükség sem különösebb erőfeszítésre, sem szabályozott életmódra, vagy akár gyakorlati megvalósításra? – hallani sokszor ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket, amik – ellentétben az igazsággal – felettébb gyorsan terjednek. Az ilyen meg tévesztő állítás. Igaz lehet az erkölcsre és a vallás ábécéjére nézve, de nem a hit legmagasabb formájára, mert azt csupán a fennkölt lélek képes megérteni. Bizony, nagyon is szükséges, hogy a lélek előzőleg jártasságot szerezzen a vallás alapelemeiben, miként a törtekkel számolónak is előbb gyakorlottá kell válnia az alapfokú számtanban és a geometriában.

Az igazság jó – ezt az elemi igazságot hamarabb elfogadja a tömeg. De ha azt hallja az egyszerű ember, hogy Isten végtelenül értelmes és hatalmas a maga lelki természetében, egészen mást fog érteni ezen, mint amit kellene. Minden magasabb igazság megértéséhez, bármilyen intuitív legyen is az, szükség van az egyszerűbbekben való előzetes jártasságra. Az a vallás a legtisztább, amely Isten legtisztább eszméjét adja; az abszolút vallás velejárója, hogy az ember abszolút fogalommal rendelkezik önnön lelki természetéről. Másképp miként volna lehetséges, hogy a tudatlan – amíg csak tudatlan marad – sohasem képes az abszolút vallást magáévá tenni ?

Amikor az ember kezd feleszmélni, gondolkodni, többé nem tudatlan, s képes lesz a vallás abszolút eszméjének felfogására. Ezt az igazságot Isten alkotta végtelen jóságában, pártatlanságában és irgalmával. A munkát díjazzák, ám a rest nem érdemel fizetést. Úgy mondják, minél értékesebb a munka, annál nagyobb érte a jutalom, s ez értékes igazság. A figyelmetlen megelégszik a babonával, mígcsak föl nem ébred, s rá nem nyílik szeme a Szeretet Istenére. Az újítók, egyetemes szeretetük révén, s mert annyira szeretnék a világ sorsának jobbra fordulását, ilyen vagy olyan módon arra törekszenek, hogy az ostobákat is megitassák a megváltás kelyhéből, de azok borral keverve fogyasztják azt, majd kábulatan elterülnek, mert képzeletük arra is képes, hogy a különben elfogadhatatlant elfogadhatóvá tegye. Így következett be az apáca kolostorok és az ásramok romlása. Nem, nem szabad becsmérelnünk akár Jeruzsálem, akár Nadia megváltóját a bekövetkezett visszaélésekért. Lutherokra s nem meddő bírálókra van szükség, hogy az eredeti tanítás hű értelmezésével kijavíthassák ezeket az elhajlásokat.

Két elv jellemzi a Bhágavatát: a lélek meg nem szűnő szabad akarata, és fejlődése. A Bhágavata arra tanít bennünket, hogy Istentől mi is azt az igazságot kapjuk, amit Vjásza kapott, ha őszintén kutatjuk azt. Az igazság örök és kimeríthetetlen. A lélek mindig kap kinyilatkoztatást, ha nagyon keres. Az elmúlt korok nagy gondolkodói gyakran szólnak sóvárgó lelkünkhöz, és közreműködnek fejlődésünkben. Így segített Vjászának Nárada és Brahmá is. A sásztrák, más szóval szent könyvek nem tartalmaznak mindent, amit az örök Atyától megkaphatunk; nincs könyv hiba nélkül. Isten kinyilatkoztatása abszolút igazság, ám az ember képtelen volt mind befogadni, s eredeti tisztaságában megőrizni. Azt a figyelmeztetést kapjuk a Bhágavata tizenegyedik skandájának tizennegyedik fejezetében, hogy a kinyilatkoztatott igazság abszolút, de idővel a befogadó természete rányomja bélyegét, és az idők során a megannyi továbbító közeg hatására tévessé válik. Ezért van szükség időnként új kinyilatkoztatásokra, hogy az igazság megmaradhasson eredeti tisztaságában.[8] Ennek kapcsán figyelmeztetnek bennünket, legyünk óvatosak a régi szerzőkkel, bármilyen bölcs hírében állnak is.

El kell vetni minden téves eszmét, melyet a lelkiismeret békéje nem szentesít. Vjásza összegyűjtötte a Védákat, átrendezte a Puránákat és megszerkesztette a Mahábhárátát, ám mégsem volt elégedett. Lelkiismerete nem szentesítette munkáját. Belülről így szólt hozzá: „Nem, Vjásza! Nem lehetsz elégedett az igazság helytelen ábrázolásával, melyet az elmúlt idők bölcsei ismertettek veled szükségképpen. Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimerít hetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás !”

Vjásza így is tett, és elérte célját. Nekünk is ugyanezt ajánlják. A szabadság tehát az az elv, melyben Isten legértékesebb ajándékát kell látnunk. Nem szabad az előző korok gondolkodóit vakon követnünk. Magunknak kell gondolkoznunk, s próbáljunk meg olyan igazságok után kutatni, melyeket még nem fedeztek föl. A Bhágavatában azt a tanácsot kapjuk, hogy a sásztra szellemét, ne pedig a szavát kövessük. Ezért a Bhágavata a szabadság, az vegyítetlen igazság és az abszolút szeretet vallása. [9]

Másik jellemzője a haladás. A szabadság kétségtelenül minden haladás atyja. A szent szabadság a szüntelen fejlődés és a szeretet végtelen aktivitásának feltétele. A szabadsággal való visszaélés degradál, így a vaisnava bánjék mindig gonddal Istennek ezzel a magasztos és gyönyörű ajándékával. A Bhágavata haladását úgy érzékeltetik, mint a lélek fölemelkedését az anyagi természetből Isten természetéhez, a májából az abszolútba, a végtelenbe. Ezért szól a Bhágavata imígyen magáról:

„Ez a mű maga a lelki szeretet temploma; a gondolat (a Védák) fájának gyümölcse Sukadéva ambróziás szavaival elegyítve. Ó, ti jámborok! Igyátok hát újra meg újra a Bhágavata nektárát, mind addig, amíg e halandó testben vagytok!”[10]

A szaragrahi, avagy a haladó vaisnava még hozzáteszi: „A tudás fájának gyümölcse valójában több alkotórészből áll, édes és keserű ideákból. Ó, ti jámborok! A virágról nektárt gyüjtögető méhekhez hasonlóan kortyoljátok ti is az ambróziát, és vessetek el minden mást!”[11]

A Bhágavatát kétségkívül nem könnyű megérteni, és amikor elkanyarodik a hagyo mányos és költői élet festői leírásától, stílusa merevvé válik, ágait pedig a szanszkrit költészet szokatlan alakjának lombozata takarja. A filozófiai mű szükség képp ilyen. Ezért magyarázatokra, jegyzetekre van szükség, hogy eligazodhassunk a könyv tanulmányozásában. A legismertebb magyarázó Srídhar Szvámi, a leghívebb tolmács pedig a nagy és nemes Csaitanjadéva. Isten áldja nemes útmutatóinkat!

Ezen nagy lelkek nem olyanok, mint az üstökös, mely egy időre megjelenik az ég bolton, aztán mindjárt el is tűnik, és ezzel küldetésének vége. Hasonlíthatók inkább megannyi ragyogó, a következő nemzedéknek fényt és meleget adó Naphoz. Sokáig nem követik őket hasonló felfogású, szépségű és nagyságrendű lelkek. Vjásza szövegei még minden teista fülében ott csengenek, mintha távolról egy nagy szellem dúdolna nekik.

Badarikásram: Vjásza és a legkifinomultabb vallási bölcselet székhelye. Mily hatalmas név! A zarándok meséli, hogy ez a vidék hideg. S lám, milyen csodálatosan gerjesztette Vjásza géniusza a filozófia hevét ezen a zord tájékon! Nem csak a környéket melegítette fel, de sugarait elküldte a távoli tenger partjaira is! Mint a politika világában a nagy Napóleon, Vjásza géniusza az elavult filozófiák császárságait és királyságait döntötte meg, a transzcendentális eszmék óriási erejével! Ez az igazi erő. Ateisták, szánkhja-filozófusok, Csarvaka követői, dzsainák és buddhisták reszkették a Bhágavata filozófus lelki érzelmeinek és műveinek érkezését! Az ateisták seregei, csupa közönséges és tehetetlen lény, olyan légiókként sorakoztak fel, mint amelyek a bukott Lucifer zászlaja alá gyülekeztek; de a Mindenható Atyja által Vjásza segítségére küldött tiszta, szent és lelki katonák ellenállhatatlan hévvel támadtak az ellenségre, lerontván a szentségtelent, a megalapozatlant.

Az Isten világosságában munkálkodó látja a teremtés legparányibb részét is; aki Isten hatalmának segítségével cselekszik, győzhetetlen és dicső; aki pedig szívében Isten szentségével dolgozik, az nem ismer nehézséget a gonosszal szemben. Isten ügynökein keresztül viszi véghez akaratát. Ezeket az ügynököket Vjásza az isteni hatalom inkarnációinak nevezi. Minden nagy lélek ilyen megtestesülés. Ennek igazolását is a Bhágavatában találjuk:

„Ó, bráhmanák! Isten a lelke a jóság elvének. Ezen elv megtestesülése számtalan. Miként a kimeríthetetlen vízforrásból ezernyi kis sugár árad, ezek a megtestesülések is csupán kiáramlásai a végtelen, kiapadhatatlan isteni energiának.”[12]

Ezért a Bhágavata Vjászát és Náradát Is ten végtelen energiája felhatalmazott inkarnációinak nevezi (saktyavés avatár). E szöveg szelleme messzemenően tisztel minden nagy újítót, aki csak élt és él Indiában és más országokban. A vaisnava kész tisztelni minden nagy embert, társadalmi helyzetüktől függetlenül, jól tudván, hogy őket Isten energiája tölti el. Lám, milyen egyetemes a Bhágavata vallása! Nemcsak a hinduk egy bizonyos osztályának szól, hanem minden ember közös ajándéka, függetlenül attól, hol születtek, s milyen társadalomban nevelkedtek. Röviden: a vaisnavizmus az Abszolút Szeretet, mely összefogja az emberiséget a végtelen, feltételek nélküli és abszolút Istenben. Uralkodjék béke örökké az egész világegyetemen, tisztuljon folytonos továbbfej- lődésében a jövendő hősök segítségével, akiket a Bhágavata ígérete szerint hatalommal fog megáldani a Mindenható Atya, a Teremtő, a Fenntartó, s minden földi és égi megsemmisítője!

A Bhágavata filozófiája és teológiája

A Srímad Bhágavata tanítását három kategóriába lehet osztani az alábbi főbb témák szerint: 1) szambandha (kapcsolat), 2) abhidhéja (a kapcsolatra jellemző tett vagy szerep) és 3) prajódzsana (az effajta tett célja, eredménye).

