Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Csongor Barnabás: Szerelmi élet a régi Kínában
In: Fejezetek a szexualitás történetéből. Szerkesztette Oláh Tamás. Gondolat Kiadó, Budapest 1986, 66-75.

Hogy a szerelem felfogása dolgában mennyire különbözött a régi kínai világ Európától, azt talán ez szemlélteti legjobban: a hagyományos kínai hitvilágban a szerelemnek nem volt istene! Kínai Erósz, Ámor, Cupido nincsen! S amikor száz-egynéhány éve Kína és Európa kapcsolatainak bővülése során kezdték rendszeresen összehasonlítani egymással a két kultúra szó- és fogalomkincsét, a szerelem fogalmának megnevezésére nem akadt a kínai nyelvben megfelelőbb szó, mint az, amelyet az észak-kínaiban ainak ejtenek, s amelynek szerelem, szeretet jelentései mögött az alapjelentés valami olyasmi, hogy sajnál, irigyel valakitől valamit vagy valakit.

Tanulságos a szép fogalmának kínai megfelelője is. Ennek jelölésére leginkább az a mai észak-kínaiban hao ejtésű szó szolgál, amelynek írásjegye egy nő és egy gyermek rajzolatából áll, eredetileg tehát az a gondolattársítás állhatott mögötte, hogy szép (azaz értékes, megbecsülendő) nő, aki gyermeket (képes) hoz(ni) a világra. Még egy - utolsó - nyelvi példa: mej zsen, a kínai írásbeliség legrégibb emlékeitől kezdve egyaránt jelenthet szép nőt, kurtizánt és - egyebek között - eszményi uralkodót.

A szerelemmel, az udvarlással és a házassággal kapcsolatos szokásokról a legrégibb tudósításokat a Dalok Könyve, ez az i. e. I. évezredben keletkezett lírai antológia őrizte meg. Az ebben ránk maradt dalok egy csoportjának elemzéséből rekonstruálta Marcel Granet francia sinológus a falusi ifjak és lányok hajdani csapatos tavaszi és nyári együtt-tanyázásait. Ezek során nagy együttes táncokkal és éneklésekkel fejezték ki túláradó életkedvüket, ébresztgették egymásban a hajlandóságot, s kerestek maguknak párt. ősszel aztán azok, akik egymásra találtak, egybekeltek.

Abban az időben - amint a Dalok Könyvéből kitetszik - a kínai földművelők élete minden évben két, egymástól élesen elváló szakaszra tagolódott. Tavasztól őszig, a mezei munkák idején kint laktak a földeken nagy, több családot is magukba fogadó kunyhókban, télire pedig a családok szétváltak, s ki-ki hazaköltözött a saját házába, a faluba, ott bezárkózott, hogy elő se jöjjön tavaszig. A cselekvésnek és a nyugalomnak, a világosságnak és a sötétségnek ez a szabályos ritmusváltakozása lett aztán az alapja a régi kínai gondolkodás egyik elemi kategóriájának, a jin-jang kettősségnek. E két szó - a jin és a jang - alapjelentése: északi lejtő; folyó déli partja, illetőleg déli lejtő; folyó északi partja, azaz a legtermékenyebb, illetőleg a legkevésbé termékeny földek.

A jin-jang ellentétpár a hagyományos kínai gondolkodásban aztán fölvette a sötét és a világos, a hideg és a meleg, a száraz és a nedves, a passzív és az aktív, a férfi és a nő stb. jelentést is, és már az i. e. 1. évezredben megszületett az az elképzelés, hogy a világ minden jelenségének alapja e két princípiumnak a mozgása, egymással való harca, egymásba való átalakulása. E felfogás szerint az eszményi állapot e két princípium egyensúlya, emberi magatartásban és államvezetésben egyaránt.

