Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Biernaczky Szilárd
Vázlat a szongai irodalomról
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Forrás: www.korunk.org/4_2001/szonga.htm


A szongai (songhay, songhoy, sonray) népcsoport nyelve önálló, máshoz nem hasonlítható szigetet képez.[1] Szongai, zarma (zerma, gyerma), dendi és 6-7 további kisebb dialektust beszélő csoportjaik zömmel Nigerben és Maliban, illetve Beninben, Burkina Fasóban és Nigériában élnek - szinte mindig a Niger folyó közelében, ezer kilométeren át követve azt. Lélekszámuk nehezen megállapítható, napjainkra kb. 1,5-3 millió. Történelmi múltjuk csak hellyel-közzel felderíthető. Lakóvidékük régi civilizációk - neolitikus települések, litikus emlékművek, későbbi keletkezésű erődítmények, öntözés és hajózás maradványai, falvak romjai, sziklarajzok - nyomaival van telítve.


A régi birodalom története

M. Delafosse (1912) szerint a 7. században a líbiai Lemtából keresztény berberek csoportja érkezett Kukijába, amely a berber zéménit eredetű Dia- vagy Zia-dinasztia (alapító ősük Za Al Ajamen) központja lett. Ötödik Za a Niger parti Gaóba tette át székhelyét, Za Kosoj pedig az arab kereskedők hatására áttért az iszlám hitre (1009-1010).[2] Az új fővárosról a legkorábbi ismereteket a bagdadi arab földrajztudós, Al-Hwárizmi közvetíti a 9. század elejéről. Al-Jákubi e század végén arról ír, hogy Kawkaw (Kukija, később Gao város, illetve birodalom legrégebbi ismert neve) Szudán leghatalmasabb ereje: felsőbbségét királyok sora fogadja el,[3] jóllehet az újabb kutatások szerint a dinasztia uralkodásának végéig (13 sz.) az iszlám csekély mértékben hatott a szélesebb rétegekre. Ez idő tájt a felemelkedő új nyugat-afrikai politikai hatalom, Mali terjesztette ki hatalmát a szongai birodalomra. A krónikák szerint az egyik nemesi rangú tusz, Ali Kolon megszökött Maliból (talán 1275-ben), és visszatérve Gaóba megalapította a Sonni- (vagy Soni) dinasztiát.

A 15. században újból felemelkedő szongai királyság megalapítója (Ali Kolon) és az első jelentős uralkodó egyéniség, Sonni Ali Ber uralkodása (1463 vagy 1464-1492) közötti mintegy 200 éves időszakról, Mali és Szongai változó hatalmi viszonyáról lényegében alig van ismeretünk. Ali Ber egész életét a hódításnak szentelte, elfoglalva Timbuktut (1469) és Dzsennét (1471) is. Titokzatos körülmények között halt meg egy ütközetből hazatérőben. Utóda egyik hadvezére lett, aki tehetséges trónbitorlóként Ali Ber törvényes örökösét félreállítva, majd az iszlámmal szorosabbra fűzve kapcsolatát (látványos mekkai zarándoklat: 1495-1497) megalapítja az Askia-dinasztiát. Az -új birodalom" éppen eme kiváló hadvezér, a vélhetően szoninke származású Askia Mohammed Taure (1493-1529), illetve egyik késői utódja, Askia Daud (1549-1583) alatt élte fénykorát. Bár Szongai formálisan a 18. századig fennállt, 1591-ben a behatoló hódító marokkóiak lényegében végleg megtörték önálló állami hatalmát.[4]


Arab írásbeliség - arab nyelvű irodalom

Szongai múltjának és régi kultúrájának ismeretét a kölcsönvett nyelven írott krónikák, az arab írásbeliség mentette meg számunkra. A 9-15. század során keletkezett feljegyzések, útleírások, monografikus összefoglalások, vagyis az arab írók, utazók (Ibn Haukál, Al-Bekri, Al-Idríszi, Ibn Száid, Abu´l Fidá, Ibn Battúta, Ibn Khaldún, Makrizi stb.)[5] gyakorta enciklopédikus igényű híradásai felbecsülhetetlen művelődéstörténeti értékeket képviselnek, bár adataik gyakran bizonytalan eredetűek. Jóval megbízhatóbb forráscsoportot alkotnak a 16-17. századi arab nyelven alkotó - részint a szongai aranykorban benne élő - kútfők. Annál is inkább, mivel e korszak eseményei és alakjai elevenen élnek a ma élő szongaiok, mi több, a térség számos más populációja emlékezetében.

