Teremtéstörténetek (Válogatás a világ teremtéséről), (1) Terebess Ázsia E-Tár

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Teremtéstörténetek
Válogatás a világ teremtéséről
Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/teremtes/html/index.htm
Populart füzetek Nr. 001.
Interpopulart Könyvkiadó, 2000 Szentendre, Kossuth L. u. 10.
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

TARTALOM

BIBLIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET

MÓZES ELSŐ KÖNYVE
A teremtésről

A világ teremtése

1. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.

3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.

4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.

5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.

6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválassza a vizeket a vizektől.

7. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől.

8. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.

9. És monda Isten: Gyűljetek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.

10. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó.

11. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.

12. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

13. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.

14. És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.

15. És legyenek világítókul az ég mennyezetén hogy világítsanak a földre. És úgy lőn.

16. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet, a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világítótestet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.

17. És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;

18. És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó.

19. És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.

20. És monda Isten: Pezsdűljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.

21. És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

22. És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.

23. És lőn este és lőn reggel, ötödik nap.

24. Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn.

25. Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó.

Az ember Isten képmása

26. És monda Isten: Teremtsük embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

27. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.

28. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

29. És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.

30. A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld fűveket adom eledelül. És úgy lőn.

31. És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.

A szombat

1. És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege.

2. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala.

3. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt meg vala minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.

A paradicsom kertjében

4. Ez az égnek és a földek eredete, a mikor teremtettek. Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremté.

5. Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet mívelje.

6. Azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét.

7. És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.

8. És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala.

9. És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját.

10. Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala.

11. Az elsőnek neve Pison, ez az, a mely megkerüli Havilah egész földét, a hol az arany terem.

12. És annak a földnek aranya igen jó; ott van a Bdelliom és az Onix-kő.

13. A második folyóvíz neve pedig Gihon; ez az, a mely megkerüli az egész Khús földét.

14. És a harmadik folyóvíz neve Hiddekel; ez az, a mely Assiria hosszában foly. A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátes.

15. És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.

MEZOPOTÁMIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET

Gilgames Teremtés

Első tábla

Midőn fönn az ég nevetlen
s alant a föld szintazonképp;
Apszu, az ős-kezdet, minden
dolgok teremtője-atyja
s Mummu-Tiámat ősanyánk még
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se,
s egyike sem az isteneknek;
név nélkül szunnyadott a sors is,
betöltetlen várt a végzet -
Apszu s Mummu-Tiámat akkor
isteneket nemzettek s szültek:
szülték Lahmut s Lahamut.
Teltek az idők, múltak az idők
s e kettőt még dicsőbben követé
Ansar isten s Kisar istennő.

Nap napra gyűlt, év évre gyűlt,
sokasodtak a napok, gyarapodtak az évek
s egyszer már kettejük fia,
Anu is atyáihoz nőtt föl.
Nemzője, Ansar, saját képére
alkotá őt, gyönyörűséggel.

Anu meg Nudimmudot nemzé,
ki büszkébb volt atyáinál is:
mert okosságban és erőben
vitézségben párja nem termett!
Hatalmasabb volt nagyapjánál,
hatalmasabb volt Ansarnál is;
akkora hős, olyan erős,
mint Nudimmud, egy sem akadt -
nőtt noha még testvére számos!

Ezek az isten-gyermekek
egy-csapatba egyesültek;
csúfolták Tiámatot, kinevették,
s amint té-s tovarohangáltak,
csúfolkodva elrontották a kedvét:
addig-meddig, hogy ereje megtört,
trónja megingott...

Dúlt-fúlt Apszu, búsult Apszu;
Tiámat szíve megvonaglott;
Mummu dühhel en-csípőjére ütött;
rossz kezdet rosszabb folytatást szült:
viszály készült az istenek között...

Apszu, a nagy istenek őse,
ekként szólott Mummuhoz akkor:
"Szívem öröme, Mummu, követem te!
Készülődj útra, megyünk Tiámathoz!"

Jó szaporán útnak eredtek
s érkezve Tiámat elébe,
térdet és főt hajtottak s azonnyomban
az isten-gyermekek
ügyére fordították a beszédet.

Szóra nyitva száját, imígyen
szólott Apszu a Ragyogóhoz:
"Simaképű semmirekellők
szakálltalan, bajusztalan
serege zavarja meg álmomat
s nappalaim nyugalmát elrabolja.
Gúzst készítek lábukra-kezükre,
gúzst készítek szilaj lelkükre,
hogy legyen tőlük nyugovásom!"

Hallván Tiámat e beszédet,
haragra gyúl és iszonyúat
kiált s a kiáltással együtt
gonosz terv szakad ki belőle:
"Mit?!... Pusztítsuk el, amit teremtettünk?
Ámbár igaz... Mi mást tehetnénk?
Gúzsba velük, rontást fejükre,
hogy megkötve-igézve, moccanatlan
nyögjék ősi hatalmuk erejét!"

Szól Mummu is, szólván szól Apszuhoz,
a dühöngőnek rossz tanácsot készít:
"Menj hát a sötét úton járók ellen!
Nappal akkor majd lészen nyugodalmad
s éjszakáid álmát se bántja senki!"
Hallván ezt Apszu, arca fölsugárzott:
előbb is már komisz sorsot szánt fiainak, az isteneknek.
Ölébe kapta Mummut, becézgette, csókolgatta őt a tanácsért.
Visszatérvén, gyűjti maga köré
elsőszülötteit és elmeséli
mind a Tiámatnál történteket.
Le-föl futkosnak a nagy istenek - kiabálnak, veszekednek,
majd elcsöndesűlve leülnek, rosszkedvűen.
Éa, a bölcsességben erős, a hatalmas,
az okos Éa, a mindent tudó,
a gonosz szándéknak ellene szólott
s varázskört vont Apszu s Mummu köré.
Apszura álmot öntött s víz mélyére
süllyesztette az álomba-zuhantat.
Midőn Apszu már álomban elázott:
tanácsadója, Mummu is
erőtelen, megmozdulni se bír.
Mummu férfi-tagját akkor lemetszi,
jogarát, koronáját elragadja
és en-magát díszíti föl velük.
Lenyűgözvén Apszut, agyonütte,
Mummut pedig megkötözte, reátérdelt.
Apszu tengerén ütött tanyát;
Mummu rabszíjjon, kényére Éának.
Legyűrte ellenségeit, agyonütötte,
vizek mély fenekén fékentartá -
ő maga meg, csillapult szívvel,
pihenni dőlt palota-termében.
Apszunak nevezte el palotáját -
a szent fáklya ennek szívében állott!
Ünnepet ült Éa és Lahamu,
a hős isten s gyönge arája,
ünnepet ült a Sors házában,
a Rendelések csarnokában,
s lakoma múltán ágyba térve
nemzik az istenek eszét,
a bölcsek bölcsét: Mardukot.
A tenger mélyén, az Apszu szívében,
nemzik az istenek eszét,
a bölcsek bölcsét: Mardukot.
Éa volt a nemző-anyja.
Egy isten-asszony melléből szopott
s dajkálója félelemtelen szívvel
nevelte föl.
Termete ékes, pillantása éles,
tartása szálfa - maga méltó uralkodásra.

Midőn Éa, nemző-atyja reánéz,
örvend és ujjong - megdobog a szíve.
Tökéletesnek teremté őt, kétfejűnek;
méltóságban mindenki mást felülmúl;
tagjai tündöklőbbek az elégnél;
alig-felfoghatók, hozzá-nem-férhetőek.
Szeme négy és füle is négy vala,
szájából lángos tűz csapott elő;
négy füllel fülelt, négy szemmel tekintett -
mindent látott és mindent hallott.
Sudárabb a nagy isteneknél, soraikból fejjel kimagaslik:
tagjai fönségesen nőttek, másokéinál ékesebben.
"Miféle sarj, kinek a magva ez? Miféle sarj, kinek a magva ez?
Az Ifjú Napnak, a Tavaszi Napnak, az Istenek Napjának sarja ő!
Kicsiny fiam! Édes mézem! Kicsiny fiam! Lobogó vérem!
Fiam, te Nap, fényességes! Ég tűző Napja, fenséges!
Tíz Isten fényessége rajta, bővelkedik
dicsősséggel; félelem parazsa rajta,
ijeszt rettenetességgel."

Nemzé akkor Anu a négy szelet
s megteremté a forgószelet is.
Tiámatot hogy bolygatnák, folyókat
rendelt folyni, sebes sodrással.
Az istenek, miként ostromban, szenvedtek
és jajveszékeltek, szívük megtelt gonoszsággal,
Tiámathoz így kiáltoztak:
"Midőn Apszut, szeretődet eloltá,
meg nem bosszultad holtát, félreálltál.
Midőn Anu a négy szelet teremté,
szíve remegett. Ó, jaj már minékünk!
Apszu sorsát, ágyasodét
és Mummuét, kiket legyőzött,
vedd eszedbe! Már egyedül vagy!
S elpihentél, lelkünket veszni hagyván.
Bennünket bizony nem szeretsz te!
Mi belső részeink remegnek, mi szemeink
vértől vakulnak!
Támadj föl hát, kelj harcra, bírd le őt,
győzd meg, pusztítsd el; törd, mint tomboló szél!"

Hallván Tiámat szájuk szózatát, kegyetlen
tervet szakított szívéből.
"Okos tanácsot adok valóban! Szörnyet, sokfélét,
teremtek s készítvén szörnyű hadat, hadd harcolok hát!
Az istenek, a menny közepetáján, meglapulva
reszkessenek a hírtől: harcra kelek s iszonyú
fegyverekkel sujtok le ádáz ellenségeimre!"

Sereglenek az isten-sarjak Tiámat köré;
járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
hadat készítve csapatokba verődnek;
gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő vagy állani meredten -
az ijedségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
dühöngő orkánokat, halpikkejű férfiakat s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortélyúak - szám szerint tizenegyet
e furcsa szörny-nemekből létrehívott.
Azután a hadba verődött
istenfiak közül elsőszülöttjét,
Kingut, vezéri rangra emelé:
a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
a csaták legfőbb vezetését
reábízta - dombhátraj állítván őt.
"Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!

Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
Fönséges légy, kegyesem, választottam!
Anunnakik fennen dicsérjenek!"
Átadta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
"Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
kőszálként megálljon!"

Így lőn Kingu választott tanusága
isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét,
Szólott az istenekhez: "Szavatok
nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
Azok pedig hozsánnázva feleltek:
"Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"

Második tábla

A bosszú művét midőn hatalmassá
érlelé Tiámat és Apszu holtáért a harcot
az utolsókig előkészítette,
mind lángolóbb ellenségeskedést szított
utódjai, az istenek ellen
s szándékát Éának is elárulta.

Meghallván Éa Tiámat beszédét,
a testvérharcon igen elbúsula:
ült napokig, ült hetekig csüggedten,
szívében bánat és harag csatázott -
végül fölállott, dühe csillapultán
s lába lépéseit nagyatyjához
Ansarhoz irányítá s ily szavakkal
köszönté az istent: "Bizony, gyűlöl bennünket
anyánk, Tiámat - most is dühtől őrjöng

s hordá toboroz, hogy majd elveszítsen!
S az istenek soka mellészegődött -
hidd meg, számosan még azok közül is,
kiket, lám, ti alkottatok!
Seregelnek az isten-sarjak Tiámat köré;
járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
hadat készítve csapatokba verődnek,
gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
őrölő állkapcsúakat méreggel tölté
testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő, vagy állani meredten -
az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat, s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortéjúak - szám szerint tizenegyet
e fura szörny-nemekből létrehívott.
Azután a hadbaverődött
istenfiak közül esőszülöttjét,
Kingut, vezéri rangra emelé:
a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
a csaták legfőbb vezetését
reábízta - dombhátra állítván őt.
"Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam.
Fenséges légy, kegyesem, választottam!
Anunnakik fennen dicsérjenek!"
Átadta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.

"Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
kőszálként megálljon!"
Így lőn Kingu választott anusága
isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat
elsőszülöttjét.

