Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tandori Dezső
KELETBE-FÚLT KÍSÉRLETEK

Terebess Kiadó, Budapest, 1999
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Tartalomjegyzék

Bevezetés és köszönet
"Egy" "nyugati" "meglét" "kudarca"?

ELSŐ RÉSZ
"Történet" (Nyugati fogalmakról)
Jegyzetek feldolgozása
Beszéljünk "a" másról!
Ezentúl mindig arról beszélünk, ami állítólag "van", mert "volt"
Új fejezet
"Rendszerek", akkor hát Töredék Hamletnek
Könnyen, gyorsan reflektálni!
A mutatványok búcsúja
További töredékek
Koanok (1964-1968) és egyebek

MÁSODIK RÉSZ
Nem annak értelmében, hogy "Aki elveszti egészét..." Egy zöld dobozból
"Totyira vigyázni, nem eszik zöldeket"
Még egyszer Morris Graves
A "Magányos éjszakai csavargás" és útja
És tovább
És még tovább, képzelt ujjak nyomán
"Én vagyok az oka mindennek"
Még valami, prózában

HARMADIK RÉSZ
Átmenet nélkül
A zöld dobozból ismét

FÜGGELÉK: független "keletiségek" / 99
Közbevetés: Wols / 102
A "függelék" folytatása (Ld. elébb) / 104
Kis megállás után / 108
Így "fejlődünk" / 119

Könyveink közül néhány / 122



Bevezetés és köszönet
"Egy" "nyugati" "meglét" "kudarca"?

Volt egyszer szó sokkal kevesebbről, mint ez a könyv: foglalnám össze "aforizmáimat", "evidenciatörténeteimet", "rajzaimat/rajzverseimet". Ez egy Másik Kiadóba fúlt. Akkor jött Terebess Gábor barátom, s hozta e kalandos lehetőséget. Fokozta ajánlatát - együttműködésünk során - a címjavaslattal.
"Keletbe-fulladt kisérletek".
Akárki hallotta azóta, elmesélésemből, csak és csak lelkesedett. Terebess barátom jelentékenynek tartja a főhivatású író apró változtatását: "Keletbe-fúlt kisérletek", így lett papamm papamm... ritmusa a dolognak; magam inkább azt tartom szerencsésnek, hogy a könyv tárgyát meghatározhattam (a feladatot a magam számára): HOGYAN NEM VALÓSULHATOTT MEG EGY "NYUGATI" ÉLET, miként lett tehát ("keleti" vonzalmak, vízjelek stb. jóvoltából) ez is, az is egy ember élete, azaz ki tudja.
Ezt az Olvasó tudja meg a könyvből.
Minden továbbit "beleírtam" valahova itt.



ELSŐ RÉSZ
"Történet"
(Nyugati fogalmakról)

Nyelvünk a történelemre egykor a történet szót használta, lásd Petőfi. Elhinni, hogy ez "történet"? Rémségek idején írta a költő. Történelem, história - történet. Mi volt a története annak az embernek, aki ezt írja?

Mindezt csak úgy írhatom, hogy azt próbálom mondani: "ez az ember". Erről az emberről szól ez, akiről én szólok. Persze, hogy "aki én vagyok". Meg nem egészen.

Nem egésZEN.

Egy szó van, ami ki nem ejthető, le nem írható tisztázottan. Akkor az már nincs ott, nem igaz.

Ezzel a "dologgal", inkább "valamivel", sőt "Semmivel" kapcsolatban az "igaz" szó se jó szó.
Holott az "igaz" annyit jelentene, hogy értelme van a szónak. E "valamivel" (Semmivel) kapcsolatban nincs értelme a szónak, nem a szó igazságáról van szó, az igazság - az "igazság" szó kimondhatatlansága (is).
Nagyon röviden mondom el úgynevezett történetemet.
A történelem szó nyelvemen a tört+én+elem szavakból tevődik össze látszólag. A Nyugat: "látszikot nem ismerek" (Hamlet). Magam: "minden, amit már ismerhetek, az csupán - látszik".
Induljunk el te meg én? Te se, én se.
1938. december 8-án születtem az úgynevezett Európában. Egy éves sem voltam, kitört az úgynevezett világháború (a továbbiakban, bármi legyen is, amit megnevezek, elhagyom előle az "úgynevezett" jelzőt; könyvem későbbi részeiben odaírom viszont néhol ez s az elé, ami nem csupán "úgynevezett", hanem számomra valóban "valós", hogy "valóban valós". Nem törekszem hát tökéletességre, könyvem jellege ezt ki is zárja. (Lényem létezése, "ilyensége" is kizárja ezt.) Örülök, hogy elfogultságaim is vannak, ám amenynyiben ezek mások kárára nincsenek, tehát ha nem akarom szellemi vagy erőszakos hatalommal, netán a kettő együttesével terjeszteni e valamiket, pusztán saját tökéletlenségem bevallásai - bevallásai annak, hogy létezem.
A háborúban szinte mindenünk elpusztult, utána hamarosan a következőképp gondolkoztam (értsd: voltam; a megszorítások sorát nem folytatom; jelezzék az eddigiek, hogy megszólalni, írni
- egy bizonyos igénnyel, pontosabban inkább, egy bizonyos igénytelenséggel - lehetetlen; könyvem eleve lehetetlenség): miért bármi vállalkozásba kezdeni? Szüleim és barátaik effélékről beszélgetnek. Üzletet nyitni, én nem tudom, mi mindent árulni. Nekem ez, utólagos szóvicc, azt jelentette volna: valami elárulni. Nem azt sejtettem, hogy hamarosan mindennek a "lefejezése" jön, és azt sem hihettem, hogy ez bárminek a befejezése lesz, de mindig...
...a legkisebb ellenállást akartam volna kifejteni a legteljesebb - nem harcias, annál sokkal elemibb - másmilyenség kifejezésére. Nem is -rare, nem céllal, nem okkal. Eleve.
Életem eseményei máskülönben érdektelenek a jelen idejű elbeszélhetés szempontjából. Valahány apró részletről beszélek majd e könyvben, előjöhetnek az előzmények. De máris látom, milyen céltalan és oktalan lenne egy életről beszámolni, melynek valódi jelenbéli élése csak ez lehet (könyvem igényével): ez az élet nem is volt.
"Is" nem volt. És "is" - volt.
Ezért ezt az életet nem tekinthetem annak, amiért és ahogy élni érdemes lett volna. Ha vannak-lesznek mégis kikezdhetetlen "valamik" (semmik; például a madarak, akik nálunk éltek itt ; bajnoki rendszerem - a Nagy és a Kisebb Koala Kártyabajnokság, na jó, egy név), ezek még inkább bizonyítják: az élet érvénytelen (volt nekem). Kiáltóbbá teszik ezt az ellentétet ezek a dolgok (a továbbiakban a "Semmik" helyett mondom ezt); mennyire nem élet az úgynevezett élet, ha valamivé mégis válik (valamije).
Teljes "nyugati" életnek épp a minél teljesebb nyugati élet nem nevezhető. Létrehoz olyan érdemlegességeket, melyek erősen megkérdőjelezik annak az életnek a további részeit.
A tökéletesedésnek (gépies változatának), a globalizációknak (boldogtalan egy bizonyos egészségfogalomnak (betegségek közepette üdvnek tekintett állagok) óhatatlan velejárója ez: rámutat mind az Egész lehetetlenére.
Az Egész már a (szellemi, nem politikai) "Kelet" és "Nyugat" ellentéte, kettőssége okán sem lehet sosem egész. Minél belátóbbak vagyunk, minél inkább elismerjük a "pólusokat", annál tökéletlenebbnek látjuk a (mondjuk: optimálisan) képzelhető közeget.
Minél tökéletesebbé tesszük közegünket, annál messzebb vagyunk a tökéletességtől, sőt, attól, ami "helyes".
Mivel azonban ennek az állagnak a részei vagyunk, eleve lehetetlenek vagyunk, ha lehetségesek akarnánk lenni.
Tehát a kimondhatatlanhoz jutottunk vissza.

Természetes, hogy az úgynevezett kimondhatatlannak (máris ellentmondás: "nevezzük", ha egyszer úgynevezett, de hogyan, mikkel nevezzük, s mi végre, ha egyszer kimondhatatlan, miért ez a könyv is...), természetes, hogy csak funkcionális ereje lehet (a kimondhatatlannak, ismétlem; nem mondhatom ki, csak ismételhetem?), Wittgenstein, akinek művével viszonylag későn ismerkedtem, három fontos dolgot mond (egyebek között; s az ilyen szavakat: "fontos", szintén csak henyén használhatom; a továbbiakban: használva mind), először is, hogy létezésünk (és önkifejezésünk) nem a világ (ah! nyelvünk kétértelműsége, eleve), hanem csak annak határa.

Azt mondja továbbá Witti: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ez témánkba vág, hiszen a "jobban-létezés fogalmát (henye szó ugyancsak) a legjobban írja körül. A magam mondása erre:

"Aki jobban VAN, mint ahogy viselkedhet,
ne viselkedjék".

Haiku formába lehet törni, s ennyit a "versformákról"; árnyalatnyit vannak csak "odébb", mint a közléstartalmak (ergo: a tartalom ugyanolyan erőtlen, mint a forma, két erőtlenség erősíti egymást "Nyugat" és "Kelet megnyilvánuló" világában:

Aki jobban VAN,
mint ahogy viselkedhet,
ne viselkedjék.

Végül (sok ezernyi egyéb közt) Wittgenstein azt mondja, hogy csak a boldog élet a helyes, filozófikus stb. élet. Végső lemondása, állapítják meg nyugatias gondolkodású értéklői, a végső hedonizmust is tartalmazza, párba-vonja. Élete legvégén is ezt mondta állítólag: "Mondjátok meg nekik, hogy boldog életem volt." Kik azok a "nekik"? Egy harc elemei. A "mások", mondhatom én. S az egzisztencialista mondást felidézve:
"A pokol - mások", összhangot érzek.
Az eszmei és elméleti összhangok azonban nem sokat jelentenek.
Ahhoz, hogy ezt a könyvet kellőképpen írjam (olyan jelleggel, ahogy érdemes lenne), semmiféle zavarás nem érhetne. A zavarás azonban kétféle:
a konkrét (telefon, másik ember - közeli, alkalmi -, posta, kellemetlenség, váratlan kötelesség stb.
az én-jellegű (mindezek a zavarások és tudatuk, ahogyan már benne, úgynevezett emlékeimben, úgynevezett tudatomban - tagadható és létező valami egyszerre - léteznek; zavarás az, hogy "én" írom ezt a könyvet etc.).
Tehát annak, hogy bármit önmaga érdemleges szintjén létrehozzunk, hogy ott hozzuk létre, legelemibb akadálya az, hogy
1./ mi vagyunk (mi magunk vagyunk, valaki akar létrehozó lenni);
2./ hogy létre akarunk hozni egyáltalán valamit;
3./ ám a teljes "történési" (anyagi létezés tökéletlensége is: HOGY EGYÁLTALÁN LÉTRE KELL JÖNNIE VALAMINEK.

Tökéletlenné azért válik minden, mert
1./ megalkuvóan (a tökéletlenség elfogadásával) vagy nagyralátóan (a tökéletesség vágyával) létre akar jönni;
2./ mert legalább a tökéletlenség (jobb esetben a tökéletesség) vágyával eleve létre kell jönnie.
Sajnos ide tartozik az is, hogy valaki az emberiséget akarja szaporítani (a fajt fenntartani), hogy valaki emberek helyett madarakhoz stb. vonzódik, hogy a kettőt elegyítve éli; ha van Nagyobb Világelv, minden tökéletlenség rá hárítható, tehát ELEVE MÉLTATLANSÁG ÉS MEGGYALÁZÁS, HOGY LÉTEZÜNK.
A legtöbb ember azért nem tekinti méltatlanságnak vagy meggyalázásnak, hogy létezik, mert (túl a szervesen belétáplált önérdeken és ön-tudaton) elképzelni sem bír a létezőknél (akár a Végső Létezőnél) különbet;
amiképpen az élet eredetére sem tud választ, ördögi körből (még egyszer bocsánat a gyarló kifejezésekért) szabadulni nem tudván, eleve nem tud "különb" rendszert elképzelni, mint amelyben
1./ él,
2./ amelyre áhítozik,
3./ vagy amit más rendszerek megsemmisítésével elérni akar.
Semmi garanciánk nem lehet arra, hogy minden létező elpusztulásával bármi különb jöhetne létre, a kölcsönös elpusztítás olyan tökéletes önkiírtó mechanizmusát kellene elképzelnünk, melyben a másik, a korábbi rendből semmi nem marad a "majdanihoz" képest "másiknak" etc. Ráadásul ha (ezzel zárjuk a "Történet" fejezetet) eredetünk megfelelőségével kapcsolatban semmi sejtelmünk és meggyőződésünk nem lehet, még ennyire sem képzelhető ilyennek a megléte egy majdan következővel kapcsolatosan. (Érdekes, hogy még a magunk megszünésének elképzelése, az, hogy ilyet elhihetünk, ez is a tökéletlenség körén belül marad: semmi jobbat nem képzelhetünk magunk helyett, s ebben nem vagyunk - az elébb elmondottak szerint - "hibásak", vétkesek. Megérthető, hogy ez sokaknak felmentést ad: nem is kell "jobbnak" lennünk.)
Zárjelen kívülre: közömbös, mit gondol valaki így. Eleve nem lehet jobb. Tehát öntetszelgés bármi etikai kijelentés. Ezzel Wittgenstein további tételéhez érkeztünk: de nem nyelvfilozófiailag. (Gyarlóság az.) Azért nem mérhető "be" bármi különbség bármi mondatok (tételek) közt, mert
1./ ha az "alaphelyzetre" (felvett szó) vonatkoznak ezek, bizonyítottuk, hogy semmi jót nem foglalhatnak magukba;
2./ ha nem, eleve csalások, öncsalások, illúziók stb.
Gyakorlatilag (és korlátozott) jelleggel a meglétnek van csak "értelme", nem az értelmezésének.
Bármi értelmezés - értelmetlent értelmez.
Annak a benső késztetésnek, hogy feleslegesen ne csavarjuk ki senki nyakát, például (emberét, madárét, s értsd e szón, "kicsavarni"), egyedüli értelme (és értéke), hogy mások kárára lenne az ellenkezője. Különben semmiféle történésnek, cselekvésnek nem lehet büszkeség-velejárója,
nem lehetne díja,
nem lehet megdicsőülése.
Bármit tegyünk is, valami megnevezhetetlen okból fellépő gátlás lehet a meghatározója, mivel azonban ez egy értelmetlen össz-rendszeren belül VAN, ennyi marad: a helyesen értékelt (de értéktelen) VAN;, a VAN, mint (érdektelen) helyesség. A "történet", amennyiben etikum (tisztesség stb.) kell meglétéhez, nem bizonyít semmit önmaga szükségessége felől.


Jegyzetek feldolgozása

Minden elvégzendő munka (mint értelmetlenség) legfőbb akadálya a munkát elkészítő munkálatok sora, a felhalmozódott "jegyezetanyag" például (e könyvnél), s mert úgynevezett (bocsánat) elménk, kreativitásunk, kényszerünk (hogy egy ilyen könyvnek kellene állítólag megalakulnia) nem olyan tágas és átfogó (és számítógépekkel végképp nem helyettesíthető), hogy megannyi pillanatunk
legméltóbb emlékét tartalmazza (jegyzetek formájában),
szerveződésüket (ezekét az elemekét) a legcélszerűbben biztosítsa (hiszen nincs végső értelemben vehető cél), mert mindez így van, s még sorolható lenne, hányféleképpen,
az előkészített munka elvégzésének egyetlen lehetősége, ha tevékenységünket egy ponttól teljes elhagyatottságra ítéljük,
ám munkavégző "valaminket" meg is tisztítjuk azoktól az emlék-jelektől, melyek állítólag a munka elvégzését segítették volna.
Amikor valaminek a megalkotására készülünk, csapdába esünk: működik (nem létezhető) erkölcsi gépezetünk, tehát a munkát "jól", "jóra", "eszményien", "érdemlegesen" stb. akarjuk elvégezni, illetve ilyen eredményt akarunk;
működik praktikumunk (célszerűség plusz gyakorlat, valaminek a gyakorlása mindig gyakorlati célú),
működik gyakorlati célunkon kívüli "gyakorlatozásunk", tehát működik maga a működés, mely azonban (láttuk) csak egy tökéletlen, gyarló világelv következménye lehet;
működik tehát hiúságunk (hívságunk, hiábavalóságunk), hogy ilyen érdemleges világelvet tételezünk fel, melynek jegyében bármit is tenni kötelességünk lenne.
Mivel semmi másféle etikai jelenség nem képzelhető, csak az, hogy másoknak ne ártsunk, semmiféle etikai jegyben nem áll semmiféle imperatívuszunk.
Az, hogy másoknak ne ártsunk, a kimondhatatlannal több csak, mint kényszerképzet.
Főleg a Természetnek nem szabad ártanunk, magunkban és egymásban is a természeti elemnek
- lévén hogy (láttuk) semmi nem képzelhető, ami (ha már létezik) bármivel is "jobb" lenne, mint a jelenlegi állag,
ekképpen saját magunkat abszolutizálnánk csak (mint állítólagosan érdemleges cselekvőket),
következésképpen: semmi bizonyítható jót létre nem hozván a hazugság-állaggal növelnénk a tökéletlenség-állagot. E kettő együtt (bár e fogalom sem létezhet) nevezhető feltételezőleg így: "a Rossz".
A rossz azért kerülendő, mert nem tudjuk ellentételét, a jót ("a Jó"), így a megnevezetlenség viszonylagos (kényszer-) tökéletességállagát valamiféle meg nem érdemelt haszonra fordíthatnánk (bármi haszon megérdemeletlen; a szellemi és az anyagi haszon egyképp; és az úgynevezett Kegyelem állapota is hívság, mert nincs olyan végső Állag, Instancia, Létező etc., melyet jogosnak ismerhetnénk el, hogy "kegyelmezzen", a megvilágosodás állapotába hozzon minket stb.); a megvilágosodásnak az az állapota létezhet csak (mint maximális feltételezés), amely a - ezúttal nevezzük nagy betűvel - Kimondhatatlan.
Ám minden több annál, mint hogy "nem lehetne beszélni" valamiről vagy bármiről is.
Hagyjuk ezt abba!


Beszéljünk "a" másról!

Egy madár ül a vállamon. Csengőjelekre (az ajtónál, érkezőkre) ugyanúgy éles harsogással reagál, mint egy kutya.
Nyakamat tépdesi. Ennek több oka lehet:
1./ maga a nyakam,
2./ hogy ezt az együttlétet megengedem,
3./ hogy erre az együttlétre vágyik,
4./ nem vágyik rá, de neki ez VAN stb.
Nem csupán nyakam tépkedi, olykor hajamat is rángatja.
Mindegy neki, kövér vagyok-e vagy sovány,
friss vagy fáradt,
izzadt vagy száraz,
James Bondot fordítok-e vagy egy képzőművészeti tanulmányt, bármi mindegy neki így,
de (kihagyva a többit, igen számos, ami mindegy):
nem mindegy neki, a hallban ég-e a villany (melynek fénye beszűrődik a be nem csukott ajtó résén), mert ha ég a villany,
nem intézhető el, hogy az ajtóhoz közelítve gépiesen leröppenjen vállamról, visszatérjen lakhelyére, csak akkor intézhető el ez, ha odakint nem ég a villany, ha sötét van az ajtó túlján.
Akkor nyilván nem érzi esélyét, hogy odakint bármit is kezdhetne; talán tart a sötéttől stb. Tehát van egy pont, ahonnét nem mindegy neki minden. Alighanem ugyanígy vagyunk mi is ezzel: azzal, hogy mi nem mindegy nekünk, illetve honnét mindegy mégis. Elméleti kérdés csak: ha kín az életünk, mennyi idő nem számít így; nyilván egy kínban leélt teljes élet (ha van ilyen), "rossz" (ld. Witti), de Witti a rákját nem vette ily mód kínnak, nem kért igazából fájdalomcsillapítókat stb.
Nyilván ez is egy változat: mivel hamar meghal már, nem "számít" ez a létező, aki szenved. Nincs már mihez képest, ami van (nem lesz; s a "lesz"-t ugyanúgy éli át, mint a madár az értelmetlen sötétet... azaz korántsem ugyanúgy... ez csak hasonlat volt, viselkedés... nem az, hogy "VAN"... látjuk tehát, hogy az önkifejezés, közérdekű kifejezés, de minden törvény, jelesség, érdem, törekvés stb. is csak "viselkedés", s nagyon nehéz megállapítani, hogy a viselkedőnek volna-e jobb állaga azzal, hogy VAN).
Zárjelen kívülre: a viselkedéssel ellentétben a jobb "VAN" csak a nem tudható, tehát a kimondhatatlan lehet.
A legérdemlegesebb kifejezés nem a VAN kifejezése (hiszen az - kifejezhetetlen), hanem ha nem vagyunk bizonyosak s nem is fejezünk ki semmit.
Ez az egyetlen eset, amikor úgy vélhetjük, viselkedésünknek van értelme.
Ismétlem: ha nem vagyunk semmiféle bizonyosságban valami felől és képesek vagyunk nem nyilatkozni. Ez akkor "van". De nem a VAN és nem a "kifejezhetetlen" ez sem.
A Kifejezhetetlent azzal sem fejezhetjük ki, ha NEM törekszünk kifejezésére.
A "kifejezhetetlennel" (s bárhogy írhatom) szemben tehetetlenek vagyunk, ha "kifejezni" akarunk (vagy ha "azt" - mit? - kifejezni akarnánk). Eldönthetetlen, mi magunk "a" Kifejezhetetlenné válunk-e, ha nem akarjuk (ily feltételek közt) kifejezni. A világi születések, létrejövések stb. végtelenje (sic!) abba a tévképzetbe (már bármi képzet: tév) sodor minket, hogy bármivé is válhatunk, amik nem voltunk. Tehát ha madárközel lénnyé "váltam", alighanem mindig is az voltam. ("Lélekvándorlás" stb. azért nem vonható figyelmünkbe, mert "eljövendő" - s nincs valamivé válás, illetve nem bizonyítható, henye képzet csupán, vagy materiális marad: s itt önellentmondás az "immateriálissá válás".)


Ezentúl mindig csak arról beszélünk,
ami állítólag "van", mert "volt"

Mindezzel (?) egyáltalán nem estünk túl a nehezén ("estünk túl a nehezén"), mert sehol olyan rendelés nincs, hogy mi bármin is túlesnénk,
semmi nem "a neheze",
s nem azért nem, mert tudnunk kellene, mi könynyebb,
minek a "neheze" vagy a "könnyebbje" egyáltalán, de
mert tudnunk kellene,
mi az hogy sorrend,
és ezt nem tudhatjuk,
mert azt sem tudjuk,
mi az ilyen tudás.
Csak a "mi" (az "én", ennek sokasága) az érvényes kijelentés (az esés sem, ld. sorrend), ezek a dolgok pedig semmik a meghatározóik - esés, dolog, könnyű stb. - nélkül.
Semmis semmik maradnak meghatározatlanok meghatározóik semmisségei miatt. (Vagy ha "kimondhatatlanokról" van szó, meg sem határozandók ezek által. A Nagyobbnak - feltétellel használt szó - oly megalázása, ahogy magunkra vonatkoztatjuk, hogy már nem lehet "nagyobb" sem akkor, tehát felesleges magunkra vonatkoztatnunk; így nem tulajdoníthatunk magunknak semmiféle tulajdonságot, mely változás, változtató lenne stb.; könnyen belátható viszont, hogy ha ily vonatkoztatás eredménye nem képzelhető, a vonatkoztatás - tett - is értelmetlen, sőt, érvénytelen. Mondhatom bármi magamnak tulajdonított tulajdonság helyett a kutya vagy a veréb stb. becenevét is,
Cirumdatta-Curgatta,
Pandrino-Purdama-Pundro,
Palindatta-Kagungatta,
Pakungatta-Kurgatta.
A "szent" (s így korántsem szent) nevek is így jönnek létre.
A fixnek (bocsánat) vett fogalmak (Krishna stb., 2000 Guineas lóverseny, öl, felhő), illetve nevek, mert csak nevek maradnak, ugyanígy esetlegességek: általunk tudható létet tulajdonítunk
valaminek, ami talán létezik (nem létezik),
valaminek, ami eleve nem is létezik.
E vonatkozás például az "eleve" szó használatát is feleslegesnek bizonyítja.
Természetesen beszámolok e könyv keletkezéséről "valakinek", akivel beszélgettünk róla, hogyan jön létre majd e könyv. A jegyzetek felszámolásával stb., mondom. Természetes, hogy például az Antoni Tŕpies festőről szóló beszélgetéskönyv mint fizikai tárgy létezik,
mint szellemiséget (?) kifejező fizikai tárgy,
mint számomra elérhető (valami polcon lévő) fizikai tárgy,
a könyvhöz itt formai tartalmak révén még mindig alkalmasabban (egy polc őszibarackbefőttnél, egy pár kolbásznál pl. alkalmasabbnak látszóan) létező anyagként létezik.
Érdekes (?), hogy hirtelen rábukkantam. E könyv érdekében külön polcot tartottam.
Persze, más, amikor e könyvet "célzom" meg, vagy ha Tŕpies dolgairól próbálnék tanulmányt írni. Ez utóbbival majdnem teljességgel haszontalan cselekvést végeznék. Haszontalan-e viszont, hogy a Tŕpies-könyvet létrehozók munkát végeztek? Akár csak pillanatnyi hasznosságot is - mutathat, hogy e könyvhöz használódik az anyaga (annak a könyvnek)?
Feltűnt mindenesetre, hogy a könyv hátlapján ez áll: "Aki az igazi igazság birtokosa, már nem beszél. Ha filozófus lennék", így Tŕpies, "nem festenék, egyáltalán semmit se tennék. Az lenne akkor a Zen hallgatása." (A kimondhatatlan így, mások idézéseként, természetesen kimondható. Sőt, azért vannak
művek,
épületek,
törvények,
államok,
felfedezések,
eszközök,
városok, utazások stb.
a világon, hogy eleve (?) idézni lehessen, azért vannak sporteredmények, szerelmeskedés, járkálás stb., hogy kimondhatatlan állagunkban lennünk mindig ne kelljen,
s bármi cselekedetünk,
szavunk stb. -
"idézés" lehessen. Én magam képtelen volnék bármit mondani,
de azt mondom: London; azt mondom, az anyád picsája, azt mondom, miniszter, azt mondom, zsoké, azt mondom, gravitáció. Megkerülöm a kimondhatatlan kimondását, megkerülök egy hazugságot. Ha a legrútabbat mondom is, ha a leghazugabbat, de "anyagi v. szellemi" dologról van szó (vagyha szellemietlenről akár: egy kis dallam etc.), megkerülöm a hazugság mondását, a megnevezhetetlen hazug megnevezését. Ez minden jelenség egyetlen mentsége a világon, ám a dolgok önmagukban anynyit is érnek. Nehéz dolog, hogy madaram akkor mennyit ér. Világos, hogy a Kimondhatatlan ő. Szeretetem iránta a Kimondhatatlan szeretete - ezért is reménytelen; is.
"De hát az ember a fényt keresi (egyelőre); ezért festek (például) én." Így Tŕpies.
S a beszélgetőtárs, Barbara Catoir (nevét azokból az évekből ismerem, amikor képzőművészeti folyóiratokat járathattunk (még), persze, ez is "csak olyan jelenség", ezért bármi idézet "csak olyan tudás", "csak olyan ismeret-terjesztés", ám anyag, a megnevezhetetlen hamis megnevezésének megúszása.
Ha bizonyos (neked akkor s egy fokig) szükséges bőséggel juthatsz hozzá dolgokhoz, melyek révén a Kimondhatatlan hamis kimondását elkerülöd, az jó világot jelent. A "jó", persze, bizonyos értelemben, durván "szintén szart sem ér"-t jelent.

