Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Rigler Anita
SZIDDHARTHA GAUTAMA
(Buddha élete)
Egyetemi
dolgozat, PTE-BTK, szociológia
2000. november 23. [javítás: 2001.04.22.]
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
I. A BUDDHA FOGALMA
A szanszkrit
és az abból származó középind nyelveken a buddha szó jelentése: "felébredt",
aki az éjszaka sötétjéből eljut a felébredés világosságához. Tudását saját erejéből
szerezte meg; a megvilágosodás nem valami kívülről kapott felvilágosítás, hanem
az emberben magában lejátszódó megismerési folyamat végeredménye. Ez azonban
nem jelenti, hogy az egyén egyedül, magától képes megtalálni az utat; más útmutatására
van szükség a kezdeteknél, hogy a gondolkodás megindulhasson.
Egy "megvilágosodott" képes ugyan rá, hogy önmaga szerezze meg élete
során a tudást, de csak azért, mert valamely korábbi létformájának egyikében
hallotta prédikálni egy régebbi korszak Buddháját, s így jutott el ő is lépésről
lépésre a végbölcsességhez. A "felébredt" tehát olyan vezető, aki
csak megmutatja az üdvösséghez vezető ösvényt, de semmit sem tehet annak érdekében,
hogy az útbaigazított valóban azon is járjon Valójában nem isten, hanem ember,
aki ugyanúgy megöregedhet, mint bárki más, és akinek élete a halállal véget
ér; azonban legyőzött minden elvakultságot és szenvedélyt, s ennek következtében
olyan csodás erők bontakoztak ki benne, amelyek másokból hiányoznak.
A történelemben csak egy buddha létezet, Gautama, a Szákja-törzsből származó
bölcs, azonban őt több más előzte meg, és még mások fogják követni.
II. A TÖRTÉNELMI BUDDHA
1. A korai évek
A későbbi tanító
valószínűleg i.e. 588 április-májusában született Kapilavasztuban Szuddhódama
király és első felesége, Májá fiaként. A hagyomány szerint maga választotta
ki szüleit, amikor isten volt a Tusita-égben. A fogantatás szeplőtelenül történt;
a bódhiszattva elefánt vagy hat hónapos gyermek képében hatolt anyja jobb csípejébe.
Születésére egy kertben került sor: anyja egy fába kapaszkodott, s a csecsemő
jobb csípőjén át jött a világra.
Májá alakját és a születést Asvaghósa, a nagy költő ekként jellemezte:
Állhatatos,
s nyugodt volt, mint a Föld, ő,
s a liliomhoz volt e nő hasonló,
akit Májának épp' ezért neveztek.
Őt senkivel sem lehet egybevetni.
Az Éj Királynőjére szállt a Lélek,
s fenséges méhét a menny áthatotta.
Nem elegyedett bú az anyaságba,
szeplőtelen maradt és szép a lelke.
A külvilági lármát elkerülte,
de kedvelte a szép Lumbiné-kertet,
remek erdei fákkal és a csenddel,
melyben üde források csörgedeztek,
virágok nyíltak, s gyümölcsök teremtek;
e hely elcsendesítő s nyugodt volt.
(Buddhacsarita-kávja 3-6.)
A legenda szerint születésekor megremegett a világ központjában álló Méru hegye; rendkívüli dolgok történtek: az égi muzsikusok örömódát kezdtek zengeni, s a tündérek táncra perdültek; új források fakadtak; kivirultak, s teljes pompában tündököltek az eddig szunnyadó virágok. Az újszülött azonnal a földre lépett, és hét lépést tett meg: léptei nyomán a Lumbiné-ligetben hét fényes csillag ragyogott fel. Majd a négy világtáj irányába fordulva, harsogó hangon, mint egy oroszlán, a következőt adta a világ tudomására:
Én vagyok a
világnak az éle.
Én vagyok a világnak az éke.
Én vagyok a világnak a véne.
Utolsó ez a születés;
Nincs többé újraszületés.
