Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tarr Dániel
Hermetika
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

I. Bevezetés : A Hermetika Tudománya

Ha meg akarjuk magyarázni, hogy mit jelent a Teremtés egy ezoterikus felfogásban, vagyis az emberiség ‘különböző szent hagyományaiban’, akkor először is segítségül kell hívnunk egy olyan univerzális rendszert, mely a Hagyománnyal foglalkozik - a Hermetika rendszerét. A Hermetika egy olyan vallási-filozófiai rendszer, mely az emberiség össz-szellemi hagyományát vizsgálja és analitikus, komparatista módszerekkel összegyűjti a hasonló elemeket és gondolatokat, melyek saját rendszerének alapjait képezik, s melyet Hagyománynak nevez. A Hagyomány olyan abszolút princípium, mely egy mindenek felett álló, minden további történelmi-, vallási-, művészeti-, vagy akár tudományos jelenség abszolút alapjául szolgáló és annak hátterében megbúvó univerzális rendező elv. Így nincsenek megfogható határai, mivel áthatja az egész világ összes jelenségét.[1] A Hermetika tehát az össz-kultúrák ezoterikus tanításainak komplex rendszere, mely a térben és időben egymástól távol eső tanítások közös elemeit vizsgálja, és ebből épít egy abszolút rendszert. A Hermetika módszere így abban áll, hogy a Hagyomány abszolút elemeire mutat rá az egyes adott jelenségek tárházában. Elkülöníti és beazonosítja a különböző vizsgált szakrális hagyományok és egyéb rendszerek általános elemeit és egy végtelen hosszú analógiás listát hoz létre, mellyel rámutat arra az abszolút elvre, mely az egyes partikuláris, kulturálisan megnevezett manifesztációk mögött áll. Ebből következik, hogy a Hermetika bár saját rendszerét abszolútnak tekinti és a teljességre törekszik, mégsem tudja megvalósítani azt, hiszen lehetetlenség egy adott univerzális idea teljes analógiás azonosságait megnevezni, hiszen fel kéne sorolnunk az összefüggésbe hozható filozófiák, vallások, hiedelmek, hagyományok és tudományok összes egy azonos elvre utaló elemét.

Ahhoz, hogy pontosan értsük a Hermetika fogalmát, el kell helyeznünk az európai szellem-történetben. Azt mondhatjuk, hogy a Hermetika felöleli az európai Hermetizmust, Misztikát, Ezoteriát és Tradíciót, továbbá a nem európai ezoterikus hagyományakat is (mint pl.: az iszlám Szufi, hindu Tantra, kínai Ji-King, taoista Alkémia, stb.), és a különböző kultúrák vallási-, mitikus hagyományait is (pl.: kezdve az egyiptomi mágiától, a sumér-akkád valláson, a görög mítoszokig, stb.). Mégis meghatározó eleme az európai hagyomány, ezen belül is a Hermetizmus. Természetesen a Hermetika nemcsak a Hermetizmus nagy alakjainak gondolatait tekinti magáénak, hanem (korábbi és) későbbi szerzők munkásságát is. Így a teljesség kedvéért végig kell szaladnunk Európa ezoterikus történelmén, felmutatva azokat a szerzőket, kiknek munkásságára épít a Hermetika.

A Hermetizmus mint speciális reneszánszkori filozófiai irányzat sem egységes, hiszen megkülönböztetünk korai- és kései-hermetizmust. A korai-hermetizmus a Corpus Hermeticum gyűjteményben található Hermes Trismegistosnak tulajdonított tanításokat elemezte és interpretálta; hozott létre kommentárirodalmat. A kései-hermetizmus azonos eszméi miatt beemelte rendszerébe korának nagyobb ezoterikus, gondolati rendszereit (pl.: a Neoplatonizmust, a Neognoszticizmust az Alkémiát, a Kabbalát, Tarotot, Asztrológiát és Mágiát), ezért nevezik Okkultizmusnak is. Ezért azt mondhatjuk, hogy a Hermetika is egyiptomi eredetre vezeti vissza magát - Hermész Triszmegisztosz tanításait veszi alapul, de magába olvasztja az olyan önálló filozófiával és praxissal rendelkező ezoterikus rendszereket, mint a Kabbala, Tarot, Alkímia, Mágia, Asztrológia, Szufi, Tantra, Ji-King, stb..

Ezekben a rendszerekben az a közös, hogy minden hermetikus rendszer elfogadja a világ mikro-makrokozmikus azonosságát, vagyis hogy az ember és a kozmosz valójában egyazon princípium, analógiába hozható látszólagos különbözőség. Ezt mondja ki Hermes Trismegistos Tabula Smaragdinája:

“Verum est, certum et verissimum, quod est,
superius, naturam habet inferioram et
ascendens naturam descendentis.”

“Kétség nélkül való, biztos és igaz,
hogy ami fent van az megfelel annak ami fent van,
és ami fent van az megfelel annak ami lent van.”

Mi tehát a Hermetika? A Világ és az Ember abszolút valósága, univerzális rendszere, mely nem más mint a Teremtett Világ titkos tudása, vagyis az a princípium, amit a Hermetika Hermésznek vagy Pánnak nevez.

Hermész a mindenség. A Hermetikában, csakúgy mint minden más Hagyományban, ő a mindenható, isteni egyisten aspektus. Nincs is más mint Hermész - minden történés ő benne történik. Minden Ő megváltozott alakjában. Változó arcával számtalan alakban megjelenik: Az Alkímiában Ő az Alkímia. Nemcsak, hogy ő a Merkúriusz, de ő a Vénusz, a Nap és a Szaturnusz is. Mint Szaturnuszt "Sol Niger"-nek nevezik az Alkímiában, ezért ő a Fekete Nap. (Hermész planetáris aspektusait persze nem fizikai értelemben kell érteni, hanem mint allegóriákat, melyek a tudat és a világ különböző fázisait jelenítik meg.) Ő az aki megjelenik különböző ‘álruhákban’ egyik arcából a másikra változva - ő volt az egyiptomi Hermes Trismegistos, ő volt Asklepios, vagy Imhotep, ő maga volt Toth, és Toth tanítványa, de néha Toth apja és fia is. Helyenként ő volt Agathodaimon vagy Agathodaimon mestere. Néha úgy jelenik meg mint Asklepios Imhotes, mely a történelmi Imhotep, Hélopolisz építője Asklepiosszal való egyesítését jelenti, hasonlóképpen Hermészhez, aki Agathodaimon fia lett. Nem az egzakt személy számít, hanem ezeknek a szimbólumoknak az elválaszthatatlan egymásba játszása és komplexitása. Ezért Hermész egyben Pán is, aki a görög mitológia és más, a kozmosz és a tudat eredetét vizsgáló írások szerint (pl. Hésziodosz), az Istenek első generációjához tarozik, akik megelőzték a kozmosz keletkezését. Ő a Teremtés előtti progenitor létező mind a mikro-kozmoszban csak úgy mint magában a makro-kozmoszban. Néha leegyszerűsítik mint olyan figurát, aki megjelenik a mikro-makro- és mezo-kozmosz rendszerében, de igazából ő a rejtett negyedik arculat - a mindent egyesítő, isteni aspektus. Ő a létező és nemlétző feletti abszolút aspektus.

Hermész figurája ezért igen korai jelenség; ő a Káosz progenitor létezője, Pán aspektusában. Jobban megértjük mit jelent ez, ha megnézzük mit jelent a Pán. A pan szó azt jelenti, hogy minden. Ezért ő reprezentálja a Világmindenség minden arculatát; a Fizikai Világot, a Lelki Világot, az Ideák Világát, és a mindenek felett álló Isteni Egy szféráját is. Ebben a minőségében Gnosis-nak hívják, mely inkább a “létezés” egyik állapota (már rég messze a létezés felett járunk), mint egy megnevezhető létező. Mint a legelső, isteni, örök teremtő elvet Pan pangenitor-nak nevezik - ő “a mindent teremtő”, de nevezik Pan panfager-nek is, “a mindent elpusztító”-nak is. Mint az univerzum örök mindenség aspektusa, a világ két alapvető aspektusának megnyilvánítója, a Teremtésé és a Pusztításé. Mint Pán sötét aspektusa ő lesz Dispater, az Alvilág Atyja, Dis királya. Mint látjuk Pán olyan ambivalens figura mint Toth-Hermész-Merkúriusz: van egy sátáni arculata, a szaturnikus, Sol Niger arc, a víz alatti világ káoszának arca, az alvilág arca; és van egy szellemi, Nap arca - a létezés feletti mindenség arculata.

Hermész tehát maga a Világ, maga a Hermetika Rendszere. Mint ilyen az univerzális ember prototípusa, archetípusos képzete. Mint Világ kétfajta arculatot tükröz - az Ember kétfajta arcát : az isteni és sátáni arcot. Hogy az isteni valóságot kutató ember melyiket teszi sajátjává az a Hermetika Tudományának módszertani kérdése lesz. A Hermetika abszolút célja az ember spirituális- és szellemi valóságának megtalálása és kiterjesztése a teljesség felé. Mint ilyen, tudományos módszert kínál az ember teljességének elérésére. Ezen tudományos praxis jelentős részét képezik a Hagyomány Ezoterikus Rendszerei, mint olyan univerzális rendszerek, melyek felfedik az ember rejtett szellemi képességeit, és rávilágítanak a világ rejtett arculatára. Olyan “okkult titkokat” tárnak fel, melyek elzártak a hétköznapi tapasztalástól - kinyitnak bizonyos mágikus Kapukat. Azonban önmagukban nem kínálnak abszolút módszert vagy értelmezési megoldást ezen új tudati-tereket illetően. A fokozatos, beavatási rendszereken alapuló hermetikus praxis lesz az módszer, mely lehetővé teszi a mágikus rendszerek által feltáruló tudás-tartományok célszerű használatát, keretet szabva az amúgy önmagukban nem megálló tudati tapasztalatoknak. Ezért a Hermetika eszközszinten foglalkozik mágikus rendszerekkel. Amivel a Hermetika túllép az ‘egyszerű’ Mágián az az, hogy nem áll meg az ebben feltárulkozó élményvilágnál, hanem módszert ad ezek megértésére és kezelésére - túlmegy rajtuk az isteni, örök pont irányába. A Hermetika a teljes igazság kutatása - az ember teljességének keresése: a testi-, lelki-, szellemi-tökéletesség megvalósításának tudománya.

Ezért a Hermetika magáénak érzi a Hermetizmus olyan szerzőinek gondolati munkásságát, mint a neoplatonista Marsiglio Ficino (1433-1499), Pico della Mirandola (1463-1494), Gemistos Plethon, Raimondus Lullus, Cusanus és Bessarion bíboros gondolatait, az alkémista Paracelsus (1493-1541), Bombast von Hohenheim (1493-1541), az okkultista Johann Reuchlin (1455-1522), Agrippa Von Nettesheim (Heinrich Cornelius 1486-1535), Johannes Trithemius (1462-1516), és Nostradamus (Michel de Nostredame 1503-1566) műveit, a mágus John Dee (-1608) és Edward Kelly (-1595), az asztrológus Regiomontanus (Johann Müller 1436-76), Jerome Cardan (1501-76), és Copernicus (-1543) írásait, de a teozófikus Sebastian Franck (1499-1553), Valentin Weigel (1533-1588), vagy Jacob Böhme (1575-1624), továbbá a nagy reneszánsz természetfilozófusok Giordano Bruno (1548-1600), Galileo Galilei (1564-1641) és Francis Bacon (1561-1626) gondolatait is.

A boszorkányüldözések elől rejtőzködésbe menekülő ezotéria, a titkos társaságok világát hozta létre. A korai XVII.sz.-ban gomba módra jönnek létre a titkos társaságok; legjelentősebb a legendás Christian Rosenkreutz (1378-1484) által alapított Rózsakeresztes Testvériség, mely kezdetben három konkrét művön[2] kívül inkább csak a legendákban létezett, s bár Descartes és Leibnicz is megpróbálta felkutatni, mindketten sikertelenül jártak. Tényleges formát csak a Harminc Éves Háború (1618-48) után kapott, Michael Maier (1566-1622) és Robert Fludd (1574-1637) működése kapcsán. További jelentős ‘Rózsakeresztesek’ voltak Johann Valentin Andreae, Athanasius Kircher (1602-80), Thomas Vaugham (1652), Sir Kenlem Digby (1603-65), Elias Ashmole (1617-92), kiknek írásaira támaszkodik a Hermetika. Másik jelentős ekkor kialakuló titkos társaság a Szabadkőműves Társaság, melynek alapjai a katedrális építők céhből kinövő formációihoz köthetőek.

A szabadkőművesek azonban csak a legendás Cagliostro (1743-95) és Saint Germain (-1784) működéséből kinövő újkori újjáéledés után válnak jelentőssé - az első szabadkőműves páholyt 1717-ben alapítják Londonban, ezután azonban igen gyorsan átterjed a kontinensre és Amerikába. Akkori jelentős szabadkőművesek Sincerus Renatus (Sigmund Richter 1710), és Jacobite Scots (1750’). Ekkor alapítja meg William Stukeley (1687-1765) a modern Druida Szövetséget, illetve ekkor jön létre az Arany Rózsakeresztes Testvériség, melynek tagja például II. Vilmos porosz király (1786-97), de ekkor éled újjá a Templos Lovagrend is, mely először a Baron von Hund (1755) által alapított német szabadkőműves páholyhoz, a “Szigorú Megfigyelés”-hez, kapcsolható. Ekkor jön létre a francia mágus, Martinez de Pasqually (1727-79) alapított Ordere des Chevalier-Macons, Elus Cohens de l’Universe, olyan tanítványokkal mint Louis Claude de St-Martin (1743-1803). A korszak további jelentősebb alakjai Jean Baptiste Willermoz (1767), aki a Fekete Sas Rózsakeresztes Rendjét hozza létre, Giacomo Casanova (1725-98), és Franz Anton Mesmer (1734-1815), a mesmerizmus megalapítója. A korszak legjelentősebb ezoterikus gondolkodója Emanuel Swedenborg (1688-1772).

Az 1800-as évektől kezdődően növekvő érdeklődés követi az ezoterikus hagyományokat. Sok korábbi szerző munkáját publikálják, sőt klasszikusok eredeti munkái is napvilágot látnak. Az egyiptológia, a kelet-kutatás az ‘ősi’, ezoterikus tanok irányába fordította a figyelmet. Fontos szereplői az “ezotéria újjászületésének” az angol mágus, Francis Barrett (1801), az asztrológus Robert Cross Smith (1795-1832) és Richard James Morrison (1795-1874), akik a mai modern ‘alsó’ asztrológia megalapítói, de a legfontosabb figura Eliphas Levi (Alphonse Louis Constant 1810-), aki korára a legnagyobb hatást gyakorolta. Az első amerikai Rózsakeresztes páholyt Paschal Beverly Randolph (1825-71) alapította a századelőn, és ekkor alakul meg Amerikában, 1843-ban a zsidó szabadkőműves szövetség, a B’nai B’rith, továbbá itt alakul ki a modern Spiritiszta Mozgalom is 1848-ban, Maggie és Kate Fox nyomán, akik elsőként hívták magukat médiumoknak. Ekkor írja meg Hargrave Jennings (1817-90) rózsakeresztesekről szóló munkáit, melynek hatására 1866-ban létrejön a Societas Rosicruciana [SocRos] Bulwer Lytton vezetésével. Ezután nem sokkal, 1883-ban jön létre Londonban a Petrova Blavatskaja (1831-91) által alapított Teozófiai Társaság, mely a mai modern New Age elindítója. Híres tagjai az asztrológus Alan Leo (William Frederick Allen 1860-1917), és a későbbi Rudolf Steiner (1861-1925). Franciaországban Marquis Stanislas de Guatia (1860-98) és tanítványa Joseph Antoine Boullan (1824-93) művelték a mágiát, majd Josephin Péladan (1858-1915) segítségével megalapítják a Kabbalista Rózsakeresztes Testvériséget. Ekkor jelennek meg Papus (Gérard Encausse 1865-1916) okkult írásai, melyek hatással voltak a teozófusokra. Papus hozta létre a Martinista Rendet, majd az 1900-as években II. Miklós cár tanácsadója lett, de Alexandra hercegnő inkább átpártolt a hírhedt orosz mágushoz, Grigori Rasputin-hoz. A legjelentősebb hermetikus társaság az Arany Hajnal Hermetikus Rend [Golden Dawn (GD)] lett, melyet MacGregor Mathers (Samuel Liddell Mathers 1854-1918) alapított 1888-ban. Ez olyan fontos embereket gyűjtött össze, mint Aleister Crowley, A.E. Waite, W.B.Yeats, Moina Bergson (Henri Bergson testvére), Maud Gonne (ír nacionalista), Anne Horniman (a dublini Abbey Theater alapítója), Florence Farr (Yeats és Bernard Shaw kedvese), Constance Wilde (Oscar Wilde felesége), két híres regényíró Algernon Blackwood és Arthur Machen, a festő Gerald Kelly a Royal Academy későbbi elnöke, és a híres pszichológus kutató William Crookes.

A 20. század is tudott újat hozni az ezotériában a GD vezetését Arthur Edward Waite (1857-1942) vette át, és változtatta az Arany Hajnal Szent Rendjére, mely keresztény alapokra helyezte az addig egyiptomi alapokon nyugvó Golden Dawn-t. Innen vált ki az amerikai Paul Foster Case (1884-1954), aki saját rendet hozott létre A Kortalan Tudás Iskolája névvel. A Teozófiai Társaság berlini ágából Franz Hartmann (1838-1912) és Karl Kellner (-1905) alapításával létrejött a Keleti Templáriánus Társaság [Ordo Templi Orientis (O.T.O.)], mely szexuál-mágikus rendként működik mind a mai napig. Innen vált ki Rudolf Steiner (1861-1925), aki megalapította az Antropozófiai Társaságot, mely inkább rózsakeresztes eszméket hangoztat. Az O.T.O. később különböző ágakra bomlott, leghíresebb ezek közül a fasiszta Rudolf Heinrich von Sebottendorf (Rudolf Glauer) által 1914-ben alapított Thule Társaság, a Jörg Lanz von Liebenfels (Adolf Lanz 1874-1954) által alapított Új Templáriánus Rend és az amerikai, Harvey Spencer Lewis (-1939) által alapított Ancient and Mystic Order Rosae Crucis [AMORC], mely a mai napig működik San Joséban. Mégis a korszak legjelentősebb hermetikus társasága az Aleister Crowley (1875-1947) által alapított Ezüst Csillag [Argentinum Astrum (AA)], mely filozófiai magasságokba emelte a mágiát, és az emberi akaratot tette meg legfelső mágikus princípiummá.

A századvég az ezoterikus csoportok további szétdarabolását jelentette - mára szinte lehetetlen a hermetikus hagyományokkal foglalkozó számtalan rendet, szövetséget, csoportosulást nyomon követni. Bár kialakulóban van egy nagyobb szintetizáló irányzat, melyet New Age Mozgalomnak nevezünk, ez egyenlőre túl felületes és kialakulatlan. Az egymástól elzárt kis közösségek átláthatatlan káoszában a Hermetika inkább egy másik irányzatra lett érzékeny, melyeket Tradicionalistáknak nevez. Ez alatt olyan szerzőket ért mint Julius Evola, René Guénon (1886-1951), Frithjof Schuon, Titus Burckhardt (1908-1984), Ananda Kentish Coomaraswamy (1877-1947), stb., és a magyar Hamvas Béla (1897-). Ezen szerzők egy tágabb összefüggés rendszerben nyúlnak az ezoterikus tanításokhoz, és így kiváló alapot adnak a Hermetika univerzális rendszerének, mintegy teoretikusan megalapozva azt.

