Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

SZÁZ KÍNAI VERS
Fordította, bevezette és magyarázta Ágner Lajos
Budapest, 1937
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár


A dal hatalma örök,
Mint a Hoang-hó hullámai...
LI TAI-PO


Bevezetés

- A kínai költészetről. -

I.

Az ó-kínai líra értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni azt az időbeli távolságot, amely ezt a lírát a mai kor költészetétől elválasztja. (a Tang-korbeli versek pl. a K. u. VIII-X. századból valók, de a Si-king dalai közt vannak K. e. 1000 - sőt 1500 évvel előbb kelt versek is.) Csodálatos, hogy e távoli idők verseiben mennyi örök emberi szépség van. A lírában azt látjuk, hogy a legtöbb szerelmi dal tárgya a szerelmesek egymás utáni epedése, vagy a kedves hűtlensége. Az érzelmek skálájában a természethez való pietista ragaszkodás, elmerengés a múlton, szerelmi epedés, a bor mámora, filozofikus rezignáció fővonásai az ó-kínai lírai költészetnek. Sajátságos vonása még az is, hogy a szerelmi élet kettősségében az egész dalba foglalt helyzet legtöbbször a női álláspontból van megírva. A megszemélyesítések, hasonlatok és allegóriák szóképeikben mindig szemléletesek és megkapók. Természetesen a kínaiak költői képei vonatkozásaikban mások, mint a nyugati népeké, pl. a nyugati költők dalaiban, szerelmes verseikben gyakran emlegetik a gerlicét, s ez náluk természetes. De a nyugatiaknak furcsán hangzik, mikor hasonló költeményekben a kínai lírikusok a libát és kacsát említik, mert náluk ezek a szelíd madarak az állhatatosság és hűség kifejezői. A jégmadár, mangó madár, a hű szerelem szimbóluma.
A távol Keleten bizonyos vonatkozásaiban még ma is él az ősember vallása, a varázslat hatalmába vetett hit és a természeti jelenségekben lelket látó animizmus ma is alapja a kínai népvallásnak. A kínai történetírás a totemizmus emlékezetét is fenntartotta azzal, hogy a legrégibb uralkodóházakat állatoktól származtatja. Emlékezzünk a Si-king egy áldozati dalára (IV. 3. III.), ebben is ősi totemmisztikus képzetek vannak, melyek a nemzetség eredetét egy állatra, egy fecskemadárra vezetik vissza. Itt a vallás még egészen naiv, ösztönös, erkölcsi szellemiség nélkül, amely csak a Csú-korban (K. e. 1500 körül) ébredezett. A totemizmusból kifejlődött a manizmus, az ősök szellemének tisztelete (Ahnenkult) vetette meg a kínai erkölcstan alapját, melyet a világ elsősorban nagy kifejlesztője Kung-fu-ce (Konfucius) bölcsész nevével hoz kapcsolatba. Az animizmusból és a manizmusból fejlődött ki a kínai államvallás, (Univerzismus). A mennyei birodalom társadalmi rendjéről azt mondhatjuk, hogy legmagasabb fejlődési foka a család maradt. A kínai államszervezet a családi szervezetnek felelt meg élén a császárral (Tien-ce = Ég Ura!) mint családapával. A családban a hiao (pietas filialis), az államban a csung (loyalitás) volt az irányadó.
A teokratikus államban a császár volt a legfőbb pap, tekintélye elsőrangú volt. De a tudósok, írók, művészek is tiszteletben állottak. A legrégibb kínai mondákból kiolvasható, hogy a távol Keleten a nagy művészi erőben nagy varázserőt láttak. Náluk nem a szemlélet tárgya és anyaga: a természet mint objektum a fontos, hanem a forma által kifejezett természeti erő. Az ősember viszonya a természeti erőkhöz nagyon alárendelt volt. A természettel együttérezni tudó keleti ember közvetlenebb és állandóbb kapcsolatban érzi magát az egyetemes érvényű erőkkel. Figyelme közvetlenebbül irányul a dolgok legvégső értelmére, a végtelenségre. A természettel való bensőséges ősi kapcsolat eredménye a keleti ember kozmikus világfelfogása. A keleti emberre azok a jelenségek gyakorolják a legfelemelőbb hatást, amelyekben a őseredeti alkotófolyamat minden zavaró emberi beavatkozástól mentesen jut kifejezésre. A hindu a természet legcsekélyebb részében is jelenlévő természetlélekben (athman) látja ezt az erőt.
A kínaiak a természet életét a mindenben eredetileg meglévő, mert egymásból folyó ellentétes erők (jang és jin) egymáshoz való viszonyában látják (jang és jin - férfi, nő, világosság, sötétség). A jang és jin váltakozásából keletkezik a kozmosz - a keletkezés és múlás törvényszerű folyásában. Ennek Tao a törvénye, a természet titokzatos útja és ereje. A nap és éj körforgásában, a hold változásában, az év folyásában, valamint az élőlények növekedésében és elmúlásában mutatkozik a törvényszerűség folyamata. A Tao a világot teremtő és fenntartó, egyetemes őserő (szellem) és az erkölcs ősi példaképe. A kozmikus világszemléletnek megfelelő művészet jelképes formák alkotására törekszik. A kozmikus felfogású művész u. i. többre értékeli a környező természetet jelentése szerint, mint optikailag. A természet alkotó részei neki nem testiségük szempontjából fontosak, hanem mint a mindenségben (Tao) működő erőket kifejező formák. A barackfával és a fenyőfával azért találkozunk minduntalan a művészetben és költészetben, mert a hosszú élet jelképei. Ugyanazok a daru, a teknősbéka, a denevér is. Az örökké változó és mégis mindig ugyanannak maradó zuhatag a végtelenséget jelenti. A lótusz a tisztaság, a tearózsa a szépség virága. A sárkány a természetben megnyilatkozó alkotóerő, a főnix-madár az ellentétes erő, a negatívum kifejezésére szolgál. Sok költeményben meg a boldog aranykor madaraként emlegetik.
Bizonyos merev modorosság, - az állandó jelzők és kifejezések használatában, - el nem vitatható ezekben az ősrégi kínai versekben. A legyező mindig kerek, minta hold. A könnyek úgy hullanak, mint az esőcseppek, vagy a gyöngyszemek. A nő fülbevalója úgy tündöklik, mint a holdvilág; az asszony fejdísze a jégmadár tollából való. Az ifjú lányka hasonlatos a bambuszsarjhoz, a lányka homloka a kínai jáspishoz (jü), lábacskája a vízililiom bimbójához. Szeretik az állandó számfogalmakat s az égtájak emlegetését, a színpompát, a történeti, s mitológiai vonatkozást, amely körülmény a nyugatinak sok tekintetben megközelíthetetlenné teszi ezt a költészetet. (L. Li Tai-po, Tau Jüan-ming és Tu Fu több versét.)
A kínaiknál a költői alkotóerőt már olyan időkben is megtaláljuk, amelyet alig lehet történetinek nevezni. Már a Su-king (történeti könyvek) lapjai több strófát őriztek meg a K. e. 22-ik századból. A Si-king c. antológia legősibb dalgyűjteményük, amely a hagyomány szerint a K. e. 551-ben született Konfucius bölcsész összeállítása, 305 ősi dalt tartott meg az utókor számára.
A Si-king v. Dalok könyve, az ókori irodalomnak leghitelesebb emléke. Egyes dalok eredetükben a K. e. második évezred közepére, a Csu-dinasztia koráig nyúlnak vissza. Ebből az időből maradt pl. egy dal, amely a birodalom hanyatlása miatt siránkozik; a hunok állandó betörései már Ping-Vang császárt arra kényszerítik, hogy a fővárost Lo-jangba helyezze át; utóbb Nan-king lett a császár székhelye. E dalokat az akkori papkirályok felügyelete alatt gyűjtötték, illetőleg íratták le. Praktikus célja is volt a kormányzat szempontjából, mert ezzel a népénekek a nép hangulatáról is tájékoztatták az uralkodót. Könnyen terjedtek és nemzedékről nemzedékre szállva örökéletet kaptak. Voltak áldozati dalaik, amelyeket a királyi udvarban a vallásos ünnepélyeken énekelték az istenség s ennek földi helytartója, - a király tiszteletére. A Csu-dinasztia után az uralkodóház hatalmának hanyatlásával a dalok gyűjtése és központi terjesztése is abbamaradt.
A Si-king a mai alakjában 305 dalt ölel fel. (K. e. 551-ben született) Konfucius adta ki ezeket a dalokat. A hajdani 3000-ből mindössze annyit tartott érdemesnek arra, hogy az utókor számára lelki épülést nyújtson. Konfucius és iskolájának tekintélye minden időkre biztosította a Dalok könyvének fennmaradását. A Si-kingben vannak: népdalok, ünnepi és áldozati énekek, háborús versek. (pl. a hunok ellen, akik mint bátor, lovas nép állandóan be-betörtek az északi és északnyugati határon), szerelmi dalok, elégikus búcsúzások stb.
Tárgyuk: szerelem, barátság, hűség, hazaszeretet, harc, dicsőség, múlt, a fejedelmek dicsérete, istentisztelet stb. finom átmetszetben az idillikus dalokig. Hangjuk a legváltozatosabb; az u.n. Nan-dalokat orchester zenekíséret mellett adták elő. Az áldozati énekek a Csú-korból maradt klasszikus zene fenntartói. Idők folyamán sok vers el is veszett. Feltűnő, hogy a régi mitikus táncdalokból nem fejlődött dráma; de nem fejlődött eposz sem, mert nem voltak meg a kialakuláshoz szükséges feltételek.
Az irodalomban a kínai dalköltészet második korszakában a Si-king óta, nincs költői hagyomány. Lao-dze és Szün-Gying ritmikus, bölcseleti mondásaik mellett a tulajdonképpeni dal hiányzik. Az újraéledés délről indul meg. Itt egy ditirambikus formában mitológiai vonatkozásokkal telített szabadabb ritmusú költészet született, amely Gyü-Jüan (K. e. 332-295) nevéhez fűződik.
A kínai dalköltészet további folyamán, mely a Han és Tang-dinasztia kora közé esik (220-618), valamennyi költőt messze felülmúlta Tao-Tyien, v. TAO-JÜANG MING (K. u. 365-427). Gyü Jüan óta ő az első nagy költő. Konfucius tiszteletében nőtt fel, de ismerte a taoizmust és buddhizmust is. A szív embere volt. Egyszerű, megelégedett életet élt. Egyetlen szenvedélye a bor volt, - mindig csak egy pohár jó bor. A természet szépségeit lelkesen dalolta meg, s az emberi érzések kifejezésére először alkalmazza. Szerelmes verset nem írt. Romantikus természetszeretete mély jelentőségű és szép képei vannak.
A Tang-kor - K. u. 620-906. - a politikai, gazdasági kulturális emelkedés foka. Kínai kereskedelmi hajók abban az időben a perzsa öbölig is eljutottak. Ez a nagy forgalom Kínának gazdagodást jelentett, viszont ez hozta magával az élet elfinomodását, a kultúra és művészet emelkedését. Idegen vallások és filozófiai szemléletek jönnek Kínába. De a hazai taoizmus tovább is megtartja a lelkek fölötti uralmát.
A Tang-kor lírája a kínaiak általános nézete szerint a legszebb és legfenségesebb, amit az emberi szellem alkotott. A klasszikusokban a legnagyobb igazság, a Tang-korban a legtisztább szépség jutott a legtökéletesebb kifejezésre. A költészet - mondja egy kínai író - a Si-kingben hajtott gyökeret, bimbót és levelet hozott a Han-korban és a következő dinasztiák alatt, - míg a Tang-korszakban a virágerdő csodálatos színeit és illatát árasztotta szét. Egy csodálója így ír a kínai líráról: "Mily bájos, lírai művészet ez! Benne a kínai hangnak báját, finomságát és szelídségét érzem s a szavaknak képekkel telített oly művészetébe pillantottam be, amely beleragyog a lét fájdalmába és talányába; finom lírai remegést éreztem, állandóan gördülő szimbolikát, az érzelmeknek valami szelíd, illatos, holdvilágos, virágos báját."
A kínai irodalom reprezentáns költője:

