Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A.Cs. Bhaktivedanta Swami
Az élet végső célja
Forrás: http://www.vaisnava.hu/letoltes/letoltes.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Száz esztendeje született korunk egyik legnagyobb lelki tanítómestere, A. CS. Bhaktivédanta Szvámi Sríla Prabhupád valóságos lelki forradalmat indított útjára, amikor a nyugati világot is megismertette a bhakti évezredes hagyományával, a tiszta istenszeretet vallásával. Ez a ritkán publikált írása nem a lelki életben kezdők számára való.

Sríla Prabhupád lendületesen prédikál: elemzi a varnásrama rendszert, megfeddi a materialistákat, cáfolja a Istenről alkotott személytelen felfogást, lerántja a leplet az imitálókról, magasztalja a tiszta odaadás vonásait és erényeit, s végül bizalmas leírást ad a rasza-tattva, vagyis a spontán istenszeretet természetéről.


Tartalom

Előszó
A szerző ajánlása

Az élet végső céljának kutatása

A varnásram útja
A lemondás útja
A tudás útvesztője
A tiszta odaadás
A szolgálattól a szeretetig

Lelki élet - színleg vagy szívből?

A lelki tudományok sarlatánjai
A szent név
Srí Rádhá a legkiválóbb szolgáló
Ki a lelki tanítómester?
Az istenszeretet titkai
Srímati Rádháráni és Srí Krsna tulajdonságai
Meghódolás

Az Úr Csaitanja föltárja magát

Lelki test a halált követően
Tökéletes kérdések , tökéletes válaszok
Nem minden egy
A szív megvilágosodása
Epilógus

Függelék

Néhány szó a szerzőről
A Bhakták Ligájának prospektusa
Felhívás (1957)


Előszó

A jelen kiadványt isteni útmutatóm és mesterem, Srí Srímad A. Cs. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád írta, nem sokkal azután, hogy 1959 őszén a lemondott életrendbe lépett. Akkoriban Sríla Prabhupád Vrndávanban lakott, s olykor a mádhukarí gyakorlat szerint élt. A mádhukarí olyan adománygyűjtést jelent, amikor az ember egyik házról a másikra járva szerzi táplálékát, mint ahogyan a méhecske gyűjti a virágport apránként, egyik virágról a másikra szállva. A mádhukarít gyakorló szentéletű emberek általában dáhlt, rizst és csapátit kérnek, ezzel szemben Sríla Prabhupád gyakran inkább papírt és tollat kért a nemeslelkű házasemberektől.

Ezeket az alamizsnaként kapott lapokat rótta tele Sríla Prabhupád Isten üzenetével, amit a világnak szánt. Egyes kéziratai a Vissza Istenhez (Back to Godhead) címu folyóiratában jelentek meg, míg mások, mint például a Könnyű utazás más bolygókra című, önálló füzetként láttak napvilágot. Bár nem jelenhetett meg minden, amit papírra vetett, azért szorgalmasan írt s gyűjtötte a kéziratokat. Korai írásainak egy része sajnálatos módon elveszett, miután elhagyta Vrndávant, hogy a bhakti jóga világméretű hirdetésébe fogjon.

Isteni tanítómesterünk 1977-ben távozott Srí Srí Rádhá-Krsna örök hajlékára. És éppen ezen az estén bukkantam néhány kéziratos lapra a Rádhá-Dámódar templomban, egy fémbőrönd alján. A kézírás könnyen felismerhető volt: Sríla Prabhupádtól származott. Eltávozása után mindenhová magammal vittem a kéziratot, s megmutattam az érdeklődő bhaktáknak. Hittestvéreim többször is ösztökéltek, hogy szélesebb körben is publikáljuk.

Az eredeti mű több mint kétszáz oldalas volt, s Az Úr Csaitanja – szannjász-avatása és szankírtan-mozgalma címet viselte. Sajnálatos módon a középső negyven oldal hiányzott. Évekig kerestem a hiányzó oldalakat – mindhiába. A kézirat így két részre tagolódott. Az első rész leírja az Úr Csaitanja útját Navadvípból Dzsagannáth Puríba a szannjász rend fölvételét követően; látogatását a Ksíracsóra Gópináth templomban, s a Gópináth múrti játékát, ahogy elcsente a sűrített tejet, hogy megörvendeztesse tiszta bhaktáját, Mádhavéndra Purít, valamint a Saksi-gópál múrti tanúságtételét az ateisták ellenében. A kézirat második része az Úr Csaitanja és Rámánanda Ráj beszélgetését foglalja össze, amikor Dél-Indiában, a Gódávarí-folyó partján találkoztak.

E második részben Sríla Prabhupád lendületesen prédikál: elemzi a varnásrama rendszert, megfeddi a materialistákat, cáfolja az Istenről alkotott személytelen felfogást, lerántja a leplet az imitálókról, magasztalja a tiszta odaadás vonásait és erényeit, s végül bizalmas leírást ad a rasza-tattva, vagyis a spontán istenszeretet természetéről.

Mivel az Úr Csaitanja és Rámánanda beszélgetése már Az Úr Csaitanja tanítása címu kötetben s a Csaitanja-csaritámrta magyarázataiban is szerepel, így haboztam a kiadást illetően, gondolván, Sríla Prabhupád már mindent elmondott, amit akart e témával kapcsolatban. Ám Sríla Prabhupád kegye arra inspirált, hogy újra és újra átolvassam a kéziratot, mígnem megértettem, hogy tanítómesterem igen meghitt kérdéseket is érintett az eredeti kéziratban, melyeket egyéb könyveiben nem fejtett ki részletesen.

Sríla Prabhupád stílusa kinyilatkoztatás erejű. Sorai olvastán az ember sürgető szükségét érzi annak, hogy tudatossá váljon Istenről. E nagyszerű inspiráló erő világméretű tanítói tevékenységére is jellemző volt. Olvasóját az isteni szeretet birodalmába kalauzolja, s részletesen és szabadon ecseteli a mádhurja-prémát, Srímatí Rádhárání s a többi pásztorlányka szerelmes vonzalmát az abszolút szeretet Istene, Srí Krsna iránt. A mádhurja-préma a spontán istenszeretet legfelsőbb foka. Így e mű olvastán megsejthetjük, hogy Sríla Prabhupád az egész világ tanítómestere, és az Úr Csaitanja, valamint Srí Srí Rádhá-Krsna meghitt társa. Bár nagyon elesettnek érzem magam, mégis biztos vagyok abban, hogy Sríla Prabhupádnak nagy örömére szolgál, ha kéziratának második részét önállóan is publikáljuk Az élet végső célja címmel, amire egyébként ő maga is utalt kéziratában.

Az Úr Csaitanja és Rámánanda beszélgetése a teista felfogás csúcspontja, ezért e párbeszédet a vaisnava ácsárják különös becsben tartják. Rámánanda és az Úr Csaitanja beszélgetése a vaisnava filozófia legtitkosabb igazságaira világít rá, bemutatva az olvasónak az Úr belső lényét s megjelenésének célját. E beszélgetésekből minden törekvő bhakta a gaudíja vaisnava sziddhánta fontos kérdéseit ismerheti meg. Sríla Prabhupád nem sokkal a szannjász-rend fölvétele után írt e témáról, ami jelzi, mennyire fontos e beszélgetés a lemondott életrendben élők számára, s az, hogy nem adta ki írását, e téma igen bizalmas és ezoterikus természetének további bizonyítéka.

Ha e téma ilyen bizalmasnak tekintendő, fölmerülhet a kérdés, miért kell publikálni, hisz ily módon kezdők számára is hozzáférhető lesz. Nos, bár maga az Úr Csaitanja is arra kérte Rámánandát, tartsa titokban, amit hallott, Sríla Krsnadász Kavirádzs Gószvámí a Csaitanja-csaritámrtában mégis részletesen közli az Úr s Rámánanda párbeszédét, mi több, arra biztatja a bhaktákat, igyekezzenek minél alaposabban megérteni párbeszédük mondandóját.

Sríla Prabhupád az Úr Csaitanja és Rámánanda Ráj beszélgetésének Az élet végső célja címet adta, s arra kéri olvasóit, hogy szerény mondandóját végigkövetve hatoljanak a tiszta istenszeretet s a transzcendentális szerelem lényegéig. Ezért úgy éreztem, a világ vaisnavái lennének megfosztva egy páratlanul értékes kincstől, ha nem publikálnánk e kéziratot.

Amennyire csak lehetséges volt, igyekeztünk hamisítatlanul tolmácsolni Sríla Prabhupád eredeti, megragadó hangulatú szavait, de kérjük az olvasót, ne feledje, hogy a kézirat készültekor Sríla Prabhupád angol tudása nem volt tökéletes, s angol nyelvű emberekkel sem volt kapcsolatban. Valójában csak könyörületesen megengedte e könyv szerkesztőinek, hogy alázatos szolgálataikat letegyék lótuszvirág lábainál. Ezért kérjük az olvasót, vésse a szívébe e könyv mondandóját, szellemét, s tekintsen el próbálkozásunk esetleges hiányosságaitól.

E mű bizonnyal lelkesíteni fogja az Úr Csaitanja lótuszlábainál meghódolt bhaktákat, akik Srí Srí Rádhá-Krsna szolgáinak szolgái szeretnének lenni. Ám akik kívül rekedtek a tiszta odaadás, a rúpánuga-bhadzsan vonalán, nem érthetik meg sem e mű tartalmát, sem a jelentőségét. Alázatosan fohászkodunk isteni tanítómestereink kegyéért s az összes vaisnava áldásáért, hogy mindig részesei lehessünk az Úr Csaitanja s meghitt társai szívbéli szolgálatának, ami életünk legdrágább kincse.

Szvámí Naraszingha


A szerző ajánlása

Mindenekelőtt hadd járuljak lelki tanítómesterem, Óm Visnupád Srí Srímad Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Gószvámí Mahárádzs lótuszvirág lábaihoz, aki felnyitotta lelki szemeimet, és a lelki világból származó átütő erejű üzenetével szétoszlatta a tudatlanság sötétségét. Egyedül neki köszönhető, hogy elkerülhettem a személytelenség balszerencséjét.

Szívből jövő hódolatom minden urak Urának lótuszvirág lábainál, aki megoltalmazza a meghódolt lelkeket. A Legfelsőbb Úr, Srí Csaitanja Maháprabhu fáradhatatlanul igyekszik megáldani bennünket a makulátlan istenszeretet kincsével, amit nem fertőz sem a meddő empirikus töprengés, sem a mulandó anyagi eredményeket adó, gyümölcsöző tettek iránti kielégíthetetlen vágy téveszméje. Srí Ánanda Tírtha vonalában Ő a tanítványi láncolat vezéralakja. Őt imádja Sríman Advaita Prabhu, aki Mahá-Visnu inkarnációja és Sríman Haridász Thákur, Brahmá megtestesülése. Megszabadítja ő bhaktáit minden betegségtől, miként a leprás Vászudévet is meggyógyította. Ő szabadította fel Szárvabhauma Bhattácsárját és Pratáparudra királyt, akik az anyagi lemondás, illetve az anyagi élvezetek kínjaitól szenvedtek.

Őszinte hódolatom minden urak Ura lótuszvirág lábainál, aki látszólag fölvette a szannjász életrendet, ezzel váltva valóra a bráhmana átkát. Szannjászíként a spontán istenszeretet transzcendentális eksztázisát mutatta meg a világnak úgy, ahogyan azt Srímatí Rádhárání élte át az Úr Krsna társasága utáni szerelmes vágyódásában. Eme spontán istenszeretet érdekében elhagyta örök társát, a számára oly kedves Srí Laksmí Visnuprijá Dévít, kinek kegyét buzgón keresi az Úr összes igaz bhaktája, de még a mennyek lakói is. Az Úr a Mahábhárata, a Védák s a Srímad-Bhágavatam jövendölését beteljesítendő lépett a lemondott életrendbe, hogy indokolatlan kegyével áldjon meg mindannyiunkat, a világi hírnév, a megbecsülés, a másik nem s a vagyon nyújtotta hamis élvezetekhez ragaszkodókat.


Az élet végső céljának kutatása

Dél-indiai utazása során Srí Csaitanja Maháprabhu elérkezett a Gódávarí-folyó partjára, ahol találkozott Rámánanda Rájjal, az Úr Krsna jeles hívével. Az Úr Csaitanja nagyon szerette volna Rámánanda ajkairól hallani a Krsnáról szóló elbeszéléseket, s arra kérte, idézzen egy verset a kinyilatkoztatott írásokból az élet végső célját illetően. Rámánanda a következőképpen válaszolt:

szva-dharmácsarané visnu-bhakti haja

„Aki teljesíti előírt társadalmi kötelezettségeit, feléleszti eredendő tudatosságát Krsnáról.”

Állítását alátámasztandó a Visnu-puránából is idézett:

varnásramácsáravatá puruséna parah pumán
visnur árádhjaté panthá nánjat tat-tósa-káranam

„Az Istenség Személyiségét, az Úr Visnut a társadalmi és lelki rendek (varna és ásrama) rendszerében előírt kötelességek hűséges gyakorlásával imádják. Nincs más út az Úr elégedettségének kivívására.” (Visnu-purána 3.8.9.)


A varnásram útja

Rámánanda szavait hallván Csaitanja Maháprabhu külsődlegesnek nevezte a varnásram rendszerét, ami ezért nem is lehet az élet végső célja. Azért sem tekintette kielégítőnek ezt a választ, mert a jelenlegi Kali-korszak – a nézeteltérések és viszálykodások kora – veszélyezteti a varnásram intézményét.
A Bhagavad-gítában Isten kijelenti, hogy Ő alkotta meg a varnásram rendszerét, ám Ő nem alárendeltje annak. Ha tehát a varnásram intézményét Isten hozta létre, azt nem lehet mellőzni. A Kali-korszak emberének züllött tettei azonban komolyan veszélyeztetik a varnásram rendszerét. Nem véletlenül használom a „veszélyeztet” kifejezést, mert hiszen e rendszer még létezik, de már csak torz tükörkép gyanánt.

A varnásram társadalmi szerveződésében az élet célja a mindent átható Úr Visnu kegyeinek elnyerése. Ezzel szemben manapság az ember célja mintha csupán a mindenható Isten megszomorítása volna, aminek következtében kénytelen eltűrni a természet törvényeinek visszahatásait. A varnásram célja az emberiség előírt kötelességeinek békés beteljesítése, s ezáltal a legnagyobb siker, az Úr Visnu kegyeinek elérése. Ám amikor az élet céljává az anyagi természet tervszerű kizsákmányolása válik, maga az élet kerül veszélybe, mivel az emberi faj a természet törvényeivel hadakozik.

A természet szigorú rendje szerint e törvények csekély megsértése is súlyos következményekkel sújtja a feltételekhez kötött emberi lényt. Az ember sohasem felejtheti, hogy a természet törvényeinek megtörésére tett kísérletei rettentő nehézségeket eredményeznek. Sajnálatos módon azonban az anyag káprázatában élő ember igyekszik fölébe kerekedni a természetnek, s ennek következtében egyre jobban belebonyolódik a feltételekhez kötött létbe. Az ostoba ember nem veszi észre az úgynevezett tudományos fejlődés hiányosságait. Az élet legfőbb problémája a születés, a betegség, a öregség és a halál. E négyféle szenvedés állandó gondot okoz a feltételekhez kötött élőlénynek. Az ember szeretné az uralma alá hajtani a természetet, ám tudományával képtelen megoldani e négy alapvető problémát.

A népesség szaporodása – a másodpercenkénti három születés szédületes aránya – komoly fejtörést okoz a társadalom vezetőinek. A túlnépesedés kérdését a családtervezésnek elkeresztelt születésszabályozás aljas terveivel igyekszenek megválaszolni, csakhogy a probléma megoldatlan marad. A természet törvényei szerint a népesség minden tudományos terv és séma ellenére egyre növekszik. Egészében véve a születés problémája nincs megoldva.

Az emberi tudomány a halál kérdésére sem találja a választ. Az anyagi tudomány haladása csak sietteti a halált. A halál kegyetlen kezei közül senkit sem lehet megmenteni. Az atombomba s a tudósok termékeny agyvelejének egyéb hasonló felfedezései csak fokozták a halál problémáját. Az oktondi tudósok nem látják, hogy az atombomba is csupán az anyatermészet egyfajta válaszlépése, melynek révén megszabadul a túlsúlyba kerülő démoni népességtől.
A modern közgazdászok is hisznek a természet törvényeiben, s elismerik, hogy a népesség korlátlan szaporodása kétségkívül éhínséghez, betegségekhez, ragályokhoz és háborúhoz vezet. Így tehát az úgynevezett civilizált államok részéről az atom- és hidrogénbomba bevetésének terve tulajdonképpen az anyatermészet büntető terve, amivel az ostoba szélhámosokat sújtja.

Az anyatermészet automatikusan visszaüt, ha az ember megsérti törvényeit. A büntetés végrehajtása végett maga a természet sugallja az emberi elmének például az atombomba föltalálását is. Az ember azonban oktalan hiúsága folytán azt hiszi, önállóan szövi a terveket. Ostoba módon magáénak hiszi a föltalálás dicsőségét, pedig találmánya nem más, mint a természet büntetése. Ezt a tényt a Bhagavad-gítá is alátámasztja, mondván, hogy valójában az anyatermészet (prakrti) végez mindent. Az oktondi emberlény azonban, tanulmányai büszkeségével eltelve, saját magát hiszi teremtőnek.

Anélkül, hogy korunk tudományos terveinek fényében tovább elemeznénk a születés és halál kérdéskörét, bizton állíthatjuk, hogy ez ma is ugyanolyan súlyos gond, mint mindig is volt. Ezt a problémát semmi sem enyhíti és nem is súlyosbítja.

A betegség és öregedés gondja is megoldatlan. Minél több felfedezéssel áll elő a modern tudomány, annál több betegség üti föl a fejét.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a születés, betegség, öregség és halál az anyagi lét alapvető problémáit jelenti, amiket az emberi tervezgetés képtelen megoldani. Amennyiben az ember szeretné orvosolni e bajokat, meg kell fogadnia Isten szavát, miszerint egyedül a teljes meghódolás mentheti meg őt az anyagi szenvedéstől.

A varnásram-dharma célja, ahogy az Írások is említik, az Úr Visnu kegyének elérése. Ez az egyedüli megoldás a születés és halál problémájára. Az elkorcsosult varnásram-dharma torz következménye a közismert kasztrendszer. A kasztrendszert manapság a politikusok és diplomaták, a katonák, tőkések és a munkások képviselik. A bráhmanák szerepét a politikusok, vagyis az emberi faj legkiválóbb tervkovácsai ragadták magukhoz. Az emberi élet problémáinak megoldásában kétségkívül a bráhmanák a legrátermettebbek, a politikusok viszont csak saját önző terveik megvalósítására használják minden eszüket, s a Legfelsőbb Isten parancsainak megkerülésével bajt hoznak a társadalomra.
A katonaság a társadalom védelmét biztosító ksatriják hamis reprezentánsa. Korunk államaiban a katonai vezetés súlyos, már-már elviselhetetlen adókkal, valóságos vérszopóként nyomorítja a népet ahelyett, hogy valódi védelmet nyújtana.

A vaisják helyébe lépett tőkések nem az Úr Visnu óhajának megvalósítása érdekében gyűjtenek vagyont, hanem a saját érzékkielégítésük végett. Ez az oka a világ számos problémájának, például a tömegeket kihasználó politikai manővereknek. A munkások a súdrák gyönge utánzatai, akik kötelezettségeik terhe alatt nyögve szolgálják a tőkéseket, s politikai követelésekkel igyekszenek előmozdítani munkaügyi gondjaik megoldását.

A varnásram-dharmát még nem sikerült száműzni, mint ahogy egyesek szeretnék, de az egész rendszer eltorzult: politikusok kerültek a bráhmanák helyére, hadfiak váltották föl a ksatrijákat, magántőkések a vaisjákat és bérmunkások a súdrákat. Az ember törvényszegő hajlama megrontotta az egész rendszert, s ez megfertőzi az emberi fejlődés békés légkörét. A jelen körülmények között ez a torz varnásram-dharma csöppet sincs az Úr Visnu örömére. Így az ember nem vonhatja ki magát az anyatermészet rendfenntartó intézkedései alól, bármilyen jártas legyen is az anyagi tudományokban.

Az Istentől származó varnásram rendszer lelki szempontból fontos, mert a varnák és ásramok együttműködésén alapuló társadalmi rend megszabadít az illúzió rabságából. A bráhmanákat tekintik Isten univerzális formája (virát-purusa) szájának, a ksatrijákat a karjának, a vaisjákat a gyomrának, a súdrákat pedig a lábának. A száj működőképessége a hangrezgés alapján ismerhető föl. Ezért a bráhmanák és szannjászík feladata a Védák transzcendentális hangjának közvetítése, hogy minden élőlény megtudhassa, mi hogyan viszonyul Istenhez. E transzcendentális hangnak köszönhetően az emberek megismerik majd valódi önazonosságukat, megértik, hogy felsőbbrendűek az anyaghoz képest. Így Istenhez fűződő örök kapcsolatukat is fölismerik. Ezt tudván Isten terveinek véghezvitelén fáradoznak majd, ahelyett, hogy az illúzió délibábos energiáját szolgálnák, abban a tévhitben, hogy uralmat szereznek fölötte. Isten tervének megvalósítása kiszabadítja a rab lelket az illúzió fogságából és bevezeti az Úr birodalmába, a gyönyörteli és tudatos örök életbe.

Az anyagi világban minden élőlény az örök életért, tudásért és boldogságért küzd, de megtéveszti őket az illuzórikus energia. Isten elrendezése folytán az emberi létformában az élőlény kikerülhet az anyagi lét útvesztőjéből.

A ksatriják a virát-purusa karjai, így kötelességük védelmezni az egész szervezetet és együttműködni a szájjal, a gyomorral és a lábakkal. A varnásram rendszere a kölcsönös előnyökkel járó együttműködés spirituális terve, ezért fontos eredeti tekintélyének fönntartása. Mai állapotában torz és beteg a társadalmi rend.

Az úgynevezett bráhmanák kiszakadtak a virát-purusa testéből, mert nem a Védák transzcendentális hangjait közvetítik. A törzséről lemetszett fej nem ad hangot. Az elhalt testtag haszontalan, ehhez hasonlatosan a magukat örökletes jogon bráhmanának tekintők sem igazán értékesek, mert nem képesek Isten ajkaiként működni. Aki nem a virát-purusa testtagjaként fáradozik Isten tervének kivitelezésén, az eltávolodott, elszakadt eredeti helyzetétől. Az ilyen kiszakadt testtagok nem igazi szájak, karok, gyomrok vagy lábak.

Az Úr Csaitanja tehát elvetette Rámánanda javaslatát, mert a Kali-jugában a varnásram-dharma olyannyira elaljasult, hogy eredeti helyzetének visszaállításával próbálkozni teljességgel reménytelen. Elutasító véleményének másik indoka pedig az, hogy a varnásram-dharma értéktelen a tiszta odaadáshoz képest.

E második és jelentősebb megfontolás szerint a varnásram rendszer következetes betartása sem emeli fel az embert Isten transzcendentális szolgálatának magasztos síkjára. A virát-purusa az Istenség Személyiségéről alkotott anyagi felfogás csupán, a lelki megvalósítás kezdete, míg a legfelsőbb szintű lelki eredmény az odaadó Isten-szolgálat iránti vonzalom. Ez a ragaszkodás az élőlény egyetlen valódi létszükséglete, aminek következtében automatikusan el tud rugaszkodni minden egyéb nemkívánatos cselekedettől.

A bhakták tiszta odaadással imádják az Istenség Személyiségét, aki ezen az odaadáson keresztül adja meg magát nekik. A tiszta tudás és az írások útmutatása szerint gyakorolt makulátlan tettek színtiszta odaadó szolgálatot eredményeznek. Így magyarázza a varnásram és a tiszta odaadás összefüggéseit Bhagaván Purusa, vagyis Srí Krsna, az Istenség Személyisége, aki az elesett lelkek fölszabadítása végett szállt alá e halandó világba. A Bhagavad-gítá kijelenti:

szvé szvé karmanj abhiratah szamsziddhim labhaté narah
szva-karma-niratah sziddhin jathá vindati tacs cshrinu
jatah pravrttir bhútánám jéna szarvan idam tatam
szva-karmaná tam abhjarcsja sziddhim vindati mánavah

„Mindenki elérheti a tökélyt saját kötelessége végrehajtásával. Halld most tőlem, miképpen lehetséges ez! Ha kötelessége teljesítése közben a mindent átható Urat, az összes élőlény eredetét imádja az ember, akkor elérheti a tökéletességet.” (Bg.18.45-46.)