Az afrikai nyelvek és kultúrák szimbiótikus természetét ismerve mit sem von le ebből az a tény, hogy feltételezhetően e kútfők egyike sem volt "szongai" származású. A vélhetően szoninke eredetű Mahmud al-Kati (1468-ban született, és a hagyományok szerint 125 évet élt) 1519-ben kezdte írni a Tarikh al-Fettach[6] című művét, amelyet - ugyancsak a hagyományok szerint - unokája folytatott 1600 körül, és egy kései leszármazottja, Ibn al-Mukhtar fejezett be 1665-ben. A könyv szövegének törzsét az Askia-dinasztia kronologikus története adja, de helyet kapnak benne a korábbi dinasztiákra vonatkozó legendák és ismeretek is. A krónika 1599-cel, vagyis a marokkói hódítás első éveinek eseményeivel zárul.[7]

A feltehetően berber származású nagy műveltségű tudós, Ahmad Baba (1556-1627), akit élete második felében a marokkóiak saját szolgálatukra kényszerítettek, számos művet alkotott, mintegy 50 nyelvtani és iszlám joggal foglalkozó értekezéséből tucatnyi maradt fenn az utókor számára.[8] Munkásságának művelődéstörténeti jelentősége azonban inkább számtalan életrajzában rejlik. Az általa készített és főleg jogtudósokra vonatkozó életrajzi jegyzetek gyűjteménye, a Nail al ibtihâj[9] a nyugat-afrikai iszlám írásbeliség egyik legkorábbi terméke.

Ez utóbbi viszont a legfőbb forrása a szongai arabnyelvűség harmadik fontos alakja, Abd el-Rahman al-Sadi (Timbuktu 1596 - kb. 1656) könyvének. A talán fulani szülőktől származó arab kútfő Tarikh al-Sudan[10] című krónikájában tudatosan törekedett arra, hogy minden adatot összegyűjtsön a szongai uralkodók koráról, másrészt feltárja szülővárosa történetét, illetve bemutassa minden jeles szentjének és tudósának életét.

A vélhetően fulani eredetű és 1700 körül Timbuktuban született Névtelen Tadhkirat an Nasyan (-A szudáni hercegek története") című könyve[11] alfabetikus gyűjteménye az 1590-1750 között élt különféle basáknak (almami, gadi stb.), de számos értékes adat található benne a szongai írnokok-krónikások mintegy négy nemzedékéről is.


A mai szongai kultúra

A szorosan vett szongai nyelvre, hagyományokra, történelemre irányuló modern kutatások a múlt század első felében az európaiak nyugat-afrikai behatolásával egy időben kezdődnek meg. Máig használható teljes körű áttekintés J. Rouch szongai kötete (1954). Természetesen számos más mű is igyekszik felderíteni a mai népcsoport különféle részeinek etnikai, illetve újabb kori történetét. Ugyancsak teljes körű bemutatás található az irodalmi szempontból is nagy jelentőségű alkotó és tudós, a nigeri nemzetgyűlés egykori elnöke, Boubou Hama munkáiban.[12] Több a néprajzi leíró elem J.-P. Olivier de Sardan társadalomantropológiai művében (1984). Igen élethű képet kapunk a nyelvi-kulturális és társadalmi szempontból (kasztok) erősen rétegzett városokról, így Timbuktu vagy Dzsenne életéről a század elején keletkezett város-monográfiákban.[13] Igen gazdag az egyes csoportok néprajzi hagyományainak leírása - telve szájhagyományozott szövegek közléseivel. R. Nicolai foglalja össze a szorosan vett szongai népcsoport eredetével (1984) kapcsolatos kérdőjeleket és tényeket. Sokoldalú képet kaphatunk az egykori Gao államról: J. Béraud-Villars elsőnek számító összefoglaló munkáját, R. Mauny régészeti leírását, F. Iroko teljes körű korszerű áttekintését említhetjük.[14] J. Sauvaget a gaói királyi feliratok elemzésével (1950) lényegében az irodalmi formák témakörét is megelőlegezi. B. Hama említett műveiben[15] jelentős részben a szájhagyományozott irodalmi formák szempontjából is nagy fontosságú orális történelmi források alapján igyekszik népe történelmét rekonstruálni. De Askia Mohammed, illetve Sonni Ali Ber kapcsán az írott források (Tarikh al-Fettach) és a hagyományok összevetésére[16] is kísérletet tesz. Hasonló úton jár a szongai M. Karimou, aki könyvében (1977) közmondások, legendák, énekek alapján próbálja meg felderíteni vagy igazolni a történelmi múltat. Szongai régi és mai történelméről, művelődéstörténetéről az UNESCO védnökségével előkészített 8 kötetes Afrika Története ad megközelítőleg teljes képet.

