Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Szepesi
Attila
A barlang, a cseresznyevirág, a szent hegy és a zöld szél
Forrás:
Magyar Szemle, 2003. február
http://www.net.hu/magyarszemle/archivum/aktualis/szepesi.html
Zápor veri a
mezőt, a görbe fák lombja elkeveredik a venyige füstjével, a ködben groteszk
árnyék halad a távoli dombon - pontosan nem tudható, férfié vagy asszonyé-e
-, odafönn vadludak szállnak, a háttérben pedig mozdulatlan opál-tükör a tenger.
Néhány jellemző és hangulatfelidéző motívum a nagy japán festő, Ando Hiroshige
képeiről. Említhettem volna a virágzó cseresznyefákat, a kiszáradó cserjék mögött
felrémlő, havas Fudzsijámát vagy az ág hegyében hintázó cinegéket, tán a tavon
billegő csónakot, melyet csáklyával lök tova imbolygó gazdája. Tulajdonképpen
mindegy, mit emelek ki e tüneményes metszetek-ábrázolta világ fragmentumai közül.
Mind egyenértékű a többivel. A szent hegy és a virág lepergő szirma. A kiszáradt
sás, a remeték barlangja, a gésa sárga napernyője vagy a tengeren billegő vitorlás.
Nem a motívumoktól kapják ezek az összetéveszthetetlen képek az atmoszférájukat,
hanem épp attól, ami bennük láthatatlan. A levegőjüktől. Attól a közegtől, ami
itt egészen más, mint az európai mesterek művein. Mintha más bolygón járnánk.
Idegen csillagon, ahol a körvonalak erősek, és a kontúrokat nem rezegteti álomivá
a levegőben feloldott pára. És sem az emberalakokat nem követi, sem a fákat
nem karéjozza esendőségük örökös emlékeztetője, az árnyék.
Ando Hiroshige, a neves japán fametsző-triász legifjabbika 1797-ben született Edóban, a későbbi Tokióban. Ahogy idősebb kortársai, Kitagawa Utamaro és Katsushika Hokusai, ő is a japán grafika hatalmas tradíciójából merített. A művészet és a mesterség még nem szakadt ketté Japánban a 18-19. század fordulója táján. Ki-ki maga keveri a festéket, élesíti a metszőkést és készíti a dúcokat, melyekbe műveit bevési. Mert az említett három művész mindenekelőtt metszeteiről vált híressé, azokról a fába vagy linóba mélyített képekről, melyek őrzik a sok száz esztendős keleti hagyományt, ám futó árnyékként az európai művészet tán legnagyobb leleménye, a perspektívaábrázolás is megérintette őket.
Az egyéniség jelentősége elhanyagolható. Téma és módszer közkincs. Mindenki onnan merít, ahonnan tud, ahonnan érdemes. A művet jól meg kell csinálni, ez a lényeg. És a legkülönösebb az ebben az antik tradícióval átitatott szisztémában, hogy - miközben fütyül olyan, később agyonfavorizált "modern dolgokra", mint az egyéni látásmód, a karakter, a műhely védjegye - a mesterek művei, így az Ando Hiroshige keze alól kikerülő remeklések is, az idő múlásával egyre karakterisztikusabbak, egyre összetéveszthetetlenebbek lesznek. Ezen persze a korabeli japán művészek nem töprengenek. Ahogy a tradicionális művészek általában nem ezen töprengenek. Eszükbe sem jut, hogy ha túlzásba vinnék az eredetieskedést, vészesen elkezdene a munkájuk a többi eredetieskedőére hasonlítani. Ez számukra nem létező, modern gondolat. Ők dolgoznak, legjobb képességük szerint metszik a fát meg a linót, és szándékuk kizárólag a mű létrehozására, és nem az érdektelen - mivel fiktív - "utókor" megudvarlására irányul. A maguk műhely-leleményeivel értelemszerűen gazdagítják a művészetet, de büszkék rá, hogy egy véget nem érő folyamat részesei, melyből nem kívánnak kiszakadni. Egy pillanatig sem hiszik, hogy velük kezdődne és végződne a história.