Magyarországon is sokan foglalkoznak ezotériával. Rengeteg a kisebb szekta, ahol eklektikus misztikus tanítások kavarognak, és amelyek valamilyen ezoterikus praxist folytatnak. Ilyen például a Kolonics István alapította Boszorkány Egyház (WICCA), a Honti László alapította Humánökológia, a Hervay Tamás féle Magyarországi Szent Egyház, vagy a Gyurcsok József féle Esélyadók Egyháza, stb.. Természetesen rengeteg kisegyház és szekta működik ezeken kívül, melyek említésre sem méltóak. Ezekkel szembehelyezkedő, valamilyen komoly szellemi hátteret magának mondható szerveződések például az 1945-ben Balassa József alapította szabadkőműves Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy; a magyarországi rózsakeresztesek rendje, az Arany Rózsakereszt Közössége; a Mireisz László alapította Fényszekér, a Szigeti Árpád alapította A Hagyomány és Transzcendencia Iskolája (Traditio Divina et Schola Transcendentiale), melynek kiemelkedő alakja Bakos József és László András, aki ennek az iskolának az szűkebb köréből alakult meg a Hyperion-t, melynek kiemelkedő alakja Szongott Rudulf és Kecskés Péter. Ehhez a hagyományhoz csatlakozik a Kássa László alapította Logos Egyetem és annak szűkebb köre a Hajnalhasadás Páholy. Fontos titkos társaság a magyarországi hermetikus hagyományokat éltető és működtető 1994-ben létrehozott, K.N.T.T. alapította Voluntas Voreginis Hermetikus Lovagrend [VV]. Az utóbbi szervezetek művelik a Hermetika tudományát.

Mint látjuk nem könnyű felmutatni a Hermetikát művelő emberek illetve fórumok egzakt sorát. Az európai történeti hagyományát tekintve azonban kiderül, hogy a Hermetika tehát az ezoterikus tanításokat vizsgáló, abból építkező komplex rendszer, mely a térben és időben egymástól távol eső tanítások közös elemeit vizsgálja, és ebből épít egy abszolút rendszert. A történelem síkján megjelenő ezoterikus rendek és azokat képviselő személyek vizsgálata adja ki elméleti rendszerének jelentős alapjait. Ezeken kívül azonban a különböző nem formalizált rendszerek vizsgálatát is fontosnak tartja, így építkezik a különböző vallási- és mitikus hagyományokból is.


Ajánlott Olvasmányok

I) Történeti Munkák

Biedermann, Hans: A mágikus művészetek zseblexikona . [Szépirodalmi, 1989 Debrecen].
Fónagy Iván : Mágia . [Tinódi, 1989 Budapest].
Ráth-Végh István : A Sátán és Cimborái . [Pannon, 1991 Budapest].
Seligmann, Kurt: Mágia és Okkultizmus az európai gondolkodásban . [Gondolat, 1987 Bp.].

II) Általános Összefoglaló Munkák

Agrippa von Nettensheim : De Occulta Philosophia - részletek . [Holnap, 1990 Budapest].
Biedermann, Hans: A mágikus művészetek zseblexikona . [Szépirodalmi, 1989 Debrecen].
Levi, Eliphas: A Nagy Mágia Dogmája és Rituáléja . [Hajja & Fiai, 1992 Gyula].
Waldrich, Hans-Peter: Ezoterika . [Édesvíz, 1991 Budapest].


[1]Mint ilyen párhuzamba állítható Augustinus “Vestigia Dei” gondolatával, vagyis hogy a Hagyomány nem más mint Isten létének nyomai, melyeken keresztül eljuthatunk Isten létéhez.

[2]Ezek: Fama Fraternitalis (1614), Confessio Fraternatis R.C. (1615), és Chymische Hochzeit (1616)

 

Tarr Dániel
A Teremtés Fogalma a Zsidó Ezotériában
- a Szefirák és a Paradicsom tanítása a Kabbalában -
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


I. A Teremtés fogalma a Kabbalában - A teremtés - a Szefirák

A Kabbala a zsidó ezotéria összefoglaló neve. Végső, rendszerezett formáját az európai Kabbala kialakulásával kapta meg, mely a XII-XIII. századi Provenceben működő Montpelleri Egyetem munkásságához köthető. Ide köthető híres kabbalisták Nathan ben Zakariás, Jeruzsálemi Graffatzi, Tibbon, és Lunei Sámuel. Az Írott Kabbala[1] rengeteg rész’tudományt’ fogal magában, mint például a Gematria, (betük számmágiája), Notarikon (névmisztika), és Temura (számisztika). Későbbi, a XIII. század végére kialakuló “tudományai” a Notarikon egyik ága, az Abulafia, a Temura egyik fajtája, a Numerológia, Kabbalista Asztrológia és a legfontosabb, a Tarot. Ekkori fontos kabbalista iskolák a Vak Izsák iskolája (1180-1210), aki az emanációk tanát hírdette, a Warmsi Ekazár iskolája (1220), gemátriai tanulmányaiért, Abulafia és Gikatilia iskolája (1245-1300). A korszak ismert, keresztény kabbalistája Raymondus Lullus (1232-1316), későbbiek pedig Ludovico Lazarellius (1450-1500), Thomas More (1478-1535), és a Rotterdami Erasmus (-1536).

A Kabbala tanítása a zsidók szent könyvén a Tórán alapul. Azt mondhatjuk, hogy a Tóra ezoterikus exegézise. Esősorban a Tóra két kiemelt könyvével foglalkozik: a Genezis bevezető fejezeteivel és Jákob Létrájával, valamint Ezékiel próféta könyvével. Ennek az az oka, hogy az előbbi a teremtés kibomlását felső nézőpontból ábrázolja, míg az utóbbi a világegyetemet alulról szemléli. Mint ezoterikus exegézis megkülönbözteti a világról alkotott felfogásunk négy különböző szintjét, melyek hierarchikusan egymás alá rendel: A legalsó szint a Pesat, a következő a Remez, majd a Drus és legvégül a Sod realizációs szintje. Ezek a megértés különböző nevei, és az exegézis különböző szintjei. A Pesat a nyelvi megértés szintje, a szó szerinti értelmezés - a tömeg szintje, az Ezékieli vízió földje, a test. A Remez az allegorikus megértés szintje - az egyén szintje, az Ezékieli vízió tűzszekere, a lélek (psziché). A Drus az uralom szintje - a beavatottak (a király és pap) szintje, az Ezékieli vízió trónja, a tudat (spiritus). A Sod a megvalósítás szintje - Adam Kadmon (az első (isteni) ember) szintje - az Ezékieli vízió embere, az Istennel való legvégső egyesülés. Ez maga a Kabbala.

A Kabbala a Teremtést fogalmát kettős értelemben használja. Mivel hermetikus rendszer, elfogadja a világ mikro-makrokozmikus azonosságát, vagyis hogy az ember és a kozmosz valójában egyazon princípium, analógiába hozható látszólagos különbözőség. Ezt mondja ki Hermes Trismegistos Tabula Smaragdinája:

“Verum est, certum et verissimum, quod est,
superius, naturam habet inferiora et
ascendens naturam descendentis.”

“Kétség nélkül való, biztos és igaz,
hogy ami fent van az megfelel annak ami fent van,
és ami fent van az megfelel annak ami lent van.”

Ezért a Teremtés is jelenti egyszer a Világ teremtését, és az Ember teremtését, ugyanakkor ez a kettő egy és ugyan az. Az a törvényszerűség, ami megfigyelhető a körülöttünk lévő világban, magában az emberben is ugyanúgy felfedezhető - nincs különbség; ugyanazok az erők építik fel és mozgatják az embert, mint a külső világot. Ezért a teremtés folyamata az emberben végigmenő folyamat is. Így megfordítva a Teremtést, az Ember visszajuthat Istenhez, eljuthat az unio mysticaig.

A Kabbala teremtését két tanítás fejti ki nekünk, az egyik a Kelippotok (héjak) tanítása, másik a Sefirotok (edények) tanítása. Ez a két tanítás teljesen lefedi egymást, csak képi leírása különbözik egymástól. Nagyon röviden megrópbálom összefoglalni őket. Mindkettő abból indul ki, amit a Tóra mond:

Kezdetben volt a káosz, a rendezetlen mindenség (zimzum meo), amely maga a teljes üresség (keroma) volt. A rendezetlen mindenség szféráján túl volt a Végtelen Fény (en sof aur), mely az abszolút Semmi (ayin) és az abszolút Minden (ayin sof) volt - a teljes telítettség (pleroma). A Teremtés nem más mint a végtelen, isteni fény útja, mely maga köré rendezi a rendezetlen mindenséget, és kiáradásában négy világot hoz létre: az Aziluth (“kiárdás”), a Beriah (“teremtés), a Yetzirah (“megformálás”) és az Assiyah (“cselekvés”) világát. Az Aziluth az Ég és Föld távolságát választja el a Semmitől. Az Aziluth az a Világ, melyet a meg nem nyílvánultból Isten Tíz Hangja hívott életre. A látomásos kabbalista mű, a Síúr Qomá részletes leírásai, sőt a Zóhár is ezeket az Első Ember (Adam Kadmon) mivoltára vonatkoztatják. A fej, a szakáll, akár meg az isteni test is, tová ennek méretei nem egyebek, mint az Aziluth világának lefektetésére szolgáló metafizikus jelképek. Enélkül a természeti ember mit sem tudna a Kiáradás Világáról. A Végtelen Fényből áradt ki, így az egymástól elkülönülő világok, az Aziluth négy szintjéből áramlanak elő. Így az isteni teremtőerőből születik meg a Beriah, azután az isteni erő továbbárad, s a Teremtés Világából felmerül a Yetzirah, majd a Formálás Világából létrejön a legalsó világ, a Készítés Világa, az Assiyah. Ily módon rendre három alsóbb világ keletkezik a Változatlan Egység Isteni Világán belül. A legfelső világ az örök, isteni világ egységét jelenti - ez a Tűz, az Isten Fénye; a második világ az attól elkülönülő szellemi világot - ez a Levegő, az Ember legfelső attribútuma; a harmadik világ az abból lebomló lelki világ - ez a Víz, az Ember lelkisége; a negyedik világ a teremtés végét jelentő anyagi világ - a Föld, az Ember teste.

Továbbá a Kelippot tanítás szerint a Végtelen Fény kiáradása tíz héjat hoz létre az abszolút isteni közép körül, vagy ahogy a Szefirák tanítása fogalmaz, tíz ‘csomót’ hoz létre az isteni világból leszálló úton, megalkotva a Kabbala legelterjedtebb szimbólumát a Kabbalista Fát. Ezek: Keter, Hokmah, Binah, Hesed, Gevurah, Hod, Necah, Yesod, és Malkhut. Legfelül vagy középen van a meg nem nyílvánult létezésből kilépő Akarat, a kiterjedés nélküli pont, minden letező eljövendő forrása, melyet az Első Koronának, Az Öregnek, vagy a Fehér Fejnek is hívnak - ez a Kiáradás oka, Isten megnyílvánuló ereje. Innen árad ki a Tíz Hang, amelyek létrehozzák a relatív világot. A Tíz Isteni Alapelv, Isten attribútumai, vagyis a Szefirák egy szemvillanás alatt szikráznak föl, akár egy örök Villám. A Hagyomány szerint a Szefira (sefirot) szó szerint zafírt vagy felszikrázó fényt jelent, de nevezik számnak, fokozatnak,

edénynek, erőnek, köntösnek, koronának, Isten belső arcainak, vagy Ősidőknek is. A szefirák sorban a Fa csúcsán elhelyezkedő Keter (Korona), majd onnan lefelé a Hokmah (Bölcsesség), a Binah (Megértés), Hesed (Könyörület), a Gevurah (Ítélet), a Tiferet (Szépség), Necah (Örökkévalóság), a Hod (Visszaverődés), a Yesod (Alapzat), végül pedig a Malkuth (Királyság). Egyik-másik szefirának több neve is van; a Gevurah-t, melynek szótöve annyit tesz Hatalom, Dínnek vagy Pehádnak is nevezik, mely Ítéletet és Félelmet jelent, míg a Hod és Necah szefirákat Dicsőségnek és Győzelemnek is fordítják.

A Keterből, az első Koronában a tökéletes magnyílvánuló Egység kettéshasadt, s a Hokmah (Bölcsesség) volt az első princípium, mely kivált az aktív Akaratból, míg a Binah (Megértés) volt ezen aktív gondolat passzív megformálása. E három szefirát a Mennyeieknek nevezik, s az Örök Istenit képviselik a Megnyílvánuló Létezésben. Ők a Szentek Szentje, az Apa és Anya princípiumai. Szerepük a világ rendszerében, hogy jellemezzék a Szigor és Könyörület egymást kiegészítő két pólusát - a Fa két oszlopát, mely a földi szférákban mint Erő és Forma jelenik meg. Az Akarat a központi oszlopon lefelé sugározva áttöri a nem-szefira Daat (Tudás) képviselte hézagot, hogy magába szívja a Világ aktív erőit. E hézag Szakadékként ismeretes, mely biztosítja az erők föl-le áramlását az Isteni Világból, s lehetőséget biztosítson az Istenhez való visszataláláshoz. A kiáramló isteni erő a Hesednél (Könyörület) éri el az Erő pillérét - ez a mindent átformáló, aktív cselekvő erő elve. Itt növekszik és terjed ki a megnyílvánuló létezés, ami azonban szétszóródna, ha a Gevurah (Ítélet), a Korlátozás elve nem tartaná kordában. Ez egyúttal megvilágítja, miként hatnak egymásra a szefira párok végig az egész Fán, kiegyensúlyozva, ellenőrizve egymást. Miközben felülről irányítják őket, hasonló szabályozó szerepet töltenek be az alsóbb szefirákkal szemben, ahová az isteni erőt irányítják.

Amikor az egyik vagy másik pillér válik dominánsá, akkor vagy túlgerjed a ‘rendszer’ a túlzott aktivitástól, míg a másik esetében magába roskad a túlzott magába fordulástól. Ahogy a Talmud fogalmaz: “Szigor vagy Ítélkezés nélkül eluralkodna a világon a gonosz, Könyörület nélkül viszont elviselhetetlenül zord volna a létezés.” A megfelelő egyensúly beállításával azonban a Világ harmónikussá válik. Hasonló módon működik maga az Ember is. Az ember szervezetében is elengedhetetlen a megfelelő egyensúly - a növekedés vagy visszafogottság, az Erő vagy a Forma túlhajtása betegséget, akár halált is okozhat. Ugyanez a helyzet a Nagy Fa esetében is - mindkettő ugyanazon az elven alapszik.

A Villámfény útját követve a Hesed és Gevurah közti kapcsolat teremti meg a Tiferet (Szépség) szefiráját a központi tengelyen. Ezt az alsó hármasságot a Kabbala az Isteni Érzelem és Erkölcs hármasságának nevezi. A Tiferet a Fa szívében helyezkedik el, félúton fekszik a legfelső és a legalso szefira között. Gyújtópont, egyesítve és kiegyenlítve az itt kereszteződő ösvényekből áramló erőket. Salamon Trónusának nevezik, hiszen összeköttetésben áll a Bölcsesség és Megértés, valamint a Könyörület és Itélet szefirákkal, csakúgy mint az alsóbbakkal. Mivel a Daat nem-szefirája alatt helyezkedikel, “Te”-nak vagy “Szent Áldott Legyen Ő”-nek is nevezik, az isteni jelenlét megnyílvánulására utalva a Létezés Szívében.

A Necah (Örökkévalóság) és a Hod (Visszaverődés) a két legalsó szefira a két szélső oszlopon. A Necah az Erő oszlopán erőt áramoltat az alsóbb világba, míg a Hod visszaáramoltatja ezt a Fa mentén. Ez azért lehetséges, mert tíz menóra volt hajdanában a Templomban, ahol minden egyes Fa az Aziluth Nagy Fájának egy-egy szefiráját képviselte. Ez előmozdítja a szefirák egymás közti kapcsolatait, s lehetővé teszi, hogy az egyes szefirák egyszerre fejtsék ki saját jellegükből adódó erőiket és a Fa teljes erejét is. Ezért a Hodot és a Necaht Seregnek is hívják, hiszen ezek az isteni passzív erő és aktív erő mindkettőjét magukban foglalják. Ők az Első Ember (Adam Kadmon) jobb és bal lába, hiszen ők tartják fennt az egész létezést.

A Yesod (Alapítás) a Fa Alapzata, hiszen a felsőbb szefirák erejének egységét jelenti a kezdet és a vég között oda-vissza feszülő Nagy Húron. Innen száll alá a koncentrált isteni erő a Malkuthba (Királyság), mely az Erő, Forma, és Tudatosság egységéből alakulva az Isteni Lényeg legsűrűbb, egyúttal leggazdagabb elegyét képezi. Ez a mi Anyagi Világunk. Mivel a Malkuth az egyetlen szefira, mely nem áll közvetlen összeköttetésben a Tiferettel, a Yesod egyszerre tllti be a híd és az akadály szerepét a le- és feláramló isteni erőknek. A Yesod lesz az isteni világokba vezető Út kapuja és kulcsa. Az összes alsó szefira gyújtópontja, és az isteni megnyílvánulás utolsó lépcsőfoka. A Yesodban ölt alakot az isteni kiáradás és lehel életet - ömleszti át az Isteni Akaratot - a Malkuth anyagiságába. A Malkuth tehát az Isteni Jelenlét (Sekinah) lakhelye. Mivel az Aziluth legelemibb szintjét képviseli, egyúttal utolsó stádiuma Adam Kadmon Megnevezésének, Teremtésének, Alkotásának és Készítésének.

Ez az Ősfa, mely a Teremtés képlete, minden további teremtett, megformált és készített valóság univerzális mintája - a Világmindenséget kormányzó törvények foglalata - a Világ és az Ember abszolút valósága.


II. A Teremtés fogalma a Kabbalában - A létrejött világ - a Paradicsom

Mivel most már a Hermetika fogalmi rendszerén belül vagyunk, nem lenne jogos azt mondanunk, hogy a Biblia Paradicsomával, foglalkozunk. Inkább azt kéne mondanunk, hogy a bibliai Paradicsom fogalmának ezoterikus hermeneutikáján keresztül mutatunk rá a Teremtés folytán létrejött világ egyes törvényszerűségeire, továbbra is megmaradva a Kabbalánál, alapul véve a Kabbala névmisztikáját.

A Világban megnyílvánuló isteni hierarchia sok struktúra formáját fel tudja venni, így a minket körülvevő struktúrában, a Világban is megnyílvánul. A Paradicsom fogalma, vagyis ‘valami ami körbe van kerítve’ (ld. avesztán pairi+díz), ezért eredetileg a Világ fogalmát jelentette - azét az univerzumét, melyet Isten Teremtett. Ezt a struktúrát, mely az élet középpontját szimbolizálja, a Kabbala Gan Eden-nek “világ kertnek”, vagy simán pardes-nek “kert”nek nevezi. Ez szimbolikusan magát az egész Világot jelenti, hiszen egy teljesen körülvett egészet jelent, valamit ami határok közé van szorítva. Mivel a héberben a szó ‘teste’ csak mássalhangzókból áll, a pardes szó mássalhangzóit írjuk csak le, megkapva a PRDS betüket, melyek kijelölik nekünk az univerzális négyességet, a Teremtett Világ négy égtáját; vizsgálódásunk alapjait.

