Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Weöres Sándor
A TELJESSÉG FELÉ

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (javítással)

 

Solvere volo et solvi volo.
Salvare volo et salvari volo.
Generare volo et generari volo.
Cantare volo et cantari volo.
Saltate cuncti!
Ornare volo et ornari volo.
Lucerna sum tibi, ille qui me vides.
Janua sum tibi, quicunque me pulsas.
Qui vides quod ago, tace opera mea.

(Oldani vágyom és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.
Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.
Dalolni vágyom és dalláválni vágyom.
Mind táncoljatok!
Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.)

`Egy apokrif János-evangéliumból`

 

Tartalom

Első rész: A forrás

Az ős tudás – Tíz lépcső – Szembe–fordított tükrök –
A kimondhatatlan – A mozdulatlan utazás – A létezés – A képzelet –
Az alap-réteg – A teljesség – Az Isten – Első hármas-csoport –
Második hármas-csoport – A halálról – Az eszköztelen hatásról –
A vallásosságról – Menny, pokol, tisztítótűz – A menny, pokol,
tisztítótűz körei – Élő és létező – Ki vagy te? – Az egyéniség
szétbontása – A vágyak idomítása – Az élet idomítása – A teljes-
ember – Találkozás egy teljes-emberrel

Második rész: A kard

Az élet tanításai – A szeretetről – A visszautasító érzelmekről –
A jóságról – Az érzelgésről – Az emberismeretről – A közösség-
gyűlöletről – A közösség-javításról – A vezéremberről – Földi és
égi hatalom – Az országhoz – A jelenkorról – A tudomány és művészet
pártfogója – Fekete trilógia, I. – Fekete trilógia, II. – Fekete
trilógia, III. – Jóslás az egyéniség alá sűlyedésről – Jóslás az
állandó háborúról – Jóslás a trágyaözönről – Noé bárkája –
A haszonleső vallásosság – Felekezetiesség – A kivánság mint veszély
– A kivánság mint veszélytelen – A szabály, mint fogság és mint
szabadság – Az erkölcs, I. – Az erkölcs, II. – Az erkölcs, III. –
Pehely, mely ólomnak látszik – Természetes igények – A sors –
Csonka és egész

Harmadik rész: A fészek

Az élet megértése – Vándorúton – Nő és férfi – Kétféle óhaj –
Ifjak és vének szépsége – A szépség – Beszélgetés-foszlányok a
szépről – A remekmű – A versről – A teremtő képzelet –
A gondolatok visszája és színe – A tárgyak visszája és színe – A lét
visszája és színe – Hármas-tükör – Nevezhetők és nevezhetetlen –
Fehér trilógia, I. – Fehér trilógia, II. – Fehér trilógia, III. –
Tér és pont – Idő – Az eszme-idő – Kérés

Negyedik rész: A szárny

Útravaló – Ne várj csodát – Az elmosódó határok – A kulcs kettőt
fordul a zárban – Angyalok – Tündérek, manók – Az érzékfeletti
érzékelés – Az értelem fokozatai – A legfelső élmény –
Az alkalmatlan kísérő – A hírvágy – Haláltánc – Vetkőzés –
Meztelenség – Mindentudó, mindenható, mindenütt-jelenvaló – Hullámok
és tenger

Ötödik rész: A kristály

Találkozás egy ifjúval – Teljes gyönyörűség – A nagy látvány –
A rossz létjoga – Az értelmét-adó s a lényét-adó – Három vízszintes,
egy függőleges – Párbeszéd – Genesis – Metamorphosis – Apocalypsis
– Tíz erkély – Összefoglalás – Az igazságról – Befejezés

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

`Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a
könyvet: ő teremtett bennem harmóniát.
E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha
rád tartozik, te is birtokba vehesd.
Az itt-következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor
jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a
forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.`

Első rész: A forrás

Az ős tudás

Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak
tevékennyé ébresztése.
Az emberalkatban rejlő ős tudás lényegileg mindenkiben azonos,
érvénye teljes. Az ős tudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta
alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.
Az ős tudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is
foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd;
ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.
Tíz hadsereg, száz pénzesláda, ezer okirat védettje elpusztul; amit
az ős tudás birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad.
Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent
elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen
sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.

 

Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

 

Szembe-fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni,
gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted
az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

 

A kimondhatatlan

Teljes bölcsesség a kőé s a meztelen léleké. A semmit-sem-tudás
azonos a mindent-tudással.
Menj a fényhez, de ne kérdezz tőle semmit. Akinek nincs szüksége
arra, hogy kérdezzen: közös a felelettel.
Mihelyt okosabb vagy bárkinél: ostobább vagy mindenkinél. Hogy
okosabb legyen, ezt jogosan csak a mester teheti, aki „okosabb"-
ságából eredő ostobaságával tisztában van s akinek részéről a tanítás
alázat: a hallgató bölcset alárendeli a beszélő bolondnak.
Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is
csak gyarló megközelítése az igazságnak. A bölcs csak addig bölcs,
ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának
csak az emészthetetlen héját adhatja át. „Ami ebbe a szerencsétlen
héjba úgy-ahogy belefér: azt keresd, azt edd" – többet nem tehet.
Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül
használhatod, önmagad mélyén kell rátalálnod.

 

A mozdulatlan tudás

Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. A térbeli világ úgy
viszonylik a mindenséghez, mint egy ruhazseb az élő-testhez.
Éjjel, a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Míly nagy a világ! De
ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat
alatt.
Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint
csillagtól csillagig.
Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a
térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége
nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a
kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra
falán akkora rést ütött, melyen már kifér.

 

A létezés

Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát,
egy embert: mindegyik keletkezett, pusztuló, határolt, egyéni, külön-
lévő. De közös lényegük, a létezés, nem pusztuló, nem határolt, nem
egyéni, nem külön-lévő. A létezés mindenben azonos.
A sokféle keletkező és pusztuló alakzat: ez az élet. Az örök
egymásután, melynek minden alakzat csak egy-egy állomása: ez a
létezés.
Az ember az egyetlen, aki a változókban a névvel-rögzíthetőt
keresi: értelme van.
Az ember az egyetlen, aki önmagában az egyéni és feltételes dolgok
alá, a közös és feltétlen létezésig ás: lelke van.

 

A képzelet

A Föld a hazugság tisztítótüze; itt minden hazug körülöttünk: a tér
ál-végtelenje, a dolgok ál-valósága, önmagunk ál-sokasága. S az ember-
agyban még az igazság is táncol: egyszerre minden igaz és egyszerre
semmi sem igaz. A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az,
amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt
képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása. Nem a hegy és
nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-
völgyek formáin élvez; és a jelenség világ ál-végtelenjéből
képzeleteden át vezet az út a benned rejlő igazi végtelenbe.
Más a képzelet és más a képzelődés, ahogy más a beszéd és más a
fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen
maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint
működik és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és
igaz.
A Földön mindaz, ami keletkezik és elmúlik, valóságnak neveztetik;
csak éppen a képzelet tűnik olyannak, mintha teremtményeit a semmiből
húzkodná elő. Az ál-semmi, ahonnét a képzelet merít: a valóság; s a
sok külön-lévő ál-valóságban csak az a valódi, ami bennük semminek,
képzeltnek rémlik: érzékelhetetlen, közös lényegük, a változó
megnyilvánulások mögötti változatlan létezés.

 

Az alap-réteg

Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút
mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt
megtalálod a változatlan létezést.
Legtöbb ember azt hiszi, hogy halálakor megsemmisül, vagy majd
testtelenül él tovább a térben és időben. A halál nem megsemmisülés,
nem is tovább-élés; a halállal szétmállik mindaz, ami az embernek
időbeli, változó része: a test, az érzés, az értelem, az egész
személyiség; és meztelenül marad az alap-réteg, melyben változásnak,
keletkezésnek, pusztulásnak lehetősége nincsen.
Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg. A mai ember
alig tud különbséget tenni önmaga létének és külön-létének megszűnése
között: önmaga létét különléte nélkül, teste, érzései, tudata,
időbelisége, változékonysága nélkül csak ájulás-szerű, mélyálom-szerű
állapotnak képzelheti. Pedig a külön-létből a személytelen, valódi
létbe átjutás nem lecsökkenés, sőt végtelen felfokozódás; nem
mélyálom, inkább az éberség teljessége, melyhez képest a legéberebb
életbeli állapot is csak káprázó tétovaság.
Aki leszáll saját alap-rétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden
életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol
majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé
„én" és „nem-én", hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan
végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényentúli ragyogás, tett
nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök
változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben
minden változó is bennerejlik, akár az ébrenlétben az alvás
lehetősége.

 

A teljesség

Van Isten? Nincs Isten? – Abban, ami független a tértől, időtől és
minden káprázattól: a Van és Nincs ugyanaz.
Van öröklétem? Nincs öröklétem? – Túl a téren, időn és minden
káprázaton: a lét és nem-lét ugyanaz.
Minden ismereted csupán arra jó, hogy a változók közt eligazítson,
de a változatlanról nem nyujt semmi bizonyosságot. Ismeret csak a
változóban van és csak a változóról, mert benne külön-külön
vizsgálható a Van és Nincs, helyes és helytelen, domború és homorú; de
a teljességben mindez bontatlanul azonos, ezért nincs benne semmi
megnevezhető. A teljesség nem egy és nem több, nem én és nem más, nem
valami és nem semmi.
Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit, mert
rávonatkozólag minden „igen" és „nem" ugyanazt jelenti; hanem
merülj önmagadba, személyed alá, s ahol nincs tovább, ahol minden
mindennel azonos: ez a teljesség.

 

Az Isten

Az ember, akit jönni-menni látsz: zárt, egyéni; s az emberalkat
legmélyebb rétege nem zárt, nem egyéni, mindennel összefüggő, azonos a
minden alakzat mélyén rejlő egyetlen létezéssel.
Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség:
a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten.
Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen,
időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek
azonos az Istennel; és mégsem az Isten. Nem úgy azonos az Istennel,
mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel.
Az ember, mikor zártságából megszabadul, háromféleképpen látja
Istent: mint „van"-on túli, vonatkozás-nélküli lényeget; mint a
mindenséget beburkoló és telesugárzó szerelmet: s mint a véges
személyiség leomlása után felragyogó végtelen lelket.
Az Istenbe-olvadó ember számára nincs többé kivánatos és
nemkivánatos, nincs többé semmiféle fokozat; mindent végtelenül és
kivánság nélkül szeret. Számára minden ugyanegy: minden a Teljes-
Változatlan, melyből a számtalan változó jelenség árad. Isten
tartalmazza a mindenséget, s a felszabadult lélek Istenben tartalmazza
a mindenséget.

 

Első hármas-csoport

A közbeszéd nem tesz különbséget jó és kellemes között: Isten is
jó, a viszketeg megvakarása is jó. Legtöbb ember a mennyről azt hiszi,
hogy élvezet, s a pokolról, hogy gyötrelem.
Az öröm, a kín és minden tagoltság, még ha legtisztább is, a
testhez tartozik. A boldogságot csak a testben kíséri öröm, a
boldogtalanságot csak a testben kíséri kín. A halállal elmállik az
öröm, a kín és minden tagoltság.
A határtalan az érzelgősnek, mint a fagy; a gyűjteni vágyónak, mint
a fosztogatás; az egyéniségnek, mint a megsemmisülés.

 

Második hármas-csoport

Bontsd le magadban arcod köveit: szirt-talajod rád-világol! A hús
és vér hazug és mohó, de igaz és szelid a csontváz.
Ha lényed mélyén dédelgeted egyéniségedet: akár ha gyomrodban
viselnéd a ruhát és fázó csupasz testeddel melengetnéd.
Ha boldogságot a változótól remélsz, nem a változatlantól; ha
öröklétet a változóban remélsz, nem a változatlanban: akár ha
tükörképedet akarnád etetni és öltöztetni, s vézna és pucér maradna
tested is, tükörképed is.

