Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Thomas Szasz
Szertartásos kémia (I. rész)
> (II. rész)
Drogmitológiák
Forrás: A Magyar Pszichedelikus Közösség honlapja

 

Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás
Előszó
Előszó a magyar kiadáshoz
Bevezetés

Első rész - Pharmakos: a bűnbak
1. A kábítószer-függőség feltalálása
2. Bűnbak mint drog és drog mint bűnbak
3. Az orvoslás: a hitetlenek hite
4. Szent és szentségtelen közösségek

 

Az ember pontosan olyan mértékben alkalmas a szabadságra, amilyen mértékben képes saját vágyait erkölcsi láncokkal gúzsba kötni; amilyen mértékben igazságszeretete felette áll állati természetének; amilyen mértékben erkölcsi szilárdsága és józan értelme felette áll hiúságának és önhittségének; amilyen mértékben hajlik a bölcs és a jó tanácsokra, szemben a csirkefogók hízelgésével. Társadalom nem létezhet, amíg az akarat és a vágy feletti ellenőrzés hatalma a helyére nem kerül, és minél kevesebb van ebből belül, annál többnek kell kívül kerülnie. A dolgok örökkévalóságában elrendeltetett, hogy a zabolátlan emberi szellem soha nem lehet szabad. Saját zabolátlansága béklyója kovácsa.

Ermund Burke (1791)

Köszönetnyilvánítás

George testvérem iránt érzett hálám minden egyes újabb könyvvel csak nő. Munkáimnak szentelt odaadó figyelme szinte leírhatatlan, így köszönetem kifejezésére is nehéz megfelelő szavakat találnom. Szeretném megköszönni Margot és Susan Marie lányaimnak, hogy múlhatatlan lelkesedéssel segítettek a forrásanyagok felkutatásában, hogy górcső alá vették nézeteimet, és friss gondolataikkal segítették munkámat. Szeretném megköszönni szerkesztőmnek, Bill Whiteheadnek, hogy lankadatlan figyelemmel támogatott munkáimban, különösen e könyv megírásában; munkatársamnak, Ronald Carinónak, hogy átolvasta az egész kéziratot és tanácsokkal látott el; Helen Vermeychuknak, aki a görög forrásirodalom és terminológia tekintetében nyújtott felbecsülhetetlen segítséget; a New York Állami Egyetemi Könyvtár és az Upstate Medical Center dolgozóinak támogatását, mellyel biztosították számomra a szükséges forrásműveket; és végül, de nem utolsósorban szeretném köszönetemet kifejezni titkárnőmnek, Debbie Murphynek gondos és hatékony munkájáért.

Negyedszázaddal az eredeti megjelenése után egy lelkes kis fordítói csapat erőfeszítéseinek köszönhetően ez a könyv végre megjelenhetett anyanyelvemen is. Köszönet Bartha Dánielnek, Bereczky Tamásnak, Berényi Eszternek, Csillag Gábornak, Gyarmati Zoltánnak, Hulesch Borsnak, Kádár Istvánnak, Kovács Istvánnak, Malakovszky Lászlónak, Papp Csabának, Sipos Dánielnek, Sulyok Boriskának, Swart Chrisnek, Takács Juditnak, T. Urbán Ilonának, Várnai Pávelnek, Veress Mandynak és Zorándy Sárának az önzetlen munkáért!

 

Előszó

Valószínűleg létezik egy dolog, és talán csak egyetlen dolog, amelyben modern államaink vezetői egyetértenek; amelyben a katolikusok, a protestánsok, a zsidók, a mohamedánok és az ateisták egyetértenek; amelyben a demokraták, a republikánusok, a szocialisták, a kommunisták, a liberálisok és a konzervatívok egyetértenek; amelyben az orvosi és a tudományos tekintélyek széles e világban egyetértenek; amelyben a civilizált országokban élő egyének nagy többsége, véleményüket szavazataikkal és állásfoglalásukkal kifejezve, egyetért.

Ez a dolog az a „tudományos tény”, hogy bizonyos anyagok, amelyeket az emberek előszeretettel juttatnak szervezetükbe, egyaránt „veszélyesek” ezeknek az anyagoknak az élvezőire és másokra is. Az egyetértés szerint ezeknek az anyagoknak a használata jelenti a kábítószerrel való visszaélést, a drogabúzust vagy a drogfüggőséget – azt a betegséget, amelynek a szabályozása és felszámolása az orvosi szakma és az állam egyesített erőinek a kötelessége. Mindazonáltal – emberenként, országonként, sőt évtizedenként – folyamatosan változik annak megítélése, hogy mely anyagok fogadhatók el, vagyis mely anyagok fogyasztása tekinthető népszerű időtöltésnek és mely anyagok elfogadhatatlanok, vagyis mely anyagok fogyasztása meríti ki a drogabúzus és a drogfüggőség fogalmát.

Célom e könyvvel egyszerre egyszerű és nagyra törő. Először: szeretnék rámutatni napjaink azon jelenségeire, amelyek drogproblémáink alkotóelemei. Rámutatok, hogy ezek a jelenségek valójában bizonyos anyagok szenvedélyes terjesztését és pánikszerű tiltását ölelik fel; bizonyos szerek szokásszerű használatát és rettegett elkerülését; és – még általánosabban – bizonyos fajta ceremoniális és áldozati viselkedésformák – nyelvi, törvényi, vallási és minden egyéb elképzelhető eszközzel történő – társadalmi és szimbolikus kontrollját.

Másodszor: szeretnék rámutatni arra a fogalmi körre és logikai osztályra, melybe ezek a jelenségek tartoznak. Rámutatok, hogy ezek a jelenségek a vallás és a politika birodalmába tartoznak; a „veszélyes drogok”, a drogosok és a dílerek modern, világi, terápiákkal átitatott társadalmunk bűnbakjai; és rámutatok arra, hogy ezen farmakológiai és emberi tényezők rituális üldöztetése mögött más jellegű bűnbakok, boszorkányok, zsidók, őrültek, rituális üldöztetésének történelmi díszlete sejlik fel.

Harmadszor: szeretnék rámutatni annak a nézetnek a morális és törvényi implikációira, mely szerint bizonyos szerek fogyasztása vagy elkerülése nem az egészség és a betegség, hanem a jó és a rossz kérdéskörébe tartozik; hogy a kábítószerrel való visszaélés nem egy sajnálatos betegség, hanem egy kitagadott vallási szokás. Ennek megfelelően a drogproblémával kapcsolatos állásfoglalásunk megegyezik a vallási problémákkal kapcsolatos állásfoglalásunkkal; azaz: különböző mértékű toleranciával és intoleranciával viszonyulunk azokhoz, akiknek vallása akár teokratikus, akár terapikus értelemben különbözik a mienktől.

Az elmúlt fél évszázadban az amerikaiak – a drogok és a doktorok, a betegségek és a gyógymódok zászlaja alatt – a valaha látott legkegyetlenebb háborút vívják. Ha száz évvel ezelőtt az amerikai kormány megpróbálta volna előírni, hogy a polgárok mely anyagokat fogyaszthatnak és melyeket nem, akkor ezt az erőfeszítést abszurd, nevetséges és alkotmányellenes próbálkozásként utasítottuk volna vissza. Ha ötven évvel ezelőtt az amerikai kormány megpróbálta volna előírni, hogy idegen országok földművesei mit termeljenek és mit ne, akkor ezt beavatkozásként és gyarmatosításként értékeltük volna. Mégis, manapság az amerikai kormányzatban mélyen él az az elkötelezettség, hogy pontosan ilyen szabályokat írjon elő. Saját állampolgárainál büntetőjogi és egészségügyi törvényekkel, más államok polgárainál pedig gazdasági fenyegetésekkel és ígéretekkel igyekszik elérni az engedelmeskedést. Ezeket a „drog-” vagy „kábítószer-szabályozásnak” nevezett eljárásokat megszámlálhatatlan egyén és intézmény éljenzi és támogatja, itthon és külföldön egyaránt.

A ma már dicstelennek tekintett faji, vallási és katonai erőszakot és gyarmatosítást sikeresen felváltottuk a számunkra üdvözítőnek tekintett orvosi és terápiás erőszakkal és gyarmatosítással. Mivel ez utóbbiak látszólag a tudományra és pusztán az egészség biztosítására alapulnak, és mivel az ily eszközökkel megerőszakoltak és gyarmatosítottak épp oly lelkesen bálványozzák az orvosi és terápiás scientizmust, mint az erőszaktevők és gyarmatosítók, az áldozatok képtelenek megfogalmazni nézeteiket és jogaikat, és ennélfogva lerohanóikkal szembeni ellenállásuk meglehetősen erőtlen. Talán ez az embernek ember általi megprédálása – ez a szimbolikus kannibalizmus, amely azáltal ad értelmet az egyik életnek, hogy a másiktól megvonja azt – az emberi élet szerves és ily módon elkerülhetetlen része. De az bizonyára senki számára sem elkerülhetetlen, hogy azzal a hittel áltassa magát, hogy a bűnbakok rituális üldözése – a keresztes hadjáratok, az inkvizíció, a végső megoldások vagy a drogellenes háborúk során – valóban Istennek tetsző cselekedet vagy betegségmegelőzés lenne.

Thomas Szasz
Syracuse, New York
1973. szeptember 1.

 

Előszó a magyar kiadáshoz

Samuel Butler angol író a következő szavakkal jellemezte munkáját: „Semmilyen témában nem ragadok tollat, hacsak úgy nem vélem, hogy az emberek tudatát formálók tévednek. Ennek szükségszerű velejárója, hogy írásaim szembeszegülnek az adott témában meghatározó személyek véleményével.”

Ez az általam írott könyvekre is igaz, különösen erre, hiszen a kortárs orvosi-politikai vitákban nincs még egy olyan terület, mint a drogpolitika, ahol a véleményformálók álláspontja ennyire téves lenne. A drogokról, a drogfogyasztásról és a drogokkal kapcsolatos törvényekről folyó jelenlegi viták valójában kollektív vakságunknak, buzgó felejtésünknek, és végül, de nem utolsósorban embertársaink iránti embertelenségünk olthatatlan szenvedélyének állítanak emlékművet.

Bizonyos ételek és italok fogyasztásának vallási-ceremoniális tiltásától eltekintve az emberek az ősidőktől egészen a huszadik századig szabadon megválaszthatták, mit vesznek magukhoz. A koka, a kender (marihuána), a varázsgombák, az ópiumpipacs természetes közegükben termő növények, és a belőlük készített termékeket ősidőktől fogva biztonságosan és jótékonyan használták fel: marihuánát és ópiumot fájdalomcsillapításra és nyugtatóként; kokát, hogy erőt merítsenek belőle, peyote-t, hogy természetfeletti élményeket tapasztaljanak meg. Ezer éven keresztül az emberek maguk által és maguk számára szabadon használhatták ezeket az anyagokat, és ezzel az öngyógyítás éppoly elemi emberi joggá vált, mint a táplálkozás. A következő kérdést kell feltennünk magunknak: miért csak és miért éppen a huszadik században vált ezeknek az ősi szereknek a használata különleges társadalmi és politikai kérdéssé, és különösképpen miért az Egyesült Államokban? Ebben a könyvben többek között erre a kérdésre keresem a választ.

A szavazócédula urnába ejtése, azaz a szavazás polgári szerepünk fontos, emblematikus aktusa. De az evés és az ivás még fontosabb aktusok. Ha a politikusválasztás vagy a táplálékválasztás szabadsága között kellene választanunk, csak nagyon kevés ember – ha lenne egyáltalán ilyen – választaná a szavazás szabadságát. És valóban, miért is lenne valaki annyira kötözni való bolond, hogy a táplálék megválasztására vonatkozó természetes, vele született jogát eladja egy politikai jelölt megszavazásának egy tál lencséjéért? Mégis, ma az amerikaiak többsége éppen ezt teszi: haszontalan szavazati jogokra cserélik fel fontos, személyes jogaikat. És, hasonlóan más helyekhez, az európaiak és más országok lakói is buzgón követik példájukat. Ennek az eredménye, hogy az emberek áldott politikai jognak látják az önkormányzás fikcióját, és átkozott orvosi nyavalyának az öngyógyítás valóságát. Ennek az eredménye, hogy az emberek hozzászoktak, hogy olyan társadalmakban éljenek, ahol nyughatatlan háború folyik a drogok ellen, és ennek az eredménye, hogy az emberek elfelejtették azokat a szavakat, melyekkel pontosan megfogalmazhatnák és értékelhetnék saját drogellenes politikájuk katasztrofális társadalmi következményeit. Megbabonázottan az olyan új, képzeletszülte betegségek halálos fenyegetésétől, mint például a kémiai dependencia, a szubsztanciaabúzus, nem látjuk a kollektív önvédelem nevében elkövetett totaliariánus-terápiás erőfeszítések politikai veszélyeit. A francia politikai-gazdasági filozófus, Frederic Bastiat (1801–1850) már figyelmeztetett arra, hogy „a védelem csak arra az egyetlen pontra összpontosít, ahol jót cselekszik, míg a védelem által okozott károk széles körben hatnak. A jó láthatóvá válik a külső szemlélő számára; a rossz csak a szellem belső látása előtt fedi fel magát”. A kábítószertiltás okozta károk elég nyilvánvalóak: a tiltás bűnt szül, és ennélfogva a bűnözők kilépnek a légynek sem ártó honpolgárok köréből, akik infantilizálódnak és gyermeki módon függnek a hazug hatalmasságoktól.

Az általunk drogproblémának nevezett személyes magatartásformák és társadalmi tranzakciók bonyolult halmaza a szó szoros értelmében nem alkot olyan problémát, amely fogékony lenne valamilyen megoldásra. A matematikai problémáknak létezik megoldásuk. A társadalmi problémáknak nem. Veszélyes tévedés olyan ellenségekként beállítani bizonyos anyagokat, amelyeket támadnunk kell, és amelyeket gyökerestül ki kell irtanunk, ahelyett, hogy elfogadnánk őket, mint potenciálisan hasznos és egyben potenciálisan káros anyagokat, és megtanulnánk velük kompetens módon megbirkózni.

Miért akarunk drogokat? Alapvetően ugyanazért, amiért egyéb dolgokat. Azért akarunk drogokat, hogy enyhítsük fájdalmainkat, gyógyítsuk betegségeinket, növeljük teljesítményünket, megváltoztassuk hangulatunkat, leküzdjük álmatlanságunkat, vagy egyszerűen csak azért, hogy jobban érezzük magunkat – vagyis éppen azért vágyuk drogokra, amiért vágyunk a biciklire, az autóra, a kamionra, a traktorra, a létrára, a láncfűrészre, a sílécre és a sárkányrepülésre: hogy termékenyebbé és kellemesebbé tegyük életünket. Évente emberek tízezrei sérülnek vagy halnak meg az ilyen és ehhez hasonló dolgok használatával járó balesetek eredményeként. Miért nem beszélünk hát sílécabúzusról vagy éppen láncfűrészproblémáról? Azért, mert az ilyen dolgokat használó emberekről feltételezzük, hogy elsajátítják az említett tárgyak használatát és igyekeznek elkerülni azt, hogy önmaguknak vagy másoknak ártsanak velük. Ha bajba sodorják magukat, akkor feltételezzük, hogy véletlen baleset történt, és mindent megteszünk, hogy felgyógyuljanak sérüléseikből; ha figyelmetlenül kárt okoznak másoknak, akkor polgári és büntetőjogi szankciókkal sújtjuk őket. Röviden: megfelelő megoldásokkal próbálunk alkalmazkodni azokhoz a problémákhoz, amelyeket környezetünknek ezek a potenciálisan veszélyes szerkentyűi idéznek elő. Mindazonáltal: miután nemzedékek élték le életüket a veszélyes drogokkal szemben (jóllehet illuzórikus) védelmet nyújtó orvosi gyámság alatt, már nem tápláljuk önállóságunkat és önfegyelmünket, ami ahhoz szükséges, hogy kompetens felnőttekként éljük le életünket abban a világban, amelyet farmakológiai-technológiai korunk gyümölcsei lepnek el.

Lényegi állításom az, hogy az általunk drogproblémánk nevezett dolog olyan, egymással kölcsönös kapcsolatban álló jelenségek összetett halmaza, amelyek személyes kísértéseink, választásaink és felelősségeink termékei, amelyekhez törvények és társadalmi elvek sokasága társul, mely törvények és elvek abból erednek, hogy képtelenek vagyunk a drogokkal őszintén szembenézni. Ha ez az alapállítás téves, akkor gyakorlatilag a könyv legtöbb kijelentése téves. De ha igaz, akkor szinte minden, amit az amerikai kormány, az amerikai törvényhozás, az amerikai orvoslás, az amerikai média, az amerikaiak többsége és a drogok elleni amerikai hadjáratba bekapcsolódó országok kormányai és lakói a kábítószerekkel kapcsolatban gondolnak és tesznek, kolosszális és költséges tévedés. Ha egyszer a cenzorok által listára tett könyvek elolvasásának vágya nem gyógyítható antikönyvpirulával, akkor a heroin vagy az egyéb kábítószerek iránti vágy sem gyógyítható ellendroggal (például metadonnal) vagy úgynevezett kezeléssel (például bíróság által elrendelt kórházi kezeléssel, gyógyításnak álcázott erőszakkal).

Végezetül, szeretném kifejezni elragadtatásomat, hogy egyik könyvem végre anyanyelvemen is megjelenhet és szeretném szívből jövő köszönetemet kifejezni Takács Juditnak és Chris Swartnak, hogy ezt áldozatos munkájukkal lehetővé tették.

Thomas Szasz
Manlius, New York
September 1, 2000

 

Bevezetés

A mai köznapi és szakmai szóhasználatban a függőség – az „addikció” – kifejezés nem egy betegségre vonatkozik, hanem egy megvetett devianciára. Ezért a „drogos” kifejezés sem egy jóhiszemű betegre utal, hanem egy stigmatizált identitásra, amellyel a személyt általában akarata ellenére bélyegzik meg. Ennek következtében a függőség (vagy drogabúzus) a mentális betegségekhez vagy a boszorkánysághoz, a (kábítószer)-függő személy pedig a mentális beteghez illetve a boszorkányhoz hasonlatos annyiban, hogy mindezekkel az elnevezésekkel deviancia-kategóriákat, illetve az ezekbe a kategóriákba sorolt személyeket illetik. Pontosabban úgy fogalmazhatnánk, hogy a függőség egy különleges mentális betegségnek tekinthető, mint ahogy a hisztéria, a depresszió és a skizofrénia is különleges mentális betegségek.

Következésképpen a mentális betegségekkel és a pszichiátriaiparral kapcsolatos, máshol – különösen a The Myth of Mental Illness (A mentális betegség mítosza) és a Manufacture of Madness (Az őrültség gyártása) című műveimben – kifejtett észrevételeim és érveim, mutatis mutandis, alkalmazhatók a kábítószerfüggésre, a kábítószerfüggőkre és az úgynevezett szakértőkre is, akik megnyilatkozásaik szerint szüntelenül és önzetlenül a kábítószerfüggők érdekében munkálkodnak. [1] Itt megpróbálom elkerülni korábbi észrevételeim és érveim megismétlését, és amennyire csak lehetséges, a droghasználat, illetve a droghasználók üldözésének azon aspektusaira próbálok szorítkozni, melyek ezeket a viselkedésmódokat jellemzik, és az orvosilag meghatározott deviancia más típusaitól, valamint azok pszichiátriai üldöztetéseitől megkülönböztetik.

A boszorkány figurája kezdetben egy különösen viselkedő nőről mintázódott, az elmebetegé egy vérengző mániákusról, a drogosé pedig egy tébolyodott kábítószer-függőről; de amint ezek már nem csak pusztán valóságos, ám időközben roppant fontossá vált kategóriákként kezdtek viselkedni, gyorsan kitágultak azok a színterek, ahonnan ezek a devianciakategóriák feltöltődhettek. Végül bárkiről – kivéve talán a legsikeresebb devianciaforgalmazókat és hatalmas gazdáikat – „kideríthették”, hogy boszorkány, elmebeteg vagy drogos; a boszorkányság, az elmebaj, illetve a drogfüggőség pedig „járványos méretű sorscsapásként” fogalmazódott meg, mellyel bárki „megfertőződhetett”.

A kábítószerfüggőség fogalmának forgalomba hozatala során három összefonódó mechanizmus különböztethető meg a „függőségre hajlamos” személyek létrehozásának és megjelölésének folyamatában. Az első mechanizmus bizonyos anyagok „veszélyes narkotikumként” való besorolása, melyek se nem veszélyesek, se nem narkotikumok, ám különösen népszerűek egyes csoportok körében. E csoportok tagjai szinte kínálják magukat a társadalmi és pszichiátriai megbélyegzésre (ilyen anyagok a marihuána és az amfetaminok, és ilyen csoportok a nagyvárosi feketék és Puerto Ricó-iak, valamint a fiatalok csoportja). A második mechanizmus ezeknek az anyagoknak a betiltása és a használatukkal kapcsolatba hozható személyeknek mint ártalmas bűnözőknek („dílereknek”) és őrült pácienseknek („drogosoknak” és „kábítószerfüggőknek”) – korrupt és szeszélyesen változó jogi eljárások által való – üldözése. A harmadik mechanizmus annak folyamatos hangoztatása, hogy a „veszélyes kábítószerek” fogyasztása riasztó méretekben növekszik, ami hatásában úgy működik, mint egy hatalmas reklámhadjárat: vagyis olyan drogok fogyasztására sarkall, amelyek állítólag különleges „élvezetek” forrásai, és bár illegálisak, törvénytelen csatornákon mégis könnyen hozzáférhetők. Ezek a folyamatok kimeríthetetlen „nyersanyagforrást” biztosítanak a hivatalos minősítésű drogosok szükség szerinti előállításához.