A gyermek apjától
a Sziddhártha ("Célbaérkezett") nevet kapta. Testét megvizsgálva a
jósok megtalálták a "Nagy Ember" 32 alapvető és 80 másodlagos jegyét,
és kijelentették, hogy egyetemes Úr vagy Buddha lesz belőle.
A szülés után hét nappal Májá meghalt, így fiára hét éven át a nagynénje vigyázott,
majd azt a nevelést kapta, amit minden indiai herceg: a tudományokban éppoly
kiváló lett, mint a testgyakorlásban. Tizenhat éves korában feleségül vett két
szomszédos országbeli hercegnőt, Gópát és Jasódharát. Tizenhárom év múlva az
utóbbi fiút szült neki, Ráhulát. Ezután nem sokkal hagyta el a palotát Sziddhártha,
hogy megismerkedjen a valósággal.
Szuddhódama király az ifjú herceget a külvilágtól teljesen elzárva nevelte palotájában
és díszkertjeiben. Az istenek azonban keresztülhúzták az apa számítását, és
amint fia három egymást követő alkalommal kiment a díszkertbe, megtapasztalta
a valódi élet szörnyűségeit: először egy botra támaszkodó aggastyánnal találkozott,
majd egy beteggel, végül egy halottal, akit épp a temetőbe vittek. A kocsis
mondta el neki, hogy senki sem kerülheti el a betegséget, az öregséget és a
halált. Végül, az utolsó kimenetelekor, megpillantott egy nyugodt és derűs kolduló
szerzetest, és ez megvigasztalta, hiszen megértette, hogy a vallás képes gyógyírt
adni az emberi lét nyomorúságára.
2. Távozás a palotából
Az istenek az
éjszaka kellős közepén felébresztették Sziddhárthát, aki ekkor lovászát, Csandakát
szólítva nyeregbe pattant, és miután az istenek az egész városra álmot küldtek,
kijutott a délnyugati kapun. Kapilavasztutól tíz mérföldre megállt, kardjával
levágta a haját, ruhát cserélt egy vadásszal, és Csandakát lovastul visszaküldte
a királyhoz. Megállásakor elbocsátotta az istenek csoportját, így ettől kezdve
semmilyen szerepet nem játszottak legendás életében; a célját saját erejéből
érte el, nem természetfeletti segítséggel.
Vándor aszkétává válva, Gautama (ez családja neve a Szakják törzsében) Vaisáli
felé indult, ahonnan Áráda Káláma mester tanításait gyorsan elsajátítva Rádzsagrihába
ment. A fiatal aszkétától lenyűgözött Bimbiszára király felajánlotta neki fele
királyságát, de ő visszautasította, és egy másik mester, Udraka tanítványa lett.
Végül elégedetlenül hagyta ott tanítómesterét és öt tanítvánnyal a nyomában
Gajá felé indult. Filozófiai és jóga-tanulmányai egy esztendeig tartottak.
Gajá közelében egy csöndes helyen letelepedve hat éven át a legszigorúbb önsanyargatásnak
vetette alá magát. Mozdulatlanul, majdnem csontvázra fogyva, végül már olyan
lett, mintha porból volna. E szörnyű vezeklés következtében kapta a Szákjamuni
címet ("a Szákják aszkétája"). Amikor elérte az önsanyargatás legvégső
határát, és életerejének csupán ezredrésze maradt, megértette, az aszkézis,
mint a megszabadulás eszköze fölösleges, és úgy határozott, abbahagyja a böjtöt.
Ettől fogva a jövendő Buddha megtanulta az aszketikus eljárásokat, ahogyan a
filozófiát és a jógát, éppúgy, ahogy megismerte a hercegi élet minden kéjét,
mielőtt lemondott volna a világról.
Amikor Gautama egy jámbor asszonytól elfogadott egy kis rizst, öt tanítványa
elhagyta, és Benáreszbe ment. Szákjamuni pedig az ételtől csodálatosan erőre
kapva egy liget felé indult, kiválasztott egy pippal fát (Ficus religiosa),
és letelepedett a tövébe, elszántan arra, hogy onnét föl nem kel, amíg a megvilágosodást
el nem éri.