LI TAI-PO, világviszonylatban is elsőrangú lírikus a K. u. VIII. században, a Tang-dinasztia virágkorában élt. Ezt a kort a kínai irodalom augusztusi korának nevezik. Egész kis sereg jeles költő dalolt ekkor a mennyei birodalomban, Tu Fu, Vang Vé, Mong Hao Zsan, Po Csü-i, Han Jü stb. Köztük Li Tai-po az első. Azóta sem volt Kínának nagyobb lírikusa. Ha őt ismerjük, akkor a többinél alig lehet valami újat találni. A legújabb időkig az egyedüli, akit Európában is ismertek; újabban Tao Juan-Ming, Tu Fu, Po Csü-i, Szu Tung-Po, Han Jü is ismeretesek lettek.
Szecsuanban született, családi neve: Li (jelentése: szilvafa). Tai-po neve nagy fényességet jelent. Ez a név onnan ered, hogy anyja az ő születése előtt álmában valami nagy fényességet látott. (Vagy onnan, hogy születésekor a Hajnal csillag igen fényesen tündöklött). Utóbb Tying-Lien-nek hivatta magát, ami Zöld lótuszt jelent. Már húsz éves korában doktor lett, aztán szerteszét kóborolt az országban s ivott és énekelt. Első neje mihamar elhagyta, későbben sem volt a nőkkel szerencséje. Máig is számos kép van róla, mely nemcsak a nagy költőt, hanem a mesterivót is megörökíti. Számos anekdota és legenda maradt róla. (A bambuszvölgy remetéi) 744-ben, mikor Csanganban a birodalom akkori fővárosban tartózkodott, egy Ho-csi Csang nevű protektora Ming Hoang-ti császár udvarába vezette. Itt kezdődik az ő dicsősége; a császár bizalmas barátja, titkára s a Han-lin akadémia tagja lett. A császár sokat elnézett neki, pl. hogy Li Po gyakran áldozott a mámornak. Verseit akárhányszor maga a császár vetette papírra. S a szép udvarhölgyek keverték neki a tust. De az udvari környezet megirigyelte a költő és császár barátságát s egy főeunuch bevádolta a költőt a császárnál, hogy kedvenc nőjét, a szépséges Jang Kvé-Fét gúnyolta egy versében. A császár ekkor elbocsátotta Li Po-t az udvartól, hol annyi dicsőségben volt része, gazdagon megajándékozta pompás ruhákkal s értékes holmikkal. Míg ezek árából tellett, Li Tai-po állandóan mulatott, s nem egyszer mulatozásai után az út sarában találták őt. Ebben az időben írta legszebb elégiáit. A papagáj dicsérete a fájdalmas emlékezés az udvari életre. Az udvartól elválva, taoista lett és az erdős hegyek közé vonult, hol filozófus és poéta remetékkel borozva filozofált és énekelt. (Tyou-csung-pa-hien=8 borozó tao bölcs). Később az An Lusan-féle összeesküvésbe keveredett és halálra ítélték - de az ítéletet deportálásra változtatták. Ekkor ment Jeliangba. Utóbb kegyelmet kapott s az udvarhoz is visszahívták, de útközben meghalt. A taoista legenda szerint egy holdas éjen tett csónakázás alkalmával, mikor mámorosan a tündöklő hold képe után kapkodott, lebukott és a vízbe fulladt. Azonban delfinek és geniusok kifogták és magukkal vitték a boldogok szigetére (Pung-lai), hol örökélet várt rá.
Nyugatiak Li Tai-pot a kínai Byronnak, Schillernek, Hafiznak, Anakreonnak nevezték el. Bordalainak filozófiai szemlélete és hangulata sokszor meglepően hasonlít Ommar Khajjam verseihez. Li Tai-po a legegyszerűbb és legszemléletesebb poéta. Nyelve a legművészibb és a verstechnika virtuóza. A 13. század előtt élt keleti költő ma is valeur, ma is csupa örök szépség.
Egy korabeli krónika azt írja róla, hogy nagy és utolérhetetlen szellem volt, aki képzeletével transcendentális régiókba ragad bennünket. Mai terminológia szerint romantikus volt. Mint Woodsworth, ő is megénekelte a dombok és tündöklő tavak fenséges magányát. De ő a természetnek inkább szeretője, mint rajongója volt. Az isteni, a fenséges természet költője, ránézve a Lu-san hegység vízesése s vadregényes tája, felhőövezte csúcsa, vagy a bánatos, őszbeborult völgy nem templom volt, hanem édes boldogító otthon, ahol a legjobban érezte magát. Életét jórészt házon kívül töltötte sokszor felejthetetlen emlékű utakon, virágzó, illatos fák alatt, csillagok alatt írta számtalan versét, melyek dalos lelkének spontán megnyilatkozásai voltak, akár a "mangó madárról" dalolt, akár a távoli vízesésről, akár a virágzó cseresznyefáról. A taoizmus az égi világ fantasztikus babonáival, a természetfölötti lényekkel, halált legyőző illatos füvekkel elbájolták a költőt. Úgyszólván az emberi társadalmon kívül élt a szabad természetben, a holddal, a felhőkkel, hegyekkel, vizekkel.
Jelesek bordalai: a bor nem okoz nála rajongást vagy megalomániát, mint a nyugati költőknél látjuk. A bor őt egyszerűen derűs hedonizmus hangulatába ringatja s végül ez a derűs jókedv rendesen melankóliába megy át. int mesterivónak számos monda és kép őrzi emlékét. Vannak Petőfire emlékeztető népdalai, drámaiak, szemléltetők. Szerelmi dalaiban az érzelmek sokféle skálája van természeti képekkel szemléltetve. Csatadalaiban a kínaiaknak a hunok elleni hadjáratait énekli meg, részben a Han-korbeli népdalok reminiscenciájaként, de mindig a lelkesedés és a részvét hangjait rezegteti bennük. Megkapók a múltban elmerengő versei, a mese és álomvilágba kalandozó költeményei. Szintén nagy költő: kortársa Tu Fu is, de benne nagyobb a genialitás és elevenebb a fantázia. Ábrázolása fényes és elragadó. Erő és tűz van verseiben, csapongó jókedv bordalaiban. A tartalmat ragyogó formába önti. Angol méltatója Giles, verseinek tüneményes gördülékenységét emeli ki.

TU-FU (K. u. 712-770) Li Tai Po fiatalabb kortársa, kinek költészete sokban emlékeztet Li Tai Po-éra. (Cu-mé-nek is nevezték, a. m. az elegancia virága; családnevének jelentése: körte.) Némelyek szerint Li Tai-po riválisa a dicsőségben (sokak szerint hozzá hasonló nagyságú poéta). Pedig nagyságban nem ér fel Li Po-val; Tu Fu maga is mesterének vallja Li Tai-pot több költeményében. A doktor-vizsgán (tyin sze) megbukott. Fiatalon kerül Ming Hoang császár udvarába, ahol Li Poval együtt élvezi a császár kitüntető barátságát. A császári udvarban szertartásmester volt, de nyomorúságos fizetéssel; ezt egy panaszos epistulában (szung) el is sírta a császárnak s a császár ekkor fel is emelte a fizetését, de nem sokáig élvezhette ezt Tu Fu, mert a beállott zavaros viszonyok urát is menekülni kényszerítették. Ming Hoang fia és utóda Su Cung császár censornak nevezte ki, de ezt az állását is mihamar elvesztette, mert egy kegyvesztett előkelőséggel merészkedett barátkozni. Ekkor kisebb állásba, vidékre került, - igen szerény viszonyok között, - míg végre egy katonai kormányzó felfedezte s jó állásba tette. De mentorának halála és utazgatások után Lung Jangban telepedett le. Egyszer, mikor egy őszön egy ősi templom romjait látogatta, árvíz lepte meg s a világtól elvágva tíz napig gyökerekkel táplálkozott. Mikor éhségtől legyengülve megtalálták - Hü-kuang prefektusa nagy lakomát rendezett Tu Fu tiszteletére s ekkor legyengült gyomra nem tudván elviselni a jó ételeket és bort - belehalt a gyomorrontásba.
Nála is, mint Li Po-nál sok hangulatképet olvasunk, de azért a kettő között különbség van életfelfogásban és ízlésben. Tu Fu inkább epikus természet. Ő többet foglalkozik a hosszú háborúkkal és annak a népre nehezedő következményeivel. Ezekben az elbeszélés művészi hangját üti meg. Szívbemarkoló életvalóságokat rajzol meg. Legtöbb költeményén a búbánat, melankólia vonul végig. De míg Li Tai-po bánatát borba önti és a mámor pillanatnyi élvezetébe, addig ő abban, amit e pillanatban nyújt, semmi vigaszt nem lel. A mámor őt nem gyógyítja, érzelmeinek ellenállhatatlan rabja. Költeményei olykor történeti és mitológiai vonatkozásai miatt nehezen érthetők. Tudós költő, erős szociális érzéssel. Verseit szeretik citálni salonokban, könyvtárakban, feliratokon. Kedvesek idillikus képei. Hazaszeretetéért is sok dicséretben részesült. Li Po-val együtt ő Kína legnagyobb lírikusa, Li Po-nál olykor bensőségesebb s a művészi technikában is hasonló hozzá.

MONG HAO ZSAN. (K. u. 689-740). A Tang-korszak költőinek seniora. Hivatalt szeretett volna elnyerni, de a vizsgán nem felelt meg. Ekkor a Lu Men (Szarvaskapu) hegységbe vonult vissza, s buddhista remeteként jámbor életet élt. Költészetének jellemvonása a nyugodt szemlélődés. Dalai őszinték, szelídek. A mezei élet örömeiről szeret dalolni. Költői alkotásai népszerűek voltak. Li Tai Po is felkereste egyszer. Írt is hozzá verset. Életrajzában mulatságos részleteket olvashatunk, t. i. Vang Vé barátjánál lévén, a császár véletlenül megjelent Vang Vé lakásán, - ez Mong Hao Zsant annyira megzavarta, hogy az ágy alá bujt, s csak nagy nehezen lehetett onnan előcsalni. A császár kegye nem sokat jelentett neki, szívesebben élt vidéki magányában.

VANG VÉ (K. u. 699-759). Költő és festő; ifjú korában egy hercegnő szeretett belé, akinek segélyével az előkelő hivatalhoz vezető vizsgákat is könnyen lerakta. Hszüan Csung császár alatt mint költő és orvos nagy tekintélyben állott és udvari szolgálatba jutott. Otthonában a császár gyakran felkereste. Az An Lu-san-féle forradalom idején a rebellis turk eredetű vezér elhurcoltatta, látni akarván, milyen ember egy költő. An Lu-san haláláig ennek szolgálatában kellett maradnia. Ezen szolgálata miatt a forradalom leverése után sem élvezhette a császár kegyeit. Egy ideig fogságban is volt, de testvérének, Vang Tyinnek sikerült őt kiszabadítani. Élete végén visszavonult az emberektől s buddhista szerzetes lett. Mint költő a természet szépségeit szerette megénekelni. Jeles festő is volt.

CSANG GYIEN (713-24) az u.n. Kai-jüan-korban tette le a doktorátust; tao-hívő volt, hivatalt nem keresett, hanem a természet vadonába vonult s így élt nyugalomban, visszavonultságban. Műveiben sok a misztikus elem.
Ezen kor jelese volt még Kao Si, Tao Han, Vang Csang-ling, Tyin Can is.
Li Po és Tu Fu kora után Vé Jung-vu, Csang Tyi, Li Sang-yin, Liu Cung-Szüen, Mong Gyao mellett a Tang korszak jelese PO CSÜ-I is, (K. u. 772-846) akinek költészetén erősen meglátszik a buddhizmus hatása. Gondolkozását jellemzi bizonyos erős szociális érzés. Hang-csuban egy ideig kormányzó volt. Ellenségei sokat kellemetlenkedtek neki az udvarnál. Vidéki útjain szeretett borozó társaságokkal lenni. Szerette a természetet s Lojang mellett visszavonultan élt, 825-ben Szucsu kormányzója volt. 832-től kezdve a lung-meni barlang-kápolna lakója lett, megalakítva a 9 szent társaságát. A Hsziang-San-hegységben éldegélt szemlélődő baráti körben.

HAN JÜ (K. u. 768-824) a Tang-kor későbbi évtizedeiben élt. Északról való és Konfúcius követő. Hszien Cung császár kegyét elvesztette, mert miniszter korában kikelt bizonyos buddhista babonák ellen. Csak nehezen menekült meg a halálbüntetéstől és Csao Dzsufu-ba (Kuangtung) ment számkivetésbe. Itt a barbár törzsek közt is nyugodtan viselte sorsát s terjesztette a műveltséget és a szelídebb erkölcsöket, mígnem kegyelmet kapott. Nemcsak a költészet, hanem a próza mestere is volt s nagy tekintélyben állott. Költőtársa: Liu Cung-jüan pl. azt mondta róla, hogy mielőtt kezet fog vele, előbb mindig rózsavízzel mossa meg a kezét. Jelesek parabolái.
A Szung-kor költészetét (amely a 10-13. századig írt költeményeket öleli fel) a kínaiak igen sokra becsülik, ha nem is emelik a Tang-kor költészetével egy magaslatra. Lényegileg nem igen különböznek a régebbi mintáktól. Talán nem oly finomak, formailag ezek hosszabbak. A tárgykör és bővül náluk a humoros elemmel; ezzel már Li Po, Tu Fu, Po Csü-i költészetében is találkozunk.

SZU-TUNG-PO (K. u. 1036-1101). csodagyerek volt s már fiatalon Csuang-ce bölcsész írásaiba merült. Az udvarnál is tekintélyben állott. Vang An-si reformjai idején a vetélkedő pártok közt neki is voltak kellemetlenségei. Visszavonulva, mint Po Csü-i is tette, - a Nyugati tó partján szép épületeket építtetett magának s ez a hely híres lett az ő költészetétől. Költői barátaival állandó érintkezésben élt s igen népszerű írói tevékenységet fejtett ki. Festői alkotásait is becsülték.
VANG AN-SI (K. u. 1021-1086) egy ízben birodalmi kancellár volt. Radikális reformjait szóval és írásban védelmezte, de sok ellenséget szerzett magának. Száműzték is. Igénytelen életet élt. Prózát, verset írt.

 

II.

A kínai prozódia jellemző vonása, hogy úgy az élő, mint az írott nyelvben rejlő szépségeket érvényesíti, u. m. az élő nyelv zeneiségét, amely a fület bájolja el és az írásjelek festőiségét, amely a szemet lepi meg kellemesen. Ezért egy kínai költeményt dalolt festménynek is lehet nevezni. Tehát a kínai költemény a nyelvbe beavatottnak kettős élvezetet nyújt. Ez a keleti prozódia már alapjában véve különbözik a miénktől, amely a verset esetleg csak mint materiális anyagot, a hosszú és rövid, vagy ütemes és hangsúlytalan szótagok rímelt, vagy rímtelen sorát, a rímek összhangját és a strófák szerkezetét követi, míg a kínai prozódia törvényei magát a kompozíció értelmi részét, lelkét is érintik.
A kínai versalkat technikája a nyelv sajátságos jellemétől függ. Alapelemei a ritmus és a rím. Náluk a ritmust egészen más feltételek szabják meg, mint a nyugati népeknél, mert a sok tagú nyelvek ritmikus eszközei, a szótag-hangsúly és az úgynevezett quantitás a kínai nyelvnek egytagú alkata mellett ki vannak zárva. Mivel a kínaiban minden szónak külön szóhangsúly felel meg, általában nincsenek hangsúlytalan szavak, csakis erőseben, vagy gyengébben hangsúlyozott szavak. Ennélfogva minden szó egy versláb és minden szó egytagú. A versek szótagszáma különböző. Legősibb dalgyűjteményükben, a Si-kingben pl. a 4 tagú versek szinte szabályt alkotnak, a verssorok száma is 4.
Mei Sheng óta az 5 és 7 lábú versek is kedveltek lettek. A Tang-kor lírai költeményei 2, 4, 8-as verspárból állnak, ezek közül csak a párosak (2, 4, 6, 8) rímesek, a páratlanok rímtelenek. A négysorosban az első vers is ugyanolyan rímet kap, mint a második és negyedik. A régebbi költészetben a rím tekintetében a legnagyobb önkényt találjuk. A Si-kingben is már előfordul ugyanazon rímek többszörös halmozása. A rímelésnek rendes módja, hogy a 2, 4, 6-ik vers rímel s a páratlanok nem rímelnek.
Olykor az első sor is rímel a kettő és négy sorral. A fent említett Si-king dalai néhány áldozati ének kivételével rímesek.
A rímet a K. e. 3. évezredben megtaláljuk a kínaiaknál. A kisebb dalokban gyakori a visszatérő rím is. Li Tai-po a kis hangulat és mozzanat-képekben rendesen a négysoros (ötszavas formát, strófát) használja, ugyanazt a formát az úgynevezett Tang-korszak többi költője is kedvvel alkalmazza.
Mint a nyugati versekben a quantitás, oly szerepet játszik a kínaiban a szóhangsúly, a szerint, mint a szóra a meglevő öt, illetőleg négy hangsúly közül valamelyik ráesik! (Magas egyenletes, mély egyenletes, emelkedő, eső hangsúly!) A versben ennek alkalmazása külön szabályokhoz van kötve. Így pl. a hét lábú versre nézve szabály, hogy a páratlan szótagok bármely tetszés szerinti szóhangsúlyt kaphatják, ellenben a közbeeső páros szótagok rendszerint úgy változnak egymással, hogyha a második szótagnak egyenletes hangsúlya van, a negyediknek egy nem egyenletes, a hatodiknak ismét egyenletes hangsúlya legyen, sőt még ennél is komplikáltabb megszorítások is vannak, de ezekre ezúttal nem térünk ki. Amint ebből is látjuk, a kínai verselés elég komplikált, viszont oly zenei szépségekkel dicsekszik, melyek más nyelvben nincsenek meg. A kínai vers fontos eleme az u. n. belső ritmus is, amit nyelvtani kategóriák és tárgyi fogalmak paralelizmusa okoz, az analógia, vagy antitézis alapján.