Minden emberi lény elérheti az élet legfőbb célját, ha az Istenség Személyiségét imádja, aki minden élőlény forrása, s aki az egész kozmoszt létrehozza s visszavonja.

Isten imádása az előírt kötelességekkel – ez az odaadó szolgálat kezdete, s Tanka, Dramida, Bhárucsi, Bódhájana, Guhadéva, Kapardi és más nagy bölcsek is elfogadják a fokozatos fejlődés eme folyamatát. A korábbi szaktekintélyek mindegyike ennek szellemében kommentálta a Védákat. A Rámánudzsa-féle vaisnava irányzat mérvadó személyiségei is ezt támasztják alá: „A Legfelsőbb elérésének legegyszerűbb módja az Abszolút Igazságról szóló tudomány művelése, ahogyan azt a Szentírások tartalmazzák, miközben az ember végzi előírt kötelezettségét. Ez a folyamat az odaadó szolgálat megvalósításának talán legegyenesebb módja. A varnásram-dharma szerint az Abszolút Igazság felismerése nem azt követeli az embertől, hogy legyen szannjászí, hanem azt, hogy saját kötelessége ellátásával érje el a legfőbb célt. A kötelességek helyes gyakorlása nem feltétlenül jelenti a szannjász rend felvételét.”

Mikor az Úr Csaitanja az emberi élet legfőbb tökéletessége felől kérdezte Rámánandát, az először a hétköznapi emberek érdekeit figyelembe véve a varnásram-dharma előnyeit ecsetelte, a Visnu-puránát idézve. Eszerint az élet legfőbb célja a varnásram-dharma kötelességeinek hűséges ellátása. Ám a varnásram-dharma rendszere az anyagi világ egyik súlyos gondja a Kali-jugában, ezért az Úr Csaitanja el akarta különíteni a transzcendentális természetu odaadó szolgálatot ettől az intézménytől. Az élet legfőbb céljának, az odaadó szolgálatnak lelki természetét mérlegelve az Úr Csaitanja külsődlegesnek, mellékesnek nevezte a varnásram-dharma intézményét. Az Úr Csaitanja azt szerette volna, hogy az emberek a varnásram gyakorlásával elérhető eredményeket túlhaladva fejlődhessenek a lelki életben.

Bár a varnásram-dharma célja a mindent átható Visnu elégedettsége, még sincs benne nyíltan szó az Istenség Személyiségének közvetlen odaadó szolgálatáról. Odaadó szolgálat nélkül a varnásram-dharma előírásainak hibátlan gyakorlása is legföljebb a választás lehetőségéig viszi el az embert, ahol dönthet Isten személyes vagy akár személytelen arculata mellett is. Az Abszolút Igazság személytelen fölismerése gátolja az odaadó szolgálat további fejlődését. Az Úr Csaitanja nem akarta ily módon kockára tenni az emberi életet, ezért elutasította a varnásram-dharma intézményét.

A varnásram-dharma értékeinek elvetése azt jelezte, hogy az Úr Csaitanja az önmegvalósítás még közvetlenebb folyamatának említését várta Rámánandától.
Rámánanda Ráj megértette az Úr Csaitanja célzását, és a Bhagavad-gítá egyik versét idézte, miként szentelheti az ember minden gyümölcsöző tettét az Istenség Személyiségének, Srí Krsnának.

jat karósi jad asnászi jadzs dzsuhósi dadászi jat
jat tapaszjaszi kauntéja jat kurusva mad-arpanam

„Óh, Kuntí fia, ajánld fel nekem mindazt, amit cselekszel, eszel, elajándékozol, valamennyi vezekléseddel együtt!” (Bg.9.27.)

Odaadni és elfogadni azt jelenti, hogy az egyik személy ad, a másik személy pedig elfogad. Az élőlény s az Istenség Személyisége közötti ilyesféle kapcsolat az Abszolút Igazságnak olyan képe, mely egyértelműbb, mint ami a varnásram-dharma intézményében megfogalmazódik.

A jelen Kali-korszakot szinte teljesen átitatta az Abszolút Igazság személytelen voltának tévképzete. A májáváda-iskola Srípád Sankarácsárja kora óta szisztematikus propagandával gyámkodott e személytelen istenkép fölött. A világszerte egyre nagyobb teret nyerő gonosz természetű emberek pedig nagy örömmel veszik ezt a mindent egybemosó, személytelen istenkoncepciót, saját – legkevésbé sem lelki – céljaik elérése végett.

A Kali-juga fertőző környezetében az anyagelvű ember gyakorlatilag ateista és egyúttal immorális is. A Kali-jugát az ellenkező nemmel folytatott parázna kapcsolatok, az állatmészárlás, a mámorító szerek használata és a szerencsejáték jellemzi. Úgynevezett tudása és műveltsége ellenére a materialisták majd mindegyike megrögzött gyakorlója e züllött tetteknek. A Bhagavad-gítá szóhasználata szerint az ilyen ember duskrtina, vagyis képességeit rossz irányban fejti ki. Krti kvalifikált embert jelent, dus pedig rosszirányút. Duskrtina jelentése tehát téves irányban kvalifikált. Az emberi lény akkor cselekszik helyesen, ha minden tette az önmegvalósítást célozza. A helytelen cselekvés folytán az ember egyre jobban belebonyolódik az anyagi természet szövevényébe.

A Kali-jugában az oktatási intézmények diplomásai, doktorai, professzorai, az úgymond felvilágosult emberek, legtöbbször helytelen képzésben részesülnek. Ennek eredményeképp, minél műveltebb valaki, annál ateistább és immorálisabb. Mi több, a helytelen oktatás részesei gyakorlatilag egyáltalán nem hisznek a kinyilatkoztatás útmutatásaiban, nem tisztelik az önmegvalósult bölcseket, akik számtalan értékes irodalmi alkotást hagytak hátra, s műveik a lelki tudományok kincsestára.

Az ateisták (pásandik) lelki oktatóknak adva ki magukat a rossz irányban képzett emberek további félrevezetése végett rosszfajta megélhetésre ösztönzik őket. A Srímad-Bhágavatam ezt is megjövendölte:

„Sukadév Gószvámí így szólt Paríksit királyhoz: Kedves királyom, a Kali-korszakban a legtöbb halandó ember nem imádja az Istenség Személyiségét, az univerzum Urát, akinek pedig Brahmá, Mahádéva, Indra s a többi félisten mély tisztelettel adózik s engedelmeskedik. Sajnálatos módon a Kali-juga embere a pásandikat imádja, akik ateista módon félremagyarázzák a Védák tanait. A Kali-korszak bűnös tetteitől fertőzött emberek elmulasztják az Istenség Személyiségének imádatát, akinek szent nevére emlékezve még egy haldokló, egy bajba jutott vagy bukott ember is megszabadulhat minden bánattól s bűntől, és elérheti az élet legmagasztosabb célját.” (Bhág.12.4.43-44.)

A pásandik eredményesen vezetik félre a Kali-juga fölvilágosultnak tartott embereit. Saját tetszésük szerint fabrikálnak „avatárokat”, „isteni inkarnációkat”, mit sem törődve az Írások szavával, s elhitették, hogy a személytelen eggyéválás hamis ideája az élet végső célja.

A jelenkori imperszonalisták Srípád Sankarácsárja követőinek vallják magukat, de ha mesterük hirtelen megjelenne, meglepődve szemlélné „híveit”. A mai imperszonalisták gyakorlatilag egytől-egyig ateisták és materialisták. Közük sincs Sankarácsárja tényleges brahmaváda iskolájához, de a vaisnava ácsárják által képviselt bhágavata-szampradájához sem.

Az úgynevezett brahmaváda iskola által az Abszolút Igazságról hirdetett személytelen koncepció már első mozzanataiban is hátráltatja a lelki fejlődést, azonban Sankarácsárja személytelen brahmaváda felfogásának volt értelme, mert az anyagi tettekről való lemondást hirdette. Sankara a gyakorlatban s tanaiban is eszményi példaképe volt a lemondásnak, ami nagyon is fontos volna a Kali-korszak gonoszainak, csakhogy a mai imperszonalisták nem követik sem Sankarácsárját, sem a Szentírásokat. Ehelyett olyasmit hirdetnek, ami nemcsak abszurd mindenféle lelki szemszögből, hanem egyenesen az anyagi élvezetek kezdete, amit a lemondás vörös ruhájával igyekeznek elkendőzni. Srípád Sankarácsárja eme úgynevezett követőit maga Sankarácsárja is elítéli, mert csupán bendőjük megtöltése végett húzták föl a vörös öltözéket.

Az ateista imperszonalisták mérhetetlen akadályokat gördítettek az ember lelki fejlődésének útjába, ezért az Úr Csaitanja békés szankírtan mozgalma elsődlegesen őket igyekszik jobb belátásra bírni.

Az Abszolút Igazság végső soron személy, méghozzá a legfelsőbb és mindenható. Purusóttamának nevezik, s a személytelen Brahman az Ő testének ragyogása; lokalizált aspektusa, a Felsőlélek pedig teljesértékű kiterjedése. Ez a sásztrák véleménye, különösképp a Bhagavad-gítáé és a Srímad-Bhágavatamé, valamint az összes hozzájuk kapcsolódó transzcendentális írásműé. Az Úr Csaitanja egész szankírtan mozgalma az Istenség Személyiségét és transzcendentális szolgálatát hangsúlyozza. Ilyesformán az Úr Csaitanja az odaadó szolgálat szempontjából mindig is hátráltatónak tekintette az Abszolút Igazság személytelen megközelítését. A varnásram-dharma intézményét is azért tekintette mellékesnek, mert annak helyes gyakorlása sem ad pontos képet az Istenség Személyiségéről.

A Rámánanda által idézett Bhagavad-gítá vers – miszerint az ember ajánljon föl mindent Krsnának – kétségkívül gyarapítja Istenről alkotott felfogásunkat, de még ez sem teljesen transzcendentális. Az Úr Csaitanja így elvetette az Istenség Személyiségéről alkotott anyagi koncepciókat, külsődlegesnek nevezve azokat.


A lemondás útja

Egy megrögzött materialista ember el sem tudja képzelni, hogy lemondjon munkája gyümölcseiről. Az ilyen ember nem képes megválni a személyes erőfeszítése révén szerzett javaktól. A Bhagavad-gítá fentebb idézett felszólításából azonban ők is megérthetik, hogy munkájuk eredményét Istennek kell szentelniük. De mivel nincs tiszta képük az Istenség Személyiségéről és arról, miként ajánlhatnak fel bármit Istennek, csak nehezen tudnak eleget tenni e felhívásnak.

Miután az Úr Csaitanja elvetette a varnásram-dharma áttételes áldozatosságát és a közvetlenül Istennek szentelt fölajánlásokat, Rámánanda egy harmadik javaslattal állt elő. Azt ajánlotta, hogy a pénzszerzéssel és az élvezetekkel elfoglalt közönséges ember adja fel az anyagias életvitelt, munkája eredményét pedig szentelje Istennek. Ennek az átfogóbb eszmének alapján idézte Rámánanda a Srímad-Bhágavatam slókáját:

ágjájaivam gunán dósán majádistán api szvakán
dharmán szamtjadzsja jah szarván mám bhadzsét sza csa szattamah

E versben az Istenség Személyisége így szól: „Az ember kötelességeit a kinyilatkoztatott írások határozzák meg. Ezeket elemezve az ember megértheti a kötelességek minden erényét és hibáját, s így könnyedén túlléphet minden egyéb kötelességen, hogy engem szolgáljon. Az ilyen embert a legmagasabb rendű szentnek kell tekinteni.” (Bhág.11.11.32.)

E vélemény alapja az a tény, miszerint a vallás legfőbb tökéletessége Isten szolgálata. Ha vallási kötelezettségeink gyakorlása során eljutunk a tiszta odaadásig, kiváló szádhuvá, szentté válhatunk.

Rámánanda tehát azt javasolta, hogy a varnásram-dharma szabályainak gyakorlása helyett az ember vegye föl a szannjász-rendet. A szannjász fölvétele az anyagi élet föladását jelenti, ami után az ember teljességgel Isten szolgálatának kell szentelje magát. Rámánanda ennek alátámasztása végett idézte a Srímad-Bhágavatam fenti versét, majd Krsnát a Bhagavad-gítából. Isten itt azt kívánja, hogy minden egyéb vallási meggyőződést föladva mindenki egyedül és kizárólag Ôt kövesse.

szarva-dharmám paritjadzsja mám ékam saranam vradzsa
aham tvám szarva-pápébhjó móksajisjámi má sucsah

„Add fel a vallás minden változatát, s hódolj meg egyedül énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!”

A materialista számára magasabb eszmény az anyagi tettektől való visszavonulás, vagy a természet köterőitől háborítatlan állapot elérése. Ám a pozitív elfoglaltságot nélkülöző lemondás nem tökéletes, s nem is adhatja meg gyakorlójának a hőn óhajtott istenszeretetet.

A Viradzsá-folyam az anyagvilág határán túl van, ahol már nem érvényesül a természet három minőségének zavaró befolyása. Az anyagi világ Isten külső energiájának terméke, a Vaikuntha, vagyis a lelki világ pedig Isten belső energiájának megnyilvánulása. A Viradzsá-folyam az anyagi- és a lelki szféra között húzódik, nem tartozik sem az anyagi, sem a lelki világhoz.

Az Úr Csaitanja a lelki világba szeretné elvezetni az embereket. Ezért Rámánandának ezt a javaslatát is elvetette, mert pusztán lemondással nem juthat el az ember a Vaikuntha birodalomba. Az anyagi tettek elutasítása, vagy a világi elfoglaltság iránti közömbösség még nem jelenti a pozitív lelki tettek elfogadását. A lelki tettek teljességgel a spirituális megértéstől függenek. A lelki világról mit sem tudó ember még saját magát sem képes fönntartani, ha fölad minden tettet. Pozitív, transzcendentális elfoglaltságra van szükség, máskülönben a hétköznapi vallásosság merő tagadása a legcsekélyebb mértékben sem segíti az ember lelki fejlődését. Az ilyen lemondással az ember csak az ürességet táplálja életében, s a tényleges lelki aktivitás híján újra visszatér az anyagi tettekhez. Az ilyesfajta lelki törekvés is egyfajta személytelen koncepció, ezért alkalmatlan a leendő bhakta számára.


A tudás útvesztője

Rámánanda fölismerte az Úr Csaitanja szándékát, s egy magasabb szintű folyamatot javasolt, a számítgató odaadást (gjána-misra bhakti). Az Abszolút Igazsággal való azonosság tévképzetétől kergetve az empirikus filozófus analitikus módon igyekszik tanulmányozni a világmindenséget, csak hogy meglelhesse az Abszolút Igazságot. Ha pedig sikerül rátalálnia, felfedezése nagy örömmel tölti el.
Az Abszolút Igazság teljes fölismerése Isten tiszta szolgálatához segíti hozzá az embert. Ennek a teljes fölismerésnek a jeleit a Bhagavad-gítá sorolja föl.

Rámánanda most ezt idézte, mintegy túlmutatva a karma egyszerű föladásán:

brahma-bhútah praszannátmá na sócsati na kánksati
szamah szarvésu bhútésu mad-bhaktim labhaté parám

„Aki ilyenformán eljutott a transzcendentális síkra, az egyszerre megvalósítja a Legfelsőbb Brahmant. Sohasem bánkódik, és nem is vágyik semmire, egyenlő minden élőlénnyel szemben. Ebben az állapotban tiszta odaadó szolgálatot ér el énirántam.” (Bg.18.54.)

De a brahma-bhútah tudatsík sem teljesen transzcendentális létállapot. A brahma-bhútah tudatsík kétségkívül mentes a durva anyagi tudattól, s bár az Abszolút Igazság érintő közelsége lelki érzelmeket ébreszt, ez a szint mégsem igazán transzcendentális, nem alkalmas a Vaikuntha-béli aktivitás fölismerésére, így tehát külsődleges. Magasabb fokozat a Vaikuntha lelki birodalmának tudatsíkja, amely túl van a mentális szférán.

Az Úr Csaitanja az anyagias tudat mindenféle formájától szeretné megszabadítani az élőlényt, beleértve az empirikus tudomány, illetve a gyümölcsöző tettek iránti közömbösséget is. Az embernek tiszta tudatsíkra kell jutnia, máskülönben az anyagi tudatosság legcsekélyebb árnyéka is személytelen istenképet eredményez, s az anyagi tudatosság eme síkjain képzelt érvek kerekednek az Abszolút Istenség fölé. E képzelgések hátráltatják a tiszta odaadó szolgálatot, s ezért még a fönt említett fölszabadulás is csak külsődleges eredmény. Az efféle üdvösség olyan, mint a betegség utáni lábadozás. Ha a lábadozó betegről nem gondoskodnak kellőképp, a betegség kiújulhat, s meghiúsítja a gyógyulást.

A brahma-bhútah fölszabadultságában az ember még nem lelt nyugalmas helyet az Istenség Személyiségének lótuszvirág lábainál. Így az ember továbbra is támasztalan, s megvan a visszaesés veszélye az anyagi aktivitás szintjére. Ezért az ilyen fölszabadulás is anyagi, így az Úr Csaitanja Rámánanda negyedik javaslatát is elvetette.


A tiszta odaadás

Rámánanda ekkor az empirikus tudástól és a gyümölcsöző munkától is mentes, tiszta odaadást javasolta. Ennek alátámasztására Brahmának Krsnához intézett bocsánatkérő fohászaiból idézett:

gjáné prajászam udapászja namanta éva
dzsívanti szan-mukharitám bhavadíja-vártám
sztáné sztitáh sruti-gatám tanu-ván-manóbhir
jé prájasó ’dzsita dzsitó ’pj aszi taisz tri-lókjám

„Kedves Uram, a bhakták nem kívánnak az empirikus tudás művelése révén eggyé válni veled, hanem az önmegvalósult szentek ajkairól akarják hallani dicsőségedet. Erényes életet élnek, s könnyedén elnyerhetik kegyedet, habár téged a három világon senki sem képes legyőzni!” (Bhág.10.14.3.)

Az odaadó szolgálat eme gyakorlását az Úr Csaitanja azonmód elfogadta. A lelki megvalósítás korábban javasolt szintjeit nagyon is érthető módon elvetette, ám az Istennel való eggyé válás föladását, valamint Isten dicsőségének folytonos hallását az önmegvalósult szentek ajkairól, mint egyetemes módszert, nyomban elfogadta.

Az Istennel való eggyé válás mérge megöli az odaadó szolgálat csíráját. Aki valóban szeretné odaadással szolgálni Istent, egyszer s mindenkorra adja föl ezt az elképzelést. A Csaitanja-csaritámrta szerint az Istennel való eggyé válás gondolata a legmagasabb fokú elbizakodottság jele, aminek még az árnyéka is lehetetlenné teszi az odaadás fejlődését. Ez a legveszélyesebb félreértés a lelki életben, amitől nyomban meg kell szabadulni.

A mindenható Istennek, Srí Krsnának alárendelt tiszta élőlény hallgassa alázatosan az önmegvalósult lélek ajkairól fölcsendülő transzcendentális hangot, az Istenség Személyiségének dicsőítését. Csakis egy önmegvalósult lélek képes nagyhatású lelki hangot kelteni. A bhakták éljenek makulátlanul tiszta életet, testben, szóban és gondolatban. Ezek a lelki megvalósítás tökélyre vitelének egyszerű módszerei.

Az Úr Csaitanja a társadalmi vagy felekezeti hovatartozás, a képzettség vagy bőrszín különbségeitől függetlenül minden ember javára jóváhagyta eme egyszerű módszereket. E folyamatban a próbálkozókkal szemben támasztott egyetlen, megkerülhetetlen követelmény az, hogy egyszer s mindenkorra mondjanak le az Istennel való eggyé válás gondolatáról. E képzetet általában csak az empirikus filozófusok vallják, máskülönben minden ember érzi, hogy Isten nagyobb nála, s mi alárendeltjei vagyunk akaratának. Még az olyan kiválóság, mint Mahátmá Gandhi is mindig mondogatta: „Hatalmas az Isten! Egyetlen fűszál sem mozdul az Ô jóváhagyása nélkül.”

Így hát az Istennel való eggyé válás képzelt ideája az empirikus filozófus agyszüleménye, anyagi hiúságának eredménye. Egy tisztaszívű, egyszerű ember mindig ellenzi az ilyen mesterkélt gondolkodást. Természetes módon utasítja el az Istennel való eggyé válás gondolatát, s nem szükséges külön figyelmet fordítania eme ostobaság cáfolatára.

A következő követelmény az önmegvalósult lélek szavainak alázatos és nyájas hallgatása. A Bhagavad-gítá közvetlenül Isten transzcendentális üzenete, amit a leendő bhaktának teljes jámborsággal és alázattal kell befogadnia egy önmegvalósult lélektől.

Az isteni üzenetet a tanítványi lánc hallgatása által ismerhetjük meg, ahogyan azt a Bhagavad-gítá negyedik fejezete is megemlíti. Szó esik arról is, hogy a lelki fejlődés rendszerét először Vivaszvánnak, a Napistennek tárták föl, aki Manunak, az emberiség ősatyjának adta tovább az üzenetet. Manu később fiára, Iksvákura hagyományozta e bölcseletet. A tanítványi láncolat transzcendentális átörökítése révén gyakorolták e módszert a szentéletű királyok, a rádzsarsik is. Sajnálatos módon megszakadt e lánc, így fel kellett eleveníteni az üzenetet, ezúttal Ardzsunával, Srí Krsna jóbarátjával és hívével kezdődően.

A leendő bhakta hallásvágya nem függ születéstől, örökségtől, műveltségtől, kaszttól, felekezettől, bőrszíntől vagy nemzetiségtől, hanem függ az alázatától, s attól, megleli-e a transzcendentális üzenet hiteles forrását. A Bhagavad-gítá is megerősíti, hogy e lelki üzenet misztériumát Ardzsuna nyomdokait követve kell megértenünk. A Bhagavad-gítá Ardzsuna felismeréseiről is szól, s önmegvalósult lélekként ismeretes az, aki az ő szellemében beszél. A Bhagavad-gítá üzenetét ilyen önmegvalósult lélektől kell hallanunk, s nem a meddő témák vélt jelentésein spekulálóktól. A nem hiteles források hallgatása puszta időfecsérlés. A bhakta figyeljen arra, hogy az előadó tagja legyen a tanítványi láncolat, a parampará transzcendentális vonalának. A leendő bhaktának testileg, szavaiban és elméjében is tiszta életet kell folytatnia, mindenét Isten kegyétől téve függővé.

A spekulatív tudástól mentes odaadó szolgálat bevezető szintjét az Úr Csaitanja helyesnek fogadta el, majd arra kérte Rámánanda Rájt, fejtse ki, miként bontakoznak ki az odaadó szolgálat érzelmei az istenszeretet magasabb szintjein, egészen a tetőpontig. Rámánanda válaszában elmondta, hogy e fejlődési folyamat csúcsa Isten szeretetteljes szolgálata. Minden élőlény szívében ott szunnyad az örök istenszeretet. A lelki folyamat kísérlet ennek az örök istenszeretetnek a fölélesztésére, spontaneitásának visszaállítására. E próbálkozás kezdete Isten transzcendentális üzenetének hallása a helyes forrásból, egy önmegvalósult lélektől. A lelki üzenetet megismerve, az odaadást gyarapítva el kell jutni a spontán istenszeretetig. Rámánanda a következő szavakkal ecseteli ezt a folyamatot:

nánópacsára-krta-púdzsanam árta-bandhóh
prémnaiva bhakta-hrdayam sukha-vidrutam szját
jávat ksud aszti dzsatharé dzsarathá pipászá
távat szukhája bhavató nanu bhaksja-péjé

„Amíg éhség kínozza a gyomrot, örömöt szerez az evés és ivás. Hasonlóképpen, amint föltámad a bhakta szívében a rajongó, spontán szeretet Isten iránt, igazi örömöt nyújt neki a sokféle kellékkel gyakorolt imádat.” (Padjávalí 13)

E kijelentés értelme szerint a táplálkozás öröme az éhségből, míg a lelki gyakorlatok öröme a spontán istenszeretetből fakad. Srí Rámánanda egy másik verset is idézett:

krsna-bhakti-rasza-bhávitá matih
kríjatám jadi kutó ’pi labhjaté
tatra lauljam api múljam ékalam
dzsanma-kóti-szukrtair na labhjaté

„Bárhol találj is rá, buzgó vággyal ragadd meg a tiszta istenszeretet lehetőségét! Az Istenség szerető szolgálata iránti erős vágy fölöttébb ritka, mert csak sok ezernyi élet során gyakorolt erényes, tisztító tettek együttes eredményeként bontakozik ki.” (Padjávalí 14.)