Szólott istenekhez: "Szavatok
nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
Azok pedig hozsánnázva feleltek:
"Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
Hallván Ansar: Tiámat mire készül,
combját ütögette, ajakát harapdálta dühében.
Nem talált szíve nyugodalmat.
Végre szájának parancsot adott,
kiáltozását hogy elharapja.
"Rajta, Éa fiam, vonulj hadba!
A fegyvert, amit készítettél,
emeld föl!
Mummut és Apszut immár agyonverted,
most Kingut is, kinek párja nem termett,
csellel és okossággal tőrbe csaljad!"

Ám Éa nem hajlott a szóra.
Ansar szólott fiához, Anuhoz:
"Anu, bizony, ő az - hősök hőse!
Fenségesek az ő erői, parancsa ellenállhatatlan.
Menj hát - Tiámat előtt állj meg!
Nyugodjon háborgó kedve, csöndesüljön meg a szíve.
Ha kevés volna a magad szava,
közöld miénket is, hadd csillapodjék."

Atyja, Ansar szavát hallván, Éa
útnak indult, hogy megyen Tiámathoz.
Elérkezvén az ős-anya elébe,
látta a szörnyű hadi készülődést,

szíve színig telt félelemmel. Nyomban
visszafordult, nagy-sietve Ansarhoz,
nemzőjéhez tért, szóval mondta néki:
"Gyönge az én karom ilyen erővel megbírkózni!
Hát visszajöttem!"
Anut pedig szorongás fogta meg,
ijedtében földre sütötte szemét, fejét csóválta;
lecsüggesztve fejét, Éa szintúgy földre tekintett.
Gubbasztottak az Anunnakik is,
bezárt ajakkal, hallgatagon ültek.
"Ki támadhat Tiámat ellen?
Tiámatot le nem győzheti élő!"
Fölállott ünnepélyesen Ansar úr, az istenek atyja,
szólott Anunnakik seregéhez:
"Ő lészen a mi megbosszulónk; ő, kinek ereje hatalmas!
Dolgunkat jóra viszi végre hős Marduk,
mindnyájunk reménye!"
Magához hívta Éa Mardukot
s mondá, midőn négyszemközt maradtak:
"Hallgass reám, atyádra, hős fiam!
Segíts, ha tudsz: könnyíts Ansar szívén!
Járulj elé, lépj egészen közel
hozzá és nyissad szóra ajkadat -
hadd vidámodják meg bátor szavadtól!"

Örült az Úr, atyja szavait hallván.
Elsietett s Ansar előtt megállott.
Látván őt Ansar, szíve ujjongással
telt színültig, félsze is el-kihussant.
Repesve csókkal illette a bátrat.
"Csókoló ajakad még be sem zárult
s már indulok, szíved kedvét követve!
Ajkad nyílása még nem is csukódott
s máris megyek, hogy vágyadat betöltsem.
Férfi-é vajjon, aki harcba hívott?
Asszony csupán - Tiámat - a dühöngő!
Örvendezzél, vígadj, mivelhogy
hamarosan nyakára léphetsz!
Örvendezzél, vígadj, mivelhogy
hamarosan nyakára léphetsz!"
"Hős unokám, te bölcsesség tudója,
menj hát, indulj Tiámat ellen -
kösd a viharok szekeréhez!"
Örvendett az Úr, hallván őse hangját;
szóval mondá, fölfelé Ansarnak:
"Istenek atyja, sorsok rendelője!
Megbosszúlom rettegéseidet,
legyőzöm Tiámatot; ám előbb
hívd össze az istenek valahányát;
Ubsukinna szent dombján gyűljön egybe
az isten-nyáj s fogadjon pásztorául;
szavam szavad helyett megálljon,
a sorsok intézője légyen;
mindegyik istennél hatalmasabb
legyen a nevem és másíthatatlan
amit teremtek s hegyként magasodjék
minden időkben ajakam parancsa!"

Harmadik tábla

Szóra nyitva fönséges száját,
mondá Ansar Gaga vezirnek:
"Szívem öröme, Gaga, hős vezir, te,
cifra veretű bölcs beszédhez értő!
Menj el Lahmuhoz és Lahamuhoz,
hírül adván lelkem parancsát:
»Valahány istene csak van a mennynek
Ubsukinnában egybegyülekezzék!
Csettintve üljenek le lakomához
a falás kenyér, kortyintás bor után
a Megmentő sorsát kijelöljék!«
Menj, indulj máris, Gaga, követem, te,
vidd hírül nékik üzenetemet:"
»Bizony, gyűlöl bennünket
anyánk, Tiámat - most is dühtől őrjöng
s hordát toboroz, hogy majd elveszítsen!
S az istenek soka mellészegődött.
Seregelnek az isten-sarjak Tiámat köré;
járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
hadat készítve csapatokba verődnek;
gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenűl
őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő, vagy állani meredten -
az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortélyúak - szám szerint tizenegyet
e fura szörny-nemekből létrehívott.«
Azután a hadbaverődött
istenfiak közül elsőszülöttjét,
Kingut, vezéri rangra emelé:
a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
a csaták legfőbb vezetését
reábízta - dombhátra állítván őt.
"Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
Fenséges légy, kegyesem, választottam!
Anunnakik dícsérjenek!"
Átaladta néki s sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
"Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
kőszálként megálljon!"
Így lőn Kingu választott: anusága
isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét.
Szólott az istenekhez: "Szavatok
nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
Azok pedig hozsánnázva feleltek:
"Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
Küldém Anut, de visszarettent:
félt Nudimmud és visszafordult;

ám jő Marduk, a Bölcsek Bölcse
s Tiámat ellen menni nem fél,
szája nyílik ilyen szavakra:
"Istenek atyja, sorsok rendelője!
Megbosszúlom rettegéseidet,
legyőzöm Tiámatot; ám előbb
hívd össze az istenek valahányát;
Ubsukinna szent dombján gyűljön egybe
az isten-nyáj s fogadjon pásztorául;
szavam szavad helyett megálljon,
a sorsok intézője légyen;
mindegyik istennél hatalmasabb
legyen nevem és másíthatatlan
amit teremtek s hegyként magasodjék
minden időkben ajakam parancsa!"
"Siess hát, Gaga, menj a hírrel,
hogy a Megmentő sorsát kijelöljék
s léphessen Tiámat színe elé!"

Útnak indult Gaga, ment sietve
s Lahmu és Lahamu előtt
leborult, a földet csókolta.
Majd fölkelvén s előrelépvén meghajolt és szólott eképpen:
"Ansar a ti fiatok küldött,
szíve parancsát hogy elmondanám:"
»Bizony, gyűlöl bennünket
anyánk, Tiámat - most is dühtől őrjöng
s hordát toboroz, hogy majd elveszítsen!
S az istenek soka mellészegődött.
Seregelnek az isten-sarjak Tiámat köré;
járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;
hadat készítve csapatokba verődnek;
gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.
A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenűl
őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő, vagy állani meredten -
az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat,
dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortélyúak - szám szerint tizenegyet
e fura szörny-nemekből létrehívott.«
Azután a hadbaverődött
istenfiak közül elsőszülöttjét,
Kingut, vezéri rangra emelé:
a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,
a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,
a csaták legfőbb vezetését
reábízta - dombhátra állítván őt.
"Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!
Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!
Fenséges légy, kegyesem, választottam!
Anunnakik fennen dícsérjenek!"
Átaladta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.
"Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed
kőszálként megálljon!"
Így lőn Kingu választott: anusága
isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét.
Szólott az istenekhez: "Szavatok
nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"
Azok pedig hozsánnázva feleltek:
"Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!
Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"
Küldé Ansar Anut, de visszarettent:
félt Nudimmud és visszafordult;

ám jő Marduk, a Bölcsek Bölcse
s Tiámat ellen menni nem fél,
szája nyílik ilyen szavakra:
"Istenek atyja, sorsok rendelője!
Megbosszúlom rettegéseidet,
legyőzöm Tiámatot; ám előbb
hívd össze az istenek valahányát;
Ubsukinna szent dombján gyűljön egybe
az isten-nyáj s fogadjon pásztorául;
szavam szavad helyett megálljon,
a sorsok intézője légyen;
mindegyik istennél hatalmasabb
legyen nevem és másíthatatlan
amit teremtek s hegyként magasodjék
minden időkben ajakam parancsa!
»Siess hát, Gaga, menj a hírrel,
hogy a Megmentő sorsát kijelöljék
s léphessen Tiámat színe elé!"«

Hallván ezt Lahmu és Lahamu,
atyáik, az istenek előtt
keservesen fölkiáltottak;
panaszosan sírtak az Igigik.
"Hogy szőhetett ilyen gonosz tervet?
Hogy verhetett tanyát szívében ily rontó akarat?"
Seregeltek a nagy istenek, gyülekeztek,
Ansar köré, Ubsukinnába;
egyetlen sors-intéző isten se maradt el.
A gyülekezet csarnokában megölelték-csókolták egymás
csettintve leültek a lakomához,
haraptak a kenyérből, bort kevertek.
Az édes bor félelmüket elűzte,
gajdoltak, rikkantgattak, úgy vedelték;
torkig teltek borral, szívük szállva szállott -
akkor Mardukot pásztorul fogadták,
a Megmentő sorsát kijelölték.

Negyedik tábla

Készítettek lakást, fejedelmit, Marduknak;
uralkodóként ült le a tanácsban.
"Dicsőséges az istenek között;
páratlan sorsú, anui parancsú!
Te legnagyobb az istenek között;
páratlan sorsú, anui parancsú!
Mától szavad másíthatatlan:
bárkit lesujthat s fölemelhet;
hamit mondasz, változhatatlan; Parancsod porba szögez,
föld alá nyom!
Senki az istenek közül határaidat át ne lépje!
Gondod legyen hajlékaira,
templomodban számukra hely adassék!
Ó, Marduk, légy istápolónk, segítőnk -
ímé, minden hatalmat rád ruházunk!
Ülj a tanácsba s fenséges szavaddal
s fegyvered élével sujts a gonoszra!
Uram, a benned bízók sorsán könyörülj meg,
de a rossz-tévő istent tönkrezúzzad!"

Köntöst vontak elő legottan
s szólván szólottak elsőszülöttjükhöz:
"Rendelésed, nagyúr, fölötte álljon minden más istenének:
rombolni vagy teremteni akarj - máris úgy lészen!
Parancsold: tűnjön el a köntös!
S parancsold megjelenni újra!"
Parancsolá s eltűnt a köntös.
Parancsolá s újra megjelent.
Teremtő erejét látván az istenek,
hódolának néki: "Marduk király!"
Trónra ültették, jogarral, palásttal
tisztelték meg s hatalmas fegyverekkel.
"Menj hát s oltsd el Tiámat életét!
Vérét a szelek hordják széjjel"

Midőn az isteni Atyák Bél sorsát ekként kijelölték,
üdv és áldás lőn szent döntésükön.
Íjat hajlít, érc-inú fegyveréül,
nyílvesszőt illeszt a fölvont idegre,
jobbjában szörnyű buzogányt emel,
tegzét, íját oldalára akasztja.
Arcát villámfénybe meríti,
lobogó lánggal tölti tagjait.
Hálót bont ki Tiámat vesztésére,
sarkait a négy szél kezébe adja:
Kelet, Nyugat, Észak, Dél szele húzza
feszesre az Anu-adományozta hálót.
Szélvész-vihart, forgószelet, vad orkánt
kavar és föltámasztja sorra valamennyit:
a Négy Szelet, a Hét Szelet, a Zavar-keltőt
s Balsors-fölidézőt - szabadon engedi a szeleket,
Tiámat vesztésére küldi őket.

Ott megmarkolván roppant abúbu-fegyverét,
az Úr porrá-rontó viharszekérre hág;
fogva két-két tüzes mén jobbról s balról
rúdja mellé: "Elárasztó", "Kegyetlen" s
"Megölő", "Ráró-szárnyú" -
méreggel töltvék horgas fogaik;
maguk az eltiprást és legázolást kitanulták;
harcban hősök, küzdelemben kemények,
elő-özönölnek jobbról s balról.
Marduk harci köntöse Borzalom,
Marduk harci köntöse Rettenet,
iszonyú fény beborítja fejét;
útnak ered, Tiámatra kirobban,
arcul fordulva rá, futton fut, hogy elérje!
Szájréséből parázs módjára süt vörös-agyag nyelv,
bűvös erejű,
kezében fű, amely fölszívja majd a nyálban
benne-égő mérgeket.
Köréje gyűltek a nagy istenek, köréje gyűltek valahányan;
köréje gyűltek és hangos torokkal magasztalták Bélt,
Éa hős fiát.
Az Úr pedig vesébe-látón pillantott Tiámatra; szeretője
Kingu szívét is át-meg átkutatta;
tekintetétől Kingu tervei rossz fonálként
összegubancolódtak;
balul ítélt, visszakézről esett mindenik tette,
mint az esztelennek.