Ezt a könyvet vagy nem kezdtem volna el sehogy, vagy így kezdtem el!
Ha máskor kezdtem volna el, másképp kezdtem volna el. Ugyanígy lenne-e a máshogy? Erre nem tudok válaszolni.

Tŕpies bizonyos festményeit megmutatták egy (zen??) valakinek, azt mondta rájuk: a festő a hallgatást festi,
a Zen maga a hallgatás.

Véletlenségből James Bond, Remarque stb. fordításakor is bukkanunk ilyenekre: a "nyugatiak" azt gondolják, a "keletiek" a zebrán is úgy akarnak átmenni, a trolibusz áramszedőjét is csak úgy érintik a villany drótjához, a csirkét is úgy keltetik, hogy "három nádszál nem kavics", míg Pascal azt mondja, az ember olyan nád, hogy... és hogy dolgokkal fedjük el a szakadékot, mely felé tartunk".
Magam
1./ a "keleti" mondások és Pascal, Witti, a festő Ad Reinhardt stb., " mondásai" között nem érzek olyan lényeges eltérést,
2./ igazat adok a "keleti" papnak, aki azt magyarázza a regényszereplőnek: a keleti emberek logikával intézik el a gyakorlati életet, persze, úgyszintén - a troli járását, a keltetést, az átkelést; de a "továbbiakat" már nem logikával, ahogyan a "nyugati" ember.
Vagy Bond a visszavonulásról azt mondja (30000 sorból 4 sorban mond Bond egyáltalán bármit): ha én visszavonulnék, aztán vennék Kent grófságban egy cseresznyés-birtokot, az biztos, hogy olyan fagy jönne, mint amikor befagyott a Temze, és mindenem odaveszne.
A visszavonulás godolata engem is sokat foglalkoztatott. Mindig melléfogtam volna: azt adtam volna fel, ami meglétemet (hogy a Kimondhatatlant gyaláznom sem kelljen) akadályozta volna.
A lófogadás - erről másutt írok, más könyvben - annyiban nagyon is hasonlít a "mindennapi élethez", hogy a mindennapi életben is döntünk, és ez nem "egzisztencialista eltúlzás", és rosszul foghatunk ki csúcsforgalomban egy útirányt, egy állást helytelenül választhatunk meg, rosszkor vásárolhatunk, mert hamar lemennek azok az árak.
"Keletbe-fúlt kisérletek", a könyv címét java részt Terebess Gábornak, Kiadómnak köszönhetem, ám ő visszahárítja rám a dolgot, hogy ő "Keletbe fulladt kisérletek"-et javasolt, s a cím ritmusa, papamm, papamm, papamm, papamm - a lényeg része. A lényegnek még az sem a része, szerintem, hogy itt mennyiben volt meghatározó a"materiális", az "orosz-szovjet" Kelet. Aminek előérzete (volt-e): hogy szüleimet is vissza akartam fogni (történelem) 1947-ben, nyolcévesen (Teddy Salingernél?) bármi vállalkozástól?
Mennyiben lettem volna "ignoramus"-jellegű Teddy, ha nem kell iskolába járnom, ha nincs körülöttem egy racionális(sá tevő) rendszer? Ld. Salinger utolsó novelláját a kis gyűjteményében.
Már eleve a délutánjaimat nem akartam "adni"
- gyerekmozgalmi gyűlésekre járni stb.
Sosem akartam "adni" a megmaradható szabad időmet, ám könnyen eltékozoltam, főleg (gyarlóság), ha a kényszerűen elfogadott racionális rendből valami (összecsapások, vélt vagy valós sértések) kizökkentett(ek).
Ma azért megyek el otthonról, csupán azért, hogy haza akarjak jönni. Minimálisra korlátoztam az időt, melyet "távol" töltök. A találkozások megúszhatatlanok ennek során.
Hogyan képzelném időmet? Ha a telefon, a posta (melyet várok; vagy magam is telefonálok) nem "jönne"? Ha nem volnának kényszerű (bár szép) "alkalmak" - ahová és amikor el kell menni, meg kell jelenni? Nem túlracionalizálása-e valami elemiségnek, nem a Kimondhatatlan eldadogása (mégis), hogy osztályozok:
egy kiadóhoz egy ekkora-és-ekkora ügyben enynyiszer és ennyiszer kell elmennem (például),
ide és ide akkor és ekkor szívesen megyek (máskor megőrülök, hogy oda kell menni) stb.
Feltétlenül hatott ránk itt a politikai Kelet. De mennyiben? S ha az Elmondhatatlan a "közeg", a tér, a "tét" - számít-e mellette külön bármi? A "befúlás" mely kísérleté"? Hogyan akartam volna "nyugati" emberré válni? Nem mentem Nyugatra, csak utazóként, meglétemet nem Nyugat biztosította. Az teszi-e, hogy (sokan) tönkre (tönkrébb) jutunk, hogy Kelet uralkodott rajtunk sokáig (az igazi keletiségtől átlósan távoli szellemű politikai Kelet), vagy az a romlásunk (sokunké), hogy a Nyugat racionális kíméletlensége válik egyre jobban mérvadóvá?
Természetes, hogy ezek a kérdések csak egy szigorúan korlátozott (beszűkült) gondolkodási "térben" érvényesek.
De ez a tér olyasmi, mint az átmenés a zebrán, a troli áramszedője, stb.
Vajon a politikai Kelet és Nyugat kérdéseit hamar félretéve ott tartunk-e, hogy még "földi valónk" válik "keletbe-fúlttá"? Vagy ez csak egy elv? Ez is csupán képzet és esély?
A "fúlt" lenne a létezésünk kifejezője? A "kisérlet" - más az el nem ért "más", egy ál-valami. A "Kelet" (nem a politikai): a mi esetünkben (az enyémben, talán) egyenlő lenne magával a szellemiséggel? Lásd Klee-Tuniszban: "a színé vagyok"? Gondolunk-e az arab világra úgy, mint a Keletre?
Azonosítható-e a "Kelet" a buddhizmussal stb.?
Ezek már-már szakkérdések, melyekre úgy adhatnék választ, hogy a nem-gyakorlati-élet körén is racionális, latolgató, polarizáló fogalmakkal dolgozom, s így egyre távolodom az egyébként általam elérhetőtől.
De ennek a könyvnek bármi "elérés-e" a célja?
S vajon nem hagyományos "nyugati kódexünk" fogalmait, kívánalmait (etikaiak stb.) hagyom-e érvényesülni, mikor bármi olyat gondolok (érzek), egyáltalán, hogy mit szabad és mit nem szabad tennem ebben a könyvben?
Talán ki kell "élődnie", ami ennek és csak ennek a könyvnek a sajátja, értsd: sejtetett Kimondhatatlanja; utána egyszerűen nyalábokba lehet fogni, bele lehet tömködni, mint zsákba, e könyvbe mindazt, ami ide illhet, vagy amivel készültem rá.



Új fejezet

Ha most eltekintünk (?) attól, hogy mondható-e bármelyikünkről bármi (ne legyünk "lámábbak" a lámánál), akkor:
megvolt-e bennem, meglett volna-e "minden" alapja annak, hogy nyugati-emberi "kisérleteim" be ne fúljanak?
ha így vesszük, hogy "kisérlet", melyik fúlt be, melyik valósult meg, tekinthető-e az egész (?) valami arány jegyében?
ha befúltak a kisérletek, okvetlenül nyugatiak voltak-e azok? (Nevezetes "világíró" legyek, társasági ember, pozicionált"valaki" - nem ismernek-e sokfelé? nem vagyok-e képes végső soron, ha nagy belső áldozatok árán is, érintkezni; nem érintkezem-e sokszor nagyon is könnyen, szívesen, bármiféle áldozat nélkül? nem "pozíció"-e, hogy egynémelyek olvasnak, érdeklődnek "dolgaim" iránt és felől, s hogy ezt a könyvet is - akár - megírhatom, íme?
Van-e, volt-e valami (szerencsétlen szó) anyaországi hovatartozásom, ahogy (szerencsétlen fogalom) egy idegenben élő (rémes szó) etnikum tagjának? Egy németországi hollandnak az a föld az anyaországa, amelyen Amszterdam városa áll? Létrejön-e olyan alakulása, mely Ausztráliával, az Egyesült Államokkal lenne "rokon" összetevődésű? Kanada, Brazília, Argentína dolga hogyan áll? Kiknek anyaországa Németország Buenos Airesben? Hát Hawaii? A Húsvét-sziget? Ez mind hogyan van?
Egy ábra: Kolumbusz tojása a Húsvét-szigeten; vagy "szobrokat vittem a hajón" (Nemes Nagy Ágnes és Jovánovics György; Nemes Nagy Ágnes szobros-verse vendégségben van Jovánovics György tanulmányában ill. szobrában ill. felfogásában?), meddig, mely fogalmakig terjed a "Vaterland" nyugati fogalma (Japánban nem ugyanígy van? például), honnét kerülünk olyan belső konstellációba, hogy elsősorban "Mutterlandunk" a hinterlandunk?

Hogyan érvényes (a görög, nem keleti, de abszolútnak tekinthető) hérakleitoszi tétel a "keletbe-fúlásra"?
Nem volnék-e "saját lényem lényegi hazájában" már Hérakleitosz révén is?
Szüszifosz révén?
Nem úgy van-e, hogy nem "nyugati" kisérleteim fúlnak bele holmi "Keletbe", hanem a "keletiség" úgy van jelen nálam, hogy a pusztán racionális, gyakorlati érvényű kisérleteim akarva-akaratlanul befúlnak, mondjuk, "a Keletbe", azaz a nem racionálisba stb. - de, továbbá:
ha ebből szerveződik létezésem, a nem-racionálisból, nem alakul-e ezzel "Ausztráliám", "Amerikám", különféle népességekből, melyek nem etnikumok, hanem egymás egyenlő társai, s akkor
ott, ahol a nem-racionális volt, az én "keletiségemben", ismét ki kell alakulnia a gyakorlati rész racionalitásának, gyakorlatának (a madarat etetni kell, nem lehet rácsukni az ajtót stb.), át kell gondolni ezt a könyvet legalább pár bekezdés erejéig, vagy fordítva, vigyázni kell, nehogy "átgondolás" legyen a végeredmény stb.
Egy példa: jön haza feleségem és kutyánk. Csöngetnek. Totyi, egyik madarunk, harsog azonnal: "Jönnek. VAN" (valami). Még befejezek itt egy mondatot. Kicsit késlekedve megyek ki. Mondom feleségemnek: "Látjátok, ha a Totyi menne ajtót nyitni, hamarabb bejöhetnétek. Ő nem fejezne be előbb még egy mondatot..."
Feleségem: "Sőt, a Totyi semmiféle mondatba bele sem kezdene..."

Nem racionalitás-e, tehát "visszafúlás" már, hogy ennek a könyvnek is érzem ily elemét:
"aki itt tart, már sok mindent hallott, sok mindent elfogad, részese rendszeremnek"?
Miféle rendszer?



"Rendszerek", akkor hát
Töredék Hamletnek

Nyugatba visszafojtott kisérletre példa: a Kiadó 1968-ban a kötet eredeti címét, "Egyetlen", kifogásolta, sőt, nevetségesnek tartotta. Nem értette (miről volna szó). Az Egyetlen című verset is idéznem kell, egyáltalán, végig kell mennem a kötet, első verseskötetem oly darabjain, melyek e könyvhöz illenek.
Annak ellenére, hogy több szempontból "végigmentem" már a "Töredék"-en. Például: hogy 1960-1967 között keletkeztek a darabjaim (durván szólva), és hogy - a matéria egy része - pontosan megfelelni látszik az akkoriban még nem oly rég halott Wittgenstein igényének, hogy t.i. filozófiát csak költészet formájában lehetne írni. (Nyilván mert hogy pl. minden "mondat" egyenértékű, nincs kivételezett helyzet így stb., de hagyjuk a Mondat-Tant és a Nyelvfilozófiát. A kettő közül egyik sem Keletbe-fúlt kisérlet, hanem egy-egy elfogultság - a művelői számára sokszor igen gyümölcsöző - eltúlzása. Igen, egy művelt elfogultság.)
A Keletbe-fúltság nem lehet "művelt", művi. Nagy kérdés itt, s lehet, befúlnánk, ha szigorúan veszünk valamit: lehet-e még "mű" a befúlt kisérlet? Attól, hogy valakiknek ellenére van, amit "összeművelünk", nem biztos, hogy szobor. Ám felhozható a víz alól, ahogy elsüllyedtünk vele, s ahogy mi magunk előbb feljöttünk onnét, nem fúltunk a vízbe... stb. Itt tudatosan kerülök egynémely végső konzekvenciákat.
S miért is ne tenném ezt. Hiszen akkor bármely "eredeti keleti" szöveg v. haiku v. koan létjoga is kétségbevonható lenne (ha az ily szövegeké, mint ezek most majd).
Tudni kell, hogy azok is, ezek is "segédegyenesek-görbék", "jobb-híján-rajzolatok" csak.
"Nem jó, de jobb híján a legjobb". Ez utóbbi: szellemeskedésnek is minősíthető. Vagy ha valaki huszonöt ilyet csinált (jött neki ilyen 25), az "többet teljesített szellemileg, mint aki csak szerves szövegeket, történeteket, birsalmákat írt le stb. (két képtelen véglet, de nem mellőzhető gondolat).
Versekről lévén szó, zavarbaejtő lehet, hogy...
...íme, ilyen kevés idő, harminc-negyven év távolából is vitathatóak, kriptikusak a kijelentések.
Itt nem rólam lesz szó. Bár én írtam ezeket a dolgokat. Jellemző, hogy azonnal ellentmondásaikat érzékelem. De ezek az ellentmondások talán nagyon is összeállnak egy szövedékké, és jobban vannak meg egymás által.
A fő ellentmondás, a nem-keleti ebben a dologban az, hogy mintha mércének tekintenénk: menynyire van "meg" valami.
Egy érdekes történet: kimelegedett az idő. Kiabálok ki feleségemnek a rossz akusztikájú, távtársalgásra (Salingernél a Glass család) nem alkalmas lakás konyhájába. Azt kiabálom: milyen meleg van! Feleségem erre: mi van meg??
Lásd fentebb: épp akkor írtam a mennyire van "meg"-et. Erre, minthogy"medvéink" (hajdani játékmedvék) révén is szoktunk társalogni: "Te vagymeg! Vagydmeg! kiáltja Főmedvénk. Ez más irányba visz, de rokon jelenség. Ld. "Medvék és más verebek" c. könyvemet, bocsánat.
Kénytelen leszek sorra venni a verseket, hogy aki ezt olvassa, és nincs vele, persze, a hajdani "Egyetlen" című kötet (s az adott költemény, szöveg stb.), majd az itteni közlés alapján lássa "a befúlóanyagot".
Előtte, mögötte - fogalmak.

"Minden hogy kitágult, mióta
elmozdulhatok nézésem mögül..."

Nem vitás, van ennek a kijelentésnek valami ódon pátosza. De hagyjuk ezt, Nem fölfedezés okvetlenül ez a látásmód sem, a század elejének költőinél ott van már sok hasonló. Megjegyzem: mostanság, hogy "elmúlt az utazás" (nekem), értem meg végre, bármennyire tetszett is, most értem meg (hogy képtelen volnék vonatra, repülőre ülni, de csak pályaudvarra, légikikötőbe kiautózni is), most értem meg Kafka nagybátyját, a kis novella (parabola) szerintit, aki képtelenségnek érezte, hogy egy élet elég lenne akár ahhoz, hogy a szomszéd faluba átérjen.
Fizikailag érezhette ezt!
Elmozdulhatott annyira az érzékelése, a tudása, a józan ész szerinti tudás mögül. Megyek át (történetesen) egy útkereszteződésen. Retteghetnék, hogy nekem két kilométerre, háromra el kellett mozdulnom itthonról, hogy délután van és nagy forgalom (mint Kafka irtózatos hídján; ezt is most "értem meg" - értelmen túli módon), de nem rettegek, közönyösen veszem természetesnek a természetellenes dolgot. Tehát állítólag egészséges vagyok. (Más kérdés, hogy magamtól nem mennék oda évekig se, azt hiszem. De ha újra oda kell, odamegyek.)
Megyek át a nagy tér kereszteződésénél, és
- miért? ellenkezésem kifejezőjeül? vagy hogy valami még erősebb érzettel fedjem át (szervesen: keresztezzem?) ezt az érzetet - arra gondolok... nem is, az VAN nekem elemien (ezt megnevezhetem, ez alkalmi VAN csupán... ráadásul van egy VAN, egy VAN1, amely a viselkedés ellentéte, jobb változata, kizárólagosságának törlője, tehát nem a Kimondhatatlan VAN), az van, hogy Párizsban vagyok itt hirtelen (Londonban, Dublinban, Bécsben, Kölnben), de nem tudnék odamenni.
Érzem, VAN, hogy nem jutok odáig soha. Mert képtelen vagyok (másfélkilométeres, irodalmas, itthonlétes életformám miatt? Totyi madaram miatt megint, ahogy egykor Szpéró madaram abszolútuma miatt voltam képtelen utazni 1977 őszétől egészen Szpéró halála utánig? stb.), nem leszek képes "soha" odajutni. Az utazás fúl be, maga a közlekedés, a megközelítés. Lehunyom a szemem, Londonban vagyok, Koppenhágában, Baden-Badenben. De odajutni? A "Keletbe-fúlt" is tágabb értelmű. Ám az biztos, hogy ha üzletember, világíró, diplomata, újságíró, kereskedő stb. lennék, s nem henye ez a sorolás, ha mindenképp lóversenyezni akarnék méltóbb közegben, mint az itteni, ha bármit akarnék, ami több a mindennapok teljesség-érzeténél (lásd Totyi, kis-méretezésű élet, nagy, bár iszonyatosan gyakorlatiatlan irodalmi teljesítmények), akkor szó nem lehetne róla, evidensen nem lehetne szó róla, hogy nekem az legyen - ismétlem másik végéről a szót - evidens, hogy NEM vagyok képes VAN-nak érezni az eszközt, mely a különben el nem vetett (épp el nem vethető? ) célhoz vezet. S ha valaki nem úgy él, ahogy én, nyilvánvaló, hogy
unja ezeket az evidenciáimat (a szomszéd falu),
ostobaságnak tartja, szűkösségnek,
nem érzi átfogóbb értelműnek a (bármibe-) befúltságát.
A jelenség ettől még nem érték, de VAN. S kibeszélhetetlen. Ezért érzem: nem is tudok én már (most) senkivel igazán (beszélni).

Nézés mögül elmozdulás?
"Nem fedi el többé képeivel
azt, aminek már nevet sem adok..."
S jön itt egy nem-nyugati elem:
"amibe már csak hanyattbukhatok."

És a Wittgenstein-elv, hogy "határa vagyunk csak"; rajzom szerint (versem és rajzom közt minimum 34 év, 1962-1986):

"Áthullok eszméletemen.
Állandóan következem."

De ennek másféle kifejezése az Egyre című kötetszomszédvers (1962):

"Egyre kevesebbet tudok
magamról?" (Ez edig nem túl keleties.)
"..........vagy mintha napba kellene
néznem, bármerre fordulok..." (ez se) - "egyetlen
érzékkel vett körül valami
isten?" Az "Egyetlen" bejön. Az "isten" vitatható, elegyes gondolkodás jele...

...de nem az-e az alaptételem, hoy "nyugatinak indult ember nyugati marad, maximum keletiesbe-fúlt, evidens-keletiségbe-veszett nyugati kisérletekkel"?
Zuhanás...hátra...ugyanabba...
"amíg majd
mindenemet végképp egyféleként
kapom vissza?" Nyilvánvaló a korai-halál-érzetek; Jékelynél ezek természeti jellegűek, konkrét érzetek; nálam filozofikus líra eszközeivel valósulnak meg alkalmasint. Megrémülök a versben, "mi készül..." S kivágódik a végkövetkeztetés: "Van, ahogy már lennem se kell, és/akkor már, úgy, meg sem vagyok."
Nagyon, szinte veszettül, veszedelmesen, önveszejtően hű maradtam ehhez... nem a vershez... nem a tételhez... ahhoz, amiből a dolog adódott. Tehát önmagamhoz. Ez voltam mindig is önmagam. Lényegien ez, jelentős részben ez, jelentős hangsúllyal ez, makacsul ez stb. Ahogy nem akartam "adni" a délutánjaimat... abbahagytam a templombajárást tízévesen, nem adtam a vasárnapjaimat (mindegy, magán-hitoktatásra jártam, de akkor is fontos volt: jóbarátoméknál kártyáztunk, gombfociztunk... főleg utána! ha már a "kötelezők" megvoltak). Nem tudtam felfogni sem, miért "kellene" más osztálytársaimmal akár gombozni is összejárnom, ott volt a G. és a M. Aztán - ennek fordítottjaként - egyetemi éveim alatt elkezdtem a közszereplést: gombfocizóként. Akkoriban írtam ezeket a verseimet például. Megjelentetésükre nem sok remény volt. S nekem, az "elvonulónak", meg-sem-vagyok figurának mégis igényem, "kisérletem" volt valami társadalmiasodás: a Gombklubokban (Rádió, Röltex stb.) G.-nél és M.-nél sokkal jobban alkalmazkodtam az ottani (nekem) új szabályokhoz, és igencsak a listák élére kerültem (de soha nem a legfelső 3-4 pozícióba, oda akadtak nálam mindig jobbak, ezt el is ismertem, máig ezt tudom).
Ma is, ha egy "trópusias" könyvet fordítok, képes vagyok könyvem ajánlásába beírni valakinek: "lecsontozott és trópusi" volt az értékelése, elemzése... de magam azt érzem: Ausztrália, Amerika, Japán... nekem nem hiányzik. A trópusok, a Földközi-tenger, nem. Az Adria megvolt 1967-1977 között. De lejjebb nem. Tuniszból szinte menekültem. (Muszájból voltam ott!) Nem hiányzik a világ teljessége. A teljességet nem a külső jegyek teljességében érzékelem. Fogyatékom? Befúltság? Eleve-adottság? Talán ez utóbbi is, főleg ez (?).
A Ráomlasz...-vers ugyanilyesmit variál. Csak egy részletét idézem: "Ráomlasz mindenre: most már/akárhonnan körülvehet - " Mindened: ez a bensőd is. Vegyen körül? Bensőd vegyen körül? Igen. "Legyen" - egyetlen. (Valami. De mi?)
Ugyanígy: az Elhomályosítom-vers. A kisérletek eleve feladása. Azaz: a befúlás, a minimalizálódás kisérlete. Nagyon is "a" kisérlet. De hangsúly ezen: "a". Egyetlen. Íme:

"Csak elhomályosítom, ami már
mögém oly élesen kirajzolódik:
tőlem csak egyre kihaltabb lehet,
egyre élőbb, egyre kihaltabb."

Vagyis - nem olyan bonyolult, csak megértem, aki nem így gondokozik, idegenszerűnek találhatta, főleg a hatvanas években; ma pedig korántsem tartja olyan lényegesnek, mint (objektíven, nem önszeretettel) én magam: ami mögöttem rajzolódik ki, az valami jól kihalt. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok; és "én" az előtérben (nyilván most is: én, ezzel az értékelő mégis-vonzalmammal) túlságosan eleven vagyok. Önellentmondásom az, hogy a mögöttem kihaló mögött túl elevenen létezem. Ez a rossz értelmű "kihaltság": az elevenség. Az a táj, ami nem kell nekem soha. Japán, Ausztrália, mint úti cél. Odajutni (ma már) Párizsba, Londonba. Ott egy üres életet élni. (Alig két-három órát nekem-tartalmasan.) Nem. A szomszéd falu. Sosem jutok oda.
Ez nekem, velem, bennem már 1962-ben, előbb is, megvolt. Vadul, kezdetlegesen: gyerekkorom mondása, első "művem":
Lehetőségek nyűge, hogy ki kell használni "őket." Máig emlékszik rá hajdani barátom, M. Bevéstem állítólag 1960 körül az egyetemi padba.



Könnyen, gyorsan reflektálni!

Feleségem kérdezi, milyen könyv lesz ez akkor: szellős, könnyen-a-nehezet...stb. Mondom: nagyon reflektált könyv, belül visszafelelgető, önmagával "elbeszélgető"... például hogy Kafka, akkor... talán egyebet se idézek tőle, mint a "Nagybátyám"-at, az vág ide (ergo Kafka nem volt... a kimondhatatlan szó jön, nem, félelem, nem volt), de elmondom (mondom rögtön), hogyan ültem a József nádor téren 1959-ben, olyasmi, vágytam Kafkát fordítani, műfordítói szemináriumra (szintén nem... a kimondhatatlan jegyében vannak, voltak ezek az agyonelemző, hasznos és szép ügyek) fordítottam is, mígnem az első megbízás. Hirtelen történik! (A micsoda.) Egyszerre ott vagy, ahova hátrafelé mégy. Holott előre-haladni látszol.

"Ha majd mindenem lemarad
egy hirtelen rámnyílt határon",

folytatódik az Elhomályosítom-verse (három szakasza van).

"befogad, hol nincs folytatásom,
mindenem a helyén marad."