Az Istenség Személyiségének szeretetteljes szolgálata iránti vágy páratlanul értékes, s elvezet a legfőbb lelki tökéletességhez. A hétköznapi életben nagyon ritkán akadni ennek nyomára. Az Úr Csaitanja a legnagylelkűbb isteni avatár, aki a Kali korszak elesett lelkei iránti könyörületessége és kegyessége folytán hajlandó megadni az élet legnemesebb célját. Az általa ajánlott lelki gyakorlat egyszerű, az Úr dicsőségét kell hallani és ismételni. Ez a kezdete a fejlődési folyamatnak, ami fokozatosan elvezet a spontán istenszeretetig.


A szolgálattól a szeretetig

Az Úr Csaitanja a téma további kifejtését kérte Rámánanda Rájtól, aki ilyesformán először a dászja-préma, a transzcendentális szolgálatkészség odaadását vetette föl. A Srímad-Bhágavatamból idézte Durvászá Muni egyik versét. Durvászá Muni a kaszt-tudatú bráhmanák önteltsége folytán megirigyelte Ambarisa királyt, e tiszta bhaktát, aki éppen házas rendben élt, kasztjára nézve pedig ksatrija volt. Durvászá Muni misztikus hatalmával akart bajt hozni Ambarisa Mahárádzsra.

Mikor ily módon Ambarisa veszélyes helyzetbe került, megjelent az Úr Visnu harci diszkosza, a szudarsan csakra, hogy megvédje Ambarisa királyt és megfenyítse Durvászát elvetelmült tette, egy tiszta vaisnava háborgatása miatt. A szudarsan csakrától fenyegetve Durvászá észhez tért, s megértette, hogy hibázott, amikor egy tiszta bhaktát kevesebbre tartott, mint saját magát, a misztikust. A mindenkivel elnéző Ambarisa király végül megbocsájtott Durvászának. A kaszt-tudat félreértésétől megszabadulva Durvászá az Istenség Személyiségét, valamint az Úrnak a tiszta bhaktákhoz fűződő csodálatos viszonyát kezdte magasztalni. Így szólt: „Isten tiszta bhaktája számára nincs lehetetlen, mert az Úr szent neveit hallván bárki megtisztulhat minden bűnétől.” Ha tehát pusztán Isten szent neveinek hallatán bárki megtisztulhat minden bűnétől, van-e lehetetlen akkor egy tiszta bhakta számára, aki folyton Őt szolgálja? Durvászá Muni elismerte: Isten szolgája bármely jógínál kiválóbb, az empirikus filozófusokról (gjáník) és érdekmunkásokról (karmík) nem is szólva.
Isten szolgáinak nem evilági boldogságáról ír Jamunácsárja:

„Kedves Uram, mikor érezhetem magam igazán hűségesnek irántad, mikor lehetek valódi szolgád, s mikor élhetek transzcendentális boldogságban, folyton engedelmeskedve óhajodnak, megtisztulva az elme által kitalált elvont kívánságok minden fajtájától?”

Az Úr Csaitanja elégedett volt azzal, amit Rámánanda eddig elmondott az Istenség Személyiségének szolgálatáról, s arra kérte, lépjen még tovább. Rámánanda ekkor az Úr barátainak szeretetteljes szolgálatáról kezdett beszélni. Ezt szakhja-prémának, vagyis az Istenhez fűződő lelki barátság viszonyának (rasza) nevezik.

A szakhja-préma magasabb rendű a dászja-prémánál, mert ugyan a dászja-prémában megvan az Istenhez, mint Úrhoz fűződő kapcsolat, de annak a tudata is jelen van, hogy Isten a teremtő. Vagyis a szolgai viszonyban a hívő sosem feledi, milyen hatalmas Isten, ezért a dászja-prémába tiszteletteljes félelem vegyül.

A szakhja-prémából teljességgel hiányzik a félelem és a tisztelet érzése, ehelyett az egyenlőség érzete dominál. Ez az egyenlőség-érzet pedig kétségkívül előrelépés a dászja-prémához képest. A Srímad-Bhágavatam alábbi idézete a szakhja-prémáról szól:

ittham szatám brahma-szukhánubhútjá
dászjam gatánám para-daivaténa
májásritánám nara-dárakéna
szárdham vidzsahruh krta-punja-punydzsáh

„Az Istenség Személyiségét, Srí Krsnát az empirikus filozófusok a transzcendentális boldogság személytelen érzeteként fogják föl. A hozzá szolgai alázattal viszonyuló bhakták számára Ő a Legfelsőbb Személy, míg a külső energia illúziójában lévők csak közönséges kisgyermeknek látják. A Vradzsa-béli pásztorfiúkkal viszont barátként játszadozott, amit ők sok-sok élet erényes tetteivel nyerhettek el.” (Bhág.10.12.11.)

Az Úr Csaitanja egyetértett, mégis arra kérte Rámánandát, elemezze tovább a lelki viszonyok fejlődését. A szakhja-préma magasabbrendű transzcendentális ízeket nyújt, mint a dászja-préma, de a szülői vonzalom, a vátszalja-préma még ennél is fejlettebb sík. Rámánanda ezért újfent a Srímad-Bhágavatamból idézett egy verset, amely a vátszalja-préma kiválóságát ecseteli:

nandah kim akaród brahman sréja évam mahódajam
jasódá vá mahá-bhágá papau jaszjáh sztanam harih

„Óh, bráhmana, valóságos rejtély, miféle erényes tetteket vihetett véghez Nanda Mahárádzs, melyek eredményeként az Úr Harit (Srí Krsnát) saját gyermekének mondhatta. Rejtély Jasódádéví helyzete is, akit Srí Krsna, az Istenség Személyisége anyjának szólított, s gyermeki szeretettel fogadta el emlőjét.”

Egy további idézet a Srímad-Bhagavatamból:

némam virinycsó na bhavó na srír apj anga-szamsrajá
praszádam lébhiré gópí jat tat prápta vimuktidát

„Sem Brahmá, sem Siva, sem a többi félisten, de még az Úr Nárájana állandó társa, Laksmídéví sem remélhette azt az áldást az Istenség Személyiségétől, Srí Krsnától, amit Jasódádéví, az egyszerű pásztorasszony elnyerhetett.” (Bhág.10.9.20.)

Srímatí Jasódádéví és Nanda Mahárádzs saját fiukként imádták Istent. A kereszténység atyának tekinti Őt, a hinduizmusban pedig Saktit is imádják, Isten külső energiáját, mint „anya-istent”. A vátszalja-préma eme vetületei anyagiak, vagyis a külső energia termékei. A transzcendentális szülői érzelmeknek torzult változatai ezek, mert az ilyen anyagias atyai vagy anyai istenkoncepcióban az imádó szolgálatokat vár el a Mindenhatótól.

Az anyagi létezés két uralkodó tényezője az élvezet s a lemondás. Az érdekmunkások, a karmík az élvezetvágy szellemében élnek, míg az empirikus filozófusok, a gjáník – gyümölcsöző tetteikben kudarcot vallva – a lemondást művelik. Ezért a karmí és a gjání is materialista, mert hiszen elvárja az Abszolút Igazság szolgálatait. Saját elképzeléseik valóra váltása végett csak követelnek az Úrtól.

Az élőlényeknek kellene szolgálniuk az Abszolút Igazságot, s nem az Abszolút Igazságnak az élőlényeket. A Bhagavad-gítá az Abszolút Igazság részeinek nevezi őket, a részeknek pedig szolgálniuk kell az egészet. Milyen abszurd gondolat, ha a rész eggyé akar válni az egésszel, vagy elvárja annak szolgálatait! Ha a parányi élőlény-részecske alkalmatlanná válik a szolgálatra, elszakad az egésztől. Ezért Isten szolgálatainak elvárása az Abszolút Egésztől való elszakadás jele, ami csakis Isten külsődleges energiájában valósulhathat meg. A materialisták ilyesfajta elvárásai az atya-, illetve anyaistentől hiú próbálkozások az Istenhez fűződő örök viszony felelevenítésére, ami nagyon távol áll a Nanda és Jasódá által képviselt eszmétől.

Isten fiúsága színtiszta lelki kapcsolat. Nanda és Jasódá nem támasztott igényeket Istennel szemben. A jógamájá, a belső isteni energia hatására szeretett kisfiuknak látták Srí Krsnát, aki teljesen az ő gondoskodásukra van utalva. Tisztán és egyszerűen szolgálták az Urat, kisgyermekükként gondozva Őt. A szülők pedig mindig szívbőlj övő és vegyítetlen módon szolgálják gyermekeiket.

Az Úr Csaitanja elismerte, hogy a vátszalja-préma magasabb fokú, mint a szakhja-préma, de továbbra is kérlelte Rámánandát, hatoljon mélyebbre a transzcendentális viszonyok birodalmába. Így szólt: „Szépen szóltál az Istenhez fűződő örök, transzcendentális viszonyok fokozatairól, de a legfőbb lelki rasza, a legfőbb isteni szolgálat a vátszalja-prémán túl található.”

Az Úr Csaitanja eme célzását hallván Rámánanda kijelentette, hogy az Isten iránti transzcendentális szeretői viszony a legfelsőbb szintű szeretetteljes istenszolgálat.

Az Istenhez fuződő lelki viszonyok kibontakozását fokról-fokra érti meg az ember. Aki a transzcendentális nyugalom raszájában (sánta-préma) szolgálja Istent, elfogadja ugyan az Úr dicsőségét, de még nem képes olyan mélységes szeretettel viszonyulni hozzá, mintha személyes mesteréről volna szó. Az Istenhez fűződő transzcendentális szolgai viszonyban (dászja-préma) még nem bontakozik ki különösebb meghittség. Az Isten iránti barátságban (szakhja-préma), illetve szülői ragaszkodásban (vátszalja-préma) sem jelenik meg a szeretetteljes szolgálat fesztelen vágya, ilyenképpen nem lelni meg bennük a lelki viszonyok teljes tökéletességét. A minden konvenciót, normát elsöprő szolgálatkészség csakis az Istenhez fűződő szeretői viszonyban (mádhurja-préma) nyilvánul meg.

Ezért az Úr Csaitanja kérésére Rámánanda a mádhurja-préma természetéről kezdett beszélni. A Srímad-Bhágavatam egy versét idézte, melyben Uddhava Krsna kedveseinek, a pásztorlánykáknak szerencséjét említi, akik elolvadtak a rajongástól, amikor Uddhavától Krsna tettei felől hallottak. Uddhava szólt:

nájam srijó ’nga u nitánta-ratéh praszádah
szvar-jósitám nalina-gandha-rucsám kutó ’njáh
rászótszavé ’szja bhudzsa-danda-grhíta-kantha
labdhásisám ja udagád-vradzsa-szundarínám

„A rásza-lílában Krsna erős karjai ölelték Vradzsa gyönyörűséges pásztorlánykáit. Ez a páratlan alkalom olyan lelki boldogságot nyújtott nekik, amit sem a világ legszebb hölgyei, sem a lótuszvirághoz hasonlóan illatos testű mennyei angyalok, de még Laksmí sem tapasztalhatott, bár ő az Úr Nárájan mellkasára hajtja fejét.” (Bhág.10.47.60.)

A Srímad-Bhágavatam egy másik részét idézve Rámánanda így folytatta:

tászám ávirabhúcs cshaurih
szmajamána-mukhámbudzsah
pítámbara-dharah szragví
száksán manmatha-manmathah

„Srí Krsna, kinek szépsége Ámort is megbabonázza, ragyogó sárga ruhában, virágfüzérrel a nyakában, örök, mosolygó alakjában egyszerre csak ott termett a pásztorlánykák között, akik az elválás bánatában szomorkodtak, mert a rásza-lílát követően az Úr elhagyta őket.” (Bhág.10.82.2.)

Rámánanda így foglalta össze az Istenhez fűződő különféle transzcendentális viszonyokat, majd hozzátette, hogy mindezek alkalmasak Krsna kegyeinek elnyerésére. Az Istenhez egy bizonyos módon viszonyuló bhakta éppen azt az érzelmi kapcsolatot tartja a legtöbbre, amihez ő is tartozik, ám ha alaposan megvizsgáljuk és elfogulatlan szemszögből összevetjük a lelki viszonyokat, láthatjuk az intenzitás különbségeit.


Lelki élet - színleg vagy szívből

Manapság az istentelen, démoni hajlamú emberek (aszurák) némely csoportja arra vetemedett, hogy a lelki megvilágosodás szószólójává váljon, azt az újkeletű elképzelést hirdetve, miszerint az Abszolút Igazság sajátságos egyéni belátás kérdése, s mindegy, mire jut az ember, ugyanazt érheti el. Ez az elmélet abból a démoni gondolkodásból fakad, amely nyíltan tagadja a teremtés okát. A Bhagavad-gítá tizenhatodik fejezete ír az ilyen aszurákról. Az aszura nem hisz a személyes Isten létében, akinek irányítása alatt végbemegy a teremtés.

Az aszurák szerint a világon minden a véletlen műve, s hamis a hit, miszerint Isten teremtette a világot, az ateistáknak a teremtésre vonatkozó különféle filozófiai elméletei pedig a spekulatív agytorna mutatványai. Azt állítják, hogy az ember maga determinálja az Abszolút Igazságot, így aztán bármilyen módszert is ötöljön ki, az alkalmas Isten „kegyének” elnyerésére. Ahány spekuláló ember a világon, annyiféle módszer Isten, vagyis az Abszolút Igazság fölismerésére – hirdetik.

Rámánanda Ráj nyilvánvalóan nem ilyesfajta filozófiai szerencselovag. Jóllehet ő is többféle megközelítésről beszél, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az empirikus filozofálgatók vagy a spirituális ízlésű senkiháziak bármely spekulatív módszerével elnyerhető volna Isten kegye.

Hány ilyen csaló bukkant már föl az Úr Csaitanja odaadó vallásának nevében! Rámánanda különféle módszereket említett Isten kegyének elnyerésére, de ezek nem azonosak az imitáló Csaitanja-követők hamis elképzeléseivel. A módszerek különfélesége a szeretet tökéletes ízeivel – sánta-, dászja-, szakhja- vátszalja- és mádhurja-prémával – kapcsolatosan vetődik föl.

A szeretetteljes szolgálat ötféle lelki íze csakis az anyagi akadályok, a szívben lakozó nemkívánatos dolgok (anarthák) legyőzése után nyilvánul meg. Akinek nincs betekintése Isten transzcendentális szolgálatába, a kitalált módszereket tévesen egyenértékűnek hiszi az istenszeretet föntebb említett valós szintjeivel. A senkiháziak eme félreértése balszerencséjük árulkodó jele.

Az öt transzcendentális raszát elemzi a Bhakti-raszámrta-szindhu is, melyben az áll, hogy ezek a raszák öt fokozatban tapasztalhatók meg, de egy bizonyos ponton túl ezek egyike bizonyul a legédesebbnek.

Sríla Krsnadász Kavirádzs Gószvámí érzékletes hasonlattal él ezzel kapcsolatban: Az éter, a levegő, a tűz, a víz és a föld az öt alapelem. Az éterben nyilvánul meg a hang; a levegőben a hang és a tapintás; a tűzben a hang, a tapintás és a forma; a vízben a hang, a tapintás, a forma és az íz, míg a földben a hang, a tapintás, a forma, az íz és az illat együttesen tapasztalható meg. Az elemzés szerint az alapelemekben fokról fokra egyre több tulajdonság nyilvánul meg, és az utolsó, nevezetesen a föld az összeset tartalmazza. Hasonlóképp fejlődik a sánta-prémában megtapasztalt lelki érzelem előbb a dászja-préma, majd a szakhja-préma síkjára, majd tovább bontakozik a vátszalja-prémában, s végül a mádhurja-prémában éri el az istenszeretet a tetőfokát. A mádhurja-préma az odaadás más szintjeinek tapasztalatait is magába foglalja.

Srí Krsna a Srímad-Bhágavatamban elmondja, mennyire lekötelezi Őt a mádhurja-préma érzelmével áthatott szerető szolgálat:

maji bhaktir hi bhútánám amrtatvája kalpaté
distjá jad ászín mat-sznéhó bhavatínám mad-ápanah

„Az élőlény számára az örök élet nektárja az, ha szeretettel és odaadásssal szolgál engem. Kedves pásztorlánykák, a szívetekben lakozó töretlen ragaszkodás az egyetlen oka annak, hogy elnyerhettétek kegyemet.” (10.82.45.)

A Bhagavad-gítában pedig az áll:

jé jathá mám prapadjanté támsz tathaiva bahdzsámj aham
mama vartmánuvartanté manusjáh pártha szarvasah

„Óh, Prthá fia, mindenkit aszerint jutalmazok meg, amilyen mértékben átadja magát nekem. Mindenki, minden tekintetben az én utamat követi.” (Bg.4.11.)


A lelki tudományok sarlatánjai

A materialista töprengők arra a spekulatív következtetésre jutottak, hogy Isten bármiféle lelki gyakorlatozással egyformán elérhető. Szerintük mindegy, hogy a módszer éppen a gyümölcsöző tettek útja, az empirikus filozófiai spekuláció, vagy a misztikus jóga, a meditáció, a vezeklés vagy bármi más, mert végső soron ezek mindegyike elvezet a legfelsőbb célhoz. Közkedvelt mondásuk: „Sokféle út létezik, s bármelyiket kövesse is az ember, bizonyosan eléri az áhított célt.”

Véleményüket részletesebben kifejtve elmondják, hogy Istennek különböző formái léteznek, mint például az Úr Rámacsandra, vagy a személytelen Brahman, Kálí istennő, vagy Durgá, Mahádéva, Ganésa és mások, s mind ugyanolyan eredménnyel imádható, mint ahogy egy embernek is több neve lehet, s bármelyiken szólítják is, válaszolni fog.

A lelki tudományok sarlatánjainak ezen állításai egy szellemi csecsemő értelmetlen gügyögésének tunnek. A kisgyermek kivehetetlen gügyögése lehet, hogy fölöttébb kedves a meddő töprengés híveinek, ám egy hiteles lelki ember elutasítja azt.

A Bhagavad-gítá kijelenti:

jánti déva-vratá déván pitrn jánti pitr-vratáh
bhútáni jánti bhútédzsjá jánti mad-jádzsinó’pi mám

„A félisteneket imádók a félistenek között fognak újraszületni, akik a szellemeket és hasonlókat imádják, azok közéjük születnek, az ősatyák imádói az ősatyákhoz jutnak, s akik engem imádnak, azok velem fognak élni.” (Bg.9.25.)

Ganésa, Szurja vagy Indra imádói végezetül e félistenek hajlékára jutnak, míg Krsna hajlékára egyedül Krsna hívei jutnak el. Ezért kerülik a világias emberek a Bhagavad-gítát. Megfeledkeznek arról, hogy a külső energia befolyása alatt állnak, s ilyenképpen anyagi haszonvágy reményében a félisteneket imádják. Így csalóka ragaszkodás támad bennük a félistenek iránt, és lekényszerülnek az igazi fejlődés útjáról, amely az Istenség Személyiségéhez vezet. Vonzalmuknak köszönhetően az anyagi világ különb s különb régióit járják be, elszenvedvén az ismétlődő születés és halál nyomorúságait.

Akik viszont az Istenség Személyiségét szeretnék elérni, s ezért szeretetteljes szolgálattal imádják Őt, bizonnyal hozzá jutnak el. Vagyis az ember imádatának jellege nyeri el szolgálatai gyümölcsét, ám ezek a gyümölcsök nem egyformák, miként azt a világi töprengők vélelmezik. Aki a hétköznapi vallásosság, az anyagi gyarapodás, az érzéki élvezetek vagy az üdvösség gyümölcseire sóvárog, ne gondolja, hogy ugyanoda jut, mint a tiszta, transzcendentális bhakták. A köznapi vallásosság eredménye pusztán múló boldogság az emberi életben; az anyagi gyarapodás csupán az érzékkielégítés jobb lehetősége; míg az érzéki élvezetek eredménye a csalódás, ami aztán az üdvözülés vágyát kelti föl az emberben. Az üdvözülés eredménye a beolvadás a személytelen Brahmanba, ám Srí Krsna bhaktájának célja az Istenség Személyiségének örök szolgálata. Világi ember nem érti eme életcélok mérhetetlen különbségét.

A mahámájá az anyagi természet forrása és szülőanyja a felhatalmazott félistenek, akik a Legfelsőbb Úr külsődleges képviselői. A félistenek az Istenség Személyiségének irányítása alatt végzik feladataikat az univerzum törvényeinek működtetésében. Erről a Bhagavad-gítá tájékoztat, melyben az Úr kijelenti, hogy az anyagi energia egyedül az Ő irányításának engedelmeskedve hozza létre a materiális világot, s ily módon az egész világ végső soron az uralma alatt áll.
Isten belső energiája másmilyen. A Bhagavad-gítá azt is föltárja, hogy Istennek létezik egy másik, örök energiája, amely sohasem pusztul el, még a kozmikus megnyilvánulás teljes megsemmisülésekor sem. Ez a belső energia különbözik a mahámájától, és jógamájának nevezik.

A múlhatatlan lelki univerzum a jógamájá terméke. Aki makulátlan szeretettel óhajtja szolgálni az Istenség Személyiségét, kérje a jógamájá könyörületét. Ezzel szemben, aki csak érzéki örömökre vágyik, vagy éppenhogy kudarcot vallott e téren, s ezért a személytelen Brahmannal szeretne eggyé válni, az a mahámáját, illetve az irányító félisteneket imádja.

Vradzsa hajadon lánykái a jógamáját imádták, hogy férjükként vagy szeretőjükként nyerhessék el Vradzsa királyának fiát. Mások az anyagi varnásram-dharma keretei közt a mahámáját, az anyagi világ felelős istenségét imádják, hogy enyhítsenek szenvedéseiken. Óriási szakadék tátong e kétféle imádat eredménye között, s aki egyenlőnek véli az egymással szöges ellentétben álló két folyamatot, az éppen olyan, mint a sárgaságban szenvedő beteg, aki mindent sárgán lát. Ilyen a tudatlanságban szenvedő ember beteges látásmódja.


A szent név

Egy csúnya embert is hívhatnak Adonisznak, ám ilyen esetben a név nem jelent semmit. Az Istenség Személyiségével azonban más a helyzet. Ő Abszolút, ezért minden egyes tulajdonsága is abszolút, nem különbözik a neveitől és vonásaitól. Különböző neveken ismerik Őt: személytelen Brahman, Paramátmá, mindenható Teremtő, Nárájana, Gópináth, Krsna, Góvinda, és még sorolhatnánk.

Az Abszolút minden egyes neve önmagában is abszolút, ám aki az univerzum teremtőjeként imádja Istent, mégsem tapasztalhatja ugyanazt a lelki boldogságot, mint aki Nárájanaként imádja Őt. Az univerzum teremtője megnevezést inkább az anyagias emberek kedvelik, mert e név illik érzéki boldogságkeresésükhöz. A Teremtő elnevezés sem fedi teljesen Isten valódi lényét, ugyanis a teremtés Isten külső energiájának feladata. Ha Brahmanként igyekszünk Őt felfogni, nem ismerhetjük meg összes energiáját, mert személytelen arculata nem tükrözi transzcendentális üdvösségét, tudását, tulajdonságait és formáját. Istent még a Paramátmá megnevezés sem írja le teljességgel. A Bhagavad-gítá a Paramátmát Isten helyhezkötött aspektusának nevezi, aki minden élőlény szívében jelen van, de csak részleges képviselője az Istenség Személyiségének, Nárájanának. S végső soron még Nárájana hívei sem ízlelhetik meg az Úr Krsna szolgálatában tapasztalható teljes lelki boldogságot.