 

III.

"Idegen nyelven, - ha bármily jártasságra tettünk is szert az illető nyelvben, értelemszerűen - nem élvezhetünk költeményt olyan maradéktalanul, mint a saját nyelvünkön - azaz olyan nyelven, mely gyermekkorunk óta cseng bennünk és amely irodalmi kultúránk szálai kezdettől fogva gyökereznek". - mondja Horváth Henrik (Nyugat 1931.) A fordítónak mindenesetre jól kell tudnia a nyelvet, bár idegen nyelvet senki sem tud olyan jól, mint anyanyelvét, - mégis a nyelvbeli jártasságnak meglehetős fokáig kell emelkednie. Jó szótár, otthonosság a tárgykörben, az esetleges előző fordítások figyelmes tanulmányozása, az ihlet bizonyos foka, s a nyelv művészi kezelése szükséges. Eredeti, törzsökös mondások, közmondások, szólamok nehezen, vagy nem adhatók vissza; de igyekezni kell az eredeti szöveg színét, hangulatát megközelíteni.
Horatiusi tanács: "Nec verbo verbum curabis reddere fidus interpres." Tehát ne legyen ideál a szószerintiség.
Ezt egy angol didaktikus költő így fejezi ki:

Te sohse járjad a szolga ösvényt,
Szót szóval, sort sorral adni vissza.
Rablélek szül csak így, vajudva, nyögve,
Vergődés lesz a műve nem poézis.
(Sir John Denham)

Ady Endre többet követelt ennél. (Nyugat 1931. évf. 4. sz.) Horváth H. a jeles műfordító (Jegyzetek a versfordításról) írja, hogy mikor Ady-verseket akart fordítani, előbb írt Adynak, hogy ő válassza ki a fordítandó verseket. Ady ezt írta neki: "Ami a versek kiválasztását illeti, nem adhatok Neked tanácsot. Mert versfordítás = versírás!"
Horváth Henrik véleménye a fordítónak sok szabadságot ad úgy tartalmi, mint formai szempontból. De a fordítónak mindig meg kell éreznie, hogy mi az, amit az eredetiből nem szabad elfelejtenie, mi az, aminek okvetlenül át kell mennie a fordításba. Túl szabadon nem szabad fordítani, mert Willamovitznak is igaza van, mikor Adyval szemben azt mondja: "Übersetzen ist kein Dichten!"
Maradjunk a középúton! Mindenesetre könnyedség és költőiség legyen a fordításban, mert: "Des Übersetzers Ehre ist, wenn, wer sein Werk liesst, ihn vergisst." De természetesen ez nem mindenkinek adatik. Von Strauss: Si-king (Dalok könyve) című fordítását a németek dicsérik s az eredeti mellé állítják. Nem a német sovinizmus látszik-e ebből?
Mivel a műfordító ideális célja az, hogy ugyanazt a hatást gyakorolja ránk, mint az eredeti költő, s mivel a költői művek hatása épp annyira függ a tartalomtól, mint a formától, magától értetődik, hogy a műfordítónak forma dolgában is hűségre kellene törekednie. De vajon azt teszi-e a formahűség követelménye, hogy minden körülmények között ugyanazt a formát kell választanunk, amelyben az eredeti írva van? Sokan, köztük Szász Károly is ezen kérdésben igennel felelnek, de helyesen mondja Radó: ez a törvény merőben ellenkezik a műfordítás céljával, amelyet Szász Károly is így formuláz, hogy: "a fordításnak ugyanazon gyönyörérzetet kell költenie az olvasóban, mint amit az eredeti olvasásánál érezne, ha az illető nemzet nyelvét bírná." Már pedig senki sem állíthatja, hogy ugyanaz a versmérték más-más nyelven ugyanazon hatást kelti. "Formai azonosság nem jelent hatásbeli azonosságot!"
A nyelvek nemcsak szókincs, nemcsak szerkezet dolgában különböznek egymástól, hanem ritmust illetőleg is, mert amit az egyik nyelvben dallamosnak érzünk, a másikban abszolúte dallamtalan lehet. "Nincs fordítás az átültetés értelmében, csak utánköltés - újjáköltés van. Ha egy másik idioma szavaival sikerülne még a mellékzöngék megszólaltatása is az eredetiből, ez volna a fordításnak elfogadható meghatározása." De ez csak elmélet, mert valóságban kivihetetlen feladat. Arany János sem volt feltétlen híve az alakhű fordításnak.
Verses munkának prózába való fordítása kivált akkor megbocsájthatatlan, ha az eredetinek legfőbb becse éppen a verses formában van. Egyébiránt igazi verset nemcsak a metrum teszi azzá, hanem a költői stílus is: a gyakori és találó képek, a kisebb részletek kihagyásával, ami az olvasónak külön gyönyörűséget ad abban az élvezetében, hogy fantáziájába csillanhat mindaz, amit a költő gondolatokban a sorok között hagyott.
Mi volt a fordítás alapelve? Már Legge érezte, hogy a kínai dalok igazán csak az eredeti gondolati ritmushoz való ragaszkodásban élvezhetők. 1876-ban, miután előbb prózában lefordította a Dalok könyvét, - a Si-kingnek verses fordítását is adta. Strauss jeles fordításában kettős feladatot tűzött ki magának, először az értelemnek lehetőleg pontos visszaadását, másodszor az eredeti versmérték utánzását. Az első sikerült is neki. De a külső forma hű utánzása a kínai nyelvnek monosyllabikus jellemvonása mellett legyőzhetetlen nehézséget okozott a fordítónak. Szókincsében hihetetlen gazdag, de amellett tömör szavú, ami azt jelenti, hogy pl. rövid 4 szó (ill. szótag) egy verssort alkot. Ennek ugyanily rövidséggel való visszaadása teljesen lehetetlen. Ezt tapasztaljuk Li Taipo s a többi kínai poéta átültetésénél a magyarban is. Azért a szöveg értelmének lehető legjobban való megközelítése mellett a versformát csak ott követtük, ahol lehetett.
A szavak átírásában a magyar hangokkal való átírást követtem, noha a kelet-ázsiai orientális irodalomban az u. n. angolos átírás divatos. Könyvek címeinek átírásában az angolos módot követtem.

 

A horatiusi "nonum prematur in annum" ezen műnél is beteljesedett. Mikor kilenc év előtt az első három-négy Li Tai-po vers műfordítása megszületett, nem gondoltam rá, hogy folytassam e lélekderítő művészi foglalkozást. De az első biztató siker után nem lehetett abbahagyni a művészi feladatot, mert a versek bája és a fordítás maga napról-napra sajátságos magnetikus varázzsal vonzottak bűvkörükbe. Naponta olvasattam, élveztem ezen korunk előtti 14. évszázadot, - sőt még régebbi évszázadokat is elém varázsló verseket; hangulatuk, érzésviláguk, egzotikus, mégis örök emberi bájuk állandóan elringatta lelkemet. Közben a költőre vonatkozó irodalmat is teljesen áttanulmányoztam s megírtam a nagy kínai lírai költőnek, Li Tai-ponak életrajzát, amely eredetileg kisebb arányú volt. De múltak az évek a megjelent művek tanulmányával bővülten átalakult és kiszélesedett a könyv irodalomtörténeti része is, ezalatt természetesen csiszolgattam a megszaporodott műfordításokat is - (ezek száma már több mint százra emelkedett) - a történeti és elméleti részt is. Azután Vang Vé, Mong Hao-Zsan, Tu Fu, Po Csü-i, s a Dalok könyve is előkerültek. De sok kellemes és boldog óra emléke fűződik hozzátok édesen csengő-bongó kínai versek, mikor gondolatban elvezettetek az egzotikus Kelet másfél évezred előtti (sőt még régebbi) századaiba s kelet tündéri szép világába. Tao Jüan-ming, Li Tai-po, Tu Fu, Vang Vé, Mong Hao-zsan, Han Jü, Liu Cung-jüan és a többiek, majdnem misztikus korába és az ő életükbe, szülőföldjükre, házuk tájékára, az erdős hegyek és tavak fenséges vidékére, amelyek fölött Konfucius, Lao-ce, Buddha áhítat keltő, nagy szelleme lebeg. Elvezettetek azokra a fenséges tájakra, amelyeket jeleseik oly szeretettel megénekeltek s amely helyek nekem látatlanul is oly kedvesek, szépek, vonzókés ismerősek, mint nekik. Hogy megpihent a lelkem elkalandozva ezen a harmonikusabb és egyszerűbb világban és egyszerűbb életviszonyok között, ahol annyi az igénytelenség, báj, szeretet, szépség, vonzódás és boldogság, sokkalta nagyobb mértékben, mint korunkban, a fejlődésben dübörögve rohanó technika lüktető s az erkölcs dekadens századában, annak nyugtalanító és félelmetes zűrzavarai közepette. A római Plinius szavai jutnak eszembe, mikor ezeket mondja: "Ó rectam sincéramque vitam, ó dulce otium, honestumque ac paéne omni negotio pulchrius! O mare, o litus, verum secretumque "museion", quam multa invenitis, quam multa dictatis."
Cu-ping életrajzában olvassuk, hogy is szeretett magányosan a hegyek közt kóborolni és hárfájával a visszhangot felidézni, s mert félt, hogy egykor az öregség és betegség miatt a hegyekben nem kóborolhat, házának falait teleragasztotta azon vidék képeivel, ahol annyiszor szívesen járt-kelt, hogy legalább képről lássa azokat a festői szép hegyeket, bűbájos völgyeket, illatos és dús lombú erdőket, hullámzó és csillogó tavakat, virágos mezőket, ahol és ahová éveken át oly szívesen kirándulgatott. Én is így mentem gondolatban hol Li Tai-po-val, hol rokonlelkű költőtársával Tao Jüan-minggel, zöld bambuszbottal a kezemben, mint ők, a Vang-sun hegy csodálatos vidékére, vagy Szu Tung-po-val a Vörös falhoz, a természet szépségeiben gyönyörködtető s a szép és ihlet keltő, múlton el-elmerengő hajókirándulásra. Előttem az ősi, nagy és szent folyam: a Hoang-ho és Jan-ce-kiang hömpölygő sárga hullámaival, az In és Csin folyók menti Jung Jang helység, hol Po-Csü-i a jeles poéta nevelkedett, a Hao-Csang folyó, melynek hullámaiban rózsás tavaszkor Tu Fu költő kedvese, mint lenge tündér fürdette alabástrom testét, a Hsziang folyó, melynek zúgó partján Mong-Hao-zsan, a költő született, a félelmetes Lu-San vízesés, az elvarázsolt hegy s a többiek: a Tai-Ting, a Tai Tien, Tung-San, a Könnyek hegye, meg az ősi városok Kin-Ling (Nanking), Lo-Jang, Csang-An s a Jang-Csu-ut, - ahol Tu Mu poétának a tavaszi kankalinnál is édesebb kedves ifjú leánykája kitárja gyöngyös függönyét, a Csodák tava, a Kék tó, beszédes történelmi romok, a Ku-szu palota és Jüeh város romjai, a karcsú Szin-Ping torony és a pagodák százai, a mitikus császárok és a többi jelesek és nagyok glóriás fényben! Majd meg a Csao Jang császári palota pazar termeiben vagyok, majd a Sárga Daru csárda egyszerű falai között. A barátság, szerelem, szeretet, hűség, lelkesedés, vitézség, császár-hűség, hazaszeretet, a szép múlton való elmerengés, derűs bölcseleti eszmék, komoly gondolatok támasztotta érzések legkülönbözőbb skálái s valami csodás természetkultusz szólalnak meg Li Tai-po és költőtársainak lantján. Az élet a maga mindennapiságával és ünnepélyességével: Szóval az ember, az örök ember. Hogy is mondja Li Tai-po? "A költők dalai örökkévalók, olyanok, mint a fénylő szobor, amely hatalmasan emelkedik az ég felé!... A föld tarka pompája múló, mint a virágszirom. De a dal hatalma örök, mint a Hoang-ho hullámai."
És még egyet! Sokszor úgy éreztem, mintha az ó-ázsiai magyarság ősi, ázsiai rokonlelke visszhangoznék ezekből a régi dalokból!

 

Repertorium:

A) Fordításomhoz a következő kínai szövegeket használtam fel: Li Tai Po-hoz és a Tang korszak többi költőihez: Li Tai po-chi. (Opera omnia poetica). I-IV. Hu-pei. 1889. Tang shi san po shu. (A Tang-kor háromszáz verse két kötetben.) Shanghaj. (A Commercial Press Ltd. kiadásában.) A Ki-king dalaihoz rendelkezésemre állott egy régi pekingi kiadás: Si-king-su-ben címen. Tao Jüang-minghez a Mitteilungen des Seminars für Orientalische Sprachen. Berlin, Jahrg. XV., XVIII. és XXIII. kötetei. A Szung korszakbeli Vang An-si költő és költőtársainak szövege Zottoli V. kötetében is található. Giles-Waley: Select Chinese Verses (Shanghaj, 1934.) c. kötetének is hasznát vettem.

B) Csung Kuo-Ven-Hüo-Si. (A kínai irodalom története.) Republican Series History of Chinese Literature. Commercial Press Ltd. Shanghaj. 1923. Erkes: Chinesische Literature. Breslau 1922. Giles: History of Chinese Literature. London, 1901. Grube: Die Geschichte der chinesischen Literatur. Leipzig 1902. Hauser: De chinesische Dichtung. Berlin 1925. Wilhelm: Die chinesische Literatur. Potsdam. 1930. C. w. Lu. On chinese Poetry. Peiping. 1935.

 

A KELETI KAPU MELLETT

A SI-KINGBŐL

Milyen dús a nyárfa lombja
a keleti kapu mellett!
Azt ígérted, eljössz este,
azt ígérted, s már reggel lett,
mindhiába, már reggel lett!
Milyen hosszú volt az este,
milyen hosszú volt az éjjel, -
milyen hosszú! S milyen sárgák,
milyen árvák már a nyárfák
a keleti kapu mellett.

 

OLYAN VAGY, MINT A KELŐ HOLD

A SI-KINGBŐL

Olyan vagy, mint a kelő Hold,
s mint a derűs-napos égbolt,
Élj oly soká, mint a Nan-hegy,
amely sose omlik össze,
s légy üde, mint zöld a fenyő,
és dombon a cédrus erdő.