 

A halálról

Az ember kétféleképpen mentesülhet egyéniségétől: vagy alája-
sűlyed, vagy föléje-emelkedik.
Vannak emberek, kik úgy belemosódnak a tömeg-lélek alaktalanságába,
vagy valamely züllöttség értelem-alatti áramába, hogy teljesen
feloldódnak benne, eltompulnak és külön-létük csak látszat. És haláluk
már csak e látszatnak halála: testük felbomlásával a külön-létük
utolsó jele is megszűnik, végképp beleolvadnak a sötét, ragacsos
áradatokba. Ez a kárhozat.
És vannak, akik egyéniségük fölé emelkedve, igazi lényükké a
személytelen, örök mértéket teszik; halálukban úgy omlik le róluk
a különlét, mint egy börtönfal és átömlenek időbeli, zárt életükből
az időtlen, határtalan teljességbe. Ez az üdvösség.
Legtöbb ember a haláláig őrzi egyéniségét. Tervei, körülményei,
apró kedvtelései jelentik részére az élet értelmét s a haldoklás
perceiben feltáruló időtlen végtelenségtől, az üdvösségtől éppúgy
visszariad, mint az elfoszló tudat alól feltörő homályos vonzástól,
a kárhozattól; egyikben sincs érzés, értelem, változás, tagoltság,
melyek az ő kedvteléseihez szükségesek; szétmálló ösztöne az élet
végső roncsába kapaszkodik, s ez már nem nyujt menedéket. Az élet,
változás, idő kicsúszik alóla, a változatlan örökléttől iszonyodva
elhúzódik: dermedt állapotba kerül, melyből az élet tagoltsága és a
lét teljessége egyformán hiányzik. Meghalás utáni sorsa kis-részben
attól függ, hogy miképpen emlékeznek rá, imádkoznak-e érte, földi és
nem-földi jószándékok segítik-e; főképpen pedig attól, hogy volt-e az
életében valamely egyén-fölötti, általános erény, mely nem a
személyiséghez, hanem az alkat mélyén rejlő örök mértékhez tartozik,
a személyiség elpusztulásával nem pusztul el és őt támogatni bírja.
Ez a tisztítótűz.

 

Az eszköztelen hatásról

A jelenkori tudomány ismeri a szuggesztiót: az ember-léleknek
eszköz-nélküli, kényszerítő ráhatását a másik ember-lélekre; mégis,
a ráolvasás, kegyelet, ima hatóerejét babonának tekinti.
A ráolvasás, igézés; lelki hatás, mellyel valakit segítenek, vagy
rontanak.
A kegyelet, szellem-idézés, szellem-riasztás; lelki hatás, mely
az életből kijutott lény felé árad.
Az ima: rákapcsolódás az élet-fölötti erőre; általa saját
képességünket sokszorosra növeljük. Egy társadalmi intézmény, mit
pénz, hatalom, tekintély létesít és ápol, ritkán él néhány emberöltőt;
s a szerzetesrendek megmaradnak, pedig csak egy-egy imádkozó koldus
teremti őket.

 

A vallásosságról

Ha múló egyéniségeden áttörve, önmagad mélyén az örök lélekbe
hatolsz: úgy hódítod meg a teljességet, mint hadvezér a várat.
Visznek a teljesség felé könnyebb utak is. Nemcsak úgy egyesülhetsz
Istennel, ha minden ideigleneset átszakítva a múlhatatlanba nyomulsz.
Az ima és áldozat segítségével érzéseidet megtoldhatod olymódon, hogy
Istenhez elérjenek. A templombajárás, szertartás, áhítat, könyörgés,
bűnbánat, erény, ha teljes szívvel végzed és nem akarsz földi javakat
koldulni az égi hatalomtól, mind Istenhez vezet: általuk Isten hozzád
hajol, érzed az ő csókját és mindinkább eggyé válsz vele.

 

Menny, pokol, tisztítótűz

A menny, pokol, tisztítótűz nem csak halál-utáni állapot: mindenki
viseli valamelyiket, akár holt, akár élő.
Minden, ami sajátos, véges, jellegzetes: a tisztítótűzben szenved.
Élvezetek csak a tisztítótűzben teremnek; s mert minden élvezet
határolt s a körülötte lévő élvezettelenség határtalan: azért a
tisztítótűz gyötrelem.
A pokolban nincs gyötrelem, sem élvezet. Akit szenvedélyei úgy
eltompítottak, hogy már semmit sem élvez jobban, mintha rengeteg vizet
inna; s kínlódni csak úgy tud, ahogy egy gép csikorog: életében elérte
a poklot.
A mennyben sincsen élvezet, sem gyötrelem. Akinek nincs többé
igénye élvezetre, azt nem kavarhatja fel semmi, egész lénye kitárul,
mint az áldás: életében elérte a mennyet.
A tér és idő világa tisztítótűz; ritka ember, aki már életében
mennybe, vagy pokolba jut. Egyéniséged nem egyéb, mint véges igényeid
összessége; ezért csak egyéniséged elvesztésével juthatsz a végtelen
állapotba: a mennybe, vagy pokolba.

 

A menny, pokol, tisztítótűz körei

A tisztítótűz: a menny és pokol harca, csupa változó alakzat, csupa
múló jellegzetesség. A menny és pokol végleges, tagolatlan, bontatlan:
egyik a végtelen teljesség, túl a „sok"-on, minden gazdagságon;
másik a végtelen hiány, túl a „kevés"-en, minden nyomorúságon.
A mennyben és pokolban nincsenek különbségek, bennük minden azonos;
mégis szólhatunk a menny és pokol köreiről és alköreiről,
tagozatairól: mert más és más minden üdvözültnél s minden
elkárhozottnál az a lépcső, mely őt a jelenségvilággal összeköti;
hiszen minden lépcső aszerint alakul, amiképpen gazdája a
jelenségvilágban működik. Aki üdvözült, vagy elkárhozott, már nem
egyén, már nem külön-lény; de lépcsője éppúgy egyéni, amiképpen ő is
egyén a jelenségvilághoz való viszonylatában. Nincs két egyforma
lépcső, de vannak köztük csoportos hasonlóságok: ezek a menny és pokol
tagozatai.

 

Élő és létező

Tiprás és eltiportatás, falás és fölfalatás: ez az élet. Ruhaként
viselni tiprást és eltiportatást, falást és fölfalatást: ez a lét.
Aki szeszélyét követi, az életbe burkolózik. Aki szükségletét
követi, a létbe burkolózik.
Aki viharosan szeret, gyűlöl, sóvárog, undorodik: ez az élő. Aki
nyugodtan viseli az összefüggőt: ez a létező.

 

Ki vagy te?

Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz:
tulajdonképpen lényed ott kezdődik.
Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel,
önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyú, mely szükségleteid őrzője
is, görnyesztő teher is.
Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik:
negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen.
De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor
te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely
fogantatásodkor a határok közt megjelent.
Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz copernicusi
fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet
pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, „nem-én"-nek.
Ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság,
változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen:
tulajdonképpeni lényed ott kezdődik.

 

Az egyéniség szétbontása

Egyenként vizsgáld át egyéniséged minden tartalmát és rendezgesd.
Figyeld meg szokásaidat: honnan erednek, mit művelnek, hova tartanak.
Bontsd szét egyéniségedet és minden tartalma idegenként fog
mutatkozni előtted.
Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy elszegényedsz: mert
helyébe-tódul a határtalan összefüggés gazdagsága.
Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz:
mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod.
Bontsd szét egyéniségedet és szabaddá válnak lelked végtelen
áramai, melyek nem benned vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen.
Akin egyénisége uralkodik: ha előrejut, pöffeszkedővé, ha lemarad,
ronggyá válik. S aki egyéniségén uralkodik: valójában nem érinti a
szerencse és a balsors.

 

A vágyak idomítása

Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De
kivánságaid rabja se legyél.
Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint
szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.
Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat
megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted: igába
foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes
hatalom maga.
Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének
valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a
szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod
egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak,
inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és
derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt
tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

 

Az élet idomítása

Az életet úgy tekintsd, mint az óriáskígyót. Ha távol tartod
magadtól, gyönyörködhetsz táncos hajladozásában és bőrének ütemes
mintázatában, s gondozhatod és etetheted. Ha magadra bocsátod,
rádtekeredik és nem gyönyörködsz benne többé, s nem te táplálod, hanem
a húsod és véred.
Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert
észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja
rejtekhelyedet. Nem lehet megszökni tőle, még a halálba sem.
Az életet úgy tartsd távol magadtól, hogy uralkodni tudj fölötte:
ahogy a kígyó fölött, síp-zenéjével, a kígyóbűvölő uralkodik.
Míly zene, melytől az élet kígyója megszelidül és engedelmeskedik?
amely a véges igényeket levetkőző, meztelen, határtalan lélekből árad.
Sem a tétlen remeteségben, sem a tevékenységben nem győzheted le az
életet; csupán önmagadban, ha gyarló tulajdonságaidat úgy rendezed,
hogy a tökéletes mértékhez igazodjanak.
Ha ezt eléred: tétlenséged is tevékeny, mint a napsugár;
tevékenységed is tétlen, mint az időjárás váltakozása.

 

A teljes-ember

Ha külön-külön felismerted változatlan alaprétegedet: időtlen-
határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli,
véges ruháját: soktagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti
igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton-
változó egyéniséged vezessen.
Ezután felismerheted egyéniséged igazi szerepét: csak
jelzőkészülék, mely eligazít a jelenség-világban. A vágyak nem lesznek
erőszakosak többé, hanem olyanok, mint a jelek a térképen:
belátásodtól függ, hogy miként igazodsz hozzájuk, nem követelőznek. A
testi szenvedés nem érint többé: tested bármekkora kínok közt vonaglik
és jajgat, lényed úgy figyeli és úgy gondozza, mint egy idegen, beteg
állatot. Az éhség és szomjúság sem érint ezentúl, sem érzékiség, sem
öröm és bánat, sem tudásvágy: tested, érzésed, értelmed hiányait úgy
érzékeled és úgy javítod, idegenül, mint ruhádon a gyűrődést, foltot,
szakadást. Mindaz, ami az életben kívánatosnak látszik: gazdagság,
siker, hatalom, egészség, számodra nem több, mint a felnőttnek
gyermekkori játékszerei; nem sóvárgásod, hanem helyzeted jelöli meg,
hogy mit viselj. Örök lényed nem vágyik semmire, még az üdvösségre
sem: csak úgy kivánja, ahogy a gőz felemelkedni s a kő hullni kiván:
nem a személyes vágya, hanem helyzetének törvénye szerint.
Ha létezésednek fényforrását egyéniségedből kiemelted és örök
lényedbe helyezted: sérthetetlen lettél, kezedbe vetted sorsodat.
Többé nem érhet kár, se haszon, jutalom igénye nélkül működsz, ahogy a
folyam homokot görget, halat éltet, hajót cipel.

 

Találkozás egy teljes-emberrel

Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg
csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére.
Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt
már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban
tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak.
Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és
számolni kezdett: „Egy, kettő, három... nyolc, kilenc", aztán
sajátmagára mutatott: „tíz". Őneki már csak poggyász volt a saját
teste is.
Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb
hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.

 

Második rész: A kard

Az élet tanításai

Mihelyt nincs többé igényed élvezetre: megtudod a szakadatlan
élvezet módját és nem élsz vele.
Mihelyt mindegy, hogy meddig élsz: megtudod a földi örökélet módját
és nem élsz vele.
Mihelyt belátod, hogy az emberiséget nem kell boldoggá, békéssé,
bölccsé tenni: ennek módját is megtudod és nem élsz vele.
Mindaz, ami legkivánatosabbnak látszik: a legerősebb méreg: A
világot pokolra hajítaná.
„Mihelyt nem kell: mindenem a tied" – ez az élet
vásárcsarnokának felirata.

