Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Szanáí (Szená'í)
KÖLTEMÉNYEI

Demény Ottó fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

SZANÁI, ABUL-MADZS MADZSÚD (?-?1150) udvaronc volt fiatalkorában, később remete lett. Filozófiai mondanivalóját metafizikai absztrakciók formájában verselte meg, amiért egyik olyan költeményét választottam, mely nem jellemzi.(Faludy György gyüjtése)

SZENÁ'Í - Abú'l-Madzsd Madzsdúd Szená'í a klasszikus perzsa költészet egyik legmarkánsabb és legvitatottabb egyénisége (született Ghaznában 1050-1080 között, meghalt 1131-ben). Pályafutását a ghaznavidák udvari költőjeként kezdte, s számos dicsverset írt különböző pártfogóihoz. Korán abbahagyta azonban az udvari költők tevékenységét, visszavonult, és szegénysorban sajátos, komor hangvételű oeuvre-t teremtett a szúfizmus terminológiájának széles körű felhasználásával (korábbiakban szúfínak tartották, ami ellen újabban erős kétségek merültek fel). Művéből kiemelkedik elégikus alaptónusi lírája és a Hadíqat al-Haqíqat (Az igazság kertje) című (tíz-tizenkétezer párversből álló) didaktikus költeménye, amely a kor etikájának valóságos enciklopédiája. Sok részletében hasonlít a Divina Commediá-hoz, különösen az Infernóhoz, Szair al-'ibád ilá'l-ma'ád (Az Isten szolgáinak utazása a visszatérés helyére) című rövid didaktikus költeménye.

Szimorg - lásd Firdauszínál!
Kimija - aranycsinálás, varázslat.
Meglát, íme - egy Holdhoz hasonló szépség meglátta őt, s muszlim szokás szerint elfátyolozza arcát. De szépsége átüt a fátylon. A népi hit szerint, ha a kiteregetett fehérneműre rásüt a holdfény, kilyukad.
Azraél - a halál angyala.
dál a zál-lal - azaz tudatlanságból kínrímelnek.

 

HOGYHA VÉLED: NÉLKÜLED NINCS VIGASZOM...

Hogyha véled: nélküled nincs vigaszom - hát van nekem!
S bár hiszed, hogy nincs ki kérjen - kéri más is a kezem.
Hogyha véled - csak szerelmed, ami éltet? Nemcsak az!
Vagy szerelmem, mint a kőtömb, nem szilárd? De az szivem!
Vagy, ha gondom csak miattad van s talán más nincs egyéb?
Tudd! Szivemben más is őröl, van még gondom végtelen.
Vagy ha vélnéd - vélem ügyed fényes és fehér talán?
Vagy, ha sorsom csak miattad baljós? Igy van, kedvesem!
Vagy, ha vélnéd - nászra lépünk s nyugton alszom emiatt?
S így, ha távol vagy te szívem - nincs sebem? Én érezem!
Vagy, ha távol jársz a jajjon kivül nincs egyéb szavam?
Vagy hogy éj s nap nem a nászról álmodom? Dehát igen!
Van Szená'íhoz hasonló rózsaberkem? Nincs bizony!
S hogyha Ő volna a zsákmány? Úgy bizony elejthetem!

 

MEGSZŰNT A HŰ ERÉNY...
(RÉSZLET)

Megszűnt a hű erény, jaj, látod, hogy elveszett.
Már mint Szimorg s Kimíja, csak meztelen nevek.
És áruló ki hív volt, a bölcs meg ostoba,
Jó társad ellened lett, eldurvult szép szava.
Minden derék vonásunk visszásra változott,
Csalfák e földi rétek, s az égi csillagok.
Kuckók ölén a bölcsek tengetve létüket,
Tűrnek csapást csapásra hű s tiszta emberek.
Jó útra az ki térít - hol áll a jelt adó,
Hol van, ki tiszta mint én, s igaznak mondható?...

 

ÓH, JAJ, SEGÍTS...

Óh, jaj, segíts, jaj, vezető!
Mert ügyem elvész, az idő
Sürget, de kérd - ne menjen Ő!
E szívemen sebet ütő,
Mécs, engem fényben fűrdető,
Ciprus, kecses, égbe törő.
Ám válik ímhol tőlem Ő,

Hogy ketrecem lett már e lét!