 

A KÍNAI CSAPATOK VISSZATÉRÉSE
A HUNOK LEVERÉSE UTÁN

A SI-KINGBŐL

Császári szó adott parancsot,
midőn a had csatára kelt,
szekér-csapat vonult a rónán,
s a nép dübörgve énekelt,
elszántan állt a hű lovasság,
s ki tudja hány ezrednyi nép
indult el útnak, míg az ellen
szította harcvágyunk hevét.

A piacon a harcszekerek
ezernyi lova dobogott,
sugár napfényben tündököltek
a kígyó-rajzú lobogók,
így lengtek mind a harci zászlók,
császárunk büszke seregén,
de orcánk mégis könnyben ázott
s a Gond járt a had elején.

Nan Csung vezérünk a királytól
kapott parancsot: védd a hont!
Elindultunk, hogy zászlóinkkal
volt csipkézett a horizont,
az Ég fiától jött az írás,
hogy oltalmazzuk a hazát,
s ma hős vezérünk győzedelmét
hirdetik mind a harsonák.

Kölesvirág nyílt kinn a réten,
mikor mindnyájan harcba szálltunk,
és most, hogy újra hazaérünk,
olvadt havon bukdácsol lábunk,
kegyetlen volt az út, amerre
császárunk szava vezetett,
elbírtuk, mert minden léptünknél
oltalmul hívtuk az Jeget!

"A pázsiton tücsök zenél már,
sáska ugrál a fű alatt,
hol az uram? Szegény kis testem
a bánattól már meghasad!
Hol leljem őt? Ha megtalálom:
mily boldog lesz az én szívem!"
Üdvöz légy, hős Nan Csung vezérünk,
mivel tied a győzelem!*

Tavasz van, kinyíltak a kertek,
halványzöld ifjú lomb a fán,
az ágakon madár dalol már,
s virágot gyűjt egy kisleány,
így jön győztes hadunk, ezerszám
hozva a sápadt foglyokat:
dicső vezér, Nan Csung vezérünk,
leverted mind a húnokat!

*) Az idézőjel közötti sorok egy régi énekből vannak itt beszőve.

 

A SZERELEM

A SI-KINGBŐL

A kedvesem virágot gyűjt
nem láttam egy órája már,
szívem így szól: több annak, ó,
több annak, mint tíz napja már.

A kedvesem virágot gyűjt,
nem láttam egy órája már:
szívem így szól: több annak, ó,
több annak, mint egy éve már.

A kedvesem virágot gyűjt,
nem láttam egy órája már:
szívem így szól: több annak, ó,
több annak, mint száz éve már.

 

HUNOK DÚLNAK MINDEN RÖGÖN

A SI-KINGBŐL

Kaszálják a villás füvet
és a beril páfrány sarjad,
most egy éve, hogy a réten
hős katonák vére alvad.
Nincsen hazám, nincsen házam,
mindent elvitt a vérözön:
nincs irgalom, csak siralom:
hunok dúlnak minden rögön.

Kaszálják a villás füvet
és a beril páfrány sarjad,
vége mikor lesz e harcnak,
szívünk tüze már kihamvadt;
sebtől égünk, szomjan élünk,
éhezünk és mitse szólunk:
ha harcunkat megharcoltuk,
akkor írhass verset rólunk.

Kaszálják a villás füvet
és a beril páfrány sarjad.
Mikor jutunk otthonunkba,
vége mikor lesz e harcnak?
Felkelő nap vitt csatába
és mi megyünk - csak előre,
drága hazánk helyett holmi
messze-messze harcmezőre.

Mint, ha a cseresznyefára
a tavasznap fényét szórja:
úgy tündöklik hadvezérünk
rózsaszínű díszhintója,
úgy száguld a négy pompás mén
a győzelmes hadvezérrel:
vereségét már a hún had
háromszor fizette vérrel.

Négy tüzes mén fut előre,
négy mént kötött a rúdfára,
úgy száguld a hadvezérünk
mintha őszi széllel szállna,
elefántcsont-nyíl fehérlik
harcra emelt jobbkezében,
és a hun had már békét kért
a vérszínű csatatéren.

Mikor mentünk a csatába,
virultak még fák és bokrok,
most hogy jövünk a csatából,
havas eső szele csapkod,
étlen-szomjan menetelünk
országutak ős sarában,
és szomorú szívünk sajog
véghetetlen bánatában...

 

A KIS MENYECSKE...

A SI-KINGBŐL

A kis menyecske, nézd a völgybe ment,
fején a nap font főkötőt zománcból,
s oly könnyedén sétál, hogy szinte táncol,
karján kicsiny kosárka leng.
A kis menyecske, nézd a völgybe ment.

Oly könnyedén sétál, hogy szinte táncol,
s a harmat-gyöngyű, könnyű fűbe térdel,
virágot tépve hófehér kezével,
lágy kontyán két kis pillangó viháncol,
Oly könnyedén sétál, hogy szinte táncol.

Virágot tépett hófehér kezével.
A domb mögött a nap, mint fáklya gyúl,
s szeméből most a könnyek árja hull,
s a szirmokat szétszórja mind a réten,
miket most tépett hófehér kezével.

Szeméből most a könnyek árja hull:
ó, jaj - így szól - csak őt tudom szeretni
ó, jaj - így szól - csak őt tudom szeretni
örökre, mindig, mulhatatlanul...
Szeméből most a könnyek árja hull.

 

A GÁRDA DAL

A SI-KINGBŐL

Tábornok!
A gárda voltunk és az él-sereg,
így harcoltunk száz császárért veled,
mit bántad ezt? Vérünk rőt harmatával
locsoltad mind a nyári réteket,
tábornok!

Tábornok!
Mi voltunk a császárság oszlopa,
mikor halálba küldött ostoba
parancsod s ifjú szíveinknek bűzhödt
varjak hasában lett az otthona,
tábornok!
Tábornok!
Veres szemedből sanda gúny ragyog,
pazar ruhádon érdemcsillagok,
s az útkereszten térden állva koldul
a nő, ki hajdan minket szoptatott,
tábornok!*)

*) A vers K. e. 827-ben kelt Siuen császár vérpocsékoló háborúi idején.

 

AZ ASSZONY URÁRA GONDOL

A SI-KINGBŐL

Szolgálatban van az uram,
otthonától messze-messze,
isten tudja, meddig marad,
hű párjától messze-messze,
a tyúkok már ülőikön
juh és tehén a karámban,
de az asszony csak urára
gondol búsan, egymagában.

Szolgálatban van az uram,
nincsen napja, nincsen éje,
azt se tudom, meddig marad,
s hazatér-e, hazatér-e?
A tyúkok már ülőikön,
juh és tehén a karámban,
de az asszony férjurára
gondol búsan, egymagában.

 

AZ ASSZONYOK DALA, KIK A HUNOK ELLEN
HARCOLÓ FÉRJEIKET VÁRJÁK

A SI-KINGBŐL

A férjeinket várjuk, mindhiába! -
A fák roskadnak terheik alatt -
császárukért indultak a csatába,
s asszonyaiknak szíve megszakad
honukban, honnét tíz bús hónap óta
nyomukban csak e versek könnye száll:
Egek királya, hozzád sír e nóta,
hogy a hadaknak lenne vége már!

A körtefák virágos koronája
olyan hiába áll a kerteken!
Császárukért indultak a csatába, -
s reménytelen bú rág a lelkeken,
száz ajkunkról északnak száll az ének,
ülünk magunkban és nem nyilnak kába
szemünk előtt a zöld tavaszi rétek -
a férjeinket várjuk mindhiába.

Velünk jöttek még fel a hegy csúcsára,
mikor érni kezdtek a naspolyák,
aztán a császárért mentek csatába,
s míg agg szülőik a harc bánatát
nyögik, tíz szürke, hosszú hónap óta,
s az utcákon új hadak sora jár:
Egek Királya, hozzád sír e nóta,
hogy a csatáknak lenne vége már!

A férjeinket várjuk mindhiába,
a gond tépte lelkünket kétfelé,
sorsot vetünk, hogy ott, az út porában
nem elfáradt lovaik jönnek-é?
Az út porában egy kutya ugat,
s mi sírunk, sírunk, úgy bámulva kába
szemeinkkel a végtelen útat
és férjeinket várjuk mindhiába.

 

SZÓLT A KAKAS

A SI-KINGBŐL

"Jaj!" - sírt a lány - nem hallod a kakasszót?"

"Nem" - szólt a férfi - "sűrű még az éj."
Nem a kakas szólt. Tévedsz édesem."

"Könyörgöm: kelj fel és húzd szét a függönyt,
húzd szét, kedves és nézd meg az eget."

A férfi felkelt: "Jaj nekünk! A hajnal!
A csillag ott áll már a ház felett!!"

"A virradat - súgta a lány sóhajtva,
"most el kell válni! Jaj nekem! De várj!

Állj bosszút a kegyetlen Hírnökön,
ki tőlem érchangjával elrabol!

Vedd e nyílvesszőt és e hosszú íjjat,
és lődd le a kakast!"

 

AZ EMBER SORSA

KONG FU-CE

Az ősz derére a tél fagya támad,
s a hópelyhet komor felhők űzik:
de rózsaszínen kél a nap tavaszkor
és rózsaszínű, hogyha eltűnik.

A világ egyre változik s megújul:
egy pillantás: és új és új napok
születnek és a zúgó tengerekbe
örök folyással esnek a habok.

Az ember él és többé nem jön vissza,
mint gyenge párát fujja szét a lég.
Mi marad az életből? Süppedt sírhant,
hol a kóró, mint vörös fáklya ég.

 

DAL A HAN-KORBÓL

MÉ SONG (?)

A keleti kapu felé vitt fogatom a szél szárnyán,
ahol a nap lemenő
tüzén a sok ciprus árnyán olyan búsan, olyan árván
áll a régi temető.

A fa lombja ráborulva a sírokra, éjjelente
a holtaknak mit susog?
Miért kerítik, mint a gyásznép oly sötét, oly síri csendbe
az utat a ciprusok?

Itt hevernek ezer évig szellemek a homok alatt
hol az örök éjjel árnya
hullt reájuk és a sárga vízen nem szól már sohanap
földi élet harsonája.

Zord szabályok uralkodnak, s meddő minden kínlódásod:
illó harmat, füst az élet,
oly rövid és oly mulandó, nem lesz soká maradásod,
el kell holnap menni néked.

Légy rút koldús, rideg bölcsész, öreg kéjenc vagy a kormány
feje, aki köt és oldoz:
ezer éve így volt s így lesz ezer évig, hogy egyformán
halnak bölcsek és bolondok.

Azt képzeled, hogy csak csapda a halál és bölcs módjára
kikerülöd ravaszul?
Nem csapda ez, szörnyű árok, hova egyszer mindhiába
minden ember belehull.

Fütyüljünk hát minden búra, fütyüljünk hát minden kínra,
pusztuljon ma bú és bánat,
hozzatok bort asztalomra, terítsétek vállaimra
hófehér selyemruhámat*)

*) A Han-dinasztia kora Kr. e. 202-Kr. u. 220-ig terjed.

 

ELHAGYATVA

MÉ SONG

A vízparton lágy fű zöldel és a bágyadt
szélben halkan ringnak a karcsú fűz-ágak,

egy szépasszony selymes, lila köpenyegben
ül fenn az erkélyen s úgy néz önfeledten,

úgy néz le a mélybe, hol az esti pázsit
zöldel, míg kis karja fehéren sugárzik;

fehéren sugárzik; szeme, mint az ékkő;
hajdanában szép volt, híres és színésznő;

hét országra szólott ragyogó szépsége,
s egy dús vénembernek lett a felesége;

akiért nem ég már forró, tüzes vágyban,
s úgy alszik magában, hideg, üres ágyban...

 

HONVÁGY

HSZI CSÜN

Messze pusztákon kell élnem,
barbár herceg lett a férjem,
édes hazám!

Nemez sátor a lakásom,
nincsen benne maradásom,
édes hazám!

Fanyar lótej az italom,
s lakásom lesz a sírhalom,
édes hazám!

Bánattól fehér az arcom,
s minden éjjel veled alszom,
édes hazám!

Bárcsak sárga darú lennék,
s a szél szárnyán hazamennék,
édes hazám!*)

*) V. ö. Li Tai-po: A tatár kán ifjú asszony c. verset.

 

KAKASKUKORÉKOLÁSKOR

ISMERETLEN KÖLTŐ

Pitymallik már, az ég magas
lépcsőin és a pisla hold alatt
Junan felől a vén kakas
csikorgva szól hogy itt a virradat.

A kristályablakok mögött a várban
elhalnak a duhaj dalok,
s a hold tejszín ködén a sárga
napfény győztes kévéje felragyog.

A kapukat egymás után
nyitják: a halcsontzárak pengenek
s a puha ludak álmosan kerengnek
a kastély hószín udvarán.

 

TAOISTA ÉNEK

CSI KANG

Túdás és könyvtár mit sem ér,
könyv és bölcsészet mit sem ér,
ha lelkem majd az Űrbe tér.

Túdás és könyvtár mit sem ér,
könyv és bölcsészet mit sem ér,
ha lelkem majd az Űrbe tér.

Megbánva minden vétkemet,
így oldozom fel énemet,
dalolva ezt az éneket.

Szent árban állok testtelen,
lelkem nyugodt és fesztelen,
s bűnöktől régen meztelen.

Nem bánt a gond, a tépelő,
lakásom lett a kék mező,
s hajam lenyírtam, vétkező.

Nem gond nekem bor és kenyér,
így zengtem ezt a hófehér
zsoltárt, mely négy országig ér:

Hogy könyv és könyvtár mit sem ér,
hogy ész s bölcsészet mit sem ér,
ha Éned majd az Űrbe tér.

 

KIRÁNDULÁS A DZSÚ-CSÁSZÁROK SÍRJÁHOZ

TAO JÜAN-MING

Ruhánk ráncán a pajkos szél nevet,
a fák lombján át dús napfény szivárog,
és így indulunk, hogy a holt császárok
sírjánál mondjunk hősi éneket.

Ma boldog minden ember: elmarad
a gond, s szemükben helye sincs a búnak
s úgy cseng a dal, mint hogyha kürtöt fúnak
a kristálytiszta, éter-ég alatt.

Arcunkra, melyet a napfény vakít,
a bor festette bíbor függönyét.
A bölcs a mára gondol és sötét
gondjait kialussza holnapig...