 

A szeretetről

A változatlan létezés a változó életet nem óhajtja, nem is utálja,
hanem magába foglalja, mint a fészek a benne tátogó madárfiókákat,
érzés nélkül és mégis végtelen szeretettel.
Éppígy, aki gyökerét az életből a létbe helyezte: a fejlődőn nem
ujjong, az elveszőt nem siratja; senkin sem kiván segíteni és bárkin
hajlandó segíteni ; mindent egyformán, érzés nélkül és végtelenül szeret.
Rajongás nélkül dicsér és undor nélkül kifogásol, mert az életnek
bármely dolga végső fokon se-jó se-rossz; semmi sem különb semminél,
csak az útnak más-más szakaszai vannak.

 

A visszautasító érzelmekről

Rossz-hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket. Bármíly
ártalmas, beteg, rosszindulatú hajlamra bukkansz: ne feledd, hogy
akárminek csak az állapota lehet rossz, de nem az alaptermészete.
A külvilágból se utasíts el semmit; ne gyűlölj, ne irtózz, ne
undorodj. Ha valami iránt ellenszenvet érzel, ez annak jele, hogy nem
ismered eléggé. Mindaz, ami a világban szenny, csak hozzád való
vonatkozásában szenny és nem önmagában; húzódj ki belőle és már nem
szenny többé, hanem semleges jelenség.
Ha egy tányérról levest ettél, az üresen maradó tányérra azt
mondod: piszkos; pedig nem tapad rája más, mint annak a levesnek
maradéka, melyet előbb mint tisztát ettél. A trágya a szoba közepén
mocsok, a gabonaföldön éltető-erő. Így van mindennel, ami tisztának,
vagy mocskosnak tűnik; semmi sem önmagában jó, vagy rossz, csak a
helyzete szerint.
Ami hozzád-vonatkozásában tiszta: fogadd magadhoz; ami hozzád-
vonatkozásában szennyes: ne érintsd; de a rád-tartozót és
érinthetetlent egyformán szeresd. Ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj.
Ha valami iránt ellenszenvet érzel, ez egyrészt megértőképességed
csonkaságának jele, másrészt annak, hogy ellenszenved tárgya
valamílyen formában benned is jelen van. Gyűlölöd a gazdagokat?
tisztítsd ki gazdagság iránti vágyadat s majd nem gyűlölködsz. Utálod
a nőhódítókat? tisztítsd ki érzéki vágyadat s majd nem utálkozol.
Ilyenkor nem az ellenszenv tárgyát kell megbélyegezned, vagy javítani
próbálnod, hanem önmagadban megkeresned annak megfelelőjét s azt
finomítanod, míg az ellenszenv el nem oszlik benned.
Mások hibáján csak akkor próbálj javítani, ha e hibát jól látod,
anélkül, hogy számodra visszataszító volna; s ha biztosan tudod, hogy
beavatkozásod nem tolakodás és nem reménytelen kísérlet.

 

A jóságról

Ne kivánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre
egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és
melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid,
mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint
a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.

 

Az érzelgésről

Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető
és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden
előtte-levőre.
Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé, hanem
sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság
mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget.
Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomoruságosabb.
Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy másik irányban gyűlölködik;
vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga
kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad
belőle.
A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és
Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda
elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa
egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van.
Az érzelgősség kétfejű nőstény: egyik feje édesen mosolyog és mohón
csókolgat, másik feje könnyeket ont, harap és piszkolódik. Csókolgató
fejét immár majdnem mindenki összecseréli a jósággal, szeretettel,
erkölccsel, családiassággal, ízléssel, eszményi lelkülettel, harapós
fejét pedig a joggal, törvénnyel, megtorlással, igazsággal.
Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános
összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és
könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akármelyik szenvedély: a józan
emberi mértéket összezavarta.

 

Az emberismeretről

Az érzelgőség legrikítóbb példái azok a regények és filmek, hol a
szereplőket szét lehet válogatni a jók és gonoszok csoportjába.
Legangyalabbak a főszereplők, kikkel az olvasó együtt sír és nevet,
szinte egybeolvad velük; de ha jobban megnézzük ezeket a
főszereplőket, nem is olyan angyalok: kicsinyes, kapzsi, édeskés
vágyaik vezetik őket. A többi szereplők aszerint minősülnek jóvá és
rokonszenvessé, vagy gonosszá és gyűlöletessé, hogy a főhősöket
támogatják-e, vagy gátolják-e. Legtöbb mai ember az érzelgős regények
módjára nézi a világot: amerre vágyai terelik és akik e vágyakat
segítik, azok a jók; vágyainak gátlói a rosszak.
A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember
csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és
igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint itél
rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy
miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót
összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is,
közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és
kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások
gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem
gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem
önmagukban.

 

A közösség-gyűlöletről

A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete:
gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a
katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre
kell tenni és minden rendbejön. Indulatos kifakadások az illető
embercsoport ellen, de lehetőleg olyankor, ha kellemetlenség nem lehet
belőle. S a gyűlölet a gyűlölt közösség egy-egy tagja iránt lényegesen
kisebb, mint az egész közösség iránt; a közelebbi jóismerősök
kivételek, csak a többi tűzrevaló.
Efajta gyűlölködés igen könnyen fertőződik, mert a balsikereink
okozta keserűséget és csalódást egyszerűbb és kényelmesebb egy-egy
általános indulatrohammal levezetni, mint önmagunkat ellenőrizni.
Valójában nincs olyan embercsoport, melyet gyűlölni indokoltabb volna,
mint például a kövéreket, vagy a magastermetűeket.
Gyakran kérdezd meg önmagadtól: „Van-e olyan közösség, vagy egyén,
akit kéjjel bántanék?" S ha van: kutasd ki bántási-hajlamod okát;
észre fogod venni, hogy az igazi ok sosem az illetőben van, még ha
talán csakugyan kellemetlenkedett is neked, hanem önmagadban,
teljesületlen vágyaidban. Bosszúállással, vagy tétlen gyűlölködéssel
semmit sem javítasz, viszont saját lelkületedet megmérgezed vele.

 

A közösség-javításról

Irmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak.
Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-
utóbb elevent tipor.
Tiszteld, ápold szűkebb és tágabb otthonodat: a családot, nemzetet,
emberiséget. De egyiket se téveszd össze azokkal, kik e fogalmakra
hivatkozva ártalmasat követelnek.
Mi ártalmas? ha Pétert azzal akarod segíteni, hogy Pált
visszaszorítod. – Amelyik nemzet ezt homlokán viseli: nem vész el
soha.
„Péterrel azonosítom magam, Pált nem szeretem; Pétert megcsókolom,
Pált megverem" – ez az érzelgősség; ez a közéleti elgondolások közös
váza; a jelenkor ettől koldul. Bárkit csak úgy segíthetsz, hogy más
rovására ne essék.
Népedet és az emberiséget csak azáltal javíthatod, ha önmagadat
javítod.
Az igazság sosem az emberiséget, mindig csak az egy-embert
válthatja meg.

 

A vezéremberről

Négyféle vezetőember lehet az ország élén: Prokrusztész, Napóleon,
Samu bácsi és Szolón.
Prokrusztész egy elgondolás híve, melybe nemzetét belekényszeríteni
akarja, ha törik, ha szakad.
Napóleon szenvedélyes játékos és akár nyer, akár veszít,
mindenképpen tékozol.
Samu bácsi úgy ül az uralkodói teremben, mint egy fűszeresboltban,
dekákkal és garasokkal ravaszkodik.
Szolón az isteni ihletre figyel, minden tette az örök mértékből
ered és országa virul.

 

Földi és égi hatalom

„Amit nekem adsz: mindenkinek adod", hirdeti a földi hatalom.
„Amit mindenkinek adsz: nekem adod", hirdeti az égi hatalom.

 

Az országhoz

Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá,
vagy bohóccá válik.
Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi, vagy vélt
erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.
A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással
az itélőképességét tönkreteszik. Az ílyen nép elzüllik és mennél
vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az
a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel
fölérne.

 

A jelenkorról

A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek felett való becsülése,
az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát:
tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A
pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve
hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és
ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai
emberteljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten
túl-burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája
alól, úgy, hogy a szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden
elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget
és irígységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az
úton mindig van tovább és mégtovább, az érvényesülési vágy
elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a
legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen
bilincseket. A rögeszmék és indulatok zűrzavarában emberevő bálvány
lett a közösség, nemzet, faj, nép, otthon, közbiztonság, kötelesség,
határaink megvédése, életszínvonalunk emelése, kultúránk terjesztése.
Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag,
propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság.
Rendszereink tűrhetetlenségét a mai ember maga legjobban nyögi és
valami fellengzős kultúra-tisztelettel akarná ellensúlyozni: mindegyik
rendszer önmagát nevezi a kultúra megmentőjének és a többit kultúra-
rombolónak. De a mai ember, ez a minden realitásról elrugaszkodott
negatív idealista, hiába akar a kultúráért rajongani, rajongása üres
szóhalmaz, intézkedés-garmada, hadonászás, saját ásításainak folytonos
takargatása; és a kultúrát is vásári handabandának nézi, szakadatlan
ember-, nép-, közösség-mentésnek, „zsenik" ízetlen ön-mutogatásának,
társadalmi eseménynek. A kultúra sztatikus, nyugodt, nem
intézményesíthető; az izgő-mozgó mai ember mennél többet ugrál
körülötte, annál jobban széttapossa. Mennél inkább „szívén viseli" a
kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke sincs hozzá; mennél
inkább „menti és védi", annál inkább látszik, hogy ő szorulna annak
védelmére. Pénzt, hadsereget, szándékosan butított embercsordát mozgat
és elpusztul, pedig a kultúrának egyetlen lehelete megmenthetné.
Csakhogy éppen ez az egyetlen lehelet elmarad, s a pénz, hadsereg,
embercsorda tovább őrlődik.
Az emberi életnek, emberi érzésvilágnak e kínbarlangjából egyetlen
kijutás volna, de ez nem fog bekövetkezni: ha az emberiség áttérne a
józan, ráállható alapra: szükségleteit elégítené ki és nem az
agyrémeit, indulatait. Minthogy erre nincs remény, mindenki csak
önmagában, önmagának teremtheti meg az elviselhető világot, ha elég
erős ahhoz, hogy lemondjon minden előitéletről és saját szemével
lásson, mint a gyermek. Mindenki csak magának érheti el a negatív
idealizmust helyett a realizmust, pénz, vagyon, rang, érvényesülés,
külső rendezettség lidérce helyett a belső, törhetetlen biztonságot. S
csak az a kevés érheti el még önmaga számára is, kinek erre érzék
adatott.

 

A tudomány és művészet pártfogója

Ha valaki „a tudomány és művészet pártfogója", ez majdnem oly
nevetséges, mintha egy vallásos emberre azt mondanák: „az Isten
pártfogója". Ahogy Isten nem függ attól, hogy hisznek-e benne, éppúgy
a tudományt és művészetet sem érinti, hogy törődnek-e vele. A tudomány
és művészet hazája nem a lét, az „esse", hanem a lehetőség, a
„posse" s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb; a
tudomány és művészet részéről végtelen alázat, hogy a létben magát
megnyilatkoztatni engedi, hiszen minden alakot-öltése fogyatékos. És
ha a tudomány és művészet eltűnik az emberi sorsból: nem az ő
pusztulása ez, hanem a fogyatékos megnyilvánulásoké, s e
megnyilvánulások gazdájáé, az emberé.

 

Fekete trilógia, I.

