Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Jókai
Mór
SZOLIMÁN ÁLMA (1851)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
I.
A szultánnak örömünnepe volt.
Egyik diadalhír
a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind
a négy része felől győztesen tértek vissza az oszmán hadseregek.
A föld leghatalmasabb
királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s
követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.
Egész Sztambul
visszhangzott a diadalkiáltástól, a müezzin szava
helyett új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte
az utcákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a
gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra, s riadozva
zúgták szakadatlanul Szolimán nevét.
Az Aja-Szófia
templomától egész a Szolimanje-mecsetig hosszú kettős
sort képezének a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendjei; a
közbeeső út hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.
A két mecset
között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér corynthi
márványoszlopokbul emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül
a tuja és ciprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jazmin eleven virágai
kandikáltak elő.
Átellenben e
ragyogó keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület: -
elevenek sírja - a státusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány
holteleven arcok sápadoztak ki a napvilágra.
Minden ember
ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt,
a katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok
előléptetésre és a foglyok szabadulásra.
Az idő gyönyörű
volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmúlt éjszakai eső
után a ciprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sűrűen
ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.
Egyszerre megdördültek
a szeráj ágyúi, hirdetve, hogy a szultán
megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták
vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori
zene mindig közelebb, közelebb jött, kísérve egy szakadatlan üdvözlő
ordítástól, mely nyomról-nyomra támadt, ahol a szultán végighaladt.
Az egész roppant
város élni látszék, a régi omladozott palotákon,
mik a görög császárok idejéből maradtak meg, s a körülök halmozott
apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a
sötétkék Boszporusz árbocerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül
fölmeredeztek, a három összefont kígyó szobra a Hebdomon palota
mellett, a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel
voltak megrakva, csak az Aja Szófia mutatott sötét, élettelen képet
óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.
A zaj, az üdvkiáltás,
a tábori zene mindig közelebbről hangzott, -
egy pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Szófia-templomhoz érve,
ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét
újrakezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elöl a
csatákból megtért katonaság, mindennemű fantasztikus fegyverzeteikkel;
itt fényesre csiszolt pajzsok, középen kiálló tőrheggyel, gömbölyű
sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal,
gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd
cirkasz lovasság pikkely-páncélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú,
villogó hegyű dárdákkal s tekenős pajzzsal, arany szegekkel kiverve;
ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön
vörös fez, hosszú kék cafranggal; majd a testőr szpáhik, selyemmel
hímzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja
smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás
alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengettyűikkel s mind e tarka
csoport között a felüllengő koszorúzott lófarkak, félholdak és színes
lobogók.
A katonaság
után jöttek a hadi zsákmánnyal megrakott tevék csoportjai,
szerecsen fiúktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó
boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország
kincseit lehete szemlélni.
A nép még kísérte
szemeivel a feltollazott és csöngettyűzött
dromedárok sorait, midőn ismét új menet vonta magára a figyelmet.
Két roppant
elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a
hátukon vitt bíborral és keleti shawlokkal beaggatott tornyocskákból
két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép
közé.
A pénzdarabokon
civódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá
szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harcban elfoglalt zászlókat
hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú táncosnők, piros rózsával
koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly
átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak
a földet érinteni, míg a csengettyűs dobok, miket fejük fölött
összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.
Utánok jött
az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve
a főulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.
Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve.
Fejedelmi öltönye
hímezetén Perzsia kimerítette művészetét, ragyogott
turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta
oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott
úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér
paripán a próféta zászlóját.
A körüle lovagló
basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy
volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt,
semmi kasmír rajta, egy délceg, daliás férfi, ki a szultán jobbján
lovagolt, - Ibrahim, a nagyvezér.
A szultánt riadó
örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt,
amerre járt, s a "Szolimán!" kiáltás közt sűrűn lehete hallani e
nevet is: "Ibrahim!"
A szultánt követték
háreme kedvenc hölgyei, a kislar agától vezetve,
aki utálatos fekete vén ember volt, s valamivel kevesebb, mint férfi.
A hölgyek mind
aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett
a Szultána-Valideh, a szultán anyja, s Szultána-Aseki, Szolimán kedvenc
neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami
fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tűnt fel arcaikon, mintha
félig átlátszó arannyal volnának fedezve.
A menet után
újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék,
diadalszekerek, pénzt szórók és tarka fegyveres nép.