 

BOLDOGSÁG

TAO JUAN MING

Ifjan ellenségem volt a poros város,
lelkem zöld mezőkre s kék hegyekre vágyott,
lábammal az erdők szűz ösvényét róttam,
s eltévedtem gyakran csalitban, bozótban...
De aztán csak mégis hivatalt vállaltam,
s bár erdőkre vágytam, rabmadár maradtam,
hivatalom kötött, az únott, az ócska,
s vágytam, mint a rabhal vágyik a folyóra,
szabadon bolyongni erdőn, réten, berken...
Múltak a rabévek s én falura mentem,
beteljesült végre hő és régi vágyam,
kis birtokom is van, s magamé a házam,
ha kisüt a nyárnap, védően befonja
árnyával a szílfa és a fűzfa lombja,
előtte barackfa s körtefa virágzik,
s túlnan a kék ködön kicsi falu látszik,
lila füst mutatja feléje az utat,
mint a dugóhúzó; dühös kutya ugat
a kis zsákuccában; a szederfa magas,
tövében, mint rekedt harcos, szól a kakas,
udvaromon gyenge füvön jár a lábam,
s szent csend honol lelkem mindegyik zúgában;
rabmadárként éltem hajdan kalitkában,
most szememben a rét kék harmatja ragyog,
és ágról-ágra szállva, szabad madár vagyok!

 

A HALOTTAK ÉNEKE

TAO JUAN MING

Hogy el kell mindnyájunknak egyszer
pusztulni: szörnyű rendelés!
Tegnap még vígan ittam és
párnáimon ma halva fekszem.

Testem föld és ég között lebeg,
s örökké éljen bár a lélek:
ez nem szárítja fiam édes
arcáról fel a könnyeket.

A kéj már nem süllyeszti lágy
fogát belém, nem bánt a törvény,
mindegy számomra jog meg önkény,
nem űz a pénz, nem mar a vágy.

De azt az egyet szánva bánom:
hogy, míg éltem s a föld felett
sétáltam még, a nagy kupából
nem ittam soha, soha eleget!

 

BORNÁL

TAO JÜAN MING

Évezredek jöttek: de az erényt
becsülni nem tanulta semmi nép.
Mit bánod, hogy beszélnek, Tölts magadnak
s igyál, testvér, ha torkod bírja még.
Egy kincsed van csupán: az Élet. Azt sem
fogod meg. Illó útján elsiet.
Alkoss, gondolj, tégy, írj, faragj akármit:
mit ér a sírban már a hírneved?

 

A VÉGSŐ OKOK

HSZIAO JEN

Minden fa másképp nő s minden madár
máskép dalol. Az egyik hal a tenger
legmélyén jár s a másik a folyók
sellőin ugrál. A hegyek formáit
s a rózsa színét nézheted, de a
"miért?"-re nem kapsz, még ha ezer évig
kérdezgetnéd is, semmit válaszul.

 

LESZÁLLÁS A SZUNG-HEGYRŐL

SZUNG CSI-VEN

A Szung-hegy ormáról
mentem a mezőre,
gondolatok szárnyán
repülve előre,
egy szép lányt találtam
a réten, sokáig
bolyongtam el véle,
ködös napszálltáig;
fejünkön ragyogva
ült a hold, az álnok,
szívünket belepték
drága, selymes álmok,
köröttünk vén fenyők
nyúltak fel az égig,
legyen hát szerelmünk
sudár párjuk nékik,
szerelmünk, kis lányom,
mely az égig vágyik,
így nőjjön magasra,
viruljon sokáig,
meleg nap paskolja
lágy harmat fürössze,
száz madár daloljon
róla mindörökre!

 

LÁTOGATÁS EGY RÉGI BARÁTOMNÁL

MONG HAO-ZSAN

Ma régi s nagyhírű
mesteremre vágyva
látogatni mentem
hozzá - ám hiába;
azt mesélték, messze
él, búsan s hazátlan,
tépelődve örök
s olthatlan honvágyban,
messze idegenben,
nem maradt reménye,
szemének a könnytől
kialudt a fénye, -
távol földön nincsen
ír nagy bánatára,
mondd, kis rózsabimbó:
van-e tavasz nála?

 

TAVASZI REGGEL

MONG HAO-ZSAN

Künn a kéken
szürke égen
lassan jött a
virradat;
még pillámon
ült az álom
és csak lestem
hogy a fákon
szólnak-e a madarak?

De nem szóltak,
ültek, mint a
némák, kint a
búsan tinta-
ég alatt;
már derengett
s szél kerengett
kinn a csendes
kert felett,
és kavarta
hol itt, hol ott
a sok halott
levelet.

 

ŐSZI ÉJBEN

VANG-VÉ

Ülök magamban s így simítom vézna
kézzel hajam havát,
házam tornácán, hol meghallom néha
a gárdatrombitát:

az éjszakában, melyben eső s érett
nehéz gyümölcs kopog, míg valahol a padlaton egy tépett
szívű tücsök zokog

rossz hegedűjén... Csömörös borissza:
hiába mind e kín,
hajam sötétje többé nem tér vissza,
sem régi álmaim;

gond és betegség ül az őszi tájon,
mondj bús ítéletet
önön fejedre: üres, balga álom
maradt az életed.

 

ERDEI MAGÁNYBAN

VANG-VÉ

Erdei magányban komor, bús csend honol,
De hallga! Valami nesz mégis csak kóborol,
Dús erdők homályán surranó árny röppen
egy kósza fény után, nézd éppen most szökken.

 

AHOL ÉN SZÜLETTEM

VANG-VÉ

Mi hír van pajtás, arra kis falunkban,
mondd, süt házunkra még a napvilág?
A vén anyó ott sző-e még kapunkban,
folyóka nő-e még az ablakunkban,
s virágzanak-e már az almafák?

 

A BUDDHISTA KOLOSTOR

VANG-VÉ

Bérctetőn az agg monostor,
el sem hinnéd, oly magas,
érctornyán recsegve posztol
mint az őr, a szélkakas.

én fák közt a kis kalandos
úton jártam itt alant,
míg fejemre gingalangot
reszketett a kis harang.

Sziklafal közt üveges
patak folyt le szótlan,
s bújt a nap a süveges
zöldfenyő-bozótban.

Lementem a szürke tóra,
s imádkoztam a setét
éjben, úgy fékezve lelkem
undok kígyó-seregét.

 

BAMBUSZERDŐBEN

VANG-VÉ

Bambuszerdő sűrűjében
búsan és magam vagyok,
és kopottas citerámon
pengetem a bánatot.

Bambuszerdő sűrűjében
őriz száz fa és virág,
s alkonyatkor jeges kézzel
ölel át a holdvilág.

 

VIRÁGOK

VANG-VÉ

Ne csodáljátok, hogy lakásom zárva,
és a császár termeibe se lépek.
Tavasz van s én most kinn, a kertben járva
a virágok piros, lila és sárga
szirmairól tanulom a beszédet.

 

BÚCSÚZÁS MONG HAO ZSANTÓL

VANG-VÉ

Leugrottam lovamról, hogy ihassam veled
búcsúzóul s megkérdjem: utad hová vezet?

Azt mondtad: "Nincs szerencsém e földön és megyek
hazámba, hol árnyukkal takarnak a hegyek."

"Hol árnyukkal takarnak a fekete hegyek,
s felettünk lassan szállnak a fehér fellegek."

"Hol bánatosan néznek a fekete hegyek,
és bánatommal szállnak a fehér fellegek."

"Hol nem kísér, magános utas, e rút világ
s fehér felhők ragyognak fejedre glóriát."

 

TÜNDÉRSZIGET

LI TAI-PO

Ó drága Napfény, tündér Holdvilág!
Sugárotokból él e holt világ,
s körökben, miknek útja végtelen,
ragyogtok nyüzsgő emberek felett:
ó hogy szeretnék élni veletek!

Hallottam egykor, régen, hajdanán,
van egy sziget, melyet túl Indián
rejt kék ölén a Déli Óceán:
hol smaragd-erdőn aranyág fakad,
s tündér les rád minden virág alatt!

Ki ide ér, az többé sohse sír,
haja nem őszül, arca rózsapír, -
ó Boldogság, hadd jöjjek most veled,
míg a tündérek szigetére érünk,
hol örök fényt szitál a kikelet!

 

A ZÖLD LÓTUSZOK FIA

LI TAI-PO

Nevem jóhíre régen elveszett
bolond lakmáim fanyar csömörén;
azt kérdezed, vándor, hogy ki vagyok?
a zöld lótuszok fia vagyok én.

Gomolygó, nagy ködökbe olvadok,
de nyomom itt marad az út kövén;
azt kérdezed, vándor, hogy ki vagyok?
a szent Buddhának mása vagyok én.*)

*) A költő különböző neveinek egyike: tying lien a zöld lótuszok fia; buddhista eredetű név. A lótusz a tisztaság, becsület jelképe volt.

 

BOROSPOHÁRNÁL

LI TAI-PO

Borom tükrén az esti szél remeg,
a lányok vére gyors ütemre táncol:
igyunk! Ábrázatunk veres zománctól
ragyog már, mint a teli serlegek.

Meddig nyilnak a barackfavirágok,
s a fehér jázmin, mondd, meddig vakít?
Meddig virágzik az almafa? Vásott
s kaján az ősz, mely mindent leszakít.

Eljár az óra. Fogd a serleget:
más táncol holnap itt az esti pírban.
Koccints, testvér. Leszáll az éj. A sírban
alhatsz még egykor ugyis eleget.

 

A HÁBORÚ ELLEN

LI TAI-PO

Tavaly Szan-kánnál vertük szét az ellent,
tegnap Cung mellett állt az ütközet,
s ma hőseinknek véres fegyverétől
bíborban folynak mind a vadvizek.

Három sereg pusztult el, falvak égnek,
a hún csapat öl, zúz és gyujtogat,
s véres hullák takarják százezerszám
a véghetetlen pusztaságokat.

Ott áll a nagy fal, melyet mongol hordák
ellen emeltek, tornyán fáklya ég,
így őrizvén örök tüzével messze
időkre a császárok hírnevét.

Halálra sebzett ménesek nyerítenek,
haldoklók nyögnek a patkók alatt,
hollók ülnek a hadak útján: száraz
ágon, csőrükben véres gyászfalat.

Vert hadaidat új, meg új csatára
hívhatod tábornok, a domb felett:
vezényszavadra nem kelnek a sírból
harcolni már a halott ezredek.

Ki okozta e nyomort, e borzalmas
csatákat s mind e véres zivatart?
A gyilkos szerszám, mely már annyi embert
emésztett el: a kard, az átkos kard.

Ha ember vagy valóban, úgy ne érintsd,
csak végszükségben; régen hazavár
az asszony és a gyermek és e véres
világon legyen béke, béke már!

 

A RÉGI CSÁRDA

LI TAI-PO

A csárda romjain az emlék
illanva, mint a gyík szalad.
Öreg holdfény ragyog felette,
s alatta ring a kis patak.

A rózsák nedves bimbajába
lakónak napsugár kuszott, -
s az éji szélnek mit mesélnek
a romsoron a bambuszok?

Itt, ahol egymást átölelve
találkozik Mult és Jelen:
az emlékek kihunyt parázsán
gyújtson tüzet kis énekem...

 

HEGYTETŐN

LI TAI-PO

Itt fenn az éji hegytetőn, a templomnál, magam vagyok
s akár marokra szedhetném, ha kívánnám, a csillagot.

De nem kívánom és nem is beszélek, hogy az égiek
Li Po, a vén költő rekedt hangjától fel ne keljenek.

 

MAKU

LI TAI-PO

Messze túl a Keleti Tengeren
egy sziklát vernek a lila habok.
A szikla tetején egy mesearcú
tündér lakik, s a férje én vagyok.*)

A hullámok ott az égkorong kristály
boltját mossák és tornyaik alatt
egy bálna úntan néz s úgy fú torkából
háromszázöles, zöld vízsugarat.

Szívem hiába reszket. Csak nem érek
el az asszonyhoz. S most a szél megáll.
S fölöttem egy kéktollú, rózsacsőrű
csodás madár lassan keletre száll.

Hadd kötöm szárnyadra e pergamentet,
halk vándor! Vidd a levelet tovább:
s mondd meg neki, hogy Li Tai Po a költő,
ma verset ír, s köszönti asszonyát.

*) Maku, csodaszép taoista istennő (tündér), a jeles astrologus Vang Fang-ping nővére volt.

 

HOLDVILÁGNÁL

LI TAI-PO

Ablakdeszkámon hófehéren
ragyog a hold, a hold, a hold.
Padlómra lágy, ezüstös abroszt
hímzett az éj, az éj, az éj.
A holdat nézem, mely kajánúl
ül fenn a rózsaszín zsalun.
Egy pillanat: s behunyt szememmel
veled vagyok, kicsiny falum.

 

IGYUNK...

LI TAI-PO

Gyöngyöző bor a pohárban,
újra itt a kikelet,
csók tüze ég a szívemben,
igyunk egyet, gyerekek,
igyunk kettőt, igyunk hármat,
napfény süti a kupát,
a tavasz is úgy köszöntött
ránk, mint régi jóbarát,
úgy köszöntött száz virággal,
zöldkabátosak a fák,
alkonyatkor kancsónk mélyén
tükrözik a holdvilág,
tükrözik, de nem sokáig,
hű barátunk ajakán
is száz rózsa nyílt még nemrég,
ámde máma halavány,
halavány és keze reszket,
nem iszik e pincebolt
mélyén többet és maholnap
azt gondolják: itt se volt,
itt se volt, mert oly mulandó
itt az ember, mindahány,
holnapra már gaz virágzik
a holt császár ajakán,
kóbor őzek látogatják
sírját, kígyó tekereg
koporsóján s koponyáján
árva tücsök nyekereg;
bús ösvény az ember útja,
és ki tudja merre megy?
Igyunk egyet, igyunk kettőt,
igyunk hármat, gyerekek!

 

A TATÁR KÁN IFJÚ ASSZONYA

LI TAI-PO

A Kudzsu-hegy magas ormán
halavány az őszi nap,
fogoly madár, ott ringatja,
riogatja bánatát.

Mongol puszták madarához
hurcolta a nászi nép...
"Jaj, uram - szól - Jen-men felé
repülnek a fellegek!

"Jen-men felé elrepülnék,
arra, hol a fellegek,
nem érti meg délmadara
soha észak madarát!"

"Észak szele, hideg tele
hasogatja húsomat,
nem rakok én fészket itten,
egyre délre visz a vágy!"

"Jaj meghalok nemsokára,
édes hazám, férj uram."
De rabmadár bánatára
égen-földön nincs vigasz.

*) A Han-korban politikából kínai hercegnőket tatár fejedelmekhez adtak nőül; ez a költemény egy ilyen áldozat érzelmeit fejezi ki.

 

A KUAN-HEGY FELETT A HOLD RAGYOG

LI TAI-PO

Kuan felett az égi bolt
tornyán megáll a holdsugár,
vad szélvihar haragja ront
Jü-mon várának és megáll.

Po-tong felé indult a had,
mongol nyílaktól sír a szél:
hány lesz köztük, ki ott marad
s hány lesz köztük, ki visszatér?

Mert trombitájuk harcra hív,
elment vitézeink hada,
mondd: hány könny hullt, s hány asszonyszív
szakadt meg máma éjszaka?

 

TAVASZI BOROZÁS

LI TAI-PO

Ha életünk csak balga álom,
miért a bú, a könny, a gond?
Iszom napestig, míg felettem
alkony-szellőben leng a lomb.