Mért van a gyógyszertár bejáratán kígyó? Helyébe-festhetne a mai
ember néhány jókedvű kismalacot, amint majdnem megpukkadnak az
egészségtől.
Mért van a bíráskodás széke fölött bekötött-szemű istenasszony?
Leszedhetné a mai ember az istennő szeméről a kendőt: hadd legyen
olyan, mint egy elárusítónő, aki a közönség kedvét keresi.
Mért van az oltáron keresztrefeszített holttest? Tehetne helyébe a
mai ember egy zsibárust, amint portékát kínál.

 

Fekete trilógia, II.

A bűn nem akkor legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bártan
szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát és
megfertőzi a felismerő-érzéket.
A szeretet fő-ellensége nem a gyűlölet, de az érzelgős
jóságoskodás; a hazafiságé nem a haza megtagadása, de a méltóságteljes
piócaság és handabandázó honmentés; a szerelmi erkölcsé nem a szerelmi
erkölcstelenség, de a társadalmi tisztesség, mely, míg a leplezetlen
bujaságot üldözi, százféle korcs bujaság-pótlékot kinál.

 

Fekete trilógia, III.

Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag
intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak
ellen.
A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is
akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni. Minden
katonai fegyvernemnek azt kell énekelni magáról, hogy ő a legkülönb,
anélkül hogy bárki elhinné; minden állampolgárnak azt kell vallani az
államfőről, hogy bölcs, hős, jótevő, anélkül, hogy bárki elhinné; és
így tovább.
Immár egy hihető hazugság is elérhetetlen magaslat. Gödörben
vagyunk, lejjebb a béka ülepénél.

 

Jóslás az egyéniség alá sűlyedésről

A létezés egyetemes összefüggéséből kiszakadt, egyéniségébe-
zsugorodott mai ember hamarosan el fogja veszíteni egyéniségét, de nem
fölfelé, hanem lefelé. Minthogy nem bír egyéniségéből kiemelkedni, hát
alája-rogy. Nemsokára hatóságilag szabják meg, hogy melyik
vezetőembernek képét kell a falra akasztanod, mílyen könyveid és egyéb
tárgyaid lehetnek, mit ehetsz-ihatsz és mikor, s nemcsak a munka, de a
szórakozás is kötelező lesz, megszabott módon és megszabott időben; s
az egyéniségük alá süppedt embereknek ez tetszeni fog. Miután az
európai ember ezer évig úgy volt egyéni, hogy személyes szeszélyeit az
egyetemes lehetőségekkel szembe-feszítette: most a szeszélyekből
alakult ördögi rend nemcsak az egyéniségét, de az emberi létét is maga
alá temeti.
S a mai ember ezzel elégedett és boldog lenne, ha körötte az ól nem
imbolyogna szakadatlan.

 

Jóslás az állandó háborúról

A tehetetlen meghunyászkodást polgári kötelességnek nevezik, a
tömeggel együtt-üvöltést bátorságnak, az érzelgősséget költői
lelkületnek, a dióhéjak csörgetését haladó-szellemnek, a kapzsi,
szűkhomlokú élelmességet észnek, a csoportos unatkozást szórakozásnak,
a mirigyek játékát élvezetnek.
A polgári kötelesség, bátorság, költői lelkület, haladó-szellem,
ész, szórakozás és élvezet együttesét társadalmi és gazdasági
egyensúlynak nevezik.
A társadalmi és gazdasági egyensúly egyre kényesebbé válik: mind-
több a rendelet, megszűkítés, bűntetés; nemsokára a nép jobban fog
irtózni a békétől, mint a háborútól; végül az egyensúlyt állandó
hadiállapottal kell fönntartani. Megkezdődik az a háború, melyben a
győzelmi szándék csak a múlttól örökölt szólam; az igazi, titkos cél a
háború tovább-vonszolása: egyik harcolófél se meri vállalni azt a
gazdasági gordiusi-csomót, amit a béke jelentene. Majd örül, aki
katona lehet, mert jobb az ellátása és nagyobb a biztonsága, mint a
lakosságé; s igyekszik a harctérre kerülni, mert ott igérkezik az
elérhető legnagyobb szabadság. Nem a béke lesz a rend, nem a háború
lesz a zűrzavar, hanem megfordítva; ez lesz az állandó háború kora.
Nem egy mozzanata a fordított sakkhoz fog hasonlítani, ahol az nyer,
akinek minden bábját kiütötték.
Ez az állapot részben már elérkezett. Most rövid, derűs időszak
következik, de ez csak a hosszú telet megelőző csali napsütés,
vénasszonyok nyara. Harminc esztendő sem telik el és megkezdődik az a
korszak, mikor nem az ember vezeti a háborút, hanem a háború az
embert.

 

Jóslás a trágyaözönről

Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik:
ajándékod; minden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik:
ürüléked. Bármelyikünkből sokkal több salak fakad, mint adomány, s ez
ellen nincs más segítség, mint hogy salakunkat eltakarítjuk; ehelyett
az európai ember kezdettől fogva és mindinkább, ürülékéből rendszert,
törvényt, erkölcsöt épít, amit fegyverrel, pénzel, hatósági pecséttel,
rangos testülettel őriz és mindenkitől megköveteli, hogy e bélsár-
palotákhoz és ünnepélyes ganajszobrokhoz igazodjék. Ezek folyton
repedeznek, omlanak, általános bűzt és viszketegséget terjesztve; s
egyre több, frissebb, puhább ganajjal kell toldani-foldani őket.
Lassanként az emberiség egész ürülék-metropoliszt emelt maga fölé,
mely most, a huszadik században ráomlott a gazdáira. Ahogy valamikor
az egetostromló óriássá nőtt emberiségre tűz- és víz-özön zúdult, most
a ganajimádóvá törpült emberiséget utolérte a trágya-özön.
Évszázadokig nem lesz egyéb, mint fojtogató bűz, mocsokban evickélés,
háborúzás durrogó, rotyogó, trágyaszagú fegyverekkel a régi fényes
fegyverek helyett, míg a ganaj-kor embere ki nem pusztul. Aki az egés
földgolyóból pöcegödröt csinált, most belefullad.
Mit lehet tenni a trágya-özön ellen? orrunkat befogni, semmi
egyebet. Mert aki valamelyik ganajtornyot le akarja bontani, csak
egyik helyről a másikra hordja és közben maga is szaporítja a
rondaságot. A trágya-özön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-
korszak embere az utolsóig bele nem fullad. Aki bármílyen iránynak,
rendszernek, emberi kigondolásnak szívvel-lélekkel behódolt, azt
elborította a trágya-özön; aki a tiszta érzést, szabad látást, örök
mértéket őrzi, bárkában lebeg a trágya-özön felett. S ahogy a vízözön
után megjelent az égen a szivárvány, jeléül, hogy vízözön nem lesz
többé: majd megjelenik az égen a tiszta fehérnemű, jeléül, hogy
trágyaözön nem lesz többé.

 

Noé bárkája

A sötétbe-merülés, általános pusztulás, egyetemes kínszenvedés
ellen mit tehetsz? semmit és mindent. Ez a semmi és minden: ha saját
érzéseiddel nem veszel részt a sötétségben és megteremted önmagadban a
teljes-emberség állapotát: nem vágyaiddal, hanem az örök mértékkel
vezetteted magadat. Az áradat bármerre sodor: nyomorba, jómódba,
kényszermunkára, harctérre, vezetőhelyre, vesztőhelyre: ne törődj
vele; a sötét hatalom nem adhat neked semmit és nem vehet el tőled
semmit, ha az egyedül-érvényes mérték működik benned. Odaveszhet
kényelmed, vagyonod, egészséged, szabadságod, életed: mindezt úgyis
elveszíted előbb-utóbb, a sírba nem viheted magaddal; de a mélyedben
rejlő tökéletes mértéket nem sértheti még a világpusztulás sem, ezért
kivánj hozzá-igazodni. Az örök mértékre bízd magad: ez a Noé-bárka a
mindent beborító áradat fölött.
Embertársaidért nem tehetsz többet, mint hogy az egyetlen
menekülési módot tudatod velük. Erőszakkal megmenteni senkit sem
lehet, amikor az özön mindent beborít.
Nem igaz, hogy özönvízkor a tömeg a Noé-bárkára akar
felkapaszkodni. A Noé-bárka látszik a leggyöngébb, legegyügyűbb
tákolmánynak, melynél egy bokor alja is többet ér.

 

A haszonleső vallásosság

Olyik ember a vallásosságot csereüzletnek nézi: az ember
kötelessége, hogy jól viselkedjék, Isten parancsainak és az előírt
szertartásoknak eleget tegyen; Isten dolga, hogy az embert ugyanoly
arányban lássa el földi javakkal, amennyire jól viselkedett, a
parancsokat követte, a szertartásokat elvégezte. Eszerint a
legvallásosabb és legjobb embereknek kéne leggazdagabbaknak lenni, s a
vallástalanoknak és törvényszegőknek nyomorogni kellene.
Aki úgy vallásos, hogy cserébe hozzájusson a sóvárgott javakhoz:
máris bebizonyította kapzsiságát és érdemtelenségét. Isten jósága nem
hízlalda és nem jótékonysági intézmény. Az isteni szeretet változatlan
sugárzása semmihez nem hasonlít kevésbe, mint a jótékonykodáshoz, a
vágyak kielégítéséhez. Ha vágyaid közül ki tudsz bontakozni, akkor
éred el Istent.

 

Felekezetiesség

Sokan vannak lelkes és harcos katholikusok, protestánsok,
izraeliták, kik Istent csak félig-meddig hiszik és vallásuk dogmáiban
egyáltalán nem tudnak hinni, mindamellett ökölre mennek
felekezetükért. A mozdonyból csak a kazánt vállalják, mely
robbanékony, de a kerekeket nem, melyekkel járni lehet.

 

A kivánság, mint veszély

Az egyéni-embernek az élvezet, a haszon látszik leg-kellőbbnek; nem
különbözteti meg az élvezetest a jótól, a hasznot a céltól. Még az
emberiség sorsának javítását is úgy képzeli, mint mennél több embernek
mennél kellemesebb állapotba helyezését. S az üdvösséget úgy képzeli,
mint örök élvezetet és örök hasznot; holott az üdvösség az élvezetre
és haszonra irányuló kivánság lidércének szétfoszlása.
A kellemességnek és haszonnak kivánása semmi egyéb, mint testi
mivoltodból feltörő elemi igény; ne hagyd, hogy lelked is behódoljon
ennek az igénynek. A lélek elemi igénye más: mindennel összhangba
jutni. S az összhangra-törekvést az élvezet és haszon, mihelyt túl-lép
a szükségleten, megzavarja.

 

A kivánság, mint veszélytelen

Az önkínzás többnyire zsákutca; néha nagy kerülő; csak igen ritkán
a legrövidebb út.
Legtöbb ember részére az élvezetekről való teljes lemondás éppoly
káros, mint az élvezetekben tobzódás. Ami pedig a kettő közt van, a
mértékletesség („élvezek, de kiskanalanként, óvatosan,
takarékosan"): összezsugorító.
Úgy neveld kivánságaidat, hogy ne az élvezetek és hasznok felé
irányuljanak: ezzel elkerülöd a lemondást, tobzódást és
mértékletességet egyaránt. Úgy alakítsd kivánságaidat, hogy akár az
élvezeteket és életbeli hasznokat, akár ezeknek hiányát mellékesen
fogadhasd, ne kelljen sokat törődnöd azzal, hogy részesülsz-e bennük,
vagy sem. Ha érzésvilágod nem a változóra, hanem az állandóra irányul,
ha a változót kívülről, idegenül szemléled, ha mindennel összhangra
törekszel, ha az örök mértékre figyelsz: ezzel életbeli kivánságaid
méregfogát kihúzod és számodra az élet javai és kárai nem
veszedelmesek többé, csak felületesen érintenek.