Az istenek, akik Kingu nyomában
jártak - torlódva torpantak, ijedten.
Tiámat meg felordított vadul,
dühös káromlás párállott ki torkán:
"Lám csak az Úr, a Megmentő, a Fölkent!
Akiért édes bortul részegültek!"
Fölemelvén roppant abúbu-fegyverét,
Tiámathoz az Úr ekként szólott:
"Éles foggal te reánk agyarkodtál,
mérget neveltél, hadat készítettél.
Hogyan mertél dacolni az Atyákkal,
setét haraggal meggyűlölve őket?
Hogyan merted Kinguval, szeretőddel,
bitorolni az anuság hatalmát?
Ansar ellen, az ég királya ellen, kárt és
veszélyt cselekedni akartál
és bosszút venni én atyáimon, az okos tanácsú isteneken?
Most hát készülj, kapj fegyverre s kerülvén
arcul reám, vívjunk meg becsülettel!"

Bél hangos szavát hallván, Tiámat
eszeveszett dühhel tajtékozott;
két lába, mint gyökeréből szakadt két nagy szálfa,
zuhanva megindult.
Majd fölvijjogott kés-torkú keselyként,
átokszavait a szelekbe szórta - átokszavait és varázsigéit.
Köréseregeltek az istenek, harcra élesítvén fegyverüket.
Törni egymást rugaszkodtak keményen Tiámat
és istenek-bölcse Marduk,
rugaszkodtak nagy halállal kezükben -
ám az Úr vetett hálójába Tiámat vakul belelépett
s ijedtében nagyra-tátotta száját;
akkor Marduk küldé a szeleket, Tiámat szájrésébe
valamennyit, hogy, bár akarta, sem csukhatta
többé össze szétnyílott ajakát;
a szelek megtöltötték bensejét,
szíve elakadt, hab hörgött ki torkán;
az Úr pedig tollas nyílvesszejét a Ragyogó mellébe lőtte,
majd pallosát reávivé, derékban egy csapással
kettészakasztván.
Meggyőzvén őt, eloltván életét,
sarka alá gyűrt tetemét taposta.

Sereg közül vezért kikapván, széjjelszórta népét,
az isten-hordát;
megreszkettek s félszből mozdulva csak, menekülni
vágytak az istenek.
Ám Bél rabul ejté s erős hurokkal hálójához kötözte őket;
fegyvereiket összerontá; eb testüket barlangba zárta.
Sírásukra feldübörgött a föld, jajjaikba a menny-ég belerezzent.
Tömlöcben a Tizenegy Teremtmény is,
az iszony-lehelők, kik rémülettel
riasztják az élők szívét.
Vértajték vasba vert tagjaikat beborítja.

Bosszúját vette Marduk Kingun is - ledöntvén, földre nyújtá
s átaladta a halál istenének.
A bitorolt sorstáblákat letépte melléről
és pecsételvén pecséttel,
maga nyakába kötötte őket.
Ellenségen győzedelmet aratván - kit megölvén, kit meg
rabszolga-szíjra
fűzvén - Ansarnak dicsőséget szerzett
hős Marduk, Éa szándokát betöltvén.

Majd Tiámathoz térült diadallal,
térdével nyomta, lábával taposta:
csatabárdját fejébe vágta, kegyetlenűl ketté hasítá;
üres ereit késsel átalmetszé -
majd a tetemet a Északi Széllel rejtekhelyre vitette.
Látván atyái ezt, örvendeztek, ujjongtak,
s uralkodóhoz méltó üdvözlő-ajándékot
küldtek Marduknak.

Pihent az Úr, a holttestekre nézett
s bölcs gondolat, teremtő szándék fogant szívében.
Kettévágta Tiámat törzsét, két félre, mint kagylót, osztotta
egyik feléből teremtette a magas égnek kupoláját;
zsilipeket rakott alája, zsilipek mellé őrízőket
s megtiltá, hogy a fenti vizeket parancsa nélkül kieresszék.
Végighalad Bél a nagy égen, végighaladt, szemlélte művét.
Nudimmud háza ellenében, Apszu fénylő hajléka mellett
megállott, s gonddal méregetvén az Óceán fölépítését,
hasonmását is megformálta, megalkotta az Ésarrát is,

megalkotta az Ésarrát is, megformálta az égnek boltját:
Anu, Enlil és Éa isten városát felmagasított.

Ötödik tábla

Székhelyet teremtett az isteneknek.
Csillagkép-hasonuk gyanánt a Lumasi-csillagokat
az égre fölszegezte.
Megmérte az esztendőt,
felosztá szakaszokra,
tizenkét hónapja fölé eggyel-egyen
három csillagot rendelt.
Megjelölvén az évnek napjait,
Níbirunak székhelyet szentelt, köré feszes övet vont.
Hogy ne kísértsen vétek, tévedés:
Enlil s Éa helyét is kijelölte.
Kaput nyitott ki mindkét oldalon,
balra-jobbra erős reteszt rakott föl;
az égbolt tető-csúcsát Tiámat legbensőbb bensejébe helyezé.
Fölragyogtatta Nannart fényesen, reábízta az ég őrízetét:
villanjon, mint a zord éj ékszere, sugáraival mérje az időt.
"Hónapról-hónapra, jöjj csak elő, lépj ki az ékes tiarából;
hó elején, a föld fölött ragyogva
hat napon át szarv alakban világíts;
hetednapon fél-koronát utánozz,
sabbátu-napon állj szembe a Nappal!
Ha pedig a látóhatáron utólér a Nap tüzes fogata,
attól fogva izzó korongod kisebbedve ragyogjon!
Bubbulu-napon közelítsd meg a Nap-pályát, majd
a harmincadik napon újra szemtől-szembe kerülj a Nappal!
Adj jósjelet, útján haladván.
Közeledvén hozzá, ítélkezz!"

Hatodik tábla

Hallván Marduk az istenek szavát,
nagy jeles művet teremteni vágyott.
Szóval mondja, fölfeleli Éának,
szíve szándékát ekként közli véle:
"Vért kötök meg, csonttal csipkézem a húst;
íme, életre hívom Lullát! Ember legyen a neve!
Megteremtem Lullát, az embert!
Tiszte s kötelessége légyen az istenek szolgálata,
örömére az ég és alvilág urainak!
Az istenek útját is okosan
egyengetem:
egyformán tiszteltessenek, de mégis
két részre osztom őket!"

Szóval mondja Éa Marduknak,
szíve szándékát ekként közli véle:
"Egy istent kell föláldoznunk avégből,
hogy véréből embert teremtsünk!
Gyűljön össze hát valamennyi isten!
Egyet föláldozunk közűlök,
a többi békességben élhet!"

Összehívta Marduk az isteneket,
nyájas beszéddel utasítva őket.
Szóra nyitva száját, parancsot oszt,
Anunnakikhoz imígy szól szavából:
"Bízvást igazat szólottam imént,
igazmondó lévén teljes szívemből.
Mondjátok meg, ki volt, aki viszályt
szított s fölkelésre bujtva Tiámatot,
harcot kevert?

Áldoztassék föl a bajkeverő!
Áldoztassék föl, aki harcot kezdett!
Büntetését el kell szenvednie!
Nyugodjatok meg, üljetek le tüstént!"
Az Igigik, a nagy istenek akkor
szóval mondják, fölfelelik
az istenek, menny és föld királyának, istenek tanácsadójának,
nagy Uruknak:
"Kingu volt az, aki szított viszályt
s fölkelésre bujtva Tiámatot,
harcot kevert!"

Megkötözve vitték Éa elé,
büntetésből fölvágták ereit,
véréből gyúrtak embert.
Istenek szolgálatát bízva erre - elbocsátották az isteneket.
Ekként, embert teremtvén, az isteneket Éa megmenté.
Ember tiszte s kötelessége lett az istenek szolgálata.

Elgondolhatatlan mű született
Marduk és Éa törvényei szerint.
Anunnakik csapatát Marduk kettéosztá:
Ők vigyázzák az országot fönn és lenn.
Megbízta Anut, őrizze parancsát,
ég-tetőre állítván őrszemül.

Megkétszerezte ég s föld útjait.
Hallván Marduk parancsának szavát,
felelik az égi Anunnakik,
felelik a földi Anunnakik,
szóval mondják, fölfelelik Marduknak:
"Világító, mi urunk, szabadítónk!
Jóságodból nékünk mi jut hát?
Nosza! Engedd, hogy lakást építhessünk: híres-neves
lakóhelyet, ahol nyugalmat és békét találunk!
Nosza! Engedd, hogy várost építhessünk tornyos lakásodul!
Ama napon, melyen hozzád megtérünk,
abban vágyunk pihenni!"

Hallván Marduk hangos torkuk beszédét,
orcái, mint kelő Nap, fölragyogtak.
"Legyen hát, miként második Báb-ili, melynek művét
oly igen kívántátok;
épüljön föl a város, a lakóhely!"

Vállukon hordták, kosárban, a téglát
az Anunnakik, falat építettek,
falat raktak egy kerek esztendőn át;
midőn a második év elközelgett
Apszu tornyát, a magasat, fölrakták:
benne Marduknak, Enlilnek, Éának lakóhelyet szenteltek.
Dicsőségben trónolt előttük.
Észagila
szent művét befejezvén,
az Anunnakik csapata tulajdon hajlékaikat építé meg.

A nagy istenek királya köré, Marduk köré
gyűltek valahányan.
Leültek a fenséges trónteremben,
melyet lakóhelyül teremtettek.
Atyái, a nagy istenek előtt szavát ígyen hallgatta:
"Imhol, a székhelyetek, Báb-ili!
Ujjongjatok, örvendjetek hát
e szent helyen!"

Leültek akkor a nagy istenek,
leültek, tányért raktak maguk elé.
Leültek benn, örömünnepet ültek,
Észagilában ültek lakomát.
A jeleket meghatározták, a rajzokat elkészítették.
Az isten székhelyeit égen és földön megjelölték.
Az istenek hamarsággal leültek,
közöttük ült a hét sors-isten is.

Föltartotta Enlil az íjat, magasra földobta előttük;
a hálót is, amelyet készített, látták az istenek, atyái;
látták az íjat, a szépalakút,
remekelt művét dícsérték atyái.
Fölemelte Anu magasra, szólott istenek gyülekezetében.
Letette az íjat,
nevét így nevezte:
"Hosszú" az egyik, a másik "Erős",
a harmadik meg "íj-csillag az égen"!
Megjelölte helyét fönn.

Íja sorsát hogy már megjelölte,
trónját dobta föl
az égre.
Nevét fenségessé
tette.

"Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!
Mindennél nagyságosabb légyen!
Marduk neve magasztaltassék, magas
kőszálként magasodjék!
Hatalma mindenható légyen: járom az ellenség nyakán!
Feketefejűek pásztora légyen!
Dicsősége megőriztessék késői korokig!
Atyáinak áldozzék
áldozatokkal!

Gondja légyen hajlékaikra, istenségük tiszteletére!
Áldozat füstjét szagoltassa vélük!
Megépíté Báb-ili földi mását,
Észagilát székhelyül alapítá.
Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!"

Hetedik tábla

Megőrizze mindezeket az ész,
mondogassa mindezeket a száj;
bölcs és tudós vitatkozzon rajt;
apa fiának, vezető a népnek fejtegesse, oktatván türelemmel;
a pásztor és a barmok terelője nyissa meg fülét, úgy figyeljen!

Bízzatok mindnyájan Mardukban,
az istenek megmentőjében -
s virul a föld, virul az ország, bőségben élhetnek lakói!
Ó, mert erős a Marduk karja, parancsa változtathatatlan!
Ha ő száját szóra nyitja, kőbe kell vésni beszédét!
Ha ő fejét elfordítja, akkor is lát négy szemével!
Ha ő bús haragra lobban, színe előtt nincs megállás!
Roppant nagy Marduk - esze éles,
jósága, mint a világ, olyan széles!
A vétkező, a bűnben részes el nem bújhat soha előle,
de az igazság, s bölcs tanítás mindenkoron megáll előtte!