Mivel a jin-jang ellentétpár bizonyos összefüggésekben a férfi-nő kettősségét is jelenti, a két princípium egyensúlyáról mint eszményi állapotról vallott elképzelés azt a hitet keltette több európai sinológusban, hogy ez a nemek valamiféle egyenlőségét is kifejezi. Erről azonban nincsen szó. Nem is lehet, mert a régi kínai társadalom patriarchális volt, azaz az idősebbek, ezen belül pedig főként az apák, a nagyapák és a dédapák megfellebbezhetetlen tekintélyén nyugodott. A leányok férjhezmenetelükkel átkerültek férjük családjába, az ősöknek a férfiak mutatták be a család fennmaradását és boldogulását biztosító áldozatokat; a nők ezt csak végszükség esetén végezhették. Mivel ilyen módon a leánygyermek nem jelentett különösebb előnyt a család fennmaradása szempontjából, a leányt kevésre becsülték, olyannyira, hogy ínség idején egészen a mi századunkig szokásban volt, hogy a leánycsecsemőket vízbe fojtották.

E gyermekgyilkosságokért senkit sem vontak felelősségre, mert a szülőknek vagy a legidősebb családtagnak a több nemzedéket magában foglaló nagycsaládban teljhatalma volt gyermeke, sőt minden leszármazottja élete és halála fölött. Ez a hatalom független volt a leszármazott életkorától: a hetvenéves nagyapa ugyanúgy parancsolt ötvenéves fiának, mint harmincéves unokájának vagy akár a dédunokáinak. A család feje mindig a legidősebb nemzedék képviselője, a nagyapa, a dédapa vagy annak özvegye volt.

Sokszor kegyetlennek látszó korlátai ellenére a régi kínai nagycsalád egyúttal az egyes ember számára az egyetlen biztos támaszt, hátteret jelentette a társadalomban. A családnak mindenkor minden tagján feltétel nélkül segítenie kellett, bármi történt is vele, vagy bármit követett is el. A család­nak mint intézménynek nélkülözhetetlen volta különben egy számunkra talán furcsának látszó jelenségből is kitűnik: a császári hárem eunuchjainak családalapítási igyekezetéből. A császári hárem őreit gyermekkorukban herélték ki, és adták el a császári udvarnak. Mivel családjukból kiszakadva csak uruktól, a császártól függtek, nemegyszer hasznos eszköznek, ellensúlynak bizonyultak az uralkodó számára az arisztokrata nagycsaládok, nemzetségek hatalmi marakodásai közepette. Ebben a helyzetben az eunuchok olykor igen magas pozíciókba emelkedtek - a XV. században például Cseng Ho eunuch parancsnoksága alatt kínai hajók a déli tengerek országait felderítő útjukon egészen Afrikáig eljutottak -, s ilyenkor aztán, hogy támaszt szerezzenek maguknak öregkorukra, családot alapítottak, azaz fiú­gyermekeket fogadtak örökbe. Az ilyen fiú a kínai szokás szerint a legközelebbi férfi rokonnak, rendszerint a fivérnek a fia volt.

Érzelmeket nyilvánítani ebben az öregek uralta világban egyetlen esetben illett, de akkor kötelező volt: a szülő és a nagyszülő elvesztését a temetésen hangos jajveszékeléssel kellett meggyászolni.

Ebben a patriarchális világban a szerelemnek nemigen volt helye. Ahá­zasság a család ügye volt, a szülők gyermekük jövendőbelijét rendszerint már gyermekkorában kiszemelték, nemegyszer már akkor házukba fogad­ták, különben a fiatalok - szokás szerint - házasságkötésükkor láthatták egymást először. A frigyet valakinek - rendszerint egy hivatásos házasság­szerző asszonynak - közvetítenie kellett a két család között. A családnév azonos volta - a nemzetségi társadalom emlékeként - abszolút házassági akadályt jelentett, úgyszintén a nemzedéknyi időt kitevő korkülönbség. E tilalmakat végleg csak az 1950. évi házassági törvény szüntette meg. A házasságot formálisan a vőlegény szülei, illetve az Ég és a Föld előtt végrehajtott kilenc leborulással kötötték meg, utána a fiatal párt a nászszobába kísérték. Ha a családban nem volt fiúgyermek, igyekeztek vőt fogadni, rendszerint egy családjától elszakadt fiatalembert, aki fölvette menyasszonya családnevét, s a család törvényes folytatója lett.