A szájhagyományok, irodalmi formák világához vezetnek el a szongaiok hitvilágára vonatkozó, gazdagon áradó feljegyzések. P. Marty korai iszlámkutatásait (1920) J. Rouch mindmáig alapvető monográfiája (1960) teljesíti ki, amelyből világosan kirajzolódik, miként kontaminálódik az afrikai vallási modell (pl. őskultusz, animista mágia stb.) az iszlámmal (iszlám hagyományok nagy alakjai, dzsinnek, egyházi szentek stb.). A legújabb kutatások viszont (J.-P. Olivier de Sardan, J. M. Ducroz és M. C. Charles, A. J. Streicher, P. Stoller és Ch. Oikes stb.[17]) a történeti, néprajzi és hiedelemvilágra vonatkozó ismeretekből a szongai ember világszemléletét próbálják meg kihámozni. E művek egyaránt gazdagon használják fel a szájhagyományokat.


A szongai nyelv leírása

Ami a modern szongai nyelvű írásbeliség alapjainak megteremtését, tehát a szorosan vett szongai nyelvet és dialektusait illeti, G.-F. Lyon útikönyvében (1821) található az első "Timbuktu nyelvi szógyűjtemény". További útikönyvek kisebb-nagyobb szószedeteit követően H. Barth az agadiz nyelvjárás szóanyagát közli (1854). S. W. Koelle pedig összehasonlító munkájában (Polyglotta Africana, 1854) mintegy 300 szót mozgósít. A. Raffanel gyűjtőmunkája nyomán született meg a Dzsennében és Timbuktuban beszélt szongai nyelv első kis nyelvtana és egy immár 800 szavas szótár (1856). Két évtizeddel később R. Basset már a nyelv kutatásának történetét (1888) foglalja össze. A század végén jelenik meg az első nagyobb szótárral, szövegekkel kiegészített nyelvtan, A. Hacquard és A. Dupuis műve (1897), és adtak ki a -Fehér Atyák" (Pčres Blancs) iskolai olvasókönyveket (1891).

E. Maire 2000 szavas szótára (1914) nyomán A. Dupuis (Yakouba), aki évtizedeken át élt Timbuktuban, és tökéletesen megtanulta a nyelvet, adta ki a korszak legjobb nyelvtanát (1917) 3000 szavas szótárral és a Dinga legenda kétnyelvű annotált szövegével együtt. A. du Picq a legfontosabb dialektus, a zarma szövegekkel és 2000 szavas szótárral kiegészített nyelvtanát készíti el (1933). A szongai nyelv teljességre törekvő, dialektusait is számba vevő korszerű leírása A. Prost kezéből származik (1956). A hetvenes évektől kezdődően több nagy fontosságú nyelvészeti munka került kiadásra (N. Tersis, R. Nicolai, J.-M. Ducros és J.-M. Charles stb).[18]


Szájhagyományok

A múlt század utolsó éveiben jelentek meg nyomtatásban az első szongai folklórszövegek. Tizenhat két nyelven közreadott népi elbeszélést tartalmaz A. Hacquard és A. Dupuis nyelvtana (1897). Ugyanebben az évben a nevezetes német földrajzi folyóirat, a Globus egy közleményében is felbukkan egy zarma mese "Az ember, aki igazat mondott, és az ember, aki hazudott" címmel. Figyelmet érdemelnek azok a rítusénekek, amelyeket szongai nyelven gyűjtött J. B. Andrews az algériai fekete csoportok szellemmegszállottsági táncait tanulmányozva (1903). A szongai szájhagyományok feltárásának nagy értékű korai adalékát képezik az A. Dupuis által gyűjtött és közreadott vadászlegendák (1911). A második világháborúig még a timbuktui Ben Hamouda professzor találóskérdés-, illetve közmondásgyűjteményét (mindkettő 1919-ben), valamint nyelvtankönyvek szövegmellékleteit[19] vehetjük számba. Andrews gyűjtését kiteljesítve a negyvenes évek elején B. Hama (1941-1943), majd J. Rouch (1945) adott ki szellemmegszállottsági táncokhoz kapcsolódó énekeket, miközben mindketten törekedtek a szellemalakok klasszifikálására, a táncok és rítusok leírására. A francia etnológia nagyja, M. Griaule körülmetélési énekek gyűjtésével (1943) járult hozzá a szongai hagyományok feltárásához.