Ahogy a keresztény Nyugat szembesült valamikor a boszorkányság problémájával, úgy szembesül ma a tudományos világ a drogproblémával. A probléma, annak idején a boszorkányság kérdéskörénél éppúgy, mint ma a droghasználaténál, magából a problémaként való kezelésből ered. A „drogprobléma” előállítása azonban olyan jelenségek létrejöttéhez vezet, melyek többféleképpen leírhatók, illetve melyekkel többféleképpen lehet foglalkozni. Sok ilyen jelenséget – különösen bizonyos „veszélyes drogoknak” nevezett anyagok betiltását és „drogfüggőségnek” nevezett használatukat – ma farmakológiai tankönyvekben tárgyalnak, ami olyan, mintha a szenteltvíz alkalmazását szervetlen kémiai tankönyvekben fejtegetnék. Ha a drogfüggőség azért tartozik a farmakológia témakörébe, mert a függőségnek a drogokhoz van köze, akkor a keresztelés tanulmányozásának a szervetlen kémia témakörébe kell tartoznia, hiszen ez a szertartás vízzel történik.

A keresztelés persze egy szertartás, mégpedig egy általánosan elfogadott szertartás. Sokfajta droghasználat – például bizonyos öngyógyítási formák – szintén tekinthető szertartásnak, bár általánosan nem fogadják el mint szertartást. Következésképpen a szertartásos droghasználat sokkal inkább az antropológia és a vallás témakörébe tartozik, mint a gyógyszerészetébe és az orvostudományéba, így vizsgálatát helyesebb volna „ceremoniális kémiának” nevezni. Vagyis azt javaslom, hogy tegyünk határozottabban különbséget a drogok tanulmányozása és a droghasználatnak, illetve a droghasználattól való tartózkodásnak a tanulmányozása között. A szerves kémia, a biokémia és a farmakológia mind a drogok kémiai tulajdonságaival és biológiai hatásaival foglalkozik. A ceremoniális kémia tárgykörébe viszont a droghasználatot és a droghasználattól való tartózkodást meghatározó személyes és kulturális tényezők tartoznak. A szertartásos kémia tárgya tehát a droghasználat mágikus és rituális dimenziói – szemben az orvosi és technikai dimenziókkal –: vagyis a jóváhagyás és a rosszallás, a támogatás és a tiltás, a szimbolikus jelentőségű anyagok fogyasztása és az azoktól való tartózkodás, valamint a használatuk következményeire és ellenőrzésére vonatkozó magyarázatok és indokok.

A függőséget okozó szerek ugyanolyan kapcsolatban állnak a közönséges vagy a függőséget nem okozó szerekkel, mint a szenteltvíz a közönséges vagy a nem szentelt vízzel. Amint bizonyos szereket drogokként azonosítunk, „függőséget okozónak” nevezünk, és olyan más szerek közé sorolunk, mint az antibiotikumok, a vizelethajtók, a hormonok és így tovább, ahhoz hasonló kategorizációs hibát követünk el, mintha megkülönböztetnénk egy bizonyos típusú „szenteltnek” nevezett vizet, és besorolnánk a desztillált víz vagy a nehézvíz osztályába. [2] Mindebből az következik, hogy a drogfüggőség megértését a drogok tanulmányozásán keresztül megkísérelni körülbelül annyira értelmes vállalkozás, mintha a szenteltvíz jelentéséhez próbálnánk a víz vizsgálatával eljutni; és a függőséget okozó drogok használatát a drogok fajtája szerint szabályozni annyira értelmes dolog, mint a a víz fajtája alapján előírni a szenteltvíz alkalmazását.

Mégis jelenleg éppen ezt csináljuk. Az általunk ily módon létrehozott zavar – saját gondolatainkban és életünkben, és azok gondolataiban és életében, akikkel a törvényhozáson, a gyógykezelésen vagy a „józan eszünkön” keresztül kerülünk érintkezésbe – nem is lehetne nagyobb. Az oktalanság, amibe belezuhantunk, valóban óriási mértékű: megfosztottuk trónjától az Istent és a gonoszt, és helyükre új isteneket és gonoszokat ültettünk. Új isteneink és gonoszaink – a mi magunk teremtményei, mégis mind rejtélyes szörnyetegek – a drogok, melyeket imádunk és rettegünk.

Amikor az emberek még tényleg hittek abban, hogy az emberi test Istené, arra a következtetésre jutottak, hogy az orvosoknak szinte semmit sem szabadna a testtel tenniük (kivéve talán a sebek ellátását a test „természetes” állapotának helyreállítása érdekében).

Amikor az emberek ténylegesen már nem hisznek abban, hogy az emberi test Istené, arra a következtetésre jutnak, hogy szinte nincs olyan dolog, amit az orvosok ne tehetnének meg az emberi testtel (kivéve talán a testnek a megsemmisítés bevallott szándékával való megsemmisítését).

A vallási fundamentalista tehát nem tűr korlátozást istenimádatában, és egy olyan mindenható istenséget teremt, akinek alkotásaiba az embernek nem szabad belekontárkodnia. Az Isten által Isten képére teremtett emberi lény egy mérhetetlenül értékes remekmű, amit az Isteni Képtár látogatóinak tilos megérinteniük, és még inkább megváltoztatniuk. A változtatás itt az elcsúfítás szinonimája.

Hasonlóképpen az orvosi fundamentalista nem tűr korlátozást tudományimádatában, és egy olyan mindenható orvostudományt teremt, amely képes minden biológiai dolog, de különösképpen az ember vég nélküli tökélesítésére. Az orvostudomány által az orvostudomány képére teremtett emberi lény egy működő modell a biológiai technikus laboratóriumában, amelyet minden ott dolgozó „tudományos munkatársnak” meg kell próbálnia megváltoztatni. A változtatás itt a tökéletesítés szinonimája.

Nyilvánvaló, hogy – akár eltúlzott istenkoncepciója, akár eltúlzott egészségkoncepciója miatt – az ember végül saját önteltségének esik áldozatul. Nekem úgy tűnik, hogy amire az emberiségnek jelenleg a legnagyobb szüksége van, az az önmérséklet és a mértékletesség gyakorlása minden fontos dologban; és mivel a vallás és az orvoslás az élet legfontosabb dolgai közé tartozik, szükségünk van az Istennel és az egészséggel kapcsolatos önmérsékletre és mértékletességre. Az Istennel kapcsolatos önmérséklet vallási toleranciát jelent – vagyis nem a hívő felügyeletét, hanem azokét, akik azt írnák elő, hogyan imádja a hívő az Istent. Az Egyesült Államokban az Alkotmány első kiegészítése, más szabad világi társadalmakban pedig hasonló törvények és szokások biztosítják az állampolgár védelmét az ilyenfajta vallási zaklatástól. Hasonlóképpen, az egészséggel kapcsolatos önmérséklet orvosi toleranciát jelent – vagyis nem a droghasználó felügyeletét, hanem azokét, akik azt írnák elő, hogy a droghasználó hogyan használja a drogot. De sem az Egyesült Államokban, sem más modern társadalmakban nem védik az állampolgárt az ilyenfajta orvosi zaklatástól.

Rövidre fogva: el kell utasítanunk a mindenható istenség- és életegészség-képzeteket. Ugyanakkor meg kell őriznünk – sőt minden eddiginél magasabb szintre kell emelnünk – az emberinél „magasztosabb” törvények iránti tiszteletet. Szimbolikusan úgy fogalmazhatunk, hogy az élet bíróságán nem lehet egyszerre pereskednünk és bíráskodnunk. Meg kell tehát tanulnunk átélni és kimutatni az életegészség iránti őszinte tiszteletünket. Vagyis szimbolikusan azt mondhatnánk, hogy mivel a férfiak és a nők életet tudnak adni és elvenni, pontosan emiatt a legfontosabb feladat az élettel való törődés. És hogyan adható erről a legjobb tanúbizonyság? Talán egyszerűen annak a szilárd meggyőződésnek – és az erre épülő viselkedésformáknak – az újragondolásával és feladásával, miszerint a kényszert igazolhatja a törődés, illetve a kényszer lenne a törődés leglényegibb bizonyítéka.

 

Első rész
Pharmakos: a bűnbak

1. A kábítószer-függőség feltalálása

Mióta csak a farmakológia és a pszichiátria a modern orvoslás elfogadott ágaivá váltak – azaz nagyjából a 19. század utolsó negyede óta –, gyógyszerészek és orvosok, pszichológusok és pszichiáterek, politikusok és gyógyszergyártók kutatnak olyan fájdalomcsillapítók, altatók és éberséget erősítő stimuláló szerek után, amelyek nem okoznak függőséget. Persze mindhiába. E kutatás arra a kettős előfeltevésre épít, hogy a függőség drogok által okozott állapot, és hogy némely drog jobban, míg más kevésbé „addiktív”. Ez a nézet jól jellemzi az ún. drogok farmakológiai hatásait és a gyakorlati felhasználásukat övező zavarodottságot.

Ha egy szer csillapítja a fájdalmat, alvást idéz elő vagy erősíti az éberséget, és ha az embereknek tudomásuk van arról, hogy létezik ilyen, akkor némelyikük – személyes és társadalmi körülményeinek, illetve vágyainak függvényében – elkezdhet érdeklődni az ilyen szerek használata iránt. Sokaknak szokásává válik az ilyen szerek és számos más anyag használata, de nem lehet azt mondani, hogy ennek a jelenségnek az az oka, hogy a fenti szerek „függőséget okoznak”. Éppen fordítva van: azért nevezünk bizonyos drogokat „függőséget okozónak”, mert az emberek szeretik használni őket; egy másik példával élve: az étert és a benzint gyúlékonynak nevezzük, mert könnyen lángra lobbannak. Ezért éppoly abszurd eufóriát előidéző, de függőséget nem okozó szereket keresni, mint könnyen lángra lobbanó, ugyanakkor nem gyúlékony folyadékokat.

Korunk káros droghasználattal és drogfüggőséggel kapcsolatos tájékozatlan zavarodottsága szerves része a vallással kapcsolatos zavarodottságunknak. Bármely olyan gondolat vagy cselekedet, amely értelmet és célt ad az emberek életének – azaz igazolja létezésüket –, tulajdonképpen vallásos gondolatnak vagy cselekedetnek tekinthető. A tudomány, az orvoslás és különösen az egészség és a terápia ideális terepet szolgáltatnak a kvázivallásos koncepcióknak, értékrendeknek, törekvéseknek. Éppen ezért különbséget kell tennünk a tudomány mint tudomány és a tudomány mint vallás között. (Ez utóbbi megközelítést nevezik néha „scientizmusnak”.)

Mivel bizonyos anyagok használata vagy az azoktól való tartózkodás arra vonatkozó előírásokkal és tiltásokkal van összefüggésben, hogy mi legális és illegális, jogszerű vagy jogszerűtlen, a kábítószerrel való visszaélés vagy kábítószerfüggés „problémájának” is két aspektusa van: egy vallási (jogi) és egy tudományos (orvosi). Mivel azonban e tárgynak elhanyagolhatók a tényszerű vagy tudományos vonatkozásai, gyakorlati megközelítésben a probléma szinte kizárólag a vallási vagy erkölcsi vonatkozásokra korlátozódik. [1] Egy egyszerű példával világítanám meg ezt a különbséget, illetve a fogalomzavart, amelyről beszélek.

Miként egyesek alkoholt vagy dohányt, heroint vagy marihuánát fogyasztanak vagy éppenséggel tartózkodnak ezektől, addig mások ugyanígy keresik a kóser bort vagy a szenteltvizet, vagy tartózkodnak azoktól. A kóser és a nem kóser bor, a szenteltvíz és a hétköznapi víz között nem kémiai, hanem ceremoniális különbség van. Jóllehet botorság lenne egy pohár bor jellemzői között a kóserséget keresni, ez nem jelenti azt, hogy nem létezik kóser bor vagy szenteltvíz. A kóser bor olyan bor, amely a zsidó vallási törvények szerint, rituális alapon tisztának minősül. A szenteltvíz olyan víz, amelyet egy katolikus pap megáldott. Az ilyen bornak és víznek tehát kereslete van az ilyesmire áhítozó emberek között. Ugyanakkor, és pontosan ugyanilyen okból utasítják vissza a kóser bort és a szenteltvizet azok, akik nem hisznek a használatukban.

Hasonlóképpen a heroin és az alkohol vagy a marihuána és a dohány közötti igazi különbségek – ami a „kábítószerrel való visszaélést” illeti – nem kémiai összetételükben, hanem a hozzájuk kapcsolódó ceremoniális jelentésekben rejlenek. Más szóval a heroint és a marihuánát nem azért keresik, illetve tartózkodnak tőlük, mert „addiktívabbak” vagy „veszélyesebbek” lennének, mint az alkohol és a dohány, hanem mert használatuk ezekhez képest egyesek számára „szentebb”, míg másoknak „szentségtelenebb”.

A droghasználat megértésének a kulcsa, nézetem szerint, erkölcsi kérdések alapvetően elhibázott orvosi megközelítésében keresendő. Mint arra már másutt rámutattam, [2] a pszichiátria azon állítása, hogy a személyes viselkedés nem akaratvezérelt, hanem reflexszerű – azaz az emberi lények nem alanyok, hanem tárgyak; nem személyek, hanem organizmusok – először olyan cselekedetek vonatkozásában bukkant fel, amelyek társadalmilag zavaróak voltak, és hagyományos értelemben „őrültségnek” vagy „elmebetegségnek” lehetett nevezni őket.

A 18. századi elmeorvosok vezették az első őrülteket előállító üzemeket és indították útjukra – a rossz viselkedés betegségnek való átkeresztelésével – az első „elmebaj”-népszerűsítő reklámkampányokat, melyek szolgáltatásukként ajánlották a probléma kezelését is. A tizenkilencedik század híres „neuropszichiáterei” megteremtették a „mentális betegség” modern koncepciójának „valós” alapjait. Első lépésként progresszív módon betegségként metaforizálták a nemkívánatos magatartásformákat és a tiltott vágyakat – így egyre több elmebetegséget kreáltak; a második körben pedig irodalmat kerítettek ezen orvosi metafora köré, azt sulykolva, hogy a helytelenített viselkedés nem egyszerűen olyan, mint egy betegség, hanem valóban az. Ezzel másokat és talán önmagukat is megtévesztették: gondoljunk csak a testi és magatartásbeli „abnormalitások” különbözőségére.

Mire eljött a huszadik század, az őrület – nagyrészt Freud és a modern „pszichológusok” munkásságának köszönhetően – már áttörte az elmegyógyintézetek falait, már jelen volt a klinikákon és az orvosi rendelőkben, az irodalomban és a művészetben, és a „mindennapok pszichopatológiájában”. Az első világháború óta az ember ilyetén módon való pszichiatrizálásának ellenségei – különösen a vallás és a józan ész – elvesztették erejüket: ma már nem is próbálnak meg ellenállni a modern „viselkedéstudomány” opportunista elméleteinek és elnyomó technológiájának.

gy aztán, mire a jelenkori amerikai drogabúzus-szakértők, törvényhozók és pszichiáterek megjelentek a színen, az amerikaiak szaruhártyájára már ráégett az az eltávolíthatatlan kontaktlencse, amely a devianciát betegségnek mutatta, és amelynek az eltávolítása olyan nagy erőfeszítésekkel járna és olyan sebeket hagyna mind a laikusokban, mind a szakemberekben, hogy nem várhatjuk el tőlük, hogy elviseljék látásuk ilyetén megzavarását. Azt pedig még kevésbé, hogy egy ilyen fájdalmas önfelvilágosító lépést megtegyenek.

Mindennek eredményeképpen, mikor ebben a szesztilalom és a második világháború utáni időszakban, a „kémia teremtette jobb minőségű élet” korában az úgynevezett drogprobléma elérte Amerikát, a jelenséget már csak ezeken az eltávolíthatatlan kontaktlencséken át tudták érzékelni. Aki kábítószert használt, annak nem volt ereje másképp cselekedni. Mivel ellenállhatatlan késztetéseik áldozatait látták bennük, másoknak kell megvédeniük őket e késztetésektől. Emiatt lett logikus és érthető, hogy a politikusok és a pszichiáterek a „droghasználat szabályozása” mellett léptek fel. De mivel ezek a beavatkozási kísérletek nem működtek – hogyan is működhettek volna! –, legalább az összes felelősséget át lehetett tolni az illegális szerekkel kereskedőkre: őket nevezték „drogdílereknek”, és olyan rettentő módon kezdtek üldözésükbe, ahogy az önnön nagyszerűségük biztos tudatában lévő emberek mindig is üldözték azokat, akiknek gonoszságához üldözőik szerint kétség nem férhetett.

Feltehetően mindig is voltak olyanok, akik „visszaéltek” bizonyos kábítószerekkel – az alkohollal évezredek, az opiátokkal évszázadok óta. De csak a huszadik században kezdték a droghasználat bizonyos jellegzetes formáit „függőségnek” nevezni. Az „addikció” szó eredetileg egyszerűen csak bizonyos viselkedésekre való erős hajlamot jelentett, semmilyen vagy csekély pejoratív felhanggal. Így például az Oxford English Dictionary e kifejezés használatára olyan huszadik század előtti példákat hoz, mint: „odaadó híve a közügyeknek […] a hasznos olvasmányoknak […] vagy a rossz szokásoknak”. A felsorolt definíciók között nem szerepel a kábítószer-függőség.

Az „addikció” fogalmát egészen a közelmúltig valamely jó vagy rossz szokásra értették, általában inkább az előbbire. E szóhasználat nem okozott olyan fogalomzavart, amelyhez a kifejezés mai alkalmazási módja vezetett.

Jóllehet az „addikció” kifejezést még ma is gyakran használják – általában nemkívánatos – szokások leírására, a szó jelentése olyannyira kibővült és átalakult, hogy ma szinte bármilyen, bizonyos fajta drogokhoz kapcsolódó törvénytelen, erkölcstelen vagy nemkívánatos asszociációkban használják. Így például valaki, aki életében akár egyetlen marihuánás cigarettát elszívott, vagy aki egyáltalán nem használt semmiféle szokásformáló vagy törvény által tiltott kábítószert, kábítószerrel visszaélőnek vagy kábítószerfüggőnek minősülhet. Ez történik például, ha törvény által tiltott kábítószert találnak valakinél és a jogi vagy egészségügyi hatóságok megvádolják, és „megvizsgálják”, hogy használt-e ilyen szereket (ezt inkább megnézik, mint azt, hogy árulta, illetve birtokolta-e ezeket), és bíróság előtt elítélik „kábítószerrel való visszaélés” vagy „kábítószer-függőség” címén.

Tehát az elmúlt fél évszázad és különösen az utóbbi évtizedek során, a „droghasználó személy” kifejezésből a „droghasználó” jelző elvesztette jelzői szerepét, amely bizonyos szokásokat űző embereket jelölne, és ehelyett – „drogos”, „drogfüggő” alakban – stigmatizáló címkévé lett, melynek csak pejoratív jelentése van, és amely bizonyos személyekre vonatkozik. A „drogos” kifejezés tehát bekerült stigmatizáló jelzőink szótárába, olyanok mellé, mint a „zsidó” (ami jelenthet egy bizonyos vallást gyakorló embert vagy egy „Krisztus-gyilkost”, aki maga is halált érdemel) vagy a „néger” (amely jelenthet egy fekete bőrű személyt, de olyan vadembert is, akit tényleges vagy társadalmi rabszolgaságban kellene tartani). További pontosítással az mondható, hogy a „drogfüggő” szó belekerült a stigmatizáló diagnózisok pszichiátriai szótárába, olyan kifejezések mellé, mint az „elmebeteg”, „pszichotikus”, „skizofrén” és így tovább.

Az „addikció” szó használatának és jelentésének eme fogalmi, kulturális és szemantikai átalakulása tükröződik abban is, hogy az utóbbi időben feltűnt e kifejezés a pszichiáterek által az elmebetegségek, illetve a pszichiátriai diagnózisok hivatalos listájának tekintett felsorolásban is. Kraepelin klasszikus tankönyvének első, 1883-as kiadásában sem a kábítószer-mérgezés, sem a kábítószer-függőség nem szerepel a lelki zavarok listáján. [3] Az 1887-ben megjelent második kiadás már említést tesz a „krónikus mérgezésekről”, és a felsorolásba beveszi az „alkoholizmust” és a „morfinizmust”, de még mindig nem említi az „addikciót”. Négy évvel később, a negyedik kiadásban feltűnik a „kokainizmus”, de még itt sincs szó „függőségről”. (A „homoszexualitás” azonban itt már szerepel a listán.) Az 1899-ben kiadott hatodik kiadás már említ „akut” és „krónikus intoxikációt”, külön megemlítve a korábban is szereplő három kábítószert (azaz az alkoholt, a kokaint és a morfint – a szerk.); az 1909 és 1915 között megjelent nyolcadik kiadás még ugyanezeket a diagnózisokat hozza, de ebből a kiadásból is feltűnően hiányzik a függőség.