Lásd Wittgenstein. Nem "vagyunk", csak létező világunk határai vagyunk. Erre volt a viccem, Badenben (Bécs mellett) a lóversenypályáról hazatérve, a kis vasútállomás felé haladva. Hogy a helységnévtáblát megláttam az út szélén. Már nem tudom, mit is. Baden? Vagy a lópálya más nevű faluban van a városka szélén? És áthúzva. "Hát persze, hogy kisebbségi érzésünk van, falusiaknak, ha a helységnevünket a magunk feléről mindig áthúzva látjuk. Kívülről viszont nem áthúzva. Mert onnét: kezdődünk. A magunk oldaláról - végződünk."
Witti dolgaiból csak az "Amiről nem lehet beszélni"-t tudtam. Azt is politikai értelemben vettem akkor. De hogy "mindenem lemarad", és hogy "hirtelen rámnyílt" az a határ: pontosan az ő filozófiája. Költészetben azok egyike lehetek, akik ezt megcsinálták "utána". (Lehet, egy guatemalai, egy andorrai, egy tasmániai költő szintén. De az biztos, hogy így kicsontozva nem túl sokan.)
És itt van szó, a vers végén arról az átváltozásról is, mely "már örök,/két fele nélkül öszszeér".
Az Egyetlen szellemében áll az Egymás is.
Szép kis "egymás" az, ahol valaki így érzékeli a "másikat". És mégis! Ahogy mondani próbáltam: itt nincs szó ezekről a "másik", "...", nem folytatom, filozófiai fogalmakról. Itt egy emberi állag próbálja önmagát a lehető legáltalánosabbra "fogni".
A "másik" megkondul, mint egy tér, s én ebben megint "eltávolodhatom." Magamtól, a másiktól, mindentől? A "másik" elemzése a versben: elég gyarló, túl konkrét. De ez:

"Háttal megyek, csak az kerül
elém, amit már elhagyok" -

máig lényeges. Igaz, bármely érzékelésről elmondható. De a "háttal" jelent valami variációt. Gondoljunk Klee-re is itt, a kis alakra, ami mögött minden szürke lesz, ahogy megy - előtte még minden szines.
Túl konkrét megint, de valami "befúlást" mutat A tékozló című vers: azért tékozó, mert meg is őriz valamit! Nem hagy el mindent. A megőrzés
a tékozlás. Ez már "keletes".

"Hogy vissza ne térhess sosem,
el sem hagyhatod teljesen".
Megkontrázott tékozló-fiú-helyzet.


A mutatványok búcsúja

"Csak ők fordultak benned át, csak
egyszerre olyan tájba álltak,
mely körül elfogynak a tájak:

mindazt, ami lehetsz nekik,
tőled hirtelen elveszik."
Kik-mik ezek az "ők"? Modor beszéd?
"Nekik"? Kiknek? Kik veszik el tőled mindazt, ami "nekik" lehetsz, hirtelen? Világos, olyan befúlásról van szó itt, ahol kifosztanak, épp azok a valamik-valakik, amiknek-akiknek e dolgokkal bármit is jelenthetnél. Magukat fosztják meg érdemlegesebb-tőled, hogy így mondjam, azzal, hogy gyorsan elvesznek tőled mindent.
Nem tudom, olvastam-e már Rilkétől azt a szép kitételt, hogy:

"- ők virulni akarnak: s virulni szép;
mi inkább érlelődnénk, és ez homályt jelent és fáradalmat".

A vers tördelése nem egészen ez, fejből idézem, a lelőhelyet se tudom, talán egy prózai mű? A lényeg: homály és fáradalom, "dunkel sein und sich bemühn". Ha kiérlelődik valaki-valami, ha
a maga vállalta (evidens) homályt és fáradalmat meghagyják neki, többet jelenthet "nekik", mint ha...
Mint ha? Mint ha szerepelnie kell, sokszor kell átmennie azon a bizonyos zebrán, a szomszéd faluba stb. Ha nagyon messze kell mennie hazulról, ha munkájához nem lehet meg a saját ritmusa, ha vitatkoznia kell stb. Ha "nyugatias" kategóriák közt kell élnie egy állítólag mindig előbbre jutó "rendszerben". (Forma szerint, persze, mint Koestler Japán-könyvéből tudom, a távoli szigetország a múlt század végén hirtelen, átmeneteket kihagyva, "átállt" a nyugatizmusra.
De hiszen, persze, hogy Koestlert itt többet ne említsük (olvasható lesz), az indiai "szent embereknél" is idegesített engem, hogy tanítványaikkal csodáltatták magukat, kihallatszott rotyogásuk a klozettról, és az odazarándokolt hívek imádták őket, átszellemülten boldogok voltak a fingás hangjaitól is, nem túlzok, azt hiszem.

Furcsa másik véglet, ha már hangokról van szó: első Satie-kazettám első londoni utam "hozadéka". A következő évben Koppenhágában vásároltam egy öt lemezből álló Satie-összes-zongorá-t. Milyen erős bennem, hogy ha-nem-akarok-együtt-lenni-valamivel-valakivel, hát nem is bírok: tíz éve nem nyitottam ki a Satie-dobozt, lemezek ezreit hallgattam le pedig azóta, illetve sok lemezt ötvenszer is.

Ez a "nem kellenek a trópusok", ez a "Ne...!" - már a "Töredék"-kötetben ott van sokszor. A Mind, mind a részletek című versben például: nagyon határozott beszéd.

"Múljak csak! Hadd legyek
tompább és teljesebb.
Rosszabb felére lel,
ami most jól se kell."

Az első versszak meglehetősen rejtélyes. A múlással együtt járó tompulás - rendben. Még az is, hogy vele "teljesebb" leszek. Bár ez hagyományos logikával nem okvetlenül követhető. Ellenben ez a szinte dühöngő kijelentés (mintha valamire nagyon kényszerítenének, aztán fenyegetőzni kezdenék, mintegy önrontásként vállalnám, amit rám rónak): ugyanaz, mint a "hirtelen elveszik" esete, igen, hogy rosszabb felére fog lelni, ami most jól sem kell nekem (másnak? egyáltalán)... ez már erős. Magam is így érzem.
A teljesség, a teljesebb meglét jegye tehát, hogy rosszabbik fele is ott lesz valaminek. Valakinek. "Nekem". Holott...!
A második szakasz:

"Mind, mind a részletek!
Hadd legyek csak övék..."

Aki ezt mondja, tudja: semmi jóra nem vezet semmi konstruktív erőltetés (nála). Most már beteljesül a rossz, amit igérhet magával így:

"Így lesz majd kevesebb,
mintsem hozzám elég."

Én járok jól, nekem lesz jobb, ha erőltettek. Mert kevesebb lesz valami. (Holott több, teljesebb. De az a kevesebb! A fontos értelemben.) Még hozzám sem lesz elég. Ha részletekre bontotok. A részletek valódi kötőanyaga, a lényeg "szive-matériája" vész el.
Nem lehetett véletlen, hogy 1958-60 táján, vagy így valahogy, hamar alapmondásommá vált az az idézet, mellyel Graham Greene nyitja egyik regényét: körülbelül arról van szó az eredetileg hexameteres költeményrészletben (a skót Clough műve a 19. század végéről), hogy nem szeretem, ha megindítanak, az akarat mozgásba jön, és a tett veszélyes dolog... remegek valami mesterkéltért, a szív sérelméért... hajlunk az ilyesmire... görcsös kötelesség-fogalmainkkal." Ehhez nem kell kommentár. Befolyásolt-e a "Töredék"-verseknél? Okvetlenül.

De az Egy sem című vers is a rész-egész kérdés körül jár.

"Aki elveszti egészét,
megleli részeit.
Őrzöd pár töredékét,
idegen egészeit."

Hogyan értsük ezt? Aligha maradhatunk meg a hangulati hatásnál, "a rejtélynél". Nincs rejtély, csak - talán - a kifejezhetetlenbe fúl a pontosság igénye révén a megfogalmazás.
Elveszted egészedet. A kötőanyag volt az igazi. Így leled meg (nem biztos, hogy nagy eredmény!) részeidet. S mi van ebből, mid van? Pár töredéket őrzöl, ez a tiéd... annak "a dolognak" egészei ezek már, idegenné válva, amely...
Milyen dolognak? Nincs megnevezve. Ők, nekik, az.
Kitől idegenek az egészek? Egészekké váltak a részek. Messze más ez, mint Adynál a minden egész eltörött-felpanaszlás.
Itt szenvtelenül nézed végig (látszólag) a széthullást, melynek során létrejönnek egészek (rendszerek, vívmányok stb.), csak az érdemlegesebb valami veszett el. Rosszra alakult. Jóllehet "egész". Egésznek egész. Sőt. Sok egész.
Túl sok.
S mik a töredékek akkor? A kötet címadói. Ilyesmik?
Maguk a Hamlet-töredékek (I-II-III) kissé eklektikus anyagúak. Van bennük szinpadias reminiszcencia, mondjuk így, a ráemlékezés, mint stilizáció. Ám nagyobb visszhangterüket is innen kapják. Kulcsszó az egyetlen.

"- ily egyetlenné el-nem-gondolás
tehet csak. Minden megközelítés már
önmagától tünékeny: mérték,
melyet mindig saját
változása teremt meg..."

Tehát el se gondoljanak téged? El se gondold magadat? A megközelítés: eltüntetés. Eltüntetése az eredeti egésznek. A mérték: már a töredék-lété. Az egésszé vált részeké. Mindnek, mondjuk, külön mértéke van. Mind: semmit se mérő, semmiért sem kezeskedő, nem szavatoló etalon. (Lásd Duchampnál az etalonokat; később a festett vonalzókat, ahogy fogason lógnak.) A kulcsszavak egyike az "odaadás" is. Mely állhatatlan. "Egy porszemnyi át-nem-szitált idő" megüli halálosan.
Teljesség-igény, mely teljesíthetetlen. A lehetőségek kioltása, eltávolítása. A megközelítetlenség állapotának kérése.
És ma, harmincöt év múlva: hogy nem bírod ki a rád erőltetett utazási szabályokat (várakozni... odajutni... kopárság... meddő átmenetek... át-nem-szitált idő, értsd, nem aktív, csak legyötört... holott pár éve még szenvedélyesen "jártál nagyokat"... ezt most megülte valami halálosan).
A befúlás szervessége az egyetlen, amely maradéktalan.


További töredékek

Még Hamlet-vízjelűek. Igen, ezek tulajdonképpen vízjelek. Hérakleitosz mint vízjel.
Megint: részletek... kizuhanás... már nem magunk... átélése egy gyötrelemnek, mely az állítólag természetes helyzeté.

"Ó, ismétlődés, szívszorultod is
mind csak való, mindig csak változat még"

Az ismétlődés szívszorulta: megszűnése, talán. De ha nincs, ami ismétlődik, az is változat, az is tehet, mert lehetne. Ez nagyon szigorú, semmiben nem engedékeny állagfelfogás.
Már a "lehetne" is sok. Már a képernyőn leszálló utasforgalmi repülőtéren lassan guruló gép látványától is rosszul leszel. Az út elvenné tőled hirtelen mindazt, ami lehetnél "nekik": az igazi, itthoni meglét dolgainak. Olvasás, munka, madaraid, minimalista járkálásaid, függetlenséged-a-beosztásban. Ezek mind külön létezők.
Igazi egészeid?
Egy összetört egész részei, új, rideg egészekké válva?
Aki hallja kihaltságaidat, nyilván könnyen ítélheti ridegeknek ezeket az elemeket (melyeknek oda akarod adni magad, s nem állhatatlanul). De vajon így van-e valóban?

"És készületlen bennünk, amiről
- hogy készen érhet minket - elhihetjük."

E két sornak sosem találtam a helyes központozását. Csak elmondani tudom való értelme szerint, leírása nem megy. De a súlypont (bocsánat):

"Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni,
s már nem magunkon át - "

Messze ez a "várj, nemsokára"-féle goetheizmustól. Itt ugrik be egy Goethe-abszolútum-megoldásom, épp a "Vándor éji dalá"-val kapcsolatban, valójában "Egy hasonló" a címe, mert előtte is ugyanilyen című vers állt. Goethe állítólag felírta a verset annakidején (Ilmenauban?) egy menedékház belső falára, aztán öregen visszatért, könnyeken át olvasta. Leírtam a szöveget: indigóval. Nem is láttam az indigó fátyolán át. De mindig úgy toltam a papírt (vagy az indigót), hogy a sorok összefolyjanak. Ez esszenciálisan más, több, mint valaminek a puszta lemásolása, egymásra-írása-soroknak stb. Itt minimalista eszközzel, az indigóval és az "ötlettel", új minőség jön létre.
Kizuhanni, már nem magunkon át. A "magunkon" többesszáma óhatatlanul modoros lehet, ennyi még a régi költészet hatása. De semelyik nyelvtani személy nem igazán jó, mellékíze van mindnek. Talán túl nagy a gesztus: a nyitás... a kizuhanás, s hogy ezt mások csinálják.

Érdekes, a ló-motívum (a nevezetessé vált Hommage-verssel), ismét a mögöttünk-maradók képeivel,
valamint a madár-motívum-i, mint itt mindjárt látszani fog:
megjelenik a "Töredék"-kötetben.

"... Szárnycsapásokként így, a folyton
egyhelyben maradó teret
másoljuk át visszájává: reménnyé:
egyetlen teljes maszkunkat talán
- a már halál-utánit -
olyan közelre hozza, hogy már
mozdulatlan színünk eléri..."

Az egyetlen-kulcsszó... a szárnycsapás, mely nem fúl a térbe, de egyhelyben-marasztja azt... s így valami maszkot lebbent ránk, s mi moccanunk, mozdulunk, elérni a maszkot, egész arccal "nyújtózunk felé" mintegy... s ez az egyetlen teljességünk a látszásban, sőt... vagy olyan közel kerül ez, hogy mozdulatlan "színünk" is eléri?

"Ilyen hosszú távollét". Ez a könyv nem gyűjteményes munka. Nemtörődömségről szó sincs, amikor eklektikusan - találomra - válogatok (találok) bele már meglévő matériákat; jegyzeteltem ezeket, ömlesztem majd ide nemsokára. Azt, ami van.
De a "Töredék"-kötet leghosszabb darabját, a "monodrámát", melynek teljesen megfoghatatlan a térgeometriája (a személy lehetetlen helyzetével, a térben való lehetetlenével, ahogy - kicsit erőltetetten ugyan - vele nőnek és fogynak a magasságok, a síkok) enyhe képtelenség, ám valami megegyezés alapján elfogadható - ezt a darabot az ajánlása miatt kell említenem.
Henri Colpi filmjének ("Ilyen hosszú távollét", mondom) fő alakja Albert Langlois, a clochard, akinek a darabot ajánlottam. Ő agysérüléssel tér haza a háborúból, magához tér egy romterepen, összeomlott házak s tömérdek lom között, bemegy Párizsba, itt régi szerettei - feleség, jóbarátok - ráismernek, ő nem ismer rájuk. Nem tudják felébreszteni befúlt emlékezetét. A clochard, mert Albert Langlois most már az csupán, kedveskedni akar nekik: papírkivágásokat, kollázsokat visz, feleségével együtt hallgat operaáriákat a wurlitzerből (sokat jártak operába egykor), ízleli a régi sajtokat, hallgatja a hangokat a múltból, szereti őket, de nem tudja megtenni értük a lehetetlent: hogy emlékezzen is reájuk. A nagy és szent erőltetés - sokkolási próba a végén, kamionreflektorokkal - a láger reflektorait idézi fel riadt agyában, elmenekül. "Meg kell várni a telet", mondják, visszahozhatja a hideg, az éhség.
Ez nyugatias példa. Amiről én beszélek, nem adja a visszahozhatás esélyét. Kafkánál (bár ő más indíttatású), nála sincs visszatérés. A vele kortárs és konzseniális Szép Ernőnél se nagyon. (Róla lesz még itt szó.)
Madaraink 1977-től érkeztek, számuk gyarapodott, számuk fogyatkozott. Elhalálozásukról, új alakzataikról is csak ezt mondhatom: visszatérés alig volt. Milyen különös, hogy sok millió verébből összesen két olyan tojó volt, az 1977-ben érkezett Szpéró (élt 1988-ig) és az 1977-ben érkezett Totyi (Mándy Iván alakjainak egyikéről a neve), aki ma is él, hogy hasonló "képletek" lettek: egészséges, kezes, a térben élő (nem kalitkában maradó), társas, kezdeményező stb. madarak. Közben Alíz (1984-1996) hasonló volt, de beteg lábú, s így örök kalitkamadár. Nekünk kellett odaállnunk hozzá, kezünkre vennünk stb. És boldog volt.
De nem volt két egyforma verébnél több. Nem volt több visszatérés. Sem zöldikékkel, sem poszátával, sem széncinegével stb. - nem volt ismétlődés.
Érdekes eset Rudi. Ő az életkori rekorder, 13 és 2/3 éves. Ez így óriási kor, s még élhet soká Rudi. 1994-ben sokszor jártam Írországban, Leopold Bloom napját is kint éltem meg (neki volt egy Rudi nevű fiacskája, élt egy évet), és Szent Patrick napját is, ő az írek (és a madarak) védszentje. Puszta sétálgatással (a legszebb alkotás, lásd Weöres) fohászkodtam kettejükhöz: óvják a Rudit, ha lehet. Az idén visszatérek, öt év után, ír földre, 4 napot töltök ott, ez lesz a biccentő, köszönő zarándoklat. És talán utolsó utam egyelőre, amit magam szántából teszek.


Koanok(1964-1968)és egyebek

Weöres Sándor elemzésével itt nem foglalkozhatom, szerét ejtem másutt -, de egyáltalán nem olyan biztos, hogy őt a Keletbe-fúltság jellemezte volna. Sokfélét-termő fáján ott voltak a keleti gyümölcsök is, de a "sorsukkal" megrendítő, örökéletű szavak, a leguruló gerendák, a kutyába átmenő lélek, a cella-fal-agy... ellensúlyozódik a csodásan bonyolult Salve Regina rímképeletével, a reszkető galagonya ruhájával, a gyermekversek mindig gyakorlati-óvodásan-is-trükkös világával.
Amikor első koanomat írtam, 1964-ben, nem hittem el, hogy ez vers. Meg is kérdeztem valakit.
Maga a Koan I., íme:

"Tőled távolabb-e?
Hozzád közelebb-e?
Tőled se, hozzád se.
Távol se, közel se."

Ezt az anyagot (felvett kevés elemével) tökéletességig lehetett vinni. Jobban, mint egy sakkfeladványt. Sakktáblás-verseimet nem említem itt; csupán azt a késeit, melynek szövege, nem rögzítve, ilyesmi:

"Világos, sötét -
egyszerre lép."

Ami nyilvánvalóan képtelenség.
De ugyanígy, ami egy haikum közlése:

"Széthulltam arra
az egy darabra, ami
mindig is voltam."

Mit jelent ez?
Egyszerű; mindig is egységes valami voltam, lásd a "Töredék" most már ismert verseit. Erre hulltam "szét", ahogy az évek során elvesztettem részeimet. Visszanyertem egészemet. Minden ugyanaz, csak a tagolása más.
Ráadásul ez csak egy értelmezés a sok közül. Mégis azt hiszem, ugyanaz a mag, ami körül az értelmezések "járhatnak". Ez az éppen.
A Koan I. aligha magyarázandó.
A Megritkulsz... kezdetcímű vers is az elveszés-megmaradás terében mozog.

"Megritkulsz. Távolságaid
elszédülnek, s nem nyernek vissza többé."

Mintha azt mondanánk: nem nyerte vissza egyensúlyát. Eszméletét. Mik azok a "távolságaid", melyek megritkulásoddal visszanyerhetetlenek, illetve te leszel visszanyerhetetlen nekik? Arányrendszer. Hogyan és mit szeretsz. Sőt, ennél is elvontabb. Miféle módon vagy. Arányrendszered, ide térhetek vissza. Elkallódnak a távolságok. Valami nagyon lényeges az, ami elvész. Valami nagyon elvonttal próbálod (próbálom) kifejezni.
Csörög a telefon.
Felvehetetlen.
Nem nyerhet vissza engem az a távolságom most, e könyvnek ezen a helyén, mely a másik féllel "való" érintkezés lenne. Hagyom csörögni. Távol se, közel se. Nem etikai kérdés. Igaz, nem is mindig keresztülvihető.
A Már... kezdetcímű vers jó példa lenne a befúlásra és összetettségére ("Már mocsarasodom. Ami külön-/válik belőlem, süpped. Csak egészben/nem férek át önmagamon"), de itt nem akarnám összekeverni a meggyőződésem szerint nem összetartozó elemeket. Az Eredendő kis részlete sokkal inkább illik ide:

"Eggy-lette halálos, akinek
minden rajta-kívüliség: halála."

Ha eggyé lettél, ha "egy" vagy, "egyetlen-és-az", ne reméld, hogy ennek megfelelője lesz. Ez nem volna baj, de neked "halálod" minden, ami más, mint te. Ne várj semmi jót.
Évente alig pár verset írtam akkoriban, rövid verseket: de szinte "tombolt velem" ez a tárgy.

"Kioltod bárhova kerülsz...
...már jelenlét
nélkül ott állsz minden lehetséges nyomodban."

A Koan II. következik. (Mai legfontosabb-állagom, megoldhatatlanságom és megoldásom versét várom, de az egy negyedik koan lesz, jön mindjárt.)

"Most már egyhelyben távolabb..."
Nekem ez a vers, csonttal-széllel, tükrökkel: kicsit túl konkrét, megvalósító.
A Koan III. nem véletlenül volt ciklus-záró vers:

"Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?"

Persze, hogy ihletője volt ennek a nevezetes Egy Tenyér Ha Csattan, nem az amerikai regény, de a koan, melyet Salinger idéz. Itt mégis másról van szó. Egy európai koanja ez. Ugyanazt a fogalmat (s kicsit Karinthy Frigyes tanítványaként, épp egy pillanatra megint) és ugyanazt a mód-szót forgatja kétfelé a vers.
Vagy az idő-tényezőn múlik az egész.
Az elképzelhető "hang" helyett "némaság" van.
De mihelyt már az van (a némaság), amikor ki is oltódott a hang, mi "helyett" van a némaság? Milyen eljövendő, kioltó helyett? Így értelmezem ezt én.
Mulatságosnak tartották, s magam sem értettem, azt a körülbelül a kilencvenes évek dereka táján (korábban) kidolgozott mondást (odaszúrást), hogy:

"A legrövidebb út egy pont közt",
vagy
"A legrövidebb út: egy pont közt."

Abszurdnak, léhának, henyének tartották, puszta helyi értéknek. Állítás, melynek nincs megoldása. Jól hangzik. Mintha némaság lenne.
Sok időnek kellett eltelnie, míg végre 1997-1998-ban megleltem megoldását.
Itt is ugyanannak a szónak a másféle-használata adja ezt.
"Pont" - ez jelenti magyarul a mértani stb. pontot. De jelenti azt is, hogy "éppen".
S ha ez utóbbit vesszük alapul:

"A legrövidebb út: egy pont KÖZT!"

Tehát egy épp-hogy-között: világos: ez a legrövidebb út. A dolognak abszolút, megdönthetetlen értelme van, s mulatságossá (talán, egyebek között stb.) az teszi, hogy mi a fenének kell ezt külön mondani? Világos, hogy a legrövidebb távolság a legrövidebb távolság. Ezt kétféleképp kifejezni na és?
De nem! Pontosan az teszi villódzóvá, jól irritálóvá a mondást, hogy annyira közelről hallatszik át a nem logikai "értelme". (Nem-értelme.)
Rájátszás az "Ein Gleiches" itt, az "Egyhasonló": "A legrövidebb út két pont közt kész csapás". Az egyenes, az lenne a válasz. Két pont közt az egyenes.
De hát mást mond a mondás? Ugyanazt, csak minősíti. A magyar "csapás" szó többértelműségére játszik rá (illetve az ismerők fülében: az előző találmányra; gyengébb kivitelben). Kész csapás, hogy a legrövidebb, fantáziátlan, adott, egyenes stb. úton kell járnunk. Etc.

Amit én kerestem, mondom, az a Koan bel canto. A bel canto, ha jól mondom, (operai) éneklési mód. Ergo: bevallom, európai, nyugati ember vagyok. Vagy rájátszom egy viccel a koan-fogalomra? Nem sok vicc van ebben a versben.
S ma így élek: így maradok örökre madarainkkal; madarammal; így űzöm, míg kezem le nem szakad, szemem meg nem romlik, ugyanazt a foglalkozást: műfordítok és írok, írógépen méghozzá; így tértem vissza a múlt idő jövőjébe, Szpéró mellől nem utaztam; így térek vissza a Töredék Hamletnek verseihez. Így találom meg bennük mai magamat. Kommentár nélkül:

"Már csak azt a jövő időt
kívánom, ami elmúlt.
Ne legyen több pillanatom,
ami előtte nem volt."

Kommentárral: túl merész, lehetetlen kivánság. Vagyis: csak a lehetetlent érdemes (ennyire) kívánni! Egyetlen olyan pillanatom se legyen? Ezen szinte sírok most, az erőfeszítéstől... kétféle kétségbeeséstől. Borzalmas lenne, ha így volna. (Viszont az is borzalmas, hogy nincs így, mikor annyira óhajtanám.)

Nem sírok, csorog az orrom.
"Szíre-szóra összefázom."

Folyton következem. Következik az orrfújás a kád felett, a kézmosás, törölközők és zsebkendők örök cseréje. Holott csak mezítláb ültem meleg lakásban. Közel az ablakhoz, jó.
Madaram nem nagyon lehet rajtam ilyenkor. Bár nem fertőzőek e cseppek, azért mégis...
Befúl az együttlét. Ennyi jutalmam sincs. Nincs az örök-megvolt pillanatok aktuális ismétlődése.
Érdekes különben: visszavágyom közös nagy sétáinkat feleségemmel. Mióta kutyánk van, szüntek meg ezek. Sajnos, visszatérnek.
De madaram mindig lesz.
Szpéró nem tér vissza. De a Koala Kártyabajnokságban (nem részletezem; Játéktörténet című könyvem; Nem lóverseny címűm) ott él örökké, játszik. Egy klub nevében ott a neve. És a lakásban mindenütt ott van a megléte. Mint Nemes Nagy Ágnes Visszajáró-versében: széklábak között lakik a visszajáró... én széklábak közt alszom kb., táborias jelleggel, vastag habszivacsokon. Körülbelül, mint mikor délután a földön végigdőlve aludtam, Szpéró pedig a hátamon járkált. Majd ő is elaludt. Felébredve éreztem, nincs rajtam 3 dekányi súly. Közben elrepült. Bóklászott. Ha tojt, tudtuk, eszeget a földre hullt magokból. Ez szertartás volt. Megingathatatlan. Tucatnyi-féleképp jelen van. Totyi ugyanilyen egyéniség. Másképp - ugyanilyen. Mindig lesz verebem. Rettegni az életükért keservesebb, mintha épp nincsenek. Majd lesznek akkor. Ezt hatalmas igazságként hirdetem úton-útfélen, mint egy gyógycseppet, nagy vigaszt - nem sokan tartják fontosnak. Nem könnyű az egész.
A madaraink dolgát ma is igen kevesen fogják (fel) igazán.
Totyi személyes élete az, ami nem fúlhatna be "elvként", általánosan-mint-veréb. Ő - ő. Neki kellene örökké élnie. Nem fog. De ezt ne írjuk le.

"Feledhessen, ami leszek",

folytatódik a fejeződik be a "Bel canto"-vers:
"Az legyen, aki nélkül.
S én - mint aki félrehajol
egy teljes térnyi szélből."

Gyakran van úgy, megyek az utcán, ezt mondom. Nem tudok evidensebbet. Félrehajlok egy teljes térnyi szélből. Nagy idegenséget érzek. Rilke: "Wir sind nicht einig." Nem értünk egyet. Nem vagyunk egyek. Főmedvém: "Hogyhogy nem vagyunk, egyek? Miért ne volnék én? És azért egyek, mert nem vagyok? Eszik a fene. Én VAGYOK."
"Ha VAGY, Főmedvém", mondom most már, "ne viselkedj."