Mielőtt azonban meditációjába merült volna, el kellett szenvednie Mára, a "Halál"
támadását. Ez az isten ugyanis rájött, hogy az üdvösség azonnali felfedezése
a születések, halálok és újjászületések örök körforgásának megállításával véget
vetne birodalmának. A támadást démonok, kísértetek és szörnyek borzalmas serege
hajtotta végre, de a herceg köré előző érdemei és "barátságos hozzáállása"
védőgyűrűt emeltek, így rendíthetetlen maradt minden kísértéssel és bájjal szemben.
A legyőzött Mára naplemente előtt visszavonult.
3. A megvilágosodás
A "Halál"
legyőzése után Szákjamuni már minden szellemi erejét a szenvedéstől való megszabadulásra
összpontosíthatta.
Az első virrasztáskor bejárta a meditáció négy állomását, amely lehetővé tette
számára, hogy átfogja a világok teljességét és örök sorukat, vagyis a születéseknek,
haláloknak és újjászületéseknek a karma irányította körforgását. A második virrasztás
alkotta a bódhit, az Ébredést, mert megragadta azt a törvényt, amely lehetővé
teszi születések és újjászületések e pokoli körforgását, ez az úgynevezett tizenkét
"kölcsönös függésben lévő létrehozás" törvénye, ugyanakkor pedig felfedezte
e "létrehozások" megállításának szükséges feltételeit. Ettől kezdve
rendelkezett a négy "Nemes Igazsággal": buddha lett, megvilágosodott,
abban a pillanatban, amint felkelt a nap.
Ő maga, mikor elérte a bódhit, először megrettent a felfedezés mélységétől,
és a következőket mondotta:
Felfedtem így
hát ezt a tételt,
mélységeset, nehezen érthetőt,
e nehezen felfedezhetőt,
megbékéltetőt, fenségeset,
vitathatatlant
s rejtelmeset,
a bölcsek által érthetőt.
Gyönyöröket
keres viszont e nemzedék.
Gyönyörökben leli kedvét.
Gyönyörökben vigadozik.
Ennek a nemzedéknek,
amely csupán
gyönyöröket keres, gyönyörökben leli kedvét,
s gyönyörökben vigadozik,
ilyen tételek nehezen érthetőek,
például az, hogy
"valamitől való függőség",
"a következmények összekapcsolása",
s ilyen tételnek megértése is igen nehéz, hogy
"minden szankhára feloldása",
"minden upadhi lerázása",
"vágykioltás, virága, niródha, nibbána".
Ha pedig én
a Tant hirdetem,
s engem nem fognak érteni,
ez számomra csak gyötrelem,
ezzel botrányt teremtenék.
Mit én nehezen értem el,
közölni azt mindhasztalan.
A kéjnek s dühnek rabjai
e Tant nehezen értenék.
(MN. XXVI. A nemes célkitűzés szutta)
Buddha hét hétig időzött a "Megvilágosodás pihenőjén". Ekkor megint elszenvedte Mára támadását, melyet sikeresen visszavert. Ezután Benáreszbe ment, itt "isteni szemével" megpillantotta öt tanítványát, akik elhagyták. Egy remetetanyán lelt rájuk, és felfedte előttük a négy "Nemes Igazságot", a Dhammát.
A Dhamma foglalata:
1
Íme
a szenvedés:
A születés is szenvedés.
A vénség is szenvedés.
A halál is szenvedés.
A bánkódás, a zokogás, a vergődés s a levertség megint csak szenvedés.
S az is csak
szenvedés,
hogy amire vágyunk,
azt meg nem találjuk.
Összefoglalva: a tapadásnak ötféle tévalkateleme: szenvedés
2
A
szenvedés eredete a szomj.
Ez az a szomjúság,
mely folyton-folyt újraéledő,
mit kísér a gyönyör szenvedélye,
mely itt is, ott is fel-feltör;
nevezetesen a kéjnek szomja, a létnek szomja s a nemlétnek szomja.