Bleuler híres Textbook of Psychiatry (A pszichiátria tankönyve) című munkájában, mely először 1916-ban jelent meg, a kórképek között felbukkan a „toxikus pszichózis”, de a függőség nem. Az Egyesült Államokban a Connecticut állambeli Harfordi Elmegyógyintézetben 1888-ban olyan osztályozási rendszer volt érvényben, amely ismerte a „maszturbációs elmezavart” és az „alkoholos elmezavart”, de az intoxikációt vagy az addikciót nem. Az Egyesült Államokban csak 1934-ben ismerték el hivatalosan a „kábítószer-függőség” diagnózisát; ekkor vették fel először az Amerikai Pszichiátriai Társaság Standard Classified Nomenclature of Diseases című betegségeket osztályozó kézikönyvébe. [4]

A pszichiátria történetéről szóló legtekintélyesebb tankönyv, melyet egyben az amerikai orvosegyetemeken és a pszichiátriai intézetek programjaiban a legelterjedtebben használnak, a Gregory Zilboorg által írt History of Psychiatry (A pszichiátria története). Az először 1941-ben kiadott könyv tárgymutatójában még nem szerepelnek a „függőség”, illetve a „kábítószer-függőség” kifejezések. [5]

A szertartások – mint az áldozásban való részvétel, a Yom Kippur megünneplése vagy a zászlónak való tisztelgés – bizonyos közösségi értékeket juttatnak kifejezésre. Az e ceremóniákban való részvétellel az egyén megerősíti a csoporthoz való tartozását; ha elutasítja a szertartásokban való részvételt, azzal a csoporttal szembeni elutasítását vagy az abból való kiválását fejezi ki.

A ceremoniális kémia megértéséhez különbséget kell tennünk a kábítószerek kémiai vagy orvosi hatásai, illetve a droghasználat ceremoniális vagy morális vonatkozásai között. Látszatra pofonegyszerű a dolog; ami mégis nehezen megfoghatóvá teszi, az az, hogy e különbségtétel által gyakran megkérdőjeleződhet a családban, a munkahelyen vagy más olyan csoportban való tagságunk, amelytől az önbecsülésünk vagy a megélhetésünk függ.

A gyógyszerészeti tankönyvek tárgya az egyes szereknek a testre, elsősorban az emberi testre, gyakorolt kémiai hatása, illetve közelebbről: a gyógyszereknek a betegségek kezelésében való használata. Természetesen ebben a – látszólag tisztán orvosi – megközelítésben is egy etikai premissza rejlik, amely azonban annyira magától értetődő, hogy általában feleslegesnek tartjuk külön hangsúlyozni: arról van szó nevezetesen, hogy bizonyos szereket „gyógyhatásúnak” tekintünk, és azzal a céllal próbálunk előállítani, hogy az e szereket használó személyek (páciensek) javát szolgálják, ne pedig a pácienst megfertőző kórokozó mikroorganizmusokét vagy a testében szétterjedő rákos sejtekét. Egy pneumococcusok vagy spirociták számára írt farmakológiai szakkönyv bizonyára nem egyezne meg egy emberi lények számára írt farmakológiai szakkönyvvel. Az alapvető, hallgatólagos morális feltételezés, amiről beszélek, az az, hogy a gyógyszertan alkalmazott tudomány, amelyet a beteg páciens javára alkalmaznak, abban az értelemben, amit a páciens is a saját javának tekint.

Ugyanakkor minden modern farmakológiai tankönyvben szerepelnek olyan részek, melyeknek tartalma egyáltalán nem vág egybe ezzel a céllal és előfeltételezéssel, és éles konfliktusban van a farmakológia tanulmányozójának vagy alkalmazójának látszólagos intellektuális feladatával. Arra a tényre utalok, hogy minden ilyen tankönyvben található a drogfüggőséggel és a kábítószerrel való visszaéléssel foglalkozó fejezet.

Goodman és Gilman The Pharmacological Basis of Therapeutics (A gyógyítás gyógyszerészeti alapjai) című könyvében egy Jerome H. Jaffe nevű pszichiáter a „kábítószerrel való visszaélést” így definiálja: „bármely drognak az elfogadott orvosi vagy társadalmi mintáktól eltérő – általában a használó által meghatározott – módon való használata”. [6]

Ezek szerint tehát Jaffe, Goodman és Gilman – mint manapság csaknem mindenki mindenhol – olyan betegségként tartják számon a drogfogyasztást, melynek diagnosztizálása és kezelése törvény adta módon az orvos belátására van bízva. De hadd említsük meg itt, hogy mi is valójában a drogfogyasztás. Jaffe maga úgy definiálja, mint „az elfogadott orvosi vagy társadalmi mintáktól való bármilyen eltérést (devianciát)”. Ezzel rögtön belemerülhetünk a mentális betegségek mitológiájának legbensőbb mélységeibe: mert ahogy a társadalmilag helytelenített farmakológiai viselkedés „kábítószerrel való visszaélésnek” minősül, és az állami jogosítványokkal bíró orvosi szakma által hivatalosan betegségként osztályozódik, éppúgy a társadalmilag helytelenített szexuális viselkedés „perverziónak” minősül, és hivatalosan szintén betegségként osztályozódik. Így általánosan az mondható, hogy bármely társadalmilag helytelenített viselkedés „mentális betegségnek” minősül – ami szintén hivatalosan nyilvántartott betegség, „mint bármelyik másik”. Ami ezekben a „betegségekben” – azaz a kábítószerrel való visszaélésben, a szexuális perverzióban vagy általában a mentális betegségekben – különösen érdekes és fontos, az az, hogy a „páciensek” közül csak néhány, sőt, talán senki sem érzi úgy, hogy beteg lenne; és – talán éppen ezért – ezeket a „pácienseket” gyakran akaratuk ellenére „kezelik”. [7]

Az én meglátásom szerint – és ezt tulajdonképpen Jaffe saját definíciója is elismeri – a droghasználat konvenciók kérdése; olyan kérdés tehát, amely az antropológia és a szociológia, a vallás és a jog, az etika és a kriminológia tárgykörébe tartozna, és nem a gyógyszertanéba.

Mi több, amennyiben a drogfogyasztáson a társadalmilag elítélt vagy tiltott droghasználati mintákat értjük, akkor nem a betegek gyógyszeres kezeléséhez hasonlatos, hanem sokkal inkább ahhoz, amikor egészséges embereknek azért adnak be különféle szereket, hogy megmérgezzék őket. Így tehát a kábítószer-fogyasztás némely formáját célszerűbb volna önmérgezési aktusnak kezelni, ami ugyanúgy viszonyul mások bűnös megmérgezéséhez, mint az öngyilkosság a gyilkossághoz. De ha ez így van, akkor miért nem térnek ki a farmakológiai szakkönyvek azokra az „abúzusokra”, ahol nem önmérgezésről van szó, hanem mások megmérgezéséről? Persze ez abszurd ötletnek tűnik. Hogy miért? Mert azok, akik másokat megmérgeznek, bűnözők. Hogy mi történjen velük, azt nem a gyógyszerészet vagy a tudomány feladata eldönteni, hanem a törvényalkotóké és a bíróságoké. De vajon miért kevésbé abszurd az, hogy az orvostudomány vagy a farmakológia tárgykörébe utalják annak eldöntését, hogy mi történjen azokkal az emberekkel, akik önmagukat mérgezik, vagy akár nem is ártanak maguknak, csak megsértenek bizonyos társadalmi normákat vagy jogi szabályokat?

Világos persze, hogy a kábítószer-probléma eme normatív vagy jogi dimenziója mögött ott található egy biológiai dimenzió is, amellyel a gyógyszerészet teljes joggal foglalkozik. Függetlenül attól, hogy valamely kémiai anyag hogyan kerül be egy ember szervezetébe – orvosi közreműködéssel, mint az a rendes gyógykezelés során történik; vagy „saját szervezésben”, mint az a kábítószer-fogyasztásra és -függőségre jellemző; vagy valamely gonosztevő közreműködésével, ami a bűnös mérgezés esete –, ez az anyag olyan hatást fejt ki az adott ember szervezetében, amelyet jobban megérthetünk és sikeresebben enyhíthetünk, ha gyógyszerészeti ismeretekre és módszerekre hagyatkozunk. Mindez magától értetődik. Ami talán mégsem magától értetődő, az az, hogy a drogok kémiájára koncentrálva elfedjük – és talán el is akarjuk fedni – azt az egyszerű tényt, hogy míg az esetek egy részében olyan személyekről van szó, akik betegnek tartják magukat, és orvosi felügyelet mellett gyógyszerekhez kívánnak jutni, addig más esetekben olyanokról, akik nem tekintik magukat betegnek, és saját hatáskörükben kívánják ilyen kémiai szerekkel ellátni önmagukat. A drogok toxikológiai hatásai ezek szerint egyértelműen a drogok egyéb biológiai hatásaival foglalkozó kérdéskörbe tartoznak, csakúgy, mint a drogok mérgező hatásainak kiküszöbölésével kapcsolatos gyógygyszerészeti és egyéb intézkedések; miközben a „kábítószerrel visszaélőknek” vagy „drogfüggőnek” nevezett emberekkel szemben alkalmazott társadalmi és törvényes eszközöknek nincsen helye a farmakológiai tankönyvekben.

Mert ne felejtsük el, hogy a farmakológia a drogok használatának tudománya, azaz a drogok gyógyító (terápiás) és ártalmas (mérgező) hatásainak tudománya. Ha azonban a gyógyszertani tankönyvek legitim módon tartalmaznak a kábítószer-fogyasztással és -függőséggel foglalkozó fejezeteket, akkor ugyanilyen logika szerint a nőgyógyászati és urológiai tankönyvekbe bele kellene venni a prostitúció kérdését, a fiziológiai leírásokba a perverziókat, a genetikai tankönyvekbe a zsidók és a négerek faji alacsonyabbrendűségével foglalkozó fejezetet, a matematikai tankönyvekbe a szerencsejátékban érdekelt bűnszövetkezetekről szóló fejezetet, az asztronómiai könyvekből pedig természetesen nem maradhatna ki a napimádás.

A pszichiátria mitológiája nem csak a józan eszünket és a jogrendszert fertőzte meg, hanem a nyelvünket és a gyógyszertant is. Az ilyen torzítások és zavarok természetének megfelelően természetesen nem arról van szó, hogy valamiféle pszichiáter-összeesküvés rejtőzne a háttérben; egyszerűen csak az emberben mélyen gyökerező varázslat és vallás iránti szükségletről van szó, a szertartások és rítusok utáni vágyról, és ezek rejtett (öntudatlan) kifejeződéseiről a gyógyszertan „tudományában”.

Mindaddig, amíg nem teszünk az eddigieknél világosabb különbséget a drogok klinikai és ceremoniális használata és hatásai között, nem tudjuk megkezdeni a drogfogyasztás és drogfüggőség úgynevezett problémáinak értelmes megközelítését és tárgyalását.

Manapság általánosan elfogadott az a nézet, hogy a nyelv visszatükrözi, de egyben formálja is tapasztalatainkat. E kifinomult gondolatnak azonban nincs értékelhető hatása a társadalmi problémák jelenkori kezelésére, ahol magának a „problémának” a verbális megfogalmazása idézi elő a probléma nagy részét vagy éppen egészét. Úgy tűnik, semmit vagy nem sokat tanultunk abból, hogy addig nem voltak problémáink a drogokkal, amíg be nem beszéltük magunknak, hogy márpedig léteznek ilyen problémák. Először kinyilvánítottuk, hogy van ilyen probléma, aztán a drogokat „rossznak” és „veszélyesnek” bélyegeztük, mindenféle ronda névvel illettük – például „narkotikumoknak” kezdtük nevezni – őket, és olyan törvényeket fogadtunk el, amelyek betiltották a használatukat. Az eredmény: mostani „drogfogyasztási és kábítószer-függőségi problémáink”.

A száraz történelmi tények viszont a következők: 1914 előtt az Egyesült Államokban nem volt „drogprobléma”; még ilyen kifejezés sem létezett. Ma az Egyesült Államokban óriási méretű ez a probléma, és számtalan neve van. Kérdés, hogy mi volt előbb: a „kábítószerrel való visszaélés problémája”, vagy annak megnevezése – hasonlóan ahhoz, mintha azt kérdeznénk, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Egyelőre csak annyi biztos, hogy minél több a tyúk, annál több lesz a tojás, és fordítva; hasonlóképpen minél több a probléma, annál többfajta problémamegnevezés lesz, és fordítva. Oda akarok kilyukadni, hogy kábítószer-szakértőink, a törvényhozók, pszichiáterek és egészségügyi erkölcseink egyéb hivatásos őrizői tyúkkeltetőket üzemeltetnek: ugyanis ők maguk tartják fenn – részben a nyelvvel való taktikus visszaélés útján – a „kábítószer-problémát”, melyet látszólag megoldani igyekeznek. E nézetet támasztják alá a szakmai és az általános sajtóból vett alábbi idézetek és azokhoz mellékelt megjegyzéseim.

Részlet a Science folyóirat „Heroinhalál” című vezércikkéből:

A drogfogyasztás, amely valaha elsősorban harlemi betegség volt, már az elővárosokban is terjedő járvány. A drogfogyasztást dicsfény övezi, míg a szörnyű következményekről mélyen hallgatnak […] Ígéretesnek tűnik két viszonylag új módszer. Az egyik a metadon alkalmazása; a másik a pszichiátriai megközelítés, amely a hozzáállás megváltoztatására helyezi a hangsúlyt, és szenvedélyüktől megszabadult exdrogosokat alkalmaz, akik érzelmi támogatást nyújtanak a kábítószerezést abbahagyni szándékozóknak […] A nemzetnek több anyagi forrást kellene biztosítania a terjedő járvány elleni harchoz. [8]

A heroin tiltásának következtében – különösen az illegális forgalmazásban hozzákevert adalékok miatt – bekövetkezett haláleseteket tévesen írják magának a heroinnak a számlájára; a heroin használatát „betegségnek” nevezik, melynek feketékről fehérekre való átterjedése „járvány”; a metadon használatát a heroinfogyasztás szokásának orvosi kezelésében alkalmazott tökéletesen törvényes eszköznek tartják, miközben szó sem esik arról, hogy a heroin eredetileg a morfinizmus kezelésének eszközeként jelent meg a színen. Továbbá a „kábítószerrel visszaélőnek” és „kábítószerfüggőnek” megbélyegzett emberek pszichiátriai kezelését „segítségként” állítják be, melyet maguk a „páciensek” kérnek, hogy le tudjanak szokni az illegális kábítószerről; jóllehet ezt a pszichiátriai kezelést törvényes erővel kényszerítik rájuk azok, akik azt akarják, hogy leszokjanak. Az illegális kábítószereket fogyasztó személyek pszichiátriai eszközökkel való zaklatásának politikai gyakorlatát, és az ilyen személyek legális drogokkal (például metadonnal) – az adófizetők pénzéből – való ellátását mint orvosilag és erkölcsileg indokolt eljárást, fenntartás és kétely nélkül elfogadják.

Részlet a Syracuse Herald-Journal „Az új drog reményt ad: heroinfüggők immunizálása” című riportjából:

Ez a szer, az EN-1639A, a New York-i Garden City laboratóriumaiban készül; szakmai források szerint a cég már közel jár a klinikai teszteléshez, amely az új gyógyszerek piacra kerülése előtti utolsó lépés […] az EN-1639A-t már néhány emberen ki is próbálták a Lexingtoni Szövetségi Drogrehabilitációs és Kábítószerfüggőségi Központban. A központ tisztviselői szerint az új szerrel meg lehetne szüntetni a függőséget, ugyanúgy, ahogy a vakcinák megszüntették a himlőt. [9]

Ez a részlet jól illusztrálja azt az esetet, amikor a metaforát összekeverik a metaforizált dologgal. Itt a függőség már nem olyan, mint a pestis, hanem ténylegesen az. A függőknek kötelező módon kiosztott drog pedig nem olyan, mint egy vakcina; hanem ténylegesen vakcina.

Részlet a New York Times „Az orvos amfetaminokkal javítja híres páciensei hangulatát” című riportjából:

Dr. Max Jacobson, a 72 éves New York-i általános orvos sok éven át adott amfetamininjekciókat az ország legünnepeltebb köreihez tartozó művészek, írók, politikusok és hírességek tucatjainak. Az amfetamin erős stimuláns, azonos a drogkultúrában „speed”-nek nevezett anyaggal. […] Dr. Jacobson a legismertebb azon néhány New York-i orvos közül, akik arra szakosodtak, hogy az amfetamint nem gyógykezelési céllal, hanem jómódú páciensek hangulatának javítása érdekében hasznosítsák. Az eddigi tipikus képtől eltérően itt nem lerongyolódott fiatalok kábítják magukat illegálisan beszerzett drogokkal; Dr. Jacobson és páciensei története egészséges és híres felnőttekről szól, akik diplomás orvosukkal vannak függőségi viszonyban, hiszen tőle kapják – teljesen legálisan – injekcióikat. Az orvos páciensei közül Kennedy elnök és felesége voltak a leghíresebbek […] 1961-ben például Dr. Jacobson elkísérte az elnököt Bécsbe, ahol az elnök Hruscsovval találkozott. Mint azt Dr. Jacobson egy vele készített interjúban elmondta, ott is injekciózta az elnököt […] Egy ízben, mikor Dr. Jacobson Mr. [Alan Jay] Lerner „On a Clear Day” című művének bemutatóján vett részt Bostonban, odafordult a musical szerzőjének feleségéhez, Mrs. Lane-hez, és dicsekedni kezdett (ami sokak állítása szerint gyakran előfordult vele). Mrs. Lane visszaemlékezése szerint Dr. Jacobson a nyakkendőtűjére mutatott, melybe az volt bevésve: „PT-109”, és azt mondta: „Tudja, honnan kaptam ezt? A Kennedykkel dolgoztam együtt. Velük utaztam, kezeltem őket. Jack Kennedyt, Jacqueline Kennedyt. Nélkülem soha nem lettek volna azzá, amik lettek. Ezt hálájuk jeléül kaptam.” Jacqueline Kennedy Onassis szóvivője útján megerősítette, hogy Dr. Jacobson kezelése alatt állt, de részleteket nem volt hajlandó közölni. [10]

Ekkorra az angol nyelv medikalizálódása már odáig fejlődött, hogy immáron nem csak „beteg páciensek” vannak, de „egészséges páciensek” is; és nem csak arra vannak „kezelések”, hogy a beteg emberek jobban legyenek, hanem arra is, hogy az egészségesek energikusabbá válhassanak. Tévedés ne essék, ezek a különbségtételek csak a jómódúakra és a hatalmasokra vonatkoznak: ha ők pszichoaktív drogokat használnak, attól még tekintélyes politikai vezetők maradnak, akik szabadidejükben háborút hirdetnek a kábítószerekkel való visszaélés ellen; ha a hatalmon kívüliek és a szegények fogyasztják ugyanezeket a drogokat, akkor ők „drogosok”, akik a nemzet romlására törnek. A régi latin mondás: Quod licet Jovi, non licet bovi („Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek”) talán jobban megvilágítja a legális és nem legális kábítószer-fogyasztás értelmezését, mint a farmakológiai és pszichiátriai tankönyvekben a drogfogyasztással kapcsolatban összehordott összes kémiai tény és fantáziakép.

A New York Állami Gazdasági Kamara egyik éves közgyűlésén adott fogadáson Nelson Rockefeller kormányzó ezt mondta beszédében: „A kábítószer-kereskedők rabságban tartanak minket, állampolgárokat. Hölgyeim és Uraim, én a kábítószer-kereskedőket szeretném börtönbe juttatni, hogy mi kiszabadulhassunk!” [11]

Glester Hinds, a Harlemi Polgári és Jóléti Egylet vezetője a következőket nyilatkozta annak kapcsán, hogy Rockefeller kormányzó ténylegesen letöltendő életfogytiglani börtönbüntetés kötelező kiszabását javasolta a herointerjesztők büntetésére: „Szerintem a kormányzó nem ment elég messzire. A törvényjavaslatban inkább halálbüntetést kellene javasolni, mert ezektől a gyilkosoktól meg kell szabadulni.” [12]

Dr. George W. McMurray, az Afrikai Metodista Episzkopális Zion Egyház papja Rockefellert az „addikció szembeni nyílt kiállásáért” dicséri, mivel a függőség „a genocídium rejtett formája.” [13]

William F. Buckley Rockefeller kormányzónak a heroindílerekkel való elbánásra vonatkozó javaslatával foglalkozó egyik cikkében ezt írja: „Az ember összerázkódik attól a középkorias gondolkodástól, miszerint olyan halálnemeket kell kitalálni, amelyek különösen jól megfelelnek az elkövető tettének… De azt gondolom, nagyon is helyénvaló az a javaslat, miszerint az elítélt heroinkereskedőktől túladagolásra kötelező büntetés által kell megtisztítani a világot. Ez történetesen egy humánus halálnem, amennyiben ezen a viszonylag fájdalommentes halált értjük. És természetesen van valami rabbinikus tökély abban a gondolatban, hogy a terjesztők olyan módon hagyják el ezt a világot, mint amilyen halált másoknak okoztak…” [14]

A fenti példákban egy sor tekintélyes ember azt tudatja velünk, hogy a polgárokat bebörtönözve tartják a kábítószer-kereskedők, holott valójában a polgárok biztonságát a törvényhozók sodorták veszélybe, illetve azok a politikusok, akik a heroin terjesztésének és fogyasztásának betiltásával megteremtették azokat a bűnöket, amelyek a heroin illegális forgalmazásából adódnak. Azt is a tudomásunkra hozzák, hogy a terjesztők „gyilkosok”, akiket ki kell végezni, pedig a terjesztők valójában nem bántanak senkit, még kevésbé gyilkolnak, New York államban pedig amúgy sem szabható ki halálbüntetés, még a legsúlyosabb gyilkosságért sem. Azt állítják, hogy a „függőség” a genocídium egyik formája, jóllehet csak a saját sorsunk alakításának egyik megnyilvánulása; és végül megtudhatjuk, hogy szerintük a herointerjesztő gyilkosokat herointúladagolással kellene megölni; pedig itt megint csak arról van szó, hogy halálbüntetést javasolnak a jelképes gyilkosok számára, jóllehet a valódi gyilkosokra sem szabnak ki ilyen ítéletet.