A nagy triász legkorosabbikának, Utamarónak a korai metszetei a Yoshiwara bordélynegyed életébe engednek bepillantani. Híres - hat részből álló - sorozata, a Válogatott költemények a szerelemről, részben elpusztult, csak négy lapja maradt fenn. Mondják, nőket ábrázoló, titkos erotikával fűtött műveit - saját leleményeképpen - ezüst- és gyöngyházporral színesítette. A selymek szállnak, a táncosnők libbennek, az ápolt szépségek arca rezzenetlen, de nincs e képeknek az égvilágon semmiféle szociális vonatkozása, rejtett tartalma vagy egyéb hátsó gondolata. Fölösleges mást keresni rajtuk, mint amit a festő bemutat. Illusztrált, sőt írt is színházak számára kabuki-darabokat. Hangulatos életképei halászokat, piaci jeleneteket, különféle mesterembereket és muzsikusokat ábrázolnak. Érzelgősség, szánalom, dicsfény nem férhet e képekhez, ahogy a japán fametszők munkáihoz általában nem. Utamaro későbbi munkái is - a szó európai értelmében - meglehetősen "érzelemszegények".
Tüneményes sorozatain, melyek kagylókat, madarakat vagy épp rovarokat ábrázolnak, minden csupa ragyogás és rebbenés: hullámgyűrű, madártoll és iromba rovarszárny, de nincsen rajtuk semmi édelgés, félálomi áttűnés, semmi antropomorf gondolat. A tenger habja tengerhab, az ág ág, a röpülés helyváltoztatás, a virágszirom lepergése pedig nem a mulandóság jelképe, nem is a természet diadaláé, hanem mindennapi látvány, amihez ha messzi muzsika sejtelme keveredik, az nincs a mester szándéka ellenére, bár különösebben nem is erőlteti az áthallást. Hasonlóképp öregkori sorozatához - ennek Az ezüst világa címet adta -, melynek remeklésein a hó csillogását, szivárványos árnyalatainak vibrálását mutatja meg számolatlan változatban.
Nem sokkal halála előtt, már országszerte becsült mesterként, Utamarónak meggyűlt a baja a hatalommal. Egy 19. századi herceget ábrázoló groteszk és tiszteletlennek ítélt "történelmi művéért" 1804-ben bebörtönözték. A megaláztatás összetörte. Többé nem alkotott, és hamarosan meg is halt…
Hokusai, aki talán a legismertebb a három japán nagy mester közül, és talán benne van a legtöbb - keresetlen - extravagancia, matuzsálemi kort ért meg. Tízezerszám ontotta műveit, melyeket a japánok nem becsültek túl sokra. A közelség, a közös élmény csalóka is lehet, és Hokusai tüneményes hídjai és szent vízesései, a hullámokon vagy a cserjéken túl felmeredő Fudzsijámája mindennapi élménye volt a kortársaknak, akik alighanem úgy tekintettek erre az elátkozott mesterre, ahogy mi mondjuk egy jámbor fotográfusra, aki tud ugyan valamit, ismeri a fényszögek titkát, ám azok a falak és utcák, hidak meg kapuk, melyeket megörökít, életünk napi helyszínei, ezért inkább szokványosak, semmint izgalmasak. Pedig tüneményes tálentum volt ez a humorral is tetézve megáldott festő. Egész élete lázas alkotás és folyamatos tanulás. Ő is, ahogy a többi nagy japán művész, magát élete végéig tanoncnak, inasnak tekinti, aki halad ugyan a látásban meg az ábrázolásban, ám a tökélytől messze van. Azt elérnie sosem lehet, esetleg csak megközelítenie egy-egy szerencsés pillanatban.