A házasság célja a fiú utódról való gondoskodás volt, utódé, aki áldozni tud majd az ősöknek, s ezzel biztosítja a család fennmaradását. Ezért ha a fenti módon összehozott törvényes házasságból nem született fiú, a férj ágyasokat vehetett házába. Ezekre formálisan szintén házasságszerző révén tehetett szert, a gyakorlatban azonban az ágyasok vásárolt rabnők, szolgá­lók voltak. A fiút szülő ágyas helyzete a családban veszélyeztethette a törvényes, a főfeleség helyzetét. Ebből kellemetlen bonyodalmak származ­hattak a család életében, ezért a meddőn maradt főfeleség legtöbbször előrelátóan maga adta oda ágyasul férjének valamelyik szolgálóját.

A nők szigorú elzártságban és felügyelet alatt éltek. A családon belül az egy fedél alatt élő sógoroknak és sógornőknek nem volt szabad egymással szót váltaniuk, még kevésbé megérinteniük egymást. Tisztességes nő felügyelet, kíséret nélkül nem hagyhatta el otthonát. Ez utóbbi alól egyetlen kivétel volt, a tavaszünnep. Az otthon ülést volt hivatva biztosítani a lábelkötés szokása is: erről az i. sz. X. századtól kezdve tudunk. Zsenge gyermek koruktól a leánygyermekek lábfejét erős pólyával összeszorították úgy, hogy az ujjaik a nagyujjak kivételével a talpuk alá lettek hajlítva. Az aranylótusznak becézett, olykor 10 centiméternél is rövidebb, elnyomorított lábak különben nagy vonzerővel hatottak a férfiakra: ha Európában a férfi szerelmes közeledése a szeretett nő kezének megfogásával kezdődött, Kínában - nemegyszer - a lábával!

Érdekes, hogy a Kínát 1644-ben meghódító mandzsu császárok, akik minden eszközzel igyekeztek megtartani népük művelődési önállóságát, mandzsu nők számára megtiltották a lábelkötést! Századunk húszas éveiben a Kínai Köztársaság kormánya a lábelkötést - mint barbár és egészségtelen szokást - betiltotta. Az ötvenes években a Kínai Népköztársaságban már csak elvétve lehetett látni egy-egy elkötött lábú idős asszonyt.

Erényes nő csak egy férfit ismerhetett, özvegyeknek nem illett újra férjhez menniük. Ezek az erényes özvegyek erkölcsi példaképpé váltak, emléküket a császárság még a múlt század végén is nemegyszer diadalívszerű emlékművekkel örökítette meg. A házasságtörő nőt férje büntetlenül megölhette, ugyanúgy, ahogyan engedetlen gyermekét, hacsak felesége családjának túlzottan hatalmas volta nem tartotta vissza attól.

A mozlimok háreméhez hasonló intézménye Kínában csak a császárnak volt. Főfeleségén, a császárnén kívül több száz ágyasa volt. Ezek számos rangosztályba sorolódtak, s paloták sokaságában eunuchok és szolgálók őrizték és szolgálták ki őket. Az illetékes hivatalnokok minden évben új lányokat soroztak be a hárembe, a birodalom legszebbjeit, de közülük igen kevésnek adatott meg, hogy egész életében akár meg is láthassa egyszer a császárt. Ennek a jórészt reménytelen magánosságra ítélt nőseregnek az életében csak akkor állhatott be változás, ha a birodalmat valami elemi csapás vagy külső támadás, esetleg lázadás fenyegette. A közhit szerint ugyanis a világ rendje, egyensúlya a császár viselkedésétől függött, ezért ilyenkor a császár viselkedésére ügyelő hivatalnokok szokás szerint felszólították az uralkodót, hogy ezentúl töltsön kevesebb időt a háremben, s ezzel korlátozza, szorítsa vissza a jin elem túlságos befolyását. Ilyenkor a császár néha százával adta férjhez háreme érintetlen hölgyeit katonáihoz. Gyakran e hölgyek közül kerültek ki Kína hatalmas szomszédai - a hunok, ázsiai avarok, türkök, tibetiek és egyéb népek - fejedelmeinek feleségei is, ha a császári politika jónak látta a velük való szövetséget rokoni kapcsolatokkal is szorosabbra fűzni.