 

A szabály, mint fogság és mint szabadság

Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet. Bontsd le
szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem,
hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég.
A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen
lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.
A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha komoran
és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik
és finoman, hajlékonyan támogat.

 

Az erkölcs, I.

Az erkölcs, mit kényszeredetten és kedvetlenül viselsz: nem erény,
csak gyöngeség.
Az erény mindig kiterebélyesül. Nincs az a bűn, mely ne volna
közelebb az erényhez, mint a sokféle zsugorgó ál-erény.
Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy nem az erényed igáját érzed,
hanem tündöklését, zamatát, erejét.
Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy erényt és bűnt egyformán és
sóvárgás nélkül szeretsz.

 

Az erkölcs, II.

Hiába óvakodsz a bűntől, ha az ál-erényt magadra bocsátod. Az erény
és bűn mennél fejlettebb, annál tágabb; az ál-erény mennél fejlettebb,
annál görcsösebb. A bűnből mindig lehet erény, de az ál-erényből
bajosan.
Az ál-erények mindegyike valamely igazi erényen élősködik, amellyel
össze szokták téveszteni. A vallásosság élősdije a türelmetlen
felekezetiség és kenetes ájtatoskodás, a hazafiságé az erőszakos
sovinizmus, az emberszereteté a fontoskodó közéleti buzgalom, a
tudományé az ál-tudományos kandiság, a művészeté a társadalmi sürgő-
forgó művészkedés-műpártolás, a mindennapi szorgalomé a sárba-ragadó
gürcölés, a jóságé a csepegős-szívű jótékonykodás és tolakodó
vigasztalgatás, a szerelmi tisztességé a házastársra horgászó mohóság
és mások szennyesében túrkálás, stb.
Az erény sosem erőszakos; ezzel szemben bármelyik ál-erény jelszava
lehetne: „Amit én nem teszek, másnak sem szabad."
Az ál-erények fojtogatják a hitet, igazságot, erkölcsöt, tudást,
szépséget; mindazt, ami az emberiség állandó kincse, megmérgezik,
azáltal, hogy rájuk hivatkozva kötelezővé teszik saját
töpörödöttségüket.

 

Az erkölcs, III.

Erény mindaz, mely az örök mértékkel megegyezik s a teljesség felé
emel; bűn mindaz, mely az örök mértékkel szembeszegül s a teljességtől
távolít.
Aki a teljességet eléri, az örök mértékkel azonosul: nincs erénye
és nincs bűne többé; ahogy a tűznek nem erénye, hanem természete a
világosság, éppúgy a teljességgel azonosult lénynek nem erénye, hanem
természete az örök mérték szerinti működés. A teljességben nincs jó és
rossz, nincs érdem és hiba, nincs jutalom és bűntetés.

 

Pehely, mely ólomnak látszik

Az egyéni-ember irtózik a megvénüléstől: úgy fogadja, mint
elgyengülést, tehetetlenné-válást, méltatlan megaláztatást. Az igazi-
ember nem irtózik a megvénüléstől, hiszen benne érheti el zavartalan
kibontakozását; az ő évei lépcsők, egyre magasabbra.
Ha nem félsz betegségtől, nyomortól, öregségtől, haláltól,
semmiféle csapástól: részedre az öregség egyre biztosabb kiteljesülés
lesz, a szegénység tehertelen szabadság, bármílyen nyomorékság
gyarapodás, a halált pedig még halálod előtt megismered.

 

Természetes igények

A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket
szinte ketrecbe kényszerítik.
A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-
él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él.
Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy
korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot
és életet akar.

 

A sors

Cserélnél-e sorsot valakivel?
Szeretnél gazdag lenni? A milliárdossal elcserélnéd vagyonodat, de
nem a sorsodat. Szeretnél népboldogító lenni? A királlyal, vagy
népvezérrel elcserélnéd hatalmadat, de nem a sorsodat. Szeretnél szent
lenni? A szenttel elcserélnéd fejlettségi állapotodat, de nem a
sorsodat.
Mindenki csak a saját sorsát bírja elviselni; a másé alatt
összeesne.
A sors mindenkinek az egyedül-megfelelő táplálékot nyujtja; de aki
nem tud minden zamatot egyformán kedvelni, az egyik ételt elégedetten
csámcsogja, másiktól émelyeg; s egyik ételt azért emészti nehezen,
mert mohón habzsolja, másikat azért, mert kiköpni kívánná.

 

Csonka és egész

A mozgó tárgy sérthető, a mozgás sérthetetlen; az élet dolgai
sérthetők, az élet sérthetetlen. Külön-külön ismerd fel magadban azt,
ami mozgó és élet-dolga: mindaz ideiglenes részed; s azt, ami mozgás
és az élet maga: mindaz végleges egészed.

 

Harmadik rész: A fészek

Az élet megértése

Figyeld a tünemények szakadatlan áramlását: mind más és mindig más
és mégis mindig azonos. Figyeld tested fájásait: a tompán húzódó
sajgástól az élesen villámló fájdalomig mennyi változat! S ezek
folyton cserélődnek, egymásra rétegeződnek, akár egy zenemű motívumai,
vagy a fán a lombok, gallyak, virágok csipkézete. Figyeld a
történelemben, a jelenkorban és saját hétköznapjaidban a jószándék,
szenvedély, hazugság, erőszak egymásba-mosódó vonulását: mindaz, amit
magában-véve rossznak, csúfnak, aprónak ismersz, oly harmóniává
szövődik, mint a felhők vándorlása, vagy a hegykúpok láncolata.
Az életet úgy kell megérteni, mint egy zeneművet. Ha el tudsz
vonatkozni mindattól a kellemes, vagy kellemetlen hatástól, melyet az
élet dolgai, egyenként, egyéniségednek jelentenek: felismered a közös
szépséget a hullámok játékában és tested fájásaiban és az események
váltakozásában és érzéseid, gondolataid áramlásában és mindenben. Mind
más és mindig más és mégis mindig azonos. A dolgoknak ne a szerepét és
hatását figyeld, inkább mintázatát és iramát: csak ezen az úton
értheted meg az életet, természetet, embertársaidat és önmagadat.

 

Vándorúton

Ami az úton el nem indult, vagy ami az út elején van – a kő, a
csecsemő – még nem szerzett magának semmi kincset és önmagában-véve
szeretetre méltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit
már magába-olvasztotta és éppúgy nincs semmije, mint a kőnek, vagy a
csecsemőnek: szintén önmagában-véve szeretetre méltó. S a még el nem
indult, s a már megérkezett: azonos.
A gyarapodás útján járó embert, aki félig-megszerzett csonka
kincsek alatt roskadozik, csak az idétlen kincsek csábereje okozta
tévedésből lehet szeretni, vagy rokonság kapcsán, vagy részvétből,
vagy a végtelen szeretet hőfok-nélküli, tökéletes egykedvűségből.

 

Nő és férfi

A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A
nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek éppúgy teljes,
mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget
egyesíti, a változatlanba oldja.
Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, éppígy csonka a
nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi ne
ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az
igazi éltető-erő. A nő, ha az emberiség maradandó kincse felé
törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas,
eleven-pezsgésű, esemény-szerű; a teremtés templomát úgy tekinti, mint
egy uzsonnázó-helyet, pletyka sarkot. A férfi, ha az emberi tenyészés
édes játékaiba és meleg meghittségébe helyezkedik, elhomályosul,
elgépiesedik; az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a
kényelemre. A nő oldottan lebeg az élet mozgó, forró áramában és csak
arra figyel, ami szerves összefüggés, tenyészet, enyészet; a férfi
zártan, határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait
szigetekként szemléli.
Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfilénye
alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban
az egymásbamosódó, alaktalan dolgok csiraként, forró lüktetésben
élnek; ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagába rejtett
férfilénye: látja, hogy kékes-szürke fényben dideregnek a dolgok,
egymástól elkülönülve, szobor-szerüen.
A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit-bánatait, egész világát
belesugározza; a férfi, ha dolgozik, munkája minden mást elfüggönyöz
előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó-csoportban és nyerni a
játszóktól akar; a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék
váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy
narancsot s abból pár gerezdet jó-szívvel feléd nyujt, szinte önmagát
bontotta fel, saját érzésvilágából nyujtja feléd azt, ami belőle téged
illet; a férfi, ha jó-szívvel étellel kinál, örül, hogy neked is adhat
abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja
olvasztani a saját életével; a férfi a szeretett nőt a saját lényéhez
akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorrá-
teljesülését keresi; a férfi a szerelemben a mámor zárt, folyton-
fokozódó egészét keresi.
A nő és férfi igénye nem fedi egymást; éppezért a nő kiegészítője
nem a kiváló, teremtő férfi, hanem az arszlán, aki folyton sürög és a
nőt magával-sodorja, újra meg újra elkápráztatja, míg ez a kettős
röpködés végül családi biztonsággá higgad; s a férfi kiegészítője nem
a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit fel tudja
pezsdíteni s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át
tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit.
Minthogy a nő ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és
családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok
csalódás.
A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi,
vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója; a nőnél:
maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha
körülményeitől mentesen, magában-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az
emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.
Ha egy nő regényében az „ideális férfi" szerepel: nagy nőhódító,
tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló
tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert
lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfi-arcú fabáb a ruhaüzlet
kirakatában. S a férfi regényében szereplő „ideális nő" csupa
rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása,
hogy tűzön-vizen át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkénytelenül
azonosítja magát az író is, az olvasó is; oly talajtalanul libeg a
világban, mint a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.
Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a
legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt
lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha
melegség, száll a végső, puha, meleg fészekbe.

 

Kétféle óhaj

„Gyere velem repülni" – szól a darázs a virágnak.
„Tapadj az ágra mellém" – szól a virág a darázsnak.

Ifjak és vének szépsége

Az ifjú arc, váltakozó vidám és szomorú tündéreivel: mozgalmas,
szikrázó, örvénylő, csábító szépség.
Az öreg arc, szilárd formáival, a ráncok egyenletes hálózatával:
nem csábító, önmagában-való, fenséges, nyugodt szépség.
A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s
az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.
S többnyire el is rútítják ifjú arcukat, nemiségük plakátját
formálják belőle; s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság
nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta.

 

A szépség

A természetben mindig szép formák és szép színcsoportok vannak.
Nézz meg egy férget, vagy egy darab trágyát: annak is szép színe és
formája van.
Ha az ember a természettől valamit elvon, hogy saját kivánalma
szerint alakítsa: az eredeti szépséget többé-kevésbé háttérbe szorítja
rajta, s néha szépet, többnyire rútat formál belőle.
A természet a végtelen alkotó végtelen szépségét hordja. Az emberi
készítmények a véges alkotók különböző szépségű művei.

 

Beszélgetés-foszlányok a szépről

Illés Árpád festő barátomtól hallottam:
– A természetben nincs semmi ízléstelen. Sőt: még az emberi
ízléstelenséget is helyre-javítja. Nézz meg egy villamoskocsit:
sárgára kent, otromba skatulya. De ha a hegyről nézed a várost, a
színek egymáshoz illeszkednek és a mozgó kis sárga villamosok is
gazdagítják a látványt. Vagy vegyél egy ronda csillárt, amílyet a
legtöbb polgári lakásban láthatsz: vidd ki az erdőbe, ásd el a földbe
a gyökerek közé, menj érte néhány hónap múlva és meglátod, hogy a
természet megszépíti, amennyire csak lehet.
Tőle és más festőktől hallottam ezt is:
– Érdemes szemlélgetni a nyirkos, romló falakon alakuló foltokat,
repedéseket. Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol. A
foltok tömör, vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos, vagy
ezer-szálkájú vonalai oly teljes harmóniájúak, amit az emberi művészet
csak a legtisztább korszakaiban ér utól. S a legtöbb-változatú
színnek, a szürkének zöldes, kékes, sárgás árnyalatai, vörösek, tompa-
zöldek, rozsda-színek, mindig egyszerű és hatalmas harmóniában. De az
emberi szem vásári lim-lomhoz szokott és nehezen igazodik az isteni-
széphez.