A "Feledhessen"-sorpár igen bonyolult. Magam sem tudom mindig jól fejből. De az utolsó két sor igen egyszerű. Szó szerinti értelmében teljes abszurdum. Valójában mégis olyan lehetetlen, amilyenre már érdemes vágyni. Amit már érdemes érezni.
A Keletbe-fúlás nekem elsősorban azt jelentette: ahogy már érdemes lenni. Kevesebb már nem lenne elég. Forma szerint "több", vagyis egy megvalósult "nyugati" élet (személy): nagyon kevés lenne mindezek után.
Tartsunk kis szünetet.


MÁSODIK RÉSZ
Nem annak értelmében, hogy "Aki elveszti egészét..."
Egy zöld dobozból


Hónapokon át gyűjtöttünk matériát (jegyzeteket) egy zöld dobozban. Nem tudom, hogyan használom ezeket a papírokat.
Ahogy jönnek. Mit nem tudok akkor?
Semmit sem tudok. Nézzük.
Egy befulladás: Bécsi Utam Elmaradt. (Így írtam fel.)
"Mégis u.n. szellemiekben élek. Bécs, 2 nap helyett - határőr, kalauz, vámos, utasok, taxis, táskacipelés - nem. Szerb tulajdonú fogadóirodák. Most - nem! Pedig képzeletben ott megyek..." Stb. Felidézett emlékeim. Ilyen részletezhető. Valaki azt mondja: "Nem szabad ennyire feladatnak felfogni az előzményeket és az utóhangokat. Persze, hogy ha így érzi, képtelenség közben minden."
"Bosszantó, hogy nem tudok senkivel beszélgetni, és nem is dőlök be. Utazásnak se. Totyinak mondom: Holnap is itt leszek!" De most: folyik az orrom. "Vagy gyógyuljon ki, vagy haljon bele
az ember", mondta az Író Szinész.

"Nem zavarlak? - Á, engem minden zavar."

Szabad-e ilyet mondanom: világi + házi élet: sok. Szabad-e. Kihasználok-e minden percet úgy, hogy neheztelhessek bármi zavarásért?
Sosem használtam ki. Mennyit sétáltunk... menynyit jártam antikváriumokba, lemezboltokba.
Az élet gyakorlati befúlása (az én szakmámban): 1991-ben már elért honoráriumokért dolgozik a műfordító. S régebben: egész tűrhető volt a dolog, bár messze alulfizetett.
Lehetett járni mindenesetre taxival, antikváriumba, lemezboltba.
Még pár éve is könnyebb szívvel lehetett utaznom.
Az utazás befúlása (a kellemetlenségek érzékelése): efféle praktikumból fakad? Vagy, mint Erdély Miklós mondta: mindig is "csak a kényelmetlenség volt valódi... az volt valódi"?
Az orrfolyás... és a tévéből a világhelyzet. Megannyi únt dolog. Kellemetlenség... és több.
Hulladékokból van az életem: napról napra vonszolódom. Nem reális kép, hogy most napokon és napokon át dolgozom és dolgozom. Holott: van (fordítási) munkám. 1978-ban Szpéró és Samu madaraink mellett döntöttem. Nem fogadtam el a Nagy Berlini Meghívást. Nem indultam el "A Nemzetközi Művész Útján". Gyilkosság lett volna. Szpérót és Samut evidensen nem hagyhattam itt.
Jól tettem. (Bár nem is tehettem volna másképp. Mégis: jól tettem. Az egyedül lehetségeset.)
Utunkon van-e módunk mindig az egyedül lehetségeset tenni (vagy elmulasztani, megtagadni azt)? Van-e ilyen konstelláció oly gyakran?
Idén sok fordításom volt, van. Lásd megdöntöttem minden régi rekordomat. Boldog vagyok-e így? Ezt a könyvet nem írtam folyamatosan. A műfordító nem ölte meg az írót, nem fullasztotta be, csak módosította.
"Kelet" miatt nem fullaszthatom be a műfordítót. Nem tehettem ezt: a jegyzetanyagból aprólékos gonddal hálót készítek. A leggazdaságosabban, a legcélszerűbben.
Hátha az művi lett volna akkor viszont? Érdekes, milyen feljegyzést húzok elő épp a zöld dobozból: egybeesés: "Még ezt a könyvet sem tudtam nyugodt körülmények közt írni!"
Egy tréfa: Szüszifosz
MINDEN KVET MEGMOZGAT
(A könyv rövidítése a kv.)
Mindazonáltal: ez a könyv (kv), ez a kísérlet - nem fúl be (remélhetőleg). Nem fúlt be eddig.
"Nem minden befúlt kisérlet Keletbe-fúlt kisérlet". De nem ám. Legyünk egy kicsit vulgárisak (érdemes).
Írásban vulgárisnak lenni: kicsit savanyú.
A valóságban: furcsa, de jobb ízű. Társasan is. Nagyon furcsa.
Mit is akartam mondani? Míg kimentem orrot törölni (hét nap alatt negyedszer folyik délután az orrom, befullasztó), elfelejtettem.
De most beugrik: fulladás - "minden halál fulladásos halál" (Szabó Lőrinc). Láttam madarat megfulladni. Borzasztó volt. Fuldokoltam már magam is. Két esetet azonosítani tudok.
Nem szeretek személyesen szerepelni. Nem tartom írói kötelességnek (és foglalkozásnak). Nagyon nem tartom annak. S így én, aki meglehetős elfogulatlansággal tudok mozogni különben embertársaságban (nem is szeretem ezt; inkább elzárkózó volnék), szereplésekkor gépiesen, szükségtelenül - hiszen a fojtogató levegőtől nem óv meg, váratlan helyzetek ellen keveset segít stb. - sok nyugtatót kapkodok be. A dolog lezajlik...
... időm utána befúl...
... befolyásolt vagyok...
...inni végképp nem lenne szabad ilyenkor...
És legalább kétszer jött éjszaka a fulladás. Ödéma, ilyesmi. Sok mindent tapasztaltam, sodródtam helyzetekbe italtól, dühödött kétségbeeséstől (hiába fellengzős kifejezés!), de hogy ilyesmitől!? Ebben ugyanis a dolog alaphazugsága is benne van. Elfogulatlan viselkedés érdekében - mesterséges szerek. Ártatlan tabletták (Andaxyn, Elenium), mégis. Csalás, amire rákényszerítenek. És éjszaka fulladás, félelem. Ráadás lehet: ha másnap még nappali program van.
De az is előfordul, hogy nagyon jót akarok magamnak. Vagy rettegek az ősi rémtől (bár jó alvó vagyok, viszonylag az): hogyan fogok elaludni. Szinte sosem tudjuk, hogyan megy ez. (Tudja egyáltalán bármikor is?) S akkor, mert olyan fáradt vagyok, vagy mert elég volt a cselekvésből, nem vágom szét az Eunoctint. Nekem 1/3 Eunoctin is elég, sőt, sok. Hát még egy egész!
A külföldi utak nagy részén volt velem ez már: befúltak. A nap nagyobbik részét szerettem volna ágyban, fél-szendergésben, alva tölteni. Rettentő hosszú volt a magányos (mindig magányosan vagyok külföldön), monoton időtöltés. Pár gépies cselekvési forma. Evés. Bor. Lófogadás. Ez utóbbit már kínos kötelességnek éreztem. Mindenen "túl lenni" akartam volna. Mindenen túl mindenen túl lenni akartam. Eunoctin. Agyonvert nap. Ráivás. (Mert mit csináljak?) Sokszor már kedvenc galériáimba sem mentem el. Megnézni, ott-e Waddingtonéknál a Picabia-kikötő 1927-ből? Nem mentem.
Milyen sokat jelentett nekünk kettőnknek idehaza, hogy a hetvenes években csodálatos képzőművészeti folyóiratokat járathattunk, három éven át is. Költészetieket. Én az angol Football Magazine-t. Költészeti lapokat. Jó volt albumokat vásárolni. Csodás éveink, évtizedeink voltak így. Van mire visszaemlékezni. Amikor a jelen lehetőségei (egyáltalán nem "a Keletbe") befúldogálnak.
A festészeti albumok szövegei is óriásiak, nagyon gyakran azok. Milyen jó volt nemrégiben megtudnom, hogy Ad Reinhardt - sokan még Amerikában sem ismerik őt - 1965 táján a minimalista programban (nem így nevezte, de feketére feketét festő "stílusa", szellemisége a Minimal Art lényegét is adta már) számos olyan "elvet" (ha képtelenségeket is) sorolt, melyeket a "Töredék" - kötetben, Reinhardtról én se tudva, megcsináltam. 1966-ban nevezték el a Minimal Artot érvénnyel Mimimal Artnak (leszámítva a harmincas évek találomra történt megfogalmazását).
Én ugyanilyesmit csináltam! Csak koan-felhangokkal. S a sok haiku! Remélem, megtalálom kis gyűjteményemet, remélem, a zöld dobozba tettem ezeket.
Beszélgettünk feleségemmel, milyen mértékben idézzem a mi festőink keletiségét? Morris Graves ide kívánkozik. John Cage képzőművészeti munkásságából sok minden. Ne vigyázzak-e: mégsem kulturális élménybeszámoló, vizsgázás, vizsgáztatás egy ilyen könyv, mint az enyém.
Talán úgy lehetne mesélni mindezekről, ahogy megéltem, megéltük. Milyen volt (milyen lehetett) egy-egy élmény. Amikor először láttunk Morris Graves képet. A vak madár. Amilyen titokzatos derengésben áll, óriási gömb-szeme csak dudor. Fekete, kékes-éjszín.
Aztán Londonban volt egyszer egy"Amerikai Festők" kiállítás. Elmentem, nem tehettem meg, hogy el ne menjek. Mindenfélét láttam. (New York-ban stb. sosem jártam, nem is fogok. "Totyi, holnap is itt leszek.") De a madarunk nem volt ott. Csalódottan telefonáltam haza. Találgattuk, miért nem. Féltették volna áthozni? Ugyan, mondta valaki, nem tartották elég fontosnak.
Meglehet. Nekünk 4-5 reprodukción is megvan. Volt idő, mikor fejből tudtam, hol van lakásunkban "vak madár". Aztán lett egy igazi, élő vak madarunk is. (Bár Morris Graves, a Keletet járt, évekig ott élt, tüdőbetegségéből ott gyógyulgató amerikai festő - ha meg nem halt, mostanság kilencvenvalahány évesen a Seattle-környékén párálló esőerdők lakója, birtokán; madarak festője, kígyóké, sugárzó virágoké; modern és örök-akármilyen, nem avantgárd... nehéz meghatározni... nálunk alig ismerik... Cage írt hozzá hosszú szöveget, akartam volna fordítani, végül lefordította valaki más... ez egyáltalán nem baj -, Morris Graves madara is "élő" a mi számunkra. Ahogy Főmedvémék, a Lények - ők sem játékok. Ahogy medvés folyóiratok vannak Nyugaton... jó, hát most benyugatoztam... hoztam haza én is ilyen újságokat. Egy-egy címlap-medve-képet olykor megsímogatok. Nem gyakorlatias dolog, hogy számmal minden alkalommal, ha "találkozunk", megérintem egy kis Paddington-medve orrát lakásunk egyik részében; ott tanyázik ő. Londonban a legtöbbször a Paddington pályaudvarra érkeztem az Undergrounddal...) Pipi Néni volt az élő vak madár.
Nyolc és fél évet élt (nálunk, ha jól számolom). Nyolc és fél órát haldokolt. (De erről az És megint messze szállnak... című könyvemben írtam. Weöres Sándortól a címe. De van egy hasonló című angol madaras könyv is. Leveleztünk a szerzőjével éveken át.) Feleségem rendezte be Pipi Néni kalitkáját. Mászórúd... vakvezető rúd, mellette fürdőtál... fűcsomók, cérnával úgy megkötve, hogy bele ne akadjon a lába.Olykor vad mozdulatokkal tépázta a cérnát. De ette a füvet. Mert az egészséges a madárnak.
Csupa sérült madarunk volt. Vagy megmentett fiókák, kipottyantak.
Poszi poszátánk is megvakult. Megtanítottuk, mit hol talál a kalitkájában: zöldborsót, keménytojást, málnát. Hoztunk neki bodzát. A poszáták szeretik a fekete bodzát. Mirelite-szedret vásároltunk neki. Hatalmas fűszedő utakra mentünk. Délután olykor hazajönni sem akartam a Kis-Svábhegyről.
Teli műanyag-szatyrokkal jöttünk, mint az ószeresek...
Emlékszem 1979-es délutánokra hűvös konyhánkban. Vörös bor, zöldpaprika, vajas kenyér. És bent: zöldikénk, Tili. Ő meghalt nagyon hamar, tragikusan. Ezért 1979-80 nekem a Tili ideje. Kapott mindig friss zöld füvet, rögtön délután.
Most teljesen abbahagytam megint az ivást. Az ivás az nálam főleg "csak" az (volt), hogy időtöltés. Telt az idő, ittam (gyenge, eléggé hitvány borokat). Dolgozni lehetett mellettük, lassan elbódultam csupán, mint a koalák.
Az ivást csak belülről, evidensen lehet abbahagyni. Most szinte képtelen volnék inni. Le fogok fogyni ismét, le is kell.
Ezek a dolgok mindig egymásba-fúlnak. Az ivás - a leszokásba torkollik. De pár hónap (vagy év) efféle állapota után: miért ne újra? Az elgyengülés is evidencia. Nem hullámvasút, nem bizonytalankodás, szeszély jele, sem ez, sem az. Nagyon helytelen így felfogni (másoknál főleg). A nadrágok is befuccsolnak a sok kilótól. És így tovább.

Öreg korára Icsi is megvakult. Széncinegénk. Eleinte visszatenni nem lehetett őt a kalitba. Két szobánk volt, repülnie kellett a többi madárnak is. Icsit mindig valami számára még ismeretlen tárggyal csaltuk be a kalitba. Kék dobókocka, fém gomb, zöld dobókocka, szines papírgalacsin.
Sokat álldogált a telefonnál, a világról "mit sem tudva" várt valami hívást. Neki a telefon hangja sokat jelentett. Mit remélt tőle? Többlet volt az életében? Minket is imádott. Hasalt a kezünkben, iszonyú repülések után iszonyúan lihegve. Morris Graves is tudhatott mindenféle ilyesmit a madarakról.
Döbbenetes mégis az volt igazából, ahogy Icsi öregedett és egyre kevesebb időt akart (bírt) szabadon tölteni. A végén félóra, negyedóra múlva magától visszament (vagy hagyta, segítsük vissza) a kalitkába.
Egy nap (Poszinál is így volt ez) váratlanul rádöbbentett minket, hogy a fél szemére vak.
Majdnem teljesen megvakult. Élete utolsó három évét (12 évet élt) így töltötte. Jött a megtanítás... hol a krumpli, a zöldborsó (ilyeneken élt! a széncinege a legkevésbé húsevő faj a rovarevő madarak közül). Volt egy "plátója", feleségem majdnem minden madarunknak faragott ilyen fa lapot, magasba, egy rúdjuk mellé. Icsi lába is kezdett kolonccá válni. Nem bírta tisztogatni rendesen. Csapzott lett, fáradt. De élénken evett, sziszergett, "jelzett". (Erdőkben a széncinege jelzőmadár.) A plátót elvettük tőle, lent hasalt, üldögélt a kalitka alján. Ott ette a zöldborsót stb. Befúlt az élete - de nagyon velünk volt akkor is.
Tutu nevű zöldikénket félvakon kaptuk. De most nem erről akarok beszélni. Ez lett abból, hogy "nyugati-ember"-ségemet (berlini DAAD ösztöndíj) elutasítva a madarak mellett döntöttem. Befúltam Keletbe. Feleségem a madarak kalitkájának zöldezését, berendezését, igen, az állandó berendezést és a napra nap friss felfüvezést (fészek és tápanyag) "keleties" dolognak tartotta és tartja, gondolom, teljes joggal.

Ha keleties, ha nyugatias alkotás: a madarak egy-egy fali fészke feltétlenül alkotás lett. Az igényt Szpéró, Samu stb. jelentette be, de feleségem készítette el a Donald Judd, Sol Le Witt minimalista műveit idéző odukat.
S füvekkel tömtük meg két végüket, úgy, hogy Samu, Szpéró, később Éliás stb. bejárhasson.
Szerettek volna néha ott aludni. Ez, persze, lehetetlenség volt, veszélyes lett volna.
Mit is akartam mindezzel mondani? Az oduk ma is megvannak, Totyi nem használja őket.
Napok óta nem tudom "rendesen" idehozni magamhoz délután Totyit. Jön az iszonyatos orrfolyás. Csepeg, mint az eresz, az orrom. Valami irritáció. Miféle?
Megyek ki megint. Közben hetek teltek (míg ezt írtam), és visszatér ez az irritáció. Szpéró, halálakor, iszonyatosan vakarózott. Éjszaka halt meg. Urémia, diagnosztizáltam. Évek óta irdatlan viszketések tudnak rámtörni. Gyötrelmes, ha elalvás előtt. Nem tudom az okát. Hatvan éves múltam: bármikor meghalhatok, gyötrelmesen soká élhetek is. Viszketve, orrfolyva?
Nem hiszek az effélékben, nyugatias teoretizálásnak tartom az ilyesmit, hogy: nagyon elvont művön dolgozom - nagyon rútul konkrét testi baj tör rám. Mondom, teorizálás. Jó, ez a szó is olyan, mint egy élénk kis nap, de... Iderajzolom még 1970 környékéről való dolgomat, címe Duchamp-öröknap; a főnévi igenév átalakulása hat személylyé. Lásd: a menyasszony átalakulása... lépcsőn lemenő akt stb.

Később ennek adódott egy ilyen változata is:
A Duchamp-öröknap átalakulása biciklikerékké. Mert Duchamp köztudottan "készített" egy biciklikerék-szobrot, azaz ready made-ként kiállított egy biciklikereket. A rajz inkább vicc, de ha kis sorozat részének, lépésnek gondoljuk el, ha van mihez viszonyítanunk (eleve és nálam is), jobb a helyzet. A Kelettel is így van ez, illetve: ha életünk bármi relációba kerül vele.
Festőkről sok verset írtam, nem tudom, mennyire "keletiesek" ezek, az impresszionistákról írni ekképpen: eléggé bizarr feltételezés; ám ahogy Seurat eszközeit megpróbáltam én is bonyolult rímképletekkel megjeleníteni stb., talán nem érdektelen, ha később, netán függelékben itt, ezt-azt idézek.
Más a helyzet a rajzversekkel, most az eredetileg A. Rimbaud a sivatagban forgat címmel tervezett, de Egy talált tárgy megtisztítása című kötetté alakult műegyüttest mellőzöm, inkább az elhanyagoltabb A feltételes megálló című könyvemből másolok ide, kommentárokkal, pár dolgot.
A "talált tárgy" (A Sárga Könyv) idején, a hatvanas évek legeslegvégén, még baj volt a Kelettel-foglalkozás is. Nem győzöm elégszer mondani, nem a Szovjetúnió-félével. Hiába tagadják a baloldalon: igenis az egyenkaptafa Lukács-esztétika s a még rosszabb dolgok hintették el rossz magvaikat, és ködös gumipitypangvirágaik fojtogatják ma is az érzékenység elemi lélegzését. Ez fellengzős mondatnak hangzik, de akkora károk okozódtak így négy évtizeden át, hogy bármi Keletbe-fúlás maga az egészség folyamata hozzájuk képest.
Csak el kell tudni viselni.
Még mindig tisztább dolog ezt elviselni, mint a diktált - vagy terjesztett, aztán terjedő, aztán nehezen kiirtható - racionalista szűkösséget.
Jóllehet magam mindig voltam racionalista is. Hangsúly: is.
Függelékbe teszem a "Feltételes" rajzverseit. Kommentárt nem kívánnak, az Olvasó "addigra" már jócskán elboldogul velük.
Különben is: igen fontos (pedagógiai elem is), hogy tisztában legyünk vele: mit akarunk adni. És tisztában legyen vele, mit kap, az is, aki kapja.
Így bármi mesterséges szintézis nélkül fölfedezhetők - keleti elköteleződés nélkül - keleti elemek a nyugati irodalomban, festészetben stb., és fordítva. Nyugati emberek maradhatunk, bár nem jelenti szellemi igényeink teljes kielégítését
a "józanság" világa.
Ilyesmit nem lehet elégszer elmondani.
Érdeklődve nézegetek egy füzetet: oldalszámok vannak feltüntetve benne. Thoreau, Schwitters, Pascal... ezek életrajzi könyvecskék, a minap vásároltam Bécsben egy-két zsebre valót belőlük (zsebkönyvek), nézzük, ide illik-e ez vagy amaz, amit kedvvel megjelöltem, későbbi feldolgozásra kijegyzeteltem.
Könyveket vásárolni Nyugaton: keleties célja is lehet. Kétségtelen, hogy bizonyos árubőség, a választék magas színvonala - fontos. Nálunk még alig valósul meg. De még angliai, franciaországi boltok is inkább váratlan kincseikkel tündökölnek - keletiesen, talált-tárgyasan -, nehezebb "ráutazni", mondjuk, egy-egy adott albumra, festőre stb.
A másik szobából, ahol madaraink élnek, hajdani dolgozószobámban, esti kiskoncert harsan. Rudi az. Totyi válaszolgat neki. Este hét lesz, alkonyodik. Hamarosan abbahagyom mára is a gépelést.
Este át fogom nézni még a kis monográfiákat. Hátha találok valamit.
Sokat gondolkoztam rajta, ne "illusztráljam-e" ezt a könyvet ilyenekkel: miféle cikket írok hetilapba arról, hogy "mindig azt szerettem volna, ha semmi érdekes nem történik". Vagy miként oldom meg az "Egy pont közt" feladatát egy folyóiratnak, ahol is magamról írok valamelyest kitekintően.
Remélem azonban, hogy könyvem "megél" úgy is
- vagy inkább azzal -, hogy az Olvasó mintegy háziasan lát: ma este befejezek valamit, s ezt el is mondom. Alkony van, madaraink szava szól. Madarainké, akiknek meglétébe annyi minden torkollott.
Akik miatt nem alakult ki racionálisan "előrehaladó" élet. De hát elképzelhetetlen, hogy nekem bármi mód "több" juthatott volna. Erre a Zen-íjászat mintájára (vezérfonalán, meg attól függetlenül) megírandó Zen-lófogadás című könyvem ad választ - vagy nem ad.
Hogyan lehet megcélozni bármit? Magam a "teljes életemet", bár akár erőszakosnak is nevezhető elképzeléseim azért voltak és vannak róla, sosem célozta meg. Hogy milyen legyen.
Azt sem mondhatom, hogy szervesen összefüggő lett volna úgy, hogy a folyamata "levezethető". Együtt van benne minden, aminek "ehhez a vegytanhoz" együtt kell lennie? Fájóan nincs. És mégis együtt van. Ha engem kérdeznek. Csak hát más szó is szól. Nem a maradéké csupán. Maradjunk ennyiben. Megyek, megnézem Rudit és Totyit.

Szükséges elmondanom: tessék, valahogy így élek. Fontosabb ez, mint hogy az Olvasó figyelmét lábjegyzet-oldalszámokkal hívjam fel Klee és Társai "Tuniszi utazás" című könyvére, szemelvényeket adjak. "Valahogy így élek, ahogy ez a könyv íródik - valahogy úgy íródik ez a könyv, ahogyan élek."
Csak a nátha maradhatna el.
Mármost hogy (és ahogy) gyerekkoromtól fogva elszántan az irodalmat "választottam" (az irodalom engem választott), ez eleve elvitt a nyugatias-racionális "útról". Csúnyább szót ne is használjunk.
Megvoltak bennem a praktikus-rossz-kezdemények, de ezeket valami kivédte. Manapság, ha látszatra "túlhajtja" magát az ember, ennek több oka lehet:
1./ Az irodalomban minden kicsit ingatag, nem lehet "egy lóra tenni", és a belátó kiadók ezt el is ismerik;
2./ kevés a pénz;
3./ha valakinek sokféle indíttatása van, ahogy nekem: gyerekkönyvek, próza, esszé, önéletírás, vers, rajzvers, játékbeszámolók, műfordítás (vers, filozófia, széppróza, szórakoztató irodalom), művészettörténeti írás... sokfelé kell dolgoznia, ilyen egyszerűen mondom (mert ilyen egyszerű).
És még sorolhatnék pár okot. "Valamit csak kell csinálni az életben", mondta nyugatiasan Ottlik alteregója Halász Petárnak, aki "keletiesen" azt felelte: Miért kéne? Ha a hajnali háztetők szépek, hát minden szép. Mit fessek le?
Ó, egy veréb tollazata estig-elmondhatatlan-milyen-szép!
Nem biztos, hogy rendre végignézem, mik ezek a bécsi lapszámjegyzetek (mint mondtam...), de mert H.D. Thoreau dolgával kezdődik az ügy, hát eszembe is jut: vannak emberek, mondja Thoreau, akik milliméterről milliméterre mindig előbbre akarják küzdeni magukat... szellemileg értve ezt... valami magasabb "létezési fokot" szeretnének elérni, ez tölti ki érdemben egész életüket. Teljességgel félreértjük őket, szögezi le,ha nem követjük nyomról nyomra ezt az alakulást, "fejlődésüket". Ó, bár el tudnám mondani az én "Keletbe-fúlásom" történetét. De hát van-e ilyen történet egyáltalán?
Valóban nem panaszkodhatom, sokan sokféleképp értelmeznek - csekély, ám terjedelmes munkámmal - egyszerre, s ez bőséggel ellensúlyozza az egyoldalúságokat, melyekben jókora elhanyagolás rejlik megannyiszor (mindközönségesen és együtt; ha kiemelik "a költőt", elhagyják és elhallgatják "a prózaírót".... s ha ennek ösztönös, csoportszerű, elszánt, értetlenségből fakadó stb. okai vannak... nem folytatom). Nagy vígasz mások életrajzának olvasgatása. Ezért is "kötelességem" ez a könyv, számos olyan kötetemmel "szemben", ahol inkább akartam valami lekerekített célt elérni, netán akaratlanul is "produkáltam" magam. Elteszem a Thoreau-könyvet, s a Pascal-könyvből még ennyit ide: vannak "nagyon érzékeny emberek", így mondja Pascal, s vannak "a matematikus alkatok..."
A mai elszürkülés, a színvillogások közben végbemenő globalizáció (egyenlősítés a nagyobb egyenlőtlenségben, uniformizálás, központosítás stb.) a matematikus agyak műve. Természetes, hogy mindenki úgy támad, ahogyan hagyják. A szellem ma mégsincs védekezésben. Épp a Keletbe-fúlt kisérletű szellem az, mely "tud" a rációról, az észről és erőről, mégis valami mást választott, vagy, mondtam, őt valami más kérte.