"Hatéves koromtól festésre ösztönöz minden, amit látok - írja ősz fejjel. - Ötvenéves koromig számolatlan művet adtam közre, de mindez, továbbá amit hetvenéves koromig összevissza firkáltam, szóra sem érdemes. Csak hetvenhárom éves fejjel kezdtem megérteni valamicskét a természet, a növények, fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből. Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok, és kilencvenéves koromban behatolok a dolgok titkaiba. Százévesen bizonyára elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudáshoz, és mire száztíz leszek, minden, amit alkotok, minden pont és vonal élővé válik majd. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom az ígéretemet. Írtam ezt én, a hajdani Hokusai, hetvenöt éves fejjel is a rajzok vén bolondja." Tiszteletre méltó életprogram, és egy pillanatig se higgyük, hogy a mester ugratásnak szánta volna. Művein sokat bolondozott, ám a tanulásban nem ismert tréfát. Nyolcvankilenc esztendősen hunyt el, akkor, amikor - saját szavaival szólva - épp "behatolni készült a dolgok titkaiba." (Utamaro ötvenhárom, Hiroshige ötvenkét esztendőt élt.)
Hokusait elmarasztalni persze kár volna azért, mintha félbe-szerbe hagyott volna bármit is. Lenyűgöző remeklése például, legismertebb műve, A Fudzsijáma 36 nézetből, a szent hegyet különféle, sokszor egészen bizarr módon mutatja be. Részben az évszakok változása szerint, verőfényben, esőben vagy havazáskor, de az efféle önként kínálkozó metódusoknál bizarrabbakat is alkalmaz. Itt a szálló vadlúdpár alatt, a víz tükrén lebeg a szent vulkán tükörképe. Amott a csónakban ülő horgászok mögött, a zizegő nádas távolában. Újabb remeklésen, mely a görnyedt teherhordót ábrázolja, a távolban ködlik a hegy. Aztán egy bambuszligeten túl. Megint másutt a felcsapó tengerhullám rejti, melyből madarak szállnak a magasba. Amott villám cikázik a több mint háromezer méter magas vulkáni kúp előterében. Újabb képen az ember először nem is látja meg a hegyet. Keresni kell. Két elszánt mester épp hordót fabrikál: egyikük, hatalmas fakalapáccsal a kezében áll a hordó peremén, és szétterpesztett lábai között, a távolban hirtelen megpillantjuk a Fudzsit. A mindenütt jelenvaló szakrális helyek közül is a legszentebbiket. Folytathatnánk. Egyik metszeten a táncoló, szent darvak csoportja mögött dereng a hóborította kúp. Itt napernyők rejtik, amott szirten álló szarvas. Megint másutt a zápor kelmeszerű függönye vagy a rizsföldön tüsténkedő parasztok csoportja.
A szem gondolkodik ezeken a remek képeken, nem a lélek. Maga a látás. A tükröt tartó gésa meg a halászleány ugyanúgy a szem élménye, mint a tengeri kagyló, a pinty vagy a cserebogár: pasztellszínek és fények szőttese. Ritmus és tánc.
Egy esszéjében Eliot azt fejtegeti: mennyire közömbös számára, hogy a régi mesterek hogyan gondolkodtak. Kizárólag az érdekli, mit és hogyan láttak. Bármit jelenítenek is meg, annak legyen illata, miként egy rózsának. "A többi kavargás az örök csend középpontja körül…" Mert a látás több, mint a gondolatok szeszélyes örvénylése. A látvány, a "felület" sokkal mélyebb, mint az imaginárius mélység, ami sötét és formátlan. Valójában csak lehetőség, aminek formát a fény ad…
Meg kell jegyezzük, mert jól szemlélteti a japán művészet folyamatosságát, ám az egyéni lelemények szerepét is, hogy a színezett fametszet a nagy triász korában újnak számít még. Nagyjából fél évszázaddal a működésük előtt kísérletezték ki derék művészek, és fejlesztette azt tökélyre fametszőink atyamestere - a kifejezést itt átvitt értelemben használjuk, hisz személyes kapcsolatuk nem volt -, a nagy rajzoló és festő, a fiatalon, negyvenöt esztendős korában elhunyt Suzuki Harunobu, aki elsőként alkotott - egymás után alkalmazott dúcokkal - több színnel, illetve több tónussal díszített műveket. Korábban csak fekete-fehér metszeteket készítettek a mesterek. Az elsőt még durván akkor, amikor őseink megérkeztek a Kárpát-medencébe.