Még egy idézet James M. Hanley, egy New York állambeli képviselőnek a Baldinswille-i Kereskedelmi Kamarában elhangzott beszédéből:

Hanley képviselő az USA-ban nyilvántartott 60 000 kábítószerfüggőt „pusztán a jéghegy csúcsának” nevezte, és aggodalmát fejezte ki a jelenleg nem ismert és a potenciális jövőbeni szenvedélybetegek miatt, azt kérdezve: „Hány féreg fertőzi középiskoláinkat és egyetemeinket” ezt a szemetet terjesztve a gyanútlan ifjúságnak? [15]

Hanley képviselő itt ugyanazt a metaforát használja az illegális drogokat fogyasztó vagy áruló személyek elítélésére, mint amelyet a nácik használtak a zsidók gázzal való megmérgezésének igazolására – nevezetesen azt, hogy a kivégzett személyek nem emberi lények, hanem „férgek”.

A New York Times-ban jelent meg az alábbi olvasói levél, melyet Steven Jonas, orvos, a Long Island-i, Stony Brook-i State University of New York közegészségügy-professzora írt:

Rockefeller kormányzó új javaslata, miszerint a kábítószer-problémával úgy kellene megküzdeni, hogy a terjesztőket támadjuk meg [azzal, hogy kötelezően életfogytiglani börtönt szabunk ki a „veszélyes drogok terjesztőire”], jól alátámasztható a járványtan elméletével is. A heroinfüggőség, bár nem fertőző, nagyon hasonlatos az érintkezéssel terjedő betegségekre. Van egy betegséggazda, egy ember, van egy hatóanyag, ez a heroin, és az azonosítható környezeti tényezők, csakúgy mint a fertőző betegségek esetében. Továbbá, van a betegséghordozó, vagy ügynök, a terjesztő (díler), aki maga is fertőzött lehet. Ilymódon a heroinfüggőség sokban hasonlít a maláriaszerű betegségekre, melyeknek azonosítható hordozója a maláriaszúnyog. [16]

Itt tehát egy orvos, egy orvosi egyetem professzora, azt erősíti meg, hogy a heroinfüggőség olyan, mint a malária, hogy a heroin olyan, mint egy élősködő, és az a személy, aki heroint árul, olyan, mint egy maláriaszúnyog. Az emberi lény férgesítése, amely a nemzetiszocialista Németország egészségügyi minisztériumában kezdődött, folytatódik tehát – ennek nyilvános tudatosítása nélkül – „a drogokkal való visszaélés” elleni amerikai háborúban.

Világos, hogy a „függő” kifejezés múltbeli és jelenlegi – hagyományos, morális és modern, orvosi – használata alig lehetne eltérőbb. Az első esetben egy leírással – egy megnevezéssel – van dolgunk, ami persze nem teljesen mentes az értékítélettől, de mégis főként egy bizonyos szokását írja le annak a személynek, akire a kifejezést alkalmazzuk. A második esetben egyfajta értéktulajdonításról – epitáfiumról – van szó, ami persze (a téves vagy hamis használattól eltekintve) nem teljesen mentes a tényszerűségtől, és ami elsősorban a véleményalkotó személy ítéletet fejezi ki. Leíró értelmében a „függés” fogalma arról árul el valamit, hogy a „függő személy” mit csinál magával; míg értéktulajdonító értelmében arról árulkodik, hogy az ítéletalkotók mit terveznek vele tenni.

Ilyenfajta különbségtételt a tények és az értékek, a leírás és az ítéletalkotás, az öndefiníció és a mások általi definíció között magam is alkalmaztam néhány korábbi munkámban. Akkor főként azt próbáltam bemutatni, hogy nem csupán két különböző, önkéntességen és beavatkozáson alapuló pszichiátria létezik, hanem hogy ezek antagonisztikus kapcsolatban vannak egymással; és megpróbáltam bebizonyítani, hogy e kettő összezavarása és összekapcsolása a pszichiáterek esetében csakis misztifikációhoz, míg az úgynevezett páciensek esetében csakis szerencsétlenséghez vezethet. [17] Ezek a különbségtételek sehol nem nyilvánvalóbbak, mint az úgynevezett kábítószerrel való visszaélés és kábítószerfüggés területén: ugyanis ebben az esetben a tények egyszerűen arról szólnak, hogy egyes emberek olyan drogokkal kívánnak élni, melyekről más embereknek az a véleményük, hogy nem szabadna velük élni. A kábítószerek használói – akiket „kábítószerrel való visszaélőknek” vagy „kábítószerfüggőknek” neveznek a hatóságok – szövetségeseiknek tekintik a kábítószereket, és azok, akik megpróbálják tőlük megvonni ezeket a szereket, az ellenségeiknek minősülnek. Eközben a politikusok, a pszichiáterek és az exfüggők – akik magukat „a kábítószerrel való visszaélés és kábítószerfüggés szakértőiként” határozzák meg – a tiltott szereket tekintik ellenségeiknek, és az ezeket használó személyeket „betegeknek”, míg saját erőszakos beavatkozásaikat „kezelésnek” minősítik.

Úgy tűnik számomra, hogy jelenleg a kábítószerfüggéssel kapcsolatos viták és írások megmételyeződtek – értelmetlenné, félrevezetővé és csalárddá váltak –, ugyanis következetesen elmulasztják figyelembe venni a fenti különbségtételeket. Feltételezések születnek, megoldásokat kínálnak és az egész témáról élénk vita folyik anélkül, hogy bárki venné magának a fáradságot és megvizsgálná, mit jelentenek az olyan kifejezések, mint „drogfüggő” és „drogfüggés”. Az egyik oka mindennek az, hogy sokkal könnyebb a használt drog kémiai hatásaira összpontosítani, mint a drogfogyasztó által végrehajtott szertartás társadalmi hatásait vizsgálni.

Az elfogyasztott drogok kémiájának megértéséhez intelligenciára van szükség, a szertartás megértéséhez viszont bátorság kell; és miközben a mások által szedett drogok kémiájának megértéséhez csak intelligencia kell, a mások által celebrált szertartások megértéséhez a bátorság mellett tolerancia is szükséges. Intelligenciából, bátorságból és toleranciából mind hiányt – mégpedig e sorrendnek megfelelően növekvő mértékű hiányt – szenvedünk. Amíg az emberi állapotot ezek a hiányok fogják jellemezni, addig az úgynevezett humán tudományok mindig is messze a természettudományok mögött fognak kullogni.

A szenteltvíz megértéséhez nyilvánvalóan a papokat és az egyházi személyeket kell vizsgálnunk, nem pedig a vizet; míg a visszaélés tárgyát képező és függést okozó kábítószerek megértéséhez az orvosokat és a függő személyeket, a politikusokat és a népességet kell górcső alá vennünk, nem pedig a drogokat. Egyértelmű, hogy bizonyos helyzetek jobban kedveznek egy ilyen vállalkozásnak, mint mások. Például a középkorban Olaszországban vagy Spanyolországban nem volt ajánlatos a szenteltvizet tanulmányozni, különösen, ha valaki jó katolikus volt és az is akart maradni. Ennek mintájára nem lehet igazán alaposan tanulmányozni az ópiumot és a heroint, vagy a marihuánát és a metadont az Egyesült Államokban vagy a Szovjetunióban, különösen, ha valaki olyan lojális orvos szakembernek tartja magát – és az is akar maradni –, akinek az a dolga, hogy harcoljon a kábítószerekkel való visszaélés és a kábítószerfüggés „pestise” ellen.

A társadalmi szertartások azt a célt szolgálják, hogy az egyéneket csoportokba tömörítsék. E funkciójukat általában jól el is látják, bár ezért időnként a rendszeren belül egy-egy személynek nagy árat kell fizetnie, vagy a csoportnak kell feláldoznia az általa becsben tartott értékek valamelyikét. Mivel a szertartások alapos vizsgálata hozzájárulhat a csoport kohéziós erejének gyengítéséhez, az ilyen kísérleteket a csoport fenyegetésként éli meg. Ez tehát az az alapvető korlát, amely akár a mágikus, akár az orvosi rítusok elemzésének kivitelezhetőségét és hatásgyakorlását akadályozza.

 

2. Bűnbak mint drog és drog mint bűnbak

Évezredekkel ezelőtt, abban a korban, amit előszeretettel nevezünk „primitívnek” (miáltal a mi korunk „modernné” válik anélkül, hogy különösebb erőfeszítéseket kellene tennünk e minősítés kiérdemléséért), a vallás és az orvoslás egységes és egymástól elválaszthatatlan vállalkozás volt, mely szorosan kötődött a kormányzáshoz és a politikához – mivel e gyakorlatok mind a közösség és a közösség tagjait alkotó egyének integritásának fenntartásán fáradoztak. Vajon az ősi társadalmak és gyógyító papjaik mi módon védték meg az embereket a dögvésztől és az éhínségtől, a háborús összecsapások veszedelmeitől, és mindazon egyéb sorscsapástól, melyek abban az időben az embereket és a népeket fenyegették? Általában bizonyos vallási szertartások bemutatatásával.

Az ősi görög társadalmakban (és máshol is) ezen vallási ceremóniák egyike volt az emberáldozat bemutatása. A „primitív” ember számára a bűnbak kiválasztása, megnevezése, különleges előkészítése és végezetül rituális elpusztítása a legjelentősebb és leghatásosabb ismert „terápiás” beavatkozásnak számított. Az ókori Görögországban a bűnbakként feláldozott személyt pharmakos-nak nevezték. Azaz: modern kifejezéseink – mint például a farmakológia, a gyógyszerészet – gyökerei a legtöbb értelmező szótár hibás meghatározásaival ellentétben nem a „gyógyszer”, „drog”, „méreg” stb. szavaknál keresendők, hanem a „bűnbaknál”! Mindazonáltal el kell ismerni, hogy miután – talán valamikor a Krisztus előtti hatodik században – az ókori görögök felhagytak az emberáldozattal, a szó fokozatosan a „gyógyszer”, a „drog” és a „méreg” jelentést vette fel. Érdekes módon a modern albán nyelvben a pharmak szó máig is csak „méreg” jelentésű.

A „modern” olvasó hajlamos mindezt etimológiai kuriózumként egy hanyag vállrándítással elintézni. A „modern” ember „lehetetlen ostobaságnak” tekinti a varázslatot, amelyben elődei hittek. A „modern” ember nem hisz a varázslatokban. Ő csak a tényekben, a tudományban, az orvoslásban „hisz”. Amennyiben a modern szellem e kritikai jellemzése megállja a helyét, akkor két dologra mutat rá élesen: egyrészt arra, hogy miként az emberi anatómia és fiziológia csak keveset változott – ha változott egyátalán – a múlt során, mondjuk az elmúlt háromezer év alatt, ugyanúgy a társadalmi szerveződések és a társadalmi szabályozás alapelvei szintén csak keveset változtak; másrészt pedig arra, hogy legalábbis egynémely tekintetben a modern ember talán „primitívebb”, mint ókori társa. Amikor a régiek bűnbakkal találkoztak, legalább képesek voltak felismerni, hogy az, ami: pharmakos (emberáldozat). Amikor a modern ember találja szemben magát a bűnbak jelenségével, nem ismeri el, illetve visszautasítja annak jelentését; ehelyett „tudományos” magyarázatokat keres, hogy e magyarázatokkal elfedje a nyilvánvalót. Azaz a modern szellem számára a boszorkányok mentálisan beteg nők; a náci Németországban élő zsidók a tömegpszichózis áldozatai; a kényszerkezelt mentális betegek olyan betegek, akik nincsenek tudatában annak, hogy kezelésre szorulnak; és így tovább. Azt állítom és a következőkben arra próbálok rámutatni, hogy a pharmakoi (az emberáldozatok) iránti kielégíthetetlen emberi vágy szülte bűnbakok hosszú sorában manapság a legfontosabbak között vannak bizonyos olyan anyagok, amelyeket „veszélyes drogoknak”, „narkotikumoknak” vagy éppen „doppingszereknek” nevezünk; bizonyos vállalkozók, akiket „dílereknek” vagy „drogterjesztőknek” nevezünk; és bizonyos személyek, akik ezeket a tiltott szereket használják, akiket „drogosoknak”, „drogbetegeknek” vagy „kábítószerfüggő személyeknek” nevezünk. Ez az áltudományos és álorvosi nyelvezet egyszerre az oka és az eredménye a bűnbakképzés és a bűnbakok irányában megnyilvánuló feltűnő, modern kori érzéketlenségnek. A civilizált ember, szemben primitív elődeivel, „tudja”, hogy az ópium veszélyes narkotikum; hogy a drogárusok gonosz emberek, akiket úgy kell kezelni, mint a gyilkosokat; és hogy a drogokat használó egyének egyszerre betegek és bűnösök, akik saját érdekükben – akár akaratuk ellenére is – „kezelésre” szorulnak. Vagyis a modern ember „tudja”, hogy ezek egyike sem bűnbak. Egy, a New York állambeli új, 1973-as drogtörvényt népszerűsítő hirdetés a következő felhívással zárul: „Védjük meg a drogosokat önmaguktól, és segítsünk, hogy New York olyan hely legyen, ahol jó élni”. [1]

Az ókori görögök minden bizonnyal felismerték volna, hogy az a helyzet, amire a törvény utal, és amelynek maga a törvény is egy fontos része, a pharmakoi-jal (az emberáldozatokkal) és nem a farmakológiával (a gyógyszertannal) kapcsolatos. Mi erre a felismerésre képtelenek vagyunk. E tény pedig az emberek emberáldozat utáni vágyának csillapíthatatlanságában megnyilvánuló, elfojthatatlan embertelenséget tükrözi. A következőkben arra próbálok rámutatni, hogy ez a vágy miként nyer kielégülést a farmakológiába vetett hitünkön és a ceremoniális kémia jellegzetes szertartásain keresztül. Érvelésem követéséhez egy időre fel kell függesztenünk a hagyományos bölcsességbe vetett hitünket, különösen mert ez a fajta bölcsesség a meghatározó manapság az egyház, az állam és az orvostudomány tanításaiban.

Az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése kimondja az egyház és az állam szétválasztását; ezzel azt jelzi, hogy ezek különálló és szétválasztható intézmények. Ehhez hasonlóan a modern társadalmak éles határvonalat húznak a vallás és az orvostudomány, a papok és az orvosok között, jelezve ezzel, hogy a papi és az orvosi vállalkozások és intézmények egymástól elkülönülő és elkülöníthető dolgok. Bizonyos – meglehetősen szűk – határok között és bizonyos – eléggé körülhatárolható – célok érdekében valóban lehetséges és indokolt a vallás elkülönítése az orvoslástól, és mindezek különválasztása a kormányzattól. Mindazonáltal ezek az elkülönítések – valamint a belőlük fakadó nyelvi és szellemi szokások – következtében szem elől tévesztettünk néhány nagyon ősi, nagyon egyszerű és nagyon mély igazságot: mindenekelőtt azt, hogy minden társadalom legfontosabb feladata tagjai viselkedésének szabályozása; azt, hogy az ókori világban nem vált szét a pap és az orvos szerepe; és azt, hogy az egyház, az orvostudomány és az állam a mai modern világban is folytatja együttműködését az egyéni magatartás szabályozása által megvalósított társadalmi rendfenntartásban.

A társadalmi szabályozás tekintetében természetesen a „törvény” az alapvető fogalom, ami régebben „rabbinikus”, „kanonikus” és „egyházi”, valamint „világi”, „politikai” és „jogi” törvény volt; és ami manapság látszólag teljes egészében „világi”, illetve „jogi” törvény, miközben valójában „vallási” és „politikai” törvény is, sőt leginkább „orvosi” és „pszichiátriai” törvény. Önámításunk hatalmának fényes bizonyítéka, hogy hiszünk abban, hogy civil szabadságjogainkat a politikusok felől érkező fenyegetések ellenében kiterjeszthetjük, miközben az orvosoktól és pszichiáterektől érkező fenyegetéseket szinte hívogatjuk és magunkhoz öleljük.

A szabadságjogainkat veszélyeztető fenyegetéseknek, valamint a szabadságjogainkat korlátozó törvényekben szereplő vallási, orvosi, illetve jogi fogalmak és szankciók lényegi egységének ékes példái New York állam 1973. szeptember elsején hatályba lépett drogtörvényei. A törvények bevezetésekor az újságok hasábjain – majdnem egész oldalas – hirdetésekben figyelmeztették az embereket: „Ne hagyd, hogy droggal a kezedben tetten érjenek!”. Az új törvények célját a következőkkel magyarázták: „Meg kell akadályozni, hogy az emberek illegális drogokat törvénytelenül értékesítsenek vagy birtokoljanak, és rehabilitálni kell azokat, akik már függőségben szenvednek vagy akiket a kábítószer rabjává válás veszélye fenyeget.” [2] A New York állam kormányzata által tiltani kívánt kábítószerek vonatkozásában a „kábítószer rabjává válás veszélyével” fenyegetett emberek „rehabilitálásának” gondolata – akár a bűncselekményt, akár az ezért járó büntetést tekintjük – természetesen lényegében vallásos gondolat.

Az orvoslás, a pszichiátria és a jog ötvözésének gyakorlata, ami benne rejlik minden ilyen jellegű törvényben, az új törvények elnevezéseiben jut világos kifejeződésre, mint: „közegészségügyi törvény 33. paragrafus; mentális higiénia törvény 81. paragrafus; Büntető Törvénykönyv 220. paragrafus.” Továbbá azt is megtudhatjuk, hogy a „drogtörvények tartalmazzák a bűncselekmények […] és az értük járó büntetések […] felsorolását.” Majd arra serkentik a „kábítószerfüggőket”, hogy jelentkezzenek „kezelésre”: „A törvény betartatásán túl az állam jelentős összegeket költ a kábítószerfüggés kezelésére. […] A kezelési program a nap 24 órájában igénybe vehető. Csak tárcsáznod kell!” [3]

Végezetül e törvények tartalma, azaz a törvényen kívül helyezett magatartásformák és az értük kirótt büntetések remekül illusztrálják az ilyen jellegű törvényalkotás egyesített mágikus-orvosi-politikai jellegét. „Bármely narkotikum” két vagy több unciájának törvénytelen birtoklásáért „15 évtől életfogytig terjedő börtönbüntetés” jár; egy vagy több uncia marihuána törvénybe ütköző birtoklása egytől tizenöt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható; 5 milligramm vagy azt meghaladó mennyiségű LSD törvénybe ütköző birtoklásáért egy évtől életfogytig terjedő börtönbüntetés szabható ki.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy egyes emberek miért fogyasztanak bizonyos anyagokat, és mások miért jelentik ki ezekről az anyagokról, hogy „törvénytelenek”, és üldözik ádázul az e szereket fogyasztókat, vissza kell nyúlnunk a kezdetekhez, a társadalmi szerveződés és a társadalmi szabályozás alapelveihez.

A görög vallásról írt klasszikus tanulmányában Jane Ellen Harrison kifejti, hogy ő mit tekint általában a társadalmi szerveződés és különösen a vallási rituálék alapvető törvényének – nevezetesen „az élet megóvását és felemelését”. [4] Az egyén és a közösség életének védelme kétféle módon valósulhat meg, „melyek közül az egyik negatív, a másik pozitív: az élet szempontjából veszedelmesnek tekintett dolgokat száműzik, míg a kedvezőnek tartott dolgokat támogatják”. [5]

Harrison szerint annak érdekében, hogy élhessen, „a primitív ember szembekerült azzal az ősi kettős feladattal, hogy egyfelől megszabaduljon a gonosztól, másfelől elérje a jót. A primitív ember számára a gonosz természetesen főként az éhség és a terméketlenség, míg a jó az élelem és a termékenység. A »jó« héber megfelelője eredetileg »jó megenni« jelentésű volt.” [6] Az egyének és a társadalmak tehát arra törekednek, hogy magukba fogadják, amit jónak tartanak, és kivessék magukból, amit gonosznak tartanak. Ez az elv persze fordítva is alkalmazható: megtörténhet – és gyakran meg is történik –, hogy egyes egyének vagy csoportok azért fogadnak el, illetve tiltanak bizonyos anyagokat, hogy ezáltal igazolni tudják azok jóként vagy rosszként való meghatározását. Ennélfogva a rítus szimbolizálja és határozza meg a szertartásos keretek közt felhasznált vagy elkerült anyag jellegét, másfelől viszont az adott anyag jóságába vagy rosszaságába vetett hit megerősítésként hat a rítusra. Ezzel magyarázható az ilyen jellegű hiedelmek és rítusok társadalmi stabilitása és a megváltoztatásukra törekvő „racionális” vagy „tudományos” érvekkel szembeni immunitása. Ezzel magyarázható az is, hogy egyes egyének és csoportok miért köteleződnek el oly mélyen bizonyos anyagok – mint az alkohol vagy az ópium, a sertés- vagy a marhahús – (rituális) fogyasztása mellett, míg mások miért törekszenek annyira az ezektől való (rituális) tartózkodásra.