A Srímad Bhágavata tulajdonképpen a Brahma-szútraként vagy Védánta-szútraként ismert mű hiteles magyarázata. A Brahma-szútra pedig nem más, mint a védikus irodalom legmagasztosabb tanítását tartalmazó Upanisádok aforizmáinak válogatása, a már említett három fő téma szerint szisztematikus rendszerbe foglalva. A középkor híres vaisnava filozófusa, Dzsíva Gószvámi ugyanezt a módszert alkalmazta a Srímad Bhágavata tartalmának tanulmányozására. Hatkötetes munkájának a Szat-szandarbha címet adta. A hat szandarbha közül az első, a Tattva-szandarbha a transzcendentális tudomány ismeretelméletét világítja meg, de mellékesen a Brahma-szútra rendszerezési elvének célját, definícióját és területét is tárgyalja. Hűen megadja annak a tudásnak a kulcsát, melyet a másik öt szandarbha fejt ki rész letesen. Dzsíva Gószvámi ezzel lehetővé tette az összehasonlító vallástanulmányozást egy elfogadható és tudományos alapon. Főbb megállapításait az alábbiakban foglaljuk össze.[13]

Transzcendentális episztemológia

Srí Krsna a Végső Valóság, az Egy, akihez senki se fogható.(14) Az Abszolút Egész, Krsna külön áll saktijától (15), azaz a belőle származó energiájától, beleértve annak integrált és különválasztható törtrészeit azok szintetikus és analitikus megnyilvánulásaiban. Srí Krsna a predomináló Abszolút, saktija pedig a predominált Abszolút, amely három síkon létezik: antarangá, tatasthá és bahirangá.[16]

Sakti hatalmat, energiát jelent, míg az antarangá szószerinti jelentése „a belső test”. Az antarangá-sakti tehát mindaz, ami az Abszolút Személy sajátságos Lényéhez fűződik. Ezért ezt szvarúpa (saját lénye) saktinak is nevezik. A külső test, illetve a külső energia a bahirangá-sakti. A tatasthá jelentése választóvonal, pontosabban föveny (az a tengerparti sáv, amely nedves, s ezért szárazföldnek nem nevezhető, ugyanakkor nem is víz – a szerk.). Ez a közbülső energia nem tartozik Krsna személyének egyik definiálható részéhez sem. Miként az Abszolút Személy lénye és teste között tulajdonképpen nincsen különbség, úgy az egyéni lélek is csak megvalósításának függvényében lát különbséget a belső, külső, illetve közbülső energiák között.

Bár Krsna a páratlan Egy, szubjektív megnyilvánulásainak fokozataitól és változatosságától függően mégis sokféle formája van. Srí Krsna szubjektív lénye soha semmilyen átalakulásnak nincs kitéve. Különböző formái ezért mind az Egy aspektusai, melyek szerető szolgáinak hajlamai szerint nyilvánulnak meg különféleképpen.

Krsna energiája viszont átváltozhat, mégpedig az Ő akaratának hatására. E transzformációk az antarangá (belső) és a tatasthá (közbülső) sakti esetében örökkévaló folyamatok, míg a bahirangá (külső) sakti átalakulása csupán ideiglenes megnyilvánulás. Az illuzórikus világ Krsna külső energiájának terméke, az abszolút vagy lelki világ viszont a belső saktié. Az egyéni lelkek mind a szélső energia transzformációi. A parinati vagy lényeges változás csakis a külső sakti átalakulásaira vonatkozik, a belső és a közbülső energiákéra soha sem. A belső energia örök átalakulását tadrúpavaibhavának nevezik, ennek jelentése: az Istenség látható formája kiterjedésének megnyilvánulása. A végtelenül parányi egyéni lelkek (dzsívák) a közbülső energia örökkévaló kiáramlásai, akik alkalmasak a belső energia alárendeltjeként élni, ugyanakkor hajlamosak ennek ellenkezőjére is.

A sakti, azaz a predominált Abszolút koncepciójáról, valamint annak transzformációiról, termékeiről szóló elméletnek első főbb szószólója Rámánudzsa (Kr. u. 1017-1137.) volt. Célja, hogy a kévala-advaitát (teljes monizmust, tehát az egyéni lélek és Isten teljes egységét) hirdetőket meggyőzze a védikus, még pontosabban az Upanisádokban bennfoglalt igazságról, a sajátságos monizmusról. Rámánudzsa filozófiai rendszerét éppen ezért a visistádvaita (sajátságos egység) néven ismerik. Kimutatta, hogy az Abszolút egységének nem mondanak ellent kiterjedéseinek önálló léte, valamint ezek alárendelt tettei. Csaitanja Maháprabhu tanítása megegyezik a Srímad Bhágavatáéval, a legfontosabb kérdésekben pedig Rámánudzsa sakti-elméletét pótolja és fejleszti tovább.

A Srímad Bhágavata Krsnát advaja-gjánának jelöli.[17] E szó legpontosabb megfelelője az abszolút, vagy kétségbevonhatatlan tudás. A transzcendentális episztemológia kapcsolat rendszerét, funkcióját és célját illetően különbözik az empirikustól, mivel olyan lényekre utal, akik felette állnak az öntudatos észlelő erőfeszítés síkjának, ahol különben az anyagi világ félrevezetett emberei cselekednek ideiglenes eredményekért. Miután az egyéni lélek sajátossága, hogy 1) végtelenül parányi, 2) lényegét tekintve lelki természetű, valamint 3) a közbülső energiához tartozik, ezért rendelkezik azzal a természetéből adódó lehetőséggel, hogy a Krsna iránti teljes alárendeltség vagy a vele szembeni passzív, illetve aktív ellenségeskedés között válasszon. Ez az ellentétes hajlamuk készteti a lelkeket arra, hogy különféle céljaik megvalósítása érdekében más és más folyamatot alkalmazzanak.

Az Abszolút elleni aktív ellenségeskedést szolgáló folyamatokat pratjaksá-nak (közvetlen individuális észlelés) és paróksának (több személy kollektív észlelése a múltban és a jelenben) hívják. Az aparóksa (az individuális és kollektív észlelés feladása) folyamata semleges állapothoz vezet. A pratjaksa és paróksa metódusok szöges ellentétei azoknak a folyamatoknak, melyeket a Bhágavata ajánl az Igazság kutatására. Az aparóksa módszer szintén járhat negatív és ártalmas eredménnyel, ha célja csupán a másik kettő folyamat kizárása, anélkül, hogy megpróbálna előrelépni a pozitív transzcendens felé. Az efféle tétlenség egyenlő lenne az Abszolút iránti passzív ellenségeskedéssel, s mint ilyen, rosszabb a nyílt ellenségeskedésnél. Az Igazság kutatásában egyetlen olyan folyamat sem vezethet célhoz, amely közvetve vagy közvetlenül Srí Krsna abszolút felsőbbsége ellen ösztönöz. Más szóval: az egyéni lélek kizárólag akkor valósíthatja meg az Abszolút szubjektív természetét, ha teljes mértékben alárendeli magát Srí Krsna és az Ő belső energiája hatalmának. Krsnát egyedül teljes önátadással lehet megközelíteni.

Az egyéni lélek sikertelensége az Igazság utáni kutatásban önfejű természetének tudható be. Tökéletesen szabad választási lehetősége van: vagy teljesen alárendeli magát Srí Krsnának, vagy pedig aktívan, illetve passzívan szembehelyezkedik vele. Más alternatívája nincs. Ha a Legfelsőbb szolgálatának elutasítása mellett dönt, akkor mindenképpen közömbössé válik az Abszolúttal szemben, vagy éppenséggel ellenséges érzelmekkel viseltetik iránta. Isten még az eltévelyedett élőlényt sem akadályozza meg választási jogának gyakorlásában. Krsna illúzió-energiája (májá) csodálatos fortélya révén az élőlénynek – meghatározott korlátok között – mindig módjában áll közömbösen vagy ellenségesen viseltetnie a Legfelsőbbel szemben. Az eltévelyedett élőlény ilyen, szándékos és folytatólagos fellépése az Abszolúttal szemben szükségszerűen önpusztító tettekbe fog torkollani.

Az Abszolúttal szembeni aktív és teljes alá rendeltséget szolgáló folyamatok neve adhóksadzsa és aprakrta. Az előbbi Isten külsődleges, tiszteletteljes imádatát, az utóbbi pedig a belső, azaz bensőséges szolgálatát jelöli. A Srímad Bhágavata az Abszolút kutatására az adhóksadzsa és aprakrta módszereket ajánlja. A pratjaksa és paróksa folyamatokat elítéli, ám a helyesen alkalmazott aparóksa módszert elfogadja.

A pratjaksát, paróksát és a passzív aparóksát együttesen áróha vagy felfelé törekvő folyamatoknak hívják. Ezek művelésével az egyéni lélek önfejűen manipulálja a közvetett és közvetlen érzékelés által gyűjtött, pozitív és negatív világi tapasztalatokat, hogy ily módon valósítsa meg a maga számára egyébként baljós kimenetelű terveit.

A megfelelően alkalmazott aparóksa, adhóksadzsa és aprakrta módszerek együttese alkotja az avaróha vagy alászálló folyamatot. Ennek segítségével a lélek képes az Abszolút makulátlan szolgálata felé fejlődni, őszintén alkalmazván fenntartások nélküli befogadó képességét, mintegy válaszként az Abszolút kezdemé- nyezésére, amikor is az beleegyezőleg alászáll az ő alacsony és hiányos ismeretsíkjára.

A különféle folyamatok célja más és más. A pratjaksa és paróksa céljai a dharma (erény), artha (gazdasági fejlődés) és káma (érzéki vágyak kielégítése). A helytelenül alkalmazott aparóksával a móksát kívánja elérni a misztikus, holott igazán nem szabadulhat fel az, aki a lélek egyéni létének megszüntetésére törekszik. Ezzel szemben a helyesen alkalmazott aparóksa a pozitív transzcendenciát célozza. Az adhóksadzsa folyamatával a bhaktit, vagyis az Abszolút tiszteletteljes, transzcendentális szolgálatát, míg az aprákrtával a prémát, az Isteni Szeretetet lehet elérni.

Makulátlan teizmusról akkor beszélhetünk, amikor szívünkben feltámad az érzéki tettek hatáskörén túl lévő Abszolút szolgálatának pozitív vágya.[18] Ez magába foglalja annak a ténynek a világos megértését, hogy minden empirikus cselekedet Srí Krsna abszolút hatalma elleni természetellenes, szándékos ellenséges- kedés. Az adhóksadzsa szó, amit a Srímad Bhágavata az imádat tárgyával (Istennel) kapcsolatban használ, arra a tényre utal, miszerint Krsna fenntartja magának azt a jogot, hogy az emberi érzékelés számára felfedhetetlen maradjon.

Láthatjuk tehát, hogy egyedül az avaróha (Isten-középpontú, alászálló) folyamatok kapcsolhatnak össze bennünket az Abszolút valódi lényével. Azokat a lelkeket, akik fellázadtak Krsna felsőbbsége ellen, és ezért érzéki tettekbe fogtak, az illuzórikus energia tartja távol tőle. Az egyéni lélek mindig hajlamos a májá (a megkötő vagy felmérő energia) bűvkörébe kerülni. A véges lét síkján a májá szolgáltatja az érzéki tettek gyakorlásának feltételeit, mégpedig azért, mert végül is így segíti kigyógyítani a lázongó lelkeket torz és önpusztító mentalitásukból. A Krsna szolgálatát ellenző személy ugyanis ilyen módon nyer keserű tapasztalatot arról, mit jelent a szembeszegülés Krsnával és önnön lelki természetével.

Az anyagi világot mind olyan lelkek népesítik be, akik szándékosan ragaszkodnak ehhez az önpusztító folyamathoz. Feltétlenül a felfelé törekvő folyamat követésére kényszerülnek – - a karma és a gjána által –, hogy ily módon bolyongjanak a tudatlanság birodalmában. Ezt a helyzetet még jobban illusztrálja az a valótlan feltételezés, hogy az érzékek által gyűjtött tapasztalatok valódiak, s utat mutatnak az embernek a tökéletes boldogság kutatásában.

A lelki törekvésnek azt a folyamatát, amikor is maga az Igazság a kezdeményező, avaróha vagy alászálló folyamatnak hívják. Az egyéni lélek nem érheti el az Abszolútat végtelenül kicsiny, különválasztható és közbülső helyzeténél fogva, márcsak azért sem, mert természetéből adódóan a Legfelsőbb energiájának a kiáradása. Az Igazság csakis akkor nyilvánulhat meg előtte, ha az Abszolút beleegyezőleg feltárja magát, alászállván az élőlény korlátozott észlelő-képességének síkjára.

Az igazi vallás akkor kezdődik, amikor az Abszolút alászállása, megnyilvánulása révén az egyéni lélek számára lehetőség nyílik az Ő szolgálatára. Az Abszolút Szent Neve formájában száll alá, mint a transzcendentális, isteni hang tiszta bhaktái ajkán. A védikus diksá (beavatás a transzcendentális tudományba) nem más, mint az Abszolút felhatalmazott képviselői által hang formájában átadott transzcendentális tudás a befogadásra, megismerésre engedelmes tanítvány számára.