Ki mint az ég, bosszút így állsz,
Érzéketlen, vad durvaság.
Jaj, mért gyötörsz most is tovább?
Légy már kegyes, ne üss, ne vágj!
Nézd, hány gyönyört nyújt a világ,
S jaj, én hogy élek? Jaj, belásd,
Nincs még a földön árvaság,

Mely így kinozná más szivét.

Lelkem nyugalmát el ne vedd!
Ne dúld fel ezt az életet,
Vesd földi kínomra szemed.
Sorsom te hallván, légy kegyes,
Addig legyél irgalmatos
Míg élek én, míg lehelek.
Egy percre hagyd, még itt legyek,

S hogy hallhassam szíved neszét

Ferdít e bálványsorsomon.
Két szép szem ívét hordozom.
Hullámjel - hajló hátamon
Hajfürtje - könny dől arcomon.
Nincs nyugtom, sok a bánatom,
S csak nő, csak egyre nő kinom.
S mind érte, ki vad zsarnokom.

Jaj, ments meg, isten, ments meg, ég!

S hogy hordszékét felkötözik,
Mert városunkból távozik.
Állván előtte még kicsit,
Ontám szemem vérkönnyeit,
Az út vörösre változik.
Tán meghatom, ha tűnök itt?
S látván az út vérrögjeit,

Hozzám talán még visszatér.

Minden nap ímhol felkelek,
Az emberek közé megyek,
Sorsom miatt feleselek,
Bajt-bajra dühhel keverek,
Mindenkit sírva rászedek,
S borral telítve serleget
- Iszom, mert másban nem hiszek,

Hogy gyógyítná e szív sebét.

 

R U B Á' Í K

1
Jöttem s a kín mind csak egyre több lett, belepett.
Baj jő bajra, létem átka rámdől, betemet.
Félek, szomorít halálom, rémít az iszony,
Rossz volt az is, hogy születtem, s rossz, hogy elmegyek.

2
Bánkódni e lét mulásán? Különc dolog ez,
Létünk s hamar elmulásunk csak egy lehelet.
Tégy jót, ha van erre módod, tégy jót, ha lehet.
Nem más e világi élet, csak emlékezet.

3
Látott, s a virág ha nyílik, úgy nyílt ki szive.
Ám szép szeme már bezárult szégyenletibe,
S szólt: "Bánatod vesd el, egy pár leszel te velem!"
Egy ily szóért föláldoznék mindent izibe.

4
Gyújts lángot a büszkeségből, ott, ahol te laksz.
Hozzád ne találjon utat bámuló pimasz.
Szép arcod is rejtsd el omló, dús hajad mögé!
Orcád mireánk csak bajt hoz, szenvedést, panaszt.

5
Meglát, ime már deríti ajkát lágy mosoly,
Elrejti az arca holdját kék jázminbokor.
Úgy incseleg ő kacéran, szépek-szépeként.
Hold sem buvik égi gyolcsba - fénylőn vándorol.

6
Lám, ablaka rácsa mögül édesen büvöl.
Szól kedvesen, elbeszélget mindenféliről.
Úgy izzik az arca, mint az égi huriké,
Mint tűz a kemence fényes ajtaja mögül.

7
Bármennyire is szegény a bölcs férfi, azért
Száz úttal van sok tudatlan gazdagnál elébb.
Ennek fogy a kincse és a rangját elveszik,
Ám bírja az mindörökre tudását, eszét.

8
Mért sírod el ennek, annak lelked panaszát?
És mért keresed szemükben könnyeid nyomát?
Építs magadnak egy világot - több vagy kevesebb:
Mégis tied, abban élhetsz büszkén legalább.

9
Azt állitod: "rágalmazol fű és fa előtt".
Ó, miért van ez? Mért sújt szavad egy íly szenvedőt?
Hisz nem igaz! Én bíz soha, Alláh a tanum!
Csak jobb lennél - ennyit mondtam mindenki előtt.