A bűnbak szertartása minden bizonnyal az egyik legfontosabb példája és prototípusa a tisztító rítusoknak. Görögországban a Krisztus utáni első évszázad során a bűnbakot már nem ölték meg, csak rituálisan kiűzték a közösségből. Ezt a szertartást Plutarkhosz (kb. 46–120) írta le részletesen, aki szülővárosának egyik fő elöljárójaként – természetesen a kiűző szerepében – maga mutatta be az áldozatot. Harrison a következőképpen írja le az ünnepet: „Plutarkhosz szülővárosa, a boeotiai Chaeronea évről évre egy különleges és nagyon ősi szertartás tanúja lehetett. Ez volt »az éhínség elűzése«. Az agnus castusnak, egy fűzfaszerű cserjének a vesszőivel egy házi rabszolgát hajtottak végig az ajtók előtt, miközben ezt kántálták fölötte: »Ki az éhséggel, jöjjön el az egészség és a jólét«”. [7]

Míg mindez pusztán a bűnbak jelképes feláldozása volt, léteztek valódi bűnbak-áldozatok is Plutarkhosz ideje előtt és után is. Valamikor, ahogy Frazer említi, az athéniek „számos elfajzott és haszontalan lényt tartottak el a köz költségén; és amikor valamilyen szerencsétlenség […] sújtotta a várost, feláldoztak két kitaszított bűnbakot.” [8] Ráadásul ezek az áldozatbemutatások nem korlátozódtak különleges alkalmakra, hanem a szokásos vallási szertartások részei voltak. Minden évben, írja Frazer, „a májusi Thargelia ünnep idején egy férfit és egy nőt kihajtottak Athénből, és halálra kövezték őket. A trákiai Abdera városát minden évben egyszer nyilvánosan megtisztították, és az egyik e célra kijelölt polgárt bűnbakként vagy a többiek életét helyettesítő áldozatként halálra kövezték…” [9]

Mint korábban már említettem, az ily módon feláldozott személyek görög elnevezése pharmakoi volt. Ebben az összefüggésben igen tanulságos John Cuthbert Lawsonnak egy ilyen rituális emberáldozatról szóló beszámolója: „Ha az isteni harag folytán valamilyen szerencsétlenség sújtotta a várost – lett légyen az éhínség, járvány vagy egyéb sorscsapás – egy pharmakos-t kivezettek egy meghatározott helyre, hogy ott feláldozzák. Sajttal, árpalepénnyel és szárított fügével etették. Csillagvirággal, vad fügével és más vadon termő növényekkel hétszer megcsapdosták nemi szerveit; végezetül vadon termő fák ágaiból rakott máglyán elégették, és hamvait a szélbe és a tengerbe szórták.” [10]

Az emberi bűnbak ilyen típusú nyilvánvaló elpusztítása a bűnbakteremtő szertartásait elleplező „civilizált” vagy „modern” mentalitás számára elfogadhatatlan. Gilbert Murray megfigyelése szerint például „annak az időnek az emléke, amikor az embereket az Isten kiengesztelése érdekében szándékosan lemészárolták, valamiféle távoli, romantikus és szörnyűséges dologként vonul végig az ötödik század irodalmán. Mindezt összevethetjük saját emlékeinkkel a boszorkányok és az eretnekek máglyára vetéséről; tettekről, melyeket, tudjuk, nem is olyan régen hozzánk nagyon is hasonlatos emberek vittek végbe; tettekről, melyek aligha foghatók fel épelméjű emberek pszichológiailag lehetséges megnyilvánulásaiként. Ugyanígy, az egyik legkorábbi nagy athénihoz, Aiszkhüloszhoz visszanyúlva, Iphigénia feláldozása is valamiféle, az emberi értelem számára felfoghatatlan szörnyűség. Az ember, aki ezt a szörnyűséget végrehajtotta, minden bizonnyal őrült volt. Euripidésznél az ilyen tettek általában a barbár csőcselékhez vagy a rosszindulatú, félbolond papok által felbujtott ármánykodó királyokhoz kapcsolódtak.” [11]

Figyelemreméltó tehát, hogy mennyire mindent átható nemcsak a bűnbakok feláldozásának emberi szenvedélye, hanem az is, ahogy ezt a szenvedélyt őrültségnek tulajdonítva álcázni próbáljuk.

Murray szerint a pharmakos szó „szó szerinti jelentése »emberi orvosság«, illetve »bűnbak«”. [12] Martin Nilsson hasonló, de még hatásosabb értelmezéssel szolgál. A pharmakoi, azaz a bűnbakok, hangsúlyozza, olyanok voltak „mint a szivacs, amellyel az ember letörli a táblát. Miután minden mocskot magukba szívtak, teljesen elpusztítják őket, hogy velük együtt a szenny is eltűnjön; eldobják, elégetik, tengerbe vetik őket. Éppen emiatt nem kellett az úgynevezett »áldozatnak« – másokhoz hasonlóan – szégyenfolt vagy fogyatékosság nélkülinek lennie. Akár egy kutyát is felhasználhattak volna e célra – amit egyébként soha nem tettek –, vagy egy elítélt bűnözőt. Őt nevezték pharmakos-nak, »gyógyszernek«; peripsema-nak, »söpredéknek«; vagy katharmada-nak, »annak, akit kitörölnek«. Különösen ez az utóbbi kifejezés utal világosan a rítus jelentésére. Így érthetővé válik, hogy e szavak hogyan vették fel a »szemét« jelentést, és miként válhattak a görög nyelv legsértőbb szavaivá. Az ilyen áldozat olyan bűnbak, amibe minden gonoszság belefér, de amit ahelyett, hogy elengednének, vagy kihajtanának a sivatagba, teljesen elpusztítanak, gonosz terhével egyetemben.” [13]

E képek és az eretnekek, a boszorkányok, a zsidók, valamint a tiltott könyvek és a drogok elégetése által megidézettek között szembetűnőek és jelentősek a hasonlóságok. És ilyen hasonlóságokat találunk a pharmakos-szertartások későbbi enyhített változatai és az őrültek és drogosok jelenlegi enyhített szertartásos – elégetése helyetti – bebörtönzése között is.

Murray a módosított bűnbakszertartás magyarázatához Ister, egy harmadik században élt történész leírását idézi: „Két személyt, egyet a városi férfiakért, egyet a városi nőkért, elvezettek, mintha kivégzésre vinnék őket. Egyikük fehér, másikuk fekete fügéből készített nyakláncot viselt. Úgy tűnt, mintha ünnepélyesen megkínálták volna őket kaláccsal és fügével, majd megkorbácsolták és hangos szidalmakkal kísérve kihajtották őket a városból. […] A végén úgy tettek, mintha a két pharmakoi halott lenne, és hamvaikat a tengerbe szórnák. A szertartás, állítja Ister, a halálra kövezés »imitációja« volt.” [14]

Murray-t azonban nem győzi meg ez a magyarázat, és az emberáldozat olyan példáit sorakoztatja fel, melyek ellentmondanak Ister leírásának. Murray teljesen tisztán látja a bűnbakteremtés emberi szenvedélyének mélységeit, mely szenvedély oly könnyedén mozgósítható a társadalmi szenvedés és nélkülözés időszakaiban. „Tény – teszi hozzá Murray –, hogy valóban az ehhez hasonló alkalmakkor volt a legnagyobb esély az emberáldozat megjelenésére: egy fejvesztett hadseregben vagy egy félelemmel átitatott csőcselékben, amelyet valamilyen fanatikus pap vagy próféta feltüzelt. Véres dolgok zajlottak Rómában is, amikor a Hannibáltól való félelem tetőzött: Vesta-szüzek legyilkolása, »Gallus et Galla, Graecus et Graece« élve eltemettetése a Forum Boariumon.” [15]

Az 1960-as évek elejére, egy generációval azután, hogy a második világháborúban minden ellenségük felett győzelmet arattak, az amerikaiak szintén tele lettek félelmekkel és a drogabúzus károsságának fanatikus papjai uszítani kezdték őket. Az eredmény a fertő új képzetének feltalálása lett a drogok, a drogdílerek és a drogosok általi beszennyeződés formájában. Ezzel párhuzamosan jelentek meg a pharmakoi új kategóriái, melyeknek gonosz terhei – szó szerint – farmakológiai terhek.

Van azonban egy fontos különbség az ókori görög pharmakos és a modern amerikai farmakológiai bűnbak között. Az előbbi egy – bűnbakként – feláldozható személy volt, egy dolog vagy tárgy: egy képmás vagy szimbólum a megtisztító szertartásban. Az utóbbi (mikor egy egyénről van szó és nem egy drogról), bár továbbra is egy – bűnbakként – feláldozható személy, egyaránt tárgy és alany, dolog és cselekvő: képmás vagy szimbólum a megtisztító szertartásban; ugyanakkor – drogfogyasztóként és drogterjesztőként – egy olyan ellenszertartás résztvevője is, amely a társadalom uralkodó erkölcse által kivetett anyagot ünnepli.

A bibliai és a világi történelem számos drámai pillanata kapcsolódik a pharmakoi jelenségéhez. Platon szerint Ádám és Éva is pharmakoi volt16, mely értelmezés Istent teszi meg az első bűnbakteremtőnek. Természetesen a legenda összhangban áll azzal, hogy Istennek meg kellett tisztítania az Édenkertet, melyet az ember azáltal szennyezett be, hogy tiltott anyagot fogyasztott. Ennélfogva tehát minden férfi és nő bűnbaknak számít, és amikor visszautasítják ezt a szerepet, ez gyakran úgy történik, hogy ők maguk válnak bűnbakteremtővé.

Azzal, hogy Ábrahám majdnem feláldozta fiát, Izsák is pharmakos-nak tekinthető [16], ami csak megerősíti a bűnbakteremtő zsidó isten képzetét. A zsidók önmeghatározása, miszerint ők Isten kiválasztott népe, tehát egy olyan kísérletként is értelmezhető, mellyel ki akartak törni a bűnbak szerepköréből. Hiszen a kiválasztottság képzete a nem zsidókra kimondatlanul is Isten mostohagyermekei vagy kitaszítottjai szerepét osztotta.

Nyilvánvaló, hogy a keresztény vallás központi alakja is egy pharmakos: Krisztus, aki már „életében” is nagy gyógyító volt. Az istenként feltámadt Krisztus pedig maga lett a tényleges keresztény panacea – mindenható gyógyír minden rosszra –, ellátva így azt a feladatot, mely korábban – mint láthattuk – a pharmakos rituális leölésén keresztül valósult meg.

me, tehát bezárul a kör: a pharmakoi-tól a farmakológiáig; az emberáldozattal történő mindenható gyógyítástól a kémia mindenható gyógyításáig. Így jutunk el a farmakológiai pharmakoi áldozatáig, melynek kiűzetésével az ember, a kémia istene, beszennyezett földi Édenkertje megtisztulását szeretné elérni.

 

3. Az orvoslás: a hitetlenek hite

Amellett érveltem, hogy a bűnbak általi megtisztulás áldozati elve alapvető fontosságú az emberi társadalmak fennmaradásához. Minthogy történelmi értelemben ez egy vallási fogalom és szertartás – amelyre példát szolgáltat a zsidó Yom Kippur és a keresztény szentáldozás –, ennek az elvnek a sorsát olyan, a vallási intézményeknek és gyakorlatoknak már nem kedvező viszonyok között kell végigkövetnünk, amelyek napjaink modern világát is jellemzik. Talán mindenki másnál találóbban Kenneth Burke hívta fel a figyelmet arra, hogy „az áldozathozatal (»a bűnbak«) áldozati elve az emberi közösségek lényegi jellegzetessége”. [1] Burke bölcs felvetése szerint az emberi viselkedés tanulmányozóiként és humanistákként nem az a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, „a mágia és a vallás intézményeiben megjelenő áldozati motívumok hogyan küszöbölhetők ki a tudományos kultúrában, hanem az, hogy rámutassunk új megjelenési formáikra”. [2]

Máshol már megjegyeztem, hogy miként az orvosi értékek átvették a vallási értékek helyét, ugyanúgy vették át az orvosi rítusok a vallási rítusok helyét. [3] Az új elv a következő: mindent, ami az egészséget szolgálja – jó ételeket, jó szereket, jó géneket, jó szokásokat –, be kell kebelezni vagy hasznosítani kell; mindent, ami betegséget okoz – mérgeket, mikrobákat, rossz géneket, rossz szokásokat – ki kell küszöbölni vagy el kell kerülni. Továbbá azt is felvetettem, hogy az egész mentális egészségmozgalom felfogható egy hatalmas álorvosi rítusként. Azaz: a jónak gondolt dolgok mentálisan egészségesnek találtatva befogadtatnak, a rossznak gondolt dolgok pedig mentálisan betegesnek találtatva elutasíttatnak. Az a drogokkal való visszaélésre és a drogfüggőségre vonatkozó álláspont, amelyet ebben a könyvben kifejtek, valójában egyik különleges példája – gazdaságilag és társadalmilag jelenleg a legjelentősebb példája – a mentális egészségmozgalom ezen szertartásos működésének.

Figyelemre méltó tény – és megvilágító erejű, amint látni fogjuk –, hogy az úgynevezett drogprobléma és az ellenőrzésére irányuló kísérletek (melyek, természetesen, ugyanannak az éremnek különböző oldalai) rituális jellegét következetesen figyelmen kívül hagyják vagy bagatellizálják.

„Az alkohol és a kereszténység – mondta Nietzsche – a két nagy európai narkotikum”. „A vallás a népek ópiuma” – tette hozzá Marx. Szinte mindenki ismeri ezeket a szállóigéket. De persze szinte senki sem veszi komolyan őket. Nagyon lényeges, hogy megértsük, miért van ez így.

Az élet értelmessé és élhetővé tételének céljából az ember mindig is függött bizonyos hiedelmektől és praktikáktól, amelyeket vallásoknak neveztek; és mindig is függött bizonyos anyagoktól, amelyek használata a vallásos gyakorlatok szerves része volt.

E tények nem változtak. De megközelítési módjuk és a szókészlet, amelyet leírásukra és értelmezésükre használunk, megváltozott. A modern ember vagy hátat fordít a vallásnak (qua vallás), vagy, tudatosan, ha nem egyenesen büszkén, ellenséges a vallással szemben. A kommunista világban a vallásellenes szellemiséget szándékosan gerjesztik, mivel a vallást azon dialektikus-materialista elvek ellenségének tekintik, amelyeken az állam állítólag nyugszik, és amelyeket az állam a politikájának igazolására használ. Míg az úgynevezett „szabad világban” a vallásellenes szellemiséget akaratlanul is bátorítják, mivel a vallást azon racionális-tudományos elvek ellenségének tekintik, amelyeken az állam gazdasága és ipara nyugszik, és amelyeket a kormány belpolitikája, és elsősorban szociális és egészségügyi politikája igazolására használ.

Az ember azonban nem élhet vallás nélkül. Hitének és vallásos gyakorlatainak tárgyai ezért átalakultak és új nevet kaptak: keleten a kommunista állam imádatává, nyugaton pedig a tudomány és az „általános jólét” imádatává változtak.

Minderről már sokan beszéltek és írtak. Amit azonban meglepő módon figyelmen kívül hagytak és leértékeltek, az egy kulturális változás – melynek kísérőjelensége és valójában szerves része ez a világszerte jellemző vallásellenes felfogás –, nevezetesen a drogok szertartásos használatát ellenző felfogás és mozgalom, amely különösen egyes, az orvosok által elítélt és a politikusok által kriminalizált tudatmódosító drogok személyes használatát támadja. Mivel azonban a legtöbb ember már annyira képtelen a drogok nélküli életre, amennyire képes a vallás nélküli életre, ezek a szertartásos drogok ellen irányuló valódi keresztes hadjáratok olyan ellenmozgalmak létrejöttéhez vezettek, melyek azt tűzték ki célul, hogy ellássák az embereket azzal, ami szellemi létezésükhöz oly nélkülözhetetlennek tűnik.

Miután rengeteg embert megfosztottak azoknak a drogoknak a törvényes használatától, melyekhez hozzászoktak (vagy amelyek használata iránt az utóbbi időben érdeklődni kezdtek), a világ vezető nemzeteinek kormányai az alábbi három módszernek legalább az egyikével elégítik ki az emberek szertartásos drogok iránti olthatatlan vágyát. Elsőként úgy, hogy bizonyos drogokat legalizálnak azáltal, hogy nem drogként határozzák meg őket, és fogyasztásukat ösztönzik – erre példa az alkohol és a dohány az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban; másodszor úgy, hogy hallgatólagosan elősegítik a tiltott drogok törvénytelen kereskedelmét – erre példa a marihuána és a heroin az Egyesült Államokban; és harmadszor úgy, hogy agresszívan ösztönzik egyes újfajta (nem tradicionális), tudatmódosító drogok orvosi előírásra történő használatát – erre példa az egész civilizált világban a szintetikus pszichofarmakológiai szerek használata.

Ha igaz, hogy a ma drogfüggőségnek és droggal való visszaélésnek nevezett jelenségek a szertartásos viselkedésformák közé tartoznak, akkor ebből az következik, hogy e jelenségeket csak a szertartásos – nem pedig a technikai – aktusok elemzésére szabott fogalmakkal lehet értelmezni. A „szertartás” és a „szertartásos” kifejezéseket itt szokásos értelmükben használom, vagyis olyan cselekedetre, magatartásra vagy viselkedésre vonatkoztatva, melyeket előre meghatározott, általában tradicionális jellegű szabályok irányítanak. A szabályokat előírhatja egy intézmény, például az egyház, a bíróság, a hadsereg, az iskola; vagy lehetnek a kultúra által közvetített, az egész közösséget átható társadalmi elvárások termékei. Ilyen értelemben a szertartásos szinonimái a hagyományos, a vallásos, a rituális és a szimbolikus; ellentétei pedig a személyes, a tudományos, a technikai és az idioszinkretikus. Néhány példa rávilágíthat ennek a – következő érvem szempontjából nagyon lényeges – különbségtételnek néhány aspektusára.

A túlélés érdekében fogyasztanunk kell bizonyosfajta élelmeket, de azt, hogy ténylegesen mit is eszünk, sokkal inkább a társadalmi szertartásosság határozza meg, semmint a fiziológiai szükségszerűség. Például a macska- vagy kutyahús ugyanúgy megfelelne étkezési célra, mint ahogy a disznó- vagy a borjúhús; mégis tradicionális – és nem biológiai – okokból az utóbbiakat fogyasztjuk, és nem az előbbieket. Hasonlóképpen, amikor a zsidók tartózkodnak a disznóhús, a hinduk a marhahús, és a vegetáriánusok bármilyen állat húsának fogyasztásától, akkor ezt pusztán szertartásos okokból teszik.

Szükségünk van arra, hogy átéljük a lelki közösség élményét embertársainkkal – és néha azokkal az erőkkel is, amelyeket a természetnek, a világegyetemnek vagy egy istennek tulajdonítunk –, és ennek az igénynek a kielégítése érdekében használunk, többek között, bizonyos anyagokat, amelyek hatnak érzelmeinkre és viselkedésünkre. Néha ezeknek az anyagoknak némelyikét „drogoknak” hívják, és az egyénekre, illetve a csoportokra gyakorolt hatásukat „mentálisnak” nevezik.