A szeplőtlen lelkek imádatának tárgya a Szent Név. Bhakti, vagyis a Szent Név transzcendentális szolgálata képezi minden lélek igazi szerepét, s az Igazság kutatásának egyedül célravezető módszerét. E helyes kutatási módszer művelése a bhakti tökéletesédéséhez és az imádat tárgya szubjektív természetének progresszív megvalósításához vezet. A Srímad Bhágavata a sokatmondó vásztava vasztu (valós valóság) [19] kifejezéssel jelöli Krsnát, kinek szolgálatát a meg felelő kutatási folyamattal, folyamatban lehet megvalósítani. A Srímad Bhágavata ennek értelmében különbséget tesz a valódinak tűnő és a valódi igazság között, melyeket a felfelé törekvő, illetve az alászálló kutatási módszerek követői tapasztalnak.[20] Elismeri tehát a valódinak tűnő igazságnak és követőinek a létét, valamint a valódi igazságot és annak híveit.[21]

Hiteles képet az Abszolútról a helyes kutatási módszer alkalmazásával lehet kialakítani. A védikus Írások az Abszolútat mint Brahmant, Paramátmát és Bhagavánt határozzák meg [22]. A Brahman felfogás nagy hangsúlyt fektet a valósnak tűnő igazság követői által gyűjtött, illuzórikus és korlátolt tapasztalatok kizárására. A Paramátmá felfogás célja az érzékelhető kapcsolat megteremtése az ideiglenes világ és a Végső Valóság között. Mindkét fogalom nem csak, hogy nem teljes, de igencsak félrevezető képet ad hat az Abszolútról. Az Ő teljes és tökéletes meg valósítását a Bhagaván felfogásmód adja, vagyis annak megértése, hogy az Abszolút transzcen dentális személyiség, akit egyedül tiszta oda adással és szeretettel (suddhá-bhakti) lehet megközelíteni. Ez a megértés szükségszerűen magába foglalja és kiegészíti a Brahman és Paramátmá fogalmát. Szvarúpa Dámódar írása – melyet a Csaitanja-csaritámrta idéz – világos, összehasonlító tanulmányt közöl e három felfogásmódról. [23] Dzsíva Gószvámi ugyanezt a témát Tattvaszandarbha című munkájában tárgyalja. [24]

Az exkluzív monizmus hívei (Sankara kévalá dvaita elméletének követői) félreértelmezik a Brahman-elvet, és meglehetősen agyafúrt módon azt tételezik fel, hogy ez a felfogás tagadja az Abszolút transzcendentális személyiségét és formáját.

A személytelen irányzat tévhite abban az elképzelésben rejlik, hogy ha az Abszolúttal kapcsolatban elfogadjuk a konkrét sajátosságokat, valamint a sokrétűséget és a személyes tulajdonságokat, akkor ez egyenlő lenne az érzék felfogás által tapasztalt, valósnak tűnő igazság negatív elemeinek átültetésével az Írások által pártfogolt Valóság transzcendentális felfogásába. A suddhá-bhakti folyamata szerint is feltétlenül szükséges elfogadni a Végső Valóság transzcendentális természetét. Ez az elmélet nem tagadja az Abszolút immanens, lelki kapcsolatát a megnyilvánult világi léttel, melyet a jógik próbálnak felfogni a különben helytelenül, felületesen értelmezett Paramátmá koncepciójuk révén.

A suddhá-bhakti folyamatán keresztül megvalósított Bhagaván felfogás teremti meg a tökéletes összhangot, mert azt tanítja, hogy a Brahman és Paramátmá funkciók az Abszolút jellegzetes, transzcendentális személyiségének másodlagos arculatát alkotják. Ezt a felismerést egyedül az adhóksadzsa és aprákrta folyamatok nyújtják.

A szambandha vagy kapcsolat számbeli vonatkozást sejtet. A Végső Valóság egy és páratlan, annak ellenére, hogy arculatai különböző szemszögekből különbözőknek tűnhetnek. A Végső Valóság egysége hasonlatos a matematikai egész számhoz; az imádat tárgyának saját magát jelöli meg, de ez maga után vonja saktija létezését, illetve annak három aspektusát, átalakulásait és termékeit. A Bhágavata ezért a szambandha címszó alatt tanítja mindazt, ami feltárja a Srí Krsna szubjektív természetéről szóló tudást, ugyanakkor saktijának és annak különféle aspektusai működésének szubjektív természetét is.

Az abhidhéja vagy funkció szó alatt a Bhágavata olyan tanítását kell érteni, amely fényt vet a transzcendentális imádat természetére, illetve ennek ellentétjére, az istenkerülés tetteire, jellemzőire.

A prajódzsanáról szóló tanítás magába foglalja egyrészt a préma (istenszeretet), és ennek ellentétjeként, a dharma (erény, azaz világi vallásosság), artha (anyagi haszon), káma (érzéki vágyak) és móksa (felszabadulás, mint a lélek beolvadása az Abszolútba) taglalását.

A szambandha, abhidhéja és prajódzsana definíciójáról Dzsíva Gószvámi Tattvaszandarbha című könyvében olvashatunk, ami tulajdonképpen csak bevezetés a Srímad Bhágavata témájára írt, e három fogalom szerint felosztott, összehasonlító munkájához. Hozzá kell tenni, hogy az igazságot másfajta folyamatok segítségével kutatók esetében a kapcsolat, funkció és eredmény fogalma eltérő.

Szambandha

Egyedül a Dzsíva Gószvámi tanulmányát követő episztemológiai megfontolások alapján érthetjük meg logikusan azt, miként vezetett téves következtetésekhez az empirikus gondolkodásmód az Upanisádokban körülírt Legfelsőbb Személy (Purusóttama) természetével kapcsolatban. A Srímad Bhágavatából egyértelműen kiderül, hogy az Istenség legfelsőbb személyisége Srí Krsna. [25] Az Ő imádata jelenti minden lélek tökéletesen teljes és vegyítetlen rendeltetését, szerepét. Az összes többi lelki folyamat végtelen lépcsőzet e tökéletesen teljes imádat felé. A makulátlan vallás – amelyben a lélek aktív, kölcsönös viszonyban áll az Istenséggel – - Bhagaván Srí Krsna transzcendentális személyiségének tényleges megvalósításakor kezdődik. E megvalósítás foka megegyezik az Ő szerető imádatának intenzitásával.

Srí Krsna transzcendentális teste páratlan és nem különbözik saját lényétől (szvajamrúpa). Istennek számtalan sok aspektusa létezik. Minden formája az eredeti testéből, a szvajamrúpából ered. Ezen plurális isteni formák természetük szerint az alábbi kategóriákba oszthatók: azonos; kinyilvánult és kiterjedt formák; teljes részek; a részek teljes részei; és végül alászálló inkarnációk. Ezeket az isteni aspektusokat, a teljes Istenség szerves részeit híveik hajlamuknak megfelelően imádják szeretettel.

Srí Krsna végtelen energiával (saktival) rendelkezik. Az egyéni lélek ennek három aspektusát különbözteti meg: szvarúpa-, dzsíva- és májá-sakti. [26]

Srí Krsna energiája jelzői vonatkozásban viszonyul Őhozzá. Ezért a sakti személyisége mindhárom aspektusában és transzformációiban is az Abszolút teljes mása. A Krsna és saktija közötti szolgálatviszony az energia mindegyik átalakulási formájában és aspektusában fennáll. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségéből (a szvajamrúpából) áradó, végtelen számú Istenségek Krsnához mint saktival rendelkező, szolgáló-istenségek viszonyulnak.

Az Istenség Személyiségei a következő kategóriákba sorolhatók: szvajamprakása (saját lényének megnyilvánulása), tadékátmarúpa (lényegében azonos megnyilvánulás) és ávésarúpa (Isten felhatalmazott formája). Ezek közül egyedül a szvajamprakása az, amelyik teljesen olyan, mint a szvajamrúpa. Ezért a szvajamprakása is a Legfelsőbb kategóriájába tartozik. A tadékátmarúpából és az ávésarúpából sokféle van. Az Istenség Személyiségeinek mind saját, lelki hajléka (vaikuntha bolygója) van, ahol számtalan sok hívük szolgálja Őket. E vaikuntha bolygók nem részei az illuzórikus energia (májá) hatáskörébe tartozó sok-sok relatív, véges létű kozmosznak.

Az Istenség Személyiségeiről és azok különféle aspektusairól Szanátana Gószvámi Brhad-bhágavatámrta című könyve számol be részletesen. Ezt a témát ezenkívül a Csaitanja-csaritámrta is összegezi. [27]

Az Abszolút határtalan, így transzcendentális tulajdonságai is azok. Mégis, a könnyebb megértés érdekében a Puránák és a Gószvámik különféle művei az alábbi összehasonlítással élnek: Srí Krsna hatvannégy isteni tulajdonsággal (aprákrta-guna) rendelkezik. Ezekből Nárájan – akinek különféle formáit a vaikuntha bolygókon imádják nagy tisztelettel – birtokában hatvan van, azok teljes tökéletességében. Brahmá és Siva, akik az anyagi világ teremtésében és elpusztításában gyakorolnak hatalmat, ötvenöt-ötvenöt részleges isteni tulajdonsággal rendelkezik, míg az egyéni lelkek (dzsívák) Krsna tulajdonságaiból csupán ötvenet tudhatnak magukénak, de azokat is végtelenül kicsiny mértékben. [28]

Srí Krsna legfőbb isteni mivoltának titka a rasza elvében rejlik. A raszát Rúpa Gószvámi ily módon határozta meg: az a tömény eksztatikus örömérzés, amit Srí Krsna élvez, s amit aztán a világi gondolat síkján felülemelkedett, szolgáló lélek viszonoz.[29] A nektári rasza minden fajtájában Srí Krsna az egyedüli úr. [30] Ő az összes rasza forrása; ezért múlja felül az Istenség összes többi Személyiségét.[31]

Srí Krsna, minden energia legfelső birtokosa elválaszthatatlanul össze van kötve antarangá-saktijával, vagyis a saját, valódi formájában rejlő energiájával. A Srímad Bhágavata úgy utal egy bizonyos gópira (fejőslányra), mint aki a legteljesebb mértékben alkalmas az Ő szolgálatára, s akit ezért Srí Krsna előnyben részesít az összes többi gópival szemben.[32]

Más szóval a szvarúpa- vagy antarangá-sakti egy és teljesen tökéletes. Ő a predominált Abszolút. Sajátságos formáját Srí Rádhikának hívják.

A szvarúpa-sakti kettő aspektusa, névszerint a tatasthá-sakti és a bahirangá-sakti (májá-sakti) az isteni forma közbülső, illetve külső régióiban nyilvánul meg. A dzsívák vagy egyéni lelkek a tatasthá-sakti végtelenül parányi, elkülönülő kiáradásai, akik osztoznak a teljes lelki energia természetével. Az isteni energiák külső és belső zónájának határán (tatasthá) vannak, s eredendő helyzetüknél fogva nincs locus standijuk. Örökké ki vannak téve a két ellentétes pólus, a szvarúpa-sakti és a májá-sakti vonzásának. Egyrészt különböznek a szvarúpa-sakti teljes értékű kiáradásaitól, megnyilvánulásaitól és sokformájúságától, másrészt nem tartoznak a májá-sakti termékei közé sem. Valódi kapcsolatuk a szvarúpa-saktival lenne, de mivel szabad akaratuk révén hajlamosak a májá-sakti fennhatósága alá kerülni, ezért nem mindig választják az előbbit. Ha azonban a májá-sakti szolgálata mellett döntenek, akkor ez azzal jár, hogy igazi természetükről megfeledkezve határozott ellenszenvet fognak érezni Srí Krsna szolgálata iránt. Így kerülnek az illúzió hatáskörébe az egyéni lelkek, hogy aztán életről-életre vándoroljanak a májá világában.

Az egyéni lélek eredeti helyzete a Nap felszínéhez, a májá világa a napfoltokhoz, az antarangá-sakti maga a csillag magvához, a csillagban lakozó Napisten pedig Srí Krsnához hasonlítható.