Megint egyszer este van - s milyen szépen bejut az észbe az emlék, Weöresé, hogy egyszerre két este van, mind a kettő festve van, harmadik az igazi, koldusként áll odaki -, festve, ez a bűvszó, előveszek egy festőt, albumot, Morris Graves, Virágfestmények (persze, madarak is, az életrajzban, Theodore Wolff tanulmányában, ott a Vak madár is), és az előszóban (a washington-állam-béli Seattle-ben íródott) ez állt: "ha valaki egyáltalán képes rá, hogy egy angyalszárny leggyengédebb simítását is megérezze, Morris az". És Jékely jut az eszembe, ahogy azt mondja, akkor volt ő a legszegényebb, mikor madarat (galambot) tartott sokat, és akkor volt mégis legboldogabb, "amilyen nem leszek, bármeddig élek". Bocsánat, de fejből idézem, elrontaná az est hangulatát, ha valamelyik Jékely-kötetemben megkeresném. És milyen különös nála a halott társak idézése: ők odaát... úgy élnek, mint a hadifogolytáborok lakói... valahonnan került egy pakli kártya... Emlékszünk a kártyabajnokságra "itt"? Kedves lényeink, halottaink-élőink nevei... örökké emlegetjük őket, igen, Jékely mondja: addig-addig mondom a nevüket, míg csak köztük nem érezem magam.
Ebben a lemondásos békében élt az ember, és bármi szerény körülménnyel megelégedett (volna), és most egyszerre hadi fenyegetések is még, megannyi nyomorúságra (vagy szépség riasztó ártalmára).
Morris Graves, olvasom, "az isteni lényeget szárnyakon képzelte el". Ez van nálunk a madarakkal. Ez a fény sugárzott egyetlen közös nyugati utunk során Bázelben Tobey festőművész keleties ("zen", bocsánat, a katalógusból olvasom) képeiről.
A "szárnyon az isteni elem" mondatával szemközt ott a Vak madár.

Milyen érdekes, hogy - említetlen ne hagyjuk - Cy Twombly, akinek festményei talán még Tobeyénál is légiesebbek, annyira "európai", latin-görög ihletésű művész. Igaz, Amerikából költözött ide a poszt-alexandriai mediterrán térbe. Áttetszőbb felszínek nem képzelhetők (holott nem lazúrosak), de a jel- és szókincs, a töredékesség mind az elröppenésig könnyűvé tett, a reneszánszot valahogyan kihagyó klasszikum világát adja. Bár hát minden ilyen beosztás igen keserves, pillanatnyi és néha igazságtalan is. Túl személyes.
Nem minősítése (érték szerint) sem az, ha valamely művészet merőben nyugatias marad, netán amerikanizált stb. - s Amerikába egy Mark Rothko, egy Ad Reinhardt etc.mélyen misztikus "gyökerekig" nyúlhat vissza, érhet el; képeinek felületét rációval megfoghatatlan sugárzássá teheti, mintha kapu lenne egy-egy hatalmas tábla, vászon, melyen be lehet, sőt, Rothko várakozása és kívánsága szerint, be is kell lépnie a nézőnek.
De épp itt látom a különben nem amerikaias, inkább "keleti-féle" Rothkónál a Kelettel nem egyeztethető igényt: megszabná azt is, milyen távolságról nézzük képét az eszményi hatás érdekében. Elsworth Kelly és mind azok a minimalisták, akik a legegyszerűbb jelekkel, merev élü, "kemény" figurációkkal dolgoztak, emblémákat alkottak - tulajdonképpen meditációs tárgyakat hoztak létre, és (nem rációellenesen, de nem is rációszempontúan) kizárták a festészetből az észelveket és -érveket (kivéve a szerkesztéséit és a kivitelezéséit).
Nagyon nehéz az osztályozás. Klee, Macke stb., a "tuniszti utazók" mintha élet- és tájérzékelő képeket festettek volna közvetlen kötődéssel (ott), és Paul Klee-nél a legmeditatívabb (legkeletiesebb) művek talán éppazok, melyek a kereszténység vagy európaiság őskincséből merítenek, angyal etc., és faktúrájukkal (felületük szerveződésével) hatnak észvilágon túlian. Mondom: talán és mintha.
Így rajzoltam a 70-es évek végén ezt a Klee-dolgomat:

A nyár két iránya
(Klee)

nyári>

<irány


Nem vicc, bár az is, annak látszik: Klee nevének említése elhelyezi valami művészeti körben. "Mélyebb" közlendője, ha nem tévedek, egyszerűen az érkezés és az elmúlás. Racionális eszközökkel - de meditációs célra. (Bocsánat, ha lenyúzott fogalmat használok, de így a legegyszerűbb.)
Ha olyan festőket emlegetek, akik kevésbé ismertek: szeretném, ha Olvasóm utánanézne dolgoknak. Emlékszem, a hetvenes évek elején Lakner László készített az akkori Művészeti Almanachba egy táblázatot, ahol (számomra ijesztő bőségben, kuszaságban) nevek sorakoztak. Lassan megismertem mind mögött - "mi van".
Nem csalódtam.
Ha leírom a Kimondhatatlant, megint csak idézetként: nem egy könyvben olvasható összeállítások, "mi Zen-jellegű, mi nem". Értelmetlen játéknak tartom ezt, ami a Tŕpies-riportkönyvben erről áll, éppen elegendő (és bevilágít). A Kártyabajnokságot 27 éve játsszuk. Hihetetlen aprólékos könyvelés - mintha imamalom-gyakorlat lenne az egyre visszatérő szerveződési forma,
a 16 résztvevős, kiesős rendszerű bajnokságok sora, húsz ilyenből egy Torna, egyéni-és-csapatversennyel etc. Nevezhetem a dolgot "számszakian európaiasnak", racionálisnak - és úgy is felfoghatom, hogy teljes elvonatkozás az életem praktikumától, miközben számos gyakorlati vízjele van, külsősége is (tenisztornák, bajnokságok).
A Medvék, Lények, másoknál kavicsok, gesztenyék személy-mivoltának állítása, átérzése, hite: nem rendkívüli. Meg kell nézni minden jobb Teddy-medve boltot, kiadványt, jószerén élő mivoltukról olvashatunk. Élet-kihelyezés ez a "gazdik" részéről? Vagy valami több? Semmiképp sem tévelygés.
A meditatív, főleg az azonnali-rászúrásos életátvitel (nem biológiai értelemben, persze): tereket tár, melyek netán életlehetőséget adnak (pszichésen, de efféle bajok megoldásával fizikailag is), életmentőek lehetnek. Magányoldók, tevékenységteremtők; lehetőségek.
De ha tényleg kicsit Keletbe-fúlunk, derengeni kezd: és ha ezek az illetők is tényleg élnek?
A Vak madár? Kell-e hozzá a figuralitás? Egy kis trapéz vagy oktaéder is látható így? Gondolom, akinek. Végképp nem vagyok alkalmas alany effélékben bírói szerepre. Nem vezethet semmi elfogultság, részlehajlás; főleg idegenség.


"Totyira vigyázni, nem eszik zöldeket"

Ha "zöld", nekem nem okvetlenül az ámulatos, "szent" Morris Graves őserdői jutnak eszembe, hanem például amit feleségem mond: "Totyira vigyázni, nem eszik zöldeket, úgy látom... és egy kicsit ellustul". Igen, Totyit etetni zöldekkel. Totyi el is nehezült kicsit, "mezőgazdasági repülőgép berregése" hallatszik, mikor repül, mondja feleségem. A madarakkal ez két-emberes műfaj, hiába imádom a Totyit, én sem veszek mindent észre. És főleg ha egyetlen cérnaszálon függ az életem, fontos, hogy mégis mindent meglássak.
Ez a mai naptól - remélem, egy orrfolyás-mentes nap vár - fontos kérdés, állandóan az eszemben jár majd.
Este egy halk "Purdibinci-Kundurci" kiáltással köszöntem el Szuszitől, azaz... kimentem Ad Reinhardtot és Morris Graves-t tanulmányozni, és találtam is "dolgokat" ide, és éjjel is felébredtem, megint nem tudtam aludni a könyv miatt, később mégis elnyomott az álom, de sietve keltem, és most megint nekilendülök.
Egy jellemzetes nap, de nem írhatom le folyton. Furcsa, hogy a "keleti" másképp konkrét, mint a "nyugati" - már ami a monotóniáját, aprólékosságát illeti. Másképp haszonelvű ez a nyugtalanság, mely a könyvet szolgálja (melyet a könyv "kér" heteken át), mint ha valami üzletemberi menet zajlik, akár ha csak fordítok is (na, nem nagy üzlet, mint írtam, az ódonságos honoráriumokkal). Ad Reinhardt fekete képeit nézegetem, jó idézetet lelek a monotóniáról, Graves-nél a japán művészet világ-egység-szemléletéről (ezt majd ideidézem, kár lett volna, ha kimarad - de hát ez, sajnos, nem lehet egyszersmind alapvető Morris Graves-tanulmány is; majd róla talán valahová egy cikket írok). Míg kint vagyok, mondom, a fürdőszobában, nagyalbumokkal, s keresem például a borítófüleiket, hol is láttam én egy nagy Elsworth Kelly-összegyűjtöttet, nem találom, másutt lesz... Kelly nagyon kell nekem a monokrómsága miatt (nyugatiasan felfogott kalligráfia, két rideg felület, egy-két elcsúsztatott vonal egymás mellett, de telt vörösek, zöldek...), s közben Szuszi, míg a fekete képeket nézegetem, fehér bundájával fekszik a sötétben ágyamon, a széklábak közelében... jövök, már tudja, felkel, elcammog. Kundaranci-Durunci!

Jegyzetek hajnalban: "nem megyek sehova", ma se megyek le... eleve nem szívesen megyek bárhova, ez "ma" van és "itt", de ha visszaemlékszem: 1977-1988 között hova-mindenhová nem mentem: küldtek volna kulturális küldöttségekkel (sic) Japánba, Hollandiába, portugáliai krimiíró kongresszusra... nézegetem Portugália reklámfilmjeit, nem izgatnak fel valóságukkal a különben - elismerem, csettintek, na ja - szép vidékek. Sok mindenfélét láttam, azt szeretném, ha Totyi hosszan élne. Zöldeket kell ennie. Nem szabad vele sok tévét néznem, a sugarak árthatnak. Mondom, ha összenézem ezt mind: a háború után elvittek volna "kakaógyereknek" (feltáplálandónak) Hollandiába. Egy családhoz kerültem volna. Anyámék jót akartak. Sokan akartak és akarnak nekem jót (is), de azt nem olyan könnyű. Manapság némi névvel, ügyességgel és szerencsével végig lehet haknizni fiatalabb íróknak akár egy-másfél évtizedet is különféle ösztöndíjakon. És akkor nem mondják rájuk: milyen sok könyvük van... mennyit dolgoznak (mennyit képesek dolgozni, hát akkor nem is kellenek nekik a szinekúra-nesze-semmiért, csak-a-tehetségért támogatások, nem mondják ezt róluk és nekik, mint rólam, szép arányosan telik el az életük az elképzelhető "tényezők" közt, de én, mint J.A. mondja, túl magasra vettem magam, túlságosan maximáltam az elképzeléseimet - ami nyugatias vonás lenne? -, de túlságosan abszolutizáltam is az "Egyetlen"-fogalmat, ami keleties?), nem, Hollandia elmaradt, mert az utolsó beiratkozástól elvonszoltam anyámat (a Ferencesek-udvaráról), én tudtam, miért teszem.
És 1976-ban vetődhettem először "arra a tájra", na igen, Bázelben láttuk a Tobey-kiállítást, vásároltuk a (függelékben megadom majd a listát) "keleti könyveket", kerestük "a zen-dolgokat", itthon megvolt már Watts könyve, alapmunkám stb. És Hollandiába is eljutottam 1997-ben, Rotterdamban töltöttem 4-5 napot egy költői fesztiválon, Hága tetszett, Amszterdamot három óra alatt megismertem, tudtam, ehhez a városhoz hetek kellenek, élni kell ott, de három óránál többet nem bírtam ott maradni, vonzott vissza a "kocka-alakúbb" Rotterdam, mert ha egyszer már ott élek...

Feljegyeztem gyorsan ma reggel: elmondtam-e mostani Olvasómnak elégségesen, "madárkáinkkal milyen volt". Hogyan lehet azt elmondani? Pár szó már esett. Ma Rudi nap van, mondja feleségem, meg fogjuk ünnepelni őt. Rudi mindig úgy néz ránk: "Muszáj félnem? Muszáj elugranom?" Ő nem volt ugyanis kezes madár, ő félős volt, elugrálós. Gyönyörű színű fejének gyönyörű szénpont szemeiből ez az értetlen riadalom sugárzott ránk szinte mindig. Most, öregségére, csöndes, nehézkes, kevés az ereje. Nem fogjuk őt körülugrálni persze. De hogy mik a "fantáziák" az én meglétemben: jegyzetek gyorsan, hajnalban, ehhez a könyvhöz... aztán Totyinak zöldeket... Rudi élje meg ezt a napot is... ne csorogjon az orrom. Evidenciák: nem csupán az úgynevezett evidencia-koincidencia-történetek... hanem hogy eredendően, evidensen, abszolút van az, hogy Totyiék, nem utazni. Nem találkozgatni. A saját "szövegemet" se szeretem, illetve azt nem szeretem, ilyen alkalmakkor. Nem a lényegről van szó... és tulajdonképpen kár akkor az időért.

Ahogy ma reggel enni adok kettejüknek (sajnos, oly rövid folyamat! sajt és krumpli - jaj, a krumpli hízlal, és Totyi túl hamar rászokott -, víz vitamínnal, Rudinál épp csak a "fürtös kölesek" ellenőrzése, megforgatni azokat a szárakat, melyeket "lelegelt", aztán feleségem adja a salátát, a tyúkhúrt, a rezgőfüvet, lásd: Totyi és a zöldek kérdése...), ahogy ezt az ellátást csinálom, ilyeneket gondolok: még a kutyát csak értik sokan, a madarakat azonban unják, lecsúsznak a témáról... nem is azt akarnám, hogy szeressék őket, vagy hogy elismerjék ennek a mi életmódunknak (az én meglét-módomnak) a teljes "jogosságát" (mi az itt, hogy "jog"?!), hanem hogy hajlandóak lennének általánosítani. Legalább azt. Elfogadni, észrevenni, bólintással fogadni, hogy ez - általánosítható. Ez "hasonlat". Élethasonlat ez is, mondjuk.
De amiért - Graves és Reinhardt után azonnal rátérek - Szép Ernőt olyan nehezen fogadják el és be... az miért van? Az életről egy nem túl gyakorlatias képet, nem hízelgő (mert igazságos) képet nyújt, és mert "Keletbe-fúl". Azonban ezt csak példák szemléltethetik.
Gondolom, Graves és Reinhardt, kicsit Klee (őt ismeri Olvasóm, őt még mindig jobban, ezért róla kevesebbet itt) és Szép Ernő: ők lesznek a példák, ezer helyett néhány.
Ez csak egy utaló-könyv. Talán kitűnt eddig is, hogy véletlenül se mentem bele (a bevezetés után már) nagy-tételes összefoglalókba, filozófiai kizárólagosságokba, állításokba.



Még egyszer Morris Graves

Csak ahogy átmentem most "az ő kettejük szobájába" (a másik szoba itt "a miénk"), és elnéztem egy kalitkán a száraz káposztaleveleket, zsugorodott salátamaradványokat, a szikkadt füveket, elszorult a szivem. Négy hónapja még lakója volt ennek a fa kalitkának (kezdetben Szpéró egyik háza volt, aztán Samu vette át, majd sokáig ott állt hajdani íróasztalom, földre letett hajdani íróasztali lámpám tövében, papírokon, borítékokon, fészeképítéshez gyűjtött, kiszáradt füvek alatt, egykori papírtartó-állványomnál, majd megkapta az 1997 nyarán váratalanul idekerült, vadnak megmaradt mezei veréb, Hertie), Hertie, igen, aki Totyi barátja volt, Rudi fajtársa. Érthetetlen módon 1 és fél évet sem érve, meghalt 1998 karácsonya előtt.
Elgondoltam, mi mindent láttunk, olyasmit, amit Graves is bemutat rajzaival, festményeivel. Azok az ő átvilágított madárcsontvázai, lelőtt, sérült sirályai etc. Láttuk Hertie összeomlását, előtte Csutora szép csöndes, érthetetlen, de felfogható halálát (10 és fél éves volt, elkophatott a szervezet, a madarak is különbözőek ebben), láttuk légykapónk, a megmenthetetlennek bizonyuló, sérült Matyi halálvergődéseit 40-valahány napi ittlét után: tollcsomóvá, csurom lucsok volt, ilyenre is volt már példa. Elég! Pipi Néni haldoklását... s ahogy ő, aki magához érni se hagyott, nyolc és fél órát feküdt - mit tehetett? - végső mégis-bizalommal a kezünkben. Miben bízott volna másban? Mire lett volna neki jó már a félelem? Muszáj félni? Ezt kérdi még Rudi is, és elmondhatatlan, kibírhatatlan ürességet fog hagyni maga után "a szivünkben".
De a szivünk szoba-nagy, lakás-nagy, város-nagy és még nagyobb lesz. Ott mindenütt üresség fog honolni egy bizonyos módon Rudi után.
Ma még egyelőre a névnapja van. Ezt is Graves dolgaira akartam volna mondani.

A Morris Graves - Vision of the Inner Eye című könyvet (A Belső Szem Látomásai) lapozgatva, legyőzve ellenállásomat, mégis idézek ezt-azt, például Nancy Wilson Ross-t, a buddhista tudóst, írót, nagyjából:
"A mai napig nehéz elválasztani a zen-filozófiát mint tanítást (Japánban) a különféle művészetektől, gyakorlatoktól és koncepcióktól... melyekben megnyilvánult, amelyeket bátorított... ahol kölcsönös feltételezés-viszonyban állt... hajdani koroktól fogva mind e mai időkig. - Az amerikaizálódás évszázadáig Japánban az egész kultúra... egy ilyen zen-megtestesülést... mutatott, páratlanul... elvek öltöttek alakot egészen speciális esztétikai formákban. Évszázadokon át hódított - s volt evidens - az egyszerűség, a természetesség eszméje, a csendességé, az áttetszőségé, az asszimentriáé, az ürességé... s így keletkeztek kertek, íródtak versek, zenék, színjátékok..."
Vagy: maga Graves:
"Ebben az időben... óhatatlanul arra tartottam, hogy megkérdőjelezzem a gondolkodás és a művészet nyugati kategóriáinak érvényességét... ahol nem érezhettem, hogy a teljes személyiség támogatná az elméletet és a gyakorlatot..."
(Nem is folytatom egyelőre. Hevenyészett fordítások csak.)
Graves nem kérdőjelezi meg, persze, a nyugati egyéniség szerepét (a művek létrehozásában). Inkább a külső és a belső (akaratlagos) világ "isteni" harmóniáját célozza meg Graves, emlegetvén Eszmét, mely nem a korlátlan lehetőségekben rejlik csupán, de felismert adottság (és nem a hegeli materializmus, nem is a már elvonatkoztató idealizmus jegyében). Teljesen természetesnek érzem, miért döntöttem (ködösen, de biztosan) úgy, hogy könyvemmel nem szaporítom az idézetgyűjtemények számát, de erről már volt szó.
Amikor személyes élmények követelik lehetőségeiket (hogy ismertetődjenek), a mégoly nagy példák is háttérbe szorulnak, s így elégszem meg itt azzal, hogy - az Olvasó számára Morris Gravest, gondolom, valamelyest azért megismertetvén, festőnket érdeklődés tárgyává téve - a továbbiakban a saját esetleges, még igazából kevésbé igazolt meglét-részleteimet hozom elő, mint önmagam által valóban ismerteket, mint olyasmit, aminek a meglét nehézségeivel vagy reményeivel szoros összekötő szálai léteznek.
Graves-ről tömören ezt kell tudnunk: a Csendes-óceán melletti északi amerikai partvidék szülötte, a tengerészetnél szolgált, így vetődött el Keletre, betegségét gyógyítandó is oda tért vissza átmenetileg, John Cage és Mark Tobey, valamint Nancy Wilson Ross "társaságában" jellegzetesen a misztikus és a közel-realista felfogás ötvözésének gyakorló híve, kevésbé kalligrafikus festő, mint az említett Tobey, nem olyan átfogó filozófus, mint Cage, ám a konkrétsággal (madarak stb.) újszerű hitelességet tud adni megfoghatatlan belső tartalmaknak.
(És ahogy mindezt írom, Totyi a vállamon ül, feleségem pedig úgynevezett rezgőfüvel eteti.)

"Az intenzív izolációban virul a mandala jóga."
(Ha jól fordítom.) Graves idézi, avagy mondja.

Az intenzív (élénk, tevőleges) elszigeteltség (magány) az, amit a nyugati ember, netán az európai "rémtérség" lakója (Kelet-Közép-Európa; lassan Közép-Kelet-Európa és Balkán-vidék lehet e táj neve) a legkevésbé engedhet meg magának.
Vagy azért, mert pillanatnyilag olyan nyomorult, küzdenie kell a legcsekélyebbekért is, vagy mert lehetőségei nyíltak, melyeket igenis ki akar használni. A nyugatias szellem erőszakos is: a társaság-vágyában, elvárásaiban (bocsánat e szóért), abban, hogy kevéssé belátó a másságot illetően (most hagyjuk nyitva a kérdést, a keleti országok történelme milyen példákkal szolgál, persze), és - elcsábulok ismét, idézem a Graves-könyvet: "A nyugati elme... az egyedi, páratlan, történelem-formáló nagy eseményekben hisz... oksági magyarázatokat talál korról-korra változó nézetű - s eközben állítólag ugyanannak megmaradó - Isten számára, ezt mintegy kauzalitásokból kreálja" (alkotja meg). "Ennek megsemmisítő hatásai vannak aztán... tekintsük akár az emberi sorsot (gyakorlatát), avagy a kitűzött célok állagát..."
De hiszen - mint mondtam. Hagyjuk más, alapvetőbb könyvekre az ismeretszerzést, a kész anyagok feldolgozását. Totyi rikácsolása a nyakamban, az, hogy hajam rángatja, engem rábíztat:induljak el saját "esőerdőmben" (esik kint az eső) Szép Ernő útján.


A "Magányos éjszakai csavargás" és útja

Szép Ernő kalligrafikus verse nyitja azt a válogatást, melyet magam állíthattam össze a 80-as évek elején.

"Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán,
Mikor a levelek már mind leszálltak,
Az őszi rajznak titkos értelme van tán,
Amit írnak az összevissza ágak.
Hogy fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csináljak?"

Mennyivel könnyebb egyszerre a dolgom, nyugatias Olvasóm, könnyebb itt nekem, mégis nyugatias szerzőnek, mert
1./ nem kész megfogalmazásokat kell idéznem,
2./sem a magam bizonytalan küllemű "bizonyosságában" botorkálnom.
Hanem valami fölfedező úton járnom, és alig kommentálnom. Ha a keleties rákérdezésnek a magyar költészetben klasszikus példái vannak, Szép Ernőé itt az, amelyiket az első öt ujjunkon leszámolva kell és illik nyugtáznunk.
Baudelaire felhő-nézése, mint lényegi világ-megismerés: újra látható tény a következő versszakban. Szép Ernő ráadásul megtoldja egy rá jellemző, ilyen jól csak általa tudott elemmel: mutatja, mennyire tehetetlen és tökéletlen az ember, a nyugati elme (mint rendszerező), ha valóban érdemleges dolgokról van szó. (Számítógépes felhő-regisztrációk itt nem jönnek szóba. Itt az agy-elevenségű emlék lehet csak kielégítő. Agyunk azonban folyton változtatja a felhők emlékképét... de lássuk a szakaszt:

"Mire való az eget is annyit nézni,
Figyelni felhők álomarcú népét?
Sohase tudtam emlékembe bevésni
Egyetlenegy felhőnek hű arcképét,
Kelnek, bomolnak, múlnak és az ég kék."

Teljesen az a kép, ami "a mi képünk itt" a dolgokról.
Kétféle kétségbeesésem is volt az imént. Egyrészt a kész matériák idézésekor. A túl nagy szavak... gyűjtőfogalmak...
Most Szép Ernő megnyugtatott.
Nem csupán a "Zen"-szót nem szabad túl gyakran emlegetni (sőt, legföljebb egyszer, útjelzőül, mint a wittgensteini határ-táblát, áthúzva, le kell bökni, aztán kész, jobbra-balra ott a világ, mely "nekem, neked" - vagy az, "olyan", vagy nem az, hagyományos marad csak), de a tényszerűségnek állított megnevezéseket sem (Isten, ideál, átlényegítés, spirituális); ezek kissé kilúgozódtak.
A másik kétségbeesés oka ez volt: kicsit megpihentem a munkával, és akkor telefon... társalgás többekkel... és megint a fenyegetések. Országunk lecsúszása(csőd-helyzet kilátásai), a háború a közelben, sőt. Eleve hogyan jövünk mi hozzá, hogy ezeket az esélyeket latolgassuk, ráadásul még ilyen egzisztenciális gondjaink, rettegéseink is legyenek. És vannak. S nekem mindezek közepette kell:
1./bizonyos (minimális) anyagi javakat (megélhetés és vidéke) szereznem,
2./kell valami elvontan-konkrét, semmiképp sem csak pillanatnyi jegyű dolgot összehoznom, szabad áradását engednem (e könyvet, e könyvét etc.)
De hát épp ez az! Témánk csak látszik elvontnak, témánk nem maga az "idea", témánk - szerveződésével - a valóság. Vagy hogy (lásd a felhők): mi is hát valójában a való? Hogyan érzékelem? Miképp számolhatok be róla.
"Milyen egyszerű és nyugtot nem enged", mondja még versében Szép Ernő.
Ezek Graves madarai stb. is. Egyszerűek és nem hagynak nyugodni. De jól, természetszerűleg egyszerűek. Nem úgy, mint a háborúval csődöt mondó, közben remekül prosperáló "nyugatiasság" egyszerű képleteinek sora, a beprogramozottságok s hasonlók.
Melyeknek egy - sokszor kilúgozott, jó, újra feltámadó, de ezerszer lejáratott - eszmevilág adna állítólagos hangszeröblöt.

Szép Ernőnél ezek az érzetek mindennaposak:

"Álmos vagyok, gyáva, szegény,
Kinek se szándoka, s terve,
Istenem, hol járhatok én,
Szép életem hol folyhat, merre?"

Ez - nem kilúgozott. Sőt, a "keletiességnek" valami nem várt felbukkanása. Akaratlanul is. Ha nem más forrásból, de mint hogy: Szép Ernő nyilván nem érezte kielégítőnek a "nyugati" élet perspektíváit és paramétereit (idézőjelben mondtam), s mikor? A század elején. Közel száz éve (se már).
Szép Ernőt sokszor megpróbáltam már feldolgozni, mégis megdöbbent ez a rálátás most. Hogy ilyen jelleget is - és ennyire frissen születőben - lelhetünk nála, méghozzá könnyedén.
Remélem, nem kell sokat magyaráznom a dolgot, Olvasóm ráhangolódott, nem vitás tehát, "miről" beszélek.