S ha már a borral csordulásig
megtelt e test, s e vén torok:
úgy visznek pamlagomra, melyen
királyi módra hortyogok.

S mit hallok ébredéskor? Apró
madárka szól az ágakon.
Megkérdem tőle: mondd tavasz van?
S azt érzem: most is álmodom...

Hát nem tudod? - csicsergi - éj
megjött a tavasz nesztelen.
S én meghatódva, mély sóhajjal
ülök az ágyra fesztelen.

Aztán megtöltök s kiürítek
vagy harminchárom poharat,
s dalolok, míg a hold golyója
a lila égre felszalad.

S ha már rekedt vagyok a daltól,
elszundítok a pad alatt...
Mit érdekel a tavasz engem?
Kocsmáros, töltsd a poharat!

 

A VIZEN

LI TAI-PO

Zöld tükrén a
lótusz-tónak
révetegen
jár a csónak;
halk szél viszi
fenn az égen
a fellegek
seregét,
ring a vízi
liliom s a
fákon untalan
fütyürész a
seregély.

Zöld tükrén a
lótusz-tónak
bús legénnyel
jár a csónak,
szeme egyre
csepereg
búsan jár az
evezője,
mert elhagyta
szeretője,
vígasza és
szeme fénye,
akit három
hosszú éve
szeretett.

 

A SING PING-TORNYON

LI TAI-PO

Messze tartományok földjén bolyongok magamban s árva
testem szomorúan hajlik a vén torony korlátjára.

Lebukik a nap korongja a rézszínű ég alatt:
lenn a mélyben csörgedezve folydogál a kis patak.

Lenn a mélyben távol földek felé visznek az utak,
fenn az égben mint nyílvessző, repülnek a vadludak.

Végtelen kék ég azurja leng a zöldes dombokon,
míg én száz sós könnyet sírok érted, drága otthonom.*)

*) Száműzetés idején írta

 

CSATADAL

LI TAI-PO

Májusban is még hószőnyeg takarja
a Tjen-San hegység sziklás oldalát.
Hiába - itt a fagy s a tél országol,
és nem bimbózhatnak még az orgonák.

Itt-ott, talán, hallod a furulyát már,
és szájról-szájra zeng a "fűzfa nóta",
de a tavaszt csak mindhiába várod
fagyott szíveddel annyi hónap óta.

A katonának soha sincs nyugalma:
a dob pereg s kürt szól a réteken,
s úgy áll, merev strázsában, lókantárral,
a jobb kezében minden éjjelen.

Ó bár én is, én is elmehetnék: -
ha a hüvelyből majd kardom kiszáll,
mint érett dinnyét, úgy hasítlak ketté
kemény vasammal, csúf Lu-lan király!

 

FURULYASZÓ

LI TAI-PO

Hallod, mint a tavaszi szél dalát,
az éjszakában a lágy furulyát?
Lo-csong fölött zokog a furulya...
A fűzfatörő dala sír az éjben,
s a vén furulya felzokog kezében:
eszébe jutott régi faluja...*)

*) Az itt is említett fűzfatörő dal régi s népszerű nóta volt abban az időben.

 

A HONTALAN BORA

LI TAI-PO

Lan-ling boránál jobb bor nincs e földön,
innám, innám, csak innám holtomig:
ha illatát ezüst kupámba töltöm,
szívemből minden bánat eltűnik.*)

A serleg, melyet jobbkezembe vettem,
nevetve szól: Mondd hányadik vagyok?
Én nem tudom... Ülök s rég elfeledtem,
hogy hontalan, kivert bitang vagyok...

*) A santungi lan-ling a legjobb borfajta volt a költő korában. Ezt a verset is számkivetése idején írta.

 

A NAN KING-I FŐNIX-TORNYON

LI TAI-PO

Egy főnixpár hajdan
itt fenn rakott fészket,
lenn a kóbor habok
vajjon mit beszélnek?
Gyom nő a holt császár
híres udvarában,
alusznak a hősök,
fényes díszruhában.
A Jang-ce vén partját,
zöldes hab locsolja,
túlnan alig látszik
a hármas hegy orma,
szürke őszi ködben
görögnek a habok,
nagy felhő takarja,
a sárgaszín napot.
szememen is felhő
s könnyem csorog halkan
jaj, hogy már nem látlak,
édes hazám, Csang-An!

 

EGY VÉN KOCSMÁROS EMLÉKÉRE

LI TAI-PO

Vénember! gyakran látlak húnyt szememmel,
bár a kancsót már rég másnak viszed,
amarra lenn, ahol fürgén zúgnak
a ködtakarta, sárga árvizek.

Hogy futottál, jó öreg, míg pecsétes
köntösödet átbökte vézna vállad...
Kinek méred vajjon ott lenn az ó-bort,
ha Li Tai-Po a költő, nincsen nálad?


*) A kínai (hagyomány, néphit) szerint az alvilágban sárgavizű folyók hullámzanak.

 

CSATA UTÁN

LI TAI-PO

Hullák közt a harcmezőkön pejló vágtat, mint a villám,
üres nyerge hófehéren
ragyog, mert az éjszakában csak a hold jeges világa
őrködik a csatatéren.

Mint mennydörgés csap le rája a holt ezred trombitája,
eltörött kürt sír a réten,
széthullt a had, mint a kéve s a haldokló hősök vére
feketéllik a kardélen.

 

FÁJDALMAS BORDAL

LI TAI-PO

Fiúk: a kocsmárosnak pompás
bora van - ámde várj, ne tölts,
hadd mondja el néktek fájdalmas
dalát Li Tai Po még, a bölcs:
maholnap úgyis sírva mennek
vele oda, hol vár a sár:

kocsmáros tölts, a gyötrelemnek
órája nincsen messze már.
Kocsmáros, jó bor nő pincédben,
s lantom kezemben újra peng:
hű két pajtás a bor s a nóta,
szívünkben mindig összecseng, -
s e kancsó kedvesebb szememnek,
mint színezüstből egy kosár:
kocsmáros tölts, a gyötrelemnek
Órája nincsen messze már.

S ha ég és föld örökre áll is,
a rang, a cím, a kincs mit ér?
Az ember teste, hogyha rongyos
száz évet él, már sokat él,
nevethetsz - ez nem tréfa, gyermek,
a sírban féreg szája vár,
kocsmáros tölts, a gyötrelemnek
órája nincsen messze már.

Itt van a perc! Mély éji óra,
a holdról halkan hull a fény,
látod az öreg majmot sírni
a tamariszkusz tetején?
Idd egy hajtásra, míg kezednek
nem lesz nehéz a telt pohár,
kocsmáros tölts, a gyötrelemnek
órája nincsen messze már.

 

TÓ SZE BARÁTOMHOZ

LI TAI-PO

Lejöttem a sötét hegyekből,
midőn a nap pihenni tért,
s nem volt utamban senki társam,
csupán a hold, mely elkísér.

Az ösvényen végig bolyongva
visszafordultam, hol a kék
hegyeknek annyi karcsú orma
köszönt az estben, szerteszét.

S akkor te úgy jöttél elémbe,
beszédes, meghitt jóbarát: -
s a szolgáló kitárta édes
házacskád vessző-ajtaját.

Fehér ösvény vitt kis lakodba,
mélyzöld bambusz-bozóton át,
s az útfélen dúsan s ragyogva
köszöntött száz ürömvirág.

- Így ültünk, ettünk, ittunk vígan,
s a bortól kedvem felvirult,
s a cipruszról daloltunk, míg a
kelő nap újra ránkpirult.

Így ittunk, míg könny gyűlt szemembe,
s a bortól fejem lekonyadt,
s elandalító énekekben
feledtem baljós sorsomat!

 

A FOLYÓVÍZ

LI TAI-PO

A Pá folyónak habja oly sebes,
hogy mint a nyíl száguld vizén a csónak,
ezer mérföldet tesz egy nap alatt,
és láthatatlan tengerekbe vész.
Így forgat minket az örvény, az élet
útján; Kedves, ne menj el, mert ki tudja,
hány ezredévnek kell még jönnie,
hogy karjaimba végre visszatérj.

*) Pá, Szecsuan tartomány keleti vidéke, a sebesen folyó Jangce szeli át.

 

KIN-LING

LI TAI-PO

Hat császár élt itt, hat nagyasszony
sétált s ölelt itt valahol.
Őróluk szóljon hát e dal, míg
kertjükben már az őszi szél dalol.

Hány ifjú gárdahadnagy állt itt,
régholt szerelme oldalán;
ahol felvette legyezőjét:
feketén szárad a csalán.

Langyosan szállt az est a kertre,
midőn ezer bokor virult.
a kastély márványpadlatára,
nehéz uszályok selyme hullt...

Hol vannak már? A holt királynők
virágszál lába merre jár?
Örök vizekbe fut, zubogva
az élet, mint a Jang-ce ár...

*) Kin-ling a. m. Aranydomb, Nangking régi neve, alapította Csú-királya, Vé Vang.

 

MAGAM ISZOM

LI TAI-PO

Magam iszom
tavasz este
egyedül,
az ágakon
a holdsugár
hegedül,
halk szél rázza
a bimbókat
s a mezők
pamplagán a
virághímes
lepedőt.
Mit búsulsz még
pajtás, bánt a
szerelem?
Hanyatlik már
a telihold
keleten,
ez az élet
kinek semmi,
kinek kincs,
ez az élet
ennek van és
annak nincs,
de száz gonddal
is kibékít
a pohár
hozd hát fiam
hamarost és
szaporán.
Ha megiszod,
nincsen búd
és bánatod
s életed rút
napjait se
fájlalod,
nem lesz többé
gond, sem kétely,
sem talány,
ezer vágyad
aludni tér,
valahány,
mámorodban
nem bánt asszony,
sem bankó,
s te leszel a
legboldogabb
halandó.

 

CSANG-AN FELETT...

LI TAI-PO

Csang-An felett fehéren áll a hold,
s az udvaron ruhát terítenek.
Csang-An felett fehéren áll a hold.

A hold fehér s az őszi szél hideg,
s a hún hordáról félve szól a hír.
A hold fehér s az őszi szél hideg.

A kötélen száradó ruha ring;
mondjátok, nők hol még a messze óra,
az óra, melyből áldott béke int?

A kötélen száradó ruha ring;
mondjátok, nők, hol még a messze óra
mikor megtérnek győztes férjeink?
Csang-An felett fehéren áll a hold...

*) Csang-An, régi főváros neve (Shenszi tartományban).

 

JÜAN TAN-TYU BARÁTOMHOZ

LI TAI-PO

A Jing-tó habja csobban, partján fehér fövény
ragyog, csodás vidéken siklik a csónak, távol
az emberlakta város hömpölygő, vak zajától,
és így ülünk, barátom, mi, kik a bérc tövén

s a természet csendjében keressük a tanyánkat...
Nézd: délen ott a hegység, mint gőgös, ezertornyú
város, mely úgy szúrkálja sok szürke, csipkeormú
csúcsával az égboltot. Csu-haj felett a sápadt

hold ég, vén felhők kúsznak fel lassan Szung-tyu sárga
tetőin és amerre ellátsz, jobb- s balfelé,
nincs, csak fenyő és szikla; szikla, fenyő, bozót,

s kacagva és dalolva, így járjuk a folyót,
a nap is ránknevet s mi kacagunk, míg a bárka
elvisz az ismeretlen, messze part felé...

 

A RÉGI OTTHON

LI TAI-PO

Oly régen jártam arra már keletre!
Hányszor virultak ott a rózsafák?
Repülnek még ezüst felhők az égen?
S kinek házára tűz a holdvilág?

 

A KING TING-HEGY LÁBÁNÁL

LI TAI-PO

Madár száll fenn s az égre est terül
aztán nagy, lomha felleg jő fehéren.
Elérhetetlen ormok közt a mélyben
maradtam. És a felleg elrepül.

 

A HOLDHOZ

LI TAI-PO

Midőn a hold boromba néz, megkérdem tőle: vén koma,
utána nyúlsz? Hiába vágysz idáig érni, cimbora.

Ő nem felel s csak így követ vén tejképével engemet
és míg pufókan rámnevet, árnyékot sző testem megett.

Hárman vagyunk: árnyékom s én s harmadszor ő, az égi bolt
ajtóján csipkefüggönyök között bujkáló telihold.

Mit kínálsz éji uzsorás? Orcád ezüstje hova vész,
ha pitymallatkor rózsaszín dunyháid közt aludni mész?

Azt mondják fényes gömbödön Csang O, a szép tündér lakik,
mond meg: kivel mulat fehér ágyában hűvös hajnalig?

Sötét és görbe utadon oly pökhendin mégy tovább!
Nem unod még? S meddig sütöd esténkint így Li Po borát?

Milyenek voltak őseink, öreg pojáca? Csak nevetsz,
s vigyorogva járod cirkuszod porondját, s mindent elfeledsz...

Legyen hát ez a vers örök s ne fogyjon el Li Po bora,
amíg te sütsz és vérvörös torkába bámulsz, cimbora.

*) Csang-O a Hold tündére.

 

A PIROS RÓZSA
(Az asszony hadban levő urára gondol.)

LI TAI-PO

Az ablakomnál hófehér rózsákkal
hímeztem tele puha selymemet:
de ujjam reszketett búbánatomban,
s a fehér rózsa, amelyet hímeztem,
egy piros, piros, piros rózsa lett.

S reá gondoltam, ki most a csatában
hullatja vérét; hogy él-e, vagy holt?
S most lódobogás hangzott! Felugrottam:
De csak a szívem dobogása volt.
S könnyeim hulltak, hulltak az ölembe,
ahol a piros, piros rózsa volt.

S ott ültem, újra s varrtam, varrtam sírva
telehímezve puha selymemet
a sok-sok gyönggyel, mely szememből hull
a sok-sok gyönggyel, míg a piros rózsa
egy fehér, fehér, fehér rózsa lett.

 

AZ ÖRÖK VERS

LI TAI-PO

Az est festette az eget pirosra,
s a bambusz úgy ring, mint a tengerár.
Én verseket írok a papirosra,
ezer virágot, mely a hóra száll...

Meddig illatoznak a mandarinok,
melyeket szeretőd kezébe vett?
Meddig ragyog a hó tavasszal? Írok,
írok, s hiába írok verseket...

A csillagok elégnek és kihamvadt
parázsként alszik el az ember Álma.
Pusztuljanak asszonyok s birodalmak.
Csak ez az egy vers, hogy örökre állna!

 

A GYERMEK ÉS A HOLD

LI TAI-PO

Gyermekkoromban semmit sem tudtam még róla és a hold
egy csodás jáspis-palota falának kerek tükre volt.

Mint nagy tányér, csak úgy gurult lomhán a kékes fellegek
szélén s mi bámultunk meredt szemünkkel rája, gyermekek,

mert égi embert láttunk ott, ki furulyált és ott lakott,
s a fehér nyúl ambróziát főzött a jáspis-ablakok

mögött, míg a sárkány tátott torokkal jött és megevett
holdat, nyulat, embert, jáspist, ambróziát és felleget.