Az egyéni lélek eredeti, közbülső helyzetében a következő alternatívával rendelkezik: vagy vállalja a teljes, belső energiával szembeni alárendeltséget, vagy pedig látszólagos uralmat szerez az anyagi, illuzórikus energia felett. Ha az utóbbit választja, megfeledkezik a belső energiához, illetve azon keresztül a Srí Krsnához fűződő alárendeltségéről. Az illuzórikus energia fennhatósága alatt élő, anyagi feltételekhez kötött lélek sohasem képes megérteni a belső energia Krsna iránti szolgálatának természetét. Az egyéni lélek és a belső energia funkciója között kategorikus különbség van, még a szolgálat síkján is. Srídhar Szvámi híres Bhágavata magyarázatának felületes olvasói figyelmen kívül hagyják ezt a megkülönböztetést, mivel az író erre közvetlenül nem tért ki. Ám ha valaki Srídhar Szvámi tömörsége miatt arra a követ keztetésre jut, hogy az egyéni lélek rendeltetése azonos a belső energiáéval, az képtelen lesz túljutni a filantrópia körén.

Srídhar Szvámit nem szabad az exkluzív monisták közé sorolni, mint ahogyan azt a személytelen doktrína irányzatának némely követője teszi. Ő ugyanis Bhágavata magyarázatában leírta – mégpedig valódi ezoterikus intuícióval – Ramá és a teljes belső energia (Srí Rádhiká) egyéb kiterjedési formáit. Srídhar Szvámi az Istenség Legfelsőbb Személyisége – illetve annak különféle aspektusai és avatárjai – örök lelki kedvteléseinek (lílá-inak) [33] hiteles magyarázója. Visnu Szváminak, a suddhádvaita elmélet szószólójának iskolájába tartozott, és tiszta szívből imádta Visnu egyik formáját, Naraszinhát.

Srídhar Szvámi tömörségét a Srí Krsna Csaitanja Maháprabhu által hirdetett acsintja-bhédábhéda (felfoghatatlanul, egyidejűleg egy és különböző) filozófiai rendszer egészíti ki. Rúpa, Szanátana és Dzsíva gószvámik, valamint Krsnadász Kavirádzs, illetve Visvanáth Csakravarti munkái a belső energia és az egyéni lelkek szerepének témáját taglalják részletesen az acsintja-bhédábhéda alapján. A gaudija vaisnavizmus e művekkel járul leginkább hozzá a tiszta vallás ügyéhez.

A transzcendentális síkon működő energia összehasonlító tanulmányozásának vezérfonalát a Srímad Bhágavata rasza tánc leírása szolgáltatja.

A suddhádvaita filozófiai rendszer nem összeegyeztethetetlen a gaudija vaisnavizmus tanával, a már említett, bizonyos témával kap csolatos szűkszavúsága ellenére sem. Sem Rámánudzsa, sem Madhva nem elemezte részletesen a sakti szerepét.

Amikor az egyéni lélek a belső energia iránti fenntartás nélküli alárendeltség alternatíváját választja, lehetősége nyílik az Abszolút mindenható személyiségének szolgálatára. A Srímad Bhágavata által említett kaivalja (felszabadult) állapot [34] nem más, mint az Abszolút Legfelsőbb Személyiségének tiszta szívből jövő szolgálata. Ezt Srídhar Szvámi magyarázata is így tanítja. Visnu Szvámi iskolája a tiszta, szívből jövő szolgálatot hirdeti, s ez képezi a Bhágavata tanításának magvát is.

Az exkluzív monizmus hívei úgy vélik, hogy az imádat tárgyának egyedül az anyagi világban létezik formája, s hogy ezért a végső síkon (a lelki világban) nincs szolgálat, vagy imádat. Ez más szóval azt jelenti, hogy tagadják Isten, Srí Krsna lílájának, azaz transzcendentális kedvteléseinek létét. A Srímad Bhágavata kereken elutasítja ezt a megalapozatlan állítást nagyon is világos mondataival. [35] A suddhá-bhakti transzcendentális tetteiben nyoma sincs a világi befolyásnak. Az exkluzív monisták tagadják, hogy a transzcendentális megnyilvánulás mentes lenne minden anyagi kapcsolattól. Abszurd dolog lenne tehát az Isten transzcendentális kedvteléseit magyarázó Srídhar Szvámit a lelki cselekvést elképzelhetetlennek tartó exkluzív monisták közé sorolni.

A transzcendentális cselekedetnek nincs se kezdete, se vége. Ezért a lílá jelentését a cselekvés szó nem adja vissza egészében; inkább a krija (anyagi tettek) szót lehetne így fordítani. Természetesen a relativitás a lílában is megtalálható, de ez nem a krijára jellemző anyagi, s így negatív hatású relativitás. Az az elgondolás, miszerint a lílá véges, tehát időleges, abból ered, hogy sokan tudatlanok a lílá és a krija közötti különbségről.

A suddhá-bhakti a lílá kategóriájába tartozik. Vrndávanban a gópik a társadalmi hagyományokat felrúgva, a legfesztelenebb módon, tiszta szívből, szenvedélyesen szeretik Krsnát. E szolgálat szuperlatív természetét nem lehet felfogni, ha valaki tudatlanul tagadja a lelki sík tiszta tetteinek abszolút üdvös jellegét.

Az anyagi világ feltételekhez kötött lelkeinek szerepe kétféle. A varnásrama rendszer által nyújtott szerep nem mond ellent a suddha-bhakti elvének. A Srímad Bhágavata a makulátlan odaadás (bhakti) szemszögéből tárgyalja a varnásrama rendszert. Ily módon egy nagyon hatásos módszerrel szolgál az anyagi világban vándorló, feltételekhez kötött lelkek helyzetének vizsgálatára. A varnásrama rendszer lelki értéke abban rejlik, hogy az Abszolút transzcendentális, minden önző érdektől mentes szolgálata felé tereli a visszatükrözött lelki tulajdonságokkal rendelkező, de jelenleg anyagi feltételekhez kötött lelkeket, s így az ő számukra is lehetővé teszi a pozitív cselekvést. E rendszer szándéka lelki értelmet és célt adni a megkötött lelkek tetteinek. A varnásrama szándékának e lényeges jellegét a Bhágavatán kívül egyik vé dikus írás sem ismerteti egészében. [36]

Srí Krsna Csaitanja Maháprabhu a lélek legmagasabb fejlettségi fokára jellemző tiszta, transzcendentális rendeltetés nagy szakértője és magyarázója. Tanítása megegyezik a Bhágavatáéval, de nem mond ellent a suddhádvaita iskola – melynek Srídhar Szvámi is tagja volt – kaivalja elvének sem. Ugyanakkor a Bhágavata kaivaljája (exkluzivizmusa) nagyban eltér a kévaládvaita iskola felszabadulás elméletétől, amely szerint a lélek végül is minden egyéniségét elveszítve olvad bele a személytelen Istenbe (Brahmanba).

Abhidhéja

A tiszta egyéni lélek örök szerepének természetére a fenti sorok már utaltak. A Bhágavata kijelenti, hogy tiszta, transzcendentális állapotában minden lélek igazi rendeltetése az érzékeken túli, a tökéletesség összes jellemzőjével és tulajdonságával rendelkező személyes Isten (Bhagaván) szeretetteljes szolgálata. [37] A Bhakti-raszámrta-szindhu című könyv szerint a vegyítetlen (suddhá) bhakti egyedül a transzcendentális síkon létezik, így mentes minden világi, intellektuális, haszonelvű, erkölcsös vagy erkölcstelen befolyástól. [38] A tiszta egyéni lélek egyedüli, igaz rendeltetése a suddhá-bhakti.

A Bhágavata kijelenti, hogy minden cselekedet alkalmas az Abszolút szolgálatára. [39] A Visnu Purána szerint a varnásrama által tanított életvitel minden pozitívuma annak köszönhető, hogy e rendszer egyedüli célja Visnu lelki szolgálata. [40]

A Srímad Bhágavata különbséget tesz a paramahansza szerepe és a feltételekhez kötött lelkek számára a varnásramában előírt tettek között. [41] A varnásrama által megszabott életmód a paramahansza síkra hivatott előkészíteni az embert, így nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint a felszabadult lelkek minden önző érdektől mentes lelki élete. Ugyanakkor nem szabad a varnásrama életmódját a védikus társadalmi rendszeren kívül élők, többnyire érzéki síkú életével azonosítani. A varnásramán kívüli, feltételekhez kötött lelkek minden cselekedete végsősoron értelmetlen, megátalkodott ellenségeskedés az Abszolúttal szemben. Az ilyen tettek éppen ezért ateista jellegűek. Az anyagi világ arra való, hogy az Abszolúttal szemben aktív ellenszenvet tápláló lelkek kiélhessék mohó uralkodási vágyukat, ill. az ezzel kapcsolatos illuzórikus, érzéki örömöket próbálják élvezni. Az efféle cselekedetek feltételeit, illetve a tudatlanságot, a lelki vakságot (acsit) az illuzórikus energia szolgáltatja. Ám mihelyt tiszta tudatára ébred a tévúton járó lélek, nyomban szétoszlik a tudatlan, világi tettek iránti ragaszkodása, s többé már nem lesz fogékony az illuzórikus energia csábítása iránt.

A vegyítetlen lelki funkciónak és a tudatlanság rabságában élő lélek tetteinek nincs közös alapja, az egyik nem illeszkedik bele a másikba. A világi tudósok, filozófusok, vagy írók ezért képtelenek megérteni a tisztán lelki tetteket. Az empirikus spekulációk a tudatlanság termékei, s valótlannak tüntetik fel az Abszolút transzcendentális személyiségét. Ha az empirikus spekuláció útját járjuk, lelki természetünket megfosztjuk igazi szerepétől.

A varnásrama rendszer által előírt életvitel arra való, hogy semlegesítse a feltételekhez kötött létben olyannyira természetes ateista jellegű, világi cselekvést. A tévúton járó lelkek szándékos ateista tettei, a varnásrama társadalom embereinek szabályozott tettei és a teljesen felszabadult lelkek, a paramahanszák szeplőtlen lelki cselekvése közötti különbségről a Mundaka és a Svétásvatara Upanisádokban [42], valamint a Bhágavatában [43] olvashatunk.

Az érzéki élvezetvágyból fakadó tettek a világ diszharmonikus változatosságához vezetnek. A világi örömökhöz ragaszkodó ember mindent irreálisan lát. Ha viszont sikerül meggyökereznie a tiszta lelki természetének megfelelő tettekben, a transzcendentális Úr – kinek megörvendeztetése a lelki sík szívből jövő tetteinek egyedüli célja – szolgálatában, akkor számára is megadatik az igaz szemlélet képessége. S ha a világot az igazság fényében látjuk, szó sem lehet tudatlanságról vagy szenvedésről.

A világias tudatú ember érzéki örömök iránti vágya a család és a társadalom intézményében nyilvánul meg. Ezek jelentik ezért az illuzórikus energia csapdáit. Ugyanakkor a káprázat-álomból felébredt lélek ugyanezeket a csapdákat eszközül használja az Abszolút szolgálatában.

A Bhágavata himnuszai fényt vetnek a megvilágosult embernek az Abszolút legmagasabb lelki síkon történő szolgálatára. Ezzel kapcsolatban utalni szeretnénk a gaudija vaisnava iskola Bhágavata magyarázataira. Ezekben olvashatjuk ugyanis, hogy a Bhágavata bizonyos versei [44], melyek első pillantásra Srí Rámacsandrához, mint az ideális, egynejű férjhez szólnak, tulajdonképpen Srí Krsna Csaitanját dicsérik. És ez nem a magyarázó szeszélyeit igazolni kívánó szövegferdítés példája; a Bhágavata nyelvezete olyan, hogy annak valódi mondanivalóját egyedül a megvilágosult lélek értheti. Ez az igazi mondanivaló nagyban különbözik még a leghíresebb tudósok empirikus, szűklátókörű véleményétől is.