"Nehéz pilláim lecsukom
Akár az elcsüggedt hazátlan,
Ki végtelen országuton
Leül a néma havazásban,

S aléltan tűri a havat:
Födje halálos hermelinnel,
Míg messzi víg szánkó szalad
És mindig gyöngébben csilingel."

Ugye? Nem is mondok mást. Ugye. Ez "az a kép".

Minden kommentár nélkül hadd idézzek három verset. Az egyik eseménydúsabb: a világ tényszerűségei közül az álommal, a halállal "menekül"
a személy. Méltányos a dolgokkal, mert nevükön nevezi őket. De nincs "segítség". Szép Ernőnél az a különleges, hogy az életet imádta, élte, nem is volt magánemberként mindig olyan készséges. Morc is volt stb. A másik két vers nem igényel kommentárt. Haiku-koan litánia mindkettő.

Játék
Sóhajtok és lámpám eloltom.
A zuhogó nehéz sötétben
Elalvás előtt nap-nap, folyton
Halált játszom magamban szépen.

Kinyújtom testemet az ágyon
Ünnepélyesen, katonásan,
Szemem szigorúan lezárom.
Szép játék ez kérlekalássan.

Fejem keményen hátravágom,
Kezem mellem fölött keresztbe,
Itt volt, leszúrt az én halálom,
Ó szörnyűszép egyetlen este.

Ki benn szívem dobját ütötte,
A dobverőt letette mostan,
S fáradt sóhajjal omlik össze,
Hisz annyit ugrattam, kínoztam.

A holtak oly szépen feküsznek,
Meghódolt hercegnőknél szebben,
Mint a hó, mint olvadó szűzek:
De még tisztábban, hidegebben.

Állam magaslik gőggel, fönnen,
Nyugodt mellem szép drága márvány,
Nincs forró vérem s langyos könnyem
Csudálatos forrása zárván.

És minden elveszett most innen,
Mint elfújt gyertyának világa,
Az ég és a szerelem. Minden,
Reggel rossz íze, esték vágya.


Apám komoly szakállas arca,
Szép úton Páris városába,
Az álmok és a hercehurca,
Emlék, szándék már mind hiába.

Sétálni még egy nő utcáján,
Küszöbét mosni könnyeimmel.
Gyermekkorom, fejér kis bárány
Messzi hajnalból felcsilingel.

Két gyertya hogyha most kigyúlna,
Két gyertya fejtől jobbra-balra,
A fényök arcomhoz simúlna,
S én így maradhatnék itt, halva.

Könyvünket majd egy talán sokkal "jobban sikerült" Szép Ernő vers zárja, ugyanebből a zsánerből. Tovább:

Ha én azt tudnám

Ha én azt tudnám, ki a legszebb,
Ha én azt tudnám mi a legjobb,
Ha én azt tudnám merre tartsak,
Ha én azt tudnám mitévő legyek.

Ha én azt tudnám min örüljek,
Ha én azt tudnám mért sóhajtsak,
Ha én azt tudnám minek élek,
Ha én azt tudnám hogy mi lesz velem.

Ez a vers, ismétlem, már egy "nem okvetlenül nyugati" embléma. Szép Ernő itteni (s másutt végképp nem él ő!) idegenségének ez is oka: "Nyugat" felé törekszünk, ösztöndíjakat akartak, eltartási pénzeket stb. mindig is az itteni emberek, a műveltebb Európához képest keletibbek, egyszerűen nem volt lelki "tér" arra, hogy a leheletnyiben megnyilvánuló lényegi többletet és - mai szóval - másmilyenséget értékeljék; ösztönösen is "önpusztító" vállalkozásnak tekintették volna mindig ezt a - bocsánat megint - "környékünkbéli szegény kényszervállakozók."

Nincs egyéb örömöm

Nincs egyéb örömöm,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb szerencsém,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb ujságom,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb vetésem,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb színházam,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb nyúgalmam,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb szándékom,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb mentségem,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb igazam,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb vígaszom,
Mint a felhők az égen,
Nincs egyéb reményem,
Mint a felhők az égen.

Ha vannak minimalista versek (és a század 10-es éveiből!), ezek azok, ezekhez kapcsolódhattam volna ösztönösen is, ha ismerem őket, illetve a könyvem végén itt magamtól idézett "absztraktabb" versek, mik tagadhatatlanul, köszönhetik létüket Szép Ernőnek is. Magam sosem "Kosztolányiék" stb. kizárásával mondom ezt; Szép Ernőt, mint egy verebet végső soron, kizárta magából a köztudat. "A nyáj".
A "Magányos éjszakai csavargás" elemzését többfelé is megtalálhatjuk (szerző szerény tollából), itt csak a nekünk fontos részekre utalnék.
Az alaphelyzet: éjszaka kilép a kávéház sűrű világából a figura, és elindul az abszolútumban, az éji ürességben, a város egyik fő útján. Elfelejti, kik közt ült, miket beszéltek. Sőt, azt érzi már, néha nem bír az emberekre nézni:

"Hangjuk sérti a fülem, a testszin fáj szememnek,
S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt."
Jól eltalált versforma ehhez az egészhez a hosszú, felező tizenkettes-tizenhármas.(Gondoljunk a haikuk szótagszámkiszámoltságára.)
Elkezd menni (így mondja). Lábai viszik. Megy, mint egy darab léc a folyón, megy, mint az elszálló füst. A házakról "eszébe jut, hogy laknak bennük". Leírja a sivár emberi életet: férfi, nő, cseléd... egy gyakorlatias reggel rendetlen, zörejes indulása, undora. Fejét felemeli, a hűvös égbenéz.

"De semmit se gondoltam az égről, csak felnéz-
tem":
nos, ugye, milyen állapot ez? De még meg is toldja:
"Mint a legelő juh, ha a szík földet elunta."

Közönyről szó sincs. Szívét eléri "az olvadás lágysága"; eléri őt "megint... az élet". Mintha nem élne mindig! Ugye, érthető a célzásom? Elmúlt napjai csepegnek, mint vízcseppek az ereszről. Sóhajt. Az Operához érve azt képzelni, angyalok jönnek le, mint balettkórista-lányok. És megkérdezik, ugye, rossz volt itt a földön... ugye, tudja, hogy Fenn egy Nagy könyvbe be van írva minden, amit sóhajtott (így), amit sírt stb. De akkor ismét konkrét lesz a táj. Szinte egy filozófiai film, nem?

"De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam,
A ligeti tó hídján...
A korlátnak borúltam".

Micsoda rajzok, témánkhoz. "Az éji vizet nézni" borul oda. Hirtelen váltás. Egy kioszkhoz ér (!), s visszaidézi a nyarat.

"A nyár elment. A terrasz teli puszta asztallal.
Az asztalokon székek. Cipőim lassan visznek..."

Keletiesebb ez a mellette emelkedő fasor, mint Rilke megannyi alléja. Itt a fák: mint rabok
a rabsétán. Másutt a fák, Szép Ernőnél "akik" sétára sosem mennek, akiktől azt várja, súgjanak valami igazat-szépet, ténylegeset neki. Hogyan éljen. Szép Ernőnek örök motívuma ez: a bogár, a lepattanó fakéreg, még a felhő is tudja, hogyan éljen. Mi az, bogárnak,lepattanó fakéregnek, felhőnek lenni. Csak az ember nem tudja, embernek lenni mi is volna.
Milyen jó menni, érzi, s megy a végtelen tenger felé. Elhagyja a várost és határát, vagy csak erre vágyna.
"Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkorom-
ban,
Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrá-
gom" (!)
Barátot, nőket, múltam, neven, minden emlékem - itthagyni. És a többi.


És tovább

Ajánlhatnám tulajdonképp az Olvasónak - vagy ahogy Hamlet mondja: a Kegyesnek -, nézzen jól Szép Ernőnek utána. Lépten-nyomon teli az az életmű effélékkel. Vicc, hogy Szép Ernő "Zen-jegyben" állt. (Még egyszer bocsánat a szóért. De részben ezért is olyan elfeledett költő ő, ezért van az, hogy bármit teszünk is érte néhányan, nem fogadják el elemi erejűnek, evidensnek - cirkalmat éreznek benne és túl sok fenntartást, pesszimizmust. Miközben bűn-sötét szerzők jól befészkelik magukat a köztudatba, a szivekbe és elmékbe.)
A Járok-kelek, megállok című vers megint: foglalata valaminek.

Járok-kelek, megállok,
Nézem a házakat,
Nézem a kocsikat,
A fáknak rácsait,
A lámpák oszlopát,
Nézem a boltokat,
S megnézek minden embert,
S nézem a ligetet,
Füvét, virágait,
Nézem a hidakat
És nézem a Dunát,
És gyárak füstjeit,
És a felhőt az égen,
S mindig gondolkozom,
De amit gondolok
Úgy elmegy mint a zaj,
Úgy elmegy mint a füst,
Úgy elmegy mint a víz,
Úgy elmegy mint a felhő.

Így megyek át én is olykor napra-nap a Lánchídon, "a Holdba" (Hold utca, csarnok). S a veréb és Szép Ernő: feleségem mondja: emlékszel, amikor atlétikai Európa-bajnokság készült Pesten,
a veréb lett volna az embléma, de "megszégyellték", elvetették.

A Recept is klasszikusan adja az ellentétpárokat:

"Se meghalni, se nem élni,
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni, várni" stb.

A Mondd pedig ezt kérdi:

"Lelkedben érzel
Egy néma rabot
Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?"

Persze, a gondolat nem minden, a meglátás, az érzet, a vízjel. Szép Ernő költészetének nagy éltetője az ilyen szóválasztás, mint a "kapcsolt" itt, vagy az, amit sokan cikornyának éreznek. Rémes lenne ugyanezeket a "gondolatokat" lapos, tömör kifejezésekkel viszontlátni. (Ezért nehéz idézni a szakirodalmat, ha valami újra-elevent kellene létrehoznunk.)
A Sétálás egészen rendkívüli vers, most figyelek fel én is a nyitó képére! Mint egy Morris Graves-rajz, egy átvilágítás:

"Fák közt ide-oda útak vezetnek.
Ujjai képzelt világos kezeknek."

S ahogy amott a rab, itt ez áll:

"Eszembe jut... eszembe jut, hogy élek.

Élek. Megállok. Ámulva, leverten
Széjjel nézek, mint az őrült a kertben."

Salingert, de még az előtte-voltakat is (amerikai költők etc., messze megelőzte időben ez a Kafka-kortárs. Aki Kafkával ellentétben masszívan "keletiességbe-fúlt" (vagy tágult) tudott lenni. Csoda.


És még tovább, képzelt ujjak nyomán

Ahogy a Margitszigeten olvasgat, egyszerre leejti ölébe könyvét, helyette "az életet" kezdi nézni, és a lángoló tulipánok, az árny-alak kaszálók (!) képein át eljut a tovasuhanó sötét hintóéig (egy festői pályaszakaszocska kitelne Szép Ernő néhány versének képanyagából, holott ő nem poétikai értelemben vett képeket sorjáztat... s épp ez az!... hiányolhatja nála valaki ezt az igyekezetet, az ilyesféle virtuozitást, de ő a Graves-féle képalkotás megáldottja... valóban láttat, és a látvány - itt aztán cirkalmatlanul és irgalmatlanul - sugall), úr és hölgy utazik némán, gőzhajó megy távolabb, már egy másik világban akár ha, és neki az jut eszébe: egyszer meghal majd, és többé soha nem él.
Evidenciatörténeteim - ahol valami váratlan, de a legtermészetesebbnek bizonyuló összefüggés alakul, melynek csattanója nem is a végső kihegyezett poén, de az, hogy megmutatkozott e világban (virágot találok, tört virágot Írország belsejében, szerencsevirágom lehetne egy lópályán, de én Leopold Bloom-napra akarom visszavinni Dublinba, hogy a Liffey folyóba hajítsam, ám a virág szépen megéled, már sajnálom, inkább hazahoznám Pestre, s akkor helyette egy ugyanilyen virágot ábrázoló kis vajas dobozt kapok reggelire, ezt viszem magammal Dublinba, ezt dobom a Liffey-be, a Margaréta Margarint, s jön a virág Pestre stb.) -, igen, evidenciatörténeteim inkább költészeti "képek", szervezettek... Szép Ernőnél a "keleties" felmutatás, rámutatás, rádöbbenés ill. rádöbbentés sokkal spontánabb, elemibb, mint ezek az én dolgaim. Ismétlem mégis, laposság marad a "zenezés", "buddházás", "keletezés", a spontaneitás - ha csupán "leképezése", odalökése a dolgoknak.Vásári termék az, papiros-zörgésű... kell hozzá a spontán erejű költői tehetség, amilyen a Szép Ernőé. A spontán gesztusnak igen jó, ha spontán míves-háttere is van!
Aztán, persze, igen sok verse van Szépnek, ahol megmarad (remeklései ellenére is) az elbeszélés "európaiasabb" medreiben. A De kár... a Lengyelország... a Világtalan katonáknak szívfacsaró versek, ám nem tartoznak a mi tárgykörünkbe. Jóllehet mosogatható belőlük is valami szemernyi ily anyag. Graves madarai sem "egyenes célzatúak".
Így azonban sok hosszú versében lelhetők komoly tömbök, melyek az általunk elemzetteket illusztrálják. (Nem ott illusztratívak, persze.) A már címével is sokat mondó vers (A semminél is kevesebb valami) így indul például:

"Kik élünk itt sem élünk szívesen,
Nem is tudjuk már, mi az élet..."

Valamint:

"Maradni szégyen, veszni borzalom."

Jó, hát háború volt. De Szép Ernő egy kis kötetének (Sok minden) előszavában azt mondja már: ő Sok semmi címmel akarta kihozni a könyvet, ám szerkesztője tiltakozott, ugyan hogy is venne meg az olvasó sok semmit. Hát mivel mindenből semmi lesz, így Szép Ernő, beletörődött a "sok semmi" helyett becsülettel a "sok minden"-be!

Ám a Néked szól című verse tartalmazza az általunk keresett anyagból messze a legtöbbet.
Engedtessék meg itt egy közbevetés.
Mi ez a "keresett anyag". És mi jogunk "keresni"?
Borús nap van, esős, Totyi madaram a nyakamban ül, míg ezt írom, ül és hasal, és víjjog néha.
Csorogna megint az orrom, törölgetném, de ki kellene mennem a fürdőszobába, zsebkendőért. Sötét van az előszobában-hallban... és Totyi mégis jönne ki velem. A nyitott ajtón. Nincs szivem riasztólag meglengetni az ajtót. Annyira fontos nekem hirtelen, annyira"egyetlen igaz valamim" ez az ő ragaszkodása, velem-léte.
A világ ridegebb, esetleg behízelgőbb anyagai helyett keressük a magunk matériáját. Ezért vállaljuk, ám fúljon "Keletbe" - vagy madarakba stb. - az életünk, de ha egyszer valóban "belekóstoltunk" abba, ami "több", nehéz visszatérnünk. Eliot mondja az álmunkban látott tenger alatti teremről: ha ott jártunk egyszer, talán megfulladunk, ha majd emberek hívnának vissza minket. Igen, a költő hasonlata szerint nem a víz alatti mély hozza a fulladást, hanem a "vissza-a-világba".
A rendkívüli helyzetek, az életet provokálva sujtó nagy romlások (vagy fenyegetéseik) ezért ártékonyak: kizökkentenek minket (miközben nemis vagyunk így oly sokan) az érdemlegesebb állapotból.

Szép Ernő az imént (épp csak) megemlített versében minden mód az érdemlegesebb állapotot keresi.
Elsősorban nem egymaga. Valakihez beszélni akar ("néked" mondaná el, amit versében elmond), a papiros "eléd zöröghet" (száz év múlva) a porban, barnává rongyolva esőben-szélben.
"Tudósítani" akarna ő téged, de miről? Itt jönnek a nagy dolgok, a számomra apadhatatlanul döbbenetesek: arról, hogy "itt voltam a világon", s miről még:

"Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem,
Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem,
Isten felől hallottam..."

S akkor a nagy váltás, sallangtalanul:

"...s meg kell itt halni, látom.

Megint jönnek a rádöbbenések, mintha valaki rámutatna neki (s vele magával) a legelemibb dolgokra; amiket hiszen mindenki tud, de épp ezért! Szép Ernő arra ébreszt rá, hogy a legelemibb dolgokat "már" említésre méltónak se tartjuk (lásd Salingernél Teddy, de Seymour is), holott...! Mit tudunk róluk? Ilyen végigelemzés (képek sorával) a Néked szól.
Mivel a "nyugatias" felfogásban ragad meg a legtöbb Kegyes és Értő, nem értékelik, nem kegyelik annyira Szép Ernőnek ezeket a "dolgait".

"Járás közben megálltam utcákon, úton, kertben...
...S próbáltam hangom: ha! - és magam meg nem ismertem."

Ugye, mennyire a mi témánk ez!
Valamint:

"Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni..."

Tessék, Ad Reinhardt szövegét olvastam az egyik éjszaka "Az Egy-Művészetről", ahol ő ezeket a tételeket sorolja (persze, élettelenül egy igazi költő igazi vers-szövegéhez képest, ám nagyon is elevenen festi meg képein), és ahogy ez a Graves-könyvben a keleti "filozófia-(és-gyakorlat)" egységeszményét, egység-evidenciáját pontosan átfedi. Vagy Elaine de Kooning (szintén festőszál) azt panaszolja fel: "a nyugati művészet" nem akarja tűrni a "monokróm unalmat"!
Ahogy kutyánk odahasal ezen az esős és sötét délelőttön két szobánk közé, őrzi a teret, a madarakat (konkrétan: Rudit, míg Totyi még mindig a vállamon rikácsolgat), az állatok csodálatos képességeire gondolok: mennyire tudnak unatkozni. Vagy ahogy a költő mondja, mennyit kell magát únnia, míg friss lesz, mint egy múmia.
Szép Ernő vers-alakja ilyeneket mond:

"Ki él... mindenkivel beszélni...
S időkben és mezekben mindenki helyett élni."

Továbbá azt mondja:

"Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni:
Oh élsz te is? Hogy hínak, mondd? Mit gondolsz magadba?"

Teljesen nyugatiatlan gesztusok és vágyak ma!

"Tudod, hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva
Sietni el vele a boldogságot keresni."

Ha,hah,ha!

S most nem is idézem minden (nyugatias szempontból) fontos részletét e versnek. Inkább ezt a szakaszt, mely kis japán rajzolat lehetne, vagy "ottani" költemény:

"Ősszel gondoltam: óh tél, boldog leszek a télen.
S télen: hogy a tavasszal. S nyáron: hogy majd az ősszel
Mindennap gondoltam: majd holnap, holnap kezdődsz el
Te fényes, édes évad, mikor világom élem."

Másutt:

"Te nem lehet leírni milyen szép volt az ég fenn
S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon
Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon:
Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem."

(Elnézést, Szép Ernő furcsán központoz. Jól másolok. Lényegesebb: tehát a Nyugat-Kelet kérdés...?)

"Vasúton és hajóval elmentem idegenbe,
Csak mulattak s kínlódtak mindenütt körülöttem..."

Íme, én már magam kínlódnék magával az úttal. Nem megyek

"...s mindig visszajöttem,
Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe."

Ez alapvető felismerés. Itt, ha egyszer így érzed, nincs "segítség". Csak élj is azzal, amit ez a befúlás ad. Ez fontos szempont. A befúlás nem kifulladás. Nem is befülledés. Valami lehetetlen lehetetlennek felismerése.
A kifejezés lehetőségeiről, azok után, hogy Néked szól, hogy mindenkivel szeretett volna szót váltani...íme:

"Az igazit beszélni, azt úgy szerettem volna..."

Groteszk, mintegy hajlongás-szertartás ez:

"Számolni kell hány évnél tartok s eltűrni halkan
Hogy a nap itthagy mindig s kivánni kell jóestét,
A selyem élet lassan kopik le mint a festék
Orcáimon, hajam vész s már azt hiszem meghaltam."

Ez alapvetően "a mi" kijelentésünk, körünkbe tartozó képzet az élet-érzésről. S jön is már a "nyugatiság" bírálata:
"Az életet barátom szétszórja itt az élet..."

Olyasmit jelent ez, hogy az élet (a maga igyekezetével, haladásával - mely valós és látszólagos) önmagát teszi lehetetlenné.

"Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam..."

Ennek ellenére, s ez a vers egyik legszebb helye, remél: ő maga is egy lesz mintegy a természettel.

"És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom, várom
Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni
S elment időm kezd majd mint tavasz jön, vissza jönni
És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom."

A felhőkről:

"Én mindennap megnéztem a felhőket az égen
Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek"

- gyönyörű dadogás, áhitat tökéletlenség.

"És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek" (más változatban "álomképek"),
Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem."

Teljesen a témánk!

Aztán, szinte a Graves-könyvből, csak itt évtizedekkel korábbról:

"A felhők pártján voltam s virágokon borúlva...
S mégis mindig és mindig az emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük színházba, háborúba"-

- - - és itt a háború képei következnek.

A vers végén a "Csavargás" juh-képe jön vissza. Ez is különleges, inkább indiai: ahogy "ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban/Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,/De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget/Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban." A színpadi ember hihetetlen tömegjelenetezése... az individuális ember fájdalma... és a keleti ember természettel-egy objektivitása együtt szól költészetünk e páratlan szakaszában.


"Én vagyok az oka mindennek"

Ez egy verssor-rész Szép Ernőtől. Csakhogy nem az okságról szól, hanem kétségbeesett kiáltás. Épp az okság világa ellen beszél. És hajtogatja: "én magam, csak én vagyok itt az oka mindennek./Ha nem élek nincsen szomorúság, nincsen halál, ha én nem születek meg./A mély világ, mind az élet az első kakasszó óta az én boldogtalanságom iskolája./Ha volnék sátoros fa, ráznátok, esve esne rólam a könny, olyan nehéz sírás van énrajtam." Ez a század tizes éveinek végén íródott!
Nincs kommentár. A fává-alakulás! Az "én" szerepe. (De máris érzem: otrombák ezek az elemző szavaim.) Még tovább:

"Nem szabad élni már, nem szabad, tudom én azt. A fal mellé csúszok, úgy tűnök mint a vétek..."

Valamint:

"Sérti szemem ez a szenvedő verseny."

Egy Graves-kép:

"Hol van valami tünékenyebb, hangtalanabb annál, mikor egy nagy madár szárnyal az égben/És úgy hagyja nyujtva két szárnyát és úgy látszik mintha alámerülne..." Rég kerestem az összefüggést e vershez. S a vége:

"A rózsa főhajtását ki látta, kinek a szíve fogadta méltó módon?"

És ezért hiteles, hogy a szegény emberekről, az áldozatokról ír, vagy az elveszett jóságot hívná vissza.

"Jóság maradj rajtam mindig mint ahogy olajfolt rajta marad a zsákon..."

Kell-e ennél több itt "nekünk"?
Hogyan él a "nyugatias" világban? (Nem akarom ezt, persze, erőltetni...) Tessék:
"Tudjátok hogy én felhőbe voltam fogózva, csak úgy bírtam itt ti köztetek megállani/Úgy mint a villamoson abba a szíjjba fogózva áll az alak." Íme, ez az "alak" is milyen különös. Nem egyéníti. Nem absztrahálja. Szimbólum? Jel. Ez a létezésünk.
"Lássátok eleresztettem magam/És alélok. Végem..." S azonnal, hasonlattá sem egészítődve, ez jön: "A nedvesvirágok halva lefordulnak száraikon,/Kisértet szél jön..." Biztos, hogy semmi keletiségre nem gondolt itt Szép Ernő. Ösztönösen volt annak élője. Ez a legtöbb.
Itt jön az is, hogy "fák...ámúltak...Súgjatok egy világos szépet nekem,/Ti biztosan tudtok valamit..." Messze megelőzi ez Nemes Nagy Ágnes kicsit eltúlzottan kiemelt mondását: "Meg kell tanulni itt a fák/kimondhatatlan tetteit", kb. Hát sajnos. Vagy - épp ez a folyamatosság.
A Bocsássatok meg című versből hadd idézzünk csak egyetlen szakaszt, mert világi rend-rejtély körén belül marad, a bocsánat esdése még nem "túlnani", de fontos alapozás:

"Bocsássatok meg
Kiürűlt szemek
Legördűlt mellek
Megszáradt kezek
Leütött hátak
Elsápadt hajak
Bocsássatok meg nékem
Bocsássatok meg."

A régi siralom-énekek óta talán a legmegrendítőbb magyar vers, persze.És mindig aktuális. De még tovább megy, s ekképp transzcendensebb
- na ja - közegig jut a De szégyen élni. Pár részlete:

"De szégyen élni
De szégyen élni
Tovább köszönni
Tovább beszélni...

...Borúlj rám felhő
Tenger ragadj el
Őszi köd rejts el
Napfény tagadj el...

Remélni, hinni;
Éghez epedni
Szívnek dobogni
Meg nem repedni"

- ez mind szégyen, mert ez mind maga az élet. Köszönni, udvarolni, igyekezni,szervezni, előrehaladni, gazdagodni, kapcsolatot tartani állítólag az éggel - és bele nem halni az élet megannyi gyalázatába.
Világos, hogy keleties felfogás szerint ezek nem olyan nagy tragédiák (az élet esetlegei) -, de Szép Ernő nem ottani ember; ő idáig"fúl" és ily nagy tökéletességel, ekkora elveszettséggel.
Jó páran képesek voltunk talán objektívebb jelbeszédre e tárgyban, de Szép Ernő mélységét, lényegiségét meg sem közelítjük.
S így tud szólani ő egy kutyához, így veszi észre, hogy nem tudja a halott veréb, nem érzi, ha a ló a begyére lép - csak az ő szíve igen, de az ő szíve nagyon is.
És most merre tovább? Totyi megint egyszer lerepült a vállamról. (Közben, persze, gyötrelmesen tépázott is.)


Még valami, prózában

Igazán nem ide tartozik, de: többen is felrótták nekem, miért nem foglalkozom Szép Ernő prózájával. Jó ég, de hát mennyit foglalkoztam én azzal! És mégis, most látom, megint keveset; azaz épp semmit. Klasszikus helyei vannak pedig ennek a prózairodalomnak (szerintem a huszadik századi próza legjavához tartozik, de világérvénnyel), s tartalma az általunk idézhető helyeknek körülbelül a Salinger-Teddy féle tanulság: miért igyekezni? miért a külsődleges törekvések nevetséges és szomorú sora? De ez valamiképpen (más elemzés tárgya lehetne szintén) eltér a Babits-féle Esti kérdés "miért"-jeitől. Természetes, hogy figyelmünket az életképek mellőzésével a természeti-filozófiai eszmefuttatások, felfedezések köthetik le. Ajánlom az Olvasónak Szép Ernő meglehetősen elérhetetlen prózaköteteit (ritkaságok az antikváriumokban), külön a nemrég megjelent Kispanasz című kötetét, Réz Pál válogatását, De kár... a címe, a magaméról már volt szó, versek mellett! épp efféle prózatöredékek találhatók benne (Járok-kelek, megállok a kötet címe) - különben csak könyvtárak segíthetnek. Ám azt hiszem, itt az igazság érdekében a könyv szempontjából majdnem megengedhetetlen kitérőt tettünk; s át is térek a már elkezdett, de félbehagyott "jegyzetfeldolgozásra". (A zöld doboz.)



