Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szabó László
Magyar jezsuita a Közel-Keleten

In: Szabó Ferenc (szerk.): Magyar jezsuiták vallomásai I-II.
Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1998
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
http://www.communio.hu/ppek/konyvek/mjzsv01.txt


Jezsuita életem nagyobb része két ,,földindulás'' között folyt
le. Először a zugligeti Manrézában éltem meg 1944 karácsonyán Budapest
ostromának kezdetét Kajdi Ferenc és Laskay-Róth Antal atyák eltűnése,
majd kivégzése idején. Sokkal később pedig Bejrútban viseltem el a
hosszas libanoni belháborút (1975--1991), amelynek folyamán hét itteni
jezsuita különböző körülmények között szenvedett erőszakos halált.
Nekem csak a szobámat és személyes tárgyaimat szaggatta szét egy
gránátrobbanás. Háry János mondta, hogy ,,csak nem kell odaállni,
ahová éppen golyóbis esik''. Persze hálát adok a Gondviselésnek, hogy
mindezt nemcsak túlélve, de nagyobb testi-lelki sérülés nélkül
vállalhattam.
A kezdetekhez visszakanyarodva, az én külföldi kiküldetésem 1946
őszén kezdődött. A három László (Ballay, őrsy, Szabó) előbb csak úgy
gyalogosan hagyta el hazánkat, majd a Bécsben szerzett francia
menlevéllel lépte át az ausztriai demarkációs vonalat Oberenns
állomásnál. Ekkor fedeztem fel, hogy a magyar népmeséinkben innen van
az a bizonyos ,,óperenciás tenger'' a kalandozások korszakából.
Hosszas innsbrucki, illetve zenzenhofi veszteglés után éppen a Jézus
Társaság általános rendgyűlése idején érkeztünk Rómába. Mivel én
Kardas és Vendel atyák biztatására már novícius korom óta az akkor
megtervezett törökországi misszióra ajánlottam fel magamat, Borbély
István provinciálisunk hamarosan át is adott a szintén Rómában
tartózkodó közel-keleti provinciálisnak. További tanulmányaimat ő maga
vállalta is, és így e sorok megírásakor éppen ötvenedik éve függök
ettől a rendtartományunktól.
A rendi filozófia római befejezése után két éven át Libanonban és
részben Törökországban tanultam a keleti nyelveket, ami bizony nem
volt túl izgalmas. A török persze könnyebben ment, mint az arab. Úti
okmányaimmal meg folyvást baj volt, amíg jóval később meg nem kaptam a
libanoni állampolgárságot. Főleg azonban a magyar kapcsolatok
hiányoztak nagyon. A közel-keleti provinciális jóvoltából végre az
eegenhoveni teológián (Leuvenben) magyar rendtársak közé kerülhettem
négy évre. Idővel oda költözött Chieriből a magyar skolasztikus
közösség is egy különálló épületbe, amit akkoriban ,,anyaház'' címen
tiszteltünk. Persze oda hívtak meg első misét celebrálni. A kézvezető
Németh Béla volt, Varga Laci bácsi pedig felejthetetlen homíliát
mondott az ő erőteljes stílusában. Az viszont nagyon bántott, hogy
édes szüleim akkor és még éveken keresztül nem vehettek részt
szentmiséimben, bizony csak húsz év múltán láthattak viszont.
A teológia évei után Angliában végzett tercia-probációban
Nemeshegyi Péter társa lettem, utána meg Rómába kerültem a Pápai
Biblikus Intézetbe. Közben sajnos füstbe ment a törökországi misszió
terve. A közel-keleti provincia azonban továbbra is számot tartott
rám, most már szentírástanári minőségben. 1957 ősze óta megszakítás
nélkül a bejrúti Szent József Egyetemi Kommunitásban munkálkodom. Itt
is vannak problémák, de Istennek hála, mindig megvolt a kölcsönös
bizalom. Először csak egyetemünk teológiai karán adtam elő bibliai
egzegézist, aztán az új vallástudományi intézetben is, majd a kaszliki
rítusközi pápai karon és a harisszai görögkatolikus főiskolán. Vagyis