Az európai piktúra levegője egészen más, mint a kínai művészetből kisarjadt japáné. Amaz a lélek, ez a szellem imaginárius világának ragyogásában áll. A lélek alkalmi és szeszélyes, a szellem egyetemes. Egyik a pillanattal, másik az eternitással viselős. A lélek az egyéniségben, a szellem a személyiségben ölt testet.
A mi festészetünk levegője - és ebben a középkori és a modern művészet alig különbözik egymástól - emlékekkel telített. Szavakkal és álmokkal. Vágyakkal és gyötrelmekkel. Mesékkel, legendákkal és sugalmazásokkal. Keserűség homályával vagy épp ábrándok sűrű szirupjával. Utalásokkal vagy jelképekkel. Semmi sem egészen az, aminek első pillanatban hisszük. Kicsit mindig más, kicsit skizofrén módon meghasadt. Tudni kell "olvasni" a képek vonatkozási rendszerében. Mögéje képzelni az irodalmat.
A japánok vallása, nem is vallása - hiszen a sintoizmus inkább szemléletmód, mint európai értelemben vett vallás -, inkább tehát látás- és gondolkodásmódja, egészen más, mint a miénk. Nem antropomorf. Szent helyei - öreg fák, virágzó bokrok, kapuk, hidak, kövek és tavak, illetve ezek együttesei - szellemmel telítődnek. Ismer kultikus tárgyakat, a tükröt, a kardot, meg ilyen-olyan ékköveket például, de "istenképe" nincs. Az embernél hatalmasabb erőknek, a kamiknak, köztük a napistennőnek, a hold vagy épp a mennydörgés urának semmiféle nyugati értelemben vett attribútuma nincsen. Legendák sora, szentkultusz vagy más hasonló képzetek sem burjánzanak körülöttük. Mégis mindent áthatnak a maguk mozdulatlan és roppant delejével, melyhez földi halandó szeszélye föl nem érhet, ám percről percre részesedik a mirákulumban. Hiszen az élet maga a csodák csodája. A fű, a fa, a fény és a homály, az eget tükröző patak, a futkosó hangya, a kéz tíz ujja és a megcsillanó szempár. És tegyük hozzá, mert a festészet szemponjából nem elhanyagolható: a japánok hitében - néhány iskola egyenesen erre épül - erős gyökerei vannak a színek szimbolikájának.
Ando Hiroshige, akit tán idősebb kortársainál is szorosabb szálak fűztek a tájábrázoláshoz, kezdetben tűzoltóként kereste a kenyerét. Fiatalon ő is aggályok nélkül merített a japán fametszés nagy közös kincsesbányájából, prostituáltakat, harcosokat és színészeket ábrázolnak legkorábbi metszetei, és csak 1820 körül fordult érdeklődése a tájfestés felé. Ő is sok ezer képet alkotott, társaihoz hasonlóan.
Legismertebb sorozatai egyike A keleti tengeri út (a "Tokaido") 53 postaállomása címet viseli. A mű lírája nem a képzeletből ered. A változatos helyszínek ábrázolása topográfiai pontosságú. Ugyanakkor tán egyik elődjénél és kortársánál sem ilyen hangsúlyos a pillanat és az örökkévalóság szembeállítása. Mindez persze ember-léptékű gondolat, hiszen a határt e két princípium között megvonni nem könnyű. Messziről, ha úgy tetszik, az örökkévalóság is mulandósággal, és a pillanatba ékelődő növényi-állati-emberi élet is eternitással átitatott. De ez már a bölcselet, nem a látás világa.