HARMADIK RÉSZ
Átmenet nélkül

Ad Reinhardt valamiféle "végső", ultimátus festészetről beszélt, ilyesmiben próbált hinni,de hát - lásd szuprematizmus, abszolút fehér festészet stb. - ezek vágyálmok, mondjuk így vonzalmak, hajlamok. (Hajlamosak vagyunk a mi görcsös kötelesség-fogalmainkkal a legmeredekebb útra, a cél legközvetlenebb elérésére, holott a csigának is azt mondja a bölcs, hogy mássza meg, persze, a Fudzsijámát, de csak lassan, lassan.
Hagyjuk is a kitekintéseket, s akkor: érdeklődve nézem, mennyi jön össze itt a papírhalmazból, amit az említett doboz tartalmaz. Ha meglelem kis haikugyűjteményemet is, a Kiadó elnézését kérve itt is közlöm a darabok legtöbbjét, annak ellenére, hogy valamiféle általánosabb gyűjteménybe is belekerülnek talán.
Örülök, hogy a könyv afféle személyes együttlétté válik, teszek-veszek benne "a ház körül", és a ház egyszerre a feladaté, meg az én életemé; a könyv erőltetés nélkül lép le nemlétező talapzatáról, s mintegy velem mászkál, kutyaként. Ahogy feleségem mondta, az olcsó-piacról hazatérvén (megint szombat van): "A Szuszi volt a válladon? Hát persze." (Kutyánk.) Mert hogy azt mondtam: "A Totyi majdnem végig a vállamon volt."
Valahogy így van ez a könyv is velem (vagy az olvasóval). Mindannyiszor - bármi átmenet nélkül.


A zöld dobozból ismét

"Örökké készülni az igazságos együttlétekre? Ne! (Mit mondjak majd stb.)"
"Ha az eseményekből, áthúzva a kék írást lilával, a társasságból fakadó magányt elfogadtad egyszer, hülyeség visszamenni a társasságba."
"Végigcsinálni (már Szpéróékat stb. tudva) Totyi életét: ez már amolyan mű-féle, is."
"Ha már tisztességtelenül játszunk, játsszunk tisztességesen!"

De azt hiszem, ez olyan: aforizmagyűjtemény(nek hat). Íme, a készülődés: bedarálódott. Aztán megcsinálódott a könyv, mikor arra került a sor. A zöld doboz nem sokat ér?
Kinyitom inkább a tévét, Totyi az erős zenére idejön. Csak hogyan lesz hosszú Totyi-élet mű, ha ártalmas neki a sugárzás?
Mi ez a verebeknél? Hogy kezünkbe hasalnak? Ez nem lehet a génjeikben. Hiszen ők egyenlő méretűek, s még ha összebújnak is a fészekben, más az, merőben más. Itt: a barátja kezében... a barátjáéban, akit - bármilyen furcsa - fajtársának tekint.
Mi teszi akkor a fajt?
A külső jegyek nem? Az embereknél igen. Hogyan van ez? Nincs "nagyobb általánosa" annak, ahogyan ez van?!
A madarakkal nem volt sose az a hazugság, hogy "egyek vagyunk", teljesen összeérünk stb. Mindig marad egy töredék milliméternyi (évmilliónyi) távolság. "Egy pont közt."

Haikuk

Két pont közt-haiku

- Pont. Nem érdekel.
- Akkor miért csinálod?
- Pont valami kell.

Ez a dolog "európaizálása", mindazonáltal.

Archimédeszi-hérakleitoszi

Nincs pontatlan pont.
Hogy lesz a pontatlan út
sok pontos pontból?

Rajtam ne múljon...!

Azt mondják, mindig
rajtunk is múlik minden.
Rajtam ne múljon!

Könyvemmel azért "keletebbre" mentem, mint e haikukkal. Ennyi múlik az elszánáson, a vállalkozás eltökéltségén, a feladat jellegén magán?

Cím nélkül

A lélek is test.
Én testemtől-lelkemtől
vagyok idegen.

Iker-haikuk egy madártemetőben

Kijöttem ide.
Sírjaik domborulnak.
Mit domborítsak?

Elmegyek innen.
Sírjaik homorulnak.
Mit homorítsak?

Tényszerűen: 10-12 év után, az idén, a szorgoskodó - túlbuzgó - kertészek elhajigálták a sok szép-rút követ egy fa tövéből, ahol madaraink közül legalább tizen pihentek (porladtak). Most ezt is elveszítettem. Legyen, hogy idegen nekem a kerület, ahol 61. éve lakom? Tudatosítsam ezt magamban? Honnét szabad, szabad-e egyáltalán ellenségesnek lenni, efféle érzülettel élni?
Vagy gondoljak inkább arra: így végképp jeltelenek a sírjaik. Mindegy, mely "eszközzel" történt meg ez. Gondoljak arra, miféle csodás evidenciatörténet volt a kis Némóé? Igen, egy hónap nyolcadikán mentem ki pár éve a sírjaikhoz a Tabánba, s hirtelen azt gondoltam, milyen halálnap is van ma?
Mert a halálnapok a hónapok igen sok napját "felölelik".
1994. július l8-án halt meg Gida, mezei veréb (kb. 5 éves)
1977. július l2-én Flóri, tulajdonképp első veréb tojónk, házi (kb. 1 hó)
1996. július 25-én Matyi, légykapónk (kb. 50 nap itt)
1991. október 22-én Samu (13 évesnél öregebben)
1995. február 20-án Mokka (sajnos, Bécsben voltam) (kb. 10 1/2 éves)
1988. június 5-ről 6-ra virradó éjjel Szpéró (kb. 11 éves)
1985. május 23-án, névnapomon épp, Csucsu, zöldike, 5 éves se volt
1988. december 3-án Pipi Néni, vak verebünk (kb. 9 éves)
1996. augusztus 15-én, 12 évesnél öregebb Alíz
1988. április 21-én Poszi, poszátánk, elvérzett (jaj!) (kb. 8 éves)
1987. július 27-én Böbe, házi veréb tojó. Ő kezdte a nagy halálsort (kb. 5 éves)
1995. május 20-án Icsi, széncinegénk, csaknem 12 évesen
1986. április 13-án Pepi, lelenc papagájunk (kb. 6-7 éves)
1993. december 15-én Tóni.
Épp Londonban voltam; Tóni kétszer is elvérezhetett volna, nem vérzett el, észrevettük, hogy fölsebezte lábát, rohantam Ország doktorhoz vérzéscsillapítóért, addig a különben teljesen vad, ellőtt szárnyú Tóni ott ült békésen feleségem kezében. Tónival volt az a szép evidenciatörténet, sokszor megírtam, de álljon itt: Londonban, egy havas napon, a hírt telefonon hallva feleségemtől, jócskán sírva, elmentem Kensingtonban a Karmeliták temploma elé, leültem padomra a sportújsággal, aztán belevéstem kék golyóstollal a Tóni nevét a padba. Később, mikor már Icsi se élt, megint kint voltam egyszer Londonban, s elkopott, láttam, az írás - megerősítettem hát. Csak jó nagy távolságra jutott eszembe, szent ég, mit csináltam: Tónit akartam írni, de Icsit írtam helyette. Na, sebaj, ha megint Londonban járok, kiigazítom. Megint Londonban jártam, nagy garral megyek a Karmeliták templomához, akarom Icsi és Tóni nevét tisztázni... hát nincs ott a pad! Lecserélték. Ilyenek a mi görcsös kötelesség-fogalmaink. "Megindítanak" minket, cselekednénk - de a világ nem veszi olyan komolyan magát, nem olyan megbízható, még annyira se megbízható, mint mi... pedig ez nagy szó. (Tóni élt kb. 9-10 évet)
Erről ugrik be: konzisztencia, összefüggés, állandóságok. Nagyon sokan nem értik meg, milyen gyorsan váltogatom, periodikussá teszem efféle dolgaimat: inni - nem inni; rengeteget cigarettázni - undorodni két száltól is; várost járni - otthon ülni; Londonba utazni - rosszul lenni csak Anglia térképének láttán is; Írországot imádni - istencsapásának tekinteni, hogy oda kell mennem.
Ha ezt nem innen nézem: a kibeszélhetetlen evidencia esetei.
Tulajdonképpen elvárnám, hogy értsék meg minden fordulatomat? Mindegyiket legalább valaki? Mindegyiket legalább valaki? Rettenetes statisztikacentrikus vágy volna.
Tovább:
1980. június 20-án Tili, zöldikénk agyontojta magát; (20-at tojt! Szpéró egyszer 27-et tojt, aztán 18-at, aztán 9-et, és azt mondtuk 1988-ban: ha csak egyet is tojik, belehal. Tojt, belehalt), élt bő 1 évet.
1993. július 4-én Nyuszi, Rudi ikernővérkéje (élt kb. 7 évet)
1997. júni 23-án Verdi, zöldike, érthetetlen pár naposan miért halt meg, "maga volt az élet", na ja, éppen
1991. április 30-án Tutu, félszemű zöldiként (élt kb. 7 évet)
1994. április 17-én Berci, kanárink, Tutuval érkezett (élt kb. 9 évet)
1991. január 16-án Tódor, papagájunk, akivel Pepit pótolni akartuk, élt kb. 4 1/2 évet
1998. december 17-én Hertie, Totyi barátja (élt 1 1/2 évet)
1988. június 9-én Özséb, kis veréb, Szpéró után jött, alig élt
1988. június 20-án Vöcsök, ugyanez az eset
1998. október 22-én Csutora, ő is Szpéró utáni veréb volt, nagyon távol tartotta magát tőlünk, de azért szelidülgetett is, meg-megcsípte ujjunkat, ha fészkébe salátát stb. tettünk. (Élt 10 1/2 évet)
1986. június 1-én Cicuka, egy napot volt nálunk, kis veréb: És számos stiglic, cinke jött s halt meg hamar. Nem értjük, stiglic miért nem "sikerült" soha.

Elteszem a papírt a Kártyafüzetbe; ez a Virginia Woolf írótömb; és jöhet Némó története. Némó az én nagy madár-bűnöm. Szpéróval egyszerre került hozzánk, alig 1 hónappal később, mint "Cicánk" (Szpéró), és amikor egyetlen egyszer, még az egyszer elmentünk Jugoszláviába az Adriára (1977 szeptember vége) valakikre rábíztuk két madarunkat, de az illető kicsit bajban volt velük, ügyetlenkedett, erre mondtam én: ha nem megy sehogy sem, Némót eressze el. Lásd: trópusok... rettentő tulajdonságom, hogy akár életre-halálra is tudtam "szelektálni". Remélem, ma már nem. És elengedték Némót. Hetekig: "mint az őrült", voltam. Mindegy. Talán megélt Némó. De a bűntudat végig gyötört. Hát egy nap, mondom, megyek a sírokhoz, s egy fa tövében látok valamit. Közben azon gondolkozom, mint már mondtam, milyen halálnap van. Hát nem halálnap volt, jövetel-nap. Mert mit látok: Verne "Némó kapitány" c. regényének kettétépett példánya, egy fél könyv van a fa tövében. Hát persze, 8-a van, Némó jövetelének napja (1977. augusztus 8-án találtuk őt). Úgy éreztem, Némó üzent, s más jelét is adta, hogy "fel vagyok oldozva" Na ja.


21 madár halálára

Ne rángassatok.
Én 21 tojásból
vagyok rántotta.

Tehát ez az alapfelfogásom. Nem bírok el semmi rángatást. Semmi olyan meddő időt, amely nem az én tartalmaimmal telik (ki), s ami előtte nem volt. Nem akarok utazni, semmit eltűrni, időpontokat - maximum munkaügyekben, kiadóimmal. Semmi magántalálkozás. ("Nehéz is lenne, így nehéz", lásd időbeosztásomról, itt, korábban.)

Jobb későn, hogy soha.

"Köszönet."
"Ó. Nincs benne semmi."
(Kis udvarias párbeszéd.)

Föl akartam venni a telefont. De letettem róla. Inkább sírtam rá egy sort, egyebekért. Ilyenben jó sorom szokott lenni. Pascal: legtöbb bajunk abból van, hogy nem bírunk megmaradni a szobánkban. A felvett telefon túlvége is kirepít.

"Itthon elég rémes. De bárhol idegenben még kibírhatatlan is nélküle." (Itthon = hírek, telefonok, levelezés, munkakörülmények, események stb. De a kártya jó, Totyiék jó. Lásd kibírhatatlan nélkülük.)

Feltaláltam a beszélő cigarettát. A cigaretta annyira semmit se mond nekem.

Ha megy, ne erőltessük.

(Ilyeneket írok fel reggeli sétáimon olykor, a Lánchídon, a Hold utca környékén. Vagy nem írok fel semmit. Nem nagyon akarok felírkálni.)

Fáradhatatlannak lenni a legfárasztóbb.

De ezek már mind voltak. Rettenetes lehetett erre a könyvre készülni. Egy nagyon gyenge könyv készült, amíg nem tényleg a könyv készült, amikor még nem a konkrét elkészülésről volt szó.
Nem tudok forma szerint edzeni. Semmi sincs kétszer. Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba belépni? Én nem akarok kétszer ugyanabba a folyóba belépni még úgy se, hogy nem ugyanabba a folyóba lépek be! Ezért üresek a zöld doboz matériái, bár a doboz tele van. Mindent visszagyömöszölök. Eldobni kár lenne.
Akkor meg?
Legalább tudom, mi az a matéria, amivel nem akarok semmit kezdeni.
Kijelöltem egy folyó-helyet, amelybe, mint ugyanabba, nem is akarok belépni.
Hérakleitosz kicselezése. Nem lépek be folyójába. Lásd: lehetőségek nyűge, hogy...
Most már volt elég evidencia, kultúra, madár, írom dühösen, jöjjön majd a múlt, idemásoltatok kipróbált anyagokat.
Könyvemmel megtaláltam a könyvemhez kellő Keletet. A zöld doboz Keletjének nem lett keletje nálam.
A zöld dobozban olyan Kelet volt, amibe nem lehetett volna jól befúlni, olyan befúlás volt, amihez nem kell Kelet, egy nyugati befúlás volt csak a zöld dobozban.


FÜGGELÉK: FÜGGETLEN "KELETISÉGEK"

Az alábbiakban kisebb válogatást adok az Elhanyagolt Kötetből.
Befúlásról itt nem lehet szó, még ha kisérletekről netán lehet is - tény, hogy amit kipróbáltam, fennmaradt; illetve A feltételes megálló evidencia-rajzvers-ciklusából azokat a darabokat gyűjtöttem ide, amelyek szerintem megálltak valami idő-próbát.
Sajnos, el kell köszönnöm könyvem munkálataitól, míg a rajzversek másolása meg nem történik; nehezen veszek részt e boldog Keletbe-fúlás után ismét abban a "nyugatias" életben, melynek Tömérdek Részlet a neve, kényszermegoldósdi, netán tiszteletkör, de ha zavartalan öröm, akkor is technikai részletek halmaza. Másoknak, meglehet, ennyi egyáltalán nem tragikus, jó, nekem sem "tragikus", de - ismétlem - sok.
És a befúlás egyben kikötés is, lehorgonyzás. Ahogy én értettem a Kelet-elérést, e töredék, teljességet nem remélhető történést, jó kikötő volt az eredménye.
Örülök, hogy a könyv semmiképp sem fekheti meg senki gyomrát. Nincs kötelező olvasata, nem kell kifalni, nem is lehet talán, de szét sem hull, folyamatossága is van. És ügyeltem rá, hogy a "Sárga Könyv" anyagából szinte semmi ne kerüljön ide: könnyen elérhető a három-négy éve újra megjelent mű. (A Studio 1900 kiadása.) Ma délután kerékpárversenyt nézek. Kint hol kisüt a nap, hol fekete az ég, az eső elállt. Él-e vajon még Morris Graves? (sz. 1910. Bőven élhet.)

"Megint elért az élet", emlékszünk? Szép Ernő.
Megint elér az élet, a nyugatiját neki! (Nem a fejpályaudvarra értem.)
Szervezések - és én vagyok a barom. Túl jót akarok. Ez valami kiállítás dolgában adódik éppen. Szeretnék összehozni embereket, akik végül nem akaródznak összejönni, ráadásul bekombinálódott még valaki, akit nekem kell lemondanom, mert nem jön össze az egész úgy, ahogy a legjobbnak hittem volna, méghozzá tényleg önzetlenül.
Marad az a megoldás, ami eleve maradhatott volna, de elvetettem, mert az igazit csinálni, azt úgy szerettem volna.
Most nem tudok vígaszul Dublinra gondolni, mert Totyi-itthagyása az ára.
Így valóban nehéz.
Ráadásul a nehézről megint az jut az eszembe, hogy a Totyika olyan nehézkesen repül.
És így tovább.
De megyek most, játszunk egy Kártyabajnoki Fordulót.
Utána... én nem is tudom. A kerékpár, kiderül, csak holnap lesz. Rajzolgatok, készítem a kiállítás anyagát.
Átnézem a zöld dobozt, hátha csak lesz benne valami jó, ami egy cikkhez felhasználható.
Hideg zuhany a Kelet után a nyugatiság megint.
Tehát, ha elértem is valamit, már csak könyvem külön életével érhetem el, ebben reménykedhetem. Minden bizalmam benned, e pillanatban, Olvasó. Átruházom Rád a felelősséget! Járj jól utadon. Könyvembe ne fúlj!

Ahogy feleségemmel beszélgetünk a könyvről, s ő megkérdi: írtál-e bele olyasmit, hogy - amiképpen a zennek például megvannak bizonyos jelei, talán a háromszög, a kör, a négyzet (csak talán, mégis) - egy "nyugati" befúltnak milyen jelei vannak?
Milyen jó ötlet, mondom. S feleségem említi máris: a Hajnalcsillag, például. Igen, Szpérót láttam mindig a Hajnalcsillagban. Vagy a Sarkcsillag, nem is tudom pontosan ezeket én, az az Alíz. Írországban, késő este hazatérve, felnéztem az égre, még ott is láttam Őket. De bárhol, sokfelé. Bécsben, ahol laktam. Este a szobámból, hajnalban, távozván, a kapuból máris. A Strudlhof-lépcsőn. Felettem volt a Szpéró. Most egy filmet láttam, gyilkosságos filmet "a Rex felügyelővel"; a bűntényt a Strudlhof-lépcsőn követték el éppen. Ezek a dolgok is egy "nyugati" dolog jelei, írom. De hiába láttam volna virágünneppel akár, Heimito von Doderer alkalmi, utcai kiállításával a Strudlhof-lépcsőt, akkor se volnék képes vonatra ülni, odautazni a közelebbi jövőben. Sőt, most megyek és előkotrom kalitkájából Totyit, ha már magától nem jön.
Vagy bekapcsolom valami erős zenére a tévét - jön talán. Jel volna neki?
Totyiba fúlt civilizáció?



KÖZBEVETÉS: WOLS

El ne maradjon pár mondás a század egyik legkülönlegesebb festőjétől, az aforizmaírónak, filozófusnak is remek Wolstól.
Tragikus sorsa az örök menekülésé volt. El a háború előtti Németországból; de akkor franciaországi internálás, spanyolországi szökés... a háború után nyomor, végül pár év múlva húsmérgezés; agyonéhezettség-leromlás okozta így a halálát.
Imádta a kutyáját. Nyilván nagy mesterének tartotta Paul Klee-t, akivel jószerén egyenrangú mester lett.
Pár dolog tőle, gyakran fordítottam; témánkhoz közel jár, sőt. Tanultam tőle, nem keveset.

"Az ember mindent az emberi hasznosság szempontjából néz, és így van az, hogy a dolgokat önmagukban véve nem is értheti. Ő maga a Természetnek semmiben nincs hasznára; csak él a természeti dolgokkal, de semmivel nem gyarapítja egyiket sem."
"A Véletlen - nagy Mester. Lévén hogy igazából nem is véletlen. A véletlenszerűség csak a mi szemünkben mutatkozik így. Érdemben a "Mindenség" nevű mester műve."
"Ha sikerülne, hogy egy dolognak a mélyére láss, rájönnél: ez a mély - minden dolognál ugyanaz, mint a te Énedben. De ki képes valóban a mélyig látni? Érezd legalább, szeresd."

"Wols pedig őszintén szereti
az anyagot, amely körülveszi."

"Íme, ott azok a hegyláncok -
úgy szeretnék mondani valamit nekik.
...A megértésre törekvés fölösleges.
Tintám befagyott - január van.
Semmi se hasznos és semmi sem haszontalan."

"Minden teremtmény közül az ember a leggyötrőbb."

"Aki saját érzékeléseit az igazságnak hiszi, öncsaló. Már egy kutya érzékelése is (holott csaknem ugyanolyan szervekkel történik, mint amilyenek az emberiek) merőben más, ám ettől még sem nem hitelesebb, sem nem hamisabb.

Wols, Antonin Artaud-t idézve: "Álmokat ne magyarázz, az álmokhoz próbálj méltó lenni." És: "Azok, akik elhagynák a bizonytalanság mezejét, és magyarázni próbálnák, mi zajlik fejükben, disznók."

És Wolsszal esett meg, hogy a riportere azt kérdezte tőle - ilyesmit fejtegetett neki inkább -: ugye, rettentő nehéz volt elhagyni a sok-sok fölösleget, hogy végül ez a lényegi mű létre jöjjön? Stb.
S a festő válasza: "Nekem mindig minden fölösleges volt."

Hajolj madarad kalitkája fölé: milyen jó illatok!

S nem is az, hogy a füvek jó illatát éreznéd. Mert azt is érezhetnéd. Feleségem mondja ma, egy másik reggelen: a füveket írtad? Mennyi füvet megismertünk! A füvek őrültjei lettünk. Sokféle délutánra emlékezhetem vissza: a Svábhegyen... a Kis-Svábhegyen... a Sas-hegyen... a Várdomb oldalában... a Rózsadombon... de még a Hármas-határhegyen is szedjük, szedem, feleségem szedi a füvet - "Nekik". Egyszerre köztük érzem magam. Mint a fogolytáborok lakói, emlékszünk? És kerül egy pakli kártya. Halottaink. Játsszuk a kártyabajnokságukat, naponta öt parti a nagy Bajnoki Rendszerben. Együtt vagyok Velük.



A "FÜGGELÉK" FOLYTATÁSA(LD. ELÉBB)

Mint már írtam, e kis "úti beszámolóban",
"regényben",
"vázlatban",
"tanakodóban" stb.
sok mindent el kell mondanom, szerettem volna elmondani - de nem törekedtem leltárra. Magam-megmutatására. Így kell elhagynom (más könyveimben szólok róluk) mestereim dolgait, elemzésüket. Ki tudja, örülnének-e, ha "befúltság" fogalom közelébe kerülnének. Jékelyt az iméntiek alapján mégis említenem kell újra: a Napfürdő a temetőben című versével még, ahol azt írja, hirtelen felszakadó kiáltásként, s mintha vele járnánk ott:

"Kinek szivéből nőtt e satnya fű
s kinek szeméből nőtt itt ez a másik,
melyen most koslató bogárka mászik
s olyan, mint egy német kezdőbetű...?

S a harmadik, mely integetve rezdül,
Mint aki elmegy s még tanácsot ad.
Ki merészelné e fűszálakat
megmarkolni s kirántani tövestül?"

Igen, ha tételünk igaz, hogy a Keletbe-fúlt kisérletek sora volt az életem, ebben mindig megerősített, hogy a költészet világában élhettem sokat; tovább is sodort "Kelet" felé ez, vígaszt is nyújtott, hogy netán túl messzire (?) kerültem már. (Túl messzire, értsd: megmosolyogtak minket "a madarak, a verebek, a füvek" miatt; nem volt hálás a visszhang az írás dolgában. Hányszor mondogathattam magamban azonban Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, Jékely, Kálnoky verseit! S ez nemcsak, hogy "mindent megért", de a legtermészetesebb is volt; valami rendben volt velük, vele.

"Csak lengjenek, csak üzengessenek,
mindig akad valaki, ki megérti,
hogy miről is hagyatkoznak e régi
gyökérfoglalatú szívek s szemek..."

És így tovább. Ha belegondolok, hogy a Tabánt Jékely hozta hasonlatul: Új évezred felé című kötetcímadó-versében:

"Mi kétezerben nem élünk, szegénykém,
az új évezred nem lel itt bennünket..."

Ó! S e nagy összefüggésbe jön be a Tabán:

"...Lebontották a házat, hol születtünk,
- mint a Tabánt. Ágyunk, székünk elégett.
Sok könyvünk méltatlan kezekben eltünt -"

S most jön a zsenialitás csodája:

"s hová lettek alakunkról a képek?"

Bizony, így tűnünk el, elvesznek alakunkról a képek, s ezek: madarak, füvek, az édesanyánk-édesapánk egykori valósága, a terveinké... Kosztolányiként felriadunk, hogyan nem láttuk mindig az eget s csillagait (jelképesen értve). És a többi. Akkor jön Némó kapitány könyve a fa tövén, kettétépve, akkor jön, hogy fájjon is, ne is már, hogy eltünnek a Tabánból még a madársírjainkról is a kövek. De "a világ" nem tehet róla, a világ a maga gyakorlatiságában kényszerűen "sómalmi ló úton" (Jékely) állítólag előre-mozogva, tudatlan; a szó igazibb, befúltabb értelmében.
S alig is említem már (Jékely verseinek tucatját lehetne végigpásztázni így!), hogy az egyik legszebb versében (Éjfél; ezt is hányszor "felmondtam már magamban!) így indítja a halott emlékének "kutatását":

"Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban
emlékestül, mint egy keleti város..."

És ahogy a költő lassan elő-idézi szerelmesének emlékét, s a vers végén, finom átmenetek sorjázása után, joggal állhat ott ez: valami őbelőle, aki meghalt, nem veszhetett el végképp!

"Talán, végső szívdobbanásra, loppal
kiszáll hűlt testedből s illa berek,

mint lila füst, lebeg a parkon át,
városon át, s künn egy domb hajlatán
lelkem csak utána veti magát,
akár a nagy lepkék egymás után..."

Ezt másolva még ma is sűrűn potyognak a könynyeim.

És ez lett abból, hogy ma hajnalban a feleségem megkérdezte, írtam-e a füvekről. S ez is csak a kezdet volna.
Aztán, s ez ellen lázadozom én, ezért próbálok "elvonulni", aztán csak egyetlen nap "zajlása" is túlságosan eltávolítana, eltépne minket attól, hogy benne élhessünk a valódi élhetőben: ahogy füvet hozunk haza, Tili él még, zöldi madarunk, és a konyha hűvösén paprikát eszem, vörösbort iszom. Már nem is iszom... de a szív ugyanolyan vad és bódult tud lenni "színjózanul" is...

Még Nemes Nagy Ágnesnak a szobros versét hadd említhessem: szobrokat vitt a hajón, így süllyedt el. Ez az, amit Jovánovics György szobrász, tudjuk, olyan szépségesen és elemien dolgozott fel a költő sírkövéhez.
Hány és hányszor megcsináltam saját névbetűimből könnyen alakuló sírkő-motívumomat/tréfámat. (Mert többlet, ha tréfának is vesszük, "keletiesen" mulatunk a dolgon.)