3
A
szenvedés megszűntetéséhez a szomjmegszűntetés juttat el.
Ez pedig a szomjnak maradéktalan kioltását jelenti; annak elhagyását, elhárítását,
tőle való szabadulást, vonzköréből kiszakadást.
4
A
szenvedés megszűntetéséhez vezető út a nemes nyolcas ösvény; nevezetesen
a helyes hit,
a helyes elhatározás,
a helyes beszéd,
a helyes cselekvés,
a helyes életmód,
a helyes igyekezet,
a helyes vizsgálódás,
a helyes elmélyülés.
(MN. CXLI. 249-252. Az igazság feltárása szutta)
Ez az első
tanítás jelentette "a Tan kerekének megforgatását". Az öt tanítvány
megtért és szentté vált. Kevéssel ezután történt egy benáreszi bankár fiának
csatlakozása, melyet más családtagoké is követett. A Közösség hamarosan 60 szerzetest
számlált, és Buddha egyesével küldte őket prédikálni az országban, ő maga Uruvilvá
felé indult, ahol egy sor csoda segítségével sikerült megtérítenie a három Kasjapa
fivért, az Agni istent tisztelő bráhmanokat. Ezután a megtérések sokasodtak,
majd a Megvilágosodott apja és többi családtagja is elfogadta tanításait. Köztük
voltak unokaöccsei, Ánanda, legfőbb "szolgáló tanítványa" és Dévadatta,
aki hamarosan vetélytársává vált.
Amikor Buddha megtudta, hogy apja súlyos beteg, újból elment hozzá, és eljuttatta
a szentségig. A megözvegyült királyné arra kérte nevelt fiát, vegye fel a közösségbe.
Ezt ugyan a herceg visszautasította, de mostohaanyja hercegnők kíséretében,
akik mind apácák akartak lenni, Vaisálíg követte. Ánandának köszönhetően végül
bekerülhettek a közösségbe, de szerzetesnőként szigorúbb szabályoknak kellett
megfelelniük, mint a szerzeteseknek.
Bódhi az egyes tanítványai által elkövetett csodák következtében szót emelt a természetfeletti képességek fitogtatása ellen; mindeközben a "hat mesterrel", vetélytársaival szemben folytatott küzdelem során ő maga is kénytelen volt végrehajtani legnagyobb csodáit: hol óriási mangófát sarjasztott, hol szivárványon sétált, hol a végtelenségig megsokszorozta képmását, vagy három hónapot töltött Indra egében, hogy anyjának prédikáljon. A sikerére féltékeny mesterek rágalmakkal próbálták hitelét rontani, de mindhiába. Az eredmény csupán annyi lett, hogy az igazi mester elhagyta Kausámbit, és az ezen felháborodott világiak megtagadták az alamizsnát azoktól a szerzetesektől, akik távozását okozták, így az elégedetlenkedők kénytelenek voltak beadni a derekukat.
4. Dévadatta lázadása
Az esős évszakokban
Buddha a városok közelében lévő vihárákban ("kolostorokban") prédikált.
Az év többi részében pedig legközelebbi tanítványaitól kísérve ide-oda utazgatott
az országban, a Jó Törvényt hirdetve. Tekintélye messze túlterjedt azon a földön,
ahol prédikált.
Amikor 72 éves lett, féltékeny unokafivére, Dévadatta arra kérte, adja át neki
a Közösség irányítását. Amikor elutasító választ kapott, megpróbálta meggyilkolni
a Mestert; először bérgyilkosokkal, majd egy sziklával akarta agyonüttetni vagy
egy veszedelmes elefántot küldött ellene. Kísérletei azonban rendre kudarcot
vallottak, így nem látván más kiutat, egy csoport szerzetessel egyházszakadást
idézett elő, radikálisabb aszkézist hirdetve. Végül azonban sikerült visszatéríteni
az eltévelyedetteket, a lázadót pedig elevenen nyelte el a Pokol.