Srí Krsna tiszta bhaktái nem óhajtják Nárájanát imádni, mert személyében Krsna transzcendentális bája csak részlegesen mutatkozik meg. A pásztorlánykák sohasem nevezték Srí Krsnát Rukminí hitvesének, mert az elviselhetetlen lett volna számukra. Egy világias ember számára Rukminí-ramana és Srí Krsna között nincs különbség, pedig imádatuk másfajta örömmel jár. Ha pedig valaki tudatlansága folytán kettejüket összekeveri, az raszábhása, vagyis a transzcendentális viszonyok össze nem illő keveredése. Aki azonban ismeri Isten transzcendentális természetének finomságait, nem esik a raszábhása hibájába.

Srí Krsna az odaadás sajátságos szintjeinek megfelelően viszonozza bhaktái szeretetét, ám a gópíknak, Vradzsa fejőslánykáinak mádhurja-préma fűtötte közeledését képtelen meghálálni. Így szólt hozzájuk:

na párajé ’ham niravadja-szamjutám
szva-szádhu-krtjam vibudhájusápi vah
já mábhadzsan durdzsaja-géha-srnkhaláh
szamvrscsja tad vah pratijátu szádhuná

„Kedves pásztorlánykák! Szerelmetek oly makulátlanul tiszta, hogy jövendő életeimben sem tudom majd viszonozni nemes szolgálataitokat, hiszen a családi élet láncait lerázva jöttetek el hozzám. Képtelen vagyok leróni adósságomat, ami szerelmetek elfogadásával hárult reám. Legyetek hát elégedettek saját jámbor tetteitekkel!” (Bhág.10.32.21.)

A Vradzsa-béli pásztorlánykák körében tovább fokozódik Krsna szépsége, bár amúgy is Ő a legszebb. Ezt támasztja alá a Srímad-Bhágavatam:

tatrátisusubhé tábhir bhagaván dévakí-szutah
madhjé manínám haimánám mahá-márakató jathá

„Dévakí fia, az Istenség Személyisége a leggyönyörűbb, ám a Vradzsa-béli pásztorlánykák közepette még szebb, olyan, mint a filigrán aranyműbe foglalt legértékesebb drágakő.” (Bhág.10.33.6.)

Az Úr Csaitanja teljesen elégedett volt Rámánanda szózatával a mádhurja-prémáról, ami az istenszeretet tetőfoka. De várt még valamit Rámánandától, ezért arra kérte, menjen még tovább. Ez a kivételes kiváncsiság igencsak meglepte Rámánandát. Erről a témáról többet már senki sem mondhatott volna, ám az Úr Csaitanja kegyéből a nagytudású Rámánanda tovább folytatta.


Srí Rádhá, a legkiválóbb szolgáló

Rámánanda ezután a pásztorlánykák közt is legkiválóbb szolgáló, Srímatí Rádhárání szolgálatait igyekezett bemutatni.

Srí Krsna, az Istenség Abszolút, Legfelsőbb Személyisége, kinek örökkévaló formája belső energiáján, a hládiní-saktin keresztül teljességében mutatja a transzcendens öröklét, tudás és boldogság vonásait (ánanda-csinmójarasza-uddzsvala-vigraha). Isten belső gyönyör-energiájának Srímatí Rádhárání az irányító istennője. Ez a megszemélyesült gyönyör-energia nem különbözik magától az Úrtól, mégis külön-külön mutatkoznak meg, hogy egymás társaságát élvezhessék. Így hát Srí Srí Rádhá-Krsna ugyanazon isteni lény két alkotója. Srímatí Rádhárání nélkül Krsna nem teljes, Srí Krsna nélkül pedig Srímatí Rádhárání nem teljes. Lehetetlen őket elválasztani egymástól, s e magasztos igazság beteljesítése végett ketten eggyé váltak Srí Csaitanja Maháprabhuként.
Srí Srí Rádhá-Krsna kedvteléseit fölöttébb nehéz megérteni. Az Úr Csaitanja a Kali-korszak élőlényeinek legbőkezűbb, legnagylelkűbb, könyörületes és készséges jóakarója és jótevője. Szolgálatkészen osztogatja a lelki világ legféltettebb titkát, s mindössze annyit kér cserébe, hogy elfogadjuk azt.

Az Úr Csaitanja e legértékesebb ajándék elnyerésének legegyszerűbb módját tanította. Ebben az első lépés a személytelen Brahmannal való eggyé válás (szájudzsja-mukti) gondolatának elutasítása. A második követelmény csupán annyi, hogy teljes alázattal hallgassuk ezt az üzenetet egy olyan hiteles bhakta tolmácsolásában, aki maga is tagja Rúpa Gószvámí tanítványi láncának. A harmadik, s egyben utolsó kívánalom pedig az, hogy az ember legyen nagyon tiszta életének minden tettében, maradjon mentes a Kali-korszak szennyező befolyásától.

Aki eleget tesz ezeknek az egyszerű követelményeknek, biztosan elnyerheti az Úr Csaitanja áldását, de aki a legcsekélyebb mértékben is eltér ezektől, magát zárja ki, s hiába próbálkozik szerzett világi képességei révén megérteni Őt. E három követelmény teljesítése nélkül senki sem válhat az Úr Csaitanja kedvteléseinek részesévé. Az áula, báula, karttábhadzsá, nédá, szakhí-békhí, daravésa, sáni, szahadzsijá, szmárta, kaszt-gószvámí, ativádi, csúdádhárí, gauránga-nágarí és más irányzatok követői mégis ezzel próbálkoznak, de ők az Úr Csaitanja kedvteléseinek értéktelen, hamis imitálói csupán. Sajnálatos módon mégis félrevezetik a szerencsétlen embereket, akiket már amúgy is kárhozatba vitt a Kali-juga befolyása.

Srímatí Rádhárání a legfontosabb az összes gópí közül. Sajátságos szerető szolgálata a mádhurja-préma legfelsőbb fokú kifejeződése, ezért helyesebb, ha az odaadás útjának újdonsült követői nem Srímatí Rádhárání bizalmas szolgálatának titkait fürkészik. Ennek ellenére Sríla Krsnadász Kavirádzs Gószvámí a Csaitanja-csaritámrtában ír ezekről a meghitt beszélgetésekről, remélve, hogy az alázatos és tiszta szívű bhakták megértik majd Srímatí Rádhárání viszonyát Krsnával.

Rendkívül szerencsések azok a bhakták, akik eljutottak a spontán istenszeretet, a rágánugá-bhakti síkjára, és a mádhurja-prémához vonzódnak. Bátran követhetik ők Srímatí Rádhárání meghitt társainak, valamint segítőiknek, a manydzsáríknak nyomdokait.

Az Úr Csaitanja azt az eksztázist testesíti meg, amit a Krsna távollétében bánkódó Srímatí Rádhárání élt át, amikor Uddhavával találkozott Vradzsában. Senki ne próbálja utánozni az Úr Csaitanja transzcendentális érzéseit, mert közönséges élőlény nem juthat el arra a síkra! Emelkedett tudatsíkon azonban az Úr Csaitanja nyomdokaiba szegődhetünk. Ezt példázzák a Rúpa Gószvámí vonalába tartozó tapasztalt, önmegvalósult bhakták.

Rámánanda Ráj ezután a Padma-puránából idézett egy slókát:

jathá rádhá prija visnósz taszjáh kundam prijam tathá
szarva-gópísu szaivaiká visnór atjanta-vallabhá

„Srí Krsna a pásztorlánykák közül Srímatí Rádháránít imádja a legjobban, s amilyen kedves neki imádottja, éppoly kedves annak tavacskája, a Rádhá-kunda.”

Majd a Srímad-Bhágavatam slókáját idézte:

anajárádhitó núnam bhagaván harir ísvarah
jan nó vihája góvindah prító jám anajad rahah

„Kedves barátnőim! Az a pásztorlányka, akivel Srí Krsna, édes kettesben elment, itthagyva bennünket, bizonyára sokkal értékesebb szolgálatokat végzett minálunk.” (Bhág.10.30.28.)

Srí Rádhának hívják azt a kivételes pásztorlánykát, akinek szolgálatai a legjobban lekötelezték Srí Krsnát.

Rámánanda e két utóbbi állítását hallván az Úr Csaitanját elragadta az eksztázis, és így válaszolt: „Kérlek, folytasd! Magyarázataid határtalan örömmel töltenek el, mintha ajkaidról egy transzcendentális örömfolyam hömpölyögne!” Majd hozzátette:

„Srí Krsna elrabolta Srímatí Rádháránít, mert a többi gópí jelenléte zavarta imádottja iránti szerelmét. Ha pedig Krsna képes otthagyni a gópík társaságát Srímatí Rádhárání kedvéért, akkor nyilvánvaló, mennyire ragaszkodik az ő szerelméhez.”

A rásza-lílá transzcendentális kedvtelése során Srí Krsna úgy érezte, a gópík jelenléte meghiúsítaná bizalmas, édes kettesben zajló szerelmes kedvteléseit Srímatí Rádháráníval. Úgy gondolta, mások jelenlétében nem ízlelhető a bizalmas szerelem heve. Ezért Srí Krsna otthagyta a gópíkat, s elrabolta közülük Srímatí Rádháránít.

Rámánanda Ráj szerint Srímatí Rádhárání szerelméhez semmi nem fogható a világon. Rádhiká nem szívelhette, hogy a többi gópíval egyformának tekintsék, s így szerelmes haragvással elhagyta a rásza-lílá körét. Srí Krsna azt szeretette volna, ha Srímatí Rádhárání enyhíti a rásza-lílá iránti szomjúságát, de amikor kedvese eltűnt, zaklatottá vált, s bánatosan ő is elhagyta a rásza-lílá körét, hogy Rádhárání keresésére induljon. Rámánanda Ráj a Gíta-góvindából idézett két slókát:

kamszárir api szamszára-vászaná-baddha-srnkhalám
rádhám ádhája hrdajé tatjádzsa vradzsa-szundaríh

itasz-tatasz tám anuszrtja rádhikám ananga-vána-vrana-khinna-mánaszah
krtánutápah sza kalinda-nandiní tatánta-kunydzsé visaszáda mádhavah

„Kansza ellensége (Srí Krsna) nagyon szerette volna kiszabadítani szüleit, Vaszudévát és Dévakít mathurai börtönükből, ezért otthagyta a gyönyörű Vradzsa-béli hajadonokat, de szívébe zárta Srímatí Rádháránít. Ámor nyilától sebzetten, s a Rádháráníval való rossz bánásmódon fölöttébb sajnálkozva Mádhava (Srí Krsna) keresni kezdte kedvesét a Jamuná-folyó mentén. S mikor nem akadt Rádhárání nyomára, a vrndávani cserjésbe vette be magát, s csak bánkódott.” (Gíta-góvinda 3.1-2.)

Mindezek az Istenség Személyiségének igen magas szintű kedvtelései. Az esemény férfi és nő kéjsóvár viselkedésének is tűnhet, ez azonban csak a világi látásmód ostobaságát jelzi. Valójában Isten transzcendentális, minden világi vonástól mentes, tiszta érzékekkel gyakorolt szerető szolgálatáról van szó. Jóllehet a közönséges ember számára is érthető nyelven szól a történet, e transzcendentális eseményeket csakis a legfelsőbb szinten álló bhakták ízlelhetik, akik az odaadó szolgálat szabályozó elveinek gyakorlásával teljességgel megtisztultak, és fölismerték, milyen alantas természetű a világi erotika.

Az, hogy az Úr Csaitanja örömmel hallgatta Rámánanda Ráj fenti szavait, igazolja azok magasztos lelki jellegét. Ezért hát minden olvasónak óvakodnia kell, nehogy a világi elbeszélések szintjére alacsonyítsa le Rámánanda szavait.

Rámánanda elmagyarázta, hogy a fenti két slóka alapos elemzéséből kiviláglik, a rásza-lílában számtalan pásztorlányka vett részt, de az Istenség Személyisége mindannyiukkal szemben Srímatí Rádhárání társaságát részesítette előnyben. E fölismerés nektár-lelőhelyhez hasonlatos lelki boldogsággal tölti el a bhakták szívét.

A transzcendentális szerelem eme vonásairól hallván a tapasztalt bhakták szívét megfoghatatlan, túlvilági boldogság ragadja magával. Átérzik, hogy Srí Krsna egyformán kedveli a gópíkat, de Srímatí Rádhárání szellemes, sőt néha ellentmondásos viselkedése minden másnál vonzóbb a számára. Srí Rádhá adja meg a rásza-lílá igazi ízét.

Az Istenség Személyiségének kedvteléseit leíró hiteles irodalomból tudjuk, hogy a rásza-lílá során Srí Krsna megszámlálhatatlan prakása-formában terjedt ki, odaszegődve minden pásztorlányka mellé, de ugyanakkor ott volt Srímatí Rádhárání mellett is. Transzcendentális testének prakása-kiterjedései mind egyenértékűek, ám az eredeti személy (szvajam-rúpa) mégis Srímatí Rádhárání oldalán áll. Srí Krsna általában mindenkivel egyenlően viselkedik, de Srímatí Rádhárání ellentmondásokkal teli eksztatikus szerelme kihozta a sodrából. Az Uddzsvala-nílámani erről a következőképpen ír:

ahér iva gatih prémnah szvabháva-kutilá bhavét
ató hétór ahétós csa júnór mána udanycsati

„A szerelem tekervényes útjai olyanok, mint a kígyó mozgása. Mi több, egy fiatal férfi s nő viszonyában kétféle harag támadhat: az indokolt és az ok nélküli.”

Srímatí Rádhárání szerelmes haragvással hagyta el a rásza-lílá körét, ám ugyanakkor olthatatlan ragaszkodás is támadt benne. Ez elrabolta Srí Hari józanságát, majd megbolondult Rádhárání után, s az ok nélküli harag zavarodottá tette elméjét. Srí Krsna a rásza-lílá teljes gyönyörét szerette volna élvezni, s e játék sarokköve Srímatí Rádhárání volt. Nála nélkül fölborul a rásza-lílá. Srímatí Rádhárání hiánya Krsnát is arra késztette, hogy elhagyja a rásza-lílá körét, és kedvese keresésére induljon.

Ám hiába kereste itt s amott, sehol sem lelte Rádháránít. Ámor nyilainak fájdalma kínozta Srí Krsnát, és mélységesen bánkódott kedvese távolléte miatt. E tény rávilágít arra, hogy Srí Krsna transzcendentális szívét még a milliónyi pásztorlányka nyújtotta örömök sem teszik igazán elégedetté, így Srímatí Rádhárání iránti szerelmének hevességét képtelenség ecsetelni.

Srí Srí Rádhá-Krsna transzcendentális kedvteléseinek fölemlítése mérhetetlen boldogsággal töltötte el az Úr Csaitanját, s fölöttébb örvendezett, hogy találkozhatott Rámánanda Rájjal. Az Úr Csaitanja így szólt hozzá:

– Most már megismertem Srí Krsna és Srímatí Rádhárání líláját, ami végett hozzád fordultam. Megértettem a legmagasztosabb célt, s azt is, hogyan lehet elérni. Beszélj, kérlek, Srí Krsna és Srímatí Rádhárání isteni természetéről! Beszélj nekem az isteni szerelem ízeiről is! Rajtad kívül senki sem képes ezt elmagyarázni. Kérlek szépen, indokolatlan kegyességgel tárd föl mindezt!


Ki a lelki tanítómester?

Úr Csaitanja alázatos közeledése Rámánanda Rájhoz szép példája annak, miként ajánlatos egy hiteles tattva-darsihoz, a lelki tudományok ismerőjéhez folyamodnunk. A Bhagavad-gítá így ír erről:

tad viddhi pranipáténa pariprasnéna szévajá
upadéksjanti té gjánam gjáninasz tattva-darsinah

„Fordulj egy lelki tanítómeterhez, úgy próbáld megérteni az igazságot! Tudakozódj alázatosan és szolgáld őt! Az önmegvalósult lelkek képesek tudásban részesíteni téged, mert már látták az igazságot.” (Bg.4.34.)

A Bhagavad-gítá tehát azt javasolja, hogy az isteni tudásért az ember folyamodjon egy lelki tanítómesterhez, a szolgálatkészség és a tárgyhoz tartozó tudakozódás kísérte meghódolás oltalmában. Az Úr Csaitanja, a Bhagavad-gítá tanainak eszményi oktatója és példázója bennünket is tanít Rámánandához intézett kérdéseivel. Bemutatta, hogy aki transzcendentális tudásra vágyik, ne legyen büszke anyagi sikereire, tudására vagy vagyonára. Ezek elenyészően csekélyek a lelki tanítómester transzcendentális helyzetéhez képest. Buzgón igyekezzünk elsajátítani az ilyen mestertől az odaadás tudományát.

Aki a származás, vagyon, képzettség vagy a személyes szépség világi büszkeségével eltelve, és a meghódolás, a szolgálatkészség, s a témához illő tudakozódás szükséges feltételei nélkül fordul egy hiteles lelki tanítómesterhez, aligha nyeri el a transzcendentális tudást, bár a guru még a hiúsága folytán alkalmatlan személyt is tisztelettel kezeli. Az ilyen büszke tanítvány valójában súdra, s nem férhet hozzá a lelki tudományhoz, mert nem rendelkezik a szükséges tulajdonságokkal, s ahelyett, hogy megragadná a lelki tanítómester kegyét, világi hiúsága miatt a pokolra kerül.

Rámánanda Ráj súdra családban született és házasember volt, az Úr Csaitanja pedig művelt navadvípi családban jelent meg, s a szannjász-ásramba tartozott. S bár a varnásram-rendszer ismérvei szerint Rámánanda a legalacsonyabb, Srí Csaitanja pedig a legmagasabb rendbe tartozott, az Úr mégis úgy fordult Rámánandához, ahogyan a guruhoz illő folyamodni, lévén Rámánanda a lelki tudományok mestere. Az Úr Csaitanja mindannyiunk üdvéért cselekedett így.
Az Úr Csaitanja eszményi lelki tanítómesterként szállt alá a halandó világba, ezért tanítása igen megszívlelendő. A lelki emelkedésre vágyó tanítvány figyelmesen tanulmányozza minden tettét!

Rámánanda Ráj igaz vaisnavaként természeténél fogva alázatos volt, s amikor az Úr kérdezte, így válaszolt:

– Kedves Uram, én semmit sem tudok a lelki világról, csak azt mondom, amire Te késztetsz. Olyan vagyok, mint egy papagáj, s csak ismétlem, amire rávezetsz. Te magad vagy az Istenség Személyisége, s fölöttébb nehéz megérteni, mit cselekszel, s hogyan játszasz. Jól tudod, mire ösztönzöl engem, és ismered az ajkaimra adott szavakat is. Én viszont azt sem tudom, mit beszélek, mit is gondolok.

Az Úr Csaitanja, az igazság őszinte tanulmányozójához híven, a következőképpen válaszolt:

– Én májávádí szannjászí vagyok, természetemnél fogva ateista. A májáról s Brahmanról alkotott teóriámon lebegek, s nem juthatok az odaadó szolgálat közelébe. Szárvabhauma Bhattácsárja társaságában azonban abban a szerencsében lehetett részem, hogy megtisztult a szívem, s mikor arra kértem, beszéljen Srí Krsna és Srímatí Rádhárání transzcendentális kedvteléseiről, hozzád irányított. Azt mondotta, te ismered a legjobban ezt a tudományt, s nagyon hiányolt, hogy nem tartózkodsz Puríban. Miután dicsőségedről hallottam, eljöttem hozzád. Te pedig most engem dicsérsz, mivelhogy szannjászí vagyok. De mit számít, hogy valaki bárhmana, szannjászí, avagy súdra? Aki ismeri az odaadó tettek isteni tudományát s művészetét, méltó arra, hogy hiteles lelki tanítómesterré váljon. Ne akarj hát elkerülni engem, mondván, szannjászí vagyok. Teljesítsd inkább óhajom, s beszélj nekem részletesen Srí Krsna és Srímatí Rádhárání kedvteléseinek dicsőségéről!

Az Úr Csaitanja tanításában – különösképp a torz Kali-korszakra vonatkozóan – rendkívül fontos a fönt említett tétel, miszerint a tanítómesternek nem a származása a fontos. A guru jellemzője az, hogy igen járatos az odaadó szolgálat tudományában és művészetében. És ez forradalmi nézet az indiai tömegek közt uralkodó sematikus, névleges lelki tanítósághoz képest. Az Úr Csaitanja tanításának áldozatos követői osztják e véleményt, amely halálos csapást mér a kihasználás szellemére.

Aki tehát teljességgel járatos a Krsnáról szóló tudományban, akár felavató, akár oktató lelki tanítómesterré is válhat, és nem számít, hogy bráhmana, ksatrija, vaisja vagy súdra-e. Az sem számít, brahmacsárí, grhasztha, vánaprasztha vagy szannjászí-e az illető. A lelki tanítómesterrel szemben az egyetlen követelmény az, hogy ismerje a Krsnáról szóló igazságot. Ez pedig nem függ a varnásram-dharma rendszerében betöltött szerepétől.

Az Úr Csaitanja tanítása bár forradalminak tűnhet a vaskalapos opportunistáknak, mégsem ellenkezik az írások elveivel. Ezt az elvet követve kapott fölavatást Úr Csaitanja Ísvara Purítól, Nitjánanda Prabhu és Advaita Prabhu pedig Mádhavéndra Purí Gószvámípádtól. Raszikánanda Prabhu Sjámánanda Prabhu tanítványa lett, aki szintén nem bráhmana családban született. Srí Ganga Nárájan Csakravartí és Rámakrsna Bhattácsárja Sríla Naróttam Dász Thákurtól nyert fölavatást, aki szintén nem bráhmana család sarja volt. Az ősi írásművekben az áll, hogy a lelki tanítómesterré válásnak nincsenek származási követelményei.

A Mahábháratában és más történelmi írásművekben a nem örökletes guruk számtalan példájával találkozunk, s arról is olvashatunk, hogy a kasztbéli hovatartozást a tulajdonságok és a tettek alapján határozták meg, s nem a születés alapján. A Srímad-Bhágavatamban az áll, hogy az embereket tulajdonságaik alapján lehet varnába, illetve kasztba sorolni:

jaszja jal-laksanam próktam pumszó varnábhivjanydzsakam
jad anjatrápi drsjéta tat ténaiva vinirdisét

„Aki rendelkezik egy bráhmana, ksatrija, vaisja vagy súdra tulajdonságaival, azt valódi bráhmanaként, ksatrijaként, vaisjaként vagy súdraként kell elfogadni, akkor is, ha más rendű családban jelent meg.” (Bhág.7.11.35.)

A Bhagavad-gítá szerint a valóban kvalifikált bráhmana kilenc tulajdonsággal rendelkezik, a ksatrija héttel, a vaisja hárommal, a súdra pedig csak eggyel. Akiben tehát az adott tulajdonságok megtalálhatók, vagy kifejlődtek, azt az adott varnához tartozónak kell tekinteni. Az Írások eme véleményével egyetértésben a vaisnavák akkor tekintenek valakit lelki tanítómesternek, ha járatossá vált a Krsnáról szóló tudományban. Az ilyen személy jellemében természetes módon nyilvánulnak meg a bráhmanák tulajdonságai, így egy igazi lelki tanítómester nem is lehet más, mint kvalifikált bráhmana. Tévedés tehát azt hinni, hogy csak született bráhmana lehet lelki tanítómester.

Olykor előfordul, hogy egy tiszta vaisnava nem megy keresztül a varnásram-dharma minden formaságán, nem követi annak minden szabályozó előírását, de ez nem jelenti azt, hogy ne volna igaz bráhmana vagy hiteles lelki tanítómester. A vaisnavák az emberek varnához és ásramhoz való tartozását a tulajdonságok, s nem a születés alapján állapítják meg. Az ostoba emberek nem ismerik föl az ilyen kvalifikált vaisnavákat, ezért hangsúlyozta annyira az Úr Csaitanja ezt a kérdést. Gyakorlatilag nincs különbség a Hari-bhakti-vilász szabályai és az Úr Csaitanja tanítása között. Különbséget csak a tudatlan vél fölfedezni.