A prostituáltak a régi Kínában vagy az olyan szegény családok lányai közül kerültek ki, amelyek gyermeküket kicsiny korukban voltak kénytele­nek eladni, illetve halálra vagy jogfosztottságra ítélt hivatalnokok családjának nőtagjai közül, akiket mintegy mellékbüntetésként eladtak a bordé­lyoknak. E nők helyzete, társadalmi szerepe hasonlított a görög hetérákéhoz. A nemi életben való jártasságukon kívül ének-, zene- és táncművészetükkel, sőt néha irodalmi műveltségükkel, netalán saját költői műveikkel szórakoztatták vendégeiket. Némelyek közülük egy-egy nagyúr ágyasává váltak, s ha fiút szültek neki, rangban, helyzetben egyenrangúak lehettek a főf eleséggel.

Mindezek alapján alighanem érthető, hogy Kínában nem létezett olyan értelemben önálló nemi erkölcs, mint a keresztény Európában. A konfucianizmus felfogása szerint az erkölcsös magatartás két alapfeltétele a szülőknek, az idősebbeknek, a feljebbvalóknak való feltétlen engedelmesség és a mértéktartás volt. A házasságtörés - amelyet helyzetükből következőleg csak asszonyok követhettek el - az engedelmesség elleni, a mértéktelen kicsapongás pedig a mértékletesség elleni bűnnek számított.

A hagyományos kínai orvostudomány a maga módszereivel ugyanolyan alaposan foglalkozott a nemi élet technikájával és problémáival, mint a gyógyítás más területeivel, ám nőbetegét az orvos nem érinthette meg, sőt nem is láthatta: a beteg asszony az ágya függönyei közül kinyújtott egy elefántcsont szobrocskát, azon jelölve meg, hogy testének mely részét fájlalja, és csuklóját kendőbe burkolta, ha érverését az orvos ki akarta tapintani.

A nemiségnek, azon belül is a férfierőnek különös szerep jutott bizonyos mágikus hiedelmekben és praktikákban, amelyek az életet voltak hivatva meghosszabbítani, sőt akár a testi halhatatlanságot is megszerezni, vagy az üdvösséget elnyerni. E hiedelmek olykor a cél érdekében teljes önmegtar­tóztatást írtak elő - ezt különösen a buddhizmus hirdette -, olykor pedig bonyolult szerelmi technikát javasoltak, amelynek célja az volt, hogy hitük szerint visszatartsák, illetőleg visszanyerjék a férfimagot, azaz az éltető jang elemet. A buddhista szerzeteseknek teljes önmegtartóztatást kellett fogadniuk. Hogy ezt nem mindig vették komolyan, az abból valószínűsíthető, hogy számos család házi törvényei megtiltották az asszonyoknak a buddhista szerzetesekkel való érintkezést, kegyhelyek fölkeresését és hasonlókat.

A homoszexualitás az uralkodó körökben ismeretes volt; tilalmak - ha családfő férfiakról volt szó - nem korlátozták. Partnerül elsősorban a női szerepeket játszó színészfiúk kínálkoztak.

A női szépség első leírása a Dalok Könyvében található: „Keze akár a zsenge csorbóka, bőre mint a fagyott zsír, nyaka akár a bogáré, a fogai dinnyemagvak, a homloka kabócáé, szemöldöke lepke csápja” -olvashatjuk egy előkelő ifjú hölgyről az 57. dalban. E hasonlatok értéke számunkra nehezen érzékelhető már, de az kiderül belőlük, hogy a női szépség e dal szerzője (és nyilván olvasói) számára a kezekben és az arcban összpontosult.

A női test vagy akár az emberi test szépsége Kínában általában sohasem volt tárgya a művészeteknek. Talán ez is az oka annak, hogy a régi Kínában a szobrászat mint művészet - a kultikus célú szobrok létrehozásán kívül - ismeretlen volt. A későbbi költészetben olykor felbukkanó, szerelmesnek vagy még inkább erotikusnak nevezhető tárgyú versek a szeretett nőnek sohasem a testét írják le, hanem a ruháját, legfeljebb arca néhány vonását, azt sem egyénítve, hanem a hagyomány megszentelte közhelyekkel. A testnek mint művészi témának föl nem ismerése nem valamiféle, a keresztényihez hasonló aszketikus hajlandóságból ered, hanem magának az ember jelentéktelenségének tudatából, az emberi egyéniség értékének nem ismeré­séből.