A négy betű adja ki a Kert szimbólikus képét, mely egy vertikalitást jelöl ki középen - a világ tengelyét, a világ közepén elhelyezkedő Világfának vertikalitását. Ez az Éden Kertjének közepén álló Élet Fája, mely a Világfa, a Kabbalista Fa, a Világhegy, ahová a neofitának el kell jutnia ahhoz, hogy megkapja a beavatást, ahol elkezdheti lassú felkapaszkodását az isteni régiókba. Ez a négy betű hozza létre a Világot, a Kertet, mely minden négyesség szimbóluma, az Teremtett Univerzum maga.

A Kabbala négy világa, az isteni manifesztáció négy szintjét jelöli, meg mely a Világ teljességét adja meg. Az Assiyah, a Cselekvés világa az elemek és a velük való akcionalitás világaként a legalsó. A Yetzirah, a Formálás világa, az e felett elhelyezkedő lelki világ. A Beriah, a Teremtés Világa az ezt irányító, átható szellemi világ. Az Aziluth pedig az ezt átjáró emanációk isteni világ. Ezt a tetrapthüszt jelöli ki a prds négy mássalhangzója is, mely a manifeszt világ ezen négy rejtett valóságáról árulkodik. A prds a világ felfogásának és tapasztalásának négy különböző szintjét jelenti - a világ értésének négy szintjét, mely a világ értelmezési szintjeinek felel meg. Így a P a Pesat-nak felel meg, R a Remez-nek, D a Drus-nak, S a Sod-nak. Ezek tehát necsak ezoterikus exegetiakai szintjei, hanem a Világ értésének, és rejtett teljességének nevei, melyek csak a beavatottak számára válik tapasztalhatóvá, érthetővé. A Pesat a tömeg szintje - az Assiyah Világában létező ember; a Remez a tömegembert meghaladott reprezentatív ember szintje - A Yetzirah Világában létező ember; a Drus a király vagy pap szintje - A Beriah Világában létező ember; és a Sod a Világot meghaladott, mágussá vált Világember szintje - Az Aziluth Világában létező ember.

A Kabbala Négy Világa, így az ember szellemi felemelkedésének a négy állomása is. Ezek az állomások vannak részletesebben kidolgozva a Kabbalista Fa szimbolikájában, ahol ez a kiteljesedés a tíz szefirához kötötten jelenik meg - a szellemi út tíz lépcsőjében, melyet végigjárva az ember eggyé válik Istennel. Olyan bibliai allegóriák, mint Ezékiel látomása, Jákob Lajtoriája, Ábrahám botja, Mózes Tíz Parancsolata, vagy ezekhez köthető más filozófiák tanításai, mint a görög szférák tanítása, az újplatonista emanációk tana, stb. mind ugyan ennek az igazságnak más megfogalmazásai. De ha kicsit kitekintünk ugyanezt találjuk a tibeti chod és mandala tanításban, a buddhista párada rendszerben, az indiai jóga és tantra yantra rendszerében, az iszlám sufi a’yán thábitah tanításában, ez európai mágia okkult kulcsok tanításában, az alkémia transzmutáció elméletében, a babilóniai asztrológiában, a mitráz hagyomány vagy a nesztóriánus kereszténység, stb. tanításaiban is.

A pardes névmisztikájában rejlő doktrína, nemcsak absztrakt filozófia, hanem történelemben megnyílvánuló valóság is. A zsidó hagyomány két különböző papi kasztja - az Áron-papság és a Melkidéz-papság - jól tükrözi a mennyei kinyilatkoztatások világban megjelenő pragmatikus (külső) és isteni (belső) tudásának kettőségét. Az aktuálisan uralkodó Zsidó Egyházzal szemben mindig voltak iskolák, melyek a zsidó hagyomány belső, isteni tudását éltették tovább. Ilyenek voltak a Merkabah iskolák [ld. Merkabah-Kabbala], a Rajna-vidéki Hasszid iskolák [ld. Chavod-Kabbala] (a magyar “szatmaridok” is a Hasszid mágus-rabbik vonalához tartoztak), a Toldeoi Egyetem mágia szakja [ld. Sefiroth-Kabbala], Salamon Alkabez Saphed iskolája [ld. Chaverim], vagy a Shabbatai Zvi mozgalom, stb..

Ezért a szent könyveket is hierarchiába állítják, a két papság különböző volta miatt. A Tóra, a Törvények gyűjteménye a tömegnek szól, ez a test. A Talmud, a rabbinikus kommentárok gyűjteménye, a kiválasztottaknak szól, ez a lélek. A Kabbala, az igaz tanítások gyűjteménye, a beavatottaknak szól, ez a tudat. Sőt a Kabbala megkülönböztet külső- és belső-kabbalát, megnevezve saját igaz hagyományát, igaz tanítóit. Ezek általában szimbolikus személyekre vagy tanításokra utalnak, és túl nagy téma itt foglalkozni vele, de a teljesség kedvéért néhány ilyen belső “név” Ádám 36 Könyve, Mózes 6. és 7. Könyve, a Széfer Raziel, Henoch Könyve, Noé Írásai, a Melkidézek {Lásd: A Zsidóknak írt Levél 7.-8.} tanításai, stb...

Visszatérve a pardesre, öszzefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Kert az Világmindenség szimbolikus megnevezése, a világban rejlő titkok allegóriája, mely ugyan azzal a srtuktúrával rendelkezik, mint az emberi tudat. Négy abszolút valóságból áll össze, a megértés négy különböző szintjével rendelkezik, melyek számára az egyénnek ki kell nyílnia ahhoz, hogy eljusson a legfelső tudatossághoz - hogy eggyéváljon Istennel. Ez a tetraszómia az a megnyílvánuló négyesség mely minden hagyományban megjelenik, kifejezve ezt az univerzális elvet és princípiumait. Ezért a Hermetika módszerének bemutatására, a teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat azon négyességek közül, melyek a a világ felfogásának négy szintjét (a négy világot) fejezik ki:

A négy Első Elem; Föld, Víz, Tűz, és Levegő. Az egyiptomi Hagyományban a Menny négy irányának őrzői; Hapi (a Majom - Észak), Thamutet (a Sakál - Kelet), Quebsenut (a Sas - Nyugat), és Amset (az Ember - Dél), vagy a négy fő Isten Re, Su, Geb és Apis. A Keresztény Hagyományban, a négy lelkes állat; a Bika, a Sas, az Oroszlán, és a Kerub vagy Ember. A Zsidó Hagyományban, a Shem ha Meforash, Isten legkülönlegesebb neve, a négy attrubútummal, melyet a YHVH betük jelölnek. A Kabbalista Hagyományban az előző mellet, a Hayot ha Kodesh, a Keter Szefirája körül álló négyarcú angyalok. A Latin Hagyomány négy Világa; Creatio Emanata, Creatio Creata, Creatio Formata, és Creatio Facta, vagy ahogy máshol nevezik; Cosmos, spiritus mundi, anima mundi, és solum. A Kübalion Hagyományban; Szellemi Világ, Mentál Világ, Asztrál Világ, és Fizikai Világ. De a tetrakthüs a Püthagóreuszi Hagyományban; monas, dias, trias, és tetrad, vagy 1, 2, 3, 4. A görög Hagyományban; gnosis, homo pneumatikos, homo psychikos, és homo sharks. A hindu Hagyományban Bráhma Négy Arca. És hogy visszakanyarodjunk ezoterikus exegézisünkhöz, az indiai Hagyomány sukta, upanisad, suttra, és bráhmanaja. Ugyanúgy mint Goethe irodalom felosztása poézisre, teológiára, filozófiára, és prózára. És még végtelenségig folytathatnánk a listát...


Bibliográfia

I) Történeti Munkák
Biedermann, Hans: A mágikus művészetek zseblexikona . [Szépirodalmi, 1989 Debrecen].
Fónagy Iván : Mágia . [Tinódi, 1989 Budapest].
Ráth-Végh István : A Sátán és Cimborái . [Pannon, 1991 Budapest].
Seligmann, Kurt: Mágia és Okkultizmus az európai gondolkodásban . [Gondolat, 1987 Bp.].
Cavendish, Richard: A History of Magic . [Arkana, 1987 London].
Versluis, Arthur: The Philosophy of Magic . [Arkana, 1986 London].

II) Általános Összefoglaló Munkák
Agrippa von Nettensheim : De Occulta Philosophia - részletek . [Holnap, 1990 Budapest].
Biedermann, Hans: A mágikus művészetek zseblexikona . [Szépirodalmi, 1989 Debrecen].
Levi, Eliphas: A Nagy Mágia Dogmája és Rituáléja . [Hajja & Fiai, 1992 Gyula].
Waldrich, Hans-Peter: Ezoterika . [Édesvíz, 1991 Budapest].
Cavendish, Richard: The Magical Arts . [Arcana, 1984 London].
Denning & Philips : The Magical Philosophy . [Llewellyn, 1991 Minesota].
Regardie, Israel: The Complete Golden Dawn system of Magic . [Falcon, 1990 Scottsdale].

III) Kabbalah
(Bíró & Réti ford.) : ZÓHÁR - A Ragyogás Könyve . [Vízöntő, 1990 Budapest].
Andrews, Ted: Egyszerűsített Mágia . [Hajja & Fiai, 1992 Debrecen].
Goetschel, Ronald: A Kabala . [Akadémia, 1992 Budapest].
Halevi, Z’ev ben Shimon: A Kabala útja . [Gabriel, 1994 Budapest].
Parfitt, Will: A Ragyogás Könyve - Kabbala . [Édesvíz, 1993 Budapest].
Scholem, Gershom: A Kabbala helye az európai szellemtörténetben . [Atlantisz, 1995 Bp.].
Halevi, Z’ev ben Shimon: Kabbalah . [Thames and Hudson, 1991 Yugoslavia].
Mathers, S.L. MacGregor: The Kabbalah Unveiled . [Arkana, 1991 London].
Regardie, Israel: The Tree of Life (1932)
Blavatskaja : The Secret Doctrine
Fortune, Dion: The Mystical Qabalah
Gray, William: The Ladder of Lights


[1] Megkülönböztetünk Praktikus-, Írott-, Le Nem Írt-, és Dogmatikus Kabbalát.

 

Tarr Dániel
Mágikus Alapfogalmak

“Kétség nélkül való, biztos és igaz,
hogy ami Lent van az megfelel annak ami Fent van,
és ami Fent van az megfelel annak ami Lent van,”
hogy az Egyetlen varázsának műveletét végrehajtsa.
Ahogy minden dolog az Egyből származik, az Egyetlen Gondolatból,
a Természetben minden dolog átvitellel az Egyből keletkezett.
Atyja a Nap, Anyja a Hold. A Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.
Ő a Bölcsesség, az egész Világ Teremtője.
Ereje tökéletes, ha a Földbe visszafordul.
Válaszd el a Tüzet a Földtől, a Könnyűt a Nehéztől,
Tudással, Szenvedéllyel.
A Földről az Égbe emelkedik, aztán ismét a Földre leszáll,
a Felső és Alsó Erőket magába szívja.
Az Uralmat az egész Világ fölött így nyered el.
E perctől fogva előled minden Sötétség kitér.
Minden Erőben ez az Erő Ereje,
mert a Finomat legyőzi és a Nehezet áthatja.
A Világot így Teremtették.
Ez az átvitel varázslata és ennek ez a módja.
Ezért hívnak Háromszor Nagy Hermésznek,
mert a Világegyetem Tudásának mindhárom része az enyém.
Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.
[Hermész Triszmegisztosz : Tabula Smaragdina]


I. Mágia és Hermetika

Mi a Mágia? Hermész Triszmegisztosz titkos tanításának gyakorlata, azaz a Hermetika tudásának gyakorlatba ültetése. A Világ és az Ember abszolút valóságának megértése és megvalósítása - abba az univerzális rendszerbe való belehelyezkedés, amely nem más mint a Teremtett Világ titkos mozgatóerőinek tudása és használata.

Ha meg akarjuk magyarázni, hogy mit jelent a Mágia egy ezoterikus felfogásban, vagyis az emberiség ‘különböző titkos hagyományaiban’, akkor először is segítségül kell hívnunk azt az univerzális rendszert, amely a Hagyománnyal foglalkozik - a Hermetika rendszerét. A Hermetika egy olyan vallási-filozófiai rendszer, mely az emberiség össz-szellemi hagyományát vizsgálja és analitikus, összehasonlító módszerekkel összegyűjti a hasonló elemeket és gondolatokat, melyek saját rendszerének alapjait képezik, s melyet Hagyománynak nevez. A Hagyomány olyan abszolút princípium, mely egy mindenek felett álló, minden további történelmi-, vallási-, művészeti-, vagy akár tudományos jelenség abszolút alapjául szolgáló és annak hátterében megbúvó univerzális rendező elv. Így nincsenek megfogható határai, mivel áthatja az egész világ összes jelenségét. A Hermetika tehát az össz-kultúrák ezoterikus tanításainak komplex rendszere, mely a térben és időben egymástól távol eső tanítások közös elemeit vizsgálja, és ebből épít egy abszolút rendszert. A Hermetika módszere így abban áll, hogy a Hagyomány abszolút elemeire mutat rá az egyes adott jelenségek tárházában. Elkülöníti és beazonosítja a különböző vizsgált szakrális hagyományok és egyéb rendszerek általános elemeit és egy végtelen hosszú analógiás listát hoz létre, mellyel rámutat arra az abszolút elvre, mely az egyes partikuláris, kulturálisan megnevezett manifesztációk mögött áll.

Ahhoz, hogy pontosan értsük a Hermetika fogalmát, el kell helyeznünk az európai szellem-történetben. Azt mondhatjuk, hogy a Hermetika felöleli az európai Hermetizmust, Okkultizmust, Misztikát, Ezotériát és Tradíciót, továbbá a nem európai ezoterikus hagyományakat is (mint pl.: az iszlám Szufi, hindu Tantra, kínai Ji-King, taoista Alkímia, stb.), és a különböző kultúrák vallási-, mitikus hagyományait is (pl.: kezdve az egyiptomi mágiától, a sumér-akkád valláson, a görög mítoszokig, stb.). Mégis meghatározó eleme az európai hagyomány, ezen belül is a Hermetizmus. Természetesen a Hermetika nemcsak a Hermetizmus nagy alakjainak gondolatait tekinti magáénak, hanem (korábbi és) későbbi szerzők munkásságát is. A Hermetizmus mint speciális reneszánszkori filozófiai irányzat sem egységes, hiszen megkülönböztetünk korai- és kései-hermetizmust. A korai-hermetizmus a Corpus Hermeticum gyűjteményben található Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított tanításokat elemezte és interpretálta; hozott létre kommentárirodalmat. A kései-hermetizmus azonos eszméi miatt beemelte rendszerébe korának nagyobb ezoterikus, gondolati rendszereit (pl.: a Neoplatonizmust, a Neognoszticizmust az Alkímiát, a Kabbalát, Tarotot, Asztrológiát és Mágiát), ezért nevezik Okkultizmusnak is. Ezért azt mondhatjuk, hogy a Hermetika is egyiptomi eredetre vezeti vissza magát - Hermész Triszmegisztosz tanításait veszi alapul, de magába olvasztja az olyan önálló filozófiával és praxissal rendelkező ezoterikus rendszereket, mint a Kabbala, Tarot, Alkímia, Mágia, Asztrológia, Szufi, Tantra, Ji-King, stb...

Ezekben a rendszerekben az a közös, hogy minden hermetikus rendszer elfogadja a világ mikro-makrokozmikus azonosságát, vagyis hogy az ember és a kozmosz valójában egyazon princípium, analógiába hozható látszólagos különbözőség. Ezt mondja ki Hermész Triszmegisztosz smaragdtáblája.

Mi tehát a Hermetika? A Világ és az Ember abszolút valósága, univerzális rendszere, mely nem más mint a Teremtett Világ titkos tudása, vagyis az a princípium, amit a Hermetika Hermésznek vagy Pánnak nevez.

Hermész a mindenség. A Hermetikában, csakúgy mint minden más Hagyományban, ő a mindenható, isteni egyisten aspektus. Nincs is más mint Hermész - minden történés ő benne történik. Minden Ő megváltozott alakjában. Változó arcával számtalan alakban megjelenik: Az Alkímiában Ő az Alkímia. Nemcsak, hogy ő a Merkúriusz, de ő a Vénusz, a Nap és a Szaturnusz is. Mint Szaturnuszt "Sol Niger"-nek nevezik az Alkímiában, ezért ő a Fekete Nap. (Hermész planetáris aspektusait persze nem fizikai értelemben kell érteni, hanem mint allegóriákat, melyek a tudat és a világ különböző fázisait jelenítik meg.) Ő az aki megjelenik különböző ‘álruhákban’ egyik arcából a másikra változva - ő volt az egyiptomi Hermes Trismegistos, ő volt Asklepios, vagy Imhotep, ő maga volt Toth, és Toth tanítványa, de néha Toth apja és fia is. Helyenként ő volt Agathodaimon vagy Agathodaimon mestere. Néha úgy jelenik meg mint Asklepios Imhotes, mely a történelmi Imhotep, Hélopolisz építője Asklepiosszal való egyesítését jelenti, hasonlóképpen Hermészhez, aki Agathodaimon fia lett. Nem az egzakt személy számít, hanem ezeknek a szimbólumoknak az elválaszthatatlan egymásba játszása és komplexitása. Ezért Hermész egyben Pán is, aki a görög mitológia és más, a kozmosz és a tudat eredetét vizsgáló írások szerint (pl. Hésziodosz), az Istenek első generációjához tarozik, akik megelőzték a kozmosz keletkezését. Ő a Teremtés előtti progenitor létező mind a mikro-kozmoszban csak úgy mint magában a makro-kozmoszban. Néha leegyszerűsítik mint olyan figurát, aki megjelenik a mikro-makro- és mezo-kozmosz rendszerében, de igazából ő a rejtett negyedik arculat - a mindent egyesítő, isteni aspektus. Ő a létező és nemlétző feletti abszolút aspektus.

Hermész figurája ezért igen korai jelenség; ő a Káosz progenitor létezője, Pán aspektusában. Jobban megértjük mit jelent ez, ha megnézzük mit jelent a Pán. A pan szó azt jelenti, hogy minden. Ezért ő reprezentálja a Világmindenség minden arculatát; a Fizikai Világot, a Lelki Világot, az Ideák Világát, és a mindenek felett álló Isteni Egy szféráját is. Ebben a minőségében Gnosis-nak hívják, mely inkább a “létezés” egyik állapota, mint egy megnevezhető létező. Mint a legelső, isteni, örök teremtő elvet Pan pangenitor-nak nevezik - ő “a mindent teremtő”, de nevezik Pan panfager-nek is, “a mindent elpusztító”-nak is. Mint az univerzum örök mindenség aspektusa, a világ két alapvető aspektusának megnyilvánítója, a Teremtésé és a Pusztításé. Mint Pán sötét aspektusa ő lesz Dispater, az Alvilág Atyja, Dis királya. Mint látjuk Pán olyan ambivalens figura mint Toth-Hermész-Merkúriusz: van egy sátáni arculata, a szaturnikus, Sol Niger arc, a víz alatti világ káoszának arca, az alvilág arca; és van egy szellemi, Nap arca - a létezés feletti mindenség arculata.