A következő évtized már a szongai szellemi kultúra módszeresebb feltérképezésének kezdetét mutatja. Újabb közlemények (J. Rouch, A. Prost) és egy monográfia (J. Rouch)[20] teljesíti ki a szongai mítoszokra vonatkozó ismereteinket. Huszonkét mese gondos kétnyelvű kiadásban jelenik meg A. Prost nyelvi leírásában (1956). Napvilágot lát B. Hama nagy jelentőségű gyűjtéseinek részlete (1957). Az anyag nagyobbik fele későbbi kétnyelvű vagy francia nyelvű könyveiben[21] kap helyet.

A munkába bekapcsolódik a Niameyi Egyetem bölcsészkara (Institut de Recherches en Sciences Humaines), a nigeri akadémiai kutatóintézet (Centre Nigérian de Recherches en Sciences Humaines - CNRSH), valamint az UNESCO által támogatott, néphagyományokat kutató intézet (Centre Régional de Documentation pour le Tradition Orale - CRDTO). Ezek valamelyike áll a soron következő tudományos vállalkozások hátterében. M. A. Koulibaly korje, zarma és dendi népi elbeszéléseket (1970) ad ki, J. Bisilliat és D. Laya didaktikus karakterű hosszú költeményeket jelentet meg a zamu nevekről (1972), amelyeket asszonyok énekelnek gyermekeknek. D. Laya - később a szájhagyományozott szongai történelem forrásául is szolgáló - epikus énekeket (1978) tesz közzé. Ehhez kapcsolódik egy szintén nagy értékű történetielbeszélés-gyűjtemény M. A. Zouber kezéből (1983). Mese és társadalom összefüggéseinek feltárását tűzte ki célul M. Hima doktori disszertációjának (1978) megírásakor.

Eközben kiváló francia kutatók is felsorakoznak. B. Surugue munkájában (1972) a szongai rítusszövegek zenei hátterét tárja fel. A szongai zene világát már egy korai 78-as fordulatszámú lemezsorozat (1946) bemutatja. Nagy értékű adalék T. Nikiprowetzky griot-albuma (1964). N. Tersis különféle meséket (1976), valamint varázs- és tündérmeséket (1979), J.-P. Olivier de Sardan történeti elbeszéléseket (1976) ad közre korszerű kommentárokkal. Új utat jelent P. Stoller munkássága, ugyanis az amerikai kutató a modern társadalomtudományi módszerek birtokában dolgozza fel gyűjtését - nyelv és metaforák, mítosz és társadalom rejtett összefüggéseire keresve a választ.[22]


A hősepika

Amint más afrikai népek esetében, a szongaiok szájhagyományait tekintve is a legkiemelkedőbb jelentőségű forma a hősepika. Sajnos erre a hagyományanyagra, amely főleg a Sonni-dinasztia utolsó képviselője (Sonni Ali Ber), illetve az Askia-dinasztiába tartozó nyolc király közel egy évszázados uralkodását tükrözi vissza, viszonylag későn került rá a kutatói figyelem.

Első felbukkanása a Tilho-misszió század eleji (1906-1909) tevékenységéhez fűződik, amely - ugyan a Niger és Nigéria határvidékét volt hivatva feltérképezni - háromkötetes tudományos jelentésében[23] említést tesz a helyi népek történelmi hagyományairól. Így megtudhatjuk, hogy Dendi tartomány népei Askia Mohammedtől származtatják magukat, és történelmüket egészen Sonni Ali Berig tudják visszavezetni. Egy helyi informátortól gyűjtött kétoldalas dokumentum elbeszéli Askia Mohammed mekkai zarándokútját.