Két töredék az ember teremtéséről

Kiáltottak az istennőhöz.
A nagy istennőhöz, a bölcshöz, az istenek segítőjéhez,
Mamihoz ekként kiáltottak:
"Isten-anyánk, teremts hát embert! Anyai tested melegéből
verejtékkel, véres lucsokban hozd emberfiát világra.
Szülőanyánk, ne késlekedj hát!
Az ember hiányzik a földnek!"

Felséges száját szóra nyitja Mami s így szól az istenekhez:
"Én, egyedül, bármint szeretném,
nem szülhetem világra mégsem!"

Enki is szóra nyitja száját s nem késik hatalmas tanácsa:
"Egy istent kell előbb megölnünk!
Annak húsát s vérét, Ninhurszag,
jó agyagos földdel keverd el - ebből formáld az ember testét!"

II.

A felső és alsó világ már elválasztatott a vizektől,
istenek és istennők sorra méltó helyüket megtalálták,
állott a föld, szilárdan állott, kiemelkedett a vizekből,
csatornák és árkok futása a megszabott mederbe térült,
a Tigrist és az Eufráteszt sáncokként övezték a partok;
ekkor Anu, Samas és Enki, valamint a hatalmas Enlil
s a hét Anunnaki a szent ház tanácskozó termébe gyűltek,
számot adtak a teremtésről, majd így beszéltek tanakodva:
"A felső és alsó világ már elválasztatott a vizektől,
csatornák és árkok futása a megszabott mederbe térült,
a Tigrist és az Eufráteszt sáncokként övezik a partok,
hasznukra s kedvükre való mi van még hátra, mit teremtsünk?
Ó, Anunnakik, sors-teremtők, ti hét hatalmas istenasszony,
hasznunkra s kedvünkre való mi van még hátra,
mit teremtsünk?"

Válaszolták az Anunnakik, a hét hatalmas istenasszony,
a sors-teremtő Anunnakik válaszolták az isteneknek:
"Uzumában, ég s föld határán, megöljük a két Lagma-istent,
vérüket a földre folyatjuk s ebből az istenvér-sárból
formáljuk meg az ember testét...
Az istenek szolgálatára népesítse ember a földet;
szabja meg a dolgok határát, imádásra szentélyt emeljen;
hátaskosárban téglát hordjon és deszkát és cédrusgerendát;
cövekkel jelölje a mesgyét, dűlőnként más-más nevet adjon;
a határokat megjegyezze, a határokat védten védje;
a csatornák és árkok medrét helyes irányba igazítsa;
határköveket állítson föl; öntözze meg a szomjas földet;
nemesítsen növényeket; városfalak kövét lerakja;
sarlóval gabonát arasson, a kalászokat hordja csűrbe!
Építeni az ember dolga, rendben tartani gazdaságát,
az ország erejét növelni... És megadni az isteneknek
az illő részt minden javakból...
Hideg vizet önteni ki a szent helyek kövére, s tenni,
amit a szertartás előír...
Ulligarra s Szalgarra légyen méltó neve az embernek.
Sokasítsák meg barmaikat, az ország erejét növeljék
s tiszta szívvel, tiszta ajakkal zengjék Enul s Ninul
hatalmát!"

(Rákos Sándor fordítása)

ISZLÁM TEREMTÉSTÖRTÉNET

Az ég, a föld és az angyalok teremtése
A Korán és a Hadíth nyomán

Allah megparancsolta víz felett lebegő párának, emelkedjék a magasba. És két nap alatt megalkotta az eget. Ezután elválasztotta az eget a földtől, és létrehozta a hét eget és a hét földet.

Amikor Allah megalkotta a földeket, megparancsolta a szélnek, hogy kavarja fel a vizet. A víz megmozdult, és tajtékzott, magas hullámok tornyosultak, és sűrű pára képződött. Allah elrendelte a tajtéknak: szilárduljon meg, és a tajték megszilárdult. Ebből alkotta meg két nap alatt a víz színén a földeket. Ekkor megparancsolta a hullámoknak: álljanak meg. A hullámok megmeredtek, és ezekből alkotta Allah a hegyeket.

A föld pedig - akár egy bárka - a vizek színén ringott. Allah előhívott egy mérhetetlen erejű angyalt, és megparancsolta neki, ereszkedjék a föld alá. Az angyal alámerült, megragadta a földet keleti és nyugati szegélyénél fogva, és vállára emelte. Ekkor Allah egy négyszögletű sziklát alkotott zöld rubinból, amelyben hétezer lyuk volt, és minden lyukban egy-egy tenger. Megparancsolta a sziklának, ereszkedjék az angyal lába alá. A szikla lemerült, de nem akadt szilárd pont, hogy megálljon. Ekkor Allah egy roppant bikát teremtett. A bikának negyven-negyvenezer feje, füle, orra, szája, nyelve és lába volt. Egyik lábát a másiktól ötévi gyalogút választotta el. Allah elrendelte a bikának, bújjon a szikla alá. A bika a szikla alá bújt, és szarvára emelte azt. De nem volt hely, ahol a bika a lábát megtámaszthatta volna. Ekkor Allah egy óriás bálnát teremtett. A bálna oly hatalmas volt, hogy ha a világ minden tengerének vize egyetlen orrlyukába gyűlne, ez mindössze annyi lenne, mindegy porszem a sivatagban. Isten a bálnát Bahmutnak nevezte, és ráparancsolt, hogy tartsa a bikát. Bahmut a vizen úszik, a víz alatt levegő van, a levegő alatt a sötétség. A hét föld tehát az angyal vállán nyugszik, az angyal a sziklán, a szikla a bikán, a bika a bálnán, a bálna a vízen, a víz a levegőn, a levegő a sötétségen.

Történt egy napon, hogy Iblisz az ördög rávette a bálnát, vesse le hátáról a súlyos terhet. A bálna hajlott az ördög szavára. Allah ekkor egy parányi férget alkotott, s a féreg bebújt a bálna orrlyukába, és meg sem állt a roppant állat agyvelejéig. Bahmut szenvedett, nyöszörgött, és rimánkodott Allahhoz, szabadítsa meg kínjaitól. Allah megkönyörült teremtményén, megszabadította a fájdalomtól, de megparancsolta a féregnek, hogy maradjon örökké a bálna közelében, nehogy az újra kísértésbe jöjjön, és ledobja hátáról a bikát, egész terhével.

Íme a hét ég, amelyet Allah teremtett: Az első ég zöld smaragd, és tehén alakú angyalok lakják; a második vérpiros rubin, keselyű formájú angyalokkal benépesítve; a harmadik sárga rubin, lakói hatszárnyú, sas alakú angyalok; a negyedik színezüst, ló formájú szárnyas angyalokkal; az ötödik bíborszínű arany, angyalai hurikhoz hasonlóak; a hatodik csillogó igazgyöngy, benne gyermek formájú angyalok, kerubok röpködnek; végül a hetedik mennyország ragyogó fényből készült, és boldog lakosait ember formára teremtette az alkotó.

És íme, a hét föld, amint Allah megteremtette:

Első a mi földünk. Alatta vannak a Meddő Szelek. Földünket hetvenezer kötélen hetvenezer angyal tartja. A második föld az elkárhozottak földje, ahol a bűnösök saját húsukat falják, és saját vérüket isszák.

A harmadik föld a dárdafarkú, tüzes mérget fröcskölő, öszvér nagyságú skorpiók földje. Lakosai emberarcúak, de szájuk kutyaszáj, tehénlábúak, kecskefülűek, birkaszőrűek. Allahnak nem engedelmeskednek, és amikor nálunk éjszaka van, náluk nappal.

Sivatag a negyedik föld neve. A pokol tüzét tápláló kénkövekből készült; népének se szeme, se keze, szárnyuk a galambéhoz hasonló.

Az ötödik föld skorpiókkal és kígyókkal van tele, az elkárhozott hitetlenek élnek itt, nyakukban izzó kénkövekkel, és éhségükben egymást zabálják.

A hatodik földön tartják számon a rossz szellemek és az elkárhozottak tetteit.

Végül a hetedik föld az "Ellenség-vidék" - Iblísz, az ördög lakhelye. Iblísz házát maró méreg és dermesztő jég veszi körül. Az itt sürgölődő törpe fekete nép vadállatokhoz hasonló, és könyörtelenül visszaveri a dzsinneket, a rossz szellemeket, ha ura ellen támadnak.

A hetedik földön túl el nem múló tűzzel lángol a pokol. E tűznek a nap melege és a nyár melege csupán parányi töredéke. Egyszer a tűz panaszkodott Allahnak:

- Megfulladok, elemésztem önmagam.

Ekkor Allah megengedte a tűznek, hogy évente egyszer belélegezzen és kilélegezzen. Ez a kánikula és a tél jeges hidege.

Magasan a pokol felett vezet a Halottak Hídja. Itt áll a mérleg, Allah trónusára felfüggesztve. A Mérleg két tányérja akkora, mint a föld. Egyik sötétségből, másik árnyékból készült. A Mérlegnek hangja és nyelve van. Így kiált:

- Ez üdvözült! Ez kárhozott!

És az üdvözültek felemelkednek a mennybe, a kárhozottakat pedig letaszítják a pokol mélységeibe.

(Román József feldolgozása)

EGYIPTOMI TEREMTÉSTÖRTÉNET

A teremtés

Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A világ áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény.

A virágbölcsőjéből kiemelkedő napgyermek körültekintett, s a végtelen vízen egy cseppnyi hely sem akadt, ahol lábát megvethette volna. Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maátot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját.

A napisten megpillantott egy karcsú, négyszögletes kőoszlopot, a Benbent, az obeliszk ősmintáját. (Ennek helyén épült később a napisten városa, görögül Héliopolisz. Felkapaszkodott a csúcsára, körülnézett, és látta, hogy egyedül van. Heper, a felkelő nap ekkor bűvös hatást gyakorolt tulajdon szívére, és létrehozta Sut, a lég istenét, és Tefnutot, a nedvesség istennőjét. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt. Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon atyjuk elválasztotta őket. Su megragadta Geb asszonyát, és felemelte a végtelen magasságba, hogy megalkossa belőle az ég boltozatját. Nut hatalmas ívben hajolt Geb fájdalomtól görcsbe merevedett teste fölé; talpa a keleti horizontot érintette, kezével a nyugati láthatárra támaszkodott. Nut a földre tekintett a roppant magasságból, és szédülés fogta el. Panaszaira a lég istene, Su megtámasztotta Nut vállát és derekát, hasát meg csillagokkal ékesítette; e naptól fogva Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje, Geb pedig a föld hatalmas istene lett.

Ré, a nap két óriási bárkát készített magának. Az egyiken nappal járta be az ég tündökletes tájait, a másikon éjjelente vágott neki föld alatti útjának. És hajnalra újra elérte a napkeleti Benben követ. Minden reggel ragyogó ifjúként indult mennyei útjára - ekkor Hepernek, keletkezőnek hívták -, delelőre már érett férfiként érkezett a mennybolt közepére - ekkor Rének nevezték -, estére mint Atum törődött, fáradt aggastyánként szállt az éji bárkába, és másnap ismét megifjodva kezdte meg nehéz útját. Az égi bárka orrán a haragos Széth őrködött, a vörös isten, és rettentő fegyverével tartotta távol a napisten ellenségeit.

A földi férfiak és asszonyok Ré földre hulló könnyeiből születtek. Mielőtt az emberek benépesítették volna Alsó- és Felső-Egyiptom területét, Ré megalkotta a növényeket, az állatokat és a vizekben nyüzsgő szörnyeket.

Ré egykor az emberek és az istenek ura volt. A napisten körül gyülekeztek a leghatalmasabbak; kilenc isten alkotta az istenek testületét: Ré; Su és Tefnut; a gyermekeik, Geb és Nut; Széth és Neftisz; végül Ozirisz és Ízisz ültek itt törvényt.

E kilenc isten uralkodott az égen és a földön, a jó és a rossz elemeken, ők döntöttek az istenek harcaiban és vitáiban is. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun, az őselem, amelyben hajdan egyek voltak, és amelyből mindannyian keletkeztek.