A japánok "vallásában" vagy látásmódjában kulcsfontosságú a teremtett világ fragmentumainak egy-eredetűsége. A sintoista templomban az individuum és az egyetemesség forr össze. Minden, ami van. A föld meg az égitestek, az istenek, az emberek. A halottak is, akik nemcsak voltak, de most is jelenvalók.
A postaállomásokat bemutató képek egyikén (Kanbara) behavazott tájat láthatunk. A kép az ezüst színárnyalataiban fénylik, csak az előtérben mozgó, illetve a mély hóban vánszorgó három alak ruhája tarka: sárga, kék és veres. A táj roppant, acélfényű csendjében minden motívum, ami személytelen, a messzi hegyek, az égbolt, de még a behavazott fák is, az időn-túlisággal viselősek. A három bábszerű emberalak viszont oly esendő és törékeny, mint a hullni készülő falevél. Egy másik, hasonlóképp puritán lapon (Shono) záporban, zúgó szélben haladó négy embert láthatunk. Ernyőjüket, ruhájukat úgy cibálja a vihar, hogy valósággal nekidőlnek a szembeszélnek. A remek kép - mely a mesternek alighenem legismertebb műve - szinte filmszerűen jeleníti meg a mozgást. A mohazöld tónussal jelzett talajon és a szürkés háztetőkön, melyek a távolban ködlenek, minden vibrál, görnyed, száll, imbolyog a csípős szélben.
A sorozat egyik szép lapján (Nihonbashi) halványveres, tán inkább rózsaszín tónusú fahidat láthatunk, melyen groteszk alakok jönnek-mennek. A híd olyan masszívnak hat, mintha ezer évek óta állna, az alakok viszont papírkivágatra emlékeztetnek. Kicsit szögletes, marionett-szerű mozgásuk esetleges. Jönnek és mennek, szót váltanak és terhük alatt görnyednek, ernyőjükkel pipiskednek, vagy épp összeszólalkoznak. Élik a pillanatot, miközben a híd szinte gúnyos türelemmel figyeli hangyanyüzsgésüket. Hasonlóképp a Hakone címet viselő metszethez, melynek helyszíne egy éjszakai hegyoldal, ahol két fáklyás figura és néhány vándor halad a félhomályban. Mögöttük tintakék égbolt, meredek hegyoldal és két görbe faóriás. A földön az éjszaka kékjével átitatott kerek kövek, melyek egyike ezüstfehéren csillámlik, mintha a képen láthatatlan hold csillanna meg a felületén. Az emberalakok egyszerre űzötten és elszántan törtetnek céljuk felé…
Hiroshige későbbi tájképei az idő haladtával egyre színesebbek és színesebbek lesznek. A mester térlátásában pedig úgy válik meghatározóvá az európai perspektíva, hogy egy pillanatra sem fordul el a japán fametszetek hagyományos gravitációs terétől. A kettőt - talán utolsóként e nagy múltú művészetben - sikerült összeötvöznie és egyensúlyban tartania. Némelyik remeklése már a szó európai értelmében vett grafika, színezett rajz. Árnyékokkal, bolyongó felhőkkel és zöld széllel, aminek alig-alig volt nyoma a tradicionális japán fametszeteken.
Talán ezért is mondta példaképének Ando Hiroshigét Van Gogh és Gauguin. Megéreztek valami nagyszerűt e műben, mely mégsem volt számukra olyan távoli és idegen, mint a jóval korábbi japán metszetek. Híd volt két világ, két térszemlélet, a lélek és a szellem gravitációs tere között. A két posztimpresszionista mester kedvenc jelszava volt a "japánkodás". Aligha sejtették, hogy a messzi keleten épp ellenkező folyamat zajlik. És ha tovább él is, mint ahogy mind a mai napig tovább él a fametszés hagyománya, a születő művek már sosem lesznek olyanok, mint valaha voltak. Szakrális terükhöz a profán tér fragmentumai, és az őspillanatig egy-eredetű motívumaik közé a kései civilizáció limlomjai keverednek.