Egyesek az Úr Csaitanja állításait csak bizonyos feltételekkel hajlandók elfogadni. Szerintük a Krsna tudományában járatos lelki tanítómester legföljebb oktató tanítómester lehet, ha nem bráhmana családban született, de beavató guru sohasem. Azt azonban nem tudják, hogy e kétféle lelki tanítómester között nincs különbség. Véleményük szerint egy kaszt-beavató, vagy kaszt-gószvámí örökletes vérvonala folytán igazi lelki tanítómester lehet, míg aki mindent tud ugyan Krsnáról, de nem ilyen vonalba tartozik, legföljebb oktató lehet. Úgy gondolják, a beavató tanítómester pozíciója magasabb, mint az oktató gurué. Erről azonban a Csaitanja-csaritámrta nagyon határozottan szól:

siksá-guruké ta’ dzsáni krsnéra szvarúpa
antarjámí, bhakta-sréstha – éi dui rúpa

„Az embernek tudnia kell, hogy az oktató lelki tanítómester nem más, mint személyesen Krsna. Srí Krsna Felsőlélekként, s a legkiválóbb bhaktaként nyilvánul meg.” (Ádi-lílá 1.47.)

A Manu-szanhita a következő kívánalmakat támasztja az ácsárjával szemben: „A lelki tanítómester kétszer-született bráhmana, aki képes olyan képzettséget nyújtani tanítványának, hogy az másokat is a Védákra taníthasson.” A Váju-purána pedig így szól az ácsárjáról: „Aki jól ismeri az Írások lényegét, s hirdeti azok igazságát, valamint tetteit is azok szabályainak és előírásainak szellemében irányítja, ácsárjaként ismeretes.”

Az ácsárja, vagyis a lelki tanítómester az Istenség Személyiségének felhatalmazott inkarnációja. Nem szabad az Úr teljesrész-kiterjedésének tekinteni, ám a lelki tanítómester kétségkívül nagyon kedves Istennek. A tanítvány Isten hiteles képviselőjét látja az ácsárjában. Az ácsárjának nincs más dolga, mint hogy szolgálja az Istenség Személyiségét, és az Úr nevében oltalmat adjon a törekvő tanítványnak.

Ám aki anélkül válik úgymond lelki tanítómesterré, hogy nem szolgálja szívvel-lélekkel az Istenség Személyiségét, az valójában nem guru, s tettei sem követendők. A guru jellemének teljességgel az Istenség Személyiségére kell emlékeztetnie, ami abban nyilvánul meg, hogy a tanítómester minden percben Istent szolgálja. Az érzéki örömöknek élő tömegek olykor megirigylik az igazi ácsárját. De az ácsárja az Istenség Személyisége transzcendentális testének egyenértékű kiterjedése, aki pedig megirigyli az ilyen lelki tanítómestert, számolhat azzal a következménnyel, hogy elesik az Úr kegyétől.

A lelki tanítómester az Úr Csaitanja örök szolgája, mégis úgy kell tisztelni, mint magát az Úr Csaitanját. A lelki tanítómester az Úr Csaitanja természetét tükrözi. Azt azonban sohase gondoljuk, hogy a lelki tanítómester teljes mértékben azonos Istennel, mint ahogy a májávádí filozófusok vélik. A vaisnavák az acsintja-bhédábhéda- tattva szellemében tekintenek a lelki tanítómesterre, vagyis az Istenség Személyiségével egyidejűleg azonosnak látják, ugyanakkor tőle különbözőnek is.

Az odaadó szolgálat szabályait ismertető lelki tanítómestert siksá-gurunak, vagyis oktató lelki tanítómesternek nevezik. Nem lehet lelki tanítómester az, aki nem szolgálja az Istenség Személyiségét és beteges rossz szokások rabja.
Az oktató lelki tanítómester kétféle lehet: a) önmegvalósult lélek, aki szakadatlanul szolgálja az Istenség Személyiségét, b) tiszta tudatállapotban lévő lélek, aki állandó tanácsaival nyújt segítséget az Úr kedvező szolgálatában. Az Isten szolgálatára vonatkozó instrukciók is kétfélék lehetnek: a) a szolgálat céljára vonatkozó, és b) a szolgálat szabályozó elveire vonatkozó instrukciók.

Az élőlényt az Istenség Személyiségével, Srí Krsnával a felavatás révén összekapcsoló lelki tanítómester a díksá-guru, vagyis beavató lelki tanítómester. Nincs különbség az oktató és a beavató lelki tanítómester között. Mindketten oltalmat jelentenek a tanítványnak, ásraja-vigrahák, vagyis oltalmat nyújtó személyiségek, akik védelmében megalapozható az Istenhez fűződő örök kapcsolat, s elsajátítható az Úr megközelítésének szolgálatkész módja. Vétek az egyik lelki tanítómestert tisztábbnak tekinteni, mint a másikat. Az eszményi beavató guru Sríla Szanátan Gószvámí, aki bevezeti a bhaktákat Madana-móhan szolgálatába. Sríla Rúpa Gószvámí pedig az eszményi oktató lelki tanítómester, aki a Bhakti-raszámrta-szindhuban foglalt verseivel igazítja útba a bhaktákat Srí Srí Rádhá-Góvinda szolgálatát illetően. Senki ne gondolja Szanátan Gószvámít fontosabbnak, mint Rúpa Gószvámít, vagy fordítva. Mindketten lelki tanítómestereink, akik Isten transzcendentális szerető szolgálatában foglalkoztatnak bennünket. Amikor az Úr Csaitanja a guru, vagyis lelki tanítómester szót említette, egyszerre gondolt a siksá-gurura és a díksá-gurura, s nem csupán egyikőjükre.

A Hari-bhakti-vilász szerint Isten tiszta bhaktája nem súdra. Ám kétségkívül súdra az, aki nem szolgálja az Istenség Személyiségét, még akkor is, ha varnájára nézve másmilyen családban született. A varnásram-dharma követelményeinek megfelelő bráhmana, legyen bár fölöttébb járatos az írások hat sajátságos gyakorlatában, nem tekinthető lelki tanítómesternek, ha nem vaisnava. Ám ha egy érinthetetlen kutyaevő (csandála) vaisnava lesz, nyugodtan elfogadható guru gyanánt. Isten tiszta bhaktája, szülessék bár súdra családban, lelki tanítómestere lehet a másik három varna tagjainak.

Rámánanda Ráj mindig tudatában volt lelki feladatának, így sosem került az Úr megtévesztő energiájának (májá) befolyása alá. Átérezte az Úr Csaitanja elragadtatását, s az ő akaratából szeretett volna még mélyebbre hatolni. Ezért így szólt:

– Óh, Uram, egy táncoló bábu vagyok, s Te rángatod a zsinórokat. Hadd táncoljak a kedved szerint! Nyelvem olyan, mint a víná húros hangszere, amin Te játszol. Hadd zengjem azokat a hangokat, amiket Te szeretnél kelteni!

– Srí Krsna az Istenség Legfelsőbb Személyisége, minden ok oka. Megszámlálhatatlanul sok teljes részként terjed ki, ezek az inkarnációi. Ő a forrása a számtalan sok Vaikuntha-bolygónak, a számtalan sok inkarnációnak és a számtalan sok univerzumnak. Ő a transzcendentális létezés, tudás és gyönyörűség örök formája, aki Vradzsa királyának fiaként ismeretes. Ő önmagában is teljes és tökéletes minden bőségben, hatalomban és minden isteni raszában. A Brahma-szanhitá szerint Ő az elsődleges és legfőbb Úr, minden ok oka. Srí Krsna a transzcendentális szerelem Istene, Vrndávan lakója, akit a káma-gájatrí és a káma-bídzsa makulátlan zengésének transzcendentális hangjával imádnak.


Az istenszeretet titkai

A Brahma-szanhitá így ír Vrndávanról, Srí Krsna hajlékáról :

srijah kántáh kántah parama-purusah kalpa-taravó
drumá bhúmis csintámani-gana-mají tójam amrtam
kathá gánam nátjam gamanam api vamsí prija-szakhí
csid-ánandam dzsjótih param api tad ászvádjam api csa

sza jatra ksírábdhih szravati szurabhíbhjas csa szu-mahán
nimésárdhákhjó vá vradzsati na hi jatrápi szamajah
bhadzsé svétadvípam tam aham iha gólókam iti jam
vidantasz té szantah ksiti-virala-csáráh katipajé

„Svétadvípát imádom, azt a transzcendentális hajlékot, hol a Laksmík színtiszta lelki mivoltukban mint szeretők szolgálják imádón Krsnát, a Legfőbb Urat, aki az egyedüli imádottjuk. Ott minden fa transzcendentális kívánságfa, a föld lelki csodakövekből való, a víz valóságos nektár, minden szó egy dal, minden lépés egy táncmozdulat, s a fuvola a legkedvesebb társ. Az ottani világosság transzcendentális gyönyört áraszt, s az ott élő legfőbb lelki lények mind csodás ízt és élvezetet nyújtanak. Svétadvípán a számtalan sok fejőstehén tengernyi tejet ad, s ott örökké tart a transzcendentális jelenidő, nincs sem múlt, sem jövő, így aztán soha, még egy fél minutumnyi sem múlik el abból a boldog jelenből. Az a néhány önmegvalósult lélek, ki e világon él, Gólókának nevezi azt a birodalmat.” (Bs.5.56.)

Vrndávan transzcendentális hajlékán minden tudatos. Vrndávan ugyan megnyilvánul az anyagi világban, mégis örökké létezik, az anyagvilág megsemmisülése után is. Ezt a Bhagavad-gítá is megerősíti (Bg.8.20.). Vrndávanban Srí Krsna a pásztorlánykák társaságának örvend, s ott Ő az egyedüli élvező, mert Ő a legfőbb személy. Ezt sose feledve igyekezzünk megérteni, mi is Vrndávan! A szent hajlék jelentőségét csak a legtisztább bhakták ismerik. Imádjuk hát Srí Vrndávanát!

A világi élvezetekre mindig kapható érzékekkel lehetetlen fölismerni az anyagi szférában megnyilvánuló Vrndávan-dhámot. A tényleges Vrndávant csakis akkor ismerheti meg az ember, ha a Madana-móhan iránti isteni szolgálatkészség helyes érzelmei inspirálják. S mivel ez rendkívül nehezen kifürkészhető, Sríla Naróttam Dász Thákur saját példájával arra tanított, hogy esedezzünk az Úr Nitjánanda Prabhu kegyeiért. Az Úr Nitjánanda kegyéből megszabadulhatunk a világ élvezetének vágyától. Ezt az élvező hajlandóságot szanszára-vaszanaként ismerik. Amikor ettől megszabadul az ember, már nem csupán az evés, alvás, védekezés és egyéb érzékkielégítő szokások kötik le figyelmét. Ekkor a bhakta elméje megtisztul az anyag minden fertőzésétől, s ilyen tudatállapotban megláthatja az anyagi világban is megnyilvánuló igazi Vrndávan-dhámot.

Az örök szerelemisten, Srí Krsna nem azonos Ámorral, mert ez utóbbi csak múló örömöket ad, s a következő percben unalomba taszítja az embert. Az örök szerelemisten mindig éber, s a lelki boldogság mindegyre fokozódik. A lelki boldogság öröklétű, és nem függ az anyagi természet törvényeitől. Az Ámor nyújtotta múlékony gyönyört csak a materialisták élvezik, ám mert Srí Krsna maga az Istenség Személyisége, a lelki szerelem Istenét örökkön-örökké szolgálják,.

A gájatrí szó jelentése „ami megszabadít az anyagi sóvárgás rabságából”. A káma-gájatrít (klím káma-dévája vidmahé puspa-bánája dhímahí tan nó ’nangah pracsódaját) zengve, a huszonnégy és fél hangzóból álló transzcendentális hang összeköti az embert Madana-móhan (káma-dévája) szolgálatával. A gyakorlati szolgálat természete Góvindával (puspa-bánája) kapcsolatban nyilvánul meg, a szolgálat tökéletes síkján pedig az ember Gópináth-tal (anangah), a pásztorlánykák imádottjával kerül kapcsolatba.
A Brahma-szanhitá igen érzékletesen írja le a káma-gájatrít. Ezt elsőként Brahmá zengte az anyagi univerzumok megteremtése előtt. Az Istenség Személyiségének szolgálatában e mantrát zendve ébredt rá, milyen kapcsolat fűzi az Úrhoz, miként kell cselekednie, és mi a legfőbb cél. A káma-gájatrí transzcendentális hangjának zengésébe mélyedve nyerte el az univerzum megteremtésének képességét. Ezután öntötte versbe a Brahma-szanhitát, melyben az Istenség Személyiségét, az Úr Góvindát magasztalja.

A Brahma-szanhitá tudományosan elemzi a káma-gájatrí szerkezetét. Kijelenti, hogy az örökifjú, transzcendentális szerelemistent, Madana-móhant a káma-bídzsával, vagyis a tiszta lelki szeretet magjával kiegészülő isteni káma-gájatríval imádják. Srí Visvanáth Csakravartí Thákur a Brhad-Gautamíja-tantra alapján a következőképpen tárta föl a káma-bídzsa, a klím szimbolikus értelmét: K nem más, mint Krsna, a legfőbb hódító férfi, akinek alkata a teljes örökkévalóság, tudás és gyönyör; az I hang nem más, mint Rádhá, a legfőbb befogadó nő, az örök Vrndávanésvarí, Srí Vrndávan fönséges hercegnője; az L hang Rádhá és Krsna kölcsönös rajongó szerelmének ünnepelt boldogsága a tiszta gyönyörteli örömben (ánandátmaka-préma-szukha); M pedig leggyönyörtelibb boldog csókjaik rajongó édessége (csumban-ánanda-mádhurja). A káma-bídzsával kiegészülve a gájatrí a Srí Srí Rádhá-Krsna imádatához való isteni fohásszá válik.

Rámánanda Ráj folytatta:

– Srí Krsna tömérdek energiája közül három különösképp fontos: a belső-, a külső- s a közbülső energia, vagyis a létezés teljes tudásának energiája, a tudatlanság vagy sötétség energiája és az élőlények.

A Visnu-purána is megemlíti ezeket az energiákat. A belső és közbülső energiát felsőbb energiának nevezik, a külső energiát vagy sötétséget pedig alsóbbnak.

Srí Krsna személyisége eredendően transzcendentális léttel, tudással és boldogsággal teljes. Belső, vagyis teljes tudatú energiája háromféleképpen nyilvánul meg, mint hládiní, szandhiní és szamvit, vagyis a transzcendentális boldogság, lét és tudat gyanánt. A Visnu-purána a következőképp támasztja mindezt alá: „Óh, mindent átható Uram! A hládiní, szandhiní és szamvit energiák mind tudatosak. Elkülönült részeid, az élőlények pedig ezeknek eltorzult erejét mondhatják magukénak. A külső energia három kötőerejének befolyása alatt az eredeti isteni energiáknak torz vetületét sajátították el, mert az élőlény hajlamos a májá, a megtévesztő energia befolyása alá kerülni. Ám személyedben e három energia transzcendentális a májához képest.”

A hládiní a gyönyör-energia, és Srí Krsna eme saját energiáján keresztül lelkesül és élvezi saját boldogságát. Az Urat tiszta odaadással szolgáló bhaktákat is a hládiní energia teszi boldoggá. A hládiní energia koncentrált formája az istenszeretet, ami a lelki gyönyör és tudás érzelmeit gerjeszti. Érett szakaszában e transzcendentális istenszeretet mahábháva néven ismeretes, aminek megszemélyesülése Srímatí Rádhárání. Az Uddzsvala-nílámani a következőképpen ír erről:

tajór apj ubhajór madhjé rádhiká szarvathádhiká
mahábháva-szvarúpéjam gunair ativarísjaszi

„A pásztorlánykák közül Srímatí Rádhárání és Srímatí Csandrávalí a legfőbbek, ám Srímatí Rádhárání a kiválóbb, mert Ő a mahábháva, vagyis a transzcendentális istenszeretet legmagasabb szintjén áll. Más gópí nem rendelkezik ilyen magasztos tulajdonságokkal.” (Uddzsvala-nílámani 4.3.)

préméra ‘szvarúpa-déha’ – préma-vibhávita
krsnéra préjaszí-srésthá dzsagaté vidita

„Srímatí Rádhárání az Istenszeretet megszemélyesítője, Ő maga a színtiszta istenszeretet. Ezért szerte az univerzumban úgy ismerik, mint Krsna legfőbb imádottját.”

A Brahma-szanhitá a következőképpen szól erről:

ánanda-csinmaja-rasza-pratibhávitábhisz
tábhir ja éva nidzsa-rúpatajá kalábhih
gólóka éva nivaszatj akhilátma-bhútó
góvindam ádi-purusam tam aham bhadzsámi

„Góvindát, a mindent átható, őseredeti Urat imádom, aki eredeti alakjában lakozik saját hajlékán, Gólókán. Együtt él ott a transzcendentális pásztorlánykákkal, akiket a lelki boldogság és tudás érzései hatják át.” (Bs.5.37.)
Sríla Raghunáth Dász Gószvámí a Prémámbhódzsa-maranda címu művében a következőképpen szól Srímatí Rádháráníról:

„Srímatí Rádhárání maga a megtestesült szolgálatkészség, aki Krsna minden vágyát hajlandó teljesíteni. Társai, mint Lalitá, Visákhá s a többi barátnő ennek az intim szolgálatának további részesei. Bimbózó fiatalságát még inkább kiemeli szépítőszere, ami nem más, mint a Krsna iránti ragaszkodása. Első, reggeli fürdőjét a zsenge fiatalság erejének nektári vizében veszi, délutáni fürdőjének ambróziája kibontakoztatja fiatalságát, este pedig az érett fiatalság teljes pompájában fürdőzik. Fiatalságának fokozatos kibontakozását napi háromszori fürdőjéhez hasonlítják, amelyek kárunjámrta, tárunjámrta és lávanjámrta néven ismeretesek. Ilyen az ő transzcendentális teste.”


Srímatí Rádhárání és Srí Krsna tulajdonságai

Ami Rádhá ruházatát illeti, az kétrészes: a kékes árnyalatút ifjúi szemérmességének fekete (sjáma) szálakkal átszőtt kelméje adja, a másik az uttaria, ami a Srí Krsna társasága iránti mérhetetlen ragaszkodásának köszönhetően pirosas.

Keblét a Krsna iránti szeretet és évődés szárija fedi. Személyisége szépségének varázsát a kunkumhoz, e különleges szépítőszerhez hasonlítják, barátnői iránti szeretetét pedig szantálpéphez. Higgadt józanságának édes íze a kámforéra emlékeztet. E három szépítőszer – kunkum, szantálpép és kámfor – díszíti Srímatí Rádhárání testét, s ifjúi szépsége egyre fokozódóan ragyog.

Nagyon szellemes és néha ellentmondásos, szívében azonban igen alázatos. Néha kíméletlen szavakat intéz szerelméhez, de a szemében megcsillanó könnyek elárulják a szívét. Ezt az érzést dhírádhírátmakának nevezik, melynek intenzitása különböző fokú lehet: praghósa, madhja és mugdha.

Srímatí Rádhárání ajakfestéke nem más, mint ajkainak a Krsna iránti mélységes ragaszkodástól pirosas színe. Lelki érzelmeinek külső megnyilvánulásai – mint például a vidámság, kacagás, borzongás vagy könnyezés – állandó társai. Tulajdonságai négy csoportba sorolhatók: a) személyiségének, b) szavainak, c) elméjének és d) másokhoz fűződő viszonyának tulajdonságai. Személyiségének hat jegye, szavainak három vonása, elméjének kettő, viselkedésének pedig ismét hat vonása ismeretes. Eme tulajdonságait az Uddzsvala-nílamani érzékletesen ecseteli, s hogy elkerüljük a jelen mű terjedelmének szaporítását, tovább nem részletezzük e témát. Srímatí Rádhárání szívében a párjától való elválás félelme él, még akkor is, amikor együtt vannak; ez a préma-vaicsittja. Ennek oka szívének gyöngédsége. Srímatí Rádhárání örökkön-örökké tizenhat-húsz esztendő közötti ifjú leány. Ez az életkor a kaisóra. Ahogy barátnőivel, a pásztorlánykákkal sétál, kedvesen átkarolja vállukat. Barátnői mindig nagy szeretettel veszik körül, s gondolatait állandóan a Srí Krsnával folytatott meghitt kedvtelései foglalkoztatják. Örökös vidámsága adja testének illatát, s ülőhelyül szolgáló kerevete pedig a Krsna állandó emlékezete keltette sajátságos büszkeség.

Srí Krsna nevének, hírének és tulajdonságainak állandó emlékezete a fülbevalója. Ajkairól Srí Krsna nevének, hírének és tulajdonságainak dicsősége árad, s imádottját mennyei itallal: vonásainak szüntelen zengésével élteti. Ő a Krsna iránti tiszta szeretet tárháza, aki e téren minden szükséges tulajdonságot teljes mértékben birtokol; a tiszta istenszeretet tökéletes megnyilvánulása. E tényt a Góvinda-lílámrta kérdés-felelet formájában említi meg:

ká krsnaszja pranaja-dzsanibhúh srímatí rádhikaiká
kászja préjaszj anupama-guná rádhikaiká na csánjá
dzsaihmjam késé drsi taralatá nisthuratvam kucsé ’szjá
ványcshá-púrtjai prabhavati haré rádhikaiká na csánjá

„Kérdés: Ki gerjeszti Srí Krsna szerelmét?
Válasz: Egyedül Srímatí Rádhiká.
Kérdés: Ki a legkedvesebb Srí Krsnának?
Válasz: Ismét csak Srímatí Rádhárání, senki más. Srímatí Rádhárání haja hullámos, tekintete ide-oda repdes, keblei duzzadók, s így egyedül ő képes a mindenkit vonzó Hari vágyait beteljesíteni.” (Góvinda-lílámrta 11.122.)

Rámánanda Ráj folytatta Srímatí Rádhárání tulajdonságainak ecsetelését, mondván, őt irigyli Szatjabhámá a páratlan szerencséért, s egyedül tőle tanulták Vradzsa lánykái a női vonzerő művészetét. Még a páratlanul szép Párvatí és Laksmí is sóvárog az Ő tulajdonságaira és szépségére, s szeretnének hozzá hasonlóan hűségessé válni. Rádhiká tulajdonságait még Srí Krsna sem tudja számbavenni, hogy volna akkor képes halandó összeszámlálni az Ő jellemvonásait? Rámánanda Ráj véleményét hallván az Úr Csaitanja így szólt:

– Most már megismertem Srímatí Rádhárání és Srí Krsna szerelmének lényegét, s szeretnék transzcendentális kedvteléseikről is hallani.

Rámánanda azt válaszolta, hogy Krsna dhíra-lalita, vagyis fölöttébb eszes személy, ököifjú tréfamester, aki sohasem aggódik, és alázatos a kedvesével szemben. Lelki szerelmi játékaiban e vonásai mindig megnyilvánulnak. Így hódol folyton az örömöknek Srímatí Rádhárání társaságában, ezzel emelve tökélyre a kaisóra csintalan életkorát. Sríla Rúpa Gószvámí a következőképpen számol be Srí Krsna eme játékairól:

vácsá szúcsita-sarvarí-rati-kalá-prágalbhjajá rádhikám
vrídá-kunycsita-lócsanám viracsajann agré szakhínám aszau
tad-vaksóruha-csitra-kéli-makarí-pánditja-páram gatah
kaisóram szaphalí-karóti kalajan kunydzsé viháram harih

„Srí Krsna fölöttébb élvezi fiú-korát Vrndávan ligeteiben, a Srímatí Rádháráníval folytatott kedvtelései során. Festőművészi hajlamait pedig a pásztorlánykákon éli ki. Barátnői előtt zavarba hozta Srímatí Rádháránít, amikor előző estéli találkájukat fölemlítette. Rádhiká szégyenében behunyta a szemét, s mikor szinte ájulásszerű eszméletlen állapotba került, Srí Krsna, a legagyafúrtabb módon különféle misztikus makara-halakat festett kebelére.”