 

A remekmű

Az alkotás lehetősége megvan az emberben és eszközeiben, de a
művészi alkotás emberfölötti csoda.
Azt, ami a szép műveket széppé teszi, a jelenségvilág tényei közt
hiába keressük. A remekművek lehetnek egyszerűek, bonyolultak,
rendezettek, szeszélyesek, tökéletesek, kezdetlegesek; éppígy a
kontár-művek is. Csak épp a remekműben megvan az a csodálatos
delejesség, mely a kontárműből hiányzik, s amelyet a jelenségvilág
körülményeiből nem lehet levezetni.
A remekműben, az alkotó és műélvező képzelet közvetítésével, az
időtlen dereng át az időbeli világba.

 

A versről

Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat,
mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne
törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat.
Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét.
S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a
tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen
táncát csak így élheted át.

 

A teremtő képzelet

A képzelet köti össze az időbelit az időtlennel, éppezért tartalmai
felemásak: időbeli, változó megjelenési módjuk és időtlen, változatlan
lényegük van. A képzelet tartalmainak: egy vallási fogalomnak,
erkölcsi törvénynek, művészi alkotásnak megjelenési módja változik,
előbb-utóbb el is pusztul; lényege nem-keletkezett és nem-múló.
A vallásokat, mítoszokat, jóslási módszereket az emberi képzelet
teremti, akár a műalkotásokat. Ami nem jelenti érvénytelenségüket;
sőt: érvényüket jelenti. Mert a képzelet, ellentétben az érzelemmel és
értelemmel, nem az időbeli világ esetlegessége szerint működik, hanem
az időtlennek törvénye szerint.

 

A gondolatok visszája és színe

Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit
gondoltál, megteremtetted.
A természet a természeti-világban alkot, a lélek a lelki-világban.
Ha egy ruhát, bútort, akármit készítesz, előbb kigondolod, vagyis a
lélek világában megalkotod, s csak aztán készíted el a természeti
világban is, természetbeli eszközeiddel. Igazi alkotásod nem a
természetben, de a lélekben lévő; egyik előbb-utóbb szétromlik, másik
belérögződött a keletkezésének perceibe. S aki nem a jelenben és nem
az időben létezik, hanem az idő egészét áthatja: nézi alkotásodat.

 

A tárgyak visszája és színe

A jelenségvilágban Isten csak eszme; Istenben a jelenségvilág csak
lidérc.
A dolgok érzékelhető mivoltában nincs jelen az Isten. A dolgok
visszájukat fordítják az érzékelés felé és színüket az Isten felé.
Isten jelen van a dolgok közös lényegében, de nincs jelen a dolgok
sokfajta érzékelhető megnyilvánulásában, hol a tünemények serege
hullámzik.

 

A lét visszája és színe

Nincsen két világ, csak egy, mely külső érzékelő képességünk felé a
változó tünemény-sort, belső felismerő képességünk felé az állandó
lényeget mutatja.
Az időbeliben, változóban az érzékelés igazít el, az időtlenben,
változatlanban pedig a képzelet.
Aki elmerül önmaga alap-rétegébe, a változatlanba: ezt akárhányszor
is megismétli, a változatlant akármennyire is megismeri, mégsincs róla
semmi érzékelése. Amit ott megismer: nem tapasztalja, hanem képzeli;
csakhogy a változatlan éppúgy vezeti a képzeletet, mint a változó
tünemény-sor az érzékelést.
Érzéki tapasztalat csak a változóról, szilárd tudás csak az
állandóról lehetséges. A lényegről nincs semmi érzéki tapasztalat,
csak belső felismerésen alapuló tudás; a tüneményekről nincs semmi
szilárd tudás, csak ideiglenes ismeret.
Ha a változó „van", az állandó csak eszme; ha az állandó „van",
a változó csak lidérc. „Öröklét van" és „öröklét nincs", „Isten
van" és „Isten nincs", egyformán érvényes, aszerint, hogy az
állandóból, vagy a változóból nézed-e.

 

Hármas-tükör

A határok-közti léleknek érzékelhető, ami tagolt; s eszme, ami
tagolatlan. A határtalan léleknek felfogható, ami tagolatlan; s
tünemény, ami tagolt. A teljes léleknek csonkaság, ami tagolt, vagy
tagolatlan; s valóság, ami túl van a megnevezhetőn.

 

Nevezhetők és nevezhetetlen

Asztal és nem asztal, hosszú és rövid, jó és rossz, örök és mulandó
– A kettős Nevezhetők tökéletesen vezetik az embert. És aki túllát
rajtuk: megpillantja a Nevezhetetlent.
Ahogy a nappal és éjszaka feleződik a földgolyó körül, a nevezhető
kettősségek éppúgy feleződnek a különlévő lélek körül. Az alvásban,
halálban és elmélyülésben nincs nappal és éjszaka, és ahol megszűnik a
különlét, ott megszűnnek a nevezhető kettősségek is.

 

Fehér trilógia, I.

„Én vagyok a változó és én vagyok a változatlan." Aki nem tudja:
a teremtést méltán kegyetlenségnek érezheti.

 

Fehér trilógia, II.

A változó kínja a változatlan belégzése. A változó öröme a
változatlan kilégzése.

 

Fehér trilógia, III.

A nyugalom szakadatlanul megvalósul a küzdelemben. A valóság
szakadatlanul énekel a látszaton keresztül. Az ének szakadatlanul
elpihen a változatlanban.

 

Tér és pont

Egyetlen pont sem fér el a térben. A tér csak az érzékek részére
tűnik határtalannak; tulajdonképpen szűkebb mint a pont.
Ami határtalan: kiterjedéstelen; ami kiterjedéstelen, abban a
végtelen nagyság és végtelen kicsinység ugyanaz.
Isten nemcsak végtelen nagy, de végtelen kicsiny is: nincs az a
parány, melyben teljes-mivoltában benne ne rejlene.
Isten és a mindenség egyetlen ponton belül van.

 

Idő

Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő,
melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz.
Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső
idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan,
hol lassan múlik.
Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy
változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként
rávetődnek.
Az élettelen erők működésének egymásutánja: világfolyamat-idő.
Az emberiség egyetemes áramának hullámzása: történelmi idő.
Ezek mind jelenség-idők, csak a változó és véges tünemények
sorozatából alakulnak. Más természetű a teljes-idő. mely a
változatlan, végtelen isteni működést tartalmazza. A világteremtés,
világfolyamat és világvég a teljes-időben rejlik; a jelenség-időben a
vég nem fog elérkezni soha, ahogy a teremtés nem történt benne
semmikor és ahogy a létezés sem fér bele, csak annak számtalan
keletkező-pusztuló megnyilvánulása. A jelenség-idő minden percében
egyformán jelen van a keletkezés, folytatódás, pusztulás, mint véges
mása a végtelen teremtésnek, létezésnek, itéletnek; de a teremtés,
fönnmaradás, végitélet nincs meg benne. A jelenség-idő nem végtelen,
mégsincs kezdete és vége, akár a körnek. A teljes-időben a teremtés a
kezdet, a fönnmaradás a közép s az itélet a vég, s ezek benne éppúgy
egybeesnek, ahogy a pontban egybeesik a plusz- és minusz-végtelen s a
kettő közti végtelen távolság. A teljes-idő, mit minden változatlan-
végtelen, pont-szerű; s a számtalan fajta jelenség-idő közelebbi vagy
távolabbi körként övezi.

 

Az eszme-idő

A teljes-idő mása a jelenség-időben: az eszme-idő. Egy ember élete
az eszme-időben nem a születéssel kezdődik és nem a halállal végződik.
Homályos, felelőtlen perceid az eszme-időben mindig „ifjúkoriak",
érett, felelős perceid pedig „öregkoriak", független attól, hogy
húsz, vagy hetven éves korodra esnek-e.
Az eszme-időben az egy-ember élete mindig a gyarlóbbtól a különb
felé halad, az emberiség élete pedig a különbtől a gyarlóbb felé. Mert
mindig csak az egy-ember emelkedik az életbeli állapot fölé; az
emberiség egésze alaktalan tömeg, mely elsötétül.
Az emberiség négy fő-korszaka az eszme-időben:
Első az Aranykor. Az emberekben a változatlan alap-rétegük tiszta,
világos és a változó tényezők minden nehézség nélkül, önkénytelenül
köréje-rendeződnek. Az emberélet csöndes-derűs, egyszerű, titok-
nélküli, teljes összhangban a testtelen erőkkel és a természettel.
Második az Ezüstkor. Az emberekben különválik a változatlan alap-
réteg s a változó személyiség. Az öröklét háromféleképpen sugárzik át
a mulandóba: mint létezés, feltétlen érvény, igazság; mint az időbelit
az időtlen felé vonó jóság; s mint az előbbi kettőnek formai
tényezője, szépség. Az emberéletet a képességek burjánzása jellemzi, a
nagyobb nehézség nélkül elérhető óriás-eredmény. Az égi segítség
megsokszorozza az emberi-erőt, s az ember nem mindig annak
szolgálatára fordítja erejét, akitől kapta. Az Ezüstkor lázadó embere
oly hatalmas, hogy a testtelen erők csak súlyos, váltakozó harcokban
bírják legyőzni.
Harmadik az Érckor. Az emberekben a változatlan és változó közti
kapcsolat meglazul, folytonos erősítésre szorul. Az igazság, jóság,
szépség már nem magától-értetődő, hanem keresni kell. Az igazság
keresése a tudomány, a jóságé a törvény, a szépségé a művészet. Az
Érckor embere szívós, szorgalmas, bátor, szenvedélyes, jussából nem
engedő, bosszúálló; makacs szorgalmával többnyire eléri az eredményt.
Ha fellázad: ereje kevés ahhoz, hogy veszedelmessé válhasson, de oly
szívós, hogy a testtelen erők csak tűz-vízáradattal bírják letiporni.
Negyedik a Vaskor. Az emberekben nincs többé kapcsolat a
változatlan és a változó között, legföljebb villanásképpen,
álomszerűen. Csak a változót ismerik s a változatlan iránti érzéket
elveszítik. Teljesen a tér és idő bontott jelenségvilágában élnek s
azt, ami bontatlan, tér- és idő-fölötti: Istent, az öröklétet, a
testtelen erőket, mind a térben és időben képzelik el külön-külön, a
mozgalmas jelenségek mintájára: ezzel az emberi ős tudás zűrzavaros
mesévé válik. Némelyek látják ennek a mesének képtelenségét, ezért
Istent és a lélek halhatatlanságát s a túlvilágot tagadják; mások,
gyávaságból, mindenáron hinni akarnak a lehetetlen mesében. A Vaskor
tragédiája, hogy a vaskori ember balga, ha hitetlen és mégbalgább, ha
hívő. Az igazság, jóság, szépség felé törekvő jószándék többnyire
megvan, de éppoly reménytelen, mint a szárnyaszegett madár repülése.
Az igazságot felváltja százféle nézet, a tudományt az adat-bogarászás
és népszerűsítő tömeg-művelés. A jóságot felváltja az érzelgősség,
mely, míg egyfelé könnyekig meghatódik és cukrot-mézet osztogat,
másfelé gyűlölködik és könyörtelenül vetkőztet. A törvényt felváltja
mindenféle rendelet, melynek az erkölcshöz semmi közük, a vezetőség
érdekéből fakadnak; ha változik az uralkodó-párt, akkor amiért egy
nappal előbb börtönben ültél, most ugyanazért a húsosfazék mellé
kerülsz, és amiért egy nappal előbb kitüntetést kaptál, most
ugyanazért felakasztanak. A Vaskorban csak őrök és rabok vannak, s
minden rendszerváltozáskor e két kaszt megcserélődik. A szépséget
felváltja a kivánatosság, a művészetet a szórakoztatás és
lakásberendezési lim-lom. A Vaskor embere amílyen erőszakos,
ugyanolyan tehetetlen; mindent szervez, rendez, irányít, de csak
kuszaság lesz belőle; minden, amiből építeni akar, kátyúból van.
Sohasem fordul a felső hatalom ellen, hiszen nem is ismeri;
kipusztításához nem kell vízözön: ha feléli lehetőségeit, tönkremegy.
E négy korszak az eszme-időben létezik, nem a történelmi időben; de
a történelmi idő minden szakasza viseli e négy korszak valamelyikének
bélyegét.
Vizsgáld meg, hogy te magad az Arany-, Ezüst-, Érc- vagy
Vaskorszakba tartozol-e.