Jó hatvan év után került kiadásra egy újabb azonosítható dokumentum: J. Rouch 1962-ben gyűjtött egy Niamey környéki griot-tól mintegy négyoldalnyi prózát kitevő elbeszélést a nagy uralkodó születéséről és felemelkedéséről.[24] Számos utalás történik a szongai történelmi múlt orális forrásaira B. Hama műveiben. Egy elefántcsontparti, de Niamey környékén felnőtt kereskedőtől származik az az elbeszélés, amely Askia Mohammednek az észak-benini Barguba, az Észak-Nigériába, a déli Dendi tartományba, illetve a keleti Bornuba vezető hódító expedícióit idézi fel.[25] Egy másik hosszú eposzrészlet egy francia hivatalnoktól ered, aki viszont a neves griot, N. Malio énekéből merítette információit.

Maga Hama egy sor költői dialógust alkotott Askia Mohammedről, Askia Daudról és a szongai múlt más alakjairól (Manta Mantaari 1969). E szongai nyelvű -átköltéseket" jó évtized múltán követi a már említett összevető mű (1980), amelyben az írott és orális források megmérettetésére kerül sor, jóllehet Hama egyetlen konkrét orális forrását (adatközlőjét) sem említi meg benne.

1977-ben egy niameyi konferencián bemutattak egy Askia Mohammed-eposzt, azonban ez a beszámolók szerint az írott források egyszerű átköltésének tűnt (Th. A. Hale 1990). 1982-ben egy nigeri kutató 1947-es gyűjtéséről (Askia Mohammed születéséről) ad hírt,[26] egy másik Gao bukását leíró történeti elbeszélést tesz közzé,[27] a harmadik viszont olyan, Timbuktu környékéről származó szongai szövegeket, amelyek több alkalommal állítják középpontba a nagy uralkodó alakját, egy testvére és egy unokatestvére figuráját, valamint mekkai zarándoklatát.[28]

A szongai Askia Mohammed-eposz kutatásának legjelentékenyebb forrása Th. A. Hale amerikai kutató munkája (1990), amelyben N. Malio 1602 soros eposzát adja közre eredeti nyelven és angol fordításban részletes művelődéstörténeti, irodalomelméleti és folklorisztikai, illetve komparatisztikai kommentár kíséretében. Hale 20 griot-t látogatott meg, tíz változatot gyűjtött, és ezek közül választotta ki a legjelentékenyebbet közlésre. Az eposz középpontjában Askia Mohammed áll, jóllehet az elbeszélő ének első részében Sonni Ali Ber is - mint a hős anyjának testvére - színre lép. Az eposz második felében pedig az Askia-dinasztia nyolc tagja közül további négy elevenedik meg. Az eposz utolsó harmadában felbukkan a marokkóiakkal szembeni ellenállás vezéreként a zarma-szongai népcsoport legendás őse, Mali Bero, aki a korrupt felső kaszt által pusztulásra juttatott birodalom feltámasztásáért küzd.

A Hale által közölt epikai szöveg más nyugat-afrikai eposzoknál is erőteljesebben mutatja a történelmi elemeket magában foglaló klasszikus eposz típusát (a mitikus-varázsos elemek erősen háttérbe szorulnak). Mindemellett a szöveg az eredetiség olyan jegyeit mutatja, hogy fel sem merülhet a gyanú, miszerint az írott krónikák -nép közé süllyedt" változatával állnánk szemben. Stílusát nagyszámú és különféle típusú ismétlő szerkezet tarkítja.

Az éneket - Hale híradása szerint - N. Malio a mandék ngonijához erősen hasonló háromhúros molo lanton kísérte. A hangszeren az előadó hétéves korában tanult meg játszani. Ekkor kezdte elsajátítani a griot mesterséget, előbb apjától, majd annak halála után jóval idősebb bátyjától.

Különös nyelvi-kulturális, illetve történeti kérdéskörre utal a szövegben található gazdag szoninke szó- és kifejezésanyag. Vajon csak az elbeszélő költészet területén e régióban egyaránt "klasszikus mintának" vélt szoninke újabb kori hatásáról lehet szó? Vagy pedig valós alapja van annak, hogy a zarma csoport a szoninkéből szakadt ki, vándorolt el a Niger partjára, és asszimilálódott a századok során a szongaiokhoz?