Hallván e szavakat, az Úr Csaitanja így szólt:

– Igen, mindez gyönyöru, de kérlek, menj tovább!

Rámánanda válaszolt:

– Úgy hiszem, értelmem képtelen továbblépni! A következő leírandó lépcsőfok az elválás érlelte elementáris vonzalom (préma-vilásza-vivarta). Nem tudom, ennek ecsetelése elégedettségedre szolgál-e avagy sem?

Ekkor Rámánanda elmondta saját költeményét:

„Amikor először találkoztunk, első pillantásra feltámadt vonzalmunk, s ez a vágyódás túlnő minden határon, hiszen személyes hajlamunk szerint való. Sem Krsna, sem jómagam nem vagyunk oka ennek a spontán vonzódásnak, mely hirtelen ébredt, s Ámor nyilaként döfte át szívünket. De most, óh jaj, el kellett válnunk! Kedves barátom, ha úgy látod, hogy Srí Krsna már elfelejtett, emlékeztesd, hogy egyeztetésre, vagy üzengetésre már első találkozásunkkor sem volt szükség. Maga Ámor rendezte találkánkat. De, óh fájdalom, kedves barátom, most oly pillanatban vagy hírvivő, amikor egymás iránti vonzalmunk sokkalta kívánatosabb nekem, mint korábban.”

A szeretőknek az elválás során átélt ilyesfajta érzelmei a szerelem legmagasztosabb foka, ez a préma-vilásza-vivarta. Rúpa Gószvámí az Uddzsvala-nílamaniban a következő szívhez szóló szavakkal írja le ugyanezt az érzést:

rádhájá bhavatas csa csitta-dzsatuní szvédair vilápja kramád
junydzsann adri-nikunydzsa-kunydzsara-paté nirdhúta-bhéda-bhramam
csitrája szvajam anvaranydzsajad iha brahmánda-harmjódaré
bhújóbhir nava-rága-hingula-bharaih srngára-káruh krtí

„A kalózok királya (Srí Krsna) a Góvardhan-hegy ligeteiben ütötte föl tanyáját! A mindenség teremtője, aki oly jártas az ékesítés művészetében, a transzcendentális jelek és érzelmek verejtékcsöppjeivel megolvasztotta szíved burkolatát, csakúgy, mint Srímatí Rádháráníét, így oszlatván el a kettősségek félreértését. Bámulatos tetteivel így festette ki mindkettőtök szívét, hogy ezzel tegyen csodát az univerzummal.”

A préma-vilásza-vivarta érzelemvilágát csakis az anyagi felfogástól teljességgel mentes, tiszta tudatállapotban lehet megismerni. Az anyagi test durvább, illetve az elme finomabb befolyása alatt lévő tudat elől rejtve marad ez a transzcendentális téma. Az anyagi elmével és értelemmel kapcsolatos külső tudatosság merőben más, mint a tiszta lélek. E transzcendentális téma íze csakis az az Istenség Személyiségének lelki szolgálatában megtisztult érzékekkel ismerhető fel.

Az Isten szerető szolgálatában élvezhető tiszta tudatállapot csak részlegesen nyilvánul meg a személytelenség hívei számára, akik a tettektől való elállást hirdetik. A személytelenség negatív koncepciója az anyagi érdekmunka ellenpólusa, nincs pozitív tartalma. Ez a tudatállapot elvezethet ugyan a megvilágosodás valamilyen szintjére, de nem emelhet föl a tiszta lélek tevékeny tudatosságáig. Az istenszeretet transzcendentális, makulátlan és pozitív. Az anyag iránti vonzalom ellenben alantas és átmeneti, így tévesen hiszik szeretetnek. Az anyagi világ látszólagos boldogsága valójában boldogtalanság. Ám a préma-vilásza-vivarta érzésében tapasztalt lelki boldogtalanságnak semmi köze a világi szenvedéshez.

A lelki viszonyok tetőpontjának, a préma-vilásza-vivartának magyarázatát lezárandó az Úr Csaitanja megjegyezte:

– Kegyed által most értettem meg, mi az emberi élet legvégső célja. A törekvő bhakta erőfeszítése, és egy tiszta bhakta kegye híján e cél elérhetetlen marad. Mondd el, kérlek, hogyan érhetem el e legfőbb célt?

Rámánanda pedig folytatta:

– Kedves Uram! Fogalmam sincs, hogyan lehetne elérni az élet végső célját, mégis beszélek hozzád, s mondom, amire késztetsz. Nem tudom, helyesen szólok-e vagy sem, de három e világon nincs senki, aki ne a Te kívánságod szerint táncolna. Valójában Te szólsz a számmal, s milyen csodás, hogy egyúttal Te vagy a hallgatóság is! Hadd mondjam hát el, hogy Srímatí Rádhárání és Srí Krsna lelki kedvtelései végtelenül titokzatosak és bizalmasak. Kedvteléseik titka a dászja-, szakhja- vagy vátszalja-raszák buzgó hívei előtt sem tárul föl. Csakis Srímatí Rádhárání örök társai, a Vradzsa-béli pásztorlánykák tudják megérteni e misztériumot, mert e lelki kedvtelés az ő társaságukban teljesedik ki. A transzcendentális játékok legédesebbike Srí Rádhá társnőinek közreműködésével teljesedik ki. Ők bontakoztatják ki, s ők élvezik fejlődését. Aki tehát szeretne eljutni a lelki élet eme síkjára, szolgálja buzgón Srí Rádhiká társnőit. Egyedül így válhatunk Srímatí Rádhárání és Srí Krsna szolgájává Vrndávan ligeteiben. Erre nincs más mód.”

A Góvinda-lílámrtában a következőket olvashatjuk:

vibhur api szukha-rúpah szva-prakásó ‘pi bhávah
ksanam api na hi rádhá-krsnajór já rté szváh
pravahati rasza-pustim csid vibhútír ivésah
srajati na padam ászám kah szakhínám rasza-gjah

„Rádhá és Krsna kedvtelései önragyogóak, mint maga az Istenség Személyisége. Mint ahogy a Mindenható Istent sokféle energiájának és hatalmának megnyilvánulása dicséri, Rádhá és Krsna kedvteléseit Srímatí Rádhárání barátnőinek társasága magasztalja.” (Góvinda-lílámrta 10.17.)

A szakhík tettei fölöttébb csodálatosak. Nem maguk akarják élvezni Srí Krsna társaságát, hanem az isteni pár találkozását segítik, az boldogítja őket. Srímatí Rádhárání és Srí Krsna találkozása ezerszer nagyobb örömöt jelent nekik, mintha személyesen találkoznának az Úrral. Ez is egy titok Rádhá és Krsna transzcendentális kedvteléseinek rejtelmei közül.

Srímatí Rádhárání az a kívánságteljesítő folyondár, amely körülöleli Srí Krsnát, a kívánságteljesítő fát, s melynek a szakhík a levelei, ágacskái és virágai. Természetes, hogy amikor Srí Krsna kedvteléseinek ambróziája öntözi e folyondár gyökereit, annak levelei, ágacskái és virágai is zsendülnek. A szakhík ezért nem akarják kisajátítani maguknak Krsnát. A virágok és ágacskák öröme nagyobb, mint az anyanövényé. Ezt a Góvinda-lílámrta magyarázza el:

szakhjah srí-rádhikájá vradzsa-kumuda-vidhór hládiní-náma-saktéh
szárámsa-préma-valljáh kiszalaja-dala-puspádi-tuljáh szva-tuljáh
sziktájám krsna-lílámrta-rasza-nicsajair ullaszantjám amusjám
dzsátóllászáh szva-székács cshata-gunam adhikam szanti jat tan na csitram

„Mi értelme annak, ha a gyökerek helyett a fa leveleit és virágait öntözik? A gyökereket öntözve a levelek és virágok is fölvirulnak. A szakhík sem boldogok, ha Srímatí Rádhárání és Srí Krsna nincsenek együtt. Amikor azonban találkozik az isteni pár, a szakhík ezerszer nagyobb örömöt élveznek, mintha ők lennének együtt Krsnával.” (Góvinda-lílámrta 10.16.)

E transzcendentális kedvteléseknek van még egy titka. Srímatí Rádhárání is azt szeretné, ha barátnői találkoznának Krsnával, bár ők nem is vágynak erre. Amikor a szakhík találkoznak Krsnával, Srímatí Rádhárání is nagyobb boldogságnak örvend, mintha csak maga lenne együtt imádottjával. A szakhík egyedül ezért, Srí Rádhá öröme végett fogadják el közbenjárását. Srí Rádhá és a szakhík eme kölcsönös mesterkedése Srí Krsnát is gyönyörrel tölti el, így mindez tovább fokozza az isteni pár lelkesültségét transzcendentális kedvteléseikben.

A pásztorlánykák természetes, Srí Krsna iránti isteni szeretetét ne tévesszük össze az anyagi kéjsóvársággal! A kéjt és a szeretetet hasonló szavakkal írják le, de a Bhakti-raszámrta-szindhu figyelmeztet:

prémaiva gópa-rámánám káma itj agamat prathám
itj uddhavádajó ‘pj étam ványcshanti bhagavat-prijáh

„A pásztorlánykák Srí Krsna iránti szerelmét a közönséges ember általában félreérti, s világi kéjsóvárságnak látja, pedig merőben másról van szó. Ilyesfokú odaadásra vágynak a legkiválóbb bhakták is, mint Uddhava és mások.” (Brs.1.2.285.)

A világi kéjsóvárság az ember önző élvezetét célozza, míg az odaadó istenszeretet a legfelsőbb személy, Srí Krsna örömét szolgálja. Micsoda különbség! Vradzsa pásztorlánykái nem önös érdekből akartak találkozni Srí Krsnával, nem a maguk boldogságát keresték, de mindig készen álltak bármiképpen szolgálni Uruk örömét.

A Srímad-Bhágavatam szerint, az evilági vágyakozás nem más, mint kéjsóvárság. A Védák a természet három kötőerejét (jóság, szenvedély, tudatlanság) az ember különféle vágyai alapján taglalják. A követők, fiak, vagyon, s egyebek utáni törekvés a világi kéj megnyilvánulása. A Védák virágos nyelvezete az ilyesfajta kéjsóvárságot vallásosságnak hívja. A kéjt különféle nevekkel illetik: altruizmus, gyümölcsöző érdekmunka, társadalmi kötelezettségek, felszabadulás iránti vágy, családi hagyományok ápolása, rokonság iránti ragaszkodás, vagy a rokonok szidalmától való félelem. Mindezek a vallás címén ismeretes kéjsóvárság különféle változatai, mert e tettekben az ember önző érzéki örömének vágya rejlik, semmi más.


Meghódolás

A Bhagavad-gítá végső instrukciója az anyagi vallásosság föladására, és Isten fenntartás nélküli követésére buzdít. A Bhagavad-gítá elején Krsna kijelenti, a vallástalanság túlsúlyba kerülésekor alászáll a Földre, hogy megoltalmazza híveit, eltörölje a gonoszokat, s visszaállítsa a vallási elveket.

Krsna két állítása ellentmondásosnak tűnik. Az Istenség Személyisége a vallás megoltalmazására száll alá a Földre, mégis arra buzdítja Ardzsunát, adja föl a vallási elveket. Ennek ellenére egyértelmű a magyarázat. A vallásosság igazi alapelve a feltétel nélküli, teljes meghódolás Isten akarata előtt. Ha másképp cselekszik az ember, szolgálja bár felebarátait, az mégsem számít vallásosságnak, mert tettei a világi kéjsóvárságnak a vallás köntösében pompázó változatai csupán.

A Bhagavad-gítá tanácsait akkor követi igazán az ember, ha lelki meggyőződéssel Isten örök szolgájának érzi magát, és ennek szellemében cselekszik. Ám ha saját magát hiszi tettei élvezőjének, az a világi kéjsóvárság jele.

Aki teljesen átadja magát Srí Krsna édes akaratának, nem válik erőtlen, élettelen géppé. Ha az ember Srí Krsna örök szolgálatába szegődik, az új lelki hajtóerőt szabadít föl benne az Úr akaratának megvalósítására a lelki tanítómester isteni médiumán keresztül, aki szándékában egy Ővele. Mindez csak abban az esetben lehetséges, ha az embert a tiszta istenszeretet motiválja, ami nem más, mint a lelki élet sikerét garantáló természetfölötti értelem (vjavaszájátmiká-buddhi).

A világias szakhíbhékík és gauránga-nágarík természetellenes módon a gópík ruhájában ékeskednek, ám e hajlamukat nem a természetfölötti értelem irányítja. Az ilyen mesterkélt testi cicoma nem boldogítja Srí Krsna transzcendentális érzékeit, s romlásba taszítja az embert. Sríla Dzsíva Gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhu kommentárjában határozottan elítéli a világi emberek szakhíkat imitáló törekvéseit. Figyelmeztetés ez az igaz bhaktáknak is, hogy a szakhík öltözékének viselését ne tekintsék az imádat, a bhadzsana részének. Az ilyesmi a csekély értelemmel megáldott álbhakták világi vágyait tükrözi, így nem érhet föl a Vradzsa-béli pásztorlánykák tiszta lelki odaadásával. Az efféle próbálkozás tehát vétkes és szigorúan tilos.

Már részletesen kifejtettük, hogy Srímatí Rádhárání és társnői, a szakhík isteni szubsztanciából valók, és minden cselekedetükkel egyesegyedül Srí Krsnát szolgálják. Tetteik nem hasonlíthatók a felszínes világi aktivitáshoz. Srí Krsna a mindenkit vonzó személyes Isten, aki elbűvöli az egész univerzumot, Őt azonban Srímatí Rádhárání bűvöli el. A Srímad-Bhágavatam a következőképpen említi a gópík lelki vonzalmát:

jat té szudzsáta-csaranámburuham sztanésu
bhítáh sanaih prija dadhímahi karkasésu
ténátavím atasi tad vjathaté na kim szvit
kúrpádibhir bhramati dhír bhavad-ájusám nah

„Óh, kedvesem! Puha lótuszvirág lábaid, melyeket keblünkre szoktunk vonni, most Vrndávan erdejét járják, s biztosan fájdalmas a kavicsok szúrása. Nagy aggodalommal tölt el ez bennünket, hisz Te vagy a mi életünk!” (Bhág.10.31.19.)

Így éreznek a Vradzsa-béli pásztorlánykák, s példájuk azt igazolja, hogy egész életüket Srí Krsna szolgálatának szentelték, az önös érzékiség gyanújától is mentesen.

A szabályozott odaadó szolgálatnak hatvannégy eleme ismeretes. Ha a bhakta őszinte hittel követi e szabályozó elveket, alkalmassá válik arra, hogy bebocsátást nyerjen Isten transzcendentális szolgálatába. Buzgó vágyának gyümölcse, hogy – a pásztorlánykákhoz hasonlatosan – örök társként szolgálhatja majd Krsnát. Ehhez azonban felül kell emelkednie a varnásram-dharma világi szabályain.

Srí Krsna örök isteni hajlékán, Vradzsában mindenki sajátságos szeretetteljes viszonyban szolgálja az Urat. Raktaka, mint az Úr örök társa (parsada) a dászja-préma érzelmeivel viszonyul Krsnához. Madhumangal, Srídámá és Szudámá, mint barát (szakhá) a szakhja-préma, Nanda és Jasódá pedig a vátszalja-préma érzéseivel szolgálja Őt. Amelyik lelki viszony érzelmeihez vonzódik a bhakta, azt éri el tökéletessé válásakor. Érzékletes példája ennek a megtestesült Upanisadok (srutik) esete. Ők is megértették, hogy Srí Krsna szerető szolgálatát egyedül a Vradzsa-béli pásztorlánykák nyomdokait követve érhetik el. Krsna rajongó szeretetére vágytak, ezért ők is a gópík nyomába szegődtek, s így jutottak el a rágánugá spontán szintjére. A Srímad-Bhágavatamban a srutik a következőképpen szólnak:

nibhrta-marun-manó ‘ksa-drdha-jóga-judzsó hrdi jan
munaja upászaté tad arajó ‘pi jajuh szmaranát
sztrija uragéndra-bhóga-bhudzsa-danda-visakta-dhijó
vajam api té szamáh szamadrso ‘ngiri-szaródzsa-szudháh

„Az Istenség Személyiségének ellenségei, akik ugyan gonosz érzülettel, de folyton Őrá emlékeztek, a személytelen Brahman-ragyogásba olvadtak. Ezt érik el az empirikus filozófusok és a misztikusok is az elme s az érzékek szigorú fegyelmezésével, jóga-gyakorlataikkal, s a személytelen Brahmanon való meditációjukkal. Ám Vradzsa hajadonjait valósággal megbabonázta Srí Krsna kígyószerű karjainak delejes szépsége, s elnyerhették az Úr kegyét. Mi is a pásztorlánykák nyomdokait követtük, s így részesülhettünk Isten lótuszlábainak nektárjából.” (Bhág.10.87.23.)

E vers értelme szerint a srutik a pásztorlánykák nyomdokait követték, s mikor eljutottak a tökéletességhez, ők is a gópíkéhoz hasonló testet kaptak. E transzcendentális testet elnyerve lelki gyönyörök közt élvezhették Srí Krsna társaságát.


Az Úr Csaitanja föltárja magát

Az orvostudomány fejlődése lehetővé tette, hogy sebészi beavatkozással férfiből nőt, vagy a nőből férfit csináljanak. A testek ilyesfajta átszabása az anyagi kéj megnyilvánulása, a srutik esetében tapasztalt lelki vágy torz vetülete. A testi formák megváltoztatása még a materialista elme számára is elképzelhető, de a lelki fejlődés adja meg az igazi esélyt arra, hogy testünket jobbra cseréljük.

A Srímad-Bhágavatam konklúziója a következő:

nájam szukhápó bhagaván déhinám gópiká-szutah
gjáninám csátma-bhútánám jathá bhaktimatám iha

„A spontán odaadó szolgálat követői könnyen elérhetik Srí Krsnát, Srímatí Jasódádéví fiát, de a meddő empirikus spekuláció hívei számára ez aligha lehetséges.” (Bhág.10.9.21.)

Akit magával ragad a Vradzsa-béli pásztorlánykák példája, az éjjel-nappal mindig Srí Srí Rádhá-Krsna transzcendentális kedvtelésein meditál, Vradzsában él, s ott szolgálja őket. Végül szakhí-testet ölthet, és közvetlenül imádhatja az isteni párt.


Lelki test a halált követően

A lelki test transzcendentális az élőlény durva- és finom fizikai testéhez képest, és alkalmas Srí Srí Rádhá-Krsna szeretetteljes szolgálatára. Az anyagi létben a lélek testről-testre vándorlását a tettei határozzák meg, melyeket a természet három kötőerejének befolyása alatt végez. A Bhagavad-gítá érzékletesen ír erről. Az elme viszi a lelket egy újabb testbe, miként a szél sodorja az illatot. Ezért az elme állapota a halál pillanatában döntő fontosságú. Az elme hajlamos a mindennapok gondolataiba, érzéseibe és akaratosságába mélyedni.

Az elme állapota a test elhagyásának pillanatában a gondolkodás, érzés és akarat minőségétől függ. A bhaktáknak azt tanácsolják, hogy megszakítás nélkül meditáljanak Rádhá-Krsna transzcendentális kedvtelésein, hogy elméjüket mindig lelki gondolatok, érzések és szándékok jellemezzék. Így nyílik meg az élőlény előtt Rádhá és Krsna birodalma, ahol közvetlenül társulhat velük, s szolgálhatja Őket nagy szeretettel, abban az érzelmi viszonyban, amelyet egész életében gyakorolt.

Az anyagi létben az elme ahhoz szokott hozzá, hogy folyton durva érzéki élvezetekre gondoljon. Ezért a lelki ember foglalkoztassa elméjét transzcendentális gondolatokkal, melyek a gunák fölött állnak. Rádhá-Krsna isteni játékai s a Vradzsa-béli pásztorlánykák kedvtelései túl vannak az anyagi természet három kötőerején, s ha gondolataink, érzéseink és akaratunk e transzcendentális témákra irányul, bizonnyal bebocsátást nyerhetünk az isteni pár szolgálatába.

A déva-vraták, vagyis a jóság minőségében lévő emberek a félisteneket, például Brahmát vagy Sivát imádják, s az ő bolygójukra jutnak. A világot szenvedélyesen élvezni óhajtó pitr-vraták az eltávozott ősatyákat (pitriket) imádják, s ezek hajlékára jutnak. A bhútédzsják, vagyis az állat- és szellemimádók a tudatlanság sötétségébe tartoznak, s az anyagi világ számukra fönntartott alsóbb régióiba jutnak. Az Istenség Személyiségének, Srí Krsnának hívei pedig az Ő legfelsőbb, örökkévaló hajlékára kerülnek, s aki egyszer eljut oda, nem tér vissza többé.

Minden egyéb cél időleges csupán. Vagy az idő korlátjába ütközünk, vagy vissza kell térnünk a Földre, miután föléltük korábbi jámbor tetteink eredményét. Ami pedig a bhútédzsjákat illeti, ők földi létre, vagy az univerzum még alacsonyabb régióiba kényszerülnek.

A fentieket a Bhagavad-gítából tudhatjuk meg. Ennek értelmében már most felkészülhet bárki arra, hogy testének elhagyása után elérje a kívánt célállomást. Az emberi test jó esély a lélek emelkedésére.

Az Úr Csaitanja az élet legfőbb kincsét kínálja a Kali-korszak minden tekintetben szerencsétlen embereinek. De aki megragadja ezt a lehetőséget, az igen szerencséssé válik. Rámánanda Ráj az Úr Csaitanja ösztönzésére hirdette az odaadó szolgálat elveit, melyek követésével bárki elnyerheti a rajongó boldogság örök életét az Istenség Személyisége mellett a különböző transzcendentális raszák valamelyikében, ahogy azt Srí Krsna örök hajlékának, Vradzsának, illetve Gólóka Vrndávannak lakói élvezik.

Hiába imádja valaki az Urat pompázatos módon, nagy figyelemmel, a gópík nyomdokainak követése nélkül nem ölthet lelki szakhí-testet, hogy Srí Krsnát szolgálja. Ennek érzékletes példája Laksmídéví, aki szeretett volna Srí Krsna transzcendentális rásza-lílá kedvtelésének részesévé lenni, de mivel nem szegődött a Vradzsa-béli pásztorlánykák nyomába, nem nyert bebocsátást.
Rámánanda Ráj szavai végül teljes eksztázisba hozták az Úr Csaitanját, aki ekkor karjaiba zárta őt. A transzcendentális boldogság mindkettejük szemébe örömkönnyeket csalt. Így telt az éjszaka isteni beszélgetésekkel, s pirkadatkor dolgukra indultak.

Rámánanda a távozóban lévő Csaitanja lábaihoz borult, s hevesen kérlelni kezdte:

– Azért jöttél, hogy isteni kegyeddel elhalmozz, kérlek, maradj hát legalább tíz napig, s tisztítsd meg szennyezett elmémet! Rajtad kívül senki sem képes fölszabadítani az elesett lelkeket, s egyedül Te áldhatod meg őket az Istenszeretet ízével!”

Az Úr Csaitanja így válaszolt:

– Hallottam, milyen nagyra becsülnek tiszta odaadásod miatt, így eljöttem hozzád, hogy Srí Krsna isteni üzenetét hallva ajkaidról megtisztulhasson elmém. S ahogy megláttalak és hallottam szavaidat, beigazolódott minden, amit rólad hallottam. Te vagy a Rádhá-Krsna kedvteléseiről szóló lelki tudomány zenitje, ezért nemhogy tíz napon át, de folyton-folyvást veled lennék. Nilácsalban (Dzsagannáth Puríban) lakunk majd mindketten, s az isteni pár mennyei játékairól beszélgetve, nagy nagy örömben múlatjuk az időt.”


Tökéletes kérdések, tökéletes válaszok

Reggel Rámánanda Ráj és az Úr Csaitanja elváltak, majd este újra találkoztak. Ezúttal egy csöndes, félreeső helyen folytatták beszélgetésüket. Az Úr Csaitanja kérdezett, Rámánanda pedig válaszolt.