Amint Szolimán
Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltáratá annak
aranyozott rácskapuit. Intésére nyolc fekete rabszolga félrehárítá a
cipruslombokat, mik a szőnyegekkel terített mauzóleumot elfedék, másik
nyolc egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyílásáról
s ekkor egy aranycsapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop
lövellt föl, szivárványszíneket vetve körül a rásütő naptól. Egy
szökőkút volt az, mellyel Szolimán népeit meglepé; a legnagyobb
jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.
A meglepett
nép kitörő üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor
balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöctartóknak, azok
föltárták a csikorgó kapukat, s a börtön szomorú lakóit megszabadítva
láncaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.
Az üdvkiáltás
még egyszer oly magas lőn. Szolimán tovább lovagolt,
szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy könny ragyogását
lehete bennök látni.
A Szolimanje-mecsethez
érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté
szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé
kezével arcát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt
üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak,
s azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor
építtetett, márvánnyal és mozaikkal kirakva s arabeszkekkel kifestve.
Minél tovább
ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az
elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét ízlelte, a
foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot
kaptak, mely pompában, s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik
fekete márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja Szófiát is
fölülmúlta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg
Szolimán nevét visszhangoztatni. Az erkélyekről hulló koszorúk zápora
borítá útját, s a hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.
Így jutott vissza
a szerájba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg
előtt, csupán a szultán kíséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva
keresztül, míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az
erkélyen megjelenő kiáltótól.
A díván gyöngyházzal
kirakott termében trónja párnájára ülve, maga
elé szólítá Szolimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket
külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hírnök minden új
kinevezést trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép
harsogó kiáltásban adta tudtul öröme nagyságát.
Mindenki beteljesülve
látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek,
mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.
Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.
Őt hagyta legutoljára Szolimán.
Mindenki feszülten
leste, mi tisztelet várhat arra, aki már a legnagyobbat
elérte, amit a szultáni koronán alul bírni lehet, s midőn a szultán
maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé,
óhajtva, hogy hulljon le az, ami már magasabbra nem mehet.
A szultán szeretetteljes arccal tekinte Ibrahimra.
- Országom nagyjai
közt legnagyobb vagy, Ibrahim - szólt a
nagyvezérhez -, ím én téged még nagyobbá teszlek. - Íme összegyűlt
agák, bégek, basák, padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt;
én őt fiammá fogadom, ki dívánom vánkosán jobb felől fog mellettem
ülni. Hírnök, kiáltsd ki a népnek, hogy Szolimán Ibrahimot fiává
nevezte ki.
A nép őrjöngő
örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a dívánba gyűlt
országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim
előtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.
- És, hogy ne
csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, íme lépj
e rostélyzathoz és nyisd fel azt.
Az agák szöktek
Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Szolimán
intésével visszatéríté őket: "egyedül Ibrahimot illeti annak
felnyitása" - monda.
Ibrahim odalépett
a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz
selyemfüggöny kétfelé vált, s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett
elő, egy karcsú, eszményi alak, rózsaszínű kaftánkában, oly lenge,
oly éteri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.
Ibrahim a fátyolon
keresztül is megismeré a kedves, szép gyermeket;
gyakran látta őt meleg, nyári estéken asszonyaival a Hellesponton
hajókázni, s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.
- Ahidalla! - rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstől.
- Ő leányom,
ki által fiam leendsz, - monda a szultán gyöngéden, s
a dívánjához járuló gyermek arcáról föllebbenté a könnyű fátyolt.
Ah, minő szépséget
takart föl akkor! Ez arc az ezeregyéjszakai
tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket
őrültekké tenni a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy
fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók arcain egy
gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell
halni.
Ennyi gyönyör,
ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy
életével bűnhődjék érte, aki azt elfogadta.
Szolimán nem
látott örömkönnyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká,
de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély
fenyegeti.
A szultán összecsókolá
kedvenc gyermekét s ölébe ültetve, hízelgő
hangon monda neki: "kérj tőlem, amit tudsz, e percben, ha országom
felét kérended is, megadom."
Ahidalla apja térdeihez borult, s reszkető hangon szólt:
- Atyám, hatalmas
szultán, mindent adtál nekem, ami e földön boldoggá
tehet, nincs mit kívánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen.
Azért ígérd meg nekem, azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot
akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.