Valójában az úgynevezett pszichoaktív drogok hatásait – szemben az antibiotikumokkal, vízhajtókkal és sok másfajta gyógyszerészeti anyag hatásaival – részben kémiai összetételük, részben pedig a felhasználók elvárásai határozzák meg. Ezek az elvárások azok, amelyek kultúráról kultúrára és időről időre változnak, különösen abban a tekintetben, hogy milyen anyagra vonatkoznak: alkoholra, marihuánára, ópiumra vagy kokainra. És ezek pontosan azok az elvárások, amelyeket, mivel egy adott kultúra szerves részét alkotják – az adott kultúra nyelvéhez vagy vallásához hasonlóan –, nem könnyű megváltoztatni. Főként nem olyasmi által, amit az érintettek idegen vagy ellenséges érdekek megnyilatkozásának tartanak. Az ilyen, ellenük irányuló támadások gyakran éppen a közösségi szolidaritás megerősödését és a csoport vallásos buzgalmának fellángolását eredményezik. Ezt a jelenséget a vallásos üldöztetések és a gyarmati hódító háborúk esetében annak látjuk – annak értelmezzük és fogadjuk el –, ami; de meglehetősen vaknak bizonyulunk – és ekképpen nem is értjük és nem is fogadjuk el –, amikor ugyanezzel a jelenséggel a szertartásos droghasználat üldöztetése kapcsán találkozunk. Az amerikai alkoholtilalom példája megdöbbentően illusztrálja ugyanezt a jelenséget: egy mélyen rögzült, hagyomány által szentesített droghasználati módot váratlanul törvényi úton betiltottak. Az eredmény az lett, hogy a hirtelen illegalitásba szorított alkohol iránti érdeklődés megnőtt; a tiltás – ahelyett, hogy gyengítette volna – nagymértékben megerősítette az ivás szertartásos aspektusait. Az, amiről korábban lehetett beszélni, igazi templomi titokká vált; és az ivással, az ivóhelyekkel és a részegséggel kapcsolatos amerikai szókincs nagymértékben gazdagodott. [4]

A régmúltban – amikor a kultúra sokkal inkább a hagyomány őrzője volt, mint, ahogy sok modern társadalomban a társadalmi és személyes konfliktusok feletti ítélkezések színtere – az emberek jobban értették a rituális viselkedést, mint ma. Nemcsak a vallási és a nemzeti szertartások, hanem a jó modor hanyatlása is e megfigyelés mellett tanúskodik, véleményem szerint. Mivel a jelentősebb modern nemzetek közül talán az Egyesült Államok kötődik a hagyományokhoz a legkevésbé, leginkább az amerikaiak hajlamosak a rítusok félremagyarázására és félreértelmezésére; ennek az az eredménye, hogy összetévesztjük a varázslást az orvoslással, és összekeverjük a szertartásos okozatot a kémiai okkal.

A rituális szimbolizmus elemzése – jelen esetben a különféle anyagok használatával és elkerülésével, elérhetővé tételével és tiltásával összekapcsolódó rituális szimbolizmusé – megkívánja bizonyos feltételek teljesítését. Mary Douglas szerint ezek közül a legfontosabb az, hogy „a rítust egy adott kultúra, egy adott feltevéskészlet megalkotására és fenntartására tett kísérletként értelmezzük, mely a tapasztalatok ellenőrzésére szolgál”. [5 ]Nyilvánvalóan nem ismerhetjük fel egy elnök meggyilkolásával vádolt ember bírósági tárgyalását megelőző pszichiátriai kezelésének rituális szimbolizmusát mindaddig, amíg hiszünk abban, hogy van egy „mentális betegségnek” nevezett olyanfajta betegség, amely „rávehet” valakit arra, hogy elnököket öldössön. Ebben az esetben alapfeltevéseink megegyeznek a kortárs pszichiátria feltevéseivel, és rituáléinkat a „pszichiátria tudományának” a „büntető törvénykönyv rendelkezéseire” való alkalmazásaként értelmezzük. Hasonlóképpen nem tudjuk felismerni például a marihuána- és a dohányfogyasztással kapcsolatos orvosi, pszichiátriai és politikai kinyilatkoztatásaink és megnyilvánulásaink rituális szimbolizmusát mindaddig, amíg hiszünk abban, hogy ezek a megnyilatkozások nem kultúránk fenntartására irányuló rituális cselekedetek, hanem az állampolgárok fizikai és lelki egészségének fenntartására irányuló orvosi cselekedetek.

Egy „adott kultúra megalkotásának és fenntartásának” szükséglete és az e szükséglet kielégítésére tett erőfeszítés mindenkire érvényes a legnagyobb közösségektől az egyes egyénekig. Általános szabály, hogy az ilyen rituális szimbolizmus jellege és jelentősége el van nyomva, és nem ismerhető fel mindaddig, amíg az ember össze nem hasonlítja saját mindennapi evési, ivási, beszélgetési, drogfogyasztási stb. szokásait mások szokásaival – ez az, amit az antropológusok gyakran megtesznek; vagy ameddig az ember nem szembesül saját „rossz” szokásaival és meg nem próbálja megváltoztatni őket – ez az, amit a pszichoterápián részt vevő emberek gyakran megtesznek, vagy amit tenniük kellene. A szemléltetés kedvéért az alábbiakban felsorolok néhány példát.

Csirkét és marhát eszünk, és emiatt felsőbbrendűnek érezzük magunkat azoknál, akik nem ezt teszik. Macskát és kutyát nem eszünk, és emiatt felsőbbrendűnek érezzük magunkat azoknál, akik ezt teszik. Ilyen példákat persze ezerszám lehetne sorolni. [6] Mindegyik ugyanazt a leckét sulykolja; mégpedig azt, hogy a mi kulturális szokásaink Istentől erednek, természetesek, tudományosak és egészségesek – míg más kultúrák szokásrendszere eretnek, természetellenes, irracionális és egészségtelen.

Az egyik legérdekesebb példa arra, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy rituáléink nem mágikus, hanem orvosi eredetűek, és nem szertartásos, hanem higiéniai célokat szolgálnak, saját nyálunkkal kapcsolatos. Amikor a nyál a szájban van, testünk részének tekintjük: tiszta, és természetesen lenyeljük. De amint kikerül a szánkból, többé már nem tekintjük testünk részének: most már „köpet”, koszos, és még annak a puszta gondolata is gyomorforgató, hogy visszavegyük a szánkba, nemhogy lenyeljük. Ugyanilyen képzetek és gondolatok köthetők a megrágott ételhez: amikor a szánkban van, illetve amikor ugyanezt az anyagot kiköpjük vagy rosszabb esetben kihányjuk.

Amire mindebből emlékeznünk kell, az az, hogy a szertartás nem kémia. Értelmetlen lenne egy orvosnak azzal érvelnie, hogy a tiszta zsebkendőre köpött nyál ugyanaz a nyál, mint ami a szánkban van, tehát nem kellene undorodnunk attól se, hogy lenyeljük. A köpettől azonban nem amiatt undorodunk, mert koszos; éppen ellenkezőleg: azért tekintjük koszosnak, hogy továbbra is igazolhassuk undorodásunkat! Ugyanez a helyzet az ópiummal. Értelmetlen lenne egy gyógyszerésznek azzal érvelnie, hogy az ópiumszívás kevésbé káros az emberi szervezetre, mint a dohányzás, tehát nem kellene tiltanunk. Az ópiumszívás szokásától azonban nem amiatt viszolygunk, mert káros a szervezetre; éppen ellenkezőleg: azért tekintjük károsnak, hogy igazolhassuk tiltását.

Korunk világi-tudományos nézőpontjának megfelelően próbálunk mindenféle vallásos rítust eredeti körülményeihez képest „racionálisként” értelmezni, nem pedig tisztán és eredendően vallásosként. E nézőpont szerint – amelyet Douglas maróan gúnyol – „nem az adja a füstölő fontosságát, hogy az áldozat felszálló füstjét jelképezi, hanem az, hogy a mosdatlan emberiség szagát elviselhetővé teszi. Az, hogy a zsidók és a mohamedánok nem esznek disznóhúst, azzal magyarázható, hogy meleg éghajlaton veszélyes disznóhúst enni.” [7] Az ilyen újraértelmezések rámutatnak az emberi szellem azon képességének határtalanságára, hogy azt lássa, amit látni akar. „Még ha Mózes egyes étkezésre vonatkozó törvényeinek jótékony egészségügyi hatásai voltak is”, vonja le a következtetést Douglas, „hiba volna felvilágosult közegészségügyi szakemberként, nem pedig szellemi vezetőként kezelni őt.” [8]

Ma azonban éppen hogy felcseréljük ezeket a szerepeket: szellemi vezetőket kezelünk úgy, mintha egészségügyi szakemberek lennének! Tisztelettel – és nagy összegekkel is – adózunk hát a pszichiátereknek és a lelki egészségügy többi dolgozójának azért, hogy harcoljanak a drogfüggőség „pestise” ellen – mintha tisztességes orvosok lennének. Holott valójában papok ők, akik az orvostudomány köpönyegébe, a tudományos korszak papságához illő öltözetbe bújtak.

Továbbá: a tiszta és a koszos (tisztátalan) fogalmai eredetileg vallásos fogalmak. Az a tény, hogy most ugyanezeket a szavakat orvosi jelentéssel felruházva használjuk, egyszerre elhomályosítja és megvilágítja az orvostudomány és a varázslás közötti különbségeket. Például a Leviták könyvében és a Második törvénykönyvben található zsidó étkezési szabályok hosszú listán sorolják a „tisztának” nevezett ételeket, amelyeket meg szabad enni, és a „tisztátalannak” vagy „utálatosnak” nevezetteket, amelyeket tilos megenni. [9] Douglas egy egész fejezetet szentel azoknak a modern értelmezési kísérleteknek a cáfolására, melyek e szabályok funkcionális, „racionális” magyarázatát próbálják adni. Ide tartozik az a magyarázat is, miszerint e szabályok a zsidók önmegtartóztatásra nevelésének erkölcsi gyakorlatai voltak. Douglas arra is rámutat, hogy mindezek a kísérletek abban a vágyban gyökereznek, hogy megfosszák e szabályokat a „tiszta”, így Isten által elfogadható, illetve a „tisztátalan”, így Isten által elfogadhatatlan dolgok meghatározásából adódó szimbolikus jelentőségüktől. [10]

Tisztának lenni, egésznek lenni és szentnek lenni ebben a vallásos-szimbolikus értelemben egymással szorosan összefüggő fogalmak. A Leviták könyvének nagy része azzal foglalkozik, hogy felsorolja a fizikai épségnek azokat a kritériumait, amelyekkel a templomba járó embereknek, valamint az áldozatnak szánt állatoknak rendelkezniük kell: „Az Úr így szólt Mózeshez: »Mondd meg Áronnak: Ha valaki utódaid közül bármelyik nemzedékben valamilyen betegségben szenved, ne közeledjék, hogy felajánlja Istennek az áldozati eledelt. Senki se közeledjék oda, akinek testi hibája van, tehát sem vak, sem béna, sem alaktalan vagy nyomorék ember, sem olyan, akinek a lába vagy a keze eltört, sem púpos, sem görbe lábú, sem szembajos, sem kiütéses, sem kelevényes ember, sem pedig eunuch. Áronnak egyetlen papi ivadéka sem ajánlhatja fel az Úr eledelét, ha betegségben szenved. Ha beteg, ne közeledjék, hogy felajánlja Isten áldozati eledelét.«” [11] Vagyis a papnak teljes, ép, tökéletes embernek kell lennie.

„Mindez jó alapot szolgáltat a tiszta és a tisztátalan ételekre vonatkozó törvények megközelítéséhez” – vonja le végkövetkeztetését Douglas. – „Szentnek lenni annyit jelent, mint egésznek, egynek lenni; a szentség az egység, a teljesség, az egyén és az emberi faj tökéletesedése. Az étkezési szabályok ugyanilyen logika szerint alkotják a szentség metaforáját.” [12]

A modern amerikai drogtörvényeknek ugyanaz a társadalmi funkciója és ugyanaz a szimbolikus jelentősége, mint ami például a régi zsidó étkezési törvényeknek volt. A cél továbbra is szentnek lenni, de ez ma egészségest jelent; és egészségesnek lenni azt jelenti, hogy az ember beszedi az orvosok (rabbik) által előírt szereket, és elkerüli az állam (Isten) által tiltottakat. Ahogy a zsidó étkezési szabályokban az előírt és a tiltott ételek megkülönböztetésével alakult ki a szentség metaforája, ugyanúgy az amerikaiak (és más mai népek) drogtörvényeiben az előírt és a tiltott kémiai anyagok megkülönböztetésével alakul ki az egészség metaforája.

Az ilyen szabályok persze anélkül is változhatnak, hogy rituális vagy szimbolikus funkciójukra ez hatással lenne. Valójában az ilyen jellegű változások gyakran a közösségnek olyan változó szükségleteit fejezik ki, melyek a közösséget fenntartó gondolatok és képzetek megújuló szertartásos ünneplésére irányulnak. Ekképpen változtatták meg a keresztények a zsidó étkezési törvényeket és a papi tisztaság kritériumaira vonatkozó szabályokat is. Hasonlóképpen: drogtörvényeink is megváltoztak 1920-ban és 1933-ban az alkoholra vonatkozóak; 1937-ben a marihuánára vonatkozóak); ezek a változások csak a drogtörvények rituális funkciójának és jelentőségének hangsúlyozására és elmélyítésére szolgáltak.

A drogproblémánkra adott „válasz” tehát, amennyiben az eddigiek alapján van értelme egyáltalán ilyesmiről beszélni, semmiképpen nem abból áll, hogy drogtörvényeinket az úgynevezett tudományos információkra alapozva alkotjuk meg. Ellenkezőleg: a droghasználatot és a drogoktól való tartózkodást kellene szertartásosságától megfosztani és demitologizálni. Ezt azonban aligha tehetjük meg, amíg nem találunk egy másik, remélhetőleg sokkal inkább emberre szabott módot emberi közösségként való szimbolikus összetartozásunk kifejezésére.

 

4. Szent és szentségtelen közösségek

A társas kapcsolatok, a közösségteremtés emberi szükségletét csak az életben maradáshoz elengedhetetlen biológiai szükségletek kielégítése előzi meg. E társas hajlam szükségletének kielégítésében a szertartások nélkülözhetetlen szerepet játszanak.

Amint az angol „Holy Communion” kifejezés is utal rá, a szentáldozás egyszerre szimbolikus és tényleges megjelenítése a közösségben való egyesülésnek. Maga az esemény is, amelyből a szertartás ered, és amelynek emlékét őrzi, hasonló gondolkodású személyek bensőséges társas összejövetele volt – nevezetesen az utolsó vacsora: „Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem!« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.«”

Egy nem keresztény számára természetesen nyilvánvaló a szertartás metaforikus, avagy szimbolikus jellege: a kenyér és a bor valójában nem Krisztus teste és vére – csak annak megjelenítői. Természetesen nem tudhatjuk, hogy az „ez az én testem…, ez az én vérem” kijelentések mit jelentettek Jézusnak vagy a tanítványainak. Lehetséges, hogy csakugyan úgy hitték, hogy a szimbólumok ténylegesen azonosak az általuk szimbolizált dolgokkal – hogy a kenyér és a bor ténylegesen test és vér. A lényeg az az, hogy miként a bor a szentáldozás során jelképezheti Krisztus vérét, ugyanúgy az alkohol más helyzetekben – olyanokban, melyeket néhányan bizonyára szentségtelen áldozásnak neveznének – jelképezheti azt, hogy valaki hatalommal bír, vagy hogy elszegényedett. És ugyanez vonatkozik a többi kábítószerre a marihuánától a heroinig. Az emberek bármit képesek elhinni. Ez egyszerűen része, következménye az emberi nem rendkívüli szimbólumalkotó képességének, azaz annak a képességének, hogy bármit bármi más által megjelenítsen. Miután valaki egyszer megállapított magában valamiféle stabil szimbolikus összefüggést két dolog között, attól kezdve ez az összefüggés saját „bizonyságának” megteremtése mellett meghatározza az egyén további viselkedését. Ezért olyan hasztalan és ostoba minden kísérlet, amely empirikus érvekre építve próbálja „megcáfolni” mások vallási, politikai stb. meggyőződését olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek az abban hívők számára szimbólumok, de a nem hívők számára nem azok.

Számunkra kiemelt jelentőségű ebben az összefüggésben – azaz a drogok szertartásos és kémiai aspektusainak megkülönböztetésére irányuló erőfeszítéseinkben –, hogy amilyen mértékben hívő valaki, olyan mértékű a hite abban, hogy a jelkép és a jelképezett dolog azonos, vagy legalábbis olyan mértékű a hajlandósága arra, hogy úgy viselkedjen, mintha a jelkép és a jelképezett dolog azonos volna. A hívő keresztényeknek az oltáriszentség valóban Krisztus teste és vére, vagy a szentáldozás során úgy tesznek, mintha az oltáriszentség Krisztus teste és vére volna. A többiek számára az oltáriszentség nem több, mint szertartási kellék: és ezek a többiek tekinthetők – a körülményektől függően – nem hívőknek, istenkáromló keresztényeknek, hitetleneknek, eretnekeknek és így tovább.

Röviden: a szertartási jelkép és a jelképezett között fennálló azonosság elfogadása közösségi hovatartozás, nem pedig tényállás vagy ésszerűség kérdése. Itt nincs mód annak vizsgálatára, hogy a keresztények az idők során mikor milyen mértékben hittek, és hittek-e egyrészt a kenyér és Krisztus teste, másrészt a bor és Krisztus vére közötti szó szerint vett azonosságban – és valószínuleg nem én vagyok a legalkalmasabb személy egy ilyen vizsgálat elvégzésére. Be kell érnünk tehát ehelyütt azzal a megjegyzéssel, hogy a reformáció egyik hatása a kereszténységre e rítus szó szerinti értelmezésének a meggyengítése volt. Ennek eredményeként 1552-ben a tridenti zsinat kihirdette a szentáldozás szertartásáról a kereszténység történetének első irányadó értelmezését. Az „Átlényegülés dogmája” a római katolikus egyház hivatalos tanítása a kenyérnek és a bornak a szentáldozás során Krisztus testévé és vérévé való átlényegülésének tárgyáról:

Ha valaki azt állítja, hogy az eucharisztikus szentáldozás során az Úr Jézus Krisztus testével és vérével együtt a kenyér és a bor szubsztanciája is megmarad, és tagadja a teljes szubsztanciának csodálatos és egyedülálló átváltozását az Ő testévé és vérévé úgy, hogy a kenyérnek és a bornak csak a formája marad meg – amely átváltozást a katolikus egyház igen találóan átlényegülésnek (transsubstantiatio) nevez –, az legyen átkozott. [2]

Tehát – megint csak nem a katolikus hívő szemszögéből – miről is van itt szó? Egy parancsról; a jelkép és a jelképezett, a metaforikus jelentés és a szó szerinti jelentés közötti különbség semmissé tételéhez való ragaszkodásról. A zsinat rendeletet hoz arról, hogy a metafora a metaforizált dologgal azonos – hogy a kenyér test, a bor pedig vér. Mi az oka ennek? Úgy vélem, két, egymással összefüggő okról van szó. Az első az, hogy az egyházközösségi emberek és a papok egyaránt ezt kívánják hinni, mivel csak e hit által léphetnek nemcsak Jézussal, de egymással is „szent közösségbe”; mert ez az az alap, amelyen keresztényi közösségük nyugszik. A második ok pedig az, hogy a zsinati tanács tisztában van azzal, hogy az emberek csak korlátozottan képesek metaforát metaforaként, rítust rítusként felismerni; ha így tennének, hajlamosak lennének szent helyett profánnak, Istentől elrendelt helyett emberek által elrendeltnek tekinteni e dolgokat, és ezáltal elveszíteni a beléjük vetett hitüket és az általuk szimbolizált tekintély iránti tiszteletüket.

Miként a kereszténységben, világi társadalmunkban is szükség van bizonyos közös meggyőződésekre az egyes csoportok összetartásához. Sok közös meggyőződésünk – és összejövetelünk – viszont nem istenségekkel, hanem inkább drogokkal van kapcsolatban. Következésképpen: ahogy a vallásokban vannak jó és rossz, üdvözítő és rosszakaratú istenségek, éppígy vannak drogkorszakunkban is jó és rossz, gyógyhatású és mérgező drogok.

Többségi vallásaink hívei tehát koktélpartikon és dohányzóasztalok körül gyűlnek egybe, és kidolgozott szertartásaik vannak a koktélok, a borok, a szivarok, a cigaretták, a pipák és a pipadohányok stb. erényeinek szimbolizálására. Ezek napjaink közösségi szentáldozásai.

Azok pedig, akik elutasítják vezető vallásaink tanításait és ehelyett különféle eretnek meggyőződéseket vallanak, füves és acidpartikon gyűlnek egybe, és olyan összejöveteleken, ahol heroint és más, ennél is ezoterikusabb és tiltottabb drogokat fogyasztanak. Itt szintén megvannak a kidolgozott szertartások, melyek a marihuána és az LSD, a füstölők és a keleti misztika által képviselt ellenerényeket szimbolizálják. Ezek korunk szentségtelen áldozásai.

Az alkohol – elsősorban a bor – rituális használatának mélyre nyúló gyökerei vannak a zsidó–keresztény vallásokban. A Biblia a Teremtés könyvében tesz először említést a borról, ahol leírja, hogy Noé szőlőt ültetett, és minekutána bort ivott, attól megrészegedett. [3] Feltételezhető tehát, hogy ő volt a történelem első „alkoholistája”, avagy „drogosa”. A Teremtés könyve említi először a bor szertartási szerepét. Melkizedek, Sálem királya és főpapja alkalmazza, miközben Ábrámra áldást mond: „Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: »Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette.«” [4]

A Kivonulás könyvében a papi szertartásokra vonatkozó eljárások a következők: „A következő módon kell eljárnod, amikor Áront és fiait fölkened, hogy mint papok szolgáljanak nekem […] Az oltáron ezt kell majd feláldoznod: […] egy bárányhoz egy negyed hin bort italáldozatul.” [5] Hasonló előírásokat találunk a Leviták könyvében és a Számok könyvében is. [6]

És átugorva számos további ó- és újszövetségi utalást, elérkezünk a mindenek közül a legjelentősebb alkoholszertartáshoz, Jézus borhasználatához a húsvéti vacsorán. [7] Az első csoda, amelyben Jézus felfedi magát a tanítványai előtt szintén egy „csodálatos átváltozással” – ezúttal a szertartási víz szertartási borrá változásával – kapcsolatos. Jézus mennyegzőn vesz részt a galileai Kánában. A házigazdának elfogyott a bora. „Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: »Töltsétek meg a korsókat vízzel!« Meg is töltötték őket színültig. Ekkor azt mondta nekik: »Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.« Odavitték. […] a násznagy megízlelte a borrá vált vizet […] Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.” [8]

Világos, hogy az alkoholt csak a legelső esetben – amikor Noé egymagában bort iszik és megrészegedik – fogyasztják tisztán fiziológiai hatása miatt, az összes többi esetben – vallási rítus tartozékaként vagy a tanítványok, barátok és vendégek összejövetelein – az alkoholhasználat szertartásos jellegű.