Kérdés: Mi a legfontosabb tudnivaló?

Válasz: Srí Krsna odaadó szolgálata a legmagasztosabb tudnivaló.

Kérdés: Mi nyújtja a legdicsőbb hírnevet?

Válasz: Az élőlény legnagyobb dicsőségére az válik, ha Srí Krsna híve lesz.

Kérdés: Mi a legértékesebb a világ minden kincse közül?

Válasz: A legértékesebb kincset az birtokolja, aki a Rádhá és Krsna iránti szeretetben a leggazdagabb.

Kérdés: Mi a legnagyobb gyötrelem a földkerekségen?

Válasz: A legnagyobb gyötrelem az Úr bhaktáitól való elválás.

Kérdés: Ki a legjelesebb az univerzum összes fölszabadultja közül?

Válasz: A legjelesebb fölszabadult személy az, aki szereti Krsnát.

Kérdés: Melyik a legszebb dal, amit ember énekelhet?

Válasz: Minden dalok legszebbje az, amely Rádhá és Krsna isteni dicsőségét hirdeti.

Kérdés: Mi a legnagyobb áldás, amit az ember életében remélhet?

Válasz: A legnagyobb áldás a Srí Krsnát szolgáló bhakták társasága.

Kérdés: Mire emlékezzék mindig az ember?

Válasz: Srí Krsna szent neveire, tulajdonságaira, kedvteléseire kell folyton emlékezni.

Kérdés: A sokféle meditáció közül melyik a legjobb?

Válasz: A legjobb meditáció az, ha az ember Rádhá és Krsna lótuszvirág lábain meditál.

Kérdés: Hol éljen az ember?

Válasz: Éljen Vrndávanban, ahol a rásza-lílá transzcendentális kedvtelése folytonosan zajlik.

Kérdés: Minden egyéb témát félretéve miről halljon az ember?

Válasz: Az egyedüli téma, amiről az élőlénynek hallania kell, Rádhá és Krsna szerelmes kedvtelése.

Kérdés: Mi a legmagasztosabb az imádatra méltó dolgok közül?

Válasz: Rádhá és Krsna szent neve a leginkább imádatra méltó.

Kérdés: Mi a felszabadulásra törekvők és az élvezetvágyók sorsa?

Válasz: Az előbbiek mozdulatlan testet kapnak (kőként vagy hegyként születnek), az utóbbiak pedig mennyei testet ölthetnek.*

E kérdések és válaszok a lelki tudományok leglényegét jelentik, amit a hiteles szentírások is alátámasztanak.

A megismerés fejlődése imígyen követhető nyomon: az anyagi világ ismereténél magasabb rendű a lélekről szóló tudás (brahma-vidja); Isten Személyének ismerete feljebb való, mint a személytelen Brahman, a Lélek megismerése; Srí Krsnának s az Ő kedvteléseinek tudománya pedig magasztosabb, mint Srí Visnu ismerete.

A Srímad-Bhágavatam szerint a legkiválóbb cselekedet az, amely az Úr Hari érzékeit boldogítja, a legmagasabb szintű oktatás pedig az, ha Őróla tanítanak. A legműveltebbnek azt kell tekintenünk, aki elsajátította az odaadó szolgálat kilenc folyamatát, ami a következő: hallás és magasztalás, emlékezés, az Úr lótuszvirág lábainak szolgálata, imádat, fohászkodás, szolgai és baráti hűség, valamint teljes önátadás.

Hogy milyen hírnévre tehet szert az ember bhaktaként, arról a Garuda-purána, mint hiteles, mérvadó írásmű a következőképpen szól:

kalau bhágavatam náma durlabham naiva labhjaté
brahma-rudra-padótkrstam guruná kathitam mama

„Lelki tanítómesteremtől azt hallottam, hogy a Kali-korszakban alig találni majd valakit, aki azért híres, mert Srí Krsna híve, habár az sokkal kiválóbb helyzet, mint Brahmáé vagy Siváé.”

Srí Nárada Muni kijelentette:

dzsanmántara-szahaszrésu jaszja szjád buddhir ídrsí
dászó ’ham vászudévaszja szarvál lókán szamuddharét

„Aki sok ezernyi születés után végre Vászudéva, a személyes Isten örök szolgájának tekinti magát, az anyagi lét összes elesett lelkét képes fölszabadítani.”

A Bhagavad-gítá is alátámasztja, mennyire ritka a valódi mahátmá vagyis nagy lélek, aki egyszer s mindenkorra megértette, hogy Vászudéva az összes univerzum Ura. Az ilyen személy a sok-sok születésen át tartó tanulás után meghódol Srí Krsna, az Istenség Személyisége előtt. Az Ádi-puránában az áll, hogy a felszabadult lelkek, ideértve a srutikat is, mind Srí Krsna tiszta bhaktáinak nyomdokait követik. A Brhan-náradíja-purána írja:

adjápi csa muni-srésthá brahmádjá api dévatáh

„Mindezidáig a bölcs munik legkiválóbbjai, de Brahmá s a félistenek sem értették, mily nagy befolyással rendelkezik az a bhakta, aki teljességgel átadta magát az Úr Visnu transzcendentális szolgálatának.”

A Garuda-puránában az áll:

bráhmanánám szahaszrébhjah szatra-jádzsí visisjaté
szatra-jádzsí-szahaszrébhjah szarva védánta-páragah
szarva-védánta-vit-kótjá visnu-bhaktó visisjaté
vaisnavánám szahaszrébhja ékántj ékó visisjaté

„Sok-sok ezernyi bráhmana közül az a legkiválóbb, aki jártas az áldozatok bemutatásában. Sok ezernyi ilyen áldozatokban jártas bráhmana közül az a legjobb, aki áttanulmányozta a Védák minden tudományát. A véda-tanulmányokban kiválók közül az Istenség Személyiségének, Visnunak a híve a legjobb, és sok ezernyi Visnu-hívő közül az a tiszta vaisnava a legkiválóbb, aki egyedül Srí Krsnát imádja, mert ő éri el a legfőbb hajlékot (param-dháma), amiről a Bhagavad-gítában Krsna maga beszél.”

A Srímad-Bhágavatam kijelenti, hogy a srutik tudományának elsajátítása és minden más lelki gyakorlat csak arra szolgál, hogy az ember a szívében igaz vonzalommal hallgassa Mukunda, vagyis Srí Krsna isteni tulajdonságait, nevét és hírét.

A Nárájana-lílá fohászaiban az áll, hogy egy tiszta bhakta még Brahmá posztját is elutasítja, ha az nem szolgálja odaadással Istent, de boldogan lesz inkább kis bogár, ha így életét Isten odaadó szolgálatának szentelheti.

* Gautama Buddha szerint a felszabadulás minden érzékfelfogás kizárása, egyfajta kővé válás. Ez a buddhista filozófia csúcsa.

Nem minden egy

A Szkanda-puránában az Úr Siva Prahlád Mahárádzsot, a nagyhírű bhaktát magasztalja: „Még én sem ismerem Krsnát igazából. Őt csakis bhaktái ismerik, s mindőjük közül kiemelkedik Prahlád.”

A Brhad-bhágavatámrtában Szanátan Gószvámí kifejti, hogy a Pándavák kiválóbbak Prahládnál, s a Jaduk még a Pándaváknál is jobbak. A Jaduk közül Uddhava a legjelesebb bhakta, ám a Vradzsa-béli lánykák még nála is jobbak. Így hát ők a legkiválóbb bhakták. A Brhad-vámanában Brahmá a következőket mondotta a rsiknek:

sasti-varsa-szahaszráni majá taptam tapah purá
nanda-gópa-vradzsa-sztrínám páda-rénupalabdhjaté

„Minden tőlem telhetőt megtettem: hatvanezer esztendeig vezekeltem, csak hogy elnyerhessem Vradzsa lánykáinak, s a pásztorfiúknak, valamint Nanda királynak a lába porát, de nem szállt rám ez az áldás. Úgy érzem, sem jómagam, sem Siva, de még Laksmí sem fogható hozzájuk.”

Az Ádi-puránában az Istenség Személyisége szól:

na tathá mé prijatamó brahmá rudras csa párthiva
na csa laksmír na csátmá csa jathá gópí-dzsanó mama

„Vradzsa pásztorlánykáinál nincs kedvesebb nekem. Sem Brahmá, sem Siva, sem Laksmí, de még én magam sem vagyok olyan kedves magamnak, mint ők.”

Vradzsa népéből Srímatí Rádhárání a legeslegkedvesebb Krsnának. Srímatí Rádhárání legmeghittebb szolgálója Rúpa Gószvámí, akit ezért az Úr Csaitanja is nagyon kedvel. A Rúpa Gószvámí nyomdokait követő bhakták Srí Krsna Rúpánuga hívei, akiket a Srí Csaitanja-csandrámrta a következőképpen magasztal:

ásztám vairágja-kótír bhavatu sama-dama-ksánti-maitrj-ádi-kótisz
tattvánudhjána-kótir bhavatu vá vaisnaví bhakti-kótih
kótj-amsó ‘pj aszja na szját tad api guna-ganó jah szvatah-siddha ászté
srímacs-csaitanjacsandra-prija-csarana-nakha-dzsjótir ámóda-bhádzsám

„Teljes mértékben birtokolja az összes transzcendentális tulajdonságot az, aki vonzódik az Úr Csaitanja szeretett bhaktáinak tündöklő lótuszlábaihoz. Isteni vonásai milliomod részével sem ér föl a Visnu híveiben föllelhető szigorú lemondás, kiegyensúlyozottság, érzékfegyelmezés, állhatatosság, meditáció s egyéb jeles tulajdonságok erénye.” (Csaitanja-csandrámrta 26.)

Az emberek többségét az elme anyagi élvezetekre ösztönzi, s így egyre több és több vagyont szeretnének felhalmozni, amiben az érzéki örömök megszerzésének eszközét látják. Ám a tiszta, lelki értelem segítségével az ember azon valójában felismerheti, mennyit ér az anyagi gazdagság, s láthatja, hogy Rádhá-Krsna szeretetének kincséhez semmi sem fogható. A sásztrák alábbi versei támasztják ezt alá:

kim alabhjam bhagavati praszané srí-mikétané
tathápi tat-pará rádzsan na hi ványcshanti kinycsana

„Az Úr bhaktáinak minden a rendelkezésükre áll, saját érzéki örömük végett mégsem vágynak semmire.” (Bhág.10.39.2.)

mám anárádhja duhkhártah kutumbászakta-mánaszah
szat-szanga-rahitó martjó vrddha-szévá-paricsjutah

„A feltételekhez kötött lelkek állandó boldogtalanságban élnek, mert csak a rokonaikhoz ragaszkodnak, s nem imádnak engem. Így meg vannak fosztva tiszta bhaktáim társaságától, s az odaadó szolgálat lehetőségétől.”

szva-dzsivanádhikam prárthjam srí-visnu-dzsana-szangatah
viccshédéna ksanam csátra na szukhámsam labhámahé

„Visnu bhaktáinak közelségét az életemnél is többre tartom, mert ha egy pillanatra is nélkülöznöm kell társaságukat, minden örömöm elszáll.” (Brhad-bhágavatámrta 1.5.44.)

muktánám api sziddhánám nárájána-parájanah
szudurlabhah prasántátmá kótisv api mahámuné

„Millió nagy bölcs, felszabadult lélek között, óh, mily nehéz az Úr Nárájan egy józan bhaktájára találni!” (Bhág.6.14.5.)

anugrahája bhútánám mánusam déham ászthitah
bhadzsaté tádrsíh krídá jáh srutvá tat-paró bhavét

„Az Istenség Személyisége megjelenik e földön, s megnyilvánítja kedvteléseit, hogy megáldja híveit, akik ily módon vonzódhatnak hozzá és kedvteléseihez.” (Bhág.10.33.37.)

ata átjantikam ksémam prccshámó bhavató ’nagháh
szamszáré ’szmin ksanárdhó ’pi szat-szangah sévadhir nrnám

„Óh, Végtelenül Áldásos, a legfőbb jótéteményt kérem tőled. Tiszta bhaktáid társaságára vágyom, mert a velük töltött egyetlen pillanat a világ legdrágább kincsét jelenti.” (Bhág.11.2.28.)

taszmát szarvátmaná rádzsan harih szarvatra szarvadá
srótavjah kírtitavjas csa szmartavjó bhagaván nrnám

„Kedves királyom! Minden embernek mindig, mindenhol, minden körülmények között az Istenség Személyiségét, Harit kell magasztalnia és emlékezetben tartania, Őróla kell hallania.” (Bhág.2.2.36.)

taszmád ékéna manaszá bhagaván szátvatám patih
srótavjah kírtitavjas csa dhjéjah púdzsjas csa nitjadá

„Az embernek tántoríthatatlan figyelemmel, állandóan hallania kell az Istenség Személyiségéről, Őt kell magasztalnia s imádnia, aki a tiszta bhakták fenntartója.” (Bhág.1.2.14.)

ászám ahó csarana-rénu-dzsusám aham szjám
vrndávané kim api gulma-latausadhínám
já dusztjadzsam szvadzsanam árja-patham csa hitvá
bhédzsur mukunda-padavím srutibhir vimrgjám

„Szeretnék fűszál vagy folyondár lenni Vradzsa erdejében, mert akkor rám szállna a nagyszerű fölszabadítót, Mukundát imádó nagy bhakták lába pora. Még a srutik is e nagy szentek lába porát kutatják. A Vradzsa-béli gópík föladták a család s rokonság iránti ragaszkodásukat – amit egyébként szinte lehetetlen megtenni –, s mindenüket Krsna örömének szentelték.” (Bhág.10.47.61.)

vikríditam vradzsa-vadhubhir idam csa visnóh
sraddánvitó ’nusrnujád atha varnajéd jah
bhaktim parám bhagavati pratilabhja kámam
hrd-rógam ásv apahinótj acsiréna dhírah

„Aki nagy tisztelettel hallja egy tiszta bhakta ajkairól Srí Krsna s a Vradzsa-béli pásztorlánykák isteni kedvteléseit, s maga is ugyanúgy beszél ezekről, az rögvest eléri Isten transzcendentális szerető szolgálatát, s az érzéki örömök kéjsóvár vágya messzire távozik szívéből.” (Bhág.10.33.40.)

étáván éva lóké ’szmin pumszám dharmah parah szmrtah
bhakti-jógó bhagavati tan-náma-grahanádibhih

„A világon minden ember legfőbb kötelessége az Istenség Személyiségének szeretetteljes szolgálata, s szent neveinek zengése.” (Bhág.6.3.22.)

A meddő, spekulatív tudást a ním-fa keserű gyümölcséhez hasonlítják, ami emberi fogyasztásra alkalmatlan. A varjakhoz hasonlatos, akadékoskodó, durva emberek mégis ezt szeretik. Száraz, elméleti érvelésük károgáshoz fogható. Isten szeretetteljes szolgálata ellenben a mangófa frissen kipattant, édes, finom rügyeihez hasonlít. Srí Krsna tiszta bhaktái ízlelgetik e rügyeket. Olyanok ők, mint az édes hangon csevegő papagájok. A balszerencsés empirikus töprengőnek, a gjánínak a terméketlen spekuláció jut, míg a szeretetteljes istenszolgálat ízes ambróziája a szerencsés bhakták itala.

Az Úr Csaitanja és Rámánanda Ráj ezt az éjszakát is Krsnáról, s kedvteléseiről beszélgetve töltötte. A lelki boldogság olykor könnyeket csalt szemükbe, máskor táncra perdültek az eksztázis transzában; így virradt rájuk a hajnal. Reggel aztán ismét elváltak, hogy feladataiknak eleget tegyenek, este azonban – akár csak előzőleg – újra találkoztak.


A szív megvilágosodása

Néhány percnyi beszélgetés után Rámánanda az Úr Csaitanja lábaihoz borult, s megvallotta szívbéli érzéseit:

– Óh, Uram, megvilágosítottad szívem, s alkalmassá tettél arra, hogy kimondjam a fényt hozó igazságot, ami Rádhá és Krsna ismerete, az isteni szeretet lényege. Korábban Brahmá szívét világosította meg az Úr hasonlóképp a védikus tudománnyal. Az élőlényeket Felsőlélekként elkísérő Úr mindezt végtelen és indokolatlan könyörületességéből teszi. Nem jelenik meg színről-színre, de a szíven keresztül megvilágosít.

A Bhagavad-gítá is ezt támasztja alá. Krsna kijelenti, bhaktáival különös kegyet gyakorol, mert a szívükön keresztül felvilágosítja őket, s a lelki tudás lámpásával eloszlatja a tudatlanság sötétjét. A csodálatos Srímad-Bhágavatam legelején pedig a következő fontos megállapítás áll:

dzsanmádj aszja jató ’nvajád itaratas csárthésv abhigjah szvarát
téné brahma hrdá ja ádi-kavajé muhjanti jat szúrajah
tédzsó-vári-mrdám jathá vinimajó jatra tri-szargó ’mrsá
dhámná szvéna szadá niraszta-kuhakam szatjam param dhímahi

„Az Abszolút Igazság, az Istenség Személyisége az élőlények egyedüli, független és önmagában is elégedett királya. Ő világosította meg Brahmá szívét, aki az első költő s a védikus himnuszok zengője. S Ő az, aki folyton zavarba ejti az empirikus tudósokat. Egyedül benne elegyedik az öt elem: a föld, a víz, a tűz, a levegő s az éter, s Őt tekintik a belső, a külső s a közbülső energia eredeti forrásának. Fohászkodjunk hát az Abszolút Igazság, Srí Krsna lótuszvirág lábainak oltalmáért, aki saját energiájának köszönhetően mindig mentes az illúziótól! Az Abszolút Igazság a teremtés, fenntartás és megsemmisülés minden részletében a tiszta tudás kútfője. Ez az egyetlen logikus következtetés, ami a téma mélyreható, közvetlen és áttételes vizsgálatából leszűrhető.” (Bhág.1.1.1.)

Rámánanda folytatta:

– Óh, Uram, kétely nyomasztja szívem. Légy kegyes, oszlasd el! Egyszer szannjászíként jelensz meg, máskor Sjámaszundarként, az isteni pásztorfiúként mutatod magad, most meg aranylónak látlak, mintha egész tested ragyogó fényben úszna. Ajkadhoz emeled fuvoládat, s tekinteted ide-oda csapong az eksztázis váltakozó hullámaitól. Miféle csodás látvány ez? Mondd meg nyíltan, Uram, mi az oka e tüneménynek?

Az Úr Csaitanja azt válaszolta, hogy az igazi bhakták teljesen elmélyednek Krsna iránti szerető érzelmeikben, és természetes istenszeretetük folytán mindenütt imádott Krsnájukat látják. Számukra ezért másmilyennek tűnik a valóság, ahogy a mozgó s mozdulatlan dolgokra tekintenek. Álljon itt néhány idézet ezzel kapcsolatban a Srímad-Bhágavatamból:

szarva-bhútésu jah pasjéd bhagavad-bhávam átmanah
bhútáni bhagavatj átmanj ésa bhágavatóttamah

„Az igaz bhakta mindenütt észleli Srí Krsna jelenlétét, aki minden élő életereje, és Benne lát minden mozgó és mozdulatlan dolgot.” (Bhág.11.2.45.)

vana-latász tarava átmani visnum vjanydzsajantja iva puspa-phaládhjáh
pranata-bhára-vitapá madhu-dháráh préma-hrsta-tanavó vavrsuh szma

„A dzsungel fái és liánjai gyümölcseik s virágaik terhével meghajoltak az Úr előtt, mert úgy érezték, Srí Krsna az éltető erejük. Tiszta istenszeretetüknek köszönhetően az Úr jelenlétében lelki derűvel és rajongó örömmel, dúsan záporozták a méznektárt.” (Bhág.10.35.9.)

Az Úr Csaitanja így szólt Rámánandához:

– Mélységes nagyrabecsüléssel adózol Rádhá és Krsna előtt, ezért mindig, mindenütt láthatod Őket.

Rámánanda Ráj szívét azonban nem nyugtatta meg az Úr Csaitanja válasza, bár az Úr kétségkívül a sásztrák szellemében, helyesen szólt. Ezért így felelt:

– Kedves Uram, kérlek, ne rejtőzködj tovább! Ne titkold tovább igaz mivoltodat! Jól tudom, ki vagy: Te vagy Srí Krsna, Srímatí Rádhárání külsejébe burkolózva, s azért szálltál alá, hogy a kedveseddel folytatott isteni kedvteléseid rajongását megízleld. Megjelenésed legfőbb célja, hogy magad is megérezd, miféle odaadással imádnak híveid, s hogy szerte a három világon osztogasd e szeretetet. Magad akaratából jöttél el hozzám, miért nem vallasz színt?

Ekkor az Úr Csaitanja elmosolyodott, s feltárta önmagát, mint Raszarádzs, az isteni raszák királya és mint Mahábháva, az istenszeretet megtestesülése, azaz Srímatí Rádhárání. Majd megmutatta, hogy Ő egy személyben az isteni pár, a Srímatí Rádhárání érzelemvilágával s ragyogásában megjelenő Srí Krsna.

rádhá krsna-pranaja-vikrtir hládiní saktir aszmád
ékátmánáv api bhuvi purá déha-bhédam gatau tau
csaitanjákhjam prakatam adhuná tad-dvajam csaikjam áptam
rádhá-bháva-djuti-szuvalitam naumi krsna-szvarúpam

„Rádhá és Krsna szerelme az Úr belső, gyönyör-energiájának isteni megnyilvánulása. Habár Rádhá és Krsna egyéni azonosságukban is egyek, mégis örökre elváltak egymástól. E két transzcendentális személyiség ezennel Srí Krsna Csaitanjaként újra egyesült. Hódolatom néki, aki Srímatí Rádhárání érzelmeivel s külsejével felruházva nyilvánította meg magát, bár Ő maga Srí Krsna.” (Szvarúp Dámodar naplójából)

Az Úr Csaitanja megmutatta, hogy Ő egy, bár kettő, s kettő, bár egy. Ez az Abszolút Igazság egészen kivételes megnyilvánulása. Csakis azok a szerencsések szolgálhatják az egy személyben egyesülő két örök személyt, akik Rámánanda Ráj kegyéből jól ismerik Srí Krsna Csaitanját, valamint Srí Srí Rádhá-Krsnát.

Az Úr Csaitanja isteni alakjának e páratlan megnyilvánulása teljességgel lenyűgözte Rámánandát. A lelki érzelmek eksztázisától elvesztette eszméletét, s ájultan rogyott a földre. Az Úr Csaitanja ebben a pillanatban megérintette Rámánanda testét, aki eszméletre tért. Meglepődve látta ismét a szannjászít maga előtt. Az Úr Csaitanja átkarolta Rámánandát, s megnyugtatta, rajta kívül még senki sem láthatta ezt az isteni, együttes formát.

Az Úr Csaitanja kijelentette, kedvteléseit illetően Rámánanda előtt semmi sem maradt titokban, ezért mutatta meg néki e páratlan megnyilvánulását.

– Óh, Rámánanda, nem csupán egy világos bőrszínű személy áll előtted. Én vagyok Srí Krsna, s amit látsz, az örök formám megnyilvánulása, amely Srímatí Rádhárání testszínébe burkolózik. Srí Krsnán kívül senki sem érintheti Srímatí Rádháránít, ezért öltöm magamra Rádhiká érzelmeit, s így hódolok saját örömömnek. Ebben az örök formámban Srí Krsna édes mivoltát is megízlelem. De kérlek, senki előtt ne tárd föl e titkot! A köznép gúnykacajának lennék tárgya tébolyult próbálkozásom miatt. Én vagyok az első számú bolond, s te vagy a második, s mivel ebben egyformák vagyunk, így nincs különbség kettőnk között.
Így élvezte az Úr Csaitanja Rámánanda társaságát tíz napon át, nagy örömmel társalogva Srí Krsnáról. Rádhá és Krsna isteni kedvteléseinek örök színhelyéről, Vradzsa-dhámról beszélgettek. Sorra vették Vradzsa-dhám bizalmas titkait, a szent hajlékon megnyilvánuló rajongás egész áramát. További beszélgetésük fölfoghatatlan titokként mindenki elől rejtve maradt.