Az emberek pedig nem tisztelték az égieket, és fellázadtak ellenük. Ekkor Ré maga elé hívatta az isteneket, s azok homlokukkal a követ érintve, reszketve omlottak a földre. Ré így szólt Nunhoz, az őselemhez:

- Te vagy az ősisten, akiből én is keletkeztem, és te vagy az előttem álló istenek atyja. Tekints le az emberekre, akik az én könnyeimből lettek. E férgek valamire készülnek ellenünk. Szólj isten, mit kell tennem, mert addig nem akarom elpusztítani őket, amíg nem kértem a tanácsodat.

- Gyermekem, Ré - felelte a fenséges Nun -, te a saját atyád és alkotód vagy! Önmagad teremtetted magad! Ülj nyugodtan királyi székeden, mert oly félelmetes vagy, hogy puszta tekintetedtől megrettennek az összeesküvők.

Ekkor Ré szemét a földre irányította, és az emberek a sivatagba menekültek, mert szívük elszorult a félelemtől. De az istenek üldözőbe vették őket. Az emberek a hegyekbe rejtőztek; az istenek azonban megkérték a nap urát, küldje szemét az összeesküvők után. Ré kiemelte szemét, és a szem alászállott Hathor istennő alakjában. Hathor rettentő pusztítást végzett az emberek között, majd visszatért Ré színe elé.

Rét azonban aggasztotta, hogy Hathor kipusztítja az emberiséget, és így szólt:

- Hívjatok villámgyors bárkákat, amelyek úgy siklanak, mint az árnyék.

Előálltak a sebes hajók, és a hatalmas isten így szólt:

- Siessetek Elephantinéba, és hozzatok rengeteg italt.

A szolgálólányok komlóból sört készítettek, és Ré vörösre festette a folyadékot. A vérszínű sört óriási edényekbe töltötték; hétezer korsó telt meg a részegítő nedűvel.

Másnap hajnalban - midőn Hathor végleg el akarta pusztítani az embereket - Ré így szólt:

- Megmentem a halandókat az istennő bosszújától!

Megparancsolta, hogy az emberek rejtekhelye körül árasszák el a földeket a sörrel; és amikor az istennő alászállt, arcát a bíborszín folyadék tükrözte vissza. Hathor belekóstolt, kedvére valónak találta, és annyira lerészegedett, hogy fel sem ismerte az embereket. Azt hitte, vérük festette vörösre a föld színét s a vizeket.

Így hát Ré megmentette a halandókat a pusztulástól, de ezentúl hallani sem akart a hálátlan teremtményekről.

- Elfáradt a szívem - szólt -, nem akarok többé az emberek között lenni.

Felszállt bárkájára, és elindult a menny ragyogó útjain.

(Román József feldolgozása)

INDIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET

A világ teremtése

A Világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek Teremtő Ereje.

Brahmá körül akart tekinteni, de nem moccant meg; Hogy mindenfelé láthasson, négy arca keletkezett. A gyökeret azonban, amelyből létre fakadt, nem látta, s ezért azt gondolta, hogy egyedül ő van, kívüle nincsen öntudat. Csak a lótuszt látta, mely őt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt. Gondolkozni kezdett: "Honnan származott ez a lótusz? Honnan jöttem én magam?" Hosszú-hosszú időkig elmélkedett e kérdéseken, míg végül a szívében, lénye legmélyén felderengett egy kép: a mindenség sötét vizén s a Végtelenség Kígyóján nyugvó Egynek, a Világ Gyökerének a képe. Hódolva fordult hozzá.

- Mi az én teendőm?

Bensejében megszólalt a hangtalan válasz:

- Gyűjtsed össze egyetlen gyújtópontba erőid teljességét!

Brahmá magába mélyedt, minden gondolatát erre az egy feladatra irányozta, és lassan elérte az összeszedettség* legmagasabb fokát. Határtalan erő töltötte el, s a tudata is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett. Megosztotta az Ákását, az ősanyagot, a benne áradó mozgás erejét határozott célra irányította. Örvénylés kavarta meg az ősanyagot. Létrejöttek a világok, a világok bonyolult rendszerei s a rendszerek körei; a betölthetetlen térben és az idő határtalanságában. Így született a Három Világ.

* Az összeszedettség a jóga alapja, a szellemi-értelmi erők egyetlen célra irányított összpontosítása. Az inidiai regékben ismételten szerepel.

Az egyetemes anyag legfinomabb rezgéséből létesült a felső kör, a szellemi réteg; a középső kör átmenet volt a finom rezgésű és a sűrűsödöttebb anyag síkjai között; az alsó körben pedig az anyag legsűrűbb, ütköző, nehézkedő rezgései bontakoztak szét megszámolhatatlan alakzattá.

Ám Brahmá, midőn az örvénylő, egyre táguló világegyetemben körültekintett, egyedül érezte magát. Ránehezedett a magányosság, és újfent összeszedve erejét, négy ősszellemet teremtett, azután rájuk parancsolt:

- Folytassátok a teremtés művét!

De azok nem örültek a mindenségből kiszakadt különvált létezésüknek. Visszavágytak az egyensúly mozdulatlan nyugalmába, nem kívántak tevékenykedni. Brahmát lángoló harag árasztotta el, amiért első teremtményeire nem tudta átárasztani akaratát. Haragja emésztő lángsugárként tört elő a homlokán, s a tűz alakot öltött: gyermek lett belőle, fiú. Fékezhetetlenül vad volt, pusztító erő lakozott benne. Nem tudott mit kezdeni erejével, s mérgében sírva, ordítozva követelte:

- Adj nevet és tanyát nekem!

- Jól van - szólott Brahmá. - Mivel bömbölve bőgtél, Rudra* lesz a neved. Minden teremtett dolgokban lakozhatsz, bennük lesz a tanyád. Életteremtő vagy, eredj hát, és sokasodj.

* Rudra jelentése: "Ordító"

Rudra úgy is tett, de a lények, akiket életre hívott, mind éppen olyan szilajok és féktelenek voltak, mint ő maga, s indulatuk, mint emésztő tűzvész, pusztulással fenyegette a világot. Brahmá rádöbbent, és ráförmedt:

- Hagyd abba az ilyen teremtés művét! Szállj magadba, fürkészd ki önnön lényeged értelmét, s amikor majd megismerésre jutottál, megtalálod elhivatott feladatodat a világok tevékenységében!

Rudra megértette, hogy fékezhetetlen heve semmi jóra nem vezethet; magába vonult, leküzdötte indulatát, megzabolázta erejét, majd gondolatát a létezés értelmére irányította. Számolhatatlan idők elmúltával ráeszmélt önmaga igazi természetére és feladatára, s azontúl a törvény értelmében fejtette ki tevékenységét. Tudván tudta már, hogy lényegében egy mind a Lét Gyökerével, mind a Teremtővel, dolga pedig az, hogy a létesült dolgoknak a törvény szabta időben véget vessen, elpusztítsa a mulandó formákat, hogy új alakzatok keletkezhessenek belőlük. És mivel legyőzte önmagát, és tökéletes uralomra tett szert az erők fölött, a Jóga* Urává lett.

* Jóga: szanszkrit szó; önlegyőzést, a belső-szellemi és fizikai erők teljes egybefogását s a rajtuk való uralmat jelenti.

Ez a titokzatos Háromság: az Egynek "három arca". S ez a három nem más, mint az egy és oszthatatlan Lét hármas működése: a létrehozás, az élet fenntartása s a pusztító megújítás. A vége értelem mindegyiket különvalónak látja, de valójában ez a három: Egy, tökéletes egység. És mivel mindehhez, ami van, név és forma tapad, a Teremtő megszemélyesülése: Brahmá; a Fenntartó és Gyámolító: Visnu; a Pusztító és Megújító pedig: Siva, akiben Rudra megtisztult lénye olvadt fel.

De a világok benépesítése még hátravolt. Brahmá tehát létrehozta a tíz Életfakasztót, a Pradzsápatikat, az Ősbölcseket, akikben már tiszta értelem élt, és tevékeny erők feszültek. De hamarosan rá kellett eszmélnie, hogy azok egymagukban nem tudják folytatni a teremtés művét: nem volt mire irányítaniuk életfakasztó erejüket. Ekkor Brahmá megértette a folyamatos létesülés titkát: az egymást kiegészítő kettősséget, az ellentétek feszültségét. Az Egy tehát kettéosztotta önmagát. Egyik feléből, létesítő akaratának erejéből lett az első Atya:

Szvájam-bhúva, "Az Önmagában Létezőtől Származott"; a másik feléből, a mindent magába foglaló és formáló Természetből pedig az első Anya: Satarúpá, "A Százalakzatú".

Az első párnak fiai és leányai, majd ezeknek ismét fiai és leányai születtek. Az első leányokat Brahmá férjhez adta az ős Életfakasztóhoz, a többi fiak és leányok pedig egymással keltek egybe.

Az első fiak között az élet legjelentékenyebb továbbvivője Kasjapa volt. Feleségül kapott tizenhármat az egyik Ősbölcs, Daksa hatvan leánya közül. Kasjapa első asszonya, Aditi, világra hozta a Dévákat, a felső kör fényes isteneit, a szellemlények s a legjelesebb emberi nemzetségek őseit; a második és a harmadik asszony, Dití és Danu, a sötét erőket képviselő ellenistenségeknek adott életet, s ezektől származtak azután a Daitják és Dánavák démoni nemzetségei. Mert a létezésben szükség van az ellenállás feszültségére és az összeütközés erőkifejtésére is, hogy a tevékenység ne lankadjon el, s az ellenszegülő erők szakadatlanul tettre ösztönözzék a Nagy Törvényt szolgálók igyekezetét. Kasjapa többi felesége világra hozta az egyéb élőlényfajták, az alacsonyabb és fokról fokra magasabb rendű állatok őseit.

A világ benépesült, és mindenféle élőlény a maga helyén folytatta a természetéből következő tevékenységet. Az egész folyamaton az Egyetemes Törvény uralkodott, s ennek legfőbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek Nagy Törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.

(Baktay Ervin feldolgozása)

TIBETI TEREMTÉSTÖRTÉNET

A teremtés

Kezdetben semmi sem létezett, sem tér, sem idő, sem valóság, sem jel, sem lét, sem nemlét. Ebből keletkezett minden, ami látható és tapintható.

Az első lény varázslatos átalakulási képességgel született. Megnevezte magát: "A Keletkező Világ Ura, Szent Győzedelmeskedő". És boldog volt, mert hatalma mindenre kiterjedt.

Ekkor a négy évszak még nem vált el egymástól, a nap, a hold, a bolygók és a csillagképek alig mozdultak, a mennydörgés, a villámlás, az eső, a jég, a fagy sem követték az évszakok változásait. A földnek nem volt ura, az erdők, a növények maguktól nőttek és szaporodtak. A kövek és a hegyek már létrejöttek, de még nem mozdultak, és a földrengés is ismeretlen volt. A föld aranyból volt. A folyók is megvoltak már, de még nem indultak el a tenger felé. Madarak és vadak is éltek az erdőkben, de még senki sem vadászott rájuk. Istenek is léteztek, de még nem hallgatták meg a könyörgéseket, és nem uralkodtak ég és föld felett. Létrejöttek a démonok is, de még nem kezdhették el romboló munkájukat. Voltak betegségek, de még nem okoztak kínt és fájdalmat. Volt már táplálék, de még senki nem fogyasztotta. A boldogság is létezett, de nem volt, aki felfogja. A nappal nem különbözött az éjszakától.

A három világ magától keletkezett. Ekkor jelent meg a szvasztika szentséges tana. Két fény támadt: fehér és fekete. A fehér és fekete fény két borsónyi dolgot hozott létre.