Hermész tehát maga a Világ, maga a Hermetika Rendszere. Mint ilyen az univerzális ember prototípusa, archetípusos képzete. Mint Világ kétfajta arculatot tükröz - az Ember kétfajta arcát : az isteni és sátáni arcot. Hogy az isteni valóságot kutató ember melyiket teszi sajátjává az a Hermetika Tudományának módszertani kérdése lesz. A Hermetika abszolút célja az ember spirituális- és szellemi valóságának megtalálása és kiterjesztése a teljesség felé. Mint ilyen, tudományos módszert kínál az ember teljességének elérésére. Ezen tudományos praxis jelentős részét képezik a Hagyomány Ezoterikus Rendszerei, mint olyan univerzális rendszerek, melyek felfedik az ember rejtett szellemi képességeit, és rávilágítanak a világ rejtett arculatára. Olyan “okkult titkokat” tárnak fel, melyek elzártak a hétköznapi tapasztalástól - kinyitnak bizonyos mágikus Kapukat. Azonban önmagukban nem kínálnak abszolút módszert vagy értelmezési megoldást ezen új tudati-tereket illetően. A fokozatos, beavatási rendszereken alapuló hermetikus praxis lesz az módszer, mely lehetővé teszi a mágikus rendszerek által feltáruló tudás-tartományok célszerű használatát, keretet szabva az amúgy önmagukban nem megálló tudati tapasztalatoknak. Ezért a Hermetika eszközszinten foglalkozik mágikus rendszerekkel. Amivel a Hermetika túllép az ‘egyszerű’ Mágián az az, hogy nem áll meg az ebben feltárulkozó élményvilágnál, hanem módszert ad ezek megértésére és kezelésére - túlmegy rajtuk az isteni, örök pont irányába. A Hermetika a teljes igazság kutatása - az ember teljességének keresése: a testi-, lelki-, szellemi-tökéletesség megvalósításának tudománya.


II. Mágikus alapok

Kezdetben volt a Káosz, a rendezetlen Mindenség (zimzum meo), amely maga a teljes Üresség (keroma) volt. A rendezetlen mindenség szféráján túl volt a Végtelen Fény (en sof aur), mely az abszolút Semmi (ayin) és az abszolút Minden (ayin sof) volt - a teljes Telítettség (pleroma). A Teremtés nem más mint a végtelen, isteni Fény útja, mely maga köré rendezi a rendezetlen mindenséget, és kiáradásában négy világot hoz létre: az Aziluth (“kiárdás”), a Beriah (“teremtés), a Yetzirah (“megformálás”) és az Assiyah (“cselekvés”) világát. Az Aziluth az Ég és Föld távolságát választja el a Semmitől. Az Aziluth az a Világ, melyet a meg nem nyilvánultból Isten Tíz Hangja hívott életre. A látomásos kabbalista mű, a Síúr Qomá részletes leírásai, sőt a Zóhár is ezeket az Első Ember (Adam Kadmon) mivoltára vonatkoztatják. A fej, a szakáll, akár még az isteni test méretei nem egyebek, mint az Aziluth világának lefektetésére szolgáló metafizikus jelképek. E nélkül a természeti ember mit sem tudna a Kiáradás Világáról. A Végtelen Fényből áradt ki, így az egymástól elkülönülő világok, az Aziluth négy szintjéből áramlanak elő. Így az isteni teremtő erőből születik meg a Beriah, azután az isteni erő továbbárad, s a Teremtés Világából felmerül a Yetzirah, majd a Formálás Világából létrejön a legalsó világ, a Készítés Világa, az Assiyah. Ily módon rendre három alsóbb világ keletkezik a Változatlan Egység Isteni Világán belül. A legfelső világ az örök, isteni világ egységét jelenti - ez a Tűz, az Isten Fénye; a második világ az attól elkülönülő szellemi világot - ez a Levegő, az Ember legfelső attribútuma; a harmadik világ az abból lebomló lelki világ - ez a Víz, az Ember lelkisége; a negyedik világ a teremtés végét jelentő anyagi világ - a Föld, az Ember teste.

Ezért a Teremtés jelenti egyszer a Világ teremtését, továbbá az Ember teremtését is; ugyanakkor ez a kettő egy és ugyan az. Az a törvényszerűség, ami megfigyelhető a körülöttünk lévő világban, magában az emberben is ugyanúgy felfedezhető - nincs különbség; ugyanazok az erők építik fel és mozgatják az embert, mint a külső világot. Ezért a teremtés folyamata az emberben végbemenő folyamat is. Így megfordítva a Teremtést, az Ember visszajuthat Istenhez, eljuthat az unio mysticaig.

A Világban megnyilvánuló isteni hierarchia sok struktúra formáját fel tudja venni, így a minket körülvevő struktúrában, a Világban is megnyilvánul. A Paradicsom fogalma, vagyis ‘valami ami körbe van kerítve’ (ld. avesztán pairi+díz), ezért eredetileg a Világ fogalmát jelentette - azét az univerzumét, melyet Isten Teremtett. Ezt a struktúrát, mely az élet középpontját szimbolizálja, a Kabbala Gan Eden-nek “világ kertnek”, vagy simán pardes-nek “kert”-nek nevezi. Ez szimbolikusan magát az egész Világot jelenti, hiszen egy teljesen körülvett egészet jelent, valamit ami határok közé van szorítva. Mivel a héberben a szó ‘teste’ csak mássalhangzókból áll, a pardes szó mássalhangzóit írjuk csak le, megkapva a PRDS betűket, melyek kijelölik nekünk az univerzális négyességet, a Teremtett Világ négy égtáját; vizsgálódásunk alapjait.

A négy betű adja ki a Világ szimbolikus képét, mely egy vertikalitást jelöl ki középen - a világ tengelyét, a világ közepén elhelyezkedő Világfának vertikalitását. Ez az Éden Kertjének közepén álló Élet Fája, mely a Világfa, a Kabbalista Fa, a Világhegy, ahová a neofitának el kell jutnia ahhoz, hogy megkapja a beavatást, ahol elkezdheti lassú felkapaszkodását az isteni régiókba. Ez a négy betű hozza létre a Világot, a Kertet, mely minden négyesség szimbóluma, az Teremtett Univerzum maga.

A pardes, - a Kert - a Világmindenség szimbolikus megnevezése, a világban rejlő titkok allegóriája, mely ugyan azzal a struktúrával rendelkezik, mint az emberi tudat. Négy abszolút valóságból áll össze, mind horizontális, mind vertikális értelemben - a megértés négy különböző szintjével rendelkezik, melyek számára az egyénnek ki kell nyílnia ahhoz, hogy eljusson a legfelső tudatossághoz: eggyé váljon Istennel. Ez a tetraszómia; az a megnyilvánuló négyesség mely minden hagyományban megjelenik, kifejezve ezt az univerzális elvet és princípiumait. Ezért a Hermetika szellemében, a teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat azon négyességek közül, melyek a világ felfogásának négy szintjét (a négy világot) fejezik ki:

Az ember és a világ négyessége: anyag, lélek, szellem, és isteni természet. A négy Első Elem; Föld, Víz, Tűz, és Levegő. Az egyiptomi hagyományban a világ szempontjából a Menny négy irányának őrzői; Hapi (a Majom - Észak), Thamutet (a Sakál - Kelet), Quebsenut (a Sas - Nyugat), és Amset (az Ember - Dél), vagy a négy fő Isten Re, Su, Geb és Apis. A keresztény hagyományban, a négy lelkes állat; a Bika, a Sas, az Oroszlán, és a Kerub vagy Ember. A zsidó hagyományban, a Shem ha Meforash, Isten legkülönlegesebb neve, a négy attribútummal, melyet a YHVH betűk jelölnek, s melyet ha egymás alá írunk héber betükkel, az ember alakját adják ki. A kabbalista hagyományban a Négy Világ mellet, a Hayot ha Kodesh, a Keter Szefirája körül álló négyarcú angyalok. A hindu hagyományban Bráhma Négy Arca. A görög hagyományban; homo sharks, homo psychikos, homo pneumatikos, és gnosis. A püthagóreuszi hagyományban a tetrakthüs; monas, dias, trias, és tetrad, vagy 1, 2, 3, 4. A latin hagyomány négy Világa; Creatio Facta, Creatio Formata, Creatio Creata, Creatio Emanata, és vagy ahogy máshol nevezik; Cosmos, spiritus mundi, anima mundi, és solum. A Kübalion hagyományban; Fizikai Világ, Asztrál Világ, Mentál Világ, és Szellemi Világ. Az ezoterikus exegézis szempontjából, az indiai hagyomány sukta, upanisad, suttra, és bráhmanaja, ugyanúgy mint Goethe irodalom felosztása poézisre, teológiára, filozófiára, és prózára. De a végtelenségig folytathatnánk a listát...

A Kabbala négy világa, az isteni manifesztáció négy szintjét jelöli, meg mely a Világ teljességét adja meg. Az Assiyah, a Cselekvés világa az elemek és a velük való akcionalitás világaként a legalsó. A Yetzirah, a Formálás világa, az e felett elhelyezkedő lelki világ. A Beriah, a Teremtés Világa az ezt irányító, átható szellemi világ. Az Aziluth pedig az ezt átjáró emanációk isteni világ. Ezt a tetrapthüszt jelöli ki a prds négy mássalhangzója is, mely a manifesztálódott világ ezen négy rejtett valóságáról árulkodik. A prds a világ felfogásának és tapasztalásának négy különböző szintjét jelenti - a világ értésének négy szintjét, mely a világ felfoghatósági szintjeinek felel meg. Így a P a Pesat-nak felel meg, R a Remez-nek, D a Drus-nak, S a Sod-nak. Ezek tehát nemcsak ezoterikus exegetikai szintjek, hanem a Világ értésének, és rejtett teljességének nevei, melyek csak a beavatottak számára válik tapasztalhatóvá, érthetővé. A Pesat a tömeg szintje - az Assiyah Világában létező ember; a Remez a tömegembert meghaladott reprezentatív ember szintje - A Yetzirah Világában létező ember; a Drus a király vagy pap szintje - A Beriah Világában létező ember; és a Sod a Világot meghaladott, mágussá vált Világember szintje - Az Aziluth Világában létező ember. Az egyiptomi hagyományban ez az ember három lelke: a Ka, a Ba, és az Ah lélek plusz örök isteni természete. A Ka a test szintje, a Föld, a Bika, a héber nefes vagy a szufi nafs megfelelője. A Ba a lélek szintje, a Víz, a Sas, a héber ruah vagy a szufi rahe megfelelője. Az Ah a szellem szintje, a Tűz, az Oroszlán, a héber ruah ha kodesh megfelelője. Míg az isteni természet, a három egysége, a láthatatlan Levegő, az Angyal, a héber kerub vagy KaBalAh.

A Négy Világ, az ember szellemi felemelkedésének a négy állomása is. Ezek az állomások vannak részletesebben kidolgozva a kabbalista Fa szimbolikájában, ahol ez a kiteljesedés a tíz szefirához kötötten jelenik meg - a szellemi út tíz lépcsőjében, melyet végigjárva az ember eggyé válik Istennel. Olyan bibliai allegóriák, mint Ezékiel látomása, Jákob Lajtoriája, Ábrahám botja, Mózes Tíz Parancsolata, vagy ezekhez köthető más filozófiák tanításai, mint Hermész kígyós botja, a görög szférák tanítása, az újplatonista emanációk tana, a hét bolygóhoz kötött szférák tanítása, a hindu jóga hét csakrájának tanítása, stb. mind ugyan ennek az igazságnak más megfogalmazásai. De ha kicsit kitekintünk ugyanezt találjuk a tibeti chod és mandala tanításban, a buddhista párada rendszerben, az indiai jóga és tantra yantra rendszerében, az iszlám sufi a’yán thábitah tanításában, ez európai mágia okkult kulcsok tanításában, az alkímia transzmutáció elméletében, a babilóniai asztrológiában, a mitráz hagyomány vagy a nesztóriánus kereszténység, stb. tanításaiban is.

A hermészi kaduceus szimbolikájában jól megjelenik az isteni erők alászállása. A kettős kígyós bot három találkozási pontja a test, lélek, szellem erőpontjait reprezentálja, míg a két kígyó fejének találkozásánál a szárnyas skarabeusz az újjászületett ember szimbóluma. Nevezik lúz-nak "isteni kőnek", vadzsrá-nak "gyémántjogarnak", lapis ex celsis-nek "mennykőnek", lapis philosophorum-nak "bölcsek kövének", keter-nek "koronának", polárizs-nak, merkábáh-nak, istár-nak, sztella márisz-nak azaz "sarkcsillagnak", stb. Ez Hermész szintje, a Világ háromas tudása, a gnózis, a papkirály fáraó állapota, melyben egyesül minden ellentét, a női-férfi dualitás, a Síva-Sakti kettősség: a szigor és a könyörület.

A fekete kígyó a világot átható női, lunáris, dinamikus energiákat, a fehér kígyó a férfiúi, szoláris, statikus energiákat jelzi. Kettőjük egymásba fonódása hozza létre a központi 'botot', a vörös ösvényt, amely a leszálló isteni erők villámútja. A hindu jógában úgy nevezik: idá, pingalá és szusumná. Ezekben a finomenergetikai csatornákban mozognak a hatalmas Kundalíni isten erői.

Hasonlóan fontos szimbólumrendszer a kabbala. A Kelippot tanítás szerint a Végtelen Fény kiáradása tíz héjat hoz létre az abszolút isteni közép körül, vagy ahogy a Szefirák tanítása fogalmaz, tíz ‘csomót’ hoz létre az isteni világból leszálló úton, megalkotva a Kabbala legelterjedtebb szimbólumát a Kabbalista Fát. Ezek: Keter, Hokmah, Binah, Hesed, Gevurah, Hod, Necah, Yesod, és Malkhut. Legfelül vagy középen van a meg nem nyilvánult létezésből kilépő Akarat, a kiterjedés nélküli pont, minden létező eljövendő forrása, melyet az Első Koronának, Az Öregnek, vagy a Fehér Fejnek is hívnak - ez a Kiáradás oka, Isten megnyilvánuló ereje. Innen árad ki a Tíz Hang, amelyek létrehozzák a relatív világot. A Tíz Isteni Alapelv, Isten attribútumai, vagyis a Szefirák egy szemvillanás alatt szikráznak föl, akár egy örök Villám. A Hagyomány szerint a Szefira (sefirot) szó szerint zafírt vagy felszikrázó fényt jelent, de nevezik számnak, fokozatnak, edénynek, erőnek, köntösnek, koronának, Isten belső arcainak, vagy Ősidőknek is. A szefirák sorban a Fa csúcsán elhelyezkedő Keter (Korona), majd onnan lefelé a Hokmah (Bölcsesség), a Binah (Megértés), Hesed (Könyörület), a Gevurah (Ítélet), a Tiferet (Szépség), Necah (Örökkévalóság), a Hod (Visszaverődés), a Yesod (Alapzat), végül pedig a Malkuth (Királyság). Egyik-másik szefirának több neve is van; a Gevurah-t, melynek szótöve annyit tesz Hatalom, Dínnek vagy Pehádnak is nevezik, mely Ítéletet és Félelmet jelent, míg a Hod és Necah szefirákat Dicsőségnek és Győzelemnek is fordítják.

A Keterből, az első Koronában a tökéletes magnyilvánuló Egység kettéhasadt, s a Hokmah (Bölcsesség) volt az első princípium, mely kivált az aktív Akaratból, míg a Binah (Megértés) volt ezen aktív gondolat passzív megformálása. E három szefirát a Mennyeieknek nevezik, s az Örök Istenit képviselik a Megnyilvánuló Létezésben. Õk a Szentek Szentje, az Apa és Anya princípiumai. Szerepük a világ rendszerében, hogy jellemezzék a Szigor és Könyörület egymást kiegészítő két pólusát - a Fa két oszlopát, mely a földi szférákban mint Erő és Forma jelenik meg. Az Akarat a központi oszlopon lefelé sugározva áttöri a nem-szefira Daat (Tudás) képviselte hézagot, hogy magába szívja a Világ aktív erőit. E hézag Szakadékként ismeretes, mely biztosítja az erők föl-le áramlását az Isteni Világból, s lehetőséget biztosítson az Istenhez való visszataláláshoz. A kiáramló isteni erő a Hesednél (Könyörület) éri el az Erő pillérét - ez a mindent átformáló, aktív cselekvő erő elve. Itt növekszik és terjed ki a megnyilvánuló létezés, ami azonban szétszóródna, ha a Gevurah (Ítélet), a Korlátozás elve nem tartaná kordában. Ez egyúttal megvilágítja, miként hatnak egymásra a szefira párok végig az egész Fán, kiegyensúlyozva, ellenőrizve egymást. Miközben felülről irányítják őket, hasonló szabályozó szerepet töltenek be az alsóbb szefirákkal szemben, ahová az isteni erőt irányítják.

Amikor az egyik vagy másik pillér válik dominánssá, akkor vagy túlgerjed a ‘rendszer’ a túlzott aktivitástól, míg a másik esetében magába roskad a túlzott magába fordulástól. Ahogy a Talmud fogalmaz: “Szigor vagy Ítélkezés nélkül eluralkodna a világon a gonosz, Könyörület nélkül viszont elviselhetetlenül zord volna a létezés.” A megfelelő egyensúly beállításával azonban a Világ harmonikussá válik. Hasonló módon működik maga az Ember is. Az ember szervezetében is elengedhetetlen a megfelelő egyensúly - a növekedés vagy visszafogottság, az Erő vagy a Forma túlhajtása betegséget, akár halált is okozhat. Ugyanez a helyzet a Nagy Fa esetében is - mindkettő ugyanazon az elven alapszik.

A Villámfény útját követve a Hesed és Gevurah közti kapcsolat teremti meg a Tiferet (Szépség) szefiráját a központi tengelyen. Ezt az alsó hármasságot a Kabbala az Isteni Érzelem és Erkölcs hármasságának nevezi. A Tiferet a Fa szívében helyezkedik el, félúton fekszik a legfelső és a legalsó szefira között. Gyújtópont, egyesítve és kiegyenlítve az itt kereszteződő ösvényekből áramló erőket. Salamon Trónusának nevezik, hiszen összeköttetésben áll a Bölcsesség és Megértés, valamint a Könyörület és Ítélet szefirákkal, csakúgy mint az alsóbbakkal. Mivel a Daat nem-szefirája alatt helyezkedik el, “Te”-nek vagy “Szent Áldott Legyen Ő”-nek is nevezik, az isteni jelenlét megnyilvánulására utalva a Létezés Szívében.

A Necah (Örökkévalóság) és a Hod (Visszaverődés) a két legalsó szefira a két szélső oszlopon. A Necah az Erő oszlopán erőt áramoltat az alsóbb világba, míg a Hod visszaáramoltatja ezt a Fa mentén. Ez azért lehetséges, mert tíz menóra volt hajdanában a Templomban, ahol minden egyes Fa az Aziluth Nagy Fájának egy-egy szefiráját képviselte. Ez előmozdítja a szefirák egymás közti kapcsolatait, s lehetővé teszi, hogy az egyes szefirák egyszerre fejtsék ki saját jellegükből adódó erőiket és a Fa teljes erejét is. Ezért a Hodot és a Necaht Seregnek is hívják, hiszen ezek az isteni passzív erő és aktív erő mindkettőjét magukban foglalják. Ők az Első Ember (Adam Kadmon) jobb és bal lába, hiszen õk tartják fenn az egész létezést.