- Mi jut eszedbe
ez órában, leány?! - kiálta fel Szolimán elszörnyedő
arccal.
- Ne légy irántam
haragos, óh atyám. Én tudom, hogy a nap, miután
delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog
arcokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel
bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani, s a boldog
kegyenceket nem láttam azontúl körüled. Nénéim egyikét nemrég Ajasz
basának adtad nőül, aki első volt kegyenceid között, nemrég Ajasz basa
a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel,
s ha férjét kérdik tőle, könnyez. Óh atyám, veszélyes ott lakni, hol a
villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek
tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak
fogadtál, s kit legjobban szeretsz.
Szolimán elkomorult;
tekintete azalatt, míg leánya beszélt, néma
szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük
egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott
eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Szolimán
pedig inte az ulemának, hogy hozza elő az alkoránt.
Az ulema lassú
léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöld
borítékú szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arcán
semmi vonás sem változott, úgy nyújtá a koránt Szolimán elé.
A szultán fölkelt,
jobb kezét a koránra tevé, baljával leánya
kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a
padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék,
hogy Ibrahimot, amíg ő élni fog, bármi következzék az idők folytán,
soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz
lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, míg
Ahidalla lábainál foglalt helyet.
Az udvaroncok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva:
"La illah, il Allah!"
Künn a tomboló
néptömeg "Szolimán és Ibrahim" neveit üvölté kicsapongó
örömében.
II.
A szultánnak rossz napja volt.
Egyik gyászhír
a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak
ellen roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit.
A Zrínyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje
ellen, a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd
amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek
ellene.
A szultán haragra
volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap
alatt kiüríte minden börtönt, s másnap újra megtölté azokat, a halál
minden nemei segítének pusztító haragjának.
Az emberek elbújtak
házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló-házakból
kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak,
ki a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy
visszatetsző moccanásért nem fog-e megöletni. -
Nagy, kemény
bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt
a dervisek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha
Mahomed, rasul allah usár!! Sztambul utcáin járt a búcsújáró gyászmenet,
zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelöl, egy óriási
ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt
tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban,
sírva és Allaht ordítva, s korbáccsal verve hátukat, utánuk a harcban
elesettek üres lovait vezették halálraítélt keresztyén rabok, kik
közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok,
övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harcban
elesett vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: "Allah, Jeri, Muffa, Ai!"
Tovább hangzott a szomorú ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok,
s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksíráshoz hasonlít; itt
egyszerre arcra borult az egész nép: oly látvány következék, melyet
nem volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal
mentek a csauszok, aki föltekint annak fejét rögtön elütendők; középen
ment harminc basa, mezítláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat
hordva, fejeik vérbe mártott kendővel körültekergetve és a basák között
jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel
becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a "veszély
zászlóját", a másik kezében egy nádszál volt, mellyel saját fejét
verve kiáltoza: "Affát millei Zaffái!" Körül ordított, sírt a nép,
s
a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel
bevonva, melynek hátáról apró rézaspereket szórtak a nép közé; -
befejezte az iszonyú jelenetet az őrjöngő dervisek csoportja, kik
szédítő keringéssel ordíták: "Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai!
Óh!" s meztelen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér
körös-körül fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról
templomra.
Végre rettenetes
átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz
hírt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja
karóba.
Az udvaroncok reszkettek és hallgatának.
Ekkor jött a
híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbízottja,
ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által
fiastul együtt lenyakaztatott.
Az eseményt
lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy
megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?
A sápadt, sovány
ulema volt az, aki elébe lépett. Szolimán megölő
tekintettel pillanta rá fekhelyéről.
- Mi baj megint?
Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás
arany.
- Meghajtom
fejem előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi
sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent, s tőle rossz nem
jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted, és megbízottad, Gritti -
a magyarok által megöletett.
A szultán felordítva
szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben
forogtak.
- Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani. -
- Nem uram,
te a rossz hír mondójára ítéltél halált, az enyim nem az.
Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.
- Nem hiszem.
- Magának akarta
ő Erdélyt és Magyarországot, s szövetkezett, hogy
téged trónodról letaszítson.
- Holtat rágalmazol,
ulema! - Kivel szövetkezhetett volna? Kinek
van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg
is ingatni?
- Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.
- Nem értelek, - nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni. -
- Nevét ki nem
mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz
hírnek vennéd, hanem íme olvasd e leveleket, mik Gritti irományai
közt találtattak, s magad add tudtul a rossz hírt magadnak.