10
Mert hűtlen e föld, e földet elitélni jobb,
Fordulj el a kapzsiságtól, azt megvetni jobb;
Lám! Ostoba nép kezére jutott a világ,
Hagyd meg nekik ezt a kort, s tudd: tisztán élni jobb!

11
Létem ha csak én kivánom - sohasem leszek,
Rajtam ha áll távozásom - el sosem megyek;
Rozzant kor ez, úgy lehetne legjobb, ha soha
Nincs semmiről tudomásom - nem is létezem.

 

H A D Í Q A T A L - H A Q Í Q A T
(RÉSZLETEK)

RÉG OLVASTAM, MIKÉNT ESETT BAGDADBAN...

Rég olvastam, miként esett Bagdadban
Volt egy ember, ki a szivét eladta.
Tudta mindég - hogy merre az igaz út,
Egyszer egy nő megigézte, lángragyult.
S mert a Tigris közöttük áradt tova
Kedvesének folyóvíz a fátyola.
Ő a víznél megállt, mikor jött az éj,
Nem tudott úr maradni szomjas szivén;
Íme átkelt a gyors vizen sebesen,
Törte izzó igába vak szerelem.
Bajra sem vert szivén a gond riadót,
Vakmerően hasítja át a folyót.
Volt az arcán a nőnek egy anyajegy,
Melyet egyszer a férfi felfedezett,
S kérdi: szólj csak, te holdarcu - mi e jel?
Hogy került arcod hamvára, mondjad el.
S szólt a nő: jaj, ne jőjj ma éjszaka át!
Vész les éltedre, mert szünőben a vágy.
Mit te láttál az arcomon - anyajegy,
Észrevetted, szünőbe' már a tüzed,
Bár ha most is tudod, milyen szép vagyok.
Ám az őrá ezuttal nem hallgatott.
Vízbe lépett s el is merült azonmód,
Elveszett, mert az intésre nem gondolt.
Lelke elszállt, a teste meg lemerült,
Víz lakója, azóta föl se került.
Nem lesett rá a vész, amíg részegen
Vágy tüzelte, de hűlt a vad szerelem.
S józanodván, a végzet ím beérte.
Drága lelkét ragadta el cserébe.

 

EGY MESÉM VAN, MESÉRE EMLÉKEZEM...

Egy mesém van, mesére emlékezem.
Nagytudásu ősök hagyták ezt nekem.
Élt egy agg nő, tegáv-i vén nénike,
Lánya is volt, Mehiszti volt a neve.
Szép, olyan, mint kecses, sudár cipruság.
Ám beteg lett, emésztik rút babonák.
Vékonyul, mint a holdkaréj, kornyadoz,
Anyja képén is bánat, ül, sápadoz,
Perzselő láng, panaszkodik té s tova:
Lánya nélkül ki lenne más gyámola?
Egyre hajtá: te meg ne halj, vesszek én.
Úgy a rend, hogy előbb hal el mind a vén.
Ám mi történt? egyik napon tehene
Ételért nyúl s fazékba dagadt feje
S megszorult mint homokban a bóca láb.
Hasztalan bőg, fazék töré homlokát.
Mint a Dév dúl - pokollakó ördög ez
S ront a házhoz, hol asszonya ijedez.
Azt hivé Azraél ez itt s érte jött,
Kérlelé hát jajongva az ördögöt:
Ó, te, hagyjál! nem én vagyok Mehiszti,
Érte jöttél, nem engem kell elvinni.
Én egészséges vagyok még, mint a makk.
El ne téveszd miattam a dolgodat.
És ha végképp Mehiszti kell teneked,
Akkor ott van a házba benn, viheted.
Én meg itt sem vagyok, hiszen nem értem,
Lányomért jössz, de engem hagyj békében.
Lám, ha vész nincs, becézni sem szűn soha,
Ám a bajban könnyen veté őt oda.
Tudd! ha rossz jő, ha kínra jutsz, nem nagyon
Lesz, ki hűen segitsen majd bajodon.
Míg korábban becézte őt; óh, te szép!
Vészt hogy érzett? im, elvevé a kezét.
Ostobáknak barátsága felszines,
Mint fazék, mely kivül díszes, benn üres.