A Bhágavata szerint Srí Krsnát Vrndávan fejôslányai, a legmagasabb lelki szinten lévô gópik szolgálják legtökéletesebben. A rasza tánc leírásában fény derül Srí Rádhiká és a többi gópi szolgálatának jellegére. [45]

Srí Rádhiká, valamint – Vrndávan lakosainak személyében – sokszoros kiterjedési formái egy idejűleg szolgálják Srí Krsnát. Nanda, Jasóda, Srídama, Szudama, a gópik, illetve Krsna minden vrndávani társa és szolgája Srí Rádhiká szolgálatának szerves része. A lelki tanítómester (Srí Guru) a szolgálók e belső köréhez tartozik. Ő az, akit Isten arra inspirál, hogy Srí Krsna örök szolgáinak identitását és minden tettét feltárja. Srí Gurudéva funkciója Vrndávan líláinak – amelyekben Srí Krsnát mint az öszszes rasza tárházát imádják – alapvető ténye. Vrndávan lakosainak minden cselekedete Krsna lelki érzékeinek örömét szolgálja. Srí Gurudéva ennek a szolgálásnak az isteni ösztönzője.

A Bhágavata empirikus tanulmányozása könnyen a vrndávani lílá félreértéséhez vezethet. A paróksa elméleti vizsgálati módszerével el lehet érni az empirikus következtetés határát. A Brahman és Paramátmá koncepciókat az aparóksa folyamat elfogadásával lehet megvalósítani, ami magával hozza az empiricizmus feladását. De valójában még ezek sem jelentik az imádat tárgyát. Meggyőződhettünk már afelől, hogy aktív szolgálat egyedül az Abszolút fenséges személyiségének, Srí Visnunak megvalósítását nyújtó adhóksadzsa síkján lehetséges. A Bhágavata fő témája a minden anyagi befolyástól mentes, isteni vrndávani kedvtelések (aprakrta vradzsa lílá). Ezek alkotják a legfejlettebb adhóksadzsa megvalósítást.

Srí Krsna Vrndávan-beli szerelmeskedése nagyon hasonlít a hagyományokat nem tisztelő, világi szerelemhez. Az anyagi szexualitás minden formája lényegében nagyon visszataszító. Ezért oly nehéz megérteni a legtöbb embernek, hogyan lehet a szexualitás transzcendentális változata az Abszolút legtökéletesebb és legüdvösebb szolgálata. Ez a nehézség azonban könynyen áthidalható – s így a Bhágavata elbeszélésének igaz mondanivalója is érthetővé válik –, ha készek vagyunk elfogadni azt az ésszerű elméletet, miszerint az anyagi univerzum a lelki világ eltorzult tükörképe, s hogy így a valóság legmagasztosabb eszménye az illuzórikus tükörképben valami visszataszítóvá, s egyben a legnagyobb kötőerővé válik.

A Bhágavata elbeszéléseiben a transzcendentális vrndávani lílák a párhuzamos világi cselekményekre emlékeztető, szimbolikus formában szállnak alá a mi anyagi látásmódunk síkjára. Ha bármely oknál fogva hajlamosak vagyunk a Bhágavata történeteinek transzcendentális szimbolisztikáját alábecsülni, akkor képtelenek leszünk elkerülni a hirtelen és hátrányos következtetést Isten szerető szolgálatának legtökéletesebb, legmagasztosabb és legvonzóbb természetét illetőleg. Ehhez képest az Abszolút minden más szolgálata csupán közbeeső lépcsőfokot jelent.

A szexualitás a legnagyobb vonzódást és a transzcendentális szolgálat gyönyörűségének tetőfokát jelképezi. A lelki élet titka Vrndávanban a szeplőtlen lelkek spontán, tökéletes szerelmes tetteiben nyilvánul meg.

Most pedig, hogy az éretlen következtetéseknek elejét vegyük, térjünk ki röviden azokra a lényeges sajátságokra, amelyek különbséget tesznek Srí Krsna szerelmi játékai és a világias szexualitás között. A vrndávani lílák idején Srí Krsna még nincs tizenegy esztendős, és a gópik sohasem szülnek gyermeket Őneki. [46] Földi ittlétekor voltak ugyan gyermekei, de azok a valamivel kevésbé jelentős dvárakai lílákban születtek. Ezek után láthatjuk: nagy vétek lenne Isten kedvteléseinek szereplőit közönséges emberi tulajdonságokkal felruházni! A Bhágavata kijelenti, hogy a vrndávani lílák igaz természetének megvalósítása – a srauta folyamat segítségével – jelentik a világi szexualitás kórjától megfertőzött lelkek egyedüli gyógyírját.

A civilizált társadalom, amely illemkódexeivel többnyire a szexuális kapcsolatokat kívánja szabályozni, etikai tökéletességét a varnásrama rendszerben érheti el. A varnásrama embere értékelni tudja a Vaikuntha és Ajódhja síkján tapasztalt morális tisztaságot, ha nem is érti azok ezoterikus természetét. Azokon a síkokon ugyanis az Istenség az ideális, egynejű férj szerepét tölti be. Az Ajódhjában érvényes etikai korlátok Dvárakában már háttérbe szorulnak. Dvárakában az Abszolútnak teljesebb formája nyilvánul meg a többnejű férj szerepében. Vrndávanban pedig még a házasságra vonatkozó illemszabályokat is eltörölték, úgyhogy a házasság szent köteléke ott másodlagos, sőt, Srí Krsna legteljesebb megnyilvánulásában szeretői tetteinek kontrasztjává válik.

A tiszta lelki funkció valóban hasonlít az anyagi cselekvéshez, ám a különbség mégis lényeges: az előbbi célja, cselekvésmódja és eszközei mind tisztán lelkiek. Ebből áll a lelki tevékenység és az anyagi cselekvés közötti, nehezen felfogható különbség. Ez egyben meg is magyarázza azt a tényt, hogy az olyan tettek, melyek az anyagi sík leghatékonyabb teljesítményének felelnek meg, a legkevésbé sem jelentenek örömöt Srí Krsnának.

Minden lelki cselekvés egyedüli célja Srí Krsna érzékeinek kielégítése. Amikor Srí Krsna elégedett, szolgái valódi, teljes lelki örömöt éreznek. Ez éppen ellentéte annak, amit az anyagi világban tapasztal az ember. A világi síkon ugyanis egyedül azok a tettek kívánatosak, melyek a cselekvőt juttatják élvezethez. Ezzel szemben a transzcendentális szolgálat síkján a lélek sohasem vágyik ilyen önző örömre. A világi, érzéki élvezeteket ezért világosan meg kell különböztetni a transzcendentális szolgálattól, tekintettel eltérő milyenségükre és irányukra. A világi, önző élvezet vágya potenciálisan, de egyéniségétől idegen módon van meg a lélekben, s csak magától függ, hogy kifejleszti-e ezt vagy sem. Ha ennek szellemében cselekszik, ez megszakítja a természetes szolgáló funkcióját. Napjaink modern civilizációi, amelyekben kizárólagosan az anyagi kényelem és élvezet a cél, nem is sejtik, hogy ezzel saját degenerálódásukat idézik elő.

Az ember elméje és teste ösztönszerűen hajlik az érzéki örömök felé. Ennek tudható be az, hogy minden tettét ezek elérésének reményében végzi. Így már érthető, miért oly kevés azoknak száma, akik képesek a Bhágavata és egyéb lelki írások üzenetét felfogni. A tiszta lélek természetéből adódóan, egyedül az Abszolút szolgálatához vonzódik, ami egyáltalán nem egyeztethető össze az anyagi, érzéki léttel.

Az Abszolút transzcendentális szolgálatában teljesen üdvös, tiszta, élő valóság úgy az adottság, mint a forma és a kellékek is. Szolgálókészségének tökéletesítésével az ember felfedheti igazi lelki természetét, s így képes lesz teljesen megvalósítani igazi lénye örök érdekeit. Az Abszolút ilyen, feltételek nélküli alázatos szolgálata azonos a lélek tökéletes szabadságának elnyerésével. Ez az aktív szolgálat legmagasabb formájában jut kifejezésre.

Prajódzsana

Az élőlény akkor nyer bebocsátást Srí Krsna transzcendentális kedvteléseibe, amikor teljesen megvalósította a tiszta lélek tevékenységét. [47] A Srí Krsna iránti mély szeretet e kibontakoztatása a gyümölcse (prajódzsana) minden tiszta lélek transzcendentális tetteinek.

Srí Krsnát közvetlenül szolgálja teljes belső energiája, mint az Ő egyedüli társa. Vrndávan lakói és a belső szolgálat síkja mind ennek a teljes isteni energiának a termékei. Az isteni kedvtelés isteni résztvevői ők, akárcsak azok, akik természetük szerint, teljes odaadással szolgálják az Abszolútat. Nem így azok a lelkek, akik engednek az illuzórikus energia kísértésének, s így nem léphetnek be Vrndávan isteni kedvteléseinek birodalmába. Mi, az anyagi sík vándorai ily módon, az isteni energia illuzórikus aspektusa révén kívül rekedtünk Vrndávan lelki szféráján.

Az egyéni lelkek nem szerves részei a teljes belső energiának, ezért saját erejükből sohasem érhetik el a legmagasabb lelki síkot, Vrndávant. Srí Krsna iránt sem rendelkeznek spontán szeretettel. A Krsna-bhaktit csak mint Vrndávan lakosait engedelmesen szolgálók érhetik el.

A Srí Krsna iránti spontán szeretethajlam első megnyilvánulása az egyéni lelket a madhjama-bhágavata szintjére emeli. Ez nem tévesztendô össze a mahá-bhágavata helyzetével, aki a legteljesebb mértékben szereti Srí Krsnát, s így alkalmassá vált a lelki szolgálat legmagasabb síkjára jellemző szeretői tettekben való részvételre, mint Vrndávan lakosainak szolgája.

Abban az arányban, ahogyan a madhjama-bhágavata az önzetlen szolgálat gyakorlásával fokozatosan kifejleszti tiszteletteljes szolgálókészségét, s ezt a Vrndávan lakosaival szembeni engedelmességgé alakítja, úgy hatástalanítja a növekvő bizalom és a legmagasabb fokú szeretet tárgyához való közelség a bizonytalanságot és az ingadozást, miközben a lélek és az Abszolút közötti távolság is csökken. Így válik tökéletessé a lelki látásmód, az egyén természetes képességeinek megfelelően, s képes lesz sajátságos lelki egyéniségének teljes kibontakoztatására.

Gólóka Vrndávant az ebben a világban számunkra is érzékelhető, szimbolikus Vrndávanban ismerheti föl az ember, de csakis az, akinek szeretetét a transzcendentális Vrndávan lakóinak kegye tette tökéletessé. Srí Krsna vrndávani líláinak legdurvább félreértése csak akkor kerülhetô el, ha mindezen szempontokat figyelembe vesszük. Az illuzórikus energia baljós hatása alatt mindenki az ilyen félreértések áldozatává válhat, ilyen vagy olyan formában. Számukra Vrndávan csupán közönséges vidéket jelent, Srí Krsna vrndávani lílái pedig a legelfajultabb erkölcstelenséget. A mahá-bhágavata valódi, ezoterikus látása azonban nagyban különbözik a tévúton járó emberiségétől. [48]

A Csaitanja-csaritámrta pedig azt írja: „Amikor Srí Krsna Csaitanja megpillant egy fát, neki az Vrndávan erdejének tűnik; amikor pedig felnéz egy hegyre, abban a (vrndávani) Góvardhan hegyet látja.”[49]

Jegyzetek

[1] A Srímad Bhágavata Első ének 1. fejezet 3. verse (1.1.3.)

[2] Idézet a Garuda Puránából

[3] A Srímad Bhágavata 2.9.31-34. verse

[4] Vesd össze az alábbi verssel: „Siva mondja hitvesének, Párvatinak: Az istentelen májáváda filozófia rejtett buddhizmus. Kedves Párvati, a Kali-jugában egy bráhmana képében fogom tanítani ezt a kitalált májáváda filozófiát.” (Padma Purána, Uttara-khanda 25.7.)

[5] Vesd össze az alábbi verssel: „Az Abszolút Igazság ismerői tudják, hogy a feloszthatatlan Egynek három arculata van: Brahman, Paramátmá és Bhagaván.” (Srímad Bhágavatam 1.2.11.)