 

Kérés

„Add vissza mértékét az embernek." Vedd imádba.

 

Negyedik rész: A szárny

Útravaló

Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz
azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a
sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük
nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van
olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni
bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.

 

Ne várj csodát

Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül hogy csoda
történne.
Ha az élet-fölötti, különlét-fölötti világba akarsz hatolni,
illetve élet-fölötti, különlét-fölötti, valódi lényedbe (itt az „én"
és „más" szét nem választható): vigyázz, hogy a valóság helyett
káprázatokba, „csodákba" ne keveredj. Ez ellen gyakori ima, gyakori
önvizsgálat a védelem. Sehol olyan szükség éberségre és józanságra,
mint itt, ahol az életbeli mértékek nem alkalmazhatók.
Ha meg akarod ismerni időtlen alap-rétegedet, előbb meg kell
küzdened a rája-rétegződött időbeli személyeddel, mely az alapot
elfedi előled. Bontsd szét személyedet és szemléld, mint idegent. Ne
maradjon benne semmi rejtett, vizsgálatlan, tudatalatti. Ne maradjon
benne semmi olyan, amihez ragaszkodsz, vagy amitől utálkozol, mert a
ragaszkodás is, utálat is hamisít.
Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. Ha imádban Istennek
gyónod meg hibáidat, ezzel bejárod személyednek minden zegét-zugát,
mert az ember, imájában, őszintére-vetkőzik Isten előtt; önmagának
folyton hazudozik, de Istennek nem mer hazudni. S ha Isten segítségét
kéred, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítőket sorra
működésbe hozod.

 

Az elmosódó határok

Aki elkezdi lebontani egyéniségét, mindjobban elveszti a határt
saját és mások lelke között. Ha embertársa szemébe néz, megérzi annak
érzéseit és felismeri: „ez is én vagyok"; ha egy kutyát megsimogat,
megérzi annak egybemosódó világát: „ez is én vagyok"; ha egy bútort
hosszabban érint, átveszi annak tagolatlan csöndjét: „ez is én
vagyok". Saját lelke már nem csak az övé s mindennek lelke az övé;
minden átlátszó, mintha kristályból volna; egyszerre mérhetetlenül
gazdag, teste-lelke felfrissül és egyforma örömmel tölti el a munka,
pihenés, társaság, magány.

 

A kulcs kettőt fordul a zárban

Bontsd szét személyedet és beléd tódul a világ.
Bontsd szét a személyeddé vált világot és beléd tódul a teljesség.

 

Angyalok

Ha bensőd tartalmait elrendezed; ha különválasztod magadban
személyed változó, múló elemeit és lényed változatlan, örök világát: a
múló elemek úgyszólván tárgyakként, növényekként, állatokként
mutatkoznak előtted, s az örök világ tényezőivel érintkezni tudsz.
Egyszercsak észreveszed magányodban, hogy száj és fül használata
nélkül valakitől tanulsz; és eleinte nem tudod, hogy képzelődsz-e,
vagy egy testtelen lény ereszkedett le hozzád. Láthatatlan tanítód nem
káprázat, nem is hozzád-ereszkedett szellem, hanem a személyed alatt
rejlő végtelen áramok valamelyike. A végtelen áramok a személyiség
formálói és vezetői, melyek a személyiség áttörése után hozzáférhetők
és kikérdezhetők. Bárki érintkezik velük, csak nem mindenki tud erről;
az intuíció, az előzmény-nélküli hirtelen felismerés, mindig a
végtelen áramok valamelyikének sugallata.
A személyiség-mögötti végtelen áramokat a keresztények angyaloknak,
az ógörögök isteneknek, az indek déváknak nevezik. Kifélék ezek az
angyalok, istenek, dévák? Nem személyek; a mindenséget átható lélek-
erők; nem is saját lényünkön kívül levő és hozzánk leereszkedő
szellemek, de nem is saját lényünk alkatrészei, hanem a személyiség
burka alól feltáruló meztelen lélek erői; a léleké, mely nem „az én
lelkem" s nem „külön lélek", hanem a „lélek", határtalanul.
Az egyéniségbe-süppedt mai ember elvesztette az angyalokról való
tudást; nem hisz a levegőből leereszkedő láthatatlan szárnyasokban és
ebben igaza is van. Csakhogy nem tud arról, hogy személyisége és lelke
nem azonos; arról, hogy időbeli személyisége mögött rejlik a nem-
időbeli lélek, mely nem valakinek a lelke, hanem tagolatlan,
határtalan; s a léleknek különféle megnyilvánulásai az angyalok; úgy
rejlenek benne, mint a színek sokasága a színtelen napsugárban. S aki
múló személye alá hatol: érintkezésbe lép az angyalokkal, ahogy a
börtönablakot kitörő rab érintkezésbe kerül a tiszta levegővel.
Vannak másfajta angyalok is: egy táj, egy család, egy nemzet
angyala és még sokféle. S vannak ördögök is. Az angyal, vagy ördög nem
személy, de nem is jelkép. Ha bármely megnyilvánulásodban észreveszed
azt, ami benne nem időbeli, nem zárt, nem saját: ez az angyal, vagy az
ördög.
Egy-egy általános-emberi gyarlóság: a kapzsiság, könnyelműség,
fösvénység, stb. éppúgy nem zárt és nem egyéni, akár a lélek.
Pazarlótól pazarlóig, fösvénytől fösvényig láthatatlan áram vezet, nem
a térben, mégis szinte kitapinthatóan: ez az áram az ördög.
Angyal és ördög közt éppúgy nem lehet éles határt vonni, mint jó és
rossz ember közt. A személyiséged mögötti végtelen áramok, ha hozzájuk
férkőzöl, angyalként, ha az élet salakjait föléjük halmozod, ördögként
viselkednek.

 

Tündérek, manók

Az állat-, növény-, ásvány-fajok angyalai és ördögei: a tündérek,
manók. Nem lények; nem az időben, hanem a változatlanban vannak.
Figyelj meg egy fölrebbenő verébcsoportot: ami a szárny-
zizzenésükben nem a természeti hang, de valami édes együgyüség: ez a
verébcsapat tündére. Vagy figyelj meg egy diófát: ha tépázod,
kelletlenül és viszolyogva adja gyümölcsét; s ha szeliden,
tisztelettel közeledsz hozzá, szívesen adakozni kezd és megpillantod a
lefosztottnak látszó alsó ágakon a leg-elérhetőbb és addig észre nem
vett diókat: ez a diófa tündére.

 

Az érzékfeletti érzékelés

Aki a személye mögötti végtelen áramokhoz hatol, lassanként
észreveszi, hogy testi érzékszervei sajátságos módon megtoldódtak.
Akire szemeddel, füleddel, vagy bárhogy, erősen ráfigyelsz, annak
alkata és jelen-állapota szinte tükröződik benned, s a futó, vagy
tartós jelenségeké is. Ha valakivel beszélsz, nem csak a szavait fogod
fel, hanem azt is, mi lényéből árad; s azt hiszik, hogy gondolatolvasó
vagy. És mindaz, ami benned így tükröződik, mintha szines volna;
nemcsak a szemed lát szineket, de egy belső, rejtett szemed is.
Az élettelen tárgyak lelke sötétlila, a növényeké zöld, az állatoké
sötétsárga, barna, vörhenyes. Az eltompultság barna, a lelki gazdagság
a szürkének élénk világos színekbe játszása. A mozgékony lelkek színe
halványabb, tagozottabb, változóbb, a nehézkes lelkeké sötétebb,
egybemosódóbb, állandóbb. A gyermeklélek alapszíne, mint a fénylő
gyöngyház; a férfié hideg szürkéskék, mely többnyire megsötétűl,
megfakúl, elbarnul, elvörösödik; a nőé lilás-piros és ez legtöbbször
igen korán elhajlik a hervadt szirom színe felé. Az a kevés ember, aki
úgy öregszik, hogy vénsége nemes kiszáradás, nem pedig kényszerű
elfakulás: csupa érces szín, ezüst, bronz, arany.
A lelki színes-érzékelés tulajdonképpen akárkinél megvan, csak nem
mindenki ügyel rá és nem mindenki fejleszti magában. A fellobbanó
haragot az ember vörösnek érzi, a tehetetlen dühöt méregzöldnek és
élénk citromsárgának, az ábrándozást lilának és rózsaszínnek, a széles
jókedvet pirosnak, a csöndes derűt fém-fényűnek, az unatkozást
fakószürkének, a bánatot sötétkéknek, a reménytelenséget feketének.

 

Az értelem fokozatai

Az értelem úgy gondolkozik, hogy a gondolatokat szó-sorozattá
öltözteti. Aki értelme mögé, a végtelen áramok világába hatol, itt más
gondolatformához jut, mely „angyali értelem"-nek nevezhető: a lelki
tartalmak nem szavakként, hanem álló és mozgó alakzatokként jelennek
meg egy másvilági térben; itt nem vidám, szomorú, kellemes,
kellemetlen gondolatok vannak, hanem gömbölyded, szögletes, sima,
redős, egyszínű, tarka gondolatok. Megnevezhetetlen élesség és
tompaság, ragyogás és homály együttese borít mindent, mely leginkább
„hangtalan zené"-nek nevezhető; ez az angyalokból áradó zene, a
szférák zenéje.
S a végtelen áramokon túl, a teljességgel-egyesülésben megint más a
gondolatforma: ez az „isteni értelem", melyben a gondolkozó,
gondolattárgy és gondolat azonos.

 

A legfelső élmény

Valahányszor mentesülni tudsz körülményeidtől: határtalan
ragyogásként kibontakozik benned a végleges állapot, melyben azonos az
élet és halál.
A végső ajándék: mozdulatlan tánc, ízen-túli édesség, mely semmivel
sem mérhető.

 

Az alkalmatlan kísérő

Aki a teljességet elérni akarja: a legmakacsabb akadék, mely
bogáncsként rácsipeszkedik: a hiúság. A teljességhez tudatosan
közeledő ember kiválónak, felsőbbrendűnek érzi magát. S amíg
felsőbbrendűségi érzése megvan, egyénisége nem bír szétoldódni, hiszen
felsőbb- vagy alsóbb-rendű csak az egyén lehet, a teljességben
nincsenek különbségek. A teljességhez vivő út nem a kiválóaké, hanem
minden külön-levőé: ezen az úton halad valamennyi, ha nem is tud róla.
S ha különbnek érzed magadat azoknál, akik még az út elején vannak, s
magadnál különbnek azokat, akik már célbajutottak: be hagyod csapni
magadat az idő káprázatától; hiszen hogy valaki az út elején, közepén,
vagy végén van-e, csak dátum-különbség.