 

GHÚR VIDÉKÉN EGY VÁROS ÁLLT VALAHA...

Ghúr vidékén egy város állt valaha,
S minden ember, ki abban élt, vak vala.
Míg nem egyszer, hadával ott a mezőn
Egy király jő s tábort veret kérkedőn.
Volt hadában egy óriás elefánt,
Hogy mutatná, hatalma jele gyanánt,
És a nép, hogy nézhesse, majd eleped,
Vágy emészté azért az ő szivüket.
S némelyik már azon vakok közül ott,
Körbefogván csodálja, és toporog.
Mindegyiknek belőle jut valami,
Mit megismer, ki tudván tapintani,
S mind hisz abban, amit lelki szeme lát,
Mindbe kép él, hogy ílyen egy elefánt.
Visszatérvén a városba a sereg,
Jöttükre már kiváncsi nép közeleg.
Kérdik őket: milyen is volt a csoda?
Mily alakú, mihez vág és mekkora?
Szólnak ők, és figyelnek rá emezek,
Majd azután a nép fölkerekedett,
Mert szeretné megismerni valahogy
Mind e furcsa s csodálatos alakot.
Csak tapintják, szalad rajta a kezük,
Mert vakok, lám, világtalan a szemük.
Volt, ki roppant füléhez ért s amikor
Kérdezik - mit érez? így szólt a botor;
Nagy, hatalmas, rémes állat bizony ez,
Mint a szőnyeg sulyos, puha és meleg.
Volt, ki ormányára tevé a kezét
S szólt; tudom már ezen dolog velejét.
Épp olyan mint a csatorna - üreges.
Rémitő és félelmetes dolog ez!
Volt, ki vaskos nagy lábához közelit,
S arra tudván csak rátenni kezeit,
Megtapintá s a többinek kiabál;
Henger ez, mely végivel a földben áll!
Mind csak egy részt tapintva ki, hamisan
S rosszul észlelt, hiányos képzete van.
Ó, a vak szív nem ismeri a tudást!
Nem szerezhet az egészről tudomást.
Ők se láttak. Hitükkel épp olyanok,
Mint tudatlan, ki zsákba varrva mozog.

 

EGY BOLOND NYÁJ, POTYOGTAT ROSSZ RÍMEKET...

Egy bolond nyáj, potyogtat rossz rímeket,
Verset irkál, im erre vetemedett.
Renyhe testük s dobogni rest a szivük,
Verselésük beteg miként az eszük.
Arcuk égő vörös, miként a hagyma,
Ám csupán héj lapul, hús nincs alatta.
Látni tán jó, de enni nem tanácsos,
Képük is vág idomitott kutyához.
Hogy a szájuk szavakra nyílt, azóta
Nem fogékony tovább az ész a jóra.
Lelkük is, mint a borbafúlt, buta agy,
És szivük még rimüknél is vacakabb.
Testük oly rút, akár példázataik,
És nehézkes különc-hasonlataik.
Ők a viszályt egészségnek nevezik,
S dál a zál-lal - ezek az ő rimeik.
Őrülök szó helyett ez áll - örülök,
Mert az ész már világukból kiszökött.
Tettük is mint a fán ülő majomé,
Lenne ingük daróc, mint a raboké.
Haszna nincs, csak viselik az eszüket,
És süket mind, süketnek is született.
Oly tudatlan világuk és oly üres,
Mindegy nékik: a lány szüz, vagy megesett.
Jaj a föld! mily elégedett a világ,
Hogy e népség a költők elibe vág.
Házainkat, miként falánk egerek;
Ellepik s mi menekülünk, ha lehet.
Macskaformák, mégis egérszerüek,
S házainkat mind ellepik e nyüvek.
Mint a macskák, hasuk mindegyre korog,
S fölzabálják, ha lelnek egy falatot.
Sündörögnek, kivárják az etetést,
S egy falásért elszenvedik a verést.

 

JÓ TANÁCS
Faludy György fordítása

Abban a percben, mikor megszülettél,
te sírtál és szüleid mosolyogtak.
Élj úgy, hogy mikor távoznod kell, testvér,
mindenki sírjon, de te mosolyoghass.