[6]. „Egy tiszta bhakta a felszabadulás egyetlen válfaját sem fogadja el, legyen az akár a sálokja, szársti, számípja, szárúpja, vagy az ékatva, még akkor sem, ha ezt Maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége kínálná neki.” (Srímad Bhágavatam 3.29.13.)

[7] Vesd össze az alábbi verssel: „Az embert semmiféle más ragaszkodás nem köti oly szorosan, s nem veszi el oly mértékben a józan eszét, mint a nőkhöz, vagy a nőket hajkurászó férfiakhoz való vonzódás.” (Srímad Bhágavatam 3.31.35.)

[8]. Srí Krsna mondja Uddhavának: „A világ megsemmisülésekor a Védákat alkotó transzcendentális Igém is elveszett. A teremtés kezdetén Én magam közöltem ezt a tudást Brahmával, melyben azt tanítottam, hogy az egyéni lélek szeretettel szolgálhat Engem, a Legfelsőbb Urat. Brahmá azután legidősebb fiának, Szvajambhuva Manunak, az pedig a hét ősbölcsnek – Bhrgunak, Marícsinek stb. – adta tovább tudását. Manu utódai azonban a három kötőerő – tudatlanság, szenvedély és jóság – befolyása alatt álltak, minek következtében megmásították transzcendentális tanításomat, és sajátos hajlamaik szerint félremagyarázták a Védák szavait. ” (Srímad Bhágavatam 11.14.3 -5.)

[9] Vö. a Srímad Bhágavata 11.21.23. versével

[10] A Srímad Bhágavata 1.1.3. verse

[11] Vaisnava Padjávali – egy vaisnava költő verse

[12]. A Srímad Bhágavata 1.3.26. verse

[13] A fejezetben kifejtetteket vesd össze a következő idézetekkel:

„Brahmá Krsnához fohászkodik: Ó, legyőzhetetlen Úr! Azok, akik egyáltalán nem törekszenek az absztrakt Brahman megismerésére, hanem a tiszta bhakták ajkairól hallják dicső transzcendentális kedvteléseidet, s akik tetteikben, szavaikban és gondolataikban is tisztán élnek, könnyedén a hatalmukba keríthetnek Téged, bár a három világon senki sincs, aki a nyomodba érhetne.” (Srímad Bhágavatam 10.14.3-4.)

„A félistenek fohászkodnak a Legfelsőbbhöz: Ó, Lótuszvirág-szemű! Az értelmet lehetetlen megtisztítani Isten iránti odaadás nélkül. A tudás (gjána) művelői - akik nem tanúsítanak odaadást irántad - lehet, hogy úgy érzik, már felszabadultak, ám elméjük mégsem tisztult meg, mert elmulasztották lótuszvirág lábaid imádatát. Óriási erőfeszítések árán ugyan messzire jutottak, majdnem fel is szabadultak, mégis visszazuhannak a világi lét síkjára, mert nem kerestek oltalmat lótuszvirág lábaidnál. ” (Srímad Bhágavatam 10.2.32.)

„Brahmá fohászkodik Krsnához: Ó, Uram! Aki elnyerte lótuszvirág lábaidnak csak egy csöppnyi kegyét, az már ismeri magasztos tetteidet és tulajdonságaidat. Dicsőséged senki más nem értheti meg, még akkor sem, ha hosszú-hosszú ideig tanulmányoz Téged az empirikus tudományon keresztül.” (Srímad Bhágavatam 10.14.29.)

„Krsna mondja: Ezért, ó, Uddhava, aki minden pillanatban rám gondol, s mindenestől nekem szenteli magát, azt nem téríti le sem a meddő töp rengés (gjána), sem a mesterkélt aszketizmus (vairágja) a felém vezető útról.” (Srímad Bhágavatam 11.20.31.)

„Az egész emberiség számára a legjobb elfoglaltság az, melynek révén szeretetteljes odaadást érhetnek el a transzcendentális Úr iránt. Az ilyen odaadó szolgálatnak teljesen önzetlennek és szüntelennek kell lennie, hogy teljesen elégedetté tegye a lelket.” (Srímad Bhágavatam 1.2.6.)

„A tiszta odaadó szolgálat (suddhá-bhakti) mentes minden tisztátlanságtól, kezdve a gjánával és karmával, nem a hatalom vagy tudás révén akarja elérni a tökéletességet. A suddhá-bhakti a Krsna iránti pozitív odaadó szolgálat, melynek során a bhakta mindig úgy szolgálja Krsnát, ahogyan azt Ő kivánja.

A bhakti, vagyis a Krsna iránti odaadó szolgálat azt jelenti, hogy minden érzékünket az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szolgálatába állítjuk, aki az érzékek ura. A parányi lélek nyújtotta szolgálatnak két mellékhatása ismeretes. Az egyik az, hogy megszabadul minden anyagi megjelöléstől, a másik pedig az, hogy érzékei megtisztulnak, pusztán azáltal, hogy azokkal Krsnát szolgálja.” (Rúpa Gószvámi: Bhakti-raszámrta-szindhu, Púrva vibhága 1.9-10.)

[14] Vesd össze az alábbi versekkel:

„A fent említett inkarnációk vagy az Úr teljesértékű kiterjedései, vagy teljesértékű kiterjedéseinek teljes részei, ám Srí Krsna maga az Istenség eredeti Személyisége. Inkarnációi akkor jelennek meg az egyes bolygókon, ha a vallás ellenségei zavart keltenek. Az Úr azért száll alá, hogy híveit megoltalmazza.” (Srímad Bhágavatam 1.3.28.)

„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Krsna az összes inkarnáció forrása. Az Úr Balarám az Ő második teste.” (Csaitanja-csaritámrta, Ádi-lílá 5.4.)

„Balarám ugyanezen személyes formáját nevezik Mahá-Sankarsannak, aki a lelki energia oltalma. Ő az eredeti ok, minden ok végső oka.” (Csaitanja-csaritámrta, Ádi-lílá 5.42.)

[15]. Vesd össze a következő idézettel:

„Mit sem szólva azokról, akik a kiváló bhakták irányítását követve mindig a számtalan energiával rendelkező Határtalan szent nevét zengik ? A korlátlan hatalommal rendelkező és transzcendentális természetű Istenség Személyiségét Végtelennek (Ananta) nevezik.” (Srímad Bhágavatam 1.18.19.)

[16] Vö. a Svétasvatara Upanisad 1.6. és 4.5. versével, a Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 20.252-257. versével, valamint az alábbi idézetekkel:

„Akik a jóga folyamatában meditálnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségén, megpillanthatják bizalmas, isteni energiáját, a csit-saktit. A Legfelsőbb Úr az összes energia egyedüli forrása. Isteni hatalma a számtalan sok univerzum közvetlen kiváltó oka. Így az Úr az élőlények, a tér- és időbeli világok, valamint minden bennük lakozó megnyilvánulásnak instrumentális oka (nimitta). ” (Svétasvatara Upanisad 1.3.)

„Noha Én megszületetlen vagyok, s transzcendentális testem sohasem pusztul el, s habár Én vagyok az összes lény ura, mégis megjelenek minden korszakban eredeti, transzcendentális formámban.” (Bhagavad-gítá 4.6.)

„Föld, tűz, víz, levegő, éter, elme, értelem és hamis egó – e nyolc képezi az Én különálló anyagi energiámat. Ó Erős-karú, ezen alsóbbrendű természeten kívül van egy felsőbbrendű energiám, mégpedig az anyagi természettel küzdő élőlények, akik fenntartják az univerzumot.” (Bhagavad-gítá 7.4-5.)

„Ez az egész kozmikus megnyilvánulás nekem van alárendelve. Akaratom által újra meg újra megnyilvánul, s végezetül akaratom által is semmisül meg. Ó, Dhanandzsaja, mégsem kötnek meg ezek a tettek engem. Mindig különálló vagyok tőlük, mintha semleges lenne helyzetem. Ó, Kunti fia, az anyagi természet az Én irányításom alatt működik, létrehozva a mozgó és mozdulatlan lényeket. Az anyagi természet törvénye alapján ismétlődve teremtődik és semmisül meg ez a megnyilvánulás ” (Bhagavad-gítá 9.8-10.)

„Mikor az élőlény visszanyeri eredeti dicsőségét, s az anyagi világon és időntúli transzcendenciát kezdi élvezni, nyomban megszabadul az élet két tévképzetétől (az „én és enyém” fogalmától), s így tiszta lelki mivoltában fog létezni.” (Srímad Bhágava tam 2.9.13.)

„Az Úr illuzórikus energiája – miután saját helyzetét szégyelli – nem juthat uralomra, de akik bűvöletének rabjai, azoknak minden gondolata az én és enyém fogalma körül jár, s így folyton értelmetlen dolgokról beszélnek.” (Srímad Bhágavatam 2.5.13.)

„Ó, Urunk, Te vagy mindennek a támasza. A hládini, szandhini és szamvit jellemzőid mint transzcendentális energiáid léteznek Benned. Ám az örömöt és bánatot, valamint a kettő keverékét eredményező anyagi kötőerők hiányzanak belőled, mert Neked nincsenek anyagi tulajdonságaid.” (Visnu Purána 1.12.69.)

„A mindenféle tulajdonságban bővelkedő Brahmanról úgy mondják, számtalan energiával rendelkezik, melyeket három fő csoportba sorolnak. Visnunak háromféle transzcendentális energiáját ismerik. Lelki energiáját, valamint az élőlényeket felsőbbrendő energiának nevezik, míg a tudatlanságból származó materiális energiája az alsóbbrendű.” (Visnu Purána 6.7.61.)

[17] Lásd az 5. számú jegyzetet

[18] A Srímad Bhágavata 1.2.6. verse, idézve a 13. jegyzetnél

[19] „Minden anyagi motivációjú vallásosságot elvetvén a Bhágavata Purána a legfelsőbb- rendű igazságot hirdeti, amit csak a makulátlanul tisztaszívű bhakták érthetnek meg. E legfelsőbb igazság az illúziótól élesen elkülönülő valóság, aminek az egész világ a javát látja, mert ez a tudás végetvet a háromféle szenvedésnek. Ez a csodálatos Bhágavata, amit a nagy bölcs, Vjászadéva szerkesztett érett fővel, egymagába is elégséges Isten megismeréséhez. Mi szükség hát bármiféle más írásra? Ha valaki figyelmesen és alázatosan hallgatja a Bhágavata üzenetét, a tudomány e művelése révén szívébe zárhatja a Legfelsőbb Urat.” (Srímad Bhágavatam 1.1.2.)

[20] „Az Istenség Személyisége mondta: Brahmá, Én léteztem már a teremtést megelőzően is, mikor Rajtam kívül nem volt semmi. Nem létezett az anyagi természet, a teremtés oka sem. Amit most látsz, az szintén Én vagyok, az Istenség Személyisége, s a világ megsemmisülése után sem marad más, mint Én, az Istenség Személyisége.” (Srímad Bhágavatam 2.9.33.)

[21]. „Miközben a gópik az elválás miatt még égetőbb szerelmes gondolatokba mélyedve bolyongtak erdőről erdőre, hogy kedvesük nyomára akadjanak, egy helyen rábukkantak az Úr isteni lábnyomára.” (Srímad Bhágavatam 10.30.24.)

[22] Lásd az 5. számú jegyzetet

[23] „Amit az Upanisádok személytelen Brahmannak neveznek, nem más, mint az Ő testének ragyogása. Az Úrként ismert Paramátmá pedig az Ő lokalizált, teljesértékű része. Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Maga Krsna, aki tömérdek transzcendentális tulajdonsággal rendelkezik. Ő az Abszolút Igazság, akinél nincs felsőbbrendű igazság, s akihez semmi más igazság nem fogható.” (Csaitanja-csaritámrta, Ádi-lílá 1.3.)

[24] „Az Abszolút Igazságot néha személytelen Brahmanként akarják megérteni, ami ugyan lelki, de csupán részleges megjelenési formája az Abszolút Igazságnak. Nárájan, a Vaikuntha Istensége Srí Krsna egyik kiterjedése, de Krsna Maga a Legfelsőbb Abszolút Igazság, minden élőlény transzcendentális szeretetének végső célja.” (Dzsíva Gószvámi: Tattva-szandarbha 8.)