Az égben fenn az istenek is sírtak mind, míg ezalatt
Hu I,* a nagy vadász jelent meg s a kilenc rút madarat

lelőtte sorra. Ámde én zokogtam most a hold miatt,
amely eltűnt és szemem elől talán örökre elszaladt:

talán nem is tudom miért, bánat avagy szeszély csupán,
most is akár a gyermek, sírok a tűnő hold után...

*) Hu I, az égi vadász mitológiai alak, aki az égen, a halhatatlanok (istenek) rémületére megjelent 9 madarat (kilenc álnapot) lelőtte.

 

A HUNOK ELLEN

LI TAI-PO

Ju Csu*, a hős, kardot fogott,
s úgy vágtat a pusztán fehér
lován, haját lobogva rázza,
amerre jár, a nyári szél.

Az ellenség ezer nyila
kemény bőrén nem fog ki már,
akit meglát, annak kezén
nem cseng többé borospohár.

Íjja akár a holdkaréj,
a nyíl száll, míg céljára lel,
az égen sem jár oly madár,
mit nyílvesszője nem kap el.

Ostor pattog s a mén szűköl,
vágtatva szállnak el tovább,
a Bajkál-tó egy perc neki,
ha megsarkallja pejlovát.

A vak csaták dühében is
nyugodt marad s előre néz:
mit néki száz halál? sohsem
kért még kegyelmet ez a kéz!

Meghalt a hún király s a sok
utód a rang s a szörnyű kincs
miatt egymással harcba szállt
és dúl a harc, hogy vége nincs.

Bajkál mellett, a réteken
csordák legelnek estvelig,
a hún harcos lóhust puhít
nyergében, hogyha éhezik.

S bár szemben áll a zúzmarás
Jen-csin hegy, hol még dúl a tél,
nem bántja őt se hó, se fagy,
rabol, gyilkol s örvend, hogy él.

Mind-mind nevet, ha lóra kap,
a sok mosolygó arcú nő;
vágtatva futnak, arcuk oly
bíbor, miként a drágakő.

Mert minden préda, préda nekik,
ez gyújtja lángra harcukat,
s a kapzsiság az, mely veresre
festette halvány arcukat.

S ha a Fiastyúk** felragyog:
s aranysugárban kél a nap,
jaj égnek, földnek, hogyha e
vérszomjú népség lóra kap!

A kard villog és cseng a pajzs,
a hősök hullnak, hullnak estig,
vérükkel a vörös fövényt
megint s megint vörösre festik.

Hol van, hol jő a hős vezér, ki
minket e nép ellen vezet?
kiált a harcos, ki az éles
nyíltól találva elesett.

Mikor sújtja le az Ég Ura
e hún hordára már nyilát?
Mikor térhetnek otthonukba
vissza a fiak és apák?

*) Ju-csu, régi tartomány s harcias lovas népe neve Észak-Kínában.
**) A Tien-Hang (Fiastyuk) feltűnése a néphit szerint háborút jelentett.

 

BORDAL

LI TAI-PO

A kocsmáros kínálja már borát,
igyál, pajtás, az ég is megbocsát,
érted, csupán érted növeszti nagyra
a dombokon a venyigék sorát.

Ezért, ki fínom s régi bort szeret,
viszontszeretik azt az istenek,
amíg a vízivók unott keservvel
járják e szürke, földi völgyeket.

Hajdan, midőn a régi mesterek
ültek még itt a kocsmapolc megett:
ömlött a drága nedv, dús mámorával
övezve mind e bölcsész-lelkeket.

Száz gond helyett gondolj száz jó dologra
ne bánd a bút, gondolj az ó-borokra,
csordultig töltsd meg szomjazó kupádat,
s fütyülj, fütyülj, fütyülj a józanokra!

 

A DÉLVIDÉKI KISLEÁNY

LI TAI-PO

A délvidéki kisleányka arca
szebb mint a hold, szebb mint megannyi csillag,
bokája, mint a frissen hullt hó csillog,
és nem hord csizmát, mint az úrifajta

dámák; bőre fehér s nevetve hajtja
csónakját a vizen ezernyi szirtfok
között; szemén a tavasz fénye villog,
s a Jé folyó illanva szálló habja

fölött liliom s lótuszvirágot
keres, a víz ezüsten csendül karja
nyomán, s mikor, dalolva és nevetve

a vízbe száll, ruhácskáit levetve:
fehértestét oly félénken takarja
a mély bozótban, hogy arcát se látod.

*) Li Tai-po itt a Kiangszú és Csekjang tartományok leányairól énekel; ez a tartomány a Kr. e. V. és VI. sz.-ban Jüő király uralma alatt volt. A Nanking közelében fekvő Csang-Kangban a költő idejében alsóbbrendű osztályok laktak.

 

A PORCELLÁN PAVILLON

LI TAI-PO

A mesterséges tóban, vízililiomok nyíló kelyhe közt, hol a lég is
mint zöldes üveg, reszket a mámorok hegyének viola oldalán
hová egy halványsárga csíkozott tigris hátán jutsz el,
áll a pavillon, mely csupa zöld és lila porcellán.

Ott ülnek a barátok vidám bornál: ruhájuk százszínű selyme fénylik,
s itt, távol a világtól, kacagnak és nem érzik a hétköznap porát,
Beszélnek vagy vídáman hallgatnak. Verset ír az, míg a másik
lehajtja homlokát és úntan issza borát.

Nézd a tóban, amelynek vizén a jáspishíd mint a félhold ringatódzik
a halványsárga tigrist s a mámort a barátok félőrült homlokán!
Nézd, hogy remegnek százszín ruháik! Nézd a tébolyt! Nézd nézd, hogy vet bukfencet
egy pavillon, mely csupa porcellán!

 

VALAHOL VÁRNAK

LI TAI-PO

Jaj, régen jártam már arra keletre,
hol kék párában állnak a hegyek,
Ezer madár vár ott a kikeletre,
s azt álmodom, hogy egyszer elmegyek.

Nincs már barátom, csak a füst az égen,
mely őszülő fejem fölött pipáz.
És elmerült utak végén az éjben
valahol vár egy régi, régi ház...

 

TALÁLKOZÁS EGY RÉGI JÓBARÁTTAL

TU FU

Az évek elrepülnek s oly ritkán látjuk egymást!
Torz pályáján az élet, mint gyors bolygó szalad:
ki tudja, lesz-e est még, hogy így ülök tevéled,
halk beszédbe merülve a mécsvilág alatt?

Az ifjúság s az élet elmúlik, mint az álom,
dús és setét fejünkre, nézd, már az ősz borul;
barátaink javát is már rég a sírba tettük,
s vénhedt szívem reájuk gondolva elszorul...

Nem láttalak húsz éve! De csak mégsem feledtük
egymást! Köszöntlek testvér! s e régi kis szobát!
Húsz éve! Milyen ifjak voltunk: s ma itt ugrálnak:
lábadnál, mint szöcskék, a drága unokák.

És sejtik, hogy ki itt van, nagyapjuk jóbarátja,
kérdezgetik sorsáról, nőjéről s otthonáról,
s hogy jó szívvel köszöntse az ősi ház urát:
jófajta borral telve hozzák a réz-kupát.

S hogy vihar zúg vagy éj van, nem kérdik meg - a kertből
hagymát hoznak s rizst főznek, fehéret selymeset,
te könnyes szemmel mondod, hogy réges-régen láttál:
és egymásra emeljük a tele kelyheket.

Hűség s barátság árad belőlem - ámde hidd meg,
nem a bor tüze lángol bennem csupán a szív.
Koccintsunk hát még egyet! Mind eltűnünk maholnap
a ködben, ha a végzet bús harsonása hív.

 

CSÓNAKÁZÁS

TU FU

Ó mily tündéri este!
Hogy ring a bárka teste,
kormánya copfot fest e
csillámló tóvizen.

Három kis lótusz bűvös
bimbójánál a hűvös
erdőben végre nyűgös
testem is megpihen.

S felhangzik már az ének,
pirosruhás legények
az erdőmélyből édes
bort hoznak, míg a szépek
a nyárson estebédet
pirítanak nekem.

De fenn, a lila égen
felhő száll, a viharnak
árnyéka kél, a dalnak
is vége, s jaj, elhallgat
az én kis énekem.

 

A SZÜRKE MÉN

TU FU

Északról jött a szürke mén, kavargó
szelekkel, este, némán, a hadak
útján a harcmezőkről, hol gazdáját
porba szegezték a mongol nyilak.

Így jött a mén, gazdátlanul, setéten:
hol fekszik vajjon a lovas s hova lett
hős lelke, melyet hánytorgó örvények
közt úgy vitt, mint hajót az istenek?

Öldöklő, mongol nyíl verte a porba
s így fekszik szótlan most a hős vezér
megtört szívéből, mint véres szökőkút,
szökött az éji harcmezőn a vér.

Hány szürke mén maradt gazdátalan, hány
hősből maradt csak néma kőhalom?
Hány asszony sír és hány tengert fakasztott
az anyakönnyből ma a fájdalom?

 

ÉJJELI CSÓNAKÁZÁS

TU FU

A part felett, a széna mély szagában
szél sír, míg lenn, a csobbanó habon,
koromsetét, nagy őszi éjszakában
magános úton jár a csónakom.

Fehér csillagok vándorolnak már a
rétek felett és száz emlék borong
öreg szívemben, míg a part fokára
tejszín-fehéren ül a holdkorong.

Egykor még csillag voltam, fenn a kék ég
csúcsán s dalaim híre messze szállt,
de nevemet megtépte már a vénség,
s a kór, mely agg testemre rátalált.

Csak így kóborgok, már régen magános
és viharszelektől verdesett sirály,
ég s föld között, a szürke partok sáros
s fanyar fövenyén elhagyott király.

 

BUDDHA DICSÉRETE

CEN CAN

Fenn, a csodás oltár tetejéről, ahonnan
egy lépés csak a nap lebegő
lángja s az erdők messze sötétjét
tükrözi kékesen a levegő:
ködbe borult hegyeken, hol az ősi királyok
hamvai nyugszanak és a folyók
kis fonalak módján tekeregnek a mélyben alattad,
és a csúcson a felhők fátyola lóg: -
Ó Lélek! Eléred-e célodat itt és az égből
lehull-e, reád ama szent csodafény,
elérsz-e a Csúcsra, ó Lélek, amelynek aranyszín
Buddha! te vagy, te maradsz a Remény!

 

ÉJJELI UTAZÁS

CEN CAN

Szürkés ködökben jő az este,
a sziklaparton vár hajóm,
kalmárnép közt, bolond zsivajban
merengek útnak indulón.

A szent kolostor kis harangja
csendülve zúgva bong felém;
a part mentén a házsorokban
rezegve gyúl a gyertyafény.

Hazám felől vadlúdsereg száll
nyugatra; szívem megdobog,
szemem könnyes, s majomsírástól
visszhangzanak a bambuszok.

Rejtett zugában vén hajómnak
ülök a hószín hold alatt.
minél fehérebb, annál jobban
érzem nagy árvaságomat.

 

A TÁVOLBAN

CEN CAN

Csang-An erdős hegyéről messze
utakra vitt a végzetem,
hűtlen barátomról a posta
sem hoz már többé hírt nekem...

A hegytetőről napnyugatra
néz vissza álmodó szemem,
több, mint egy éve, mondom halkan,
hogy itt teng árva életem...

*) Csang-An főváros Li Po idejében (Senszi tartományban)

 

A LIANG-KERTBEN

CEN CAN

Pitymallik már s a varjak csapatostul
szálldosnak a liangi kert felett,
hol megrokkant falak rút kőbordáin
riadtan révedez tekinteted.

De a kert karcsú fái mégse bánják,
hogy a mult sír e hervadó romon.
Rózsák csüggnek buján s a dáliák is
csak úgy pompáznak még, mint egykoron.

*) A Liang-dinasztia uralkodott a Szung Csi, Csin és Szuj dinasztiákkal Kr. u. 420-618-ig, tehát 108 évig.

 

DJÁNA TEMPLOMÁBAN

CSANG-TYIEN

Elindultam hajnaltájban és az ősi zárda várt,
míg a fákra már a reggel hintett sárga napsugárt.

Kanyargó, setét ösvény visz a szent Djána templomig,
mely a bükkfák sűrűjében elhagyatva álmodik.

A hegyek közt édes szóval fütyül olykor a rigó
és az ember lelke tisztább s nyugodtabb lesz, mint a tó.

Elhalkul itt a világból minden bántó s messzi hang,
ha az oltárról imára csendül lágyan a harang...

 

SORSOK

PO CSÜ-I

Gyang-nanban az aszály
sorvasztja a fákat,
azt mondják: Tyü-csúban
emberhúst zabálnak...

De a városunkban
büszke lovas csapat
járkál, hogy a föld is
döng patkóik alatt.

Megkérdek egy embert:
minek e parádé?
Mondja: a kormányzó,
s vele a barátné, -

aki csupa bíbor:
az titkos tanácsos,
a tábornok lila
s arany paszomántos...

A nagyurat lakma
várja - ez a dolga,
mint szúnyoghad, tolong
nyomában a szolga.

Olvasztott vaj csorog
négyszáz sült madáron,
vérveres narancsok
ragyognak a tálon;

görnyed már az asztal
a sok ó-bor alatt:
ínyencek torkának
csupa buja falat.

Így dőzsöl a népség,
s ha már majd megkergül
az evéstől, duhaj
s részeg táncra perdül...

Gyang-nanban az aszály
sorvasztja a fákat,
azt mondják: Tyü-csúban
emberhúst zabálnak.*

*) Tyü-csú, Csekjaingi megyeszékhely volt.

 

DAL AZ ÉJSZAKÁBAN

PO CSÜ-I

Az őszi tájon sárga hold ragyog,
s egy vén bárkáról bús dalt hallgatok.

Az őszi széna lágy és dús szagában
egy bánatos vers sírt az éjszakában.

Az őszi fák is sírtak a dalon:
s szívembe dárdát szúrt a fájdalom.

Ki az, kiért e dal hiába sír?
Kiért e mély seb, melyre nincsen ír?

Ki az, kit rég és oly hiába várt?
A vén bárkán egy sápadt asszony állt.

Arcán a holdfény hintett el havas
virágokat s húsz bánatos tavasz.

Így állt a bárkán s mint kristályözön:
ömlött végig sápadt arcán a könny.

Kérdeztem tőle: merre van hazája,
s ki az, kit már oly régen vár hiába?

Ki az, ki elment s nem küld semmi hírt?
De ő nem szólt és sírt, csak sírt, csak sírt.

 

AZ ÓDON PALOTA

VANG CSIEN

Pusztulóban az ősi palota,
parkjában árván állnak a virágok.
Ősz udvarhölgy ül fenn a kastély romján
és zokogva meséli alkonyatkor,
hogy haltak meg az utolsó császárok.