idővel igénybe vettek mindenfelé, ahol csak folyik a Szentírás
tanítása. Eközben sokat dolgoztam a sokrétű keleti papság lelki és
szellemi megújulásáért, akkor még békés és bizakodó ökumenikus
légkörben. Időnként a szomszédos Szíriában is, főleg papoknak,
püspököknek tartok lelkigyakorlatot, tanulmányi kurzusokat. Nemcsak
jezsuitának, de magyarnak lenni is lelkipásztori előny, akit az
érdekellentétek sodrában mindig pártatlannak ismernek el.
Magyar pasztorációra nincs mód Libanonban, ahová csak alkalmilag
jön egy-két magyar. Az itt lakókat az ujjaimon számolhatom meg...
Egyszer viszont a magyar Pax Romana hívott meg Németországba bibliai
előadást tartani, más alkalommal az ún. zsinati kurzust adtam a
külföldi magyar papoknak Fürstenriedben. 1981-ben vatikáni
támogatással Esztergomban vezettem a hazai papság egy része számára
bibliai kurzust, ami nekem akkor nagy élményt jelentett. Ezért is
hálát adok az Úrnak.
Mint ismeretes, Libanonban 1975 tavaszától kezdve kisebb-nagyobb
megszakításokkal súlyos belháború dúlt. Ez a kis ország,
Magyarországnak kb. egykilenced része, nem volt képes beilleszteni az
ide száműzött palesztinai tömegeket. A libanoni népcsoportok érzékeny
egyensúlya így felbomlott, és hosszasan fegyveres összetűzéseket
váltott ki. Ez ugyan csak részben hasonlítható az egykori Jugoszlávia
válságához, mert Libanonban mégis helyreállt az egységes állam. De
mennyi szenvedés árán! Alig akad olyan család vagy szerzetesrend,
amely ne vesztette volna el valamelyik tagját.
Időközben többször jártam hazánkban, először libanoni útlevéllel,
később már magyarral. 1989-ben otthon voltam a rendszerváltás idején.
Ott kaptam meg generális atyánk üzenetét további küldetésemre
vonatkozólag. Persze nem volt könnyű visszautazni, hiszen Ciprus-
szigetén százával tülekedtek a libanoniak, hogy valamiképpen helyet
kapjanak a repülőgép helyett egy kis hajón. Az előző évben Nemesszeghy
Ervin provinciálisunk is ilyen hajóval látogatott meg bennünket.
Ezúttal azonban a csekély 16 kilométeres átkelés 16 óráig tartott,
mert így játszotta ki a kapitány a háborús blokádot. Ha ennivaló nem
is maradt a fedélzeten, ivóvíz azért még volt. Mire Bejrútba
érkeztem, szobámat már szépen rendbe hozták, miután távollétemben egy
belövés szilánkjai feldúlták. Az egész városrészből hoztak ruhákat és
más holmikat. Sokan azt hajtogatták, hogy amíg szeretjük egymást, a jó
Isten nem hagy elpusztulni. A háborúzás viszont még további két évig
tartott. Így hát a törökországi misszió emlékei számomra a múlt ködébe
vesznek, mert most már a megtizedelt keleti keresztények jövőjéért
vagyok itt elkötelezve. Nyugdíjkorhatárról nincs szó a
szentírástanítás vonalán sem, annál is inkább, mivel kiszemelt
utódomat elvitték Aleppóba kald rítusú püspöknek.
A libanoni keresztény társadalom lelki megújulása a
megpróbáltatások után nagyjából csak 1995 körül kapott lendületet.
Ekkor volt Rómában az általános püspöki szinódus Libanonnal foglalkozó
több hetes gyűlése. Most meg 1997-ben várjuk a szentatya látogatását a
szinódus zárószavának meghirdetésére. A pápa tömör megfogalmazása
szerint ez a még vergődő Libanon valóságos üzenet a nagyvilágnak. Azt
üzeni, hogy lehetséges az emberek között párbeszéd, és hogy
mindannyiunkban megvan a pluralisztikus együttélés képessége. A zsinat
alkalmazása most fárasztó, de izgalmas többletmunkát ad
mindannyiunknak, főleg a papi továbbképzés terén. Isten adja, hogy
bírjuk erővel és lélekkel.

Bejrút, 1997 húsvét hetében