A Yesod (Alapítás) a Fa Alapzata, hiszen a felsőbb szefirák erejének egységét jelenti a kezdet és a vég között oda-vissza feszülő Nagy Húron. Innen száll alá a koncentrált isteni erő a Malkuthba (Királyság), mely az Erő, Forma, és Tudatosság egységéből alakulva az Isteni Lényeg legsűrűbb, egyúttal leggazdagabb elegyét képezi. Ez a mi Anyagi Világunk. Mivel a Malkuth az egyetlen szefira, mely nem áll közvetlen összeköttetésben a Tiferettel, a Yesod egyszerre tölti be a híd és az akadály szerepét a le- és feláramló isteni erőknek. A Yesod lesz az isteni világokba vezető Út kapuja és kulcsa. Az összes alsó szefira gyújtópontja, és az isteni megnyilvánulás utolsó lépcsőfoka. A Yesodban ölt alakot az isteni kiáradás és lehel életet - ömleszti át az Isteni Akaratot - a Malkuth anyagiságába. A Malkuth tehát az Isteni Jelenlét (Sekinah) lakhelye. Mivel az Aziluth legelemibb szintjét képviseli, egyúttal utolsó stádiuma Adam Kadmon Megnevezésének, Teremtésének, Alkotásának és Készítésének.

Ez az Ősfa, mely a Teremtés képlete, minden további teremtett, megformált és készített valóság univerzális mintája - a Világmindenséget kormányzó törvények foglalata - a Világ és az Ember abszolút valósága.


Ajánlott Irodalom

Hermész Triszmegisztosz : Tabula Smaragdina & A Jó Pásztor [Farkas, 1995 Budapest].
Hermész Triszmegisztosz : A Tökéletesség Útja [Farkas, 1994 Budapest].
Kurt Seligmann : Mágia és Okkultizmus az európai gondolkodásban [Gondolat, 1987 Bp.].
Fónagy Iván : Mágia [Tinódi, 1989 Budapest].
Hans Biedermann : A mágikus mûvészetek zseblexikona [Szépirodalmi, 1989 Debrecen].
Agrippa von Nettensheim : Okkult filozófia [Hermit, 1999].
Eliphas Levi : A Nagy Mágia Dogmája és Rituáléja [Hajja & Fiai, 1992 Gyula].
Eliphas Levi : A Mágia története I.-II. [Kássa László, 1998 Miskolc].
Hans-Peter Waldrich : Ezoterika [Édesvíz, 1991 Budapest].
Ylaster Daleth : Rejtett Erõk - Mágia [Édesvíz, 1992 Budapest].
W. Charon : Atlantiszi Mágia [Média, 1990 Budapest].
Szepes Mária : A Smaragdtábla [Arkánum, 1994 Sopron].
Abramelin Szent Mágiája [Kássa László, 1998 Miskolc].
Clavicula Salamonis [Kássa László, 1998 Miskolc].
Necronomicon [Vallhalla Páholy, 1995 Veszprém].
Donald Tyson : A Varázstükör [Háttér, 1991 Budapest].
W. Charon : A Misztikus Út [Vízöntõ, 1993 Budapest].
ZÓHÁR - A Ragyogás Könyve (Bíró & Réti ford.) [Vízöntõ, 1990 Budapest].
ZOHAR – Ragyogó Fény (Bíró Anna ford.) [Farkas Lörinc Imre, 1997 Budapest].
Z’ev ben Shimon Halevi : A Kabala útja** [Gabriel, 1994 Budapest].
Papus : Kabbala [Hermit, 1999].
Ronald Goetschel : A Kabala [Akadémia, 1992 Budapest].
Will Parfitt : A Ragyogás Könyve - Kabbala [Édesvíz, 1993 Budapest].
Ted Andrews : Egyszerûsített Mágia [Hajja & Fiai, 1992 Debrecen].
Gershom Scholem : A Kabbala helye az európai szellemtörténetben [Atlantisz, 1995 Bp.].

 

Tarr Dániel
Mágikus Tudományok

“A Mágia a Természetről szóló Bölcselet Legmagasabb, leginkább Abszolút és Isteni formája, ami csodálatos műveleteiben és műveiben a dolgok belső és rejtett természetének helyes megértése által előrehaladott; így az igaz hatások (Közvetítők, Actives), a megfelelő befogadókra (Fogadók, Passives) alkalmazva, furcsa és ámulatba ejtő hatásokat hoznak létre. Miután a Mágusok alapos és gondos kutatói a Természetnek: ők, jártasságuk által képesek olyan hatást létrehozni, ami a hétköznapi ember számára csodának tűnik.”
(Lemegeton vel Clavicula Salamonis Legis)


Definíció: A Mágia olyan Tudomány és Művészet, amely az Akarattal összhangban lévő változást hoz létre.

Posztulátum: BÁRMILYEN kívánt változást el lehet érni, ha alkalmazzuk a megfelelő fajtájú és mértékű Erőt, a megfelelő módon, a megfelelő közvetítőn keresztül, a megfelelő tárgyra.

Theorémák:

1) Minden szándékos (akaratlagos) cselekvés Mágikus Cselekedet.
2) Minden célját elért cselekvés megerősítése a posztulátumnak.
3) Minden eredménytelenség azt bizonyítja, hogy a posztulátum egy vagy több előfeltétele nem teljesült.
4) Akármilyen Változás létrehozásának első feltétele, a körülmények minőségi és mennyiségi megértése.
5) Akármilyen Változás létrehozásának második feltétele, a szükséges erők helyes mozgásba hozatalának gyakorlati képessége.”

(Aleister Crowley: Magick in Theory and Practice)

A Mágikus Jelenségek, azonban egy alosztályba soroltatnak, mivel ezek akaratlagosak, és okukként ‘valóságos’ jelenségek egy sorozata áll, amit a Ceremonális Mágia műveleteinek nevezünk.

Ezek a következőből állnak: 1) Látvány. (A kör, négyzet, háromszög, stb.) 2) Hang. (Az Invokációk.) 3) Szag. (A Füstölők.) 4) Íz. (A Szakramentumok.) 5) Érintés. (lásd 1.) 6) Elme. (Mindezek kombinációja és a jelentőségükre való reflexió.)

Ezek a szokatlan benyomások (1-5), szokatlan tudati változásokat okoznak; így ezek összhatása (6) is szokatlan természetű. Ennek újra kivetülése a látszólagos jelenségvilágba éppen ezért szokatlan.

Ebben áll a Ceremonális Mágia műveleteinek és hatásainak valósága...”

(Aleister Crowley: Goetia)


A Mágia abszolút célja az ember ráébresztése saját spirituális- és szellemi valóságára és annak kiterjesztése a teljesség felé. Mint ilyen, módszert kínál az ember magasabb dimenzióinak elérésére. Ezen praxis elsődleges részét a hermetikus hagyomány ezoterikus rendszerei képezik, melyek olyan univerzális rendszerek, amelyek felfedik az ember rejtett szellemi képességeit, és rávilágítanak a világ rejtett összefüggéseire. Olyan “okkult titkokat” tárnak fel, melyek elzártak a hétköznapi tapasztalástól - kinyitnak bizonyos mágikus 'kapukat'. Azonban önmagukban nem kínálnak abszolút módszert vagy értelmezési megoldást ezen új tudati-tereket illetően. A fokozatos, beavatási rendszereken alapuló hermetikus (mágikus-) praxis az a módszer, mely lehetővé teszi a mágikus rendszerek által feltáruló tudás-tartományok célszerű használatát, keretet szabva az amúgy önmagukban nem megálló tudati tapasztalatoknak. A Mágia az igazság kutatása - az ember teljességének keresése: a testi-, lelki-, szellemi-tökéletesség megvalósításának tudománya.

A Mágiában alapvető megkülönböztetés a „Felső Mágia” vagy Magia Divina (isteni mágia) és az „Alacsony Mágia” vagy Magia Homine (emberi mágia) radikális különválasztása. Az Felső Mágia olyan mágikus műveleteket takar, amelyek a világ rendjének megerősítését eredményezik, így az isteni akarattal egységben működnek. Az Alacsony Mágia ezzel szemben a varázslás, azaz a túlvilági erők hasznossá tétele végletesen személyes érdekeknek alávetve, (gyakran az embertársakat megkárosító szándékkal). A mágia fogalmát ezzel szemben értékelésmentesen használjuk. A Mágia valójában olyan gyakorlati, módszertani 'tudományok' gyűjtőfogalma, amelyek bizonyos célok elérése érdekében kialakított módszerek és szabályok összefüggő rendszereit jelentik.


I. A Mágikus tudományok

Magia Naturalis (Természetes Mágia) – a 15.-17. században kedvelt megnevezés, amely csak a töredékesen felfogott természeti erőkkel (magnetizmus, elektromosság) való foglalatosságot jelenti elsősorban. Célja a természeti erők feletti uralom megszerzése (volt). Sok mai természettudomány köszönheti létét a Természetes Mágiának, mint például az orvostudomány, a biológia, a fizika, a kémia, optika, stb. Olyan 'tudományok' tartoznak ide mint a szimpatetikus mágia, asztrológia, alkímia, kiromantia, metoszkópia (fiziognómika), karakterológia (pl.: arcformákból levont személyiségtípusok), álomfejtés, stb.

Fontos természet-mágusok: Hieronimus (Geronimo) Cardanus, Giambattista della Porta, Caspar Schott, Mizaldus, Friedrich von Johann Flemming és Johann Samuel Halle.

Teurgia (Angyal vagy Szellem idézés) = „Fehér Mágia” – Olyan mágikus művelet, amelyet jó szellemek vagy angyalok segítségével hajt végre a mágus. Az idézéseknek olyan formája, mely során a mágus intelligenciákkal és démonokkal kerül kapcsolatba. A természetfölötti lények titkos nevének, a megidézés alkalmas időpontjának, a ruházat, a füstölőszer helyes kiválasztásának, a megszólítás módjának ismeretén, valamint annak tudásán alapszik, hogy miképpen lehetnek a megidézett szellemek a mágus szolgálatára.

Fontos teurgisták: Petrus Aponensis, Valentin Weigel, Giordano Bruno, John Dee, Jean Belot, Giuseppe Francesco Borri, Pszellosz Mihály, Agrippa von Nettesheim, Paracelsus, és Trithemius.

Goetia (Idézés) = „Fekete Mágia” – Tiltott, természetellenes mágiaként (magia innaturalis prohibita) is ismert tudomány. Olyan varázslatot jelent, mely túlnyomóan a Nekromantia-t, halottidézést, vagy Nigromantia-t, démoni lények megidézését jelenti blaszfémikus szertartások segítségével.

Nekromantia (Halott idézés) – Olyan mágikus művelet, mely során egy megholt személy, vagy egy „flaga” (személyi és családi védőszellem) jelenik meg valamilyen formában. Általában varázsmondókák (inkantáció), rítusok (ceremónia) és áldozatok segítségével hívják elő a halott szellemet. A Nekromantián belül megkülönböztetünk Scyomantia-t – amikor csak a halott árnyképe jelenik meg –; és Nekyomantia-t – amikor a halott teste újra felegyenesedik, de ehhez véráldozatra is szükség van.

Nigromantia (Démonidézés) – Olyan varázslat, amelyet a mágus az ördög vagy más démonok segítségével hajt végre. A démonok a ráolvasás (conjuratio) folytán arra kényszerülnek, hogy a nigromanta szolgálatába álljanak. A Nigromantia általában rosszhírű helyeken (romok, vesztőhelyek és keresztutak) zajlik, ahol varázsköröket rajzolnak a földre, mely köré mágikus karaktereket rajzolnak, valamint a démonok neveit. A varázslónak vigyáznia kell a jelentkező démonok mindenféle cseles csábításaitól, amellyel rá akarják bírni, hogy kilépjen a körből, mert akkor kiszolgáltatottá válik nekik. Gyakran füstöléssel vonzzák oda a démont, akit addig gyötörnek varázsigékkel, míg meg nem teszi, amit a varázsló kér. A Nigromantiához tartozik az Exorcizmus (démonűzés) is, amikor is a démonokat a megszállottak elhagyására kényszerítenek. A megszállottság (obsessio) kezelése külön 'tudományág'.

Fontos exorcisták: Vespasianus és fia Titus, Nicolaus Blume von Dohna, Maximilian von Eynatten, Girolamo, Johann Joseph Gassner és Franz Anton Mesmer.

Maleficium (Boszorkányság) – A hagyomány olyan mágikus cselekedeteket kapcsol ehhez a fogalomhoz, mint az időjárási varázs; a szerelmi varázs; a hullák testrészein való manipulációk, különösen a felakasztott emberek testrészeivel a varázsszerek elkészítésénél; a képvarázs (invultulatio); az átkozás (pl.: betegséggel, vaksággal való megrontás); az istenkáromló szokások (pl.: ostyagyalázás); valódi bűntettek (pl.: terhes nők meggyilkolása, hogy a meg nem született magzat szívéből varázsszert készítsenek), stb.

Diabolica (Diabolikus (Ördögi Mágia)) – A keresztény nyelvhasználatban feltűnő kategória, amely a démonikus erők alkalmazását értik az ember szolgálatában. Azonos a varázslattal, azaz olyan a mágikus művelet, amikor az ember önkényesen kezeli a természetfölötti, titokzatos erőket. Ez már önmagában – mindegy, hogy az eközben megadott cél megvetendő-e vagy sem – Isten ellen való súlyos bűnnek tekintették.

Mantika (Jövendölés) – A jövőbelátás tudománya. Számtalan formáját ismerjük:

Aeromantia: jóslás levegőből és a felhők mozgásából

Alectryomantia: jóslás az abc-re szórt magokból, oly módon, hogy egy kakas felszedegetett egy-egy szemet és az ily módon feljegyzett betűk nevekké és szavakká állnak össze.

Alphitomantia (aleuromantia): jóslás lisztből.

Asztromantia: jóslás a csillagok és bolygók mozgásából = Asztrológia

Axinomantia: a lazán fogott fejsze mozogni kezd, ha kiejtik a bűnös nevét.

Belomantia: jóslás a nyíl röptéből.

Bibliomantia: valamilyen könyv vaktában való felütése és valamilyen tetszőleges hely pálcikával való megérintése. Az ott talált kifejezés felvilágosítást ad a feltett kérdésről (pl.: sortes Vergilianae). Kedvelt könyvek a Biblia és Vergilius Aeneis-a. = az ókori stichomantia.

Cephaleonomantia: jóslás valamilyen állat fejmozdításából, általában a szamáréból.

Chiromantia: tenyérjóslás, amely elsősorban a tenyér alakja és a kézhajlat barázdái közti megfeleléseket veszi figyelembe. Az egyes dombok és vonalak asztrológiai kapcsolatát is figyelembe veszik. Mi több egyes tenyérjósok a tenyeret az egész makrokozmosz lenyomatának tekintik. A Chiromantia-t tekintik a szignatúratan egyik fajtájának is.

Fontos chiromanták: Eumolposz, Helenosz, Artemidorosz, Andrea Corvo de Mirandola, Tricassa de Cerasari, Belot, Desbarolles, Robert Fludd, Agrippa von Nettesheim és Cheiro.

Coscinomantia: jóslás szitából.

Daphnomantia: jóslás babérlevél segítségével.

Dactyliomantia: hajszálra akasztott gyűrű lengetése abc vagy vizescsésze fölött.

Geomantia: „pontozóművészet” – a jós gyorsan és vaktában 16 sornyi pontot rak viaszba, homokba vagy papírra, ezeket aztán 12 mezőből álló négyzet, a „geomanciai tükör” segítségével elrendezi és asztrológiai szempontok alapján magyarázza. (Hasonló rendszereket találunk Kínában, Nyugat-Afrikában és Elő-Ázsiában.)

Fontos geomanták: Agrippa von Nettesheim, J.F. Buddaeus, C. Peucer, Valentin Weigel, H. de Pisis, W. Abraham, J. Bolte és R. Jaulin.

Hieroscopia: jóslás megszentelt tárgyak segítségével.

Hepatomantia (heptoscopia): jóslás a májból = az ókori haruspicium.

Kristallomantia: Kristállyal való jövendölés, tágabb értelemben a tükröző tárgyak által (pl.: kristálygömb, varázstükör, üveggolyó, stb.) által létrehozott látomások értelmezése. A Kristallomantia válfaja a tükröző vízfelület általi jövendölés (Hydromantia és Gasztromantia). A varázstükröt koncentrációs eszközként is használják belső víziók gerjesztésére (katotromantia).

Fontos Kristallomanták: Guillamue de Paris, M. Michel de Nostradamus, John Dee, Emanuel Swedenborg, Potet, Cahagnet és Cheiro.

Oneiromantia: jóslás álmokból. Gyakran a templomban való alvást (inkubáció) jelenti.

Fontos oneiromanták: Arisztotelész, Cicero, Artemidorosz, Szünésziosz, Agrippa von Nettesheim, Albertus Magnus, Marsilio Ficino, Cardanus, és Anhorn.

Onymantia: a Kristallomantia egyik változata.

Orneomantia (ornithomantia): jóslás a madarak röptéből = az ókori augurium.

Pegomantia: jóslás forrásokból.

Rhabdomantia: jóslás a varázsvessző segítségével.

Tetratoscopia: a prodigiumok („csodajelek”), azaz feltűnő események profetikus értelmének megfejtése.

Xylomantia: jóslás pálcák vagy kockák segítségével = az ókori sortilegium.

Szignatúratan : (A Signatum tudománya) – A megfelelések (analógia) szisztematikus kutatása. Vagyis a planéták, növények, más teremtmények, az emberi test tagjai vagy ennek részei közt tapasztalható hasonlóságok és összefüggések módszeres vizsgálata. (Pl.: a mézfűnek szív alakú a levele, ezért jó szívgyógyszer készíthető belőle; a földi giliszta a köszvény gyógyszere, mert úgy meggörbül, mint a köszvénytől meggörbült végtag, stb.) A szignatúratan a mai homeopáthiában él tovább.

Fontos szerzők: Jakob Böhme, Giovanni Baptist, Marcantonio Zimar

Szigilliumtan : (A pecsétek tudománya) – Elsősorban amulettek, talizmánok, medalionok és szigilliumok készítése. Az amulett mágikus védőeszköz bizonyos ellenséges hatalmak ellen. A talizmán szerencsét hozó mágikus tárgy, általában abraxasgemmákkal, karakterekkel és héber szerencsehozó formulákkal ellátott gyűrű vagy nyaklánc. A medalionok többféle célból készülnek, készítésekor figyelembe veszik a fémek és bolygók kapcsolatát, majd mágikus négyszögeket és karaktereket vésnek rájuk, valamint intelligenciák és démonok neveit. A szigilliumok olyan mágikus pecsétek, melyek bizonyos mágikus erőket képesek magukba zárni és koncentrálni. Fontos segédtudományok a szignatúratan, a szimbólumtan és a karakterológia.

Fontos talizmán készítők voltak: Naftali ha-Kohen rabbi és Jehuda Löw rabbi

Szimbólumtan : (A szimbólumok tudománya) – A mágikus szimbólumok ismerete. A mágikus szimbólum teljes egészében nem a racionális észhez, hanem közvetlenül a mélyebb személyiségrétegekhez szól. Ezért csak részben lehet megmagyarázni, inkább intuitíve kell felfogni. A mágikus szimbólum ily módon olyan képzet és hittartalmat közöl, amely nyelvi megfogalmazása csak utalásszerű lehet. A szimbólum a rejtőzködő valóságok dinamikus aspektusa, amelyek közléskaraktere feltételezi a szemlélő befogadó fogékonyságát a komplex jelentéstartalmak archaikus formája iránt.

Fontos szimbólumgyűjtemények: Cirlot – A Dictionary of Symbols; A. Horneffer – Symbolik der Mysterienbünde; M. Schlesinger – Geschichte des Symbols; H. Silberer – Probleme der Mystik und ihrer Symbole; Titus Burckhardt – Mágikus Szimbólumok.