Ezután megszületett egy fekete ember. Ez a fekete ember akkora volt mint egy dárda. Ő volt a nemlét, a bizonytalanság, a gyilkosság, a pusztítás ura. A neve: Fekete Pokol. A Fekete Pokol megölte a napot és a holdat, megkínozta a csillagokat, és létrehozta a bolygó démonait. Elválasztotta a nappalt az éjszakától, felhajította az égre a mennydörgést és villámot, a jégesőt és a szökőárt, a fagyot és a tüzet, felhajított nyolcvannégymillió betegséget és megszámlálhatatlan egyéb bajt. És ráküldte a sólymot a madarakra, hogy pusztítson el mindent, ami a légben mozog. Létrehozta a civakodást és a harcot. Ráuszította a vadakra a farkast és a vadkutyát, a barmokra az embert, a fákra a baltát, a fűre sarlót, a növényekre a jeges szelet, az emberekre a bdudokat, a gonosz, pusztító démonokat. Az istenekkel szembeállította a hitetlenséget, és a négy démont. Drét, Srint, Biurt és Gdont. A Fekete Pokol, a nemlét ura minden létező mellé odaállította a pusztulás lehetőségét. Ő semmisíti meg a hatalmat, ő küldi a betegségeket az emberekre, ő hozta létre a fegyverek mérgezett hegyét, és a ruhákat, amelyeken a fegyverek áthatolnak. Ő küldte a férgeket a rizsre, a betegségeket a lovakra, szamarakra, birkákra és kecskékre. Ő teremtette a leprát. A pokol ura és vezére ő.

Ekkor a napfényből kiemelkedett egy fehér ember. Megnevezte magát: "Élőlényeket Kedvelő Úr". Megteremtette a meleget és a mi világunk napját. A holdat világossá és ragyogóvá tette; elválasztotta a nappalt az éjszakától, létrehozta az évszakok változását, meghatározta a nyolc bolygó pályafutását, az évet, a hónapokat és a hold útját. A három világ alkotása közben meghagyta a mennydörgést és a villámlást, de csak alkalmas időben, és szükség szerint jótékony esőt küldött a földre, hogy gondoskodjék az élőlények táplálásáról. Megparancsolta az erdőknek és a növényzetnek, hogy növekedjenek a törvények szerint, és megalkotta a fák virágait. Ekkor nagy bőségben volt minden, ami a világnak kellett.

Az Élőlényeket Kedvelő Úr elhatározta, hogy megteremti az isteneket, megsemmisíti a rossz szellemeket, elpusztítja a tüzet, a mérgezett hegyű fegyvereket, a madarak és a vadak ellenségeit. Az Élőlényeket Kedvelő Úr nem akarta a betegségeket, és enyhíteni akarta a lovak, a szamarak, birkák és kecskék szenvedéseit, meg akarta szabadítani az embereket a démonoktól, ki akarta csorbítani a fegyvereket, és megsemmisíteni a páncélzatot. Azt akarta, hogy az emberek boldogak és tiszták legyenek. Azt akarta, hogy a halak, vadak, madarak, békák ne ismerjék az ellenséget, a fák a fejszét, a fű a sarlót, a növény a jeges szelet. Azt akarta, hogy felépítsék a kápolnákat és a szent ereklyeőrző helyeket. Azt akarta, hogy megírják és olvassák a szent írásokat, hogy legyenek ünnepek és áldozatok, hogy az emberek tiszteljék szüleiket, és adakozók legyenek.

Ezután az Élőlényeket Kedvelő Úr elhatározta, hogy házat épít a világnak. Kőből akarta négy falát felhúzni. Vette a követ, és négy elefánt hátára rakta. A közeli kristálybarlangban egy gonosz démon, Mthong-dga ütötte fel szállását. Az Élőlényeket Kedvelő Úr boldogan vezette elefántjait, de amikor a kristálysziklához érve, belülről zaj hallatszott, az elefántok rémülten megtorpantak. A kristályszikla és az elefántok fájdalmas nyöszörgésbe kezdtek. Az Élőlényeket Kedvelő Úr ekkor villámból bronznyilat alkotott, a nyíllal megrepesztette a sziklát, és a tömböket a két elefánt hátára tette. Ezután lerakta a világ házának alapjait, és felépítette a gyönyörű kastélyt. A teremtés palotájának nevezte az építményt. A kastély kapuit szvasztikával díszítette, és a tornyok fölött egy hatalmas szvasztikás sas lebegett. A falak tövében egy pompás kútból nektár szökött elő, s a kútban kecske nagyságú aranybéka ült. De amint elkészült művével, a kastély nyöszörögni kezdett, és az alkotó keze sorvadásnak indult. A két elefánt is megbetegedett, és csakhamar elpusztult.

Az Élőlényeket Kedvelő Urat félelem fogta el, hogy meghal. Egy reggel szörnyű seb támadt bőrén, és egyre beljebb hatolt a testébe. Három év múltán csak bőre tapadt a csontjaira. Ekkor magához hívatta a Tudományok Királyát, az megvizsgálta, és így szólt:

- A teremtés palotáját egy kristálysziklára építetted. De ebben a sziklában a rossz démona, Mthong-dga ütötte fel tanyáját. Ő okozta a betegségeket, és ő volt, aki elpusztította a két elefántodat, amiért elhozták lakhelyét palotád számára.

(Román József feldolgozása)

JAPÁN TEREMTÉSTÖRTÉNET

A teremtés

Abban az időben, amikor a föld és az ég keletkezett, a magas égi mezőkön három istenség lakozott. Az istenek maguktól születtek, majd elrejtőztek. Később a föld óriás olajcseppként lebegett a víz színén, és úgy mozgott fel s alá, mint egy roppant medúza. Ekkor a bambusznád csírájából két újabb isten támadt, de ezek is elrejtőztek, és számos utódnak adtak életet. E dicső leszármazottak sarja volt az istenek atyja és anyja, Izanagi és Izanami. Az istenek őket bízták meg, hogy megszilárdítsák és megtermékenyítsék a kocsonyás, mozgó földet.

Izanagi és Izanami letekintettek a Menny Lebegő Hídjáról, és azt fürkészték, van-e föld valahol a híd alatt. Csillogó drágakőből hatalmas lándzsát készítettek, a fegyvert lehajították, és rábukkantak a tengerre. Ezután kiemelték a lándzsát a káoszból, a káosz cseppenként aláhullott, megszilárdult, és így keletkezett Onokoro-Jima, a Megdermedt Sziget. Ezután még egy szigetet alkottak a tengerben, és leszálltak a földre.

A földre érve Izanagi és Izanami elhatározták, hogy házasságra lépnek. A sziget közepébe oszlopot állítottak, és megkerülték, Izanagi balról, Izanami pedig jobbról. Amikor összetalálkoztak, Izanami így szólt:

- Milyen csodaszép ifjúval találkoztam!

De a bók nem tetszett az istennek, és haraggal válaszolta:

- Miért beszéltél? Én vagyok a férfi, nekem kell elsőnek szólnom. Az egészet elrontottad, most újra körbe kell járnunk.

A két istenség ismét körbe keringett, és amikor találkoztak, Izanagi szólt először:

- Milyen pompás, hogy ilyen szép leánnyal találkoztam!

Így történt a leánykérés az isteneknél. Ezután férj és feleség lettek, s miután Izanami életet adott a tengereknek, a folyóknak, a szigeteknek, a fáknak és a földi növényeknek, így szóltak egymáshoz:

- Immár megalkottuk a Nyolc Sziget országát hegyeivel, vizeivel és növényeivel. Most teremtsünk valakit, aki a mindenség ura lesz.

Ekkor megszülték a nap istennőjét, Amateraszut, akit a "nagy istenség éji fényessége" néven ismernek, és már születése után oly gyönyörű volt, hogy szülei nyomban felküldték a mennyei létrán, hogy az égről sugározza le a földre ragyogó fényét.

Következő gyermekük, Tsuki-jumi, a hold ura lett. Tsuki-jumi tompa, ezüstös csillogása elhalványult nővére arany pompája mellett, de azért méltónak mutatkozott arra, hogy Amateraszu hitvese legyen. Ő is felkapaszkodott az égi létrán, de hamarosan civakodni kezdtek. Amateraszu megelégelve az örökös egyenetlenséget, így szólt:

- Távolodj el tőlem, nem akarlak többé szemtől szembe látni.

Ekkor az istenek elválasztották őket, a házastársak szétköltöztek, és a nappal elvált az éjszakától.

Izanagi és Izanami még számos gyermeknek adott életet. Izanami megszülte Szuszanoót, a Vad Hímet. Szuszanoó után megszületett a Szél és Kagu Csusi, a Tűz. A Tűz születése alkalmával Izanami súlyosan megsebesült, sebeinek váladékából még sok istengyermek született, de anyjukat annyira kínozta a Tűz okozta fájdalom, hogy végül meghalt, és eltűnt a sötétség földjén, Jomi birodalmában.

Izanagit mérhetetlenül elkeserítette asszonya halála. Kagu Csusit okolta a szerencsétlenségért. Haragjában felkapott egy kardot, levágta a Tűz fejét, s a kard pengéjéről lecsöpögő vérből született a Nyolc Nagy Hegy istene.

Izanagi fájdalmát a bosszú sem csillapította. Elhatározta, hogy leszáll Izanamihoz a sötétség földjére. Sokáig tévelygett a fekete éjben, míg egy komor zugban Izanami hangját vélte hallani.

- Ó, Izanami! Elvonultál a sötétség földjére, egyedül hagytál a napfény világában. Jöjj velem, kísérj vissza a világosságra.

- Nem tehetem, uram és férjem - hangzott Izanami szomorú válasza -, megízleltem Jomi kemencéjének pokoli főztjét, most már örökre itt kell maradnom. Későre jár, fáradt vagyok, le kell feküdnöm. Kérlek, fordulj el, és ne tekints rám.

Izanagi türelmetlenül hallgatta Izanami szavait, és most már kíváncsisága is felébredt. Kiemelte hajából sokfogú fésűjét, letörte az egyik nagy fogat, meggyújtotta, s a tűz megvilágította Izanami örök sötétségbe borult otthonát. Izanagit szörnyű látvány fogadta. A hajdan oly csodálatos szépségű Izanami teste felpuffadt, fekete fekéllyel borított bőrén rovarok hemzsegtek. Az istennőt a mennydörgés nyolc riasztó istene őrizte, fülsértő hangjuktól megremegtek a sötétség országának boltozatai, Izanami pedig megszégyenülten kiáltotta utána:

- Csúfosan megaláztál! Ezért meglakolsz!

A sötétség katonái üldözőbe vették Izanagit, ő azonban egérutat nyert, és mielőtt utolérték volna, egy roppant sziklával eltorlaszolta a pokol nyílását. Azután hátat fordított a szörnyű helynek, és bánatosan folytatta útját a napfény felé. Úgy érezte hogy Jomi országa förtelmesen beszennyezte, ezért sietve Tsukusi szigetére ment, hogy megtisztítsa testét. Ruháit elhajította, és minden ruhadarabjából egy új isten született.

Izanagi feljött hát a sötétség világából, megtisztult a szennytől, és miután teljesítette isteni hivatását, eltávozott Ahaji szigetére, szállást épített magának, és csendes visszavonultságban éldegélt.

(Román József feldolgozása)

KÍNAI TEREMTÉSTÖRTÉNET

A világ keletkezésének mítoszai

(töredékek)

Kezdetben, amikor az ég és a föld még tojás alakú káosz volt, Pan Ku megszületett a tojásban, és itt élt tizennyolcezer esztendeig. És ekkor a Jang tiszta elemeiből megformálódott az ég, a Jin durvább elemeiből pedig a föld. Pan Ku a középpontban tartózkodott, és nap mint nap kilenc alkalommal alakult át: hol az ég, hol pedig a föld istene volt. Az ég naponta három méterrel emelkedett magasabbra, a föld három méterrel vastagodott. Így folytatódott ez tizennyolcezer éven át, míg az ég elérte a legnagyobb magasságot, és a föld a legnagyobb mélységet.

Pan Ku az élet kezdete. Ő az őse tizennyolcezer élőlénynek. Amikor Pan Ku meghalt, fejéből szent szirt lett, szeméből a nap és a hold, zsírjából a folyók és a tengerek, hajából és szőréből a fák és a növények. Pan Ku könnyeiből fakadt a Sárga Folyó és a Kék Folyam. Hangja alkotta a mennydörgést, lehelete a szelet, pillantása a villámot; az ég kiderült, amikor Pan Ku vidám volt, a rosszkedvétől elborult. Pan Ku volt a Jang és felesége a Jin, a teremtés férfi és női eleme.

(Buddhista változat)

Az eget, a földet és mindent, ami él, mozog, létezik, Pan Ku, a mindenség atyja teremtette a semmiből. Pan Ku hatalmas termetű volt, homlokából két szarv meredt elő, jobb kezében a napot, baljában a holdat tartotta.