A kérdések felvetését jogossá teszi az, hogy a zarmák eredeteposza[29], amely Zabarkane, a legendás ős életét eleveníti fel, szintén gazdag szoninke nyelvi betétanyagot tartalmaz. A szaheli népek sajátos nyelvi-kulturális szimbiózisát látszik igazolni az a tény, hogy a szongai és a zarma hagyományok folyamatos szintézisét mutatják ki a kutatók, akár például Mali Bero és Zabarkane figurájának összevetésével is.[30]

Az epikai hagyományok mindmáig feltáratlan gazdagságát mutatja O. M. Tandina esszéje[31], amelyben felsorolja a zarma nyelven mondott eposzokat (énekesek szerinti beosztásban): Bajdé Babia Liboré - Babatu, Garba Dicko, Manta; Djado Sékou -Dondu Garba Dicko, El Hadj Oumarou Foutiyu, Hama Bodeizé Pathé, Hamala Seyni Gakoy; Djeliba Badio - Garba Mama, Damonzon, Hama Bodeizé Pathé, Mamoudou Diawondo, Zabarkane; Koulba Baba - Mayyahi, Djikan Djibrilla, Sambo Soga, Lobo Soga, Soumangourou Kanté; Tinguizi - Silamaka és Poullori, Fatoumata Bidani, Samba Tchiam, Labdiedo; Nouhou Malio - Askia Mohammed.

E felsorolás az etnikai csoportok közötti kulturális érintkezés egy újabb kiemelkedő jelentőségű esetét is magában foglalja. Tinguizi vagy Tinguidji (eredeti nevén: Boubacar Loumbo Sedi, 1903? - 1983) gulmansé származású griot volt, mindemellett három - fulbe, gulmansé és szongai - nyelven volt képes igen magas színvonalon énekeit előadni. A Szilamaka és Pullori című epikai szöveg[32] fulbe nyelvű változata ismert repertoárjából. A neves énekmondó viszont legszívesebben szongai nyelven énekelte meg - molo lant kíséretében - a francia kolonializmus ellen küzdő és a húszas években meghalt Labdiédo gulmansé főnök történetét és harcait.

A múlt században és közvetve az iszlám elleni lázadást kifejező, mindig nők által irányított anamista mozgalmak világát idézi fel az O. M. Tandina gyűjtötte és az Issa Keygola alakja köré szövődő epikai szöveg (1984).


Az írott irodalom első fecskéi

A dicsőséggel teli történeti múlt és a gazdag művelődési hagyományok ellenére botladozva bontogatja szárnyait a szongai írásbeliség és irodalom. Maga B. Hama például szongai nyelvű történeti párbeszédeit (1969) követően franciául ír az egykori birodalom hős királyairól.[33] Mindmáig kéziratban van viszont a zarmai-szongai népek életfilozófiájáról írott könyve[34], amelyet saját maga fordított le anyanyelvére.

A szongai nyelv hatását véljük felfedezni nemcsak B. Hama tucatnyi francia nyelvű irodalmi alkotásában, de az elmúlt két évtized szintén kölcsönvett nyelven alkotó új nigeri írónemzedéke (A. Amadou, H. S. Mahamadou, I. Oumarou, A. Mamani, B. Zoume stb.) esetében a számtalan szongai kifejezésnek (jellegzetes fordulatok, hely-, személy-, szellemnevek stb.), illetve folklórszövegek franciára fordított változatának verses vagy prózai műveikbe való beillesztésében.

Külön figyelmet érdemel a zarma származású Ide Amadou, aki verseskötetébe (1984) egy részben (Signes, -Jelek-) és egy teljes egészében (Bon Beyyan) zarma nyelvű ciklust iktatott be. De regényét (1987) is áthatja anyanyelvi kultúrája. Az önmaga önálló személyiségére ráébredő, jelen és múlt ellentmondásai között vergődő, a megvalósulatlan szerelemtől a kényszerházasságon át a személyes szabadsága vállalásáig eljutó fiatal lány történetének stílusát - kritikusai szerint - minduntalan áttöri a francia mögött megbúvó zarma nyelvi formák eredetisége.[35]