Szteganográfia : (A titkosírás tudománya) – Fontos mágikus titkok elrejtése a tudatlanok elől, oly módon, hogy valamilyen képies nyelvvé vagy kóddá alakítjuk az információt. Jelentősen meghatározta például az Alkímia és Kabbala nyelvezetét, de hatott például Leonardo de Vinci-re is.

Fontos szteganográfusok: Gustav Selenus, W.E. Heidel, Athanasius Kircher, R.G. Hanedi és J.B. Friedrici.


II. A Mágia módszertani formái

Akarat Mágia : Olyan mágikus művelet, ahol az adott célt a Mágikus Akarat (Thelesma) erejével kívánják elérni. Fontos szerephez jutnak a koncentrációs, meditációs, imaginációs gyakorlatok és a belső lelki-, szellemi dimenzió erőinek kiismerése és alkalmazása. Néhányan az Akarat Mágia egyik válfajának tekintik az ún. Asztrál Mágiát, melynek lényege a mágikus aktus 'asztrálsíkon' történő realizációja.

Fontos akarat mágiai rendszer: Aleister Crowley – Magick rendszere

Alkimista Mágia : Olyan mágikus művelet, ahol az adott célt átvitt módon egy alkimista processzus keretén belül érik el. Általában a Felső Mágia kategóriájába tartozó műveleteket takar, általában lassú folyamat.

Fontos alkimista mágiai rendszer: Az Alkímia (rengeteg szerző)

Ceremonális vagy Rituál Mágia : Olyan mágikus művelet, ahol az adott célt rituális elemekkel kívánják elérni. A kívánt hatást egy szimbolikus térben, megjelenített szimbólumokon keresztül zajló manipulációkon keresztül érik el. Fontos szerephez jutnak a mágikus pecsétek (szigillium), mágikus ábrák és szimbólumok (gemma), mágikus fegyverek, füstölők, ruhák, stb.

Fontos ceremonális mágiai rendszer: Golden Dawn System of Magic

Invokációs Mágia : Olyan mágikus művelet, ahol az adott célt a Teurgia vagy Goetia módszerével, azaz valamilyen mágikus erő megidézésével kívánják elérni. Hangsúlyt kapnak a szellemek és démonok analógiákon alapuló megidézésének (invokáció) módszerei, továbbá a különböző védelmi mágiák. Az Invokációs Mágia gyakran használ ceremonális mágiai elemeket.

Fontos invokációs mágiai rendszerek az ún. Grimoire-ok: pl.: Clavicula Salamonis, Necronomicon, Goetia

Kabbalista Mágia : Olyan mágikus művelet, ahol az adott célt kabbalista módszerek segítségével érik el. Általában a Felső Mágia kategóriájába tartozó műveleteket takar.

Fontos kabbalista mágiai rendszer: A Kabbala (rengeteg szerző)

Káosz Mágia : Olyan mágikus művelet, ahol az adott célt bármilyen módszerrel érjük el. Általában ötletszerű, spontán, performance jellegű rítusokat jelent, ahol mindegy mit tesz az ember, fő hogy elérje vele a kívánt hatást. Jellemzőek az önkívületi állapotok és a transz.

Fontos káosz mágiai rendszer: Nincs. (Hiszen nem rögzített!)

Szimpatetikus Mágia : Olyan mágikus művelet, melynek lényege a megfeleléseken (analógia) keresztüli hatás. Azon alapszik, hogy a világban minden mindennel összefügg; a dolgok közt szimpátia vagy antipáta van. Így a szignatúratan segítségével komplex analógiás rítusok alakíthatóak ki.

Fontos szerzők: Plutarkosz, Aelianus, Athenaios, Pelagonius, Vegetius, Dioscurides, a trallészi Alexander, Aetios, Marcellus, Pseudo-Theodorus, Agrippa von Nettesheim, Paracelsus, Girolamo Fracastro és Erasmus.

Szexuál Mágia : Olyan mágikus művelet, ahol az adott célt különböző szexuális módszerekkel, orgiasztikus beavatásokon keresztül érik el. A szexuális egyesülést bizonyos mágikus erők megidézésére használják fel.

Fontos szexuál mágiai rendszer: Ordo Templi Orientis (O.T.O.)


III. Fontosabb történeti mágikus rendszerek

Egyiptomi Mágia : Azonos az ún. „egyiptomi vallással”. Fontos nevek Imhoteph és Hermes Trismegistos. Az egyiptomi mágia elsődleges célja az örök élet megszerzése.

Enochiánus Mágia : John Dee (1527-1608) és Edward Kelly mágikus rendszere, amely elsősorban a Teurgia tárgykörébe esik. Szellemi lények és bolygóintelligenciák megidézésén keresztül történő beavatási rendszer, saját enochiánus „szellem nyelvvel”.

Golden Dawn Mágia : MacGregor Mathers (1527-1608) és Israel Regardie (1907-1985) mágikus rendszere, amely elsősorban Ceremonális Mágián alapuló komplex beavatási rendszer.

Magick : Az Aleister Crowley (1875-1947) által alapított Ezüst Csillag [Argentinum Astrum (AA)] mágikus rend mágikus rendszere, amely filozófiai magasságokba emelte a Mágiát, és az emberi akaratot tette meg legfelső mágikus princípiummá.

Rózsakeresztes Mágia : Michael Maier (1566-1622) és Robert Fludd (1574-1637) működése kapcsán kialakult mágikus rendszer. Ezt gyakorolják olyan mágikus társaságok mint a legendás Christian Rosenkreutz (1378-1484) által alapított Rózsakeresztes Testvériség, az Arany Rózsakeresztes Testvériség, és Jean Baptiste Willermoz (1767) alapította Fekete Sas Rózsakeresztes Rend és a Bulwer Lytton alapította Societas Rosicruciana [SocRos].

Templomos Mágia : Legfontosabb képviselőjük a Karl Kellner (-1905) alapításával létrejött a Keleti Templáriánus Társaság [Ordo Templi Orientis (O.T.O.)].

 

Tarr Dániel
Prana - Atman

"Ennek a szívnek öt isteni nyílása van. Keleti nyílása a belélekzés, a szem, a Nap. Ezek felé a tündöklésben és az ételben kell szentelődni. Tündökletes és ételevő lesz, ki tudja ezt. Déli nyílása a szétlélekzés, a fül, a Hold. Ezek felé a szentségben és a szépségben kell szentelődni. Szent lesz és szépséges, ki tudja ezt. Nyugati nyílása a kilélekzés, a szó, a Tűz. Ezek felé a tanítványságban és az életben kell szentelődni. Tanítványai lesznek, ételevő lesz, ki tudja ezt. Északi nyílása az összelélekzés, az ész, a Gomolygó. Ezek felé a dicsőségben és a hajnalhasadásban kell szentelődni. Dicső és hajnalhasadó lesz, ki tudja ezt. Felső nyílása a fellélekzés, a bőr, a szél, az űr. Ezek felé az erdőben és a hatalomban kell szentelődni. Erős lesz és hatalmas, ki tudja ezt. Ez a Hatalmas öt szolgája, ez a mennyei lét öt kapuőre. Ki tudja a Hatalmas öt szolgáját és a mennyei lét öt kapuőrét, annak családjában hős születik. Mennyei létbe jut, aki tudja a Hatalmas öt szolgáját és a mennyei lét öt kapuőrét. És az a fény, ami ott ragyog az Ég fölött, mindenek fölött, mindenek magasán, a legfőbb a világban, az bizony egy az emberben ragyogó fénnyel. Megszemlélni így kell: Mikor az ember ezt megérzi, testét meleg önti el. Meghallani úgy lehet, hogy az ember fülét befogja, és olyat hall, mint az égő tűz ropogása. Megszemlélésének, meghallásának így kell szentelődni. Észreveszik és meghallgatják azt, ki tudja ezt, ki tudja ezt." (Cshándógja-upanisad III/13)
Az indiai védikus hagyomány öt 'ana'-t különböztet meg. A prana szó az ("lélekzet") gyökből származik, mint az öt "ana" egyike, vagy az un. vayu-k ("szelek" v. "levegők") gyűjtőneve. Ezek a 'levegők' a következők: Prana - be-lélekzés, Apana - ki-lélekzés, Vyana - szét-lélekzés, Samana - össze-lélekzés, Udana - fel-lélekzés. Gyakran értelmezik az 'ana'-kat életerőként is, mint az élet különböző princípiumainak leírásait. Mint a fenti idézetben is olvashatjuk, nem egy egyértelmű fogalomról van szó. Mi a prana tehát?
A yogikus hagyomány sajátos misztikát épített az ana-k köré, kiegészítve és rendszerezve az indiai-tibeti misztikus hagyomány fogalmaival, gyakorlati rendszerré emelve a filozófiai és nem fizikai, esetleg transzcendens, megnevezé-seket. Az olyan rendszerek mint a tantrikus-yoga, kundalini-yoga, raja-yoga, a "belső tűz yogaja" (és még sorolhatnánk) a pranat mint aktív létező energiát fogják fel, rendszerükben központi fogalommá teszik és praxist építenek köré. Minden mozgó, dinamikus, változást eredményező, átváltozó a prana természetét nyilatkoztatja ki. Minden testi és lelki folyamat, minden pszichikai és fizikai erő - a lélekzés, vérkeringés és idegi működés, a tudat, gondolkodás, a legmagasabbrendű szellemi funkciók, - a prana változásai. Habár a pszichikai erőközpontok tana a hinduizmusban és a buddhizmusban közösek, mégis különbséget kell tenni azon élmények interpretálásában. A hindu szisztéma inkább a természetszerű-statikus oldalt hangsúlyozza, míg a buddhista rendszer kisebb súlyt helyez a chakrák statikus, objektiv oldalára, de annál töbett foglalkozik a rajtuk keresztül megnyilvanuló erőkkel, azaz dinamikus funkcióival. A prana az az 'erő', amely összeköttetést jelent a szellemi és testi funkciók, szellemi és testi világok között. Éppen ez a kölcsönhatás az, amelyet a yogi alkalmaz, erre épül a meditáció technikája.
"A mozgás princípiuma a prana, az eleven lélekzet, az univerzum mindenütt jelenlevő ritmusa, amelyben a világmegszünések követik egymást, mint ki- és belélekzés az emberi testben. Benne megy végbe a Nap és a planéták keringése, éppen úgy, mint a vérkeringés, és a pszichikai energiák áramlása. Az univerzum és az emberi szellem erői a prana változasai. A prana ezért nem azonosítható a testi lélekzettel, bár a lélekzet szűkebb értelemben ama sok funkció egyike, amelyekben az univerzális őserő manifesztálódik."
A prana mint aktív létező energia praxison keresztűl való megélése nem lehetett idegen az Upanisadok filozofiájától sem. Ha még egyszer ilyen szempontból olvassuk az előbb említett idézetet, nem csak technikai módszert olvashatunk ki, de nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a felvillantott lehetőség fényében ilyen komoly rendszerek jöttek létre:
" Ki tudja a Hatalmas öt szolgáját és a mennyei lét öt kapuőrét, annak családjában hős születik. Mennyei létbe jut, aki tudja a Hatalmas öt szolgáját és a mennyei lét öt kapuőrét. És az a fény, ami ott ragyog az Ég fölött, mindenek fölött, mindenek magasán, a legfőbb a világban, az bizony egy az emberben ragyogó fénnyel. Megszemlélni így kell: Mikor az ember ezt megérzi, testét meleg önti el. Meghallani úgy lehet, hogy az ember fülét befogja, és olyat hall, mint az égő tűz ropogása. Megszemlélésének, meghallásának így kell szentelődni. Észreveszik és meghallgatják azt, ki tudja ezt, ki tudja ezt." (Cshándógja-upanisad III/13)
Vagy például konkrét leírásokat találhatunk, amelyek teljes mértékben megegyeznek a yogikus hagyománnyal:
"A nemzésre és az üritésre a kilélekzés (apana) felügyel. A szemben és fülben, az orron és a szájon át a belélekzés (prana) honol. Az összelélekzés (samana) van középen, ő az, mi az áldozott ételt a testtel azonossá teszi, ebből lobban a hét tűz. A lélek a szívben lakik. Ennek száz és egy vezetéke van. Ezek mindegyikéhez újabb száz kapcsolódik, s ezek mindegyikéhez újabb hetvenkétezer. A szétlélekzés (vyana) ezekben kering. [...] 'Ki megérti bent a lélekzetet, / forrását, otthonát, alapulását, / külső világban ötfelé oszlását, / csak az éri el az örök életet, / csak az éri el az örök életet.'" ( Prasna-upanisad III/5-6,11)
Ezen elméleten alapszik a "Siddhák" törekvése is. Ezek az indiai misztikusok ezt a princípiumot saját szellemi fejlődésére vonatkoztatva, kijelentvén, hogy mindazok, akik tulajdon lényük ősalapjához képesek hatolni, nem a külvilágot, hanem önmagukat alakítják át. Íly módon érik el azt a csodálatos és titokzatos hatalmat, amelyet a buddhista szövegek "siddhi"-nek neveznek, és amely úgy szellemi, mint anyagi területen alkalmazható.
Nem kívánok további fejtegetésekbe bonyolódni a yogikus misztikát illetően, ízelítőnek talán ennyi is elég volt. Rendszerüket a pranakra vonatkozóan ezekben a táblázatokban próbáltam összefoglalni:

Chakra

Tattwa

Vayu

Vahana

Hely

Sahasrara

-

-

-

1

Ajna

-

-

-

2

Visuddha

Akasa

Udana

hatagyarú elefánt

3

Anahat

Vayu

Prana

gazella

4

Manipura

Tejas

Samana

kos

5

Svadisthana

Apas

Apana

krokodil

6

Muladhara

Prithivi

-

hétormányú elefánt

7

 

Tattwa Mantra Elem Mahabhuta Áramlás Indriya
Akasa HAM Éter - Hallás homlok - fejtető
Vayu YAM Levegő gázszerű Tapintás szív - homlok
Tejas RAM Tűz tüzes Látás anus - szív
Apas VAM Víz folyékony Ízlelés térd - anus
Prithivi LAM Föld szilárd Szaglás talp - térd

Most, hogy egy kicsit körüljártuk a yogarendszerek prana fogalmát, még mindig nem állíthatjuk, hogy teljesen értjük mi is az upanisadok prana fogalma. Érdekes megközelítést találunk a Prasna-upanisadban, amely kifejezetten a prana fogalmával foglalkozik.

"A Teremtőúr utódokra vágyott. Felizzott, és ahogy felizzott, egy pár lett belőle. Ez a pár a lélekzet és a birtok. Azt mondta magában: 'Majd ez a kettő nemz nékem számos utódot. A Nap a lélekzet, a Hold a birtok. A birtok mindaz, mi formás és formátlan. Így hát a forma a birtok maga." (Prasna-upanisad I/4-5)

Egy új kettősséggel bővül a teremtésmítoszból levezetett prana fogalom : a prana-rayi felosztottság tükrében értelmezendő. A feladat immár önmagunkban felfedezni a prana-rayi kettősséget - az eleresztés és a birtoklás aktusát. A prana így már teremtő aktussá válik, praxissá, amely a legjelentősebb gyakorlat az emberi életben. A birtoklási vágy legyőzése, az eleresztés gyakorlatává válik a prana, kitüntetetté az istenek között.

"...azt mondta nékik a lélekzet,a legfőbb: 'Nem ám! Mind elvakultatok, mert én vagyok az, ki magam ötfelé osztom, én támasztom, én tartom fent ezt a nádat. De nem hittek neki. Akkor az úgy tett, mintha sértve ki akarna repülni. Pedig ha az kirepül, a többi vele repül, ha az megáll, megáll a többi is. Úgy mennek utána, mint a méhek a rajzó királynő után. Amíg az marad, marad a többi is, mármint a szó, az ész, a szem, a fül."
(Prasna-upanisad II/3-4)
"...Ezután el akart távozni a lélekzet is, de mint ahogyan a nemes paripa cövekét kirántja, úgy rántotta magával a többi életerőt. Azok elébe járultak és így kérlelték: -Tisztelet néked! Te vagy a legnemesebb. Hát el ne távozz! [...] Ezért nem mondják, hogy 'szavak', 'szemek', 'fülek', vagy 'eszek', hanem, hogy 'lélekzetek', merthogy lélekzet valamennyi. " (Cshándógja-upanisad V/1)

A lélekzet a többi érzékszerv fölötti abszolutum. Általa válnak a dolgok megtapasztalhatóvá. A lélekzés (prana) tehát az, ami a többi érzékszervet táplálja - pontosabban a lélekzésnek az a típusa, amely azon szervhez tartozik. Tehát a tapasztalás-teremtés lényegi mozzanatát a lélekzet valósítja meg. Ez a mozzanat az udana - így lesz jó vagy rossz a világ.

A prana-apana (belékzés-kilélekzés) folyamata mint fizikai aktus, mint testi folyamat, párhuzamba állítódik az emberi létezéssel - az élet 'metafórájává' válik, etikai kérdéssé emelődik. Nem véletlenül kapnak oly nagy jelentőséget a légzőgyakorlatok. A pranayama nem (csak) energiákat realizáló légzőgyakorlat, hanem életvezetés; a személyiségen való túllépés, az individualitást meghaladó mozzanat. A lélekzés mint teremtő aktus meghatározó jelentőségűvé válik, hiszen nem mindegy mit lélekzek be, s mit lélekzek ki - milyen értékekkel, 'kategóriákkal' ruházom fel világomat. Így a pranayama igazi célja a prana-rayi harmóniájának megteremtése lesz. A tapasztalás a puszta lélekzés aktusává válik, befogad mindent legyen az pozitív vagy negatív, de a következő pillanatban el is enged. Ez a helyes tapasztalás aktusa, ez az igaz létezés: a lélekzet természete - a puszta létezésével teremtő princípium.