5. A parinirvána
I.e. 478-ban, az esős évszakban Buddha Ánanda kíséretében a "Bambusz-faluban" (Vénugráma) telepedett le, ahol súlyos vérhast kapott. Szerencsésen túlélte a válságos helyzetet, és unokaöccse örvendezett, hisz nem halt meg anélkül, hogy utasításait a Közösségre ne hagyná. A Tanító azonban megnyugtatta kísérőjét:
Ugyan mit vár még tőlem, Ánanda, a Szangha? Feltártam én, Ánanda, a Tant, s nincs benne semmi visszatartott és nem-visszatartott. Nincs tehát, Ánanda, a Tathágata kezében olyasmi, amit a markában szorongat. (DN. II. 127.)
Az idős mester arra kérte tanítványát, hogy gyűjtse össze a Vaisáléban lévő valamennyi szerzetest, és a következő szavakat intézte híveihez:
Az én művem
már megérett.
Életem végéhez értem.
Tőletek most elszakadva,
önmenedékembe térek.
Ti, bhikkhuk,
buzgók legyetek.
Tudatosan, erényesen
s elmélyülten vizsgáljátok,
s őrizzétek lelketeket.
A Tanban s a
fegyelemben
aki hűségesen kitart,
szabadul a szamszárától,
és legyőz minden szenvedést.
(DN. III. 152.)
Az összejövetel
után Buddha és Ánanda Pávába mentek, ahol Csunda, a kovács meghívta őket vacsorára,
"vadkancsemegére" (disznóhús vagy valamilyen gomba, amit a disznók
nagyon szeretnek).
Ez az étel véres hasmenést okozott, láthatólag ugyanaz a betegség tért vissza,
amiből a Megvilágosodott épphogy felépült. Mégis felkerekedett, Kuszingara,
a mallák fővárosa felé, és a keserves gyalogúttól elcsigázva útközben lefeküdt
a jobb oldalára két fa között, egy ligetben, arccal nyugat felé, fejjel északnak,
bal lábát a jobb mellett kinyújtóztatva. Társa zokogásban tört ki, a haldokló
azonban vigasztalta: Elég, Ánanda; hagyd abba a szomorkodást és a siránkozást…
Hogyan gondolhatnád, hogy aki megszületett, nem hal meg? Ez teljességgel lehetetlen
dolog.
A halálos beteg
még utoljára összehívta a híveket, és megkérdezte, van-e még kételyük a Törvény
és a Tan tekintetében. Mindenki hallgatott. Ekkor elhangzottak utolsó szavai:
Hozzátok fordulok, ó, kolduló szerzetesek: a múlandóság a dolgok törvénye, lankadatlanul
törekedjetek! Végül, amikor éjszaka harmadszor és utoljára felébredt, végigjárta
a meditáció négy állomását, majd elhunyt kárttika hónap teleholdjának éjszakáján,
i.e. 478 novemberében.
A mallák hét napon át fejezték ki tiszteletüket zenével és tánccal a kelmébe
burkolt és olajosteknőbe fektetett elhunyt előtt. Mielőtt a testét egy illatos
fából készült máglyán elégették volna, azt mondják, körbevitték Kusingarába.
A tüzet azonban nem lehetett fellobbantani, míg meg nem érkezett a tanítványa
Mahákásjapa. Mivel ő lett a Közösség vezetője, legalább a hamvasztásnál jelen
kellett lennie. A hagyomány szerint Buddha lába kinyúlt a koporsóból, hogy a
nagy utód a homlokához érintve megtisztelhesse, ekkor a láng magától fellobbant.
A megmaradt testereklyéket a kegyeletet ápoló hívek nyolc részre osztották szét
egymás között, és azok a városok kapták őket, ahol Buddha életének egy-egy jelentős
eseménye történt.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Glasenapp, Helmut
von: Az öt világvallás, Gondolat-Tálentum, 1993.
Buddhista lexikon (szakszerkesztő: dr. Hetényi Ernő), Trivium Kiadó
Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története II., Osiris Kiadó- Budapest,
1995.
Téchy Olivér: Buddha, Gondolat-Budapest, 1986.