A média és az írásos kultúra

Az írásbeliség felé vezető úton egy sajátos "médiagyakorlat" is megjelent a nigeri kultúrában: 1962-től az ország rádióadója a zarma származású Amadou Hima[36] irányításával minden vasárnap délután színházi műsort szervezett és sugárzott, amelyet zenei program követett (helyszín: La Congolaise, vagyis egy ismert niameyi szórakozóhely). 1978-ig, tehát a televízió megjelenéséig (egyébként hausza nyelven is) több mint 700 ilyen rögtönzéses színházi adás született - nagyobbrészt napi helyi eseményekből merítve témáját (mezei munkák, viták a pásztorok és a földművesek között, villongások a -történeti határok" kapcsán, tréfás összeütközések a kereskedők és a falusiak között stb.). A műsor 1978 után került át a televízióba, ahol folytatódott sikersorozata.[37]

A szongai írásbeliség fontos bázisa a nigeri Alfabetizációs Szolgálat (1968-tól működik) tevékenysége, amely a nemzeti nyelvek fejlődését igyekszik elősegíteni. Részben egy központi havi folyóirat (Ganga - kiadása szongai nyelven 1000, hausza nyelven 1500 példányban) útján, részben regionális és falusi újságok működtetésével.

A Tillabery város ofszetnyomdájában nyomott Jine Koy Jan (-A haladás-) regionális kéthavi lap ugyancsak ezer példánya jórészt azonos a Gangával, de sokkal több aktualitást tartalmaz (falusi hírek, hazai és nemzetközi politika, nők oldala, közmondások és találós kérdések, tanácsok a mindennapokra, olvasók írják stb.).

1990-ben Nigerben 407 falusi könyvtár működött. A nagyobbrészt Nyugat-Afrikában élő, immár 50 milliós hauszák ebben az országban is jelen lévő nyelvi közösségét - egy felmérés szerint főleg Nigériából - mind gazdagabb irodalmi olvasmányanyaggal látják el. A többi nigeri etnikum - és így a szongai-zarma csoport - esetében a „kiadványellátás” azonban nem folyamatos, és szűkülő tendenciát mutat.


JEGYZETEK

1. Westermann, Diedrich-Bryan, M.A: The Languages of West Afrika. Oxford University Press. London, 1952. 216.

2. Rouch, Jean: Les Songhay. Presses Universitaires de France. Paris, 1954. 100; Hale, Thomas A.: Scribe, Griot and Novelist. Narative Interpreters of the Songhay empire, fellowed by The Epic of Askia Mohammed recounted by Nouhou Malio. University of Florida Press. Gainesville, 1990. 313.

3. J. Rouch: i.h.; Th.A. Hale: i.h.

4. J. Rouch: i.h.; Th.A. Hale: i.h.

5. J. Rouch: i.h.

6. Tarik el-Fettach ou chronique du chercheur pour servir ŕ l'histoire des villes des armées et du Tekrour. O. Houdas és M. Delafosse kiadása, 1913.

7. Gérard, Albert S.: African Languge Literatures: An Introduction to the Literary History of Sub-Saharan Africa. Three Continents Press. Washington D.C.1981.29.

8. Zouber, Mahmoud Abdou: Ahmad Baba de Tombouctou (1556-1627), Sa Vie et Son Oeuvre. Maisonneuve et Larose. Paris, 1977. 240.

9. Kiadása: 1908.

10. Abderrahman Es-Sa'di ben Addallah ben 'Imran ben 'Amir: Tarik es Soudan (Szudán története). O. Houdas kiadása, 1898-1900.

11. Gérard:i.m. 31.

12. Hama, Boubou: L'histoire traditionelle d'un peuple: les Zarma-Songhay. Paris, 1967; Uő: Histoires des Songhay. Paris, 1968; Uő: L'empire Songhay, ses ethnies, ses légendes et ses personnages historiques. Paris, 1974. 176.

13. Dubois, Felix: Tombouctou la Mystérieuse. Le Figaro. Paris, 1897. 420.

14. Béraud-Villars, J: L'empire de Gao, un État soudanais aux XVe et XVIe sičcles. Plon, Paris, 1942, 211; Mauny, R.: Note d'archeologie au sujet de Gao. Bulletin de l'IFAN.- Sér.B. 1951. 837-852; Iroko, Félix:: Gao des origines ŕ 1591. Sorbonne. Paris, 1974.