Csakhogy úgy mint a kószala-béli Kicsi Ló Fiának, nekünk is fel kell tenni a kérdést : "Honnét van a lélekzet ?" A Prasna-upanisadban kapunk rá választ:
"A lélekzet a Lélekből születik. Mint emberből árnyéka, úgy nő ki belőle." (Prasna-upanisad III/3)

Így viszont egy új fogalmat kell körüljárnunk - a Lélek (atman) fogalmát. Némi képet kapunk a prana-atman ősszefüggésről, a Brihadáranyaka-upanisad III/4-ben, illetve a Mundaka-upanisadban:

"Ki fő helyén pihen a szív üregében, / ki megnyilvánult és rejtve marad, / ki pislantva-lélekezve / az életet tartja egybe, / ki létet és nemlétet meghalad, / a Lények Ura, ki túl van a megismerésen."
(Mundaka-upanisadII/1)
Ebből is kiderül, hogy a prana az atman attributuma, annak 'megnyilvánulása', fizikailag felfogható állaga. Az érzékek csak információt közölnek a világról, amit azután a lélek szervez tapasztalássá. Ennek értelmében a lélek felelős a tapasztalás milyenségéért. Tehát mi is a Lélek?
"Tudd meg hát: a lélek kocsiban ül, a test pedig kocsi. / Az ész gyeplő csupán, a kocsit az eszmélet vezeti. // Az érzékek a lovak, az út az érzékek érzéklete, / Az "élvező" (a tapasztaló alany) a Lélek, az ész és az érzékek együttese." (Katha-upanisad III/3-4)
A lélek (atman) fogalmát, amely az 'én' önvalóját jelenti, meg kell hogy különböztessük az ember látszólagos énjétől, ami állandó változás tárgya. Ez az állandóan változó én-kép a bhoktr. Ez az ember pillanatnyi én érzete, amelyet az adott pillanatban önmagából megél, s amely az adott pillanatban mindig másmilyen. A kérdés az, hogy az ember melyik élvezőként van jelen - 'én'-jét melyik tényezőként értelmezi; lélekként (atman), eszméletként (buddhi), észként (manas), testként, vagy érzékekként (indriya). A bhoktri-nál általánosabb fogalom az 'ént' felépítő asmita ("énség") és ahamkara ("én csináló"). Ezek építik fel én-képem paramétereit, karakterét - az énség határát, ameddig 'ellát'. Az e mögött meghúzódó világ vagy minőség, ahol az ember lényege meghúzódik a parama anu, a 'legkisebb atom', amit drastr -nak ("látó") is hívnak. Ezzekkel a jelzőkkel illetik az atmant, az ember változatlan önvalóját. Ez abban különbözik az ahamkara-tól, hogy nem 'személyes', nem egyéni. Sőt pont az atman és a világ viszonyából jön létre a személy érzete.
Az ennek megfelelő felosztást a következőképpen kell megtennünk: az emberi lélek a jivatman (jiva atman - "élő lélek", "hüvelyk lélek"), minőségét tekintve végtelenül kicsi [angustara], kerül szembe a világ lélekkel, a parama atman-nal, amely minőségét tekintve végtelenül nagy [mahatman]. Az emberi lelket (jivatman) körülvevő 'én-csináló' (ahamkara) értelmezi, teremti, ítéli meg a világot - ettől válik a lélek (jivatman) énséggé. Mitöbb az 'én-csináló' választja szét a lelket (atman) emberi lélekre (jivatman) és világ lélekre (parama atman); az én által világnak pecsételt 'dolog' lesz a parama atman szemben az énnek pecsételt 'dologgal', ami a jivatman lesz. Beláthatjuk, hogy ilyen csak az énség tükrében létezik, valójában azonban csak atman létezik - egy lélek létezik.
Az énséget meghaladva megtapasztalhatóvá válik az atman, megtapasztalhatóvá válik a világ. Ez az állapot a madhubhuz ("méz evés"), az egyetemessé válás állapota. Ez az 'én' elfeledése, meghaladása - az ahamkara levetkőzése és a jivatman-parama atman uniója. Így lesz az emberből (purusa) világmindenség (prakrti).
"Barátom, ahogy a madarak térnek nyugovóra otthonukban, a fán, úgy tér minden nyugovóra a Legfőbb Lélekben. [...] Mert ez a látó, érző, halló, ízlelő, ébredő, cselekvő, megismerő emberi Lélek a mulandótlan legfőbb Lelken alapul. Barátom ebbe a legfőbb mulandótlanba lépj be, ki ezt az árnyéktalan, testetlen, vértelen, fényességes mulandótlant megismeri. Mindenhatóvá és mindenséggé lesz, ki tudja ezt. Erről szól a vers: 'Barátom, ki mulandótlant ismeri, / ahol a megismerő Lélek, az istenek, / az életerők és a lények elpihennek, / az mindentudó, a mindenséget elnyeri.'" (Prasna-upanisad IV/7-10)

Ezért lesz a prana központi fogalom - ezért lesz az eleresztés praxisa, a természetes lélekzésé, mert az egyetlen princípium amelyen keresztül az énség meghaladható.

 

Tarr Dániel
Csenrézi

A dolgozat a tibeti buddhizmus egyik istenét mutatja be: Avalokiteśvarát, akit a tibetiek Csenréziként ismernek. Kultuszához tartozó, jellegében egymástól igen eltérő, három vallási jelenséget írok le: egy áldozatot, egy szertartást, és egy meditációt. Ahhoz, hogy ezeket megértsük, - átlássuk hogy Csenrézi (kultusza) önmagában egy komplex vallási jelenség - meg kell vizsgálnunk a vajrayāna buddhizmus rendszerét, és az ezt meghatározó tantrizmust.

A tibeti vajrayāna rövid bemutatásával rámutatok egyénközpontúságára és eleven tapasztalatokra támaszkodó jellegére, továbbá az annak gerincét képező hagyományra; a tantrizmusra. Kimutatom, hogy a tantra egy adott guru mágikus-rituális tudást hordozó, titkos tanítása, amely elsősorban olyan mágikus módszer, amelyen keresztül az ember kapcsolatba kerül az istenivel. A tantrikus buddhizmus tehát inkább tekinthető egy zárt tanítványi láncolaton alapuló, mágikus praxisra épülő beavatási rendszernek, mintsem egy intézményes vallásnak.

Ezt bizonyítom a tantrák rendszerének rövid ismertetésével, ahol a “négyfajta tantrát” - a Kriyā-tantrát, a Caryā-tantrát, a Yoga-tantrát, és az Anuttarayoga-tantrát - az istenre kihegyezve jellemzem, mint a megvalósítás négy szintjét és a gyakorló tudatának fejlettségét. Ezen rendszer mitikus és filozófiai alapjait mutatom be két mahayāna tanítás rövid felvázolásával: A “változások világának hat birodalmának” tana (amely maga a mahayāna buddhizmus kozmológiája), és a “buddha testek” tana ismertetésén keresztül, amelyet aztán Csenrézire alkalmazva taglalok.

Ezekből a tanításokból következik, hogy az emberi világban (vagyis a hétköznapi kultusz szempontjából) Csenrézi háromféle képpen jelenik meg: Megjelenik az áldozatban, a szertartásban, és a meditációban, mint önmagának különböző aspektusai. Így a tantrát gyakorló szerzetes vagy áldozatot bemutató hívő ugyanazzal az istennel kerül kapcsolatba, csak más megnyilvánulási formáján keresztül. Gyakorlatuk bár nem azonos szintű, értékét tekintve nem különbözik egymástól, hasonló ‘érdemeket’ jelent, csak más tudatossági szinten - máshol tartanak a megvilágosodás felé vezető fokozatos ösvényen.

A legtökéletesebb vallási gyakorlat tehát az lesz, amely az istennek ezt a hármasságát egyszerre valósítja meg - egyszerre lesz áldozat, szertartás, és meditáció. Így például az Anuttarayoga-tanrák lesznek azok a legfelső rituál-mágiai gyakorlatok, amelyekben ez megvalósul. Ennek a komplex, vallási gyakorlatnak lesz tárgya Avalokiteśvara bodhisattva, akivel ha képes egyesülni a gyakorló, - felfogja annak lényegét - akkor eléri a megvilágosodást, a belép a nirvānába.


Csenrézi

Tibeti buddhista hívő lép be a kolostor szentélyébe. Fején magas kalapja, ami alól kilóg két coffba fogott, fonott haja. Hátán átvetve díszes köpenye, nyakában díszes nyakláncok és ‘rózsafűzér’, vállán tarisznya; jól látható áldozni jött. Leakasztja nyakából a morzsolóját, tarisznyájából kiveszi az áldozati ajándékot (kenyeret, virágot, pénzt) majd a szerzetes vezetésével belép a szentélybe. Míg imádságait elmondja a szentély bejáratánál és tiszteletét kifejezve háromszor leborul az isten előtt, a szerzetes meghajolva a szentség előtt, elhelyezi lábánál az áldozati ajándékokat. Majd együtt imádkoznak. A szerzetes könyörgést mond, hogy az isten figyelmét a hívő kéréseire irányítsa, majd hosszú imák következnek: könyörgés, hódolat/dicsőítés, oltalomkérés, a kívánság elmondása, köszönet mondás, újabb oltalomért könyörgés. A hívő közben többször meghajol, - fárasztó háromlépcsős meghajlással - mindig háromszor. Cselekedete nagy jótettnek számít az isten szemében és üdvös hatással van a megvilágosodás felé vivő hosszú úton. Mikor az imádságnak vége, a szerzetes elmondja áldását, majd a hívő átlépi az eddig elválasztó szent teret, és morzsolóját az istenszoborhoz érinti, hogy annak ereje átszáljon és üdvös hatásait azon keresztül kifejthesse. Otthon majd hozzáérinti saját szentélyének istenszobrához, hogy erejét így növelje. Az ima végével meghajolva távozik, hogy a következő szentélyben mindezt megismételje. Bár általában mindig más és más isteneket keresnek fel, gyakran végigjárják a kolostor összes szentélyét (főleg ha elzarándokoltak egy otthonukhoz képest messze eső kolostorba). Bárhogy is legyen, két istent istent biztosan felkeresnek: a kolostor védelmezőjét, - aki egyben az egész körülötte lévő terület védelmezője is - és Avalokiteśvarát, az együttérzés boddhisattváját[1], akit a tibetiek Csenrézinek neveznek....

...Köszönetmondó áldozatot mutatnak be a szerzetesek, a ‘rizs mandala’ szertartását, melyet a legenda szerint maga Indra mutatott be az újszülött Śākyamuni Buddhának, és amely magában foglalja azt a rítust, amelyet a “Buddha megfürdetéseként” ismernek. Ebben Avalokiteśvarát idézik meg, hogy enyhítse az éhező szellemek (préta) szomját. “Legyenek az éhező szellemek jóllakatva, megfürdetve és mindig megnyugtatva azon tej-patakok által, melyek Ārya Avalokiteśvara kezeiből folynak.” A szertartást végző szerzetes, aki Avalokiteśvara szerepében cselekszik, vizet önt jobbjára és baljára, vagy egy kis edénybe, amelyet az ételeket tartó edény jobbján helyeznek el, miközben a következőket kántálja: “OM ĀH HRÍH HŪM OM MANI PADME HŪM OM JALAM IDAM SARVA-PRETEBHYAH SVĀHĀ.”[2]....

...Szerzetesek ülik körbe Avalokiteśvarát. A tantrikus bölcsek segítségül hívásának és a menedékvétel szertartása után vizualizációs meditációba kezdenek: “OM SVABHĀVA SHUDDHAH SARVA DHARMĀH SVABHĀVA SHUDDHO ‘HAM[3]. Az én és máshoz való ragaszkodásom által teremtett minden dolog üressé válik. Ezen üres térből megjelenik a szent szótag PAM. Fehér lótusszá változik át, amelyen megjelenik a szent szótag ĀH. Az ĀH egy hold koronggá változik, közepében saját tudatom fehérlő HRÍH szótagként. Amelyből fény sugárzik és bevégzi a lények ügyét. Majd a fény visszagyűlik; HRÍH-vel ékesített lótusz arany fénnyel izzik, majd abból ismét horgokhoz és pányvákhoz hasonló fény sugárzik ki, amely meghívja tíz irányból Buddhát és a Bodhisattvát, kik HRÍH-be olvadnak. Egy pillanat alatt megjelenek Lótusz és HRÍH átváltozásából, nemes Csenrézi ifjú, fehérlő alakjában: Tizenegy arca közül legalul a fő fehér, a jobb zöld, a bal vörös; rajta a középső zöld, a jobb vörös, a bal fehér; azon a középső vörös, a jobb fehér, a bal zöld - mind békés. Ezek felett haragos fekete arc, három szemű s vicsorgó, rajta békés vörös arc cuktorral a fejtetőn. Nem díszítik ékszerek. Mind tisztán jelenik meg. Nyolc fő karjából az első pár a szívnél összetéve, második jobb malát tart, harmadik a magasztos adás tartásában van, negyedik kereket tart; a második bal lótuszt, a harmadik kancsót és a negyedik íjat, nyilat.

A maradék kilencszáz-kilencvenkét keze az adás mudrájában van, s minden tenyerében van egy szem. Drágakövekkel ékes bal mellét őzbör fedi, szoknyája kási pamut, a fejékét gyönyörű selyem függők díszítik. Fehér fényt sugároz ki, szivében holdon álló, fehér HRÍH-ből fény árad, s meghívja Potalából Csenrézit és kíséretét. OM BENZA ARGAM ĀH HUNG. OM BENZA PADEM ĀH HUNG. OM BENZA PUPE ĀH HUNG. OM BENZA DÜPE ĀH HUNG. OM BENZA ALOKE ĀH HUNG. OM BENZA GENDE ĀH HUNG. OM BENZA NEVDE ĀH HUNG. OM BENZA SAPTA ĀH HUNG.

Tiszta fehér a tested, teljes Buddha fejéked, együttérzően tekintesz minden lényre Csenrézi. Leborulok előtted: DZA HUNG BAM HO. Egymástól elválaszthatatlanná válunk. A három pontot az OM ĀH HUNG jelöli. A HRÍH-ből ismét fény árad, s a meghatalmazást adó istenségek jönnek; az öt családfő és köre. A szívükből kiárad a négy anya, akik a tudás nektárját tartják, amit reám öntenek. Meghatalmazást kapok - testem nektár tölti fel, túlárad fejtetőmön és Öpamévá változik - a láma lényegévé-, homlokánál Mityöpává, jobb fülemnél Rindzsunggá, bal fülemnél Döndrubbá, tarkón Nampar Nangdzevé. Öt családfő fejékem. Szívben lótuszon, majd holdon félhüvelyknyi nagyságban megjelenik Csenrézi. Jese Szempa lényegű, szívében a Tingedzin Szempa fehér HRÍH szótag. Abból fény sugárzik ki, megtisztítja a lények minden szennyeződését. Csenrézivé válnak mind, majd a fény összegyűlve visszaolvad a HRÍH-be. NAMO RATNA TRAYĀYA, NAMAH ĀRYA JŇĀNA SĀGARA, VAIROCHANA, BYŪHARA JĀRA, TATHĀGATĀYA, ARHATE, SAMYAKSAM BUDDHAYA, NAMAH SARVA TATHĀGATE BHYAH, ARHATE BHYAH, SAMYAKSAM BUDDHE BHYAH, NAMA ĀRYA AVALOKITESVARĀYA BODHISATTVĀYA, MAHĀ SATTVĀYA, MAHĀ KARUNIKĀYA, TADYATHĀ, OM DHARA, DHARA, DHIRI, DHIRI, DHURU, DHURU, ITTE VATTE, CHALE, CHALE, PRACHALE PRACHALE, KUSUME KUSUME VARE, ILI MILI, JITI JVALAM ĀPANĀYE SVĀHĀ. (OM MANI PADME HŪM (108x)).

OM HAJAGRÍVA HUNG PE. OM SVABHĀVA SHUDDHAH SARVA DHARMĀH SVABHĀVA SHUDDHO ‘HAM. Minden üressé válik, e térből szívemben HRÍH szótagból DRŪM betű kél, amely velem szemben az égbe kisugárzik, fénnyé olvad és drága anyagokból épített mennyei palotává válik, ami négyszögű, négy kapuja van és a közepén drága trónon, s holdkorongon nyolcszirmú színes lótusz közepén HRÍH szótag áll, amelyből megjelenik Csenrézi, aki hozzám hasonló. Tőle keletre HUNG-ból Mityőpa kél, színe kék, keze földet érintő. Délre TRAM-ból Ridzsung kél, színe sárga és keze az adás mudrájában van. Nyugatra OM-ból fehér Nampar Nangdze kél s keze a megvilágosodás magasztos tartásában. Északra ĀH-ból Dön Drub kél, a teste színe zöld, keze menedéket ad. Mind a magasztos Buddha tulku aspektusai. OM ĀH HUNG három pontból fény árad és meghívja az eredeti tudás istenségeit, akik velük eggyé olvadnak: DZA HUNG BAM HO. Elválaszthatatlanná válnak. Ismét fény árad a HRÍH-ből és meghívja a meghatalmazásnak istenségeit, akik meghatalmazást adnak. A nektár talptól felfelé megtölti a fejük tetején túlfolyva a főalak felett öpamévé és a négy buddha felett a családnak megfelelő buddhává válnak. Magam és az előttem álló csenrézi ujjaiból folyamatosan zuhog az eredeti tudás nektárja, és megtölti a bumpát és az összes prétát kielégíti. NAMO RATNA TRAYĀYA... A bennem levő Jesepa a szemben lévő mandala főalakjába olvad.”[4]

Bár a három leírás igen eltérő, ugyanahhoz a jelenségkörhöz tartozik. Méghozzá a nyugati orientalisztika által “tantrikus-buddhizmusnak” nevezett vallás egy adott istenségének, Csenrézi (Avalokiteśvara) tiszteletének különböző formái ezek. Csenrézi a tibeti buddhizmus egyik legkitüntetettebb istene, az együttérzés bodhisattvája, aki minden szenvedő lény segítésén buzgólkodik a változások világának mind a hat birodalmában - ezer kezén lévő szemeivel minden szenvedő lényre odafigyel. Szobra ott van minden központi imateremben, külön szentélyből sugározza áldásos erejét; de képe kint van minden tibeti buszban és házi szentélyben is. Rendszeresen áldoznak neki és leborulásokat végeznek előtte, hogy érdemeikkel kiérdemeljék az isten áldásos figyelmét. De Csenrézit hívják segítségül szertartásaik során is, hogy más lényeket nyerjenek meg ügyüknek, vagy hogy elhárítsák az ezzel kapcsolatos nehézségeket. Továbbá a meditációik egyik központi istene is, mivel egy időben mindenhol jelen van, s mint ilyen kivételesen hatalmas isten. Ahhoz, hogy megértsük, hogy Csenrézi (kultusza) önmagában egy komplex vallási jelenség, meg kell vizsgálnunk a vajrayāna buddhizmus rendszerét, és az ezt meghatározó tantrizmust.

Bár a tibeti vajrayāna a tételes vallások egyike, mégis talán érdekes megpróbálkozni vallási kultuszainak elemzésével, hiszen a buddhizmus egyik speciális kései ágáról van szó, amely bár mahayāna eszméket hirdet, mégis inkább illik rá a ‘lámaizmus’ terminus, hiszen hemzseg a korábbi, sámánisztikus bon vallásból átvett elemektől, és igazából közelebb áll az egyszerű vallások élményvilágához, mintsem a profanizálódott, elvilágosiasodott nagy tételes vallások intézményeihez. Páratlan intenzitású, eleven hitre épített vallási praxist mutat fel, amely ritka még az egyszerű vallások esetében is. Különlegessége többek között abban áll, hogy bonyolult, szerzetesi rendszere; hihetetlen ritualizált összetettsége; kifinomult, összetett filozófiája és kanonizált képzőművészete mellet sikerült megőriznie élményszerűségét, az élő hitre és az ebből származó tapasztalatokon nyugvó elevenségét. Így bár “egyházi kultusznak” látszhat, mégsem teljesen az, hanem az “egyéni kultusz” és az egyházi kultusz furcsa keveréke, hiszen a nirvānába való eljutás, a megvilágosodás elérése, minden ember önálló, személyes felaldata, amelyben nincs abszolút szerepe sem a szerzetesi rétegnek, sem a kanonizált vallási hagyománynak.

A tibeti vallás egyedi sajátossága, hogy kétféle hagyományt követ; 1) a szájhagyomány útján terjedő, személyes tanítványi láncolaton alapuló tanításokat, amely egy-egy tantrikus bölcs tanításaira támaszkodik; 2) illetve a buddhista szerzetesi hagyományt követő tanokat. Ebből a kettősségből rengeteg iskola és rend alakult ki, melyekben az a közös, hogy azonos ‘elemeket’ hangsúlyoznak. Három fő vonalat lehet kitapogatni, amelyekre később különböző “rendek” épültek: a bon vallást, a kadam hagyományt, és a buddhizmust. Az ezekre támaszkodó rendeket az általuk továbbörökített tantrikus tanítások alapján lehet leginkább megkülönböztetni egymástól, bár rengeteg az átjárás az egyes tanok esetében. A bonra építve jött létre a Bon-po iskola; a buddhista iskolák közül négy fő iskola lett jelentős: a Nyingma, a Szakja, a Kagyü, és a Gelug iskolák; míg a Kadam beleolvadt a későbbi buddhista Kagyü és Gelug iskolákba. Mindegyik iskolának megvan a saját szertartásokon, meditációs praxisokon, filozófiai tanításokon, és leszármazáson alapuló saját hagyománya; azonban abban mind megegyeznek, hogy a tanításokat három részre osztják, a három yānának megfelelően: hinayāna, mahayāna, és tantrayāna. Közös bennük az is, hogy gyakorlatuk általában valamilyen pre-buddhista tantrának a mahayāna buddhizmussal egyeztetett módszere.