A szultán kezébe
vette a leveleket, s végigfutott rajtok tekintetével.
Arca elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.
- Ibrahim! -
rebegé, kezét forró homlokára csapva; - "Ibrahim!" -
hörgé újra s arcát dívánja vánkosai közé rejté.
- Ő volt az,
- ő az, - viszonza az ulema -, ezért tért vissza a perzsa
hadból parancsod ellenére.
Szolimán hörögve
takarta el könnyes arcát, mintha egy halálra sebzett
oroszlán sírna.
Azután fölemelé
fejét, s egyszerre hideggé vált arccal fordula az
ulemához. -
- Megesküvém,
- úgymonda -, hogy éltemben nem fogom, és nem engedem őt
megöletni.
- Úgy volt, kegyelmes úr, az alkoránra esküvél.
- S az alkorán szent könyv.
- Valóban az.
E szent könyvre esküvél, hogy amíg élsz, nem öleted meg
őt; de e szent könyvben írva van e mondat: "aki aluszik, az nem él".
Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert
a korán azt mondja: "aki aluszik, nem él".
- Te mondád, - szólt a szultán, s elbocsátá az ulemát.
Este odajött
hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolinzenével űzve
az ősz apa gondját. Szolimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött
gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kívánva neki, elbocsátá
őt férjéhez.
Azután kioltottak
minden mécset a szerájban, bezárták a kapukat,
jeléül: hogy a szultán lefeküdt.
Az ulema ott
őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a müezzin az éjfélt
énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?
- Ébren vagyok,
- szólt Szolimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét
csendesen visszahúzódott.
Mikor a müezzin
a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az
ulema. A szultán mégis ébren volt.
Az éj vége felé
fordult már, a kakasok elkezdtek szólani, az ulema
beüté fejét a szőnyegen. "Nem alszom!" hangzék elébe.
Már a hajnal
látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és
elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A szultán állt
előtte egészen felöltözködve.
- Te aludtál el, nem én.
Szolimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.
Másnap a sors
úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében
töltse. Ahidalla, ki még most is kedvence volt, odaült apja ölébe s
ősz szakállát cirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is
legdélcegebb, legderekabb volt mindazok között, akik ott körüle
jártak. Szolimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak
egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem
lehet találni, de az uléma ott állt mindig háta mögött, s őrzé minden
szavát, minden arcvonását.
És ismét eljött
az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája
küszöbén. És ismét hiába. Szolimán egész éjjel nem tudott elaludni.
A harmadik éj
első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még
hallotta a müezzin dúdolásának első szavait, de már az utolsókat nem,
akkora elnyomta az álom.
És álmodott.
Leánya Ahidalla
rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel,
tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.
- Mit akarsz? - kérdé az álomlátási képtől.
- Ibrahimot
meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél,
hogy nem fogod őt megöletni.
- Bolond vagy.
Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod,
hogy él.
A szultán álmodott
s künn hálószobája előtt a testőrök egy halavány
nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. - "A nagy úr
aluszik", mondának neki.
S a szultán újra álmodott.
Ismét ott volt
előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát
lábaihoz sikoltva: "Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne
gyilkoltasd meg őt."
- Nem hal meg,
- monda a szultán - nem hittem, amit mondtak ellene; -
ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza, és légy nyugodt.
S másodszor
is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó
leányát, legkedvesebb kegyencét, a szerencsétlen Ahidallát.
És újra álmodott a szultán.
Holthalaványan
jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával
rámutatott: "megesküvél" rebegé alig hallhatóan.
A szultán borúsan felelt.
- Jól tudom,
távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem
öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába.
Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.
És látta azután,
mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. - Siessetek!
siessetek! - kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik
dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél
kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.
- Allah nagy!
- sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel - ők meg
vannak szabadítva.
E percbe harmadszor
űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal,
tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja
hálótermébe. - "A nagy úr aluszik", mondának neki.
- Allah nagy! Én megmentettem őket - monda az álmodó szultán.
E percben lépett
hálótermébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst
tálat hozva kezében.
A szultán felébredt. "Mi az?" - kérdé felriadva fekhelyéről.
Az uléma feltakarta
a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány
fő bámult holt szemekkel a szultánra.
- Ibrahim! - hörgé eliszonyodva Szolimán, s visszarogyott fekhelyére.