A marihuána rituális használata hasonlóan ősi. Hérodotosz beszámol az Arakszész folyó szigetein élő népekről, akik „gyűléseken jönnek össze”, marihuánát dobnak a tűzre, majd „körülülik azt, és a tűzre hajított termés füstjét belélegezvén úgy megmámorosodnak, mint a görögök a bortól szoktak, és amint több és több termést hajítanak a tűzre, bódulatuk is egyre mélyebb, mígnem végül táncra perdülnek és dalra fakadnak.” [9]

Snyder a marihuána „vallási szerepét” illusztrálandó a következő sorokat idézi a „bennszülött-irodalomból”:

A hinduk számára a kender szent növény. A bhangban [kenderfőzetben] egy őrangyal lakozik. A bhang az örömszerző, a szárnyakat adó, a mennyei vezető, a szegény ember mennyországa, a gyász enyhítője. […] Se ember, se isten olyan jó nem lehet, mint egy vallásos bhangfogyasztó. Benaresben az Írás tanulmányozóinak, mielőtt dolgukhoz fognának, bhangot adnak. Az ujjaimi Benaresben és más szent helyeken a jogik nagyokat kortyolnak a bhangból, hogy gondolataikkal az örökkévalóságot megérinthessék. A bhang segíti az önsanyargatókat, hogy napokat töltsenek el étlen-szomjan. A bhang segítő ereje mentett meg sok hindu családot éhínség idején. [10]

A szakértők többsége szerint a marihuánafogyasztás elítélése keleten a keresztény misszionáriusok megjelenésével kezdődött. Ahogy J. Campbell Oman megállapítja, a keresztény misszionáriusok gyakran úgy írják le a hindu szenteket, hogy azok „folyamatos bódulati állapotban élnek, amit ők maguk révületnek neveznek, amely bódító hatású növények füstjének szívásából ered, és gondolataikat istenre irányítja.” [11] Indiában a brahmanok rendszeres fogyasztanak marihuánát (bhangot), istenségüket, Sívát pedig bhangivónak tartják.

Az ilyen történelmi és kulturális bizonyságok fényében idézi Snyder a következő figyelmeztetést, amelyet egy „bennszülött író” – akinek nézetét az 1893-as Indian Hemp Drug Commission Report (Indiai kenderdrog-bizottsági jelentés) is idézte – tett közzé az Indián belüli kenderfogyasztás betiltására irányuló erőfeszítésekkel kapcsolatban:

Egy olyan szent és kegyes növény, mint a kender fogyasztásának megtiltása vagy akár jelentős korlátozása is általános szenvedéshez, bosszúsághoz és sok rajongva tisztelt aszkéta mély haragjához vezetne. Megfosztaná az embereket nehézségeiket feledtető vigaszuktól, betegségük orvosságától, és gyámolítójuktól, amelynek jótékony védelme óvta őket a gonosz támadásaitól […] micsoda büntetés, micsoda jelentéktelen vétekért! [12]

A szertartásos drogfogyasztás egyik legfontosabb jellemzője, hogy míg a drog utáni vágyat a fogyasztó mintegy bensője legmélyéről eredő belső szükségletként éli meg, addig a terápiás droghasználat során a fogyasztó külső szükségszerűségként, sőt esetenként kényszerként éli meg a drogfogyasztás indítékát. Pontosan e mély belső szükséglet vagy „vágyakozás” élménye igazolja azt, hogy a szertartásos droghasználatot egy osztályba soroljuk más vallásos magatartásformákkal és rítusokkal. E magatartásformák – azaz a vallásosként értelmezett droghasználat, a „drogfüggőség” és a droggal való megrögzött „visszaélés” – közös vonása az a mélységes belső vágy vagy késztetés, amelynek kielégítése a fogyasztónak a létezés legteljesebb megélését adja. Ezért hajlandók vágyaik kielégítése érdekében olyan sokat megtenni mind a vallási fanatikusok, mind a „drog megszállottjai”, és ezért érzik viselkedésüket erkölcsileg tökéletesen megalapozottnak. E vágy – mely a külső szemlélő számára kívülről érkező hatások eredményének tűnik, legyen ez a külső hatás isten hangja vagy valamely kábítószer csábítása, míg az alany számára belülről fakad, legyen ez saját „elhivatottságának” felismerése vagy az a meggyőződés, hogy csakis a drog teljesítheti ki az életét „egésszé” – valódi jelentőségének felismeréséhez szembe kell állítanunk azzal az általános emberi létélménnyel, amellyel szembeszáll, és amelyet valójában legyőzni próbál; nevezetesen az elhagyatottság és elesettség létélményével, és annak a megélésével, hogy ellenséges külső érdekek manipulációjának áldozatai vagyunk. [13]

A szertartásos droghasználat számtalan változatában és ezek elutasításában az emberi természet alapvető sarkítottsága és „problémája” – nevezetesen az önmagát irányító, önmagára támaszkodó autonóm ember és az idegen erők által irányított, másokra szoruló, másoknak kiszolgáltatott ember közötti harc – jelenítődik meg drámai, ritualizált módon. [14]

Hogy az alkoholnak és a dohányzásnak milyen mély és rituális gyökerei vannak az angolul beszélő népek életében, arra Keith Thomas a „tizenhatodik és tizenhetedik századi angliai közhiedelmekről” szóló kitűnő történelmi tanulmányának itt idézett sorai világítanak rá: Az ivás „a társadalmi élet szerves részévé vált. Csaknem minden közéleti és családi ünnepségen, minden üzletkötés, szakmai ünnep, magánéleti esemény – akár gyászolás, akár mulatság – alkalmával szerephez jutott […] Ahogy azt egy francia megállapította 1627-ben írt beszámolójában, Angliában semmilyen üzlet nem köttethetett söröskorsók nélkül.” [15] Thomas becslése szerint a tizenhetedik század végén az egy főre jutó sörfogyasztás „meghaladt minden addigi, modern időkben ismert mértéket.” [16]

Az alkohol természetesen csak részben tekinthető olyan „alapvető fontosságú narkotikumnak, mely a kor terhei alatt görnyedő ember érzéstelenítésére szolgált”. A pestis idején szabad folyást engedtek az alkoholfogyasztásnak: a hullahordók nemritkán részegen hordták terhüket a sírokhoz. Thomas beszámolója szerint a kivégzések alkalmával „az elítélteket mindig itallal kínálták. Anne Bodenham, a boszorkány, akit 1653-ban Salisburyben végeztek ki, újabb és újabb italokért esedezett, és ha hagyták volna, részegen hal meg.” [17] Egy tizenötödik századi eretnek találó megjegyzése szerint „egy söröshordó több örömet rejt, mint a négy evangélium együttvéve”. [18]

Thomas dohányzással kapcsolatos észrevételei hasonlóan érdekesek és fontosak. „A dohányzás I. Erzsébet királynő uralkodásának elején jelent meg Angliában, és halálakor már elterjedt szokás volt. Kezdetben ugyan megkísérelték úgy beállítani, mintha a dohányt gyógyhatásáért fogyasztanák, de ez az érv csakhamar átlátszóvá vált.” [19] A dohányzás szokása tehát gyorsan terjedt, és míg a tizenhetedik század elején az egy főre jutó dohányfogyasztás egy uncia körül volt, a század végére közel két fontra ugrott. [20] Bár nem ez a fő vizsgálati tárgya, Thomas tisztában van a dohányzás szertartásos funkcióival. Megjegyzi, hogy a „dohánynak bizonyára idegnyugtató hatása volt a Stuart-kori angolokra”, majd hozzáteszi, hogy valószínűleg hozzájárulhatott az angolokra annyira jellemző politikai kompromisszumkészség kialakulásához. Végezetül Christopher Marlowe árulkodó megjegyzését idézi, miszerint: „a szentáldozást sokkal hatásosabban lehetett volna intézni egy-egy pipa dohánnyal”. [21]

Kétségkívül nehéz lenne megkerülni azt a következtetést, hogy az alkohol és a dohány fogyasztása mélyen beágyazódott a keresztény és az angolul beszélő országok köztudatába, és hogy éppen ezért ezeket az anyagokat jónak is tartjuk. A marihuána és az ópium fogyasztása azonban pogány és idegen szokás, ezért ezeket az anyagokat rossznak tartjuk.

Az a nézet, miszerint az alkohol, a dohány és a kávé kémiai szertartásaink világi szentségei, könnyen alátámasztható bárki megfigyelései alapján. De itt most érjük be néhány látványos illusztrációval.

Tennessee Williams egy Playboy-interjúban így nyilatkozott: „…hosszú ideig nem tudtam úgy végigmenni egy utcán, ha nem láttam ott kocsmát, nem azért, mintha inni vágytam volna, csak a tudat biztonságára volt szükségem, hogy ott van.” [22] Ebből a példából kristálytisztán kiviláglik, hogyan helyettesíti a templomot a kocsma, a papot a csapos, a szenteltvizet az alkohol és az Istennel való közösséget az ivócimborák közössége. Az alkohol és az alkoholfogyasztás társadalmi kellékei tehát tényleges vallási szerepet töltöttek be Williams úr életében, ahogy ezt az interjú folytatása is mutatja: „Soha nem vágytam Cadillacre. Igazság szerint egyáltalában semmiféle autóra sem vágyom. A kaliforniai autópályán rendszeresen bepánikoltam. Mindig magamnál tartottam a laposüveget, és ha otthonfelejtettem, pánikba estem.” [23] Williams úr számára a laposüveg nyilvánvalóan ugyanazt a funkciót töltötte be, mint amit vallásos ember számára egy szentkép.

Ahogy a varázslásban és a vallásban vannak tiszta és szent dolgok, kell, hogy legyenek tisztátalan és szentségtelen dolgok is. Ez a kettősség a következőképp jelenik meg korunk „közbeszédében”. „Az alkohol jó dolog, amivel vissza lehet élni – írja valaki a National Rewiew olvasói levelek rovatában. – A kábítószerrel viszont fordított a helyzet… A kábítószerezés az öncsonkítás egy formája, az öncsonkítást pedig tiltja a természet törvénye.” [24]

Egy meglehetősen hétköznapi, a „heroinjárvány” megfékezésére irányuló erőfeszítéseinkről szóló újságcikkből vett idézettel szeretném alátámasztani azon állításomat, miszerint nem azért ellenezzük a tiltott drogok használatát, mert rossz a vegyi összetételük, hanem mert a droghasználat rossz szertartásnak számít. Tekintetbe véve a drogok és a vallás, illetve a szertartásos droghasználat és a rituális vallási szertartások közötti lehetséges párhuzamokat, kitűnik, hogy amit „drogellenes háború”-nak nevezünk, az valójában az általunk nem megfelelőnek ítélt drogok használatának felszámolásáért, illetve az általunk megfelelőnek ítélt drogok használatának ösztönzéséért vívott háború.

A New York Times egy, a legutóbbi ázsiai – ezúttal inkább a betiltásra, mint a népszerűsítésre irányuló – ópiumháborúról szóló cikkéből megtudhatjuk, hogyan álltak ellen a laoszi parasztok annak a kísérletnek, mellyel megpróbálták a máktermesztési szokásaikat és az ópium hagyományos népi gyógymódjaikban való használatát felszámolni. A laoszi Nam Keungból jelentette a Times kiküldött tudósítója: „Az Egyesült Államok Nagykövetségének erős nyomására, ami többek között az amerikai segélyek megvonásával fenyegetett, a laoszi kormány a múlt évben hagyományos politikájának radikális megváltoztatásával megtiltotta a Laoszban »virággyógyszer« néven ismert ópium termesztését, forgalmazását és fogyasztását.” [25]

A laosziak számára ez természetesen szabadságjogaik sérelmét jelenti, mégpedig igen komoly sérelmét. „»Roppant nehéz megértetni az emberekkel, hogy miért kellene felhagyniuk az ópiumtermesztéssel, csak arra való hivatkozással, hogy az ópium több ezer mérföld távolságra innen egy idegen országban amerikaiak halálát okozza« – mondta e hét elején Chao La, Nam Keung yao vezetője egy falujába látogató, laoszi kormánytagokból, törvényhozókból és amerikai tisztviselőkből álló delegációnak.” [26]

Ezek után az amerikai tisztviselők megkezdik a beavatkozást a laoszi parasztok mindennapi életébe, és mint megtudjuk, „egy drogellenes kampány keretében, melyet az Egyesült Államok 2,9 millió dollárral támogatott”, az alábbi intézkedések történtek:

1. Tizenhat amerikai „vám- és kábítószer-szakértő” tevékenykedik Laoszban; tizenöt helyi kábítószer-terjesztőt letartóztattak.

2. „A 20 000 fősre becsült laoszi kábítószerfüggő népesség közül kb. 1500-at egy thaiföldi buddhista szentélyben kezelnek, valamint egy újonnan megnyitott kábítószerelvonó klinikán, ahol metadonnal kezelik a pácienseket.”

3. „A Nemzetközi Fejlesztési Iroda segít az ópiumtermesztő területek felé vezető új utak építésében” – állítólag az „alternatív termények piacra juttatásának elősegítése érdekében”, de talán inkább azért, hogy a kábítószer-felderítő ügynökök ellenőrzési munkáját megkönnyítse.

Az „idegen” szokásoknak és szertartásoknak ilyen jellegű kíméletlen kiirtása, mint minden keresztes hadjárat, irgalmatlanul, ám csakis az áldozatok jól felfogott érdekében zajlik. „Nam Keung Yao lakosainak a Mekong folyó partmeredélye mentén épült zsúpfedeles bambuszházaiból nézve érthetetlennek és igazságtalannak tűnik az ópium körüli vita. Számukra, csakúgy, mint Laosz változatos etnikai csoportjai számára az ópium időtlen idők óta a hasmenéstől a menstruációs görcsökön át a tuberkulózisig minden betegség legjobb gyógyszerét jelentette. »Szegény nép vagyunk és nem könnyű az életünk« – mondta Chao La, a falu vezetője a laoszi és amerikai tisztviselőkből álló delegációnak. A látogatók – akik között ott volt Edgar Buell, azaz »Mister Pop«, a már-már legendás A. I. D. tisztviselő, aki 1959-től Laosz hegyi törzsei között dolgozott – azt remélték, hogy meg tudják győzni a yaókat arról, hogy hagyjanak fel az ópiumtermesztéssel.” [27]

Amennyiben „Mr. Pop”-nak nem sikerül meggyőzni a yaókat arról, hogy azt tegyék, amit – az amerikai kényszertől eltekintve – semmi okuk megtenni, akkor lehet, hogy ő vagy az alkalmazottai olyan ajánlattal fognak előállni, amit lehetetlen visszautasítani. Részben azért említem ezt a történetet – amely számomra a kábítószerek elleni hadviselésünk minden erkölcsi fonákságát megjeleníti –, mert jellemzően illusztrálja a drogellenes háború jellegét, és részben azért, mert élesen rávilágít arra, hogy ez a háború nem pusztán az „ő szereik” elleni küzdelem, hanem ugyanakkor a „mi szereink” melletti küzdelem is.

Mielőtt hazatértek volna a laoszi kormánytagok, a törvényhozók és az amerikai tisztviselők – valószínűleg magát „Mr. Pop”-ot is beleértve – bemutatót tartottak az ázsiai bennszülött drogfogyasztóknak a tisztességes nyugati drogszertartásból: „Miután felhajtottak tucatnyi pohár lao-lao néven ismert házi whiskypárlatot, a küldöttség anélkül hagyta el Nam Keungot, hogy biztosan tudták volna, miben is állapodtak meg tulajdonképpen.” [28]

Amiben megállapodtak, azt hiszem, elég világosan összefügg azzal, amit ez az egész „látogatás” mint társadalmi rítus szimbolizál. A nagyhatalmú idegen betolakodó feltűnik a faluban, és megvesztegetések ígéretével megpróbálja rábírni a helyieket arra, hogy hagyjanak fel ősi szokásaikkal. (Az ópiumot behelyettesíthetjük buddhizmussal vagy kereszténységgel, hogy a kép megfelelő megvilágításba kerüljön.) A látogatásban, valamint a látogatók hatalmában és hajlandóságaiban az a további üzenet rejlik, hogy amennyiben a megvesztegetést nem fogadnák el, erőszakosabb és fájdalmasabb eszközök is bevetésre kerülhetnek az engedelmesség kicsikarása érdekében. Végül a betolakodó távozik, de előbb nem mulasztja el megünnepelni saját drogszertartását, ezzel világosan kinyilvánítva, hogy igazi célja az, hogy a bennszülötteket saját drogjukról (az ópiumról) a magáéra (az alkoholra) szoktassa.

Az ebben a mikrokozmoszban – az apró laoszi falucskában – történtek a nagyszabású amerikai drogellenes keresztes hadjárat foglalatának tekinthetők. Ahogy a keresztények mecseteket és szentélyeket gyújtottak fel, hogy Isten igéjét terjesszék, a modern kori drogellenes harcosok ültetvényeket égetnek fel, hogy az alkoholfogyasztást terjesszék.

Továbbá: ellentétben a vietnami háborúval, amelyet számos amerikai és még több nem amerikai elítélt, ezt az Ázsiában (és máshol is) folyó hadviselést csak elismerés és támogatás fogadta. Nem tudok róla, hogy bárhol a világon akár egyetlen politikai párt vagy csoportosulás elvi alapon szót emelt volna e brutális – és mind erkölcsileg, mind orvosi szempontból megindokolhatatlan – jogtiprás ellen, amely más népek máktermesztési és ópiumfogyasztási jogait csorbítja. Véleményem szerint ez a – kommunista és kapitalista országok által egyaránt támogatott – pszeudo-egészségügyi hadjárat hosszútávon nagyobb károkat okozhat az emberi szabadság és méltóság ügyének, mint korunk bármely fegyveres konfliktusa.

Ami napjainkban zajlik, nem más, mint az ópium és az opiátszármazékok fogyasztói elleni világméretű – látszólag orvosi jellegű – pogrom. Az ok, amiért ez az üldözés világméretűvé vált, egyszerű: az ópiumról az alkoholra való „áttérítés” egy nép szégyenletesen „elmaradott” múltjából a „modernitás” ragyogó jelenébe és jövőjébe való átlépését szimbolizálja. Így a világ mindhárom szuperhatalmának – az USA-nak, a Szovjetuniónak és Kínának a – támogatásával zajlik ez a folyamat. (Tudomásom szerint a kínaiak még csak az első lépésnél, az ópiumszívás betiltásánál tartanak. A második lépésre – azaz az alkoholfogyasztásnak mint általános szabadidős tevékenységnek és mint fontos kormányzati bevételi forrásnak a bevezetésére – még nem került sor.)

Az 1950-es évekig Iránban legális volt az ópiumfogyasztás. Henry Kamm itt következő beszámolójában szembetűnőek az ópium- és az alkoholfogyasztás közötti hasonlóságok, jóllehet Kamm következtetései természetesen más jellegűek, mint az enyémek. „Teherán jómódú otthonaiban általában kellemes különterem várta a férfi-vendégeket, ahová vacsora után elvonulhattak. Innen kígyózott ki a hölgyekhez, a nappaliba az első osztályú ópium édes füstje. A vacsora utáni konyakozáshoz hasonlóan, amikor egyesek vesznek italt a körbekínált tálcáról, mások pedig nem, az ópiumot kedvelők betértek egy-egy ópiumpipa társasági elszívására, a többiek pedig kint maradtak a hölgyekkel. Nem volt ebben semmiféle megbélyegzés.” [29]

Az utolsó megjegyzés indokolatlannak tűnik, és ráadásul félrevezető is lehet. Legjobb tudásom szerint és a tárggyal foglalkozó olvasmányaim alapján valószínűbbnek tűnik, hogy a megbélyegzés éppen fordítva működött: inkább azokat érintette, akik nem voltak „eléggé férfiak” ahhoz, hogy ópiumot szívjanak. Ezt a feltevést támasztja alá az a tény, mint Kamm írja, hogy „a legtöbb teaházban árultak ópiumot, és még az iráni parlamentnek is volt egy terme, ahol, bár nem nevezhető ópiumbarlangnak, a képviselők ópiumszívásra szoktak összegyűlni.” [30]

A tábornok, aki a hadjáratot vezette e szégyenletes iráni szokásrendszer ellen, maga is iráni – természetesen egy Amerikában tanult orvos. Ő Dr. Jehushaw Saleh, aki 1955-ben egészségügyi miniszterként meggyőzte a sahot az ópium előállításának és fogyasztásának betiltásáról. Ehhez először is minden ópiumfogyasztót „ópiumfüggőnek” kellet nyilvánítania, és ezt nyilvánvalóan kész is volt megtenni. „A tilalom előtt – idézi Kamm Dr. Saleh szavait – a parlamentben is lehetett ópiumfüggőket találni.” [31] Napnál is világosabb, hogy a politika és a társadalomtudományok „szakértőinek” világában a sikerhez vezető egyik út az, ha valaki megfelelő módon megrágalmazza saját országát, népét és vezetőit. Nem úgy, hogy hazafiatlansággal, ostobasággal vagy az adófizetők pénzének elherdálásával vádolja őket (még ha ez igaz lenne is), hanem úgy, hogy „betegnek” – ópiumfüggőnek, alkoholistának vagy mentális betegnek – nyilvánítja őket. Az ilyen embert aztán megmentőként üdvözlik abban az országban, amelynek legjelentősebb értékeit és hagyományait segített megsemmisíteni egy egyszerű „diagnózissal”.