[25] Lásd a 14. számú jegyzetet

[26] Lásd Svétasvatara Upanisad 1.3, 1.5 és 4.5 versét valamint a Visnu Purána 6.7.61. versét a 16. számú jegyzetnél

[27]. Lásd a Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 20.165-374. verseit

[28] Vö. a Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 23.65-80. és a Bhakti-raszámrta-szindhu 2.1.37-44. verseivel

[29] „Ha az ember túllép az eksztatikus szeretet síkján, s a tiszta jóság legfelsőbb szintjére ér, ez azt jelenti, hogy szíve minden anyagi szennytől megtisztult már. Az életnek e tiszta szakaszában megízlelheti a nektárt. Ezt az ízlelőképességet nevezik raszának, vagyis transzcendentális viszonynak.” (Rúpa Gószvámi: Bhakti-raszámrta-szindhu 2.5.79.)

[30] Vö. az alábbi idézettel:

Sukadéva Gószvámi szólt Pariksit Mahárádzshoz: „Ó, királyom! Srí Krsnát, minden rasza tárházát, az isteni kapcsolatok forrását mindenki másképp látta, a Hozzá fűződő sajátos viszonyának megfelelően. Hallj most erről! Mikor bátyjával, Balarámmal Krsna a Kansza által emelt birkózóporondra lépett, a nézők sajátos gondolatviláguk szerint vették Őt szemügyre. A hősies atléták villámot láttak benne, a köznép pedig egy emberfölötti lényt. A hölgyek a szerelem istenét látták benne, a baráti érzésektől fűtött pásztorok pedig rokonukat vélték felfedezni Krsnában. A gonosz uralkodók a keménykezű uralkodót, az igazság bajnokát látták benne, szülei pedig a kisgyermeküket. Kansza, a Bhódzsák királya számára Krsna maga volt a megtestesült halál. A világias gondolkodásúak az univerzális formát látták benne, a sánta-rasza jógik pedig a Felsőlelket, a Legfőbb Elvet fedezték föl Krsnában. A Vrsnik számára Ő volt a Legfőbb Istenség.” (Srímad Bhágavatam 10.43.17.)

[31] Vö. az alábbi idézettel: „Bár Nárájana, a Vaikuntha Ura és Srí Krsna egy és ugyanaz, Krsnát mégis felsőbbrendűnek tekintik, mert a szeretői viszony nagyszerűségét mutatja. Egyedül Őbenne fejeződik ki a legteljesebb, abszolút módon az összes rasza.” (Rúpa Gószvámi: Bhakti-raszámrta-szindhu, Púrva Vibhága 2.32.)

[32] Lásd a Srímad Bhágavata10.30.24-40. verseit

[33] Vö. az alábbi idézettel: „Szólt Szúta: Bár a különféle átmárámák (akik a lélekből merítenek örömöt), megtisztultak már minden anyagi köteléktől, mégis szeretnék makulátlan odaadással szolgálni az Istenség Személyiségét. Különösképp vágynak e szolgálatra azok, akik az önmegvalósítás útját járják. Ez arról tanúskodik, hogy az Úr transzcendentális tulajdonságokkal rendelkezik, melyek még a felszabadult lelkek számára is olyannyira vonzók.” (Srímad Bhágavatam 1.7.10.)

[34]. „Te vagy az Istenség eredeti Személyisége, Aki szerte a teremtésben kiterjedsz. Transzcendentális vagy az anyagi energiához képest, aminek hatását lelki energiád segítségével hárítod el. Örök boldogságot élvezel és múlhatatlan transzcendentális tudás birtokában vagy.” (Srímad Bhágavatam 1.7.23.)

[35] Lásd a 33. számú jegyzetnél

[36] „Bár a Srímad Bhágavatát a Puránák közé sorolják, ezt a művet mégis a makulátlan Puránának nevezik. A transzcendentális vaisnava bhakták nagyon kedvelik, mert semmiféle anyagi témával nem foglalkozik. A Srímad Bhágavata tárgya a paramahanszáknak való. Paramahansza az, aki nem az anyagi világban él, s aki nem irigykedik másokra. A Srímad Bhágavata az odaadó szolgálatot tárgyalja, hogy ennek révén a tudás (gjána) és lemondás (vairágja) transzcendentális síkjára emelje az embert.” (Srímad Bhágavatam 12.13.18.)

[37] Lásd a Srímad Bhágavata 1.2.6. versét a 13. jegyzetnél

[38] Lásd a Bhakti-raszámrta-szindhu, Púrva Vibhága 1.9. versét a 13. jegyzetnél

[39] Vö. Rúpa Gószvámi Bhakti-raszámrta-szindhu jának 1.2.33. versével, valamint lásd a Srímad Bhágavata 1.2.6. versét a 13. jegyzetnél

[40] „Az ember kövesse a varnásrama dharma elveit. Így sikeressé válhat az élete, mert ez által kapcsolatba kerülhet az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, aki az emberi élet legvégső célja.” (Visnu Purána 3.8.9.)

[41] Lásd a Srímad Bhágavata 11.17-18. fe jezeteit

[42] „Két madár ül a fának egyazon ágán. Az egyik a fa gyümölcseit csipegeti, míg a másik csak tanúja tetteinek. A tanúmadár az Úr, a gyümölcsök élvezője pedig az egyéni lélek, aki megfeledkezett valódi kilétéről és belebonyolódott az anyagi feltételek gyümölcsöző tetteibe. A másik madár, az Úr azonban mindig transzcendentális helyzetben van, teljes tudással rendelkezik.

Bár a két madár ugyanazon a fán ül, a gyümölcsöket csipegető szüntelen aggodalom és bánat közepette él, mint a termés élvezője. De ha valamiképpen arcát barátja, az Úr felé fordítja és felismeri az Ő dicsőségét, akkor nyomban megszabadul minden aggodalomtól.” (Svétasvatara Upanisad 4.6-7. és Mundaka Upanisad 3.1.2.)

[43] „Mint két madár, mindketten az univerzum fáján lakoznak, de az egyik – korábbi jó és rossztetteinek eredményeképpen – e fa gyümölcseit kényszerül csipegetni, míg a másik (muktadzsíva) lelki értelemben erősebb nála, bár nem fogyasztja a kellemes és kellemetlen tapasztalatok gyümölcseit.” (Srímad Bhágavatam 11.11.6.)

[44] „Hódolatunkat ajánljuk az Úr lótuszvirág lábainál. Ő az, akire mindig gondolni kell. Elhárítja a bhakták minden sérelmét, eloszlatja bánatukat és elégedetté teszi őket. Ő az összes szent hely hajléka, az összes bölcs menedéke, imádatra méltó még Brahmá és Siva számára is. Ő az a csónak, melyben a félistenek átszelhetik a születés és halál óceánját. Hódolatunkat ajánljuk az Úr lótuszvirág lábainál. Ő az, akire mindig gondolni kell. Otthagyta a házaséletet s örök párját, akit még a mennyek lakói is magasztalnak. Az erdőbe vonult, hogy felszabadítsa az elesett lelkeket, akiket az illuzórikus energia tart rabságban.” (Srímad Bhágavatam 11.5.33-34.)

[45] Lásd a Srímad Bhágavata 10.30.24-40. verseit

[46]. Lásd a Srímad Bhágavata 10.29. fejezetét

[47] Lásd a Srímad Bhágavata 1.7.10. versét a 33. jegyzetnél, valamint Srídhar Szvámi magyarázatait

[48] Lásd a Srímad Bhágavata 10.35.9-14. verseit

[49] A Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá17.55. verse

Szójegyzék

abhidhéja – a lélek Istennel szembeni kötelessége

acsintja-bhédábhéda – Srí Krsna Csaitanja filozófiai rendszere, mely azt tanítja, hogy Isten felfoghatatlanul (acsintja egyidejűleg azonos (bhéda) és ugyanakkor különböző (abhéda) az egyéni lélektől és a világtól

acsit – lelki vakság, a tiszta lelki tudatosság (csit) hiánya

adhóksadzsa – érzékeken túli, transzcendentális

advaja-gjána – abszolút, minden kétségen felül álló tudás

Ajódhja – 1) Srí Rámacsandra városa, 2) az a lelki sík, ahol a Legfelsőbbet szolgai viszonyban imádják

antaranga-sakti – (antara: belső; anga: rész; sakti: energia) Isten belső, lelki energiája

aparóksa – felhagyás az individuális és kollektív észleléssel

aprákrta vradzsa lílá – Krsna vrndávani (vradzsa), minden anyagi vonástól mentes (aprákrta) kedvtelései (lílá)

aprákrta – Isten transzcendentális imádata

aprákrta-guna – isteni, transzcendentális tulajdonságok

artha – gazdasági fejlődés (l. varnásram)

avaróha – az ismeretszerzés folyamata felsőbb igazság elfogadásával

avatár – a Legfelsőbbnek az anyagi világba alászálló inkarnációja

áróha – a megismerés empirikus, felfelé tö rekvő folyamata

ásram – 1) a négy lelki rend a varnásrama társadalmi rendszerben (tanuló, házas, vándor és szerzetes), 2) kolostor, ahol a tanulók és a szerzetesek élnek

ávésarúpa – Isten által valamilyen feladatra felhatalmazott lélek

Badarik-ásram – Vjásza szerzetestelepe a Himalájában, ahol a Védákat megszerkesztette

bahiranga-sakti – (bahir: külső; anga: rész; sakti: energia) Isten külső, anyagi energiája

Bádarájana – Vjásza egyik neve

Benáresz(i iskola) – város a Gangesz középső folyásánál, a májaváda filozófusok kulturális központja

Bhágavata – 1) a Puránák közül a legjelentősebb, úgy is ismerik, mint Srímad Bhágavata és Bhágavata Purána, 2) a Srímad Bhágavata tanítását teljesen megvalósító ember, aki a Legfelsőbbet személyes bhaktival imádja, s mindenét neki szenteli

Bhagirati – a Gangesz folyó egyik neve

Bhagaván – a Legfelsőbb személyes formája, aki mindegyik isteni tulajdonsággal (bhaga) rendelkezik (van)

bhakta – Istent odaadással imádó ember

bhakti – Isten iránti odaadás

Bhakti-raszámrta-szindhu – Rúpa Gószvámi könyve, mely Krsna odaadó szolgálatát elemzi teljes mélységében

Brahmá – az első teremtett élőlény, aki aztán az anyagi világot teremti, ő a szenvedély kötőerejé- nek (rádzsa-guna) képviselője

Brahma Szamádzs – a Rám Mohan Roj alapította vallásos nemzeti mozgalom, mely a hindu és keresztény hagyományokat igyekezett hindu szellemben egyesíteni

Brahman – Isten személytelen, mindent átható megnyilvánulása

Brahma-szútra – l. Védanta-szútra

Brhad-bhágavatámrta – Szanátan Gószvámi könyve, mely Krsnáról és különféle megnyilvánulási formáiról szól

Csaitanja-csaritámrta – Krsnadász Kavirádzs három részből álló könyve Srí Csaitanja Maháprabhu életéről és tanításáról

Csaitanja Maháprabhu – (1486-1534), a középkor legnagyobb vallásújítója, aki helyreállította a védikus tanítás hitelességét, és a Krsna iránti odaadó szeretetet tanította; az írások és a vaisnavák szerint nem más, mint Rádhá és Krsna egyszemélyben

Csarvaka – az egyik hagyományos (ateista jellegű) indiai filozófiai iskola alapítója

dászja – szolgaiság (l. rasza)

dharma – erény, vallás, pontosabban lelki jellegű társadalmi kötelesség, melynek előírásait a Védák ismertetik (l. még varnásram)

diksá – beavatás a lelki életbe, midőn a guru a mantra átadásával tanítvánnyá fogad valakit

Dváraka – 1) Srí Krsna királyi lakhelye, 2) az a lelki sík, ahol a Legfelsőbbet nagy pompával imádják

dzsain – indiai vallási irányzat, követői mindenfajta erőszakot kerülnek

Dzsíva Gószvámi – Srí Csaitanja közvetlen tanítványa, számos alapvető vaisnava filozófiai munka szerzője

dzsíva – az egyéni élőlény, lélek

dzsíva-sakti – Krsna végtelenül kiáradó energiáinak egyik része, maguk az élőlények (l. még sakti)