A mágikus-rituális tudást hordozó, titkos tanításokat, a tantrákat, családi örökségként kezeltek, amelyet féltve őriztek, és csak nagy gonddal adtak tovább. Mi több más tanítványoknak csak fizetség és egyéb szolgáltatások ellenében adták át. Így a ‘rendek’, a későbbieket is beleértve, egy-egy jógi személye köré szerveződött kisebb csoportok voltak, amelyek később intézményesedett iskolákká nőtték ki magukat. Jól megfigyelhető ez a folyamat a hagyományok renddé formálódásának idején, ahol a családi tantrákat megpróbálták rendszerezni és szintetizálni. Így a különböző iskolák más-és-más tantrákat tartanak célravezetőnek, bár nagyon sok az átfedés. Például a Nyingma rend alapját az ősi nyingma pátriárkák által kinyilatkoztatott és szájhagyomány útján fennmaradt tantrák (nyingma), illetve Padmaszambhava, Shantirakshíta, Longcsen Radzsampa és közeli tanítványai által írt és elrejtett szövegek alkotják. Ezek a termák (gter-ma), az “újrafelfedezett kincsek”, amelyeket egy megjósolt tertön (gter-ston) “kincs találó” fedez fel és tár fel a közönségnek. De a Szakja rend a vándorjógi Drokmi és tanítványa Koncsog Gyalpo, majd fia Kungá Nyingpo tanításait veszi alapul. Hasonló módon, a Gelug rend a kadamhoz tartozó Atísán és Dromtönön kívül a neves tanító, Congkapa Lozang Dragpa tanításain alapszik, míg a Kagyü rend az indiai jógi Marpa, fekete-mágusból lett tanítványa Milarépa, és tanítványa Gampópa tantráira építkezik. A tantrikus buddhizmus tehát inkább tekinthető egy zárt tanítványi láncolaton alapuló, mágikus praxisra épülő beavatási rendszernek, mintsem egy intézményes vallásnak. Így sokkal régebbi gyökereből táplálkozik, mint a tételes buddhista vallás.

Ez nyilvánvalóvá válik, ha megvizsgáljuk mi is az a tantra. A tantra elsősorban olyan mágikus módszer, amelyen keresztül az ember kapcsolatba kerül az istenivel. Míg a szútrák a külső irányba ható tanításokat őrzik, tehát az imádságok, áldozatok, és külső szertartások szövegeit (továbbá a megértés alapjait képező filozófiai szövegeket), addig a tantrák a befelé irányuló, elsősorban meditációs praxisra vonatkozó tanításokat jelentik. Így a különböző iskolák nagy tantrái (pl.: Kadam - Lam-rim “Fokozatos Ösvény”, Lodzsong “Tudat Képzése”; Nyingma - Dzog Chen “Nagy Tökéletesség” ; Szakja - Lam Dre “Ösvény és Gyümölcse” ; Gelug - Lam-rim, Kālachakra “Idő Kerék” ; Kagyü - Mahamudra “Nagy Pecsét”, stb.) a megvilágosodás elérésének olyan módszerei, amelyek az isteni világgal való kapcsolatteremtésen keresztül, különböző istenségek megidézésével operálnak. Bár ezek kialakulása köthető egy-egy rendhez, ma már mindegyik iskola használja őket. Ezek olyan komplex-mágikus rendszerek, amelyek összetett, egymásra épülő szertartásokból és rítusokból épülnek fel, és végigmennek a “négy fajta tantrán” vagyis a megvalósítás minden szintjén.

Ez a négy fajta tantra a Kriyā-tantra, a Caryā-tantra, a Yoga-tantra, és az Anuttarayoga-tantra. Ezek a megvilágosodás felé vezető út különböző szintjeinek felelnek meg, s mint ilyen hierarchiában állnak. Módszerük hasonló, bár eredményeik az abszolút jelleg megvalósításának szempontjából közel sem azonosak. A gyakorló a tantra központi istenségét próbálja megidézni, majd megpróbál egyre közelebbi kapcsolatba kerülni vele, - felfogni annak lényegét - míg végül teljesen azonosul az istenséggel. A tantrák hatékonyságukat tekintve, az istennel való kapcsolat szempontjából így jellemzik magukat: A Kriyā-tantra végeredménye az, hogy a gyakorló és az isten ‘egymásra nevet’. Ez azt is jelenti, hogy a gyakorló elsősorban a szertartásban találja meg a biztos alapot, nem pedig a belső megnyugvásban (samādhi), de már felfedezte saját isteni természetét - felkeltette magában a megvilágosodás gondolatát, a bodhicittát. A Caryā-tantra végeredménye az, hogy a gyakorló és az isten ‘kölcsönösen szemléli egymást’, vagyis a gyakorló egyszerre képes a szertartásban és a belső megnyugvásban jelen lenni. A Yoga-tantra végeredménye az, hogy a gyakorló és az isten ‘megfogják egymás kezét’, vagyis a belső koncentráltság erősebb mint a szertartásra helyezett figyelem. Az Anuttarayoga-tantra végeredménye pedig az, hogy a gyakorló és az isten ‘egyesül’, vagyis eléri a teljes belső megnyugvást - feloldódik a világ duális felfogása - a gyakorló azonosul az istennel, felfogja annak jelentését. Az első két tantrát szokás “külső tantrának” is nevezni, míg a második kettőt “belső tantrának”, mivel az első kettőben az istenséget mint külső, objektív valóságot, a későbbi tantrákban mint saját tudatából kivetülő aspektust fogja fel a gyakorló.[5] A különböző istenek a tudat különböző aspektusainak szimbolikus megjelenései. Megjelenésük foka pedig azt tükrözi, hogy a gyakorló tudata milyen mértékben fejlett az adott szempontból. Így az istenekkel való egyesülés a gyakorló tudatának kiteljesedését jelenti.

Ennek a rendszernek a mitikus, illetve a filozófiai vázát a mahayāna buddhizmus kozmológiai felfogásában, és az un. “buddha testekről” szóló tanításban találjuk meg. Kozmológiája leegyszerűsítve a következő: A változások világának (samsāra) hat birodalma van, amelyet jól ismerünk a tibeti ‘életkerék’ ábrázolásokról. Ezek: Az istenek világa, a titánok vagy félistenek világa, az emberek világa, az állatok világa, az éhes szellemek világa, és a pokollakók világa. Az istenek világának lakói átadják magukat egyoldalú örömeiknek, és megfeledkeznek a lét igaz természetéről, létük mulandóságáról és határoltságáról. A félistenek világában harc folyik a tudás fájáért, ezek ezért vágyaik által vannak öntudatlanságban. Az emberek világa a céltudatos törekvés birodalma, amelyben a választás szabadsága játszik nagy szerepet. Ebben a létformában tudatosítható a lét igaz természete és így lehetőség nyílik a végső szabadulásra. Az állatok világa a vak sors és a zabolázatlan ösztönök világa. Az állatok nélkülözik a beszéd képességét és így nem képesek a reflexív gondolkodásra. A préták világa a kielégítetlen vágyak birodalma, ahol a nyugalmat nem lelő szellemek laknak, akik elérhetetlen és kielégíthetetlen vágyak miatt szenvednek. Hatalmas, korgó gyomruk és olyan szűk nyakuk van, hogy azon semmit nem tudnak lenyelni, így mindig éhesek. A pokollakók világa a kínok birodalma, ahol a lények nem büntetést szenvednek, hanem az elkövetett tetteik következményeit kapják azáltal, hogy Yāma, ‘a halottak bírája’ a “lelkiismeret tükrét” tartja a lény elé. Későbbi tanok szerint ezek a birodalmak úgy helyezkednek el egymáshoz képest, hogy a nyolc hideg pokol van legalul, tetején a nyolc forró pokol, ezt követi az emberi és állati világ (jambudvipa) melynek közepén a Meru-hegy emelkedik, és melynek mélyén ül a megvilágosodott Buddha. A hegynek négy szinje van, ahol lelkileg fejlett lények élnek. A hegy tetejétől indul felfelé a tizenhat menny, ahol az istenek, arhatok (önmagukért megvilágosodottak) és bodhisattvák (másokért megvilágosodottak) helyezkednek el különböző sorrendben.

Ezen szimbolika szerint a gyakorló úgy éri el a szabadulást, hogy az istenek világból hív segítségül egy adott istent vagy bodhisattvát, akinek úgy szerzi meg erejét, hogy felfogja lényegiségét - azonosul vele. Így maga is végigmegy a világok hierarchiáján, sorban megtapasztalja a felsőbb világok természetét, és az ezzel járó létmódokat, míg rá nem ébred a világ igaz természetére, s ezáltal eléri a végső megszabadulást - eljut a nirvānába.

Egy másik lényegre mutató mahayāna tanítás a “buddha testekről” szóló tanítás. Ezen tanítás szerint a világ magával a Buddhával azonos. Hiszen, mivel “én” nem létezik (nincs szubjektív individuum), nincs kinek elérnie a megvilágosodást. A világ bár tudati természetű, (mitöbb a megvilágosodott tudat természetével bír), a fenomenális világ pusztán egyetlen princípiumnak az illúzió jellegű manifesztációja. Ennek értelmében nem létezik sem samsāra, sem nirvāna, hanem csak az egyetlen, örök Buddha különböző megnyilvánulási ‘szintjei’ - az un. “buddha testek”. Így például amikor a történelmi buddha, Śākyamūni Gautama, megjelent az emberek világában csak illúzióként jelent meg, hogy kinyílvánítsa a tant a szenvedő lényeknek, és valójában sosem mozdult ki az örök nirvānából. Tehát Buddhának a különböző világoknak megfelelően különböző ‘testei’ vannak: Abszolút természetének teste a Dharmakāya “Tan test”, amely maga a buddhista tan - az örök törvény. Ezzel szemben minden egyéb megnyilvánulása a Rūpakāya “Forma test”-hez tartozik, amely már csak illúzió, varázslat (mayā). Ennek az utóbbinak két fajtája van: a felsőbb világokhoz tartozó Sambhogakāya “Élvező test”, amely a mennyekben van; és a Nirmānakāya “Látszat test”, amely az emberek világában jelenik meg. Ezek Buddha megnyilvánulási formái is, de magával az adott világ természetével is azonosak. A Nirmānakāya-nak további három fajtája van: a Legfelső-, az Élő-, és a Leképzett Látszat test. Ezek Buddha megjelenési formái az emberi világban. A Legfelső Látszat test az abszolút megnyilvánulása, az Élő Látszat test maga a korporális megjelenése, a Leképzett Látszat test ‘művészileg’ absztrahált megnyilvánulási formája (yiddam, tanka, mandala, mantra, mudra, stb.)[6], amely azonban ugyanolyan ‘eleven’ megnyilvánulási forma, mint az előző kettő NirMānakāya.

Ezen szimbolika szerint a gyakorló úgy éri el a szabadulást, hogy a különböző buddha testeket valósítja meg úgy, hogy felfogja azok lényegét - azonosul velük. Így maga is végigmegy a testek hierarchiáján, sorban megtapasztalja a különböző testek természetét, s az ezzel járó létmódokat, míg rá nem ébred a világ igaz természetére, s ezáltal eléri a végső megszabadulást - maga is beleolvad a Dharmakāyába.

Azt olvassuk a Śūrańgama-Sūtrában, hogy Avalokiteśvara, miután megvalósította a határtalan szabadság és félelemnélküliség transzcendens erőit, fogadalmat tett, hogy minden élőlényt megszabadít bilincsétől és szenvedéseitől. Mivel megvilágosodott lénnyé vált, maga is részévé vált Buddha természetének, vagyis mint isten elfoglalta helyét az istenek világában, illetve teljes, saját karakterű Rūpakāyaja lett. Mivel saját megvilágosodását más lények megszabadítására irányítja, vagyis nem arhattá, hanem bodhisattvává vált, nemcsak az isteni világhoz tartozó Sambhogakāyája van, hanem az emberi világhoz tartozó Nirmānakāyája is annak minden aspektusával együtt. Sőt, mivel ő az együttérzés univerzális bodhisattvája, a változások világának mind a hat birodalmában megjelenik, hogy a szenvedő lényeken segítsen. Így Avalokiteśvara a poklok világában mint buddha jelenik meg Yāma mellett, akinek mint Amithāba buddha vetülete elhozta a “felismerés tükrét”, amely a lényeket emésztő pokolbeli tüzet tisztító lánggá változtatja. A préták világában egy mennyei ételekkel és italokkal teli tartályt hordoz, amelyek nem változnak át kínzó gyötrelemmé. Ez az ajándék láttatja, hogy a világi vágyakozások tárgyai értéktelenek, s így elcsitulhat a tüzes vágyakozás kínja. Az állatok világában kezében könyvvel jelenik meg, hogy elhozza a lényeknek a beszéd képességét - így a reflexív gondolkodást, s így kikerülhessenek a zabolátlan ösztönök világából. Az emberek világában mint Śākyamūni Buddha jelenik meg, kezeiben az aszkéták vándorbotja és az alamizsnás szilke, hogy mindazoknak, akiknek ‘szemét csak kevés por fedi’ megmutassa a lét mulandóságát és a megszabaduláshoz vezető utat. A félistenek világában lángoló pallost tart a kezében, amely a nemtudás elvágásának szimbóluma, és a felébredésért és a vágytalanság eléréséért folyó ‘harcra’ buzdítja a titánokat. Az istenek világában lanttal jelenik meg, hogy a “Dharma zenéjével” figyelmeztesse az isteni lényeket örömeik mulandó voltáról.

Avalokiteśvara az emberek világában tehát háromféle képen jelenhet meg, a háromféle Nirmānakāyának megfelelően: A meditációban mint Legfelső Látszat test jelenik meg, ahol legfelső valóságában, abszolút természetében tapasztalható meg. [Lásd: “Csenrézi meditáció”]. A szertartásban mint Élő Látszat test jelenik meg, ahol egy rítust végző szerzetes személyével azonosul (kölcsönveszi a testét) és fizikálisan cselekszik. [Lásd: “Buddha megfürdetése” szertartás]. Az áldozatban mint Leképzett Látszat test jelenik meg szoborként, festményként, stb. mint az áldozat alanya. [Lásd: áldozat bemutatása]. Így a hétköznapi praxis szempontjából a tantrát gyakorló szerzetes vagy áldozatot bemutató hívő ugyanazzal az istennel kerül kapcsolatba, csak más megnyilvánulási formáján keresztül. Gyakorlatuk bár nem azonos szintű, értékét tekintve nem különbözik egymástól, hasonló ‘érdemeket’ jelent, csak más tudatossági szinten - máshol tartanak a megvilágosodás felé vezető fokozatos ösvényen.

A legtökéletesebb vallási gyakorlat tehát az lesz, amely az istennek ezt a hármasságát egyszerre valósítja meg - egyszerre lesz áldozat, szertartás, és meditáció. Így például az Anuttarayoga-tanrák (pl. Kālacakra-tantra) lesznek azok a legfelső rituál-mágiai gyakorlatok, amelyekben a gyakorló egyszerre tapasztalja meg az isten Nirmānakāyájának minden aspektusát: Hiszen áldozatokat mutat be egy komplex mágikus térben - az isten képe (tanka), szobra (yiddam), ábrája (yantra) előtt. Eközben az istennel azonosulva, szertartást végez - az isten neveit (mantra) kántálja, és az istent kifejező gesztusokat, kéztartásokat (mudrā) ‘imitálva’ mozog vagy táncol. Mindezek túl, közben meditációt (samādhi) folytat - megtapasztalja az isten lényegiségét. Mint látszik megcselekszi “Buddha három misztériumát”; a mudrākban a testét, a mantrákban a beszédét, a samādhiban a tudatét. Ebben az extázisban meghaladható az anyagi világ, és megtapasztalható az isten Sambhogakāyája is, s így a Rūpakāya teljessége. Sőt lehetőség nyílik a teljes továbblépésre is, a Dharmakāya megtapasztalására - ami maga a megvilágosodás, a nirvāna elérése.

Ennek a komplex, vallási gyakorlatnak lesz tárgya Avalokiteśvara bodhisattva, aki úgy szabadítja meg a lényeket a szenvedéstől, hogy saját félelemnélküli és határtalan odaadását állítja például. Ha a gyakorló képes felfogni az isten lényegét, akkor eltűnik az egyént és az istent elválasztó fal - az isten és a gyakorló egyesül. Kitárul a láthatár és a szemlélet eljut a szabadság birodalmába, ahol a lények kölcsönös egymással való együttérzése a megértés természetes alapja. Az együttérzés, a jóság, a felebaráti szeretet, az irgalom és hasonlóak ezen a létszinten már nem ‘eredmények’, hanem a szellemi szabadság természetes megtartásának velejárói. Ha a gyakorló a lények szenvedését felismeri, és azt saját szenvedésén keresztül éli át (pontosabban; ha a ‘saját’ és a ‘más’ közti különbséget már felszámolta), akkor megszabadulása minden lényt magába foglal - tulajdon megváltása azonos lesz minden lény megváltásával. Tette az időn és téren túli, határtalan odaadás cselekedete lesz.


Felhasznált irodalom:

Wayman, Alex : The Buddhist Tantras . [Motilal Banarsiddas, Delhi (1973) 1993].
Lessing, F.D.& Wayman, Alex : Introduction to the Buddhist Tantric Systems.
[Motilal Banarsiddas, Delhi (1968) 1993].
Mullin, G.H. (ed.) : Meditation on the Lower Tantras . [Library of Tibetan Works &
Archives, Dharamsala, 1983].
Govinda, Anagarika Lama : OM MANI PADME HŪM - A Vajrayāna misztika a “Hat Szent Szótag ezoterikus” tanai alapján . [Buddhista Misszió, Budapest 1984].
A Karma Ratna Ling Dargye magyarországi Karma-Kagyüpa Közösség “Csenrézi szertartás” meditációs szövege
Saját naplófeljegyzéseim 1995 Június 20 - Augusztus 21 közti indiai utazásomról


[1] A boddhisattva olyan megvilágosodott lény, aki nem tért a nirvănába, hanem a samsăra világában maradt, hogy a szenvedő lényeknek segítsen eljutni a megvilágosodáshoz.

[2]Om Áh Hrih Hum. Om Mani Padme Hum. Om. Ez a víz az összes éhes szellemé, Szváhá.”

[3]Om. Minden önvaló üres. A dolgok igaz természete az Üresség. Ham.”

[4] Az idézet a Karma Ratna Ling Dargye magyarországi Karma-Kagyüpa Közösség “Csenrézi szertartás”-ában használt szertartás meditációs szövege.

[5] Ennek alapjai persze a buddhista yogacăra filozófiában keresendők, mely szerint minden jelenség tudati természetű, a dolgok valójában üresek - csak a tudat létezik.

[6] yiddam = isten(szobor); tanka = isten(festmény); mandala/yantra = isten(ábra); mantra = isten(név); mudra = isten (kéztartása)