A teremtés munkája nehéz és fáradságos volt. Kerek tizennyolcezer esztendeig tartott, míg Pan Ku létrehozta az eget, a földet és a csillagokat. Teremtő munkája közben magát is alakította, hiszen mindennap hat lábbal magasabbra nőtt. Miután Pan Ku befejezte művét, a nap és a hold elindult útjára, és a mindenségben rend uralkodott. Ekkor Pan Ku meghalt, és visszavonult a holtak birodalmába. De halála után sötétség borult a világra.

Az emberek nem láttak a sötétségben, és panaszra járultak a földi császár elé. A földi császár elküldte követét, a földi időt, parancsolja meg a napnak és a holdnak: foglalják el helyüket az égen, és világítsanak éjjel-nappal, mint azelőtt. De az égitestek nem hallgattak a földi uralkodó szavára, s az emberek ismét Pan Kuhoz könyörögtek, hogy teremtsen újra rendet a világmindenségben. Pan Ku kegyesen előjött a holtak birodalmából, s az isteni Buddha felírta a mennyek urának bal kezére hatalmas betűkkel: nap, míg jobb kezére a hold jelét rótta.

Pan Ku az óceán partjához lépett, magasba emelte bal kezét, és fennhangon szólította a napot, majd felnyújtotta jobbját, és a holdat hívta. Hétszer ismételte meg bűvös parancsát, és a hetedik kiáltásra felbukkantak az égitestek. E naptól fogva szüntelenül járják útjukat, hogy fényt adjanak a földnek, és elválasszák a nappalt az éjszakától.

(Román József feldolgozása)

LAOSZI TEREMTÉSTÖRTÉNET

A teremtés

Kezdetben még nem volt semmi, csak a nagy óceán. A víz fölött, a felhőkben alakot öltött az isten, de nem volt sem neve, sem feje, sem karja. És az isten a saját kebléből létrehozott egy másik istenséget, aki úgy nőtt ki belőle, mint az erdei gomba. És mindőn az új istenség alakot kapott, hozzáfogott a teremtés művéhez. Az ős isten az új istenség egyik darabjából roppant rákot alkotott, és megparancsolta a ráknak merüljön a tenger alá, és tartsa hátán a földet. Ezután az istenségből megformált még egy kígyót, egy elefántot, és végül egy hatalmas pókot. És ráparancsolt a pókra, szőjön egy óriási hálót. A pók megszőtte a hálót, és az isten ebből a hálóból csinálta meg az ég boltozatát. És ebben az ősi időben létrejött az ég, a föld, a fű, és megszülettek az istenek és a szellemek. Ekkor még az istenek, a szellemek és az emberek gyakran meglátogatták egymást. A földön három nagy kán uralkodott: Pu Lang-szong, Kan kán, és Ket kán. A nép halászatból és rizstermelésből élt. Egy napon a thenek, az istenek kihirdették az embereknek, hogy valahányszor leülnek egy tál rizs mellé, ezt jelenteniök kell az isteneknek. Ha pedig húst fogyasztanak, akkor egy sült halat az isteneknek kell felajánlaniok. De az emberek nem követték a thenek parancsát. Hiába figyelmeztették őket háromszor is, továbbra sem engedelmeskedtek. Ekkor az istenek megharagudtak, és az alsó világot vízözönnel árasztották el. Az óceán kilépett medréből, elborította a földet, és az ár mindent elpusztított. Homokfelhők emelkedtek az égig, s az emberek mind egy szálig kivesztek. Csak a három nagy kán értette meg, hogy az emberek magukra haragították az isteneket. Hozzáfogtak egy faház és egy nagy tutaj építéséhez. A faházat gerendákkal a tutajra emelték, és amikor készen volt, beköltöztek asszonyaikkal és gyermekeikkel, s a hullámok magasba lendítették a tutajt. Az áradat egyre nőtt, úgyhogy a tutaj végül is az istenek birodalmában kötött ki. A kánok felkeresték az istenek királyát, hogy tiszteletüket kinyilvánítsák.

- Miért jöttetek a birodalmamba? - kérdezte az istenek ura.

- Eljöttünk, hogy lerójuk az illő tisztelet adóját, és elmondjuk, mi történt a földön.

A kánok beszámolójára az istenek ura így felelt:

- Sokszor megintettük az embereket, tiszteljék az egekben lakozó itheneket. Én magam hirdettem: "Becsüljétek meg uraitokat és akkor boldog öregség vár rátok." Nem hallgattak szavamra, most megbűnhődtek. A thenek királya kijelölte a kánok és családjuk lakhelyét az istenek között. A földön nemsokára leapadtak a vizek, s a szilárd föld ismét kiemelkedett az óceánból. A három kán ekkor újra felkereste az istenek urát, és így szólt:

- Nem maradhatunk tovább a magas egekben, mert itt nem tudunk kedvünkre járni-kelni. Engedd meg, hogy visszaköltözzünk a földre, ahol biztos talaj van a lábunk alatt.

A legfőbb isten beleegyezett a kánok kérésébe, és egy kurtaszarvú bivalyt ajándékozott nekik, hogy az elszállítsa őket az alsó birodalomba. Odalent megtelepedtek, a bivaly segítségével fölszántották a földet, és rizst vetettek. De három év múlva elpusztult a bivaly, s az állat testét otthagyták ajándékul az isteneknek.

Kevéssel utóbb a bivaly orrlikából kihajtott egy inda, mely egyre növekedett, míg végül három kosár nagyságú tök termett rajta. A három tök belsejében pedig emberek születtek. Az emberek éktelenül kiáltoztak tökbölcsőjükben. Pu Lang-szong kán megsokallta zsivajgásukat, és egy vörösre izzított vassal átfúrta a tök héját. A lyukon egymást lökdösve tolongtak elő az emberek, de mivel csak kínosan tudtak kibújni rajta, Kan kán késével egy nagyobb nyílást is vágott a tökön, s ezen keresztül három nap és három éjjel özönlöttek ki az emberek. Akik a kisebb nyíláson bújtak elő, két csoportra oszlottak: a Thai Lom és a Thai Li csoportra. A nagyobb nyílásból kijövők három csoportot alkottak: a Thai Löng, a Thai Lo és a Thai Kvang csoportot.

Amikor valamennyien a napvilágra kerültek, Pu Lung-szong megtanította őket a rizstermesztésre, a szövés-fonásra és az élelemszerzésre. Azután összepárosította az asszonyokat és a férfiakat, és megtanította őket a házépítés tudományára. Pu Lang-szong arra oktatta az embereket, hogy tiszteljék szüleiket, táplálják őket, és gondoskodjanak az öregekről. Amikor a szülők meghaltak, a gyermekek hosszan siratták őket, és Pu Lang-szong törvényei szerint temették el holttestüket. Mert így szólt Pu Lang-szong:

- Azok holttestét, akik a késsel vágott nyíláson jöttek a világra, égessétek el, és tisztára mosott csontjaikat helyezzétek egy kicsiny házikóba, és ott mindennap mutassatok be ételáldozatot. Azok testét, akik a kicsiny lyukon bújtak elő, temessétek el a földbe, emeljetek fölébe sírkövet, és áldozzatok naponta rizst és bort.

A nép, amelyik a késsel vágott nyíláson jött elő a tökből, a thai nép volt, a kicsiny lyukon át előbújt nép meg a kha, a rabszolgák népe. De mindegyik a három nagy kánt szolgálta, a kánok hűséges alattvalói voltak.

Az emberek elszaporodtak, és annyian lettek, mint a vízcsepp. És a sokaságot nem lehetett többé kormányozni, már nem követték Pu Lang-szong és Kan kán útmutatását. A három kán felment az istenek urához, és panaszt emelt az emberek ellen. Az istenek ura ekkor két égi herceget nevezett ki az emberek vezetőjéül, ezek azonban nem sokat törődtek alattvalóik javával, inkább napestig ittak és mulatoztak. Az istenek ura igen elégedetlen volt a két kán kormányzásával, visszarendelte őket az égbe, és saját fiára, az erényes Bulom hercegre bízta az emberek sorsának irányítását.

Bulom kán díszes kísérettel érkezett az alsó világba. A thenek ura fiával együtt a földre küldte a menny két isteni építőjét. Then Tenget és Pitszanukukant. Az egek isteni építőmesterei megtanították az embereket kések, kapák, ásók kovácsolására, a selyem és gyapotszövésre és az ételek elkészítésére. Megparancsolták, hogy az elkészített ételekből az állatok lábát és egy sült halat áldozzanak az isteneknek. Megszabták az ünnepnapokat és a munka szüneteltetésének napjait, amikor tilos volt szőni, fonni, őrölni és bármely más fárasztó munkát végezni.

- Ha követitek rendeleteinket - mondta a két isteni építő az embereknek -, akkor békében élhettek.

Then Teng és Pitszanukukan ezután visszament az égbe és jelentette az istenek urának, hogy teljesítették küldetésüket, megtanították az embereket a munkaeszközök gyártására és a szokások betartására.

- Adtatok-e az embereknek olyan eszközöket is, amelyekkel szórakozhatnak? - kérdezte az istenek ura küldötteitől.

- Arról bizony elfelejtkeztünk - felelték.

Ekkor az istenek ura megbízta a mennyei zenészek vezetőjét, ereszkedjen le a földre, és tanítsa meg az embereket a dob, gong, tambura, kürt és más zeneszerszámok készítésére.

A mennyei zenészek vezetője csakhamar elvégezte dolgát, és visszatérve így szólt az istenek urához:

- Ezentúl meg kell tiltani az embereknek, hogy fellátogassanak az égbe. De az isteneknek sem szabad többé leereszkedniük az emberek közé.

A thenek ura megparancsolta, hogy rombolják le a bambuszhidat, mely összekötötte az eget a földdel. És ettől a naptól fogva az istenek, a szellemek és az emberek nem látogatták többé meg egymást.

Nem sok idő múltán, hogy Bulom herceg földi uralma elkezdődött, nagy szerencsétlenség sújtotta az embereket. Egy nagy láp közepéből vastag törzsű inda hajtott ki. Az inda egyre vastagodott, mind magasabbra nőtt, szárai szerte tekergőztek a birodalom felett, végül is a sűrű levelek árnyékba borították a földet. A nap sugarai nem hatoltak át a lombokon, mindenütt dermesztő hideg uralkodott, a nép hiába művelte földjeit. Bulom kán parancsot adott az embereknek, vágják ki a veszedelmes növényt gyökerestül, de valamennyien dolguk végezetlenül tértek vissza. Az indának, mérges kigőzölgései miatt, még csak a közelébe sem lehetett férkőzni. Végül egy öreg házaspár, Tha Niö és Thaon Ja vállalkozott a nehéz feladatra. Mielőtt elindultak, így szóltak:

- Azt kérjük az emberektől: ha elpusztulnánk, áldozzanak nekünk. Szólítsanak nevünkön minden étkezés előtt, és csak a tiszteletadás után vegyék magukhoz a táplálékot.

Az emberek megfogadták, hogy eleget tesznek a két hős öreg kívánságának. Azok pedig fejszével vállukon nekivágtak a lápnak. Három hónap és három napon át pihenés nélkül munkálkodtak, míg végül az inda lezuhant - de maga alá temette a két bátor öreget. Haláluk után ők lettek a vidék jótékony szellemei, és amikor az emberek az ételük mellé ültek, így kiáltottak:

- Niö ősünk, egyél!

Ezután béke és jólét köszöntött a földre, és Bulom herceg igazságosan uralkodott a népen. Később a hercegnek hét fia született, és amikor a fiúk férfivá értek, atyjuk hét birodalomra osztotta a földet, és a birodalmak élére egy-egy fiát állította.

Az ember teremtése

A föld jótékony szellemei, a Pu Niö Nia Niö-k egykor fenn éltek az égben, az istenek társaságában. Riasztó külsejük azonban annyira elrémítette az istenek gyermekeit, hogy az ég legfelsőbb ura kiűzte őket az istenek országából. Ekkor a föld még nem létezett, és lent csupán a végtelen víz tükre csillogott. Így szólt az istenek ura:

- Szálljatok alá, tapossátok meg a vizet, és lábatok nyomán előbukkan a föld! Teremtsetek lakhelyet magatoknak!