Garuda Purána – a védikus irodalom tizennyolc Puránájának egyike

gaudija vaisnavizmus – a vaisnavizmus kelet-indiai, bengáli (gaudija) ága, amelyik a Srí Csaitanja tanította bhakti iskolát képviseli

gjána – tudás, tudomány

gjáni – bölcs, tudással rendelkező; általában a meddő filozófiai spekulálókat jelölik így

Gólóka Vrndávan – a lelki világ legmagasabb síkja, ahol Krsnához bensőséges kapcsolatat fűzi az élőlényeket

gópi – vrndávani fejőslányka; Krsna legodaadóbb bhaktája

gószvámi – az érzékek (gó) mestere (szvámi) (l. még szannjászi)

Góvardhan – szent hegy Vrndávanban, amit Krsna ötezer évvel ezelőtt gyermekkori kedvtelés- ként felemelt

guna – szó szerint kötelék; az anyagi természet három kötőereje, mely alapvetően befolyásolja az élőlények tetteit: tama (tudatlanság), radzsa (szenvedély) és szattva (jóság)

guru/gurudév – lelki tanítómester

Jasóda – Krsna vrndávani nevelőanyja

jóga – szó szerint összekapcsolás; az a lelki folyamat amely a lelket megtisztítja az anyagi felfogástól, kiszabadítja a születés-halál körforgásából és Isten transzcendentális világába juttatja

kaivalja – az anyagi kötöttség alóli felszabadultság állapota

karcsa – pálmalevél lapokra írt, vallásos mű

karma – 1) tett, cselekedet, 2) a tettek és vissza hatásaik törvénye

káma – érzéki vágy

kévala-advaita - teljes monizmus, mely az egyéni lélek és Isten teljes azonosságát hirdeti

krija – cselekvés (általában anyagi)

Krsna – „A Mindenkit Elbűvölő”, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, minden inkarnációnak és megynyilvánulásnak a forrása

Krsnadász Kavirádzs – Dzsíva Gószvámi tanítványa, a Csaitanja Csaritámrta szerzője

lílá – a Legfelsőbb transzcendentális, örök kedv telése

madhjama-bhágavata – a lelki életben közepesen fejlett ember

mádhurja-rasza – az Istennel való lelki kapcsolatok egyike, a szeretői viszony (l. rasza)

Madhva – a XIII. században élt, kimagasló vaisnava filozófus és guru, jelentős vaisnava filozófiai munkák szerzője

mahá-bhágavata – a bhakti legmagasabb fokán álló személy

Mahábhárata – a legnagyobb védikus epikus mű, melynek egyik fejezete a Bhagavad-gítá

mahábháva – az istenszeretet felsőfoka

mantra – (ma: elme; tra: felszabadítani) isteni erőt hordozó szavak és versecskék, általában Isten nevei, melyeket vallásos gyakorlat közben, ill. jóga-meditáció során ejtenek ki

májá – - (má: nem; já: ez) illúzió, káprázat

májá-sakti – az anyagi energia, amely illúzióban tartja a feltételekhez kötött élőlényeket (l. még sakti)

májávád – a személyes Isten és a lelkek örök egyéni létét tagadó, monista tan, amely a vaisnava filozófiával ellentétben anyaginak, s illuzórikusnak (májá) véli Isten formáját, mikor az alászáll az anyagi univerzumba

májávádi – májávád felfogást valló

móksa – a lélek felszabadulása az anyagi világból (l. még varnásrama)

Mundaka Upanisád – a száznyolc védikus Upanisád egyike

Nadia – Nyugat-Bengálban, a Gangesz mentén elterülő vidék, ott (Navadvíp városában) született Srí Csaitanja Maháprabhu

Nanda – Srí Krsna vrndávani nevelőapja

Naraszinha – a félig ember (nara) félig oroszlán (szinha) inkarnáció, aki azért szállt alá, hogy kedves hívét, Prahládot megmentse démoni apja haragjától

Navadvíp – ősi város Nyugat-Bengálban, a Bhagirati Gangesz partján, Csaitanja Mahá prabhu szülővárosa; egykor híres filozófiai, teológiai iskolák otthona

Nárada – Brahmá fia, az univerzumban vándorló, bhaktit oktató lelki tanítómester, Vjásza guruja

Nárájan – Krsnának a vaikuntha bolygókon imádott teljesértékű kiterjedései

Nitjánanda – Srí Csaitanja örök társa és segítője

paramahansza – (parama: legkiválóbb; hansza: hattyú) a legmagasabb lelki szintet elért bhakta

Paramátmá – - Isten minden lény szívében, ill. minden atomban jelenlévő megnyilvánulása

parinati – lényeges változás

paróksa – a tudásszerzési folyamatok egyike, amikor az ember mások múltbani és jelen tapasztalataira, észlelésére hagyatkozik

Prahlád – szentéletű gyermek-bhakta, akiről a Srímad Bhágavata részletesen ír (l. még Naraszinha)

prajódzsana – az Isten és az élőlények közötti lelki kapcsolat célja és eredménye

pratjaksa – közvetlen egyéni észlelés

préma-bhakti – az istenszeretet kiteljesedett foka

Purána – a védikus irodalom történelmi eseményeket és hagyományokat is rögzítő tizennyolc műve

Purusottama – Legfelsőbb Személy

Ramá – Isten energiájának nőnemű megszemélyesítője

rasza – szó szerint íz, de jelenthet lényeget, érzelmet, gyengédséget, szeretetet és szépséget is; a tiszta lélek Krsnához fűződő ötféle lelki kapcsolata: sánta (semleges), dászja (szolgai), szakhja (baráti), vátszalja (szülői) és mádhurja (szeretői)

rasza tánc/rasza-lílá – Krsna egyik kedvtelése, amikor Vrndávan erdejében, holdfényes éjszakán a gópikkal táncol

Rádhika/Rádháráni – Krsna belső energiájának sajátságos, személyes megnyilvánulása, Krsna legbizalmasabb, örök társa

rádzsa – l. guna

Rám Mohan Roj – a XIX. századi indiai felvilágosodás jeles képviselője (l. még Brahma Szamádzs)

Rámacsandra – Krsna egyik inkarnációja, akinek tetteit a Rámajána foglalja össze

Rámanudzsa – koraközépkori vaisnava filozófus és lelki tanítómester

Rúpa Gószvámi – Srí Csaitanja közvetlen tanítványa, Szanátan Gószvámi testvére, alapvető vaisnava filozófiai munkák szerzője

sakti – Krsnából kiáradó energia

saktjavés – Isten, vagy Isten saktija által felhatalmazott élőlény (l. még ávésarúpa)

Sankara – nagyhatású koraközépkori filozófus, főleg az ő véda-magyarázataira alapítják nézetüket a személytelen, májávád irányzat hívei

sankarita – a sankara-iskola követője

sánta-rasza – l. rasza

sásztra – védikus szentírás

Siva – az anyagi univerzum három fő félistenének egyike, aki a világegyetemben jelenlevő pusztulást irányítja, és a tama-gunát képviseli

skanda – nagyterjedelmű szanszkrit alkotás egysége (ének, könyv)

slóka – szanszkrit mű egy versszaka

srauta – (lelki szövegek) hallás(a)

Srí, Sríla, Srímad – megtisztelő jelző

Srídama – Krsna vrndávani barátja

Srídhar Szvámi – a Bhágavatát magyarázó, híres filozófus, aki a vaisnava filozófiát legteljesebb módon foglalta össze Srí Csaitanja előtt

suddhá-bhakti – tiszta, minden önző vonástól mentes bhakti

suddhádvaita – szó szerint tiszta kettősség nélküliség; amikor a bhakta odaadása olyan fokra jut, hogy önnön lényéről megfeledkezve számára egyedül már csak imádott Ura létezik

Sukadév – Vjásza fia; ő beszélte el először a Srímad Bhágavatát

Svétasvatara Upanisád – a száznyolc védikus Upanisád egyike

szakhja – baráti (l. rasza)

szambandha – (a Legfelsőbb és az élőlények közötti) kapcsolat

szambandha-gjána – a Legfelsőbb és az élőlények közötti kapcsolat mibenlétének ismerete

Szanátan Gószvámi – Srí Csaitanja gószvámi követőinek egyike, Rúpa Gószvámi testvére

szannjászi – a lelki élet lemondott rendjében (szannjásza), a családi élettől különváltan, cölibátusban, csak Isten szolgálatának élő ember (megszólítása gószvámi vagy szvámi)

szaragrahi – lelki fejlődésben törekvő személy

Szat-szandarbha – Dzsíva Gószvámi hatrészes munkája, mely a Bhágavata filozófiáját rendszerezetten tárgyalja

szattva – l. guna

szánkhja – a lélek és az anyag közötti különbség megértését szolgáló analítikus vizsgálati módszer

Szudama – Krsna vrndávani barátja

szvajamprakása – Krsna személyének saját, azonos megnyilvánulása

szvajamrúpa – Krsna transzcendentális teste, mely nem különbözik lényétől

Szvarúp Dámodar – Srí Csaitanja tanítványa, személyes titkára, aki naplójában feljegyezte Csaitanja Maháprabhu életének eseményeit

szvarúpa-sakti – antarangá-sakti

tadékátmarúpa – Krsna teljesértékű megnyilvánulása, mely azonban nem maga az elsődleges isteni személy

tadrúpavaibhava – a belső energia (antaranga-sakti) örök változása

tama – sötétség, tudatlanság (l. guna)

tatastha-sakti – (tathasta: közbülső; sakti: energia) Isten közbülső- vagy határenergiája, az egyéni lelkek (l. még sakti)

Tattva Bódhini Szabha – az „Igazmondók gyülekezete”, Rám Mohan Roj követője, Dabén- dranáth Tagore által alapított filozófiai társaság

Tattva-szandarbha – Dzsíva Gószvámi Szat-szandarbha című művének egyik része

Upanisádok – száznyolc, filozófiai tanításokat tartalmazó védikus írás

vaikuntha – a lelki világ azon része, ahol a Legfelsőbbet mint Nárájant imádják szolgai tisztelettel

vaisnava/vaisnavizmus – Visnu hívő; Ráma és Krsna bhaktáit is így nevezik

Valmiki – a Ramajána szerzője

varnásram – védikus társadalmi rendszer, mely a dharma, artha, káma, móksa céljának fokozatos elérésével minden ember életét (lelkileg) pozitív módon szabályozza (a varna szó a négy kasztra utal: a papok és intellektuellek, a harcosok és adminisztrátorok, a földbirtokosok és üzletemberek, valamint a kétkezi munkások kasztja; az ásrama pedig a négy lelki rendre: a tanulók, házasok, vándorok és szerzetesek)

vásztava vasztu – valós valóság

vátszalja – szülői (viszony, kapcsolat; l. rasza)

védánta (iskola) – (véda: tudás; anta: vég) India hat alapvető filozófiai rendszerének egyike

Védánta-szútra – - a Védák filozófiájának tömör aforizmákban (szútra) történt összefoglalása; Vjásza műve

Védák – India ősi kinyilatkoztatatott írásai, melyeket Vjásza szerkesztett; elsősorban a négy Védát (Rg, Jadzsur, Száma, Atharva) jelenti, de általánosan használják az egyéb, a védikus tanítás szellemében fogant írások (mint pl. a Puránák, a Mahábhárata és a Rámájana) megjelölésére is

visitádvaita – sajátságos egység; Rámanudzsa filozófiai rendszere

Visnu Purána – a védikus irodalom tizennyolc Puránájának egyike

Visnu Szvámi – vaisnava filozófus és lelki tanítómester

Visvanáth Csakravarti – a Srí Csaitanját követő lelki tanítómesterek egyike, író és filozófus

Vjásza – a Védák és a védikus irodalom más részeinek szerzője ill. szerkesztője

Vrndávan – szent zarándokhely Delhitől kb. száz km-re, ahol Krsna töltötte gyermekkori kedvteléseit ötezer évvel ezelőtt