Mindezek alapján érthető, hogy a világirodalom örök értékei közé tartozó klasszikus kínai költészetben nemigen találunk szerelmes verseket. Az elbeszélő irodalomban azonban már a VII-VIII. századtól kezdve felbukkan­nak szerelmes történetek. Ezekben az az újdonság, hogy valamennyi a szabad párválasztás körül bonyolódik: hol elítélően - a hősnőről kiderül, hogy gonosz rókatündér vagy kísértet -, hol helyeslően, de a történet végén rendszerint szülői jóváhagyással. E történetek évszázadokon át tovább élnek, új meg új szerzők kezén csiszolódnak, nem egyből közülük színjáték is íródik, s tárgyuk fejlődése, változása némi bepillantást enged a szerelemről vallott nézetek változásába is. Például Jüan Csennek, a VIII-IX. század fordulóján élt jeles költőnek Jing-jing története című elbeszélése két, utazás közben egymásra talált fiatal szerelmesnek a históriáját mondja el, művészi hitelességgel ábrázolva az egymásra találás folyamatát. Ám a történet mégsem több erotikus kalandnál, mert a szerelem elmúltával a hős azzal dicsekszik el, hogy milyen ügyesen sikerült megszabadulnia e szerinte veszedel­mes kapcsolatból. Ugyanennek a történetnek három-négyszáz évvel későbbi, A nyugati szoba története címmel ismert színpadi változatai azonban már némi viszontagságok után boldog egymásra találással fejezik be a történetet.

E történetek legtöbbje különben egyetlen - valós - helyzet körül váltakozik: a tehetséges, ám szegény ifjú a fővárosba utazik, hogy hivatali vizsgát tegyen, s ezáltal hivatalhoz jusson. Útközben valahol szerelembe esik, de nem maradhat választottjával, utazik tovább a fővárosba. Távozása után egyedül maradt szerelmét különféle veszedelmek vagy kérők környékezik, de végül az ifjú vőlegény (vagy férj) magas rangú mandarinként visszatér, s boldogságuknak már semmi sem áll útjában. A párválasztás szabadságának motívumán kívül azonban e történetekben a szerelem, a választás egyénítése még legföljebb jelzésszerűen jelenik meg - így a IX-X. században élt Tu Kuang-tingnek A göndörszakállú című elbeszélésében, amelyben egy szolgáló gazdájának egy vendégében fölfedezi a későbbi nagyra hivatott hadvezért, s utána szökik, amikor az elmegy.

E háttér előtt előzmények nélkül, szinte megmagyarázhatatlanul jött létre a XVIII. században Cao Hszüe-csin nagy regénye, A vörös szoba álma, amely Pao-jü és Kék Drágakő szerelmét beszéli el. E műben - kínai viszonyok között egészen rendkívüli módon - világosan elválik egymástól a szerelem, a házasság és a szeretkezés: Pao-jü, a nagyúri ház elkényeztetett fia szolgálóitól magától értetődő módon tanulja meg a szerelem művészetét, s amikor apja és nagyanyja nem szerelmesével házasítja össze, kötelességtudóan rákényszerített feleségével gyermeket nemz. Kék Drágakő iránti szerelme azonban, amelynek rendkívüliségét csodás jelek is megerősítik, mentes minden testiségtől - még egymás kezét se fogják meg! E rendkívüli - és tragikus, mert beteljesületlen - szerelem előzményei valószínűleg a régi, hagyományos kínai értelmiség egyik nagy gondolati vívmányában, az önfeláldozó barátság kultuszában keresendők; a régi Kínában ugyanis a barátság volt az egyetlen szabadon választható emberi kapcsolat.

Hogy a régi erkölcs maradványai Kínában szinte máig mennyi gondot okozhatnak e tekintetben is, a következőkből is kiderül: a Kínai Népköztársaság megalakulása után hozott második törvény - a földreform után - a házasságkötés szabadságáról intézkedett. S hogy e törvény ne maradjon írott malaszt, ma Kínában az ifjú párnak az anyakönyvvezető előtt el kell mondania megismerkedésük történetét.