S lehet ezt, ugye, hullámokra tenni, lehet "sokasítani", táj áll össze belőle etc.
Ám ilyen dolgaim lelhetők számos könyvemben, hadd említsem csak a kilencvenes évek derekán megjelent "Evidenciatörténetek"-et, a "Kész és félkész katasztrófák"-at, a későbbi "Játéktörténet"-et, az "Utolsó posta Budapest" című könyvet stb.
Nemes Nagy Ágnes alteregója szobrokat visz a hajón (mik ezek? az élet nagy dolgai? mások? istenek?), és így süllyed el, fúl meg, szó szerint. (Vagy úszik ki a partra! És mentené a "szobrokat" is, szegényeket.)

Persze, ha mindez bármi "ideális" képet sugallna egy ember életéről, a kassáki címet így forgatnám át:
EGY EMBER ÉL-E, TE?
S efféleképp kell valami dolgozatot írnom, ha könyvem "befejeztem". És az már egy másik vállalkozás része lesz: "Keletbe-fúlt kisérletű" ember hogyan jön össze aztán másokkal stb. Még egyszer emlékezzünk Eliotra: "Megfulladunk, ha majd emberek szava szólít". Emberek szava nagyon gyakran rosszkor, rosszul szólít, úgy érezzük, hogy mások úgy érzik, megint "ők nyelnek" tőlünk, magunk úgy érezzük, "megint mi nyelünk". Nincs-e benne ebben is a fulladás? Sodró, de fojtogató vizei is vagyunk egymásnak. Maga a hérakleitoszi hullámzás. És itt álljunk is meg.


KIS MEGÁLLÁS UTÁN

Vannak dolgok, melyek újra-nőnek. Ahogy itt most "megkönnyítem" például a Veszelszky-, a Jeney-versek érthetését, úgy kellene majd később talán - mosolyogjunk? - ennek a könyvnek a megközelítését is "lehetőbbé tenni"? Hát jaj, remélem, nem; itt megállhatok egy kicsit, ha ez hozzád kerül, Olvasóm.
Sokszor távolít valakit egy műtől, nehezíti az értését: hogy nem ismeri a tárgyat (amire utal a dolog), ennek oka lehet:
hiányzó hajlam, tehát másmilyenség,
hiányzó szellemi igyekezet (megismerhette volna éppen),
a környezet (kulturális, politikai, szokásbéli) vétkei (nem ilyesmiket favorizáltak; s erre hozok egy minimalista példát, Donald Judd pár alapvető kijelentését); hogy nem is gondolja, ennyire egyszerű a "megoldás", lásd Poe hollóját, aki kétfélét húz ki a keresztrejtvénynek átalakított kalapból: "A MEGOLDÁS" a megoldás, vagy "SOHA MÁR".
Donald Judd azt mondja (nagyjából idézem): ő, amikor dobozokat sorol-polcol egymás fölé, egy medencét csinál meg krómacélból vagy egyéb anyagból, ezeket variálja stb., sosem gondol olyan "nagyobb összefüggésekre", mint a bolygók járása, Szent Tamás (vagy Platón) logikája, a világrend, az Egyesült Államok társadalmi szerkezete - ezek a dolgok semminő viszonyban nem állnak az ő nagyra nem törő, de alapjaiban és részleteiben talán kifogásolhatatlan művészetével. Egy fém dobozt sem befolyásol, hogy egy négyes vagy egy hatos sorozat tagja. De ha négyet, hatot raknak ki belőlük, s attól függően, hol állnak, fekszenek, milyen viszonyban vannak a fallal stb., a nézőre tett hatás más és más. De nem az acél-anyag szerkezete, a dobozok "készíthetése", az ipar és a kémia törvényei szerint. Hanem az esetleges, a pillanatnyi elképzelés rendje v. rendetlensége (szintén rend) szerint alakul ki az, amit műalkotásnak nevezhetünk.
Ha netán van is minimális (íme) szerepe az acélgyártásnak egy Donald Judd-acélműalkotás dolgában, ez sem a gyártás rendjéé, nem a gazdaságé, nem a világgazdaságé... és az emberek, sajnos, ilyen fogalmakkal vannak megetetve.
Természetes, persze, hogy "nyugati" (bárhogy is "vad-keleti") világban élünk, éltünk, és Donald Juddot mélységesen befolyásolná, ha nem annyit kapna egy művéért, amiből... én nem tudom meddig megél, hanem két regényéért (nagy szó ma, ha egy évben ennyid megjelenhet, szerencse, életkor, adottság, nagy elszántság dolga, ha több), ismétlem, két könyvéért annyit kap (manapság), hogy a lakásával kapcsolatos költségeket fedezhetné belőle, aztán kiülhetne az utcasarokra szájharmonikázni, nyilvánvalóan így sem a bolygók, a világ és az adott társadalom rendjén gondolkozva.
Ezért mondom tehát megint: igaza van "a lámának". Fordított előjellel is. Félő, hogy a mindennapi gondok hasadtságot hoznak most és itt a leginkább "Keletbe-fúlt" élet számára is.
És annak ellenére, hogy én azon lehetnék, ne hozzanak, a távolabbi jövő rám veti árnyát (ah, de poétikus), és mások dolgai (ha képes lennék közömbösnek maradni; csak néha vagyok; akkor is) eleve nyugtalanítanak, a dolgok "benne vannak" a levegőben. Ami a levegőben van, attól nem lehet még csak a levegőt se levegőnek nézni. (Weöres: formázd meg levegőből. Miből??)

S ha már Weöres: kötetnyit idézhetnénk. Innen és túl, meglét és nemlét, ember és madár, alak és árny stb. S még 1001 változat. Nekem hirtelen ez a nyolc sor ugrott be, tudom fejből, mégse akarom csak úgy... Alig nyolc perc keresgélés a két vaskos kötetben... és megvan. Air, ezt hittem, a címe, de hát, ó, Petit Air; s olyan, mint egy kis madár,
egy kis madár emléke,
vagy ahogy együtt vagy egy kis madárral.
És azt mondja nekem: ne feledd, ez a "Totyi", ez a "Szpéró", vagy ki is már csak neveként a Kártyabajnokságban játszik, egy klub nevében: ez a valaki-valami, ez a roppant akarat, ez a szépség, ez a makacsság stb., ez csak egy kis madár. "Csak". Egy kis madár - és Minden.

Néha rád borúl
álmod túlsó partja.
Lombját jámborúl
homlokodra hajtja.

Szemmé öltözöl,
de a lombok egyre
homlokod felől
hullnak a szemedbe.

Ennyit Keletről és Nyugatról.


A kétfelé égetett gyertya

CREDO QUIA

 
SURDUM EST
   
AB
WZ
CD
XY
EF
UV
GH
QR
IJ
OP
KL
MN
MN
KL
OP
IJ
QR
GH
UV
EF
XY
CD
WZ
AB
   
SURDUM EST
 

Veszelszky Béla festészetének alapeleme - durván szólva - a "festékpont" volt, de itt szó sincs pointillizmusról, netán posztimpresszionizmusról: egyrészt nem meríti ki a technikai kívánalmakat, illetve túllép rajtuk (amazokéin), másfelől a szellemileg megcélzott látvány másféle gondolkodásbéli eredetekre utal. Túl ezen: a nem okvetlenül figurális képeken (tehát hagyván itt az "Ablak", "Leányfej", "Ház, templom" stb. - nem Veszelszky címei - fogalmakat és zsánereket) elvonatkoztatott ábra is alakulhat szemünknek, egy lelógó asztalterítő a Balkán szegélye lehet a világosabban hagyott felület Adriájával, vagy netán az Arab-félsziget, vagy micsoda, Dánia, Franciaország rajzolódik ki. Az alapozás hatása "nyers", olykor rücskös; fehér vagy sárgás; és a képekkel kialakult intenzív kapcsolatom hamarosan meghozta azt, ami számomra legalább annyira "fontos", amiképpen Veszelszky megértéséhez, festői sorsához is szépen adhat hozzá valamit: a pontok (a festékanyagúak) nekem betűkké, betűkapcsolatokká váltak, és itt két magyarázatot szeretnék adni A feltételes megálló két Veszelszky-versképéhez. Az egyik is, a másik is alapvető összefüggésre épül. (Nem csupán festői-formaira.) Az egyik tehát, a "félreütéses", egy írógép összes betűjének és jelének leütése egy lapra, valamilyen (na ja, veszelszkys) alakban. Félreütések. De hát ha nem akarok semmit "mondani", eldönthetetlen, helyesen vagy "félre" ütöttem-e le a betűt. Itt végtelen folyosóba, térbe kerülünk, ésszel felfoghatatlan a dolog "vége". (Nincs vége.) A másik az "ad hoc"(tetszőlegesen) kifejezés nagy önellentmondására utal: ha pontosan felírom az összes betűkombinációt abból, hogy "ad hoc", már nem ad hoc, nem "kapásból" csináltam a dolgot, ellenben minden "ad hoc" lehetőséget megadtam, amely ebből az öt betűből ekképp létrejöhet, tehát... Úgyszintén a végtelenbe visz. Épp csak annyit tettem hozzá még, hogy megint veszelszkysre vettem az ábrát. Gondolom, ezek maximális adódások (teljesítmények), álszerénység lenne mást hinnem.

Halvány fogalmam sem volt 1960-1968 között Wittgenstein filozófiájának megannyi részletéről ("azon az egyen" kívül), és a 70-es években sem a nyelvfilozófiáról, arról, hogy a mondat így a mondat úgy. Ellenben Malevics szuprematizmusa foglalkoztatott (valaminek a maximálása, abszolutizálása, ilyen eredmények állítólagos elérése - némely festők részéről, ld. később Ad Reinhardt; semmiképp sem "nyugatias" volt ez a tartásuk, hiszen akkor inkább az állandó, milliméterről milliméterre tökéletesítés... folytatás... pontosítás lenne "az"), és mert írógépeken írtam, mondatokat írtam (alapegységek: a jelek és a mondatok; más kérdés, hogy az írás alapelemének, lényegének, céljának, tartalomhordozójának, de még formájának se a "mondatot" tartom, úgy, ahogy sokan - mondják -, úgy semmiképp), összejött aképi világ és az írott világ. Nem történt több. Ezek nem olyan maximális eredmények, mint jó pár más ilyen dolgom, de megemlíthetők, ahogy a Jeney Zoltán zenéi által késztetett lapok is. Jeney
- hosszú a történet, hagyjuk - egy Japánban kapott táviratszövegre - effélére - ihletődött, s készített egy sokvariációs, azonos zenei szótagszámú művet, Orfeusz nevével kötötte össze (vagy én voltam a bűnös? milyen szép, erre pontosan nem emlékszem), és feltétlenül John Cage nyomdokait járva készítettem el az AZ ÚGY VOLT (és a CSAK) szóval megtoldott permutációját. A "szöveg" ritmikusan mondogatható, és nem is kell mondanom, miért tartozik tárgyunkhoz.
Bár, ahogy elgondolkodtam rajta, már könyvem e szakaszában járván, ha egy összefüggés pontjai bőséggel kiütődnek, sok minden ábrázolható e rasztereken: az is, ami ellentétes az alapeszmével, az is, ami járulékos stb.
Egy kis Henri Michaux. El ne maradjon. (Bár sokfelé "odafordítottam" már.)

"Megvalósítás. Ne nagyon sok legyen. Csak amenynyi ahhoz kell, hogy nyugton hagyjanak a megvalósításokkal, s te magad aztán, így, álmodva, a magad számára létezvén, azonnal vissza is térhess a meg-nem-valósulásba, a meg-nem-valósítandóba, közönyösen a megvalósulás iránt."

"Nem, dehogy szerezni. Utazni, hogy mind szegényebb legyél. Ez az, amire szükséged van."

"Hibáiddal - csak semmi sietség. Nehogy könynyelműen hozzáláss kiigazítgatásukhoz.
Mit helyeznél a helyükbe?"

"Ha bárhogy legyengültél, ha bárhogy meggyötrődtél, légy akármennyire is mindennek a végén már talán, csak kérdezd meg magad azért - méghozzá rendszerességgel - : "Hát ma még mit tudnék mindig megkockáztatni?""

"Bármi érjen is: sose hagyd, hogy ama hibák hibájába ess, mesternek hihesd magadat. Még a téveszmék mesterének sem! Annyi tennivalód marad mindig, végtelen sok, szinte minden. A halál zöld gyümölcsöt fog majd leszakítani."

Hogyan élek, valóban? És nem valóban? Mit tehetek, ki szólhat hozzá és belé? Ki faraghatja tovább az egyéni változatot?

Most Londont látom. Ismerjük: aki Londont unja, az életet unja. De erre: én ha életuntan érkeztem Londonba?
Nincsenek, hallom a londoni maraton közvetítőitől, hang- és léghatárok, úgy látszik. Közben (táv közben) mért idők, az idei verseny tanusága szerint, nem abszolutizálhatók. Két versenyző (minimum kettő) úgy futja az idei maratont, ahogy maratont ember nem fut.
De miért ne futnák így? Nem az lenne a jó, hogy igenis eltérnek a sablon-ábécétől? S az eredmény igazolja őket. Vagy ilyen alkatok, nekik ezt így kell (esetleg épp ma) csinálniok.
Ó, az ábécé! Volt erre is egy-két rajz(om).
A sorokat róni... de semmit fel nem róni semminek és senkinek, most ez se legyen az, mintha így tennék. S főleg: hogy "bármire föl"

Különös ezeknek az igazságoknak a sorsa "benned". (Hogy Michaux nyelvtani személyét használjuk.) Például nehéz lenne azt mondanom: utazásaimmal csak "veszíteni" akarok. Nehéz, mert nem vagyok Michaux - vagy egy akkori, ekkori, mai belga, francia stb. író, festő etc. - helyzetében.
Ám ahogy a televízió közvetítését nézem a londoni maratonfutásról, és hallgatom, mit mondanak kopásos, hajszálrepedéses sérülésekről, melyeket erős igénybevétel után, 6-8 év futás eredményeképpen szinte óhatatlanul beszerez valaki ("beszerzel"), és ahogy azt hallom, nem a biológiai-évszámszerű életkor számít, hanem hogy mennyi verseny van benned, kilométer a lábadban, és ahhoz képest mit bírsz (meglepően netán), nos, jól jön nekem Michaux személyhasználata, elmondhatod esetleg, hogy ehhez képest meglepően sokat bírsz, "megjavítottad" öregedő fejjel a kétnapos, háromnapos stb. rekordjaidat, mindazt, amihez nem friss állag kell, hanem bizonyos morális erő, megszokott elszántság is (a maraton hasonló táv! ilyen igényekkel), holott körülményeid, sem közel, sem távol nem valami nagyon jók, még mindig bizonyos kapcsolatok a legjobbak munkád körül.De sosincs zavartalanul az, amihez te abszurd módon többet "hozol" (vonultatsz) fel, és ha felháborodsz körülményeid és belső ráfordítás-képességed klaffogó ellentétén, szakadékán, megint csak te jársz rosszul, és jószerén semmi reményed így.
Jutottál hát valamire is azzal, hogy "Keletbe-fúlva" (lásd Kosztolányi a Csáth-versben, hogy Csáth megtalálta útját az éj felé, de unokafivére, Kosztolányi "jajokba fúlva", ráadásul "hitetlen feledve" önmagát, lett az életé), épp így élsz, szellemileg-szerkezetileg, ahogy? Azért csak hagyd el legrosszabb óráid tanulságát, a legjobbakét is, hagyd el a kapcsolatokból a legszerencsétlenebbet, vagy mindből külön-külön azt, és - Alíz Csodaországban - annyi mindenképp megvan: helyben maradtál élsz: írod, sőt be is fejezed ezt.
Még most este, hogy már nagyon közeledik búcsúm e könyvtől, belenéztem a könyvlistában itt hátul említett Lucie-Smith kötetbe, és az Absztrakt Expresszionizmusról (így nagy kezdőbetűvel) olvastam ezt-azt, például: hogy Mark Rothko olyasmire vágyott a festészetben (tárgyként, kifejezésként), ami kevésbé lenne "specifikus", inkább "egyetemes". ("Ne lenne semmi vonatkozása semmiféle vizuális tárggyal... tapasztalással") - !!! - ("nem állítana semmiféle akadályt az eszme és a néző közé...") A Töredék Hamletnek számos verse, sőt, a Vissza az égbe c. "abszurd darabom" (1965/66) is megannyi példát szolgáltat, ha csak az kell, erre. De a "Sárga Könyv" sakk-verse, máris ide iktatom: végsőkig megvalósítja a rothkói eszményt. A gyalognak ugyanis (a magyar sakk-jelrendszerben) nincs külön "névjele", mint a tiszteknek, a királynak-királynőnek. Tehát csak a beosztott mező abcdefgh-ja és 12345678-a jelöli, ha lép. Ám ha osztatlan a mező, jelölhetetlen
a lépése. Ezt megfordítottam: "a jelölhetetlenséget ábrázoltam a puszta mezővel, és ezzel az utalással (hogy ezúttal a tiszta mező mi is lenne). - Telhetetlen voltam, s így az eddig figyelembe se vett, jó húsz éve sokat forgatott könyvünkből (Anthony Everitt: Abstract Expressionism) kerestem ki ilyeneket: Ad Reinhardt (ismerősünk már itt) az absztract expresszionizmusa szíve mélyén szemben állt, ő a közvetlenséget és meghatározatlanságot idegennek érezte. Viszont: az "ultimátus" festmény Buddha-szerűnek látszott a szemében: "se lélegzete, se ideje, se külön stílusa, s nincs élete, halála, vége". Az ő gondolkodásának a "keleti formák hieratikus tisztasága" jobban megfelelt. Mármost magam semmiféle rendszerbe nem tudnám illeszteni magamat; de ez a Keletbe-fúltságba-is-befúltság képzetét adja már, vagyis: pillanatnyilag elméleti vonzalmak híján vagyok. De ez nem volt mindig így.

Visszatérés - vagy összeomlás? Hányszor felteszik ezt a kérdést, hányszor feltették (festészetre értve is). Olvasom, például, az utolsóul elővett könyvünkben, az Art Since Pop-ban; de ez máshová vezet, könyvemet befejeztem, valami cikket írok, ott hozom elő hamar a kérdést: aki azt mondja/mondta, festő-barátaim közül is többen, kiválóak egyébként, hogy a művészetben már semmi újat nem lehet csinálni, válaszul kaphatja: ez a mondás sem új! Mondani is valami újabbat kellene.

Szuszinak mindig új neveket adunk:
Kalpakundi (mint Al Capone!),
Konfucius Kati,
Szemcsepp Pempe (Mándy "Csempe-Pempe" alakja nyomán, t. i. Szuszi folyton szemcseppet kap).

Totyival aktívan benne vagyok "egy másik faj életében". Szpéróékkal kezdődött ez. Nem tudoknagyobb ívet elképzelni, mely életemet "beboltozná".

Az igazi "Hamlet" igazi nagymonológja tulajdonképpen nem maradhatott volna ki ebből a könyvből. De most már hagyjuk.

Mulatságos: Ad Reinhardt kikelt minden esetlegesség, spontánság, primitív expresszió (!) stb. ellen. A tudattalan automatikus felhasználása ellen. Az ázsiai művészet élénken bizonyította, így ő, hogy effélékből jó művészet nem jöhet létre!!



ÍGY "FEJLŐDÜNK"

A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn
(60-as évek vége)
Megszorítás:
olyan "sakknyelveken", ahol a gyalognak nincs jele;
(90-es évek vége)




"Végezetül" helyesnek találom itt, hogy könyvemet "bevégezzem" (ez harmonikus is, torz is, eza kifejezés így), és amit ígértem: Szép Ernő verse a zárszó. Balszerencsés módon, többekkel együtt, azt kell éreznem, épp a vers legeslegvége gyengébb egy kicsit a különben maximális teljesítménynek tekinthető, ritka szerencséjű "vers-testnél", de mindegy. És mondanom sem kell, miért. (Hogy miért mindegy.)
Gondolom, ezzel a dolog, mások és a magam szabadságát is meghagytam, egy könyv zárt formája és kötelmei ellenére.

Milyen jó nékem lefeküdni

Milyen jó nékem lefeküdni,
Eldúrni magamat az ágyban,
A párnák halmait ölelni,
Míg a szender havaz be lágyan.

Óh istenem, de jó aludni,
De jó is elaludni nékem,
Elveszni a piszkos világról,
Mint este a felhő az égen.

De jó nem hallani fülemnek,
De jó nem látni a szememnek,
De jó nem tudni a fejemnek,
De jó nem fájni a szívemnek.

Mikor halálom jut eszembe,
Nem is tudok már tőle félni,
Hiszen lefekszem és elalszom,
Oszt többet soha nem kell élni.

Jaj nyöszörögtem, nyavalyogtam,
Ettem az ajkam, könnyem nyeltem,
Míg én az alvás üdvösségét
Megtanultam s kiérdemeltem.

Most elbúvok, mint búvócskában,
Falnak fordulok bajtól-bútól,
Egy sóhajom maradt: elűzöm,
S fáradt lelkemben angyal dúdol.

Az ágyam szélire leülnék
Ha lehetne, mikor elalszom,
A villanyt újra felcsavarnám
S nézném az én idegen arcom.

Hajamat gyöngéden legyezném,
Igazgatnám a takarómat,
Lesném, álmomban mit beszélek
És megtanulnám minden szómat.

Találgatnám csukott szememről,
Hol járok most, az Indiákon
Vagy a hercegnő halk kertjében?
És suttognám: szegény barátom.

...De ahogy eltelik egy nap, Totyiékkal: ahogy délelőtt ő is olyan élénk, délután ücsörög, később "előkotrom" őt a kalitkából, akkor együtt töltjük az időt - két egymástól távolabbi, mérhetetlen távoli és mérhetetlen közel került világ, végletesebb és egységesebb is, mint Kelet és Nyugat... s mint, nekem, bárki ember. És ez nem első ízben van így, nem vele először.



KÖNYVEINK KÖZÜL NÉHÁNY

Alan W. Watrts: Zen-Buddhizmus, rororo, 1966 óta van meg itt Cy Twombly, szerk. Harald Szeemann; Prestel Verlag, München, (1987)

Zen Painting, kiadja Yasuichi Awakawa; Kodansha International,

Věra Linnartová: Tŕpies; 1972, Gerd Hatje Verlag, Stuttgart

Az Art International folyóirat;

a Kunstforum;

az art news;

az Artforum;

a Konstwerk (mind: 1970-es évek, néhány évfolyam: 1980-asok)

Paul Klee (sok meglévő műve közül):
Unendliche Naturgeschichte és
Das bildnerische Denkem, mindkettő Sdhwabe Ver-
lag, Basel/Stuttgart.

Hans-Dieter és Helmut Klumpjan: Thoreau; rororo, 1992

Albert Béguin: Pascal; rororo, 1992

Anthony Everitt: Abstract Expressionismus; Dolphin Press

Ray Kass/Tehodore Wolff: Morris Graves: Vision of the Inner Eye; The Phillips Collection, (1983)

(BS) Theodore Wolff: Morris Graves: Flower Paintings; University of Washington Press, 1984

Edward Lucie-Smith: Art Today; Phaidon Oxford, 1977

Paris, Kunst der 50er Jahre; Saarland Museum Saarbrücken, 1989 (Katalógus)


Wols: Photographien, Aquarelle, Druckgraphik; Stuttgart, 1988

Wols, 1989-es életműkatalógus; kiállítás Kunsthaus/Zürich és Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen, Düsseldorf

Dora Vallier: L'art Abstrait. Le livre de Poche. Paris, 1967

(MA) John Cage: Pour les oiseaux. Pierre Belfond, Paris, 1976

Henry P. Bowie: On the Laws of Japanese Painging. Dover Publications, New York

Hugo Munsterberg: Zen-Kunst. DuMont Kunsttaschenbücher, Köln, 1978

Marcel Duchamp: Duchamp du Signe. Flammarion, Paris. 1994

Hokusai: One Hundred Views of Mount Fuji. Thames and Hudson, London, 1988

I. Seiroku Noma: The Arts of Japan, Ancient and Medieval, Kodansha International, Tokyo, New York, 1978

II. Szerző és kiadó azonos:
The Arts of Japan, Late Medieval to Modern.

Philip Rawson and Laszlo Legeza: The Chinese Philosophy of Time and Change: Tao. Times and Hudson, London, 1979

Anne Bancroft: Zen. Direct pointing to reality. Thames and Hudson, London, 1979

Jean Laude: Zao Wou-ki, Weber, Bruxelles. 1974

Heinrich Zimmer: Philosophies of India. Meridian Books, 1956

Magyar nyelvű könyveket, kiadványokat terjedelmi okok miatt nem jelölök.
BS = Bródy Sándor barátom szakszerű küldeménye (projekt)
MA = Márffy Albin barátom ajándéka
GD = dr. Gisela Deckert ajándéka
A többi a magunk szerzeménye.

Tŕpies, Esposition Juin-septembre, 1976, Galerie Beyeler, Basel

Barbara Catoir, Gespräche mit Antoni Tŕpies; Prestel Verlag, München, 1987

Wols, Aquarelle, Druckgraphik; Staatliche Kunstsammlungen Kasse 1985

Wols: Drawings and Water-Coluors; Graphisches Kabinett, Kunsthandel Wolfgang Werner KG, Bremen

(BS) Ad Reinhardt, szerkesztette Lucy R. Lippard: Abrams Books, New York 1981

(BS) Mark Rothko, 1998-1999 vándorkiállítás katalógusa; riportokkal (Elsworth Kelly, John Cage etc.)

(BS) Kenneth Baker; Minimalism; Abbeville Press, London, Paris etc. 1988

Karlfried Graf Dürkheim: Zen und wir; Fischer, 1974

D.T. Suzuki: Der westliche und der östliche Weg; Ullstein, 1974

Christmas Humphreys: Zen Buddhism; Unwin Books, London, 1971

D.T. Suzuki: Die grosse Befreiung; Fischer, 1975

Taoist Tales, A Mentor Book, 1973 (Raymond van Over szerk.)

J.Denis Summers-Smith: The Sparrows; TR & AD Poyser, 1988

Horst Bielfeld: Weber, Witwen, Sperlinge; Ulmer, Stuttgart, 1976

(GD) Dr. Gisela Deckert: Der Feldsperling; Die neue Brehm Bücherei. 1976 Wittenberg Lutherstadt

Eugen Herrigel: Zen in the Art of Archery; Routledge Keagan Paul, London, 1968

Ludwig Wittgenstein: Tractatus logico-philosophicus. Edition Suhrkamp, 1963

John Walker: Art Since Pop, Thames and Hudson, London, 1975

Aurobindo, Bouddha, Confucius, Laotse, Nocakhi Yonejiro:
Sources de Sagesse Orientale; Weber, éditeur. Genčve

Joseph-Emile Muller: L'Art Moderne. Le Livre de Poche, Paris

Michel Seuphor: La Peinture Abstraite. Flammarion, Paris, 1964