 

EMLÉK

CUI HU

Hol vannak már a tavalyi virágok,
s kis házatok, a derűs, a fehér?
S a régi arcok? Új barackvirágok
illatát hozza a tavaszi szél...

 

EMLÉK

CUI HU

Hogy nálatok voltam: nincs még egy éve,
kis házatokban vártatok meleg
szavak selymével, s érte én cserébe
elétek tártam egész lelkemet.

A régi mosoly visszfénye s a távol
arcok derűs tükrei hova lettek?
Ma már az is fáj, ha a barackfákról
a rózsaszín virágok rámnevetnek.

 

TÉLI KÉP

LIU CSANG-TYING

A nap leszáll a messze, kék hegyekre.
Az ég hideg, remegnek a fehér
házacskák, kutyák ugatnak az éjben.
Hó szállong. És egy ember hazaér.

 

TAVASZI KÉRDÉS

LI SANG-JIN

A bokrokon kék harmat és a fákról minden kis szellő virágot havaz,
lágy szél ébreszt hajnalkor és az ágon mint ötlevélű, kis bimbócska lóg
a hajnalcsillag, míg odább hintázva fenik csőrüket a sárgarigók.
De én mindezt nem értem és sóhajtva kérdem magamtól: Miért e tavasz?

 

AZ ARANY PALOTA

LIU FANG-PING

A vár ablakában
vöröslik az alkony,
függönyös szobában
zokog egy szépasszony...

Haldoklik a tavasz,
csend van fenn a várban,
körtevirág havaz,
és a kapun zár van...

*) Az itt említett aranypalota a kegyvesztett Acsiao császárnéjé volt, aki Han-Vú-ti császár felesége volt a Kr. e. II. sz.-ban.

 

TAVASZI VÁGYAK

HAN JÜ

Ne kérdezgesd, hogy a szárnyak
elvisznek-e Vágy országba?
Oda, hol a vén világnak
rozsdás oszlop a határa.

Messze, messze tengerekre
szállni, szállni úgy szeretnék,
de ideköt minden virág,
minden fűszál, minden hegység.

Langyos szellő ring a kertben,
jön a tavasz száz madárral,
felkelő nap süt a házon,
s száll az ágról a madárdal.

Hozzátok a legjobb szőllő-
nedvét nékem száz pohárral!
A vén halál majd befogja
ajkaimat barna sárral...

 

ÚJÉV PEKINGBEN

CSANG SUO

A szilfabimbók mult évben fehérek, olyan fehérek voltak mint a hó,
s idén a hó Csi-Pében oly fehér, mint szilfabimbók voltak fenn a fán:
annyit zokogtam már az ember sorsán, mely füst, az őszi széllel illanó,
de ma mosolygok, mert az újesztendő szilfavirággal köszöntött reám.*

A katonák dalát a vár falánál zokogni hallom minden éjszakán,
míg a nagyváros fényétől fölöttem veres felhőkön parázslik az ég,
imámba szőlek minden alkonyatkor, hazám, Csang-an! Ó bár valaha még
reád emelhetném a Déli Dombon fanyar boromnak habzó serlegét!

*) Csipé Peking régi neve.

 

A FŰZFA LOMBJA

SZÜ SZÜAN

Tégy elémbe pajtás
forralt bort a tűzről,
hadd daloljak néked
a szomorúfűzről,
hadd mondjam a nótát,
amit nékem lomha
s szomorú ágáról
suttogott a lombja,
amit őszestéken
tízszer is és százszor
dalol tilinkója
szavánál a pásztor:
Hallgasd meg e nótát,
s hogyha nem vagy fából
ne feledj tavaszkor
inni a kupából,
ne feledd el mézét
szürcsölni a bornak,
ki tudja, a holnap
már kinek lesz holnap,
megvénülsz, testedben
elfakul a vér is,
meglegyint az ősz is,
meglegyint a dér is,
hol lesz már a mámor,
s a tavasz, az égi,
hol lesz már a vágyad
és kedved, a régi?
Hol lesz már a mámor,
meg az ifjú kedély?
Lehullsz, mint a fáról
pereg le a levél.

 

ELHAGYOTT UDVAR

HAN VU

A légben körtefák lágy szirma szálldos,
s az elhagyott lépcsőkön a kerek
holdasszony ül. A kertben egy magános
hintát lengetnek az őszi szelek.

 

FURULYASZÓ AZ ÉJSZAKÁBAN

LI I

Huj-ló hegyén a hó olyan fehér,
mint messze pásztortűz fölött a füst,
s Szu-Gyang várában lenn a bércek alatt,
minden tető a holdtól színezüst.
Ki tudja, honnan, de már egész éjjel
hallok zokogni egy vén furulyát.
Szegény katona siratja ma éjjel
vén furulyáján régi faluját...*

*) A Hujló-orom Sanszi tartományban van.

 

BORDAL

CUI HUI-TUNG

Az élet rongy cafat s ezért fenékig
hajtottam mindig serlegem borát.
Igyál, pajtás, amíg számodra mérik:
te is elhullsz majd, mint az orgonák.

 

TAVASZI ÉJ

VANG AN-SI

A gyertya már elhamvadt. Áll az óra.
Lágy szellő csap meg, mint a lepkeszárny.
Az éj varázsa most szívedbe lépett,
s halántékodra tette hűs kezét, míg
csodás virágok árnyékai kéken
suhannak át a kelő hold előtt.

 

A CSUNG-HEGYEN

VANG AN-SI

A kis patak néma csendben
kanyarg át a ligeten,
s a lágy tavasz csókja rebben
minden virág-szigeten;

hanyatlik a nap már, mint egy
nagy szív, melyre vér tolul, -
sárgaszín a szalmaviskó,
melynek árnya rámborul.

Nem hallom a lomb rezgését,
sem a madár est-dalát:
mély s halálos némaságban
álmodik a hegygarát.

 

NANKING

VANG AN-SI

Kin-lingben, ős császári kertek romján
a zöld mohon halotti csend honol.
Uj nép járt erre, mely nem néz már semmi
emléket s más vidékre vándorol.*

Hallgasd - a porladt kőnek most dalolja
a szél a falnál utolsó dalát.
... Mit nem adnál, ha a kertből fehéren
nevetnének a halott almafák?

*) Kingling régi neve Nankingnak, a.m. aranydomb

 

A RÓZSABÁRKA

SZU TUNG-PO

Ugy úszik a víz esti bíborán
a rózsabárka, mint a kormorán.

S így állok itt a parton, várva egy
parfőmöt onnan, hol a bárka megy.

Kék árbocán ezüstöt ver a nap,
s mimózák csüggnek rajta hervatag.

Merengve jár a negyven evező,
s ütemre leng egy selyem-legyező.

Egy sárga rózsát ejtek most a víz
fölé, amit majd erre s arra visz.

S talán, ha este fordul, még a szél:
a rózsa, majd a kék bárkához ér...

 

A KVANG-TUNGI KISLEÁNY

SZU TUNG-PO

A kis kvang-tungi lány nem boltban árul:
a falvakból jön minden reggelen
és áruját csak úgy az útfelen
kínálja, míg szelíd mosolyra tárul.

tündéri ajka; színig telt kosárból
feléd nevet ezernyi jó falat:
rákot választhatsz, mézet és halat,
s gyümölcsöt is, míg a kis zöld szoknyából

kandin lesnek ki az apró bokák;
melle a széna édes illatát
árasztja, hangja cseng és szeme lángol:

ne gúnyold, testvér, a falvak fiát!
Ő, Lü-csu is csak úgy jött a tanyáról,
ezer virág közt a legszebb virág.*

*) A Liang-család szépsége Lü-csú (zöld gyöngy) akit a dúsgazdag Si-Csang (Kr. u. 300) három mérő gyöngyért vásárolt meg magának.

 

LEMONDÁS

SZU TUNG-PO

Mit bánom én, ha versemet gyalázva
nevetve néznek rám az emberek?
Szívem nyugodt s halántékom havára
a béke hamvas fátyolt engedett.

Hiába martál és hiába szidtál:
nem bánt a kín, a bánat és a kéj.
Halk forrás lettem, tisztább, mint a kristály,
hová nem vet hullámot már a szél.

 

LÁNYÁLOM

NÉVTELEN KÖLTŐ

Ó kergesd el kertemből a csízt s a rigókat,
hogy ne zavarják már többet az álmaimat;
mert felkeltenek, épp amidőn álmomban a Kedves
jő elibém és szép kék szeme rámmosolyog.

 

HAVAS ÉJJEL

CSONG GYÁ

Bár a dermedt világ borzongva alszik,
a téli szél dörömböl a falon,
s az éj hideg kinn - nem vagyok magamban,
s jeges szobámban nem szomorkodom.

Az óra vígan múlott: egymást váltva
olvasgattuk a régi könyveket,
és kis hordónkról, melyet csapra vertünk,
szemünkbe ezer tavasz nevetett.

Koccintottunk s a poharat csordultig
töltve, Kongra s Mongra emeltük fel,
majd mesterünkre, Jen bölcsészre ittunk,
őnéki szólt a második kehely.*

Aztán dalolni kezdtünk és a mámor
ködében bukdácsolva, ihletett
dalokkal léptünk az erkélyre, melyen
a hold ezüstös fénye reszketett.

*) Kong-cze, Kína nagy bölcse, (sz. Kr. e. 551) Mong-ce az ő tanítványa volt, kb. 150 évvel később élt.

 

AZ ELHAGYOTT SZERETŐ

MA HUANG-CSUNG

Egy éjjel körtefavirágot
tettem a kedves ablakába
egy holdas tavasz éjszakán.

És aztán, éjjel, citerámon
egy édes-bús, szerelmi nótát
sírtam a fehér ház előtt.

És másnap, hogy kijött a kedves,
piros szegfűt hordott a mellén,
mely a szomszéd kertjébe nőtt.

És akkor én szobámba bújtam,
és sírtam, sírtam, hogy miért
nevette ki szerelmemet?

Azóta gyűlölöm a szegfűt, -
s egy holdas tavasz éjszakában
széttörtem a bús citerát.

 

Jegyzetek

Bevezetés. V. ö. Otto Kümmel: Die Kunst Ostasiens. Berlin 1922. - F. Takács Z. A távol kelet művészete. (A művészettörténete c. műben.) - Carl Münsterberg. Chinesische Kunstgeschichte. Braunschweig 1902. Jetts. Symbolism in Chinese Art. London. 1912.

Si-king, a kínaiak 3-4000 éves dalgyűjteménye, amelyet Konfucius állított össze. Vannak benne a K. e. 1500 előtti években keletkezett énekek is. A kínai műveltség alapja évezredeken át az öt szent könyv volt. (Vu-king). Ezekre támaszkodott a kínai nevelés tudomány egészen a legújabb időkig. Ez az öt szent könyv a következő: 1. Si-king (Dalok könyve), 2. Su-king (Történeti évkönyv), 3. I-king (A varázslatok könyve), 4. Csün-csű (Tavasz és ősz; Lu állam története), 5. Li-ki (Szertartások könyve). Az öt szent könyvet a négy sú (könyv) egészítette ki. Ezek a következők: 1. Ta-Hio (A népek kormányzásáról), 2. Csung-jung (Erény; arany középút), 3. Lun-jü (Beszélgetések), és 4. Mong-ce (Mencius bölcs tanítása).

A kínai csapatok visszatérése a hunok leverése után. Ez és a következő két hun vonatkozású költemény a jeles történetíró, Sze-ma-cien szerint a K. e. X. században kelt, az akkori hun harcok idején.

A kakas szólt és A gárdadal, szabad fordítás. Az előbbi vers a fordítóknál különböző formát kapott. Pl. Lu (On Chinese Poetry c. művében) egyszerűen elhagyja a harmadik strófát. Itt modern formát kap a vers.

Taoista ének. A tao szekta tanítása szerint a tao a világegyetem teremtő és kormányzó szelleme; főtana a vu- vé; azaz mindent magára kell hagyni, nem kell a dolgokat erőltetni, nincs szükség sok szabályra és törvényre, amelyeket Konfucius oly nagyon hangsúlyozott. Kirándulás a Dzsú-császárok sírjához. (K. e. 1122 - K. u. 249-ig.
A taoizmus bölcselője Lao-ce, Konfucius kortársa (K. e. VI. sz.) a tao-ról és az erényről írt könyvében (Tao-te-king) aforisztikus módon ismerteti a világot teremtő és fenntartó Tao-t s az erkölcs parancsait. Később a taoizmus mint szekta sok hívőt vonzott, akik a vadon természetben szerettek élni és meditálni. Ilyenkor a jó bor és a vidámságot sem vetették meg.

Tündérsziget: a legendás Peng-lai, v. Peng-fu, ahol örök ifjúság, örökös tavasz és boldogság az ember sorsa.

A tatár kán ifjú asszonya. Ku-dzsu hegy Gyang-szu tartományban volt. Jen-men hegyszoros az északi hegyekben. Ahová ő vágyik, az Cang-vú vidéke volt, Hunanban, Csangszufunál.

A háború ellen. Szan-kan, folyó neve Shen-szi tartományban; Cung, folyó amely a Cung-ling (Belurdag) hegységből ered. Tiao-Csi folyó, a hasonnevű tó mellett Turkesztánban.

Csatadal. Tien-san (Égi hegy) Turkesztánban. Lülan fejedelemség Mongoliában.

A Sing Ping tornyon. Számkivetésben írta Jeliangban.

Kuan felett a hold ragyog. Jü-mon, északi hegyszoros, Po-tong város neve a Tibet felé vivő kereskedelmi útvonalnál.

A nankingi főnixtoronyban. Csang-an főváros Li Po idejében.

King Ling: Nanking régi neve. A Vu és Tyin dinasztiára vonatkozik.

Fájdalmas bordal. Ez a vers eredetileg hat strófa, de a három utolsó túlságosan telítve van nevekkel, amelyek történeti és mitológiai vonatkozásúak.

A holdhoz: Csang-O, a Hold tündére.

Buddha dícsérete. A Djána templomában: mindkettő buddhista vers. A buddhizmus: a Buddha tanain és utóbb Buddha személyének a tiszteletén alapuló világvallás Buddha azt tanította, hogy a lét szenvedés és hogy a léttől való megváltás szenvedélytelen, minden vágy elölésére irányuló életmód útján érhető el a Nirvánában, a kialvás formájában bekövetkező megsemmisüléssel. Híveit szerzetesrendekben tömörítette, amelyek szabályzatának alapja tíz erkölcsi parancs. Lényege azonban meditáció, mely különböző fokon úgy testileg, mint lelkileg közelebb segíti az embert a Nirvánához.

A kantungi kislány: Lü-csú, híres falusi szépség volt, akit egy dúsgazdag ember fejedelmi áron szerzett meg magának.

Havas éjjel. Kong-ce, Mong-ce jeles bölcsének, Jen, Konfucius tanítványa.