Sikeresnek bizonyult az ópiumtilalom Iránban? Nem igazán. A tiltás a feketepiaci ópiumkereskedelem azonnali és rendkívüli fellendüléséhez vezetett, és más problémákat is okozott. Ám ezek egyike sem ejtett csorbát Dr. Saleh vagy még kevésbé a sah nagyságán. Az 1955-ös betiltást követően tovább sütkéreztek dicsőségükben: 1969-ben ismét engedélyezték Iránban az orvosi felügyelet melletti ópiumfogyasztást; „szigorú felügyelet mellett ismét engedélyezték a korlátozott mennyiségű máktermesztést”; az ópiumfogyasztást „függőségnek ismerték el”, valamint „egy kiterjedt kezelési programot vezettek be, és egy külön katonai alakulatot hoztak létre az illegális fogyasztás és kereskedelem megfékezésére”. [32] Ha ez a forgatókönyv ismerősen hangzik, az nem az én hibám, csak a történelem ismétli önmagát.

Irán több mint kétezer évig létezett olyan nemzetként, ahol az emberek mértékletesen éltek az ópiummal, amely elsősorban kemény és sivár életük elviselésében segített. Mi szükség volt tehát nagy hirtelen az ópiumtilalom törvénybe iktatására 1955-ben? „A tiltásnak – írja Kamm – főként presztízs jellegű indítékai voltak A modernizációs időszakban, amely a legtöbb fejlődő országban nyugati modellek imitációját jelenti, az ópiumra, mint a sötét orientális múltból visszamaradt szégyenletes nyavalyára tekintettek. Az ópiumfogyasztás nem illett bele a sah által az ébredő, nyugatiasodó Iránról teremtett képbe.” [33]

A legjelentőségteljesebb kifejezés itt a „nyugati modellek imitációja”. Ez az imitáció a következő fő elemeket foglalja magában: az ópium alkohollal való helyettesítését; bizonyos személyes szokások és kulturális hagyományok egészségügyi felügyelet alá vonását, főképpen azokét, amelyeket az állam be akar tiltani; és orvosi módszerek bevezetését a társadalmi ellenőrzés területén. Jóllehet némileg késve, de Irán is megtalálta a maga Guillotin-jait és Rush-jait. Kamm így ír: „Dr. Saleh (egy Syracusban tanult nőgyógyász, aki most szenátor) és Dr. Azarakhsh (az iráni egészségügyi minisztérium főigazgatója) helytelenítik az ópiumszívást, mert mind orvosként, mind hazafiként fájdalommal tölti el őket, hogy a perzsák nagy tömege hódol egy egészségtelen szokásnak. »Olyan ez, mintha az ember felnevelne egy gyermeket, majd 14 éves korában levágná a fejét« – így Dr. Saleh.” [34]

Persze Dr. Saleh kissé amatőr módon dramatizálja az ópiumfogyasztás szokásának következményeit. Elvégre csak egy egyszerű nőgyógyász, nem pedig pszichiáter. Bár azt állítja, hogy az ópiumhasználat egyfajta „függőség”, mégis kezelés helyett inkább lelőné az ilyen dolgokkal foglalatoskodókat. Dr. Saleh és Dr. Azarakhsh nagyon sajnálatosnak tartják, hogy a „az ópiumtermesztés 14 éves teljes tiltásának és a nyilvántartott függőség hivatalos büntetésének felülvizsgálata láthatóan visszaállítja valamelyest az általuk annyira gyűlölt szokás tiszteletét”. [35] Kamm azonban nem utal rá, és semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy ezek a „hazafias” doktorok nagyon sajnálatosnak tartanák, hogy csak az elmúlt három évben 160 „dílert” egyszerűen agyonlőttek.

A bizonyítékok azt sugallják, hogy ahol a keresztre feszített Jézusnak nem sikerült „másokat” áttéríteni a „mi” utunkra, ott a palackozott alkohol még sikerrel járhat. Az iráni ópiumtilalomhoz legsikeresebben alkalmazkodókról Kamm így ír: „Hogy társadalmi osztályának modernségét illusztrálja, a fiatalember kortyolt egyet a Korán által tiltott szódás whiskyjéből.” [36] A „modernség” itt tulajdonképpen azt jelenti, hogy „alkoholt inni” úgy, ahogy az amerikaiak és az oroszok isznak, ahogy az angolok, a franciák, az olaszok és a magyarok isznak; és ahogy a világ többi „normális” embere iszik alkoholt.

Talán, ha majd egyszer mindenki angolul (vagy éppen oroszul) fog beszélni, a metrikus rendszert fogja használni, diétázni fog, whiskyvel vagy vodkával nyugtatja magát, cigarettával és erotikus hirdetésekkel izgatja fel magát, és ha majd mindenkit államilag alkalmazott orvosok kezelnek államilag jóváhagyott soványság-, hangulat- és vonzerő-szabályozó, valamint a még felfedezésre váró gondolkodásgátló szerekkel, talán akkor minden rendben lesz. Egyértelmű, hogy sorsunkat nem a megfelelő megváltóra bíztuk. Mai „barátaink” és „imitátoraink” megmutatják nekünk, hogy az igazi megváltó nem Krisztus, hanem a kémia.

Élő organizmusként a fizikai valóságot érzékszerveinkkel érzékeljük. Emberi lényekként a társadalmi valóságot testünknek azokkal a részeivel érzékeljük és torzítjuk, melyek emberré tesznek minket – nevezetesen beszéd- és hallószerveinkkel és a nyelv szimbolikus funkcióiért felelős agyi központokkal. Nem meglepő tehát, hogy azokon a területeken, ahol az emberi viselkedés szimbolikus funkciói jelentős szerephez jutnak – mint a vallásban, a művészetben és a politikában –, ott a nyelvnek az adott magatartásban és e magatartás értelmezésében betöltött szerepe egyformán fontos.

A kulturálisan elfogadott drogokat, mint a felnőtt lét és az érettség szimbólumait, hagyományosan támogatták, és ez ma is így van. A dohány és az alkohol, sőt valójában a kávé és a tea is olyan anyagok, melyek fogyasztása megengedett a felnőttek számára, de a gyerekeknek általában nem. Ezáltal válnak ezek a drogok az érettség és a kompetencia szimbólumaivá. Régebben a férfiak foguk közé szorított nagy szivarokkal feltűnősködtek, éppúgy, ahogy felnőttségük, férfiasságuk szimbólumaként aranyláncon függő nagy zsebórákat hordtak mellényzsebükben. A nagy, férfias szivarokat mára jórészt felváltották a kisebb „uniszex” szivarocskák. Ezek a férfiaknak és az emancipált nőknek egyaránt kínált termékek fogyasztóik felnőttségét szimbolizálják, szemben a gyermekek infantilizmusával, akik számára az ilyen szivarocskák vásárlása tiltott maradt. A dohánytermékek közül természetesen még mindig a cigaretta az érettség és az igényesség vezető szimbóluma. A cigaretta ezen a szerepen a sörrel és az égetett szesszel közel egyenlő mértékben osztozik, mivel szerte a „civilizált” világban a nikotin és az alkohol a két legjelentősebb, társadalmilag elfogadott és támogatott drog.

A „szabadidős drogok” társadalmi elfogadottságát tükrözik és erősítik az e termékek gyártásához, értékesítéséhez és fogyasztásához kapcsolódó különböző tevékenységek leírására használt kifejezések. A szeszes italok előállítói üzletemberek, nem pedig az „alkoholfinomítók nemzetközi bandájának a tagjai”; a szeszes italok értékesítői viszonteladók, nem pedig „dílerek”; és a szeszes italok megvásárlói egyszerű állampolgárok, nem pedig „drogosok”. Ugyanez érvényes a dohánytermékekre, valamint a kávéra és a teára is.

A gyógyító drogok használatának ösztönzése a szabadidős drogok fogyasztásának serkentésétől meglehetősen eltérő módon történik, de a lényeg ugyanaz. Az aszpirin, a nyugtatók, az altatók és a serkentőszerek fogyasztásának ösztönzése az orvostudomány zászlaja alatt zajlik. Az emberekkel közlik, hogy akármilyen bántalom „gyötri” is őket – legyen az bármi, a munkahely megunásától az anyóssal zajló konfliktusig vagy a mentális betegségeknek nevezett, megszámlálhatatlan metaforikus bajok egyike – az egy betegség, amelyre a megfelelő orvosság ez vagy az a bizonyos szer. Mindez természetesen hatalmas átverés. Bár nem nagyobb átverés, mint azt elhitetni az emberekkel, hogy bármi gyötri is őket, az bűn, amelyre az ima – vagy némi isteni áldozatbemutatás vagy az egyháznak fizetett pénz – az orvosság. A klinikai mindenható csodaszer, panacea, gyakran valóban a papi csodaszer hiteles másolata.

Ahogy a kulturálisan elfogadott drogok általában az érettség szimbólumaiként jelennek meg, szokásszerű fogyasztásukat pedig az életrevalóság szimbólumaként értékelik, úgy a kulturálisan elítélt drogok általában az éretlenség szimbólumaiként jelennek meg, szokásszerű fogyasztásukat pedig a teljes életre való alkalmatlanság jeleként és így mentális betegségek vagy az erkölcsi züllés, vagy egyszerre mindkettő tüneteként értékelik. Azaz: a hivatalos pszichiátriai szakirodalomban soha nem kérdőjeleződik meg az a dogma, miszerint a drogfüggőség egyfajta mentális betegség, mint ahogy az sem, hogy az egyén a személyisége mélyén rejlő „defektusok” miatt válik függővé. Röviden: a drogabúzust övező pszichiátriai mitológia tökéletes másolata az önabúzust (a maszturbációt) övező pszichiátriai mitológiának. [37]

Ez a fajta pszichiátriai értelmezés természetesen körkörös. A hagyományos pszichiátria elfogadta bizonyos magatartásformák – maszturbáció, illegális drogok használata és így tovább – konvencionális meghatározását, amely szerint ezek a magatartásformák kifejezetten a pszichiátriai orvos hatáskörébe tartozó betegségtípust alkotnak. Ezek után már csak az maradt hátra, hogy a pszichiátria kidolgozza e betegségtípus „etiológiáját”: a lélek mélyén megbúvó defektusét; leírja a „kezeletlen kór” lefolyását: az állapot állandó rosszabbodását, amely egyenesen az elmegyógyintézetben való elhelyezéshez vezet; és előírja a „kezelés” menetét: pszichiátriai kényszerkezelést, további „gyógyhatású” szerek (például a morfium esetében heroin, a heroin esetében metadon) alkalmazásával, vagy anélkül.

Azaz: a droghasználat és a drogtól való tartózkodás leírásában használatos kifejezések kritikája addig nem juthat túl messzire, míg az ember rá nem kényszerül annak belátására, hogy valójában nem létezik olyan dolog, hogy „drogfüggőség”. Persze vannak olyan emberek, akik a hatóságok által tiltott drogokat használják; és vannak olyanok, akik ehhez hozzászoknak, illetve rászoknak ezekre az anyagokra; és az emberek által használt számtalan anyag lehet legális vagy illegális, viszonylag ártalmatlan és nagyon ártalmas is. De a „droghasználat” és a „drogfüggőség” közötti különbségtétel nem tények kérdése, hanem erkölcsi megítélésünk és politikai stratégiánk függvénye. Ennél azonban tovább mehetünk és tovább is kell mennünk; meg kell jegyeznünk, hogy egy adott anyag drogként, illetve nem drogként történő azonosítása sem tények kérdése, hanem erkölcsi attitűdjeink és politikai stratégiánk függvénye: a dohány mindennapi szóhasználatunkban nem minősül drognak, de a marihuána igen; a gin nem drog, de a válium igen. Az alábbiakban röviden illusztrálom, hogy a droghasználat ellen harcba indulók hogyan használják az irtózat nyelvét arra, hogy ügyüknek újabb támogatókat nyerjenek.

A híres előadóművész, Art Linkletter újságrovatának címében a következő kérdés szerepel: „Honnan tudható, hogy a gyermekem a kábítószer rabja lett?” [38] A Look főszerkesztője, Ira Mothner által írt cikk címe azt kérdezi: „Honnan tudhatod, hogy a gyermeked drogot szed?” [39] Ezeknek az írásoknak a nyelvezete – a címtől kezdve a lehető legjobb ügy érdekében alkalmazandó, megtévesztésre és elnyomásra buzdító befejezésig – elkábítja erkölcsi érzékünket: a szerzők és az olvasók egymást ringatják bele abba a – soha meg nem kérdőjelezett és valóban eléggé megkérdőjelezhetetlen – hitbe, hogy a kábítószer-függőség ellen vívott szent orvosi keresztes hadjárat során a mások bármi áron történő leigázásának kísérlete nemcsak erkölcsileg helyes cselekedet, hanem egyenesen áldásos tevékenység. Így először magától értetődővé válik, majd megerősödik az az elképzelés, hogy a szülőknek kémkedniük kell gyermekeik után; hogy az orvosoknak detektívesdit kell játszaniuk pácienseikkel; és hogy az amerikai kormányzat álszent módon beavatkozhat bármely más ország belügyeibe – feltéve, hogy ezek a beavatkozások „elengedhetetlenek” ahhoz, hogy az embereket „megvédjék a heroinfüggőség pestisétől”.

Napjainkban a bűnbakképzés nyelvezete sehol nem mutatkozik meg olyan egyértelműen, mint a drogfogyasztásról és a drogtól való tartózkodásról szóló beszéd- és írásmódunkban. A legkézenfekvőbb bűnbak maga a „veszélyes kábítószer”, ezután következik a „betegségével” másokat „megfertőző kábítószerfüggő”; végül a „díler” zárja sort. Ez a függőségterjesztő retorika mára a „fertőzés ítéletnapjának” megidézésében és abban a követelésben csúcsosodott ki, hogy minden emberi értéket és érdeket alá kell rendelni a máktól való szabadulás fanatikus keresésének. A világ sok vezető politikusa, tudósa és irodalmára csatlakozott ehhez az üvöltő kórushoz.

A Saturday Review egyik főcíme a következő kérdést teszi fel: „Tíz év a végítéletig?”. [40] A cikkből megtudhatjuk, hogy Raymond Marcellin francia belügyminiszter szerint „a franciák nagy többsége, életkoruktól függetlenül, allergiás a drogokra”. [41] Ugyanebben a cikkben Dr. Gunnar Myrdal, a neves svéd politikai közgazdász leszögezi, hogy a „drogszabályozásra vonatkozó nemzetközi megállapodások megkötése feltétlenül szükséges”. [42] Vélhetően Myrdalnak nincs szándékában, hogy a nikotint és az alkoholt is a „drogok” közé sorolja. A cikkben idézett, legjelentősebb amerikai szakértő mindenkit felülmúlva egyszerűen így fogalmaz: „A drogoknál semmi sem fontosabb.” [43] Ezt a figyelemre méltó nézetet az a Mr. Myles Ambrose hangoztatja, aki a cikk megjelenésekor az Egyesült Államok Vámhivatalát vezette, de talán éppen nézetei erejének köszönhetően hamarosan az elnök – drogos visszaélések törvényi végrehajtására szakosodott – különleges tanácsadója lett.

Nem egészen két évvel később Mr. Ambrose a nagyközönség előtt is kinyilvánította munkája iránt érzett elkötelezettségét. Mindezt egy, a New York Times szerkesztőjéhez írt levelében tette, amit közösen fogalmazott meg Dr. Jerome H. Jaffe-vel, az elnök – narkotikumokra és veszélyes drogokra szakosodott – különleges tanácsadójával. A levél körülbelül egy évvel azután íródott, hogy az amerikai drogellenes harcosoknak sikerült rábírniuk a török kormányt a máktermesztés betiltására, mely siker csak tovább fokozta a tiltáspártiak hatalom utáni vágyát. „Néhányunknak – írja dr. Jaffe és Mr. Ambrose – voltak olyan »illúziói«, hogy az ópium előállítását leállító Törökországgal kötött megállapodás egyszer és mindenkorra »megoldja« a problémát […] Tudnunk kell azonban, hogy heroinfüggő népességünk drogszükségletének kielégítéséhez a világ ópiumtermelésének nagyon kis hányada – mindössze talán öt százaléka – is elegendő. A szövetségi erőfeszítések főként hatékony megelőző programok és mindenki számára elérhető kezelési módok kidolgozására irányulnak […] Nixon elnök az 1972-es pénzügyi évben 729 millió dollárt kért a drogabúzus elleni háborúra, ami ezerszázalékos növekedést jelent az 1964-es 65 millió dolláros kormányzati kiadáshoz képest.” [44]

Nyilvánvaló, hogy a drogfüggőség vált a hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének ragyogó befektetési lehetőségévé, és ezekben az években a drogfüggőség forgalmazása volt talán az egyetlen igazán növekvő iparág Amerikában. Természetesen sokan felismerték a drogfüggőség elleni háború nyereséges jellegét, bár többségük nem kérdőjelezte meg azt a feltevést, hogy a kábítószer-függőség betegség, ennélfogva azt is elfogadták, hogy a drogfüggőség „kezelhető”. Marion Sanders megjegyzései jól példázzák azt a fajta józanságot, amely elejét veszi az elgondolhatatlanról való gondolkodásnak – nevezetesen az arról való gondolkodásnak, hogy az egész függőségkereskedelem csupán gigantikus szemfényvesztés, egy társadalmilag és szakmailag hitelesített csalás. Sanders így ír: „Az 1970-es év a nagy drogpánik éveként maradhat meg az emlékezetünkben, ez volt az az év, amikor a drogfüggőség állandó témaként szerepelt a sajtóban és a televízióban, ez volt az az év, amikor a kormányhivatalnokok és a kormányhivatalra készülő politikusok azonnali főcímhez juthattak, ha »komoly rohamot« indítottak a probléma ellen […] a kábítószerfüggők kezelése hatalmas iparággá nőtte ki magát, miközben a különböző elméletek hívei ádázul küzdöttek a vállalkozásaik fenntartásához szükséges közpénzek elnyeréséért. New Yorkban a legtöbb drogkezelési programot működtető »magánvállalkozás« nagymértékben függött a kormányzati támogatásoktól.” [45]

Ma a világ angolul beszélő országaiban az emberek elsősorban bárokban, pubokban vagy kocsmákban gyűlnek össze – ahol az egyes ember viselkedése legitimálja az összes többiét –, hogy kifejezzék, megerősítsék és megtapasztalják közösségi érzéseiket, a hasonló gondolkodású emberek csoportjához tartozás érzését. Amerikában és Angliában sokkal több hely szolgál ivásra, mint imádkozásra; sokkal több csapos van, mint pap vagy akár orvos. Például a Wisconsin állambeli Milwaukee-ban 1972-ben 13 100 csapos dolgozott, vagyis a város minden 55 lakosára jutott egy csapos. [46] Kételkedhet-e bárki abban, hogy az összetartozás – a teljesség, a jóság, az együttlét – szertartásos megünneplése manapság inkább sörkorcsolyákon és sörökön keresztül jut kifejezésre, mint az átváltoztatott kenyér és bor által?

A drogellenes törvényeket és az úgynevezett kábítószer-szabályozást illető kritikákat gyakran félreértelmezik, mintha ezek a kritikák a drogfogyasztást vagy a drogfüggőséget helyeselnék vagy támogatnák. Bárki, aki így értelmezi az én álláspontomat – vagy bármilyen, a drogfogyasztást illetően be nem avatkozást és toleranciát hirdető álláspontot – azért tesz így, mert kimondatlanul is vallja azt az elvet, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Pedig semmi sem lenne messzebb az igazságtól. A kábítószerek iránti toleranciát teljesen megfeleltethetőnek vélem a vallások iránti toleranciával. Persze az inkvizíció legtombolóbb időszakában egy vallási toleranciát hirdető keresztényre is könnyen rásüthették az eretnekség bélyegét. Ugyanakkor, nézeteit ma már nem értelmeznénk félre, és nem tartanánk őt sem egy nem keresztény vallás vagy az ateizmus támogatójának. A tény, hogy egy kortárs amerikainak, és különösen egy orvosnak a drogokkal kapcsolatos toleranciát képviselő álláspontjára úgy tekintenek, mint a „veszélyes drogok” féktelen fogyasztásának támogatására, azt jelzi, hogy ma egy „kábítószer-ellenes” inkvizíció legtombolóbb időszakát éljük.

© Copyright 1974, 2001 Új Mandátum Könyvkiadó.