A szellemek leereszkedtek, megtaposták az óceán vizét, és íme, megjelent a föld. De a mérhetetlen kiterjedésű síkon egyedül érezték magukat, így hát visszamentek az égbe, hogy megkérjék az istenek urát, adjon társakat melléjük. De amint újra megjelentek az istenek között, az istengyermekek rémülten menekültek. Az istenek ura haragosan rivallt rájuk:

- Hogy merészeltetek visszajönni?

- Azért jöttünk, istenek ura - felelték a szellemek -, hogy társakat kérjünk tőled, mert egyedül vagyunk a földön.

Az istenek ura ekkor átadott nekik három magocskát, és megparancsolta, hogy a magokat ássák a földbe.

- A magok kihajtanak, és indát eresztenek.

Az indákon három hatalmas tök fog nőni. Itt van egy fúró, egy olló és egy fejsze. Ha zaj hallik a tök belsejéből, nyissatok lyukat rajtuk, hadd jöjjenek elő az emberek.

Pu Niö Nia Niö-k visszatértek a földre, elültették a magokat, és a vastag indákon csakhamar három hatalmas tök fejlődött. Amikor a tökök belsejéből nagy zsivajgást hallottak, a fúróval, az ollóval és a fejszével kilyukasztották mind a hármat, mire előbújtak az emberek. Az első tökből származtak a khák, a szegény szolganép, a másodikból a laók, a harmadikból a mandarinok és a fehérek. Mivel az emberek ruhátlanul jöttek a világra, a szellemek ismét felemelkedtek az istenek urához, hogy ruhát kérjenek számukra. Az istenek ura három bálát nyomott a kezükbe, majd visszaparancsolta őket a földi lakhelyükre. Az első bálában a khák részére szánt ruhák voltak: foszlott rongyok. Ezért jár máig is a szegény nép rongyokban. A második csomagban már tiszta, rendes öltözékek voltak, ezért a laók tisztán és rendesen öltözködtek. A mandarinok és a fehérek csomagja pompás, díszes öltözékekkel volt teli.

Az istenek ura még átadott a szellemeknek néhány ekét, sarlót, és három pár agyagból formált állatot: két bivalyt, két tigrist és két békát. Az emberek az ekével és a bivalyokkal felszántották a földeket, és elvetették a rizst. Amikor a rizs szárba szökkent, a bivaly, a tigris és a béka összevesztek, mert nem tudták eldönteni, mekkorára nőjön a kalász, mielőtt learatják. Felmentek az istenek urához, döntse el a vitát.

- Azt szeretném - mondta a tigris -, ha akkora lenne, mint a farkam.

- Nem lehet nagyobb, mint háromszor a lábam hossza! - kiáltotta a béka.

Az istenek ura a békának adott igazat. Ezután megkérdezte az állatoktól:

- Mit szándékoztok tenni, ha a rizstermés nem lesz elegendő az emberek táplálásra?

- Odaadom a húsomat - felelte a bivaly.

Azért eszik az emberek máig is a bivaly húsát.

A föld jótékony szellemeinek hét fia született, akik között felosztották a földi birodalmukat. Haláluk előtt azt tanácsolták az embereknek készítsék el a szobraikat, és minden esztendőben táncoltassák a róluk mintázott maszkokat a város két szélén, különben a gonosz szellemek elpusztítják a földet. Haláluk után a Pu Niö Nia Niö-k lettek a föld védőszellemei, és az emberek díszes pagodát építettek tiszteletükre.

(Román József feldolgozása)

MAJA TEREMTÉSTÖRTÉNET

A világ és az emberek teremtése

Elmélkedtek (az istenek), és íme, megvilágosodtak, megjelent az Ősfényhajnal, és terveikben megjelent az ember.

Ennek utána elgondolták a teremtést, elgondolták a fák és folyondárok növekedését, az élet születését és az ember alkotását és a sötétségben és fénytelen éjszakában ekképpen szerezte mindezt Égszíve, az, akit Hurakánnak mondanak...

Miképpen legyen élet, és miképpen jöjjön létre világosság? Kinek kell gondoskodnia táplálékról és betévő falatról?

- Jöjjön immár, és legyen! Népesüljön be az üresség!

- Húzódjanak félre a vizek, és hagyják el helyüket! Tűnjenek elő a szárazok, és szilárduljanak! Legyen!

Így szóltak.

- Legyen élet és legyen világosság az égen és a földön! És ne legyen ragyogás, nagyság és dicsőség művükben és teremtésünkben, míg nem alkottunk embert, míg testet nem öltött az ember!

Így szóltak. És utána megcselekedték és így megteremtették a földet. Igen, így volt, így teremtették a földet. Nem volt föld, és így szóltak:

- Föld! - És egy szempillantás alatt létrejött a föld...

Ekképpen teremtetett a föld, így teremtetett általa, kinek neve Égszíve és Földszíve, és aki termékennyé tette a földet, mikor még várakozás borult az égre, és víz borult a szárazra.

Így történt, hogy teljessé vált a mű, és ekkor elmélkedtek és megvilágosodtak, és gondolkodtak és megcselekedték.

Ennek utána megteremtették a bércek vadjait, az erdők démonait és a hegyek szellemeit, őzeket, madarakat, pumákat, jaguárokat, kígyókat, csörgőkígyókat, viperákat és a liánok démonait...

Azt kívánták, hogy minden földi élő imádja őket.

De az állatok nem értették egymás beszédét, ezért nem mentek semmire, és nem tudtak tenni semmit. Így hát áldozatul adták mindet, és a föld állatai arra ítéltettek, hogy megölessenek, és táplálékul szolgáljanak.

Ekkor a Teremtő és az Alkotó, a Nemző és a Szülő elhatározták, hogy új kísérletbe kezdenek, megteremtik és megalkotják az embert...

Teremtsünk hát engedelmes és tisztelettudó lényeket, akik táplálnak és eltartanak minket.

Így szóltak.

Ezután következett a teremtés és a formálás. Földből és sárból alkották a húsát. De látták, hogy nem jó...

És az emberi alakokat fából azonnal elkészítették. Olyanok voltak, mint az emberek, beszéltek, mint az emberek, és benépesítették a föld színét.

Éltek és sokasodtak, lányaik voltak, fiaik voltak a fából alkotott embereknek, de nem volt lelkük, nem volt értelmük, és nem emlékeztek a Teremtőre és az Alkotóra.

Elfelejtették Égszívét, és ezért elveszítették kegyelmét...

Égszíve vízözönt bocsátott rájuk, és a hatalmas vízözön a fából teremtett alakok fejére zúdult.

(Boglár Lajos fordítása)

AZTÉK TEREMTÉSTÖRTÉNET

A világ teremtése

Az első istenpár - "a mi húsunk ura, és úrnője": Xochiquetzal - sokáig a tizenharmadik égben lakott, amelynek keletkezéséről soha senkinek nem sikerült semmit sem megtudnia. Négy fiuk született, a legidősebb volt a Vörös Tezcatlipoca, akit azért neveztek így, mert egészen vörös volt, amikor megszületett. A második volt a Fekete Tezcatlipoca - ez volt a legnagyobb és leggonoszabb mind közül, mert az övé volt a legnagyobb hatalom, és ő mindent tudott és többre volt képes, mint a másik három, mert ő minden létező középpontjában jött létre, és egészen fekete volt, amikor megszületett. A harmadik volt Quetzalcouatl, akit "Éjnek" és "Szélnek" is neveztek, negyedik és legfiatalabb volt Uitzilopochtli, akit "Kétfejű Kígyónak" is hívnak, és akit a mexicóiak legfőbb istenüknek tartottak.

Uitzilopochtli, amikor megszületett, csupasz csont volt, hús nem volt rajta, és így maradt hatszáz éven keresztül. Ez idő alatt az istenek részéről semmi sem történt.

Hatszáz esztendő elmúltával a négy isten összejött tanácskozni és jónak látták, hogy végre rendet és törvényt vezessenek be a világba. Quetzalcouatlra és Uitzilopochtlira bízták, hogy a dolgok rendjét megszabják. Ezek a másik kettő megbízásából és velük egyetértésben először is a tüzet teremtették meg, azután egy fél napkorongot, de a Nap, minthogy még nem volt egész, csak gyöngén világított.

A Földistennőt két isten, Quetzalcouatl és Tezcatlipoca hozta le az égből. Víz már volt előbb is, és senki sem tudja, hogy ki teremtette. Eleinte ennek a víznek a színén lebegett az istennő, s amikor ezt látták az istenek, így szóltak egymáshoz:

- Itt az ideje, hogy megteremtsük a földet.

Ekkor a két isten hatalmas kígyóvá változott, és az egyik a jobb kezénél, a másik a bal lábánál fogva ragadta meg az istennőt, és így szétszakítva őt, a lapockájánál kezdődő feléből teremtették meg a földet, másik felét visszavitték az égbe. Haragudott is ezért a többi isten, és hogy megvigasztalják a Földistennőt, úgy rendelkeztek, hogy belőle eredjen minden táplálék, amire az embernek élete fenntartásához szüksége lesz.

Így aztán a Földistennő hajából teremtették az istenek a fákat, a virágokat és a füveket, pelyhes bőréből az egészen kicsiny növényeket és a virágocskákat, két szeméből a forrásokat, patakokat és kicsiny barlangokat, szájából a folyókat és nagy barlangokat, orrlikaiból a völgyeket vállaiból a hegyeket. A Földistennő némelykor belekiáltott az éjszakába és emberi szívek után vágyakozott. S aztán nem lehetett megnyugtatni mindaddig, amíg nem adták neki meg, amit kért, és nem akart termést hozni, amíg vérrel nem itatták.

Egyszer korán reggel kilőtte nyilát az égből a Napisten, és a nyíl Tetzcalco helyén esett le, ott, ahol most város áll. Ahol a nyíl a földbe fúródott, lyuk támadt, és a lyukból kilépett egy férfi és egy asszony, a férfit Karvalynak és az asszonyt Növényhajnak nevezték.

Így szóltak egyszer az istenek egymáshoz:

- Az emberek mindig szomorúak lesznek, ha nem teremtünk a számukra valamit, amivel felüdíthetik a szívüket, hogy örömük teljék az életükben a földön, és minket dicsőítsenek, énekeljenek és táncoljanak.

Amikor ezt Quetzalcouatl, az Éj és a Szél istene meghallotta, váltig törte a fejét, hol talál valami italt, amivel megajándékozhatja az embereket, hogy örömet szerezzen nekik. Eszébe jutott ekkor egy isteni leány, név szerint Mayauel, aki messze-messze nagyanyjának, Tzitzimitl istennőnek az őrizete alatt élt.

Nem sokat habozott, elindult hozzájuk. Mindkettőjüket alva találta. Az isteni szüzet felébresztette és így szólt hozzá:

- Érted jöttem, hogy elkísérjelek a világba.

Szívesen beleegyezett a leány, Quetzalcouatl vállára ült, és úgy jöttek le együtt az égből a földre. Amint földet értek, fává változtak át, amelynek két ága volt: egy fűzfaág, ami nem volt más, mint maga Quetzalcouatl isten, és egy virágos fa, ami nem volt más mint Mayauel, az isteni szűzleány.

Felébredt Tzitzimitl, s amikor nem találta unokáját maga mellett, összekiabálta a többi istennőt, akit mind ugyancsak Tzitzimitlnek neveztek, és mind lementek a földre, hogy megkeressék az Éj és a Szél istenét, aki Mayauelt megszöktette. Abban a pillanatban, hogy a földre értek, ketté hasadt a fa, és a fűzfaág és a virágos ág szétváltak.

Az öreg istennő azonnal felismerte a virágos ágban az unokáját, összetörte apróra és valamennyi istennőnek adott egy darabot belőle, hogy megegyék. De a fűzfaágakat nem törték össze, hanem ott hagyták heverni a földön, s mihelyt az istennők visszatértek az égbe, Quetzalcouatl felöltötte újra isteni alakját, és összegyűjtötte Mayauel csontjait, melyet Tzitzimitl és a többi istennő a földre szétszórt.

Quetzalcouatl elásta a földbe a csontokat, azokból nőtt ki az agavé, amelynek nedvéből mámorító italt készítenek az indiánok.

(Trencsényi-Waldapfel Imre feldolgozása)

folytatás