15. Hama, B.: i.m.

16. Hama, B.: Askia Mohammed Aboubacar ŕ travers la tradition e Le Fettach. CEHLTO. Niamey, 1980; Uő: Ecrits sur le Soudan (Soni Ali Ber). CEHLTO. Niamey, 1983.

17. Oliver de Sardan, Jean-Pierre: Concepts et conceptions songhay-zarma. Nubia. Paris, 1982; Uő: Les sociétés songhay-zarma: Niger-Mali: chefs, guerriers, esclaves, paysans. Karthala. Paris, 1984. 229; Ducroz, J.M.-Charles, M.C.: L'homme songhay tel qu'il se dit chez les kaado. L'Harmattan. Paris, 1982; Streicker, Allen Joseph: on Being Zarma: Scarcity and Stress in the Nigerian Sahel. University Microfilms International, Ann Arbor. 1982; Stoller, Paul-Oikes, Cheryl: In Sorcery's Shadow: Memoir of an Apprenticeship among the Songhay of Niger. University Chicago Press. Chicago, 1987.

18. Tersis, Nicole: Le parler zarma de Dosso: phonologie, synthématique, syntagma nominal. SELAF. Paris, 1973; Nicolai, Robert: Les dialectes du Songhay. SELAF. Paris, 1981.

19. Dupuis-Yacouba, A.: Essais de méthode pratique pour l'étude de la langue Songoi ou Songai. Ernest Leroux. Paris, 1917. 211. (Dinga legenda).; Picq, Artand du: Un population africaine: les Dyermas. BCEHCAOF. 14. 1931. 471-704. (Zarma mesék)

20. Rouch, Jean: Rites de pluie chez les Songhay. Bulletin de l'IFAN. 15. Sér. B. 1953. 1655-1689; Uő: Essai sur la religion Songhay. PUF. Paris, 1960. 390. és a táblázatok; Prost, Alain: Légende songhay. Bulletin de l'IFAN. Sér. B. 1956.

21. Hama, B.: Contes et légendes du Niger 1-6. Présence Africaine. Vol. 6. Paris, 1972-1976. 108, 135, 140, 146, 153, 212: Uő: Écrits sur le Soudan (Soni Ali Ber). CEHLTO. 1983; Uő: L'essence de verbe. CEHLTO. Niamey, 1988.

22. Stoller, Paul: Epistemology of Sorkotarey: Language, Metaphor and Heiling Among the Songhay. Ethos. 8, 2. 1980. 117-132; Uő: Signs in the Social Order: Riding a Songhay Buch Taxi. American Ethnologist 9, 4. 1982. 750-762; Uő: Fusion of the Worlds: An ethnography of Songhay Possesion. University of Chicago Press. Chicago, 1989.

23. Tilho, J.: Documents scientifiques de la Mission Tilho (1906-1909). I-III. Larose. Paris, 1910, 1911, 1914.

24. Laya, Dioulde: Textes songhay-zarma. CEHLTO. Niamey, 1978.

25. Hama, B.: Histoire des Songay. Paris, 1968.

26. Dramani-Issifou, Zakari: L'Afrique noire dans les relations internationales au XVe sičcle: analyse de la crise entre le Maroc et Songhai. Karthala. Paris, 1982.

27. Iroko: i.m.

28. Zouber, M.A.: Traditions Historiques Songhoy (Tindirma, Morkikoyra, Arham). CEHLTO. Niamey, 1983.

29. Mounkaila, Fatimata: Mythe et histoire dans la geste de Zabarkane. CEHLTO. Niamey, 1985.

30. Hale, Th.A.: i.m. 313.

31. Notre Librairie. No.107. 1991.

32. Seydou, Christiane: Silamaka et Poullori: Récit epique peul raconté par Tinguidji. Armand Colin. Paris, 1973. 275.

33. Hama, B.: La Force du lait. Kézirat. 1971; Uő: Cet -autre" de l'homme. Présence Africaine. Paris, 1972; Uő: Askia Mohammed Aboubacar. CEHLTO. Niamey, 1980.

34. Hama, B.: Connais toi-męme- Kézirat. 1978.

35. Pénel, Jean-Dominique: Hima Adamou. Notre Librairie. No.107. 1991.74-75.

36. Uő: Idé Adamou: Du Cri inachevé ŕ l'Éclipse. Notre Librairie. No.107. 1991.131-133.

37. Notre Librairie No.107. 1991.

o.