 

A hírvágy

Ne kivánd azt, amit általában hírnévnek, dicsőségnek neveznek: mert
a híres emberek kirakatban tarkállanak, mint egy halom sütemény s a
kiváncsiság légy-felhőként lepi és mocskolja őket; a hírnév nem
dicsőség, hanem nyomoruság és megaláztatás.
Ne kivánd azt, amit általában örök hírnévnek, halhatatlanságnak
neveznek: mert semmit sem érsz vele, ha emléked holtod után is
megmarad a jövő nemzedékek emlékezetében, mint összeszáradt múmia a
piramisban. Amit a nagy emberek halhatatlanságának mondanak, nem örök
élet, még csak nem is örök emlékezetesség, hanem pár-száz vagy pár-
ezer évvel későbbre halasztódó feledés. Figyeld e lassúbb feledésre
jutottakat: szikkadt, porosodó változatlanságuk míly félelmetes.
Királyi csend az övék, arany és ezüst kripta-csend. Nem az életük,
hanem a haláluk nyúlik évszázadokra, vagy évtízezredekre.
Dicsőségedet és halhatatlanságodat ne embertársaidtól reméld, mert
benned van, vagy benned nincsen. Az európai ember nem akar akkora
lenni, hogy létének teljes lehetőségét betöltse, csak mint egy jókora
világítótorony, mely eltűnik az éjszakában. Ne elégedj meg a
mérhetővel, csupán a teljes nagyságra törekedj.

 

Haláltánc

Akinek elvei, vagy tehetségei vannak, általuk kiválónak érzi magát;
aki egy szemétdombot összekapart magának, vagy akit dicsérnek,
kiválónak érzi magát. Ismerd fel, hogy a fülemüle jól énekel, a kutya
jól ugat, a bárány jól eszi a füvet, az ember a bárányt és a fű az
emberhullát: minden a helyén van, minden tökéletesen táncolja a maga
táncát és kiválóság nincsen.
Az összhang teljes és megzavarhatatlan. A sok külön-levőnek mind
önálló igényei vannak, melyek az összhangot megzavarnák: ezeket a
haláltánc körforgása hozza összhangba. Ne kiválóságra törekedj, hanem
igyekezz az összhangot önmagadban megvalósítani, minden önálló
igénytől mentesülni s akkor a haláltáncból kimaradsz.
Aki boldogságot kiván, mindig rohan és rohanása az összhangba
simul. Aki összhangot kiván, boldog.

 

Vetkőzés

Irmagját se tűrd magadban semmiféle érvényesülési szándéknak. Mert
ahogy előbbre törtetsz az életben, úgy csúszol vissza önmagadban.
Ne törekedj kiválóságra. Ez azonban nem jelenti, hogy képességeidet
elhanyagold. Önmagadban akkor jutsz előbbre, ha képességeidet mennél
teltebbé s összecsengőbbé teszed; mindegy, hogy képességeid mekkorák:
fő, hogy a tőled telhető legjobbat formáld belőlük és általuk.
Képességeid a paripák, melyek a végső házig visznek; de a házba
csak úgy tudsz belépni, ha fogatod kívülmarad. Minden képességnek
mérete van; s a végső kapun csak az fér be, ami mérhetetlen: a lélek
maga.

 

Meztelenség

A teljességet elérni végtelenül könnyű és végtelenül nehéz. Oly
könnyű és oly nehéz, mit ezt a három szót kimondani hazugság és
öncsalás nélkül: „Teljesen tiszta vagyok." De vannak, igen kevesen,
egyszerű szegény emberek, kik anélkül, hogy törekedtek volna rá és
anélkül, hogy tudnának róla, a teljességet birtokolják. Minden
érzésük, gondolatuk, szándékuk tiszta, minden jó nekik úgy, ahogy
éppen kinálkozik; ha veszíteniök kell, vagyontárgyat, egészséget,
családtagot, életet: abba is nehézség nélkül belenyugodnak. Életük
csöndes-vidám, békéjüket nem sértheti senki és semmi. Szavaikból nem
sokat meríthetsz, de lényükből magát a mindenséget.
Ezek a békés, boldog emberek nem fognak a teljességbe, a mennybe
jutni: máris ott vannak, nincs az a hatalom, mely valamit is adhatna
még nekik, vagy elvehetne tőlük. Végtelen magas hegyen élnek, ahonnan
nincs tovább.

 

Mindentudó, mindenható, mindenütt-jelenvaló

Az egyéniségétől megszabaduló ember közös az Istennel. A
mindentudóval, mindenhatóval, mindenütt-jelenvalóval.
Az egyéniségétől megszabaduló ember nem úgy mindentudó, hogy meg
bírná mondani, mennyi pénz van egy csukott pénztárcában, s hogy a
holnapi hírlapot már ma ismerné, s hogy akármílyen kérdésedre biztosan
tudna felelni. Ami az embereknek mindentudásként tűnne: véghetetlen
adat-tár; a mindentudás nem halmaz, csak éppen annak tudása, mely az
„egy"-nél is egyszerűbb.
Nem úgy mindenható, hogy a kenyeret kaláccsá bírná változtatni; s
talán meg sem emelheti azt a zsákot, melyet egy zsákhordó könnyen
cipel. Ami az embereknek mindenhatóságként tűnne: az életbeli
sikeresség véghetetlenné növelése. Úgy mindenható, hogy amíg
hétköznapi munkáját végzi, lényének mélyén az Isten tett-nélküli,
teljes működését viseli.
Nem úgy mindenütt-jelenvaló, hogy ha Nagyfüzesen van, jelen volna
Kisfüzesen is. Ami az embereknek mindenütt jelenvalóságként tűnne: a
tér teljes betöltése. Úgy mindenütt-jelenvaló, hogy elér a létezőig, a
kiterjedéstelen pontig, mely mindent magába-foglal.

 

Hullámok és tenger

A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést,
és nem az, aki látja a tengert.

 

Ötödik rész: A kristály

Találkozás egy ifjúval

Jobb a hegyen lakni, mint a völgyben. De mílyen gazdag a völgy is,
lelkem, mílyen gazdag.
Egy alkalommal egy fiatal szekerest figyeltem, nem a szememmel,
csak a fülemmel, mert deszkafal volt köztünk. Régebbről ismertem őt:
tizenhat éves legényke, együgyű, tele az érzékek gabona-szín
derengésével, mely valami ronthatatlan vígsággal öntötte el; amit
megkívánt, ellopta, ha tehette, anélkül, hogy cselekedete rákérgesült
volna; a szigorú hatalom tőle éppúgy nem kérdezte, mit honnan és miért
vett, mint a madártól. Ezt a suhancot figyeltem én fülemmel; idősebb
szekerestársával beszélgetni akart, soká noszogatta, de az nem felelt,
csak aludt. Erre a legényke dalra zendített: „Iszom, mindig iszom;
haragszik érte a feleségem..." Dehogy volt itala, dehogy volt
felesége. Csak vágya volt; a vágy lehúz, mondja a bölcsesség; őt mégis
emelte a vágy, hiszen nem volt honnan lehúzza, hiszen ő mindenestől a
földön állt. És vágya nemcsak az italig röpítette, nemcsak a
feleségig, de még azon is messze túl, mikor már régi veszekedő házasok
s az asszony pöröl az italért.
Az angyal sem tud nagyobbat repülni, mint amekkorát ez a hím
bogárka repült egyik fűszáltól a másikig.

 

Teljes gyönyörűség

Hogy míly tökéletes-ragyogású az élet minden dolga, csak az tudja
igazán, aki már nem óhajtja őket. Egy rablógyilkos, mikor
irgalmatlanul végez áldozatával: oly közösségben van vele, mint még az
ágyasa sem, soha; anélkül, hogy tudná, nem az áldozatát öli meg, de
önmagát; aki ezt felfogja, nem iszonyodik tőle, hanem megtelik
áhítattal. Vagy gondolj a kufárra, ki rakásra gyűjti a pénzt, mintha a
felgyűlő vagyon valahová vezetne, valahol elegendő volna: a
lehetetlennel harcol, egy parány szembeszáll a mindenséggel. S hogy a
nők mílyen szépek, csak az tudja igazán, aki már nem vágyik rájuk:
ahogy egy csont szépségét, finom tagozatát nem a kutya látja, mely
rágni kivánja, hanem az ember, aki nem akarja rágni.

 

A nagy látvány

Fényes arc néz az erdő-borította völgyre. A tengerszem asszonyként
felel.

 

A rossz létjoga

Mindenki pokollal táplálkozik, még akkor is, ha menny felé
növekszik.

 

Az értelmét-adó s a lényét-adó

„Nő vagyok", sugározza a virág; „virág vagyok", sugározza a nő.
„Férfi vagyok", sugározza a termő fa törzse; „termő fa törzse
vagyok", sugározza a férfi.
Ha faggatni akarod: a rózsa eltűnik illata, színe, formája mögött;
a gyümölcsfa kitárul. Ha élvezni akarod: a rózsa kitárul; a gyümölcsfa
eltűnik gyümölcsei mögött.

 

Három vízszintes, egy függőleges

Egyetlen érzés mindent elhomályosít. Egyetlen hang mindent
elsüketít. Egyetlen szó mindent eltakar. Mégis: érzésen, halláson,
beszéden át vezet az út.

 

Párbeszéd

„A jázmin gyengéd-e, vagy bennem van-e a gyengédség, mit a jázmin
felidéz? A kökörcsin alattomos-e, vagy bennem van-e az alattomosság,
mit a kökörcsin felidéz?" „A külső és belső lényegében ugyanaz."
„A porszem kicsiny-e, vagy bennem van-e a kicsinység, mit a
porszem felidéz? A hegy nagy-e, vagy bennem van-e a nagyság, mit a
hegy felidéz?"
„A külső és belső lényegében ugyanaz."

 

Genesis

A lámpa nem látja önmaga fényét. A méz nem érzi önmaga édességét.

 

Metamorphosis

A szivárványhíd az egyetlen, ahol angyalok és ördögök úgy járnak-
kelnek, hogy alig lehet szétismerni őket.

 

Apocalypsis

Kiknek nevük a ruhájuk, fejüket szárnyuk alá rejtik, visszabújnak
álmaikba.

 

Tíz erkély

A teljes lét: élet-nélküli.
A teljes öröklét: idő-nélküli.
A teljes működés: változás-nélküli.
A teljes hatalom: erő-nélküli.
A teljes tudás: adat-nélküli.
A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.
A teljes szeretet: érzés-nélküli.
A teljes jóság: irány-nélküli.
A teljes boldogság: öröm-nélküli.
A teljes zengés: hang-nélküli.

 

Összefoglalás

Van valami, mely változatlan –
Mindennek lényege ez a változatlan –
Ha minden esetlegestől mentesülök: nem marad belőlem más, csak a
változatlan.

 

Az igazságról

A szavak különlévők és gyöngysor-szerüek, a dolgok összefüggők és
halom-szerüek. Ezért a szavak és dolgok csak súrolják egymást.
A gondolat összetett és kimondható, az igazság egyszerű és
kimondhatatlan. Igazságot csak beszéd nélkül tudhatsz meg, tehát csak
önmagadtól. Tedd alkalmassá lelkedet arra, hogy az igazságot tudhasd
benne.

 

Befejezés

Amit itt olvasol: több mint világnézet és kevesebb mint vallás.
Több mint világnézet, mert általa a dolgokat nem valamely irányból
látod, hanem közös gyökerüknél tapintod.
Kevesebb mint vallás, mert nincs benne szó az isteni
misztériumokról, melyekről csak jelképekben lehet beszélni. Nincs
benne szó Krisztusról, a testet öltött Istenről, aki szakadatlanul
meghal és poklot jár az emberért.
Az itt-mondottaknak nem az a rendeltetésük, hogy elhidd őket, hanem
hogy igazi lényedre, igazi világodra eszméltessenek.

`Csönge, 1944-45`

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Ez a kötet a Magvető Kiadó 1970-ben megjelent Weöres Sándor:
`Egybegyűjtött írások` című kiadása alapján készült. A helyesírási
szabályoktól való eltérések a költő szándékát tükrözik.