Az érintett témakör drágakőhöz hasonlatos ismeretek lelőhelye volt, amely az egész emberiség javára adta egyik kincsét a másik után. E beszélgetés kimeríthetetlen ércbányához is hasonlítható, s ahogy művelni kezdték e bányát, különféle drága fémek kerültek a felszínre: réz, harangfém, ezüst, arany s végül a bölcsek köve.

Rámánanda Ráj és az Úr Csaitanja beszélgetésének kezdete s vége egyaránt nemes fémeket hozott a felszínre. Bevezető eszmecseréjük témája, a társadalmi tagozódás és az erkölcs követése a rézhez, a fémek anyjához hasonlatos. A karma-jóga, amikor az ember tetteinek eredményét szenteli Srí Krsnának, a harangfémhez hasonlítható. A karma-szannjásza, vagyis a világról való lemondás gyakorlása az ezüst; az empirikus, spekulatív tudással vegyített odaadás (gjána-misra-bhakti) az arany, míg a mindettől mentes odaadó szolgálat (gjána-sunja-bhakti) a bölcsek köve.

Beszélgetésük befejező szakasza az odaadó szolgálat lelki érzelmeiről szól. A fenti hasonlat ez esetben is alkalmazható. A szolgai rajongás (dászja-préma) a réz, a baráti ragaszkodás (szakhja-préma) a harangfém, a szülői vonzalom (vátszalja-préma) az ezüst, míg a szeretői rajongás (mádhurja-préma) az arany. Legvégül pedig Srí Srí Rádhá-Krsna transzcendentális kedvtelése a bölcsek kövéhez fogható. A spekulatív tudástól mentes odaadás csodakövét az a bhakta nyerheti el, aki állhatatos, energikus, kitartó, jó társasága van, s minden szándékában őszinte.
Másnap az Úr Csaitanja engedelmet kért Rámánanda Rájtól, hogy dél-indiai zarándokútját folytathassa. Arra is megkérte, kövesse útmutatásait, amiket a következőképpen foglalt össze:

– Vonulj vissza világi kötelességeidtől, s költözz Nílácsalba (Dzsagannáth Puríba). Zarándokutamat befejezve hamarosan én is odaérkezem. Együtt leszünk ott, s Rádhá-Krsna isteni kedvteléseiről beszélgetve nagy boldogságban töltjük majd időnket!

Ezzel az Úr Csaitanja átkarolta Rámánandát, s hazaküldte, majd nyugovóra tért. Másnap reggel felkereste Hanumán helybéli templomát, hódolatát ajánlotta a múrti előtt, majd pedig tovább indult, hogy bejárja Dél-Indiát.

Amíg az Úr Csaitanja Rámánanda városában, Vidjánagarában tartózkodott, a különböző iskolákhoz tartozó filozófusok régebbi gondolkodásmódjukat föladva mind Krsna bhaktái lettek. Az Úr Csaitanja útnak indulását követően Rámánandát az elválás fájdalmas hullámai ragadták magukkal. Képtelen volt eleget tenni szokásos feladatainak, inkább átadta magát az Úrral kapcsolatos mély meditációnak.


Epilógus

Ennyi az Úr Csaitanja és Rámánanda Ráj találkozásának rövid foglalata. Tanulságos isteni beszédtémáik egyidejűleg nagyszerűek és egyszerűek. E kinyilatkoztatás minden szerencsés ember hasznára lehet élete tökéletesítésében. Aki csak egyszer, alázattal végighallgatja e párbeszédet, nem tud majd szabadulni a lelki vágyódástól, hogy eljusson Rádhá és Krsna hajlékára. E rövid elbeszélést végighallgatván az ember megértheti a tiszta istenszeretet és a lelki szerelem mibenlétét. Az elhangzottak legfontosabb tanulsága az Úr Csaitanja megjelenésének titka, valamint szankírtan mozgalmának jelentősége.

E témák mélységét csak a nagyhitűek érthetik meg. Az elválásban gyakorolt istenszeretetben egyedül hittel fejlődhet az ember. Rádhá és Krsna kedvtelései transzcendentálisak és bizalmas jellegűek. Akinek van hite az Úr Csaitanjában s az általa javasolt lelki fejlődési folyamatban, bebocsátást nyerhet az isteni pár bizalmas szolgálatába, ami minden egyébnél vonzóbb a tiszta bhakták számára.

Sose feledjük, hogy az Úr Csaitanja és Rámánanda szavai nem az Abszolút Igazságban folyton kétkedő, s az isteni tanítványi láncon kívül rekedt töprengők elméjének szüleménye. A vitatkozó hajlamúak nem férkőzhetnek e témák közelébe, mert azok messze túl vannak minden anyagias megközelítésen. E téma nem evilági, ezért csakis az elme birodalmán túl, lelki szinten válik érthetővé.

Senki ne próbálja e transzcendentális igazságokat elméje és agya megfeszített tudományos manipulálásával megérteni, mert a világi elme s agyvelő alkalmatlan a lelki sík megközelítésére. Az áleredményeket szülő elmebeli spekuláció csak zavart okoz, egyedül Istennek s híveinek szolgálata segít a kinyilatkoztatott igazság megtapasztalásában. Az Úr Csaitanja és Rámánanda által tárgyalt isteni birodalom Srí Krsna hithű bhaktáinak birtoka, akik sok komoly odaadó szolgálatot végeztek már.

Minden dicsőség az Úr Csaitanjának és az Úr Nitjánanda Prabhunak, valamint Srí Advaita Prabhunak s az Úr Csaitanja összes többi hívének, a gaura-bhaktáknak! Könyörületének harci diszkoszával az Úr Csaitanja fölszabadította Dél-India lakóit, akik úgy vergődtek a különféle vallási irányzatok szorításában, mint a krokodilok által megtámadott elefánt. Az Úr Csaitanja sok-sok szent zarándokhelyet felkeresve bejárta egész Dél-Indiát, s mindenkit vaisnavává tett.


Függelék


Néhány szó a szerzőről

A. Cs. Bhaktivédánta Szvámí, akit tanítványai szeretettel Sríla Prabhupád néven szólítottak, 1896-ban, a Krsna megjelenési ünnepe (Dzsanmástamí) utáni napon született a Földön tiszta vaisnavák családjában, Abhaj Csaran De néven. Kalkuttában éltek, s ott végezte tanulmányait is.

1922-ben találkozott lelki tanítómesterével, Óm Visnupád Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákurral, aki arra biztatta, vállalja föl Csaitanja Maháprabhu misszióját, hiszen a világ csak egyetlen ínségtől szenved, az Isten-tudat hiányától, s jóléti tettek vagy politikai reformok nem segíthetnek az emberiség valódi problémáin. Sríla Bhaktisziddhánta nagy hatást gyakorolt a fiatalemberre, aki elhatározta, igyekszik segíteni ezt a szentéletű embert. Hivatalosan 1933-ban kapott Abhaj Csaranáravinda néven felavatást Bhaktisziddhánta Mahárádzstól.

Ekkor már családos ember volt, és volt egy kis gyógyszertára Allahabadban. Házát gyakran felkeresték a Gaudíja Math tagjai, mint Sríla Bhakti Raksaka Srídhar Mahárádzs és mások, akik hosszabb-rövidebb időre megálltak nála. Srídhar Mahárádzshoz életreszóló szoros lelki barátság kötötte, hosszú ideig együttműködött vele a prédikálásban, s oktató tanítómesterének is tekintette őt. Ahogy teltek-múltak az évek, Abhaj Csaranáravinda egyre aktívabban vett részt a prédikálásban, és mind többet publikált. 1944-ben indította útjára folyóiratát, melynek Vissza Istenhez (Back to Godhead) volt a címe. Saját maga írta a cikkeket, ő gépelte le, ő végezte a javítást, a korrektúrát, ő vitte el a nyomdába, s végül maga adta is el a megjelent számokat.

Lelki tanítómestere már az első találkozásukkor arra kérte Sríla Prabhupádát, terjessze angol nyelven Krsna üzenetét az egész világon, s ő évtizedeken át készült e hatalmas feladat teljesítésére. 1953-ban Dzshansziban megalapította a Bhakták Ligáját, amely az első kísérlete volt a világméretű prédikálásra. (Lásd a mellékleteket.) Az ötvenes évek elején Vrndávanba költözött, ahol teljesen a lelki életnek szentelte magát. 1959-ben a lemondott életrendbe lépett, fölvette a szannjászt, s arra készült, hogy Maháprabhu missziójának hirdetése végett külföldre induljon. Tudta, ha el akar jutni nyugatra, könyvekre lesz szüksége, ezért nagyon komoly feladatot vállalt, s lefordította és magyarázatokkal látta el a Srímad-Bhágavatamot. 1965-ben nyílt először alkalma arra, hogy az Egyesült Államokba utazzék. Addigra már a Bhágavatam három kötetét jelentette meg, aminek nagyon jó visszhangja volt, még az indiai miniszterelnök, Sasztri is nagyon elismerőleg nyilatkozott róla.

1965-végén, 69 évesen egy indiai tehergőzös fedélzetén érkezett Bostonba mindössze néhány dollárral a zsebében. Bár sem pénze, sem kapcsolatai nem voltak ebben a számára nagyon is idegen világban, tiszta istenszeretetet sugárzó lénye lassan egyre több embert vonzott magához. 1966-ban fogadta el első nyugati tanítványait, lerakva a bhakti hagyományának alapjait a nyugati világban. Életének utolsó tizenegy évében sok ezren váltak tanítványává. Egyetemeken, intézményekben, illetve az általa alapított templomokban tartott előadásokat, írt vagy nyolcvan kötet tudományos igényu könyvet, valamint ezernyi levelet a tanítványainak és a bhakti iránt érdeklődő embereknek.

Sríla Prabhupád legnagyobb érdeme, hogy torzítás és megalkuvás nélkül közvetítette Krsna üzenetét, és lehetővé tette, hogy az Indián kívüli világ is megismerhesse azt, így váltva valóra Maháprabhu álmát. Az általa elindított lelki forradalom eredményeként ma szerte a világon sokféle vaisnava közösség létezik, hirdetve az Isten előtti meghódolás mindenféle szektásságtól mentes gyönyörű eszményét.


A Bhakták Ligájának prospektusa

A világ jelenlegi állását, s az emberek nyomorult, degradált állapotát látva égető szükség volt a Bhakták Ligájának megalapítására, ami egybevág Óm Visnupád Paramahansza Astóttarasata Srí Srímad Bhakti Sziddhánta Szaraszvatí Gószvámí Mahárádzs, valamint a navadvípi (Nyugat-Bengál) Thakur Bhakti Vinóda óhajával.

Az emberek mgfeledkeztek az élet igazi céljáról, mert túlságosan vonzódnak az Abszolút Igazság külső energiájához, így lelki identitásukkal mit sem törődve, az anyagi természet szépségének bűvöletében élnek.

Az élőlény időtlen idők óta szenved e feledékenységtől, s fokról-fokra vándorol egyik testről a másikra. Amikor elnyeri az emberi létforma áldását, tudata annyira fejletté és felvilágosodottá válik, hogy megismerheti saját magát, a kozmikus világot és az Abszolút Igazságot.

Az egyéb létformákban az élőlény tudatát a legdurvább materializmus burkolja be, ezért nem is tud másról, mint az állati lét elsődleges szükségleteiről, nevezetesen az evésről, alvásról, védekezésről és párosodásról.

A létért folytatott küzdelem sok milliónyi fejlődési állomását bejárva kap a lélek emberi születést, ezért nem szabad az emberéletet az állatias lét elfoglaltságaival – evéssel, alvással, védekezéssel és érzékkielégítéssel – elvesztegetni.

Az emberiség mai fejlődése egyfajta civilizált állati lét felé vezet. A táplálkozást újfajta ínycsiklandó ételek kínálatával fokozzák. Az alvás kényelmét kárpitozott bútorokkal és kerevetekkel fölszerelt tartós és csinos lakóházak valamint pihenőhelyek építésével igyekeznek javítani.

Az emberi erőforrások több mint felét fölemésztő védelmi intézkedések csak a félelmet fokozzák. A fegyverkezés eredményeként megszületett az atombomba, amely az ember pusztulását sietteti. Ám a halál kegyetlen karjaiból a tudomány egyetlen vívmánya sem képes kimenteni az embert.

Az érzékkielégítés új változatait nyújtja egyfelől a mozgókép, a hangrögzítés, a drótnélküli rádió, az automobil s hasonló illuzórikus dolgok. Másrészt, a szebbik nem öltözködési módját is fokozzák, ami az emberi lény érzéki kéjsóvárságát elégíti ki. A piac hemzseg a reklámoktól, melyeken csinos hölgyek kínálják az érzékkielégítés különféle kellékeit, mint például ruhákat, ékszereket, száríkat, orvosságokat, fogamzásgátlókat és egyebeket. Maroknyi gonosz lelkületű ember húzza ennek az állatias társadalomnak a hasznát, melynek fönntartása végett az emberiség kilencvenöt százalékát láncra verve teszik e lelki értékeket nélkülöző, rossz civilizáció rabjaivá.

Ma már a falusiak élete sem békés, mert e kifényesített állatias civilizáció talmi ragyogása az ártatlan falusiakat is vonzza. Ez is a kimosakodott démonok szűk körének érdekeit szolgálja, míg az ártatlan emberiség túlnyomó többsége csak szenved az állatias civilizációban.

A Bhakták Ligája a törpe kisebbség, s a túlnyomó többségű ártatlanok érdekeit is szolgálja, hogy igazi szabadságot és áldásos életet biztosítson. Nem az élet ösztönös szükségleteinek – evés, alvás, védekezés, szaporodás – megszüntetését tűzi ki célul, hanem a lelki értékek hiányából fakadó egyensúlytalanságot igyekszik helyrebillenteni.

Az élet végül is lélek, s a vágyak és hajlamok szerint erre a lelki alapra épül a finom anyag – az intelligencia és az elme –, valamint a durva matéria, az anyagi test porhüvelye. Ez a karma törvénye. A vágyak és hajlamok olyannyira leigázzák a lelket, hogy az saját erejéből, megvilágosodás nélkül képtelen szabadulni az Abszolút Igazság külső energiájának befolyásától.

Hiba a szellemi lelket durva anyagnak – föld, víz, tűz, levegő és éter –, avagy finom anyagnak – elme, értelem, ego – hinni, mert mindezek Isten külsődleges energiájának termékei. Az élőlény viszont a spirituális, isteni természethez, Isten belső energiájához tartozik. Az egyéni lélek, az élőlény, minőségileg egy Istennel. Ilyen élőlényt ezért a tudományos laboratóriumokban lehetetlen előállítani.

Nyissuk meg a spirituális tudományok laboratóriumát, ahol az élőlény isteni természetét vizsgálhatjuk, s megállapíthatjuk, mire van valójában szüksége a szellemi léleknek, amely az anyagi világot irányítja! Az élőlény tehát nem anyagi, hanem lelki, ezért a fenti kérdést az ő békéje és felvirágzása érdekében kell kifejteni. Kutassuk az élőlény isteni természetét!

A Bhagavad-gítá egyértelműen meghatározza egy ilyen lelki laboratórium működési elveit, amelyben az élőlény spirituális természete kutatható. Az Úr Csaitanja személyesen is példázta ezt.

A Bhakták Ligája az egész emberiség üdvére szeretné a gyakorlatban is megvalósítani a fenti elveket. A Bhagavad-gítá szellemében a Bhakták Ligája minden egyes élőlényt Isten szerves részének tekint. Isten termékenyítette meg az élőlényekkel az anyagi természet méhét, így válnak láthatóvá a materiális világban megszületett különböző lények. Így hát minden élőlény a mindenható Atyának isteni gyermeke, s bármilyen formát öltsenek is, lelki testvérek Isten birodalmában.

Az élőlény megfeledkezik erről az örökkévaló lelki kapcsolatról, így az anyagi világban keményen küzd a fennmaradásért. Állandó zavarodottságot okoz neki, hogy a boldogulás minden kísérletében kudarcot vall. Nem is tudja, hogy a boldog létért folytatott küzdelem sohasem lehet sikeres, s hogy a születés, halál és ínség kötelékéből csakis lelki módon szabadulhat egyszer s mindenkorra.

Az emberi születés esélyt ad ennek megvalósítására. Ezért az embernek meg kell ismernie az Abszolút Igazsághoz fűződő viszonyát, s meg kell tanulnia, hogyan hasznosíthatja energiáit ennek az örök kapcsolatnak a szellemében. Végső soron pedig el kell érnie az élet legfőbb célját, a spontán istenszeretetet. Az anyagi dolgok iránti torz vonzalom semmi egyéb, mint érzéki vágy, ám a spontán istenszeretet az igazi transzcendentális élet. Ez az istenszeretet valódi örömöt nyújt az élőlénynek. Ha viszont kihasználatlanul hagyja az emberi születés kínálta lehetőséget, bizonnyal visszasüllyed az állatias evolúció fokára, hogy ott keresse a csalóka anyagi örömöket.

A Bhakták Ligája egyrészt attól szeretné megmenteni az embert, hogy ismét visszasüllyedjen az állati létbe, másrészt igyekszik Isten szerető hívévé tenni, ami születésétől fogva örök joga, mert hiszen mindenki Isten lelki gyermeke.

A lelki tudományok mérvadó Írásainak alapos elemzése után a Bhakták Ligája az alábbi elveket s célkituzéseket fogalmazta meg:

a) Az élet felborult egyensúlyának helyreállítása végett rendszeresen propagálja a lelki tudományt India minden lakója s az egész világ számára; az embereket a lelki élet gyakorlatára oktatja, mert ez az emberiség kiegyensúlyozott pszichikai és biológiai fejlődésének alapja, valamint a világban jelenleg tapasztalható ellentétek megbékítésének és a harmóniának a záloga.

b) Igyekszik a lelki fejlődés alapjára épülő társadalmi rendet létrehozni, s szerte a világon békességet és megértést teremteni ember és ember között.

c) Az egész emberi társadalomban hirdeti Istent, aki Egyetlen és Abszolút, minden bőség, hatalom, hírnév, szépség, tudás és lemondás forrása, a megnyilvánult világban, s azon túl minden láthatónak és nem láthatónak Teremtője, valamint minden létező eredeti oltalmazója és élvezője.

d) Igyekszik az embereket egymáshoz és Istenhez közelebb hozni, mert Isten a Legfelsőbb Lény, az individuális lelkek pedig az Ő parányi részei. Az egyéni élőlény minőségileg egy Istennel, az Abszolút Egésszel, s létének értelme az, hogy Isten örömére legyen, ahogyan azt a kinyilatkoztatott Írások alátámasztják.

e) Egyenként is igyekszik megmenteni az embert a hamis érzelmekre alapuló modern civilizáció rabságából, hogy újra szabad lélekként cselekedhessen, és szabadon élhesse lelki látásmódon alapuló átszellemült életét. Ez hiteles lelki beavatás révén lehetséges, amikor az ember mindenben láthatja Istent, s mindent Istenben lát.

f) Megismerteti az egyéni lelkekkel a mindenkit vonzó Istenség Személyiségét, Srí Krsnát, eredeti és örök formájában, ahogyan a Bhagavad-gítá szavaiban föltárta magát. Szerte a világon úgy kell Őt megismertetni, ahogyan azt az Úr Csaitanja tanította, aki a szent nevek együttes zengésének folyamatával személyesen példázta, hogyan kell Istenhez közeledni. Az Úr Csaitanja tanításában nincsenek az emberi értelem számára felfoghatatlan pontok, vagy olyan tételek, amelyek a civilizált világ által elfogadott bármely vallásos érzületet sértenék.

g) Aktív tevékenységgel és prédikálással a gyakorlatban is igazolja, hogy Srí Krsna minden áldozat, vezeklés, meditáció, művészeti, kulturális és tudományos vívmány egyedüli és legfőbb élvezője, mert Ő az egész univerzum legfőbb tulajdonosa, s mindenkinek jóbarátja. Az igazi béke akkor valósulhat meg, ha e tételt midenki megérti. Az ilyen transzcendentális létállapotot nevezik lelki életnek, melyről az Ísópanisad a következőket mondja:

ísávászjam idam szarvan jat kinycsa dzsagatjám dzsagat
téna tjakténa bhunydzsithá má gridhah kaszja szvid dhanam

„A világegyetemen belül az Úr gyakorol hatalmat minden élő és élettelen felett, Ő a birtokosa mindennek. Ezért az embernek csak azon szükségszerű dolgokat szabad elfogadnia, melyek az ő számára vannak félretéve, s minden mást kerülnie kell, jól tudván, hogy azok kihez tartoznak.”

h) Hirdeti a Legfelsőbb Igazságot, ahogyan azt az acsintja-bhédábhéda-tattva filozófiájában az Úr Csaitanja kinyilatkoztatta, mely szerint minden azonos a Legfelsőbb Igazsággal, ugyanakkor különbözik is tőle, illetve ahogyan a Srí Rúpa és Szanátan vezette hiteles tanítványai, a Gószvámík hirdették tudományos műveikben.

i) Föltárja és/vagy visszaigényli Srí Krsna transzcendentális kedvteléseinek szent helyeit, illetve bhaktáinak tevékenységi helyeit, beleértve a különböző templomokat is.

j) Az Írások s a szankírtan mozgalom atyjának, az Úr Csaitanja tanításának szellemében a szankírtan mozgalommal mindenki számára előkészíti a környezetet a lelki életre.

k) Olyan polgári vállalkozásokba fog, amelyek nem ellenkeznek a Liga eszményeivel, missziójával és alapelveivel.

l) Jeles bhakták részvételével előadásokat és eszmecseréket szervez a Liga tagjainak épülésére, valamint ugyane céllal misszionáriusokat küld a világ minden tájára, hogy a Liga tagságát gyarapítsák.

m) Ingyenes postai tanácsadó szolgálatot tart fenn a Ligához érkező lelki kérdések megválaszolására.

n) Bármely nemzetből invitálva tagokat a Liga nemzetközi szervezetté bővül, amely az oktatáson és a kultúrán keresztül szolgálja tagjai lelki fejlődését.

o) Előmozdítja a jóság minőségét (szattva-guna) – elsősorban a Liga tagjai között – a lelki beavatás (díksá) révén, kvalifikált bráhmanává (tisztességes és intellektuális emberré) téve a jelöltet, aki igazmondó, megbocsátó, elfogulatlan, béketűrő, művelt, tiszta, specifikus és általános képzettséggel rendelkezik, s hisz Isten transzcendentális szolgálatában.

p) Mindegyik életrendből fogad el tagokat, nevezetesen: i) brahmacsáríkat, azaz nőtlen tanulókat, akik teljes mértékben Isten szolgálatának szentelik magukat, ii) grhaszthákat, vagyis házasembereket, akik családjuk körében élnek, s így szentelik magukat Isten szolgálatának, iii) vánapraszthákat, azaz családjuktól visszavonult házasembereket, akik Istent szolgálják és iv) szannjászíkat vagy tjágíkat, a családi kötelékektől teljesen visszavonult, lemondott embereket, akik átadják magukat Isten szolgálatának.

q) Beavatja tagjait a fönt említett Gószvámík által gyakorolt szabályokba, kerülve a i) nőkkel folytatott törvénytelen nemi életet, ii) a mámorító szereket, iii) a nem-vegetárius táplálékot és iv) a szerencsejátékot, a léha sportokat és szórakozást.

A Bhakták Ligája az emberiség minden egyes tagját várja soraiba, legyenek a társaság rendes tagjai, és sajátítsák el tökéletes rendben a lelki élet gyakorlatát. A Bhagavad-gítát szerte a világon nagyra becsülik. Ez a nagyszeru tudományos mű a lelki gyakorlatok alapja. A Bhakták Ligája arra kér minden embert, hogy hamis értelmezésektől mentesen, őszintén tanulmányozza ezt a tudományos művet, és ismerje meg belőle az Istenhez fűződő lelki kapcsolatunkat. Isten hatalmas, ezt mindenki tudja. Azt már kevesebben, hogy Isten annyira hatalmas, hogy az élőlény csekély esze képtelen Őt igazából fölfogni. Hiábavaló próbálkozás tehát a korlátozott és tökéletlen érzékek nyújtotta emberi tudással fölmérni Istent, s az Ő energiáinak hatalmas művét. Ha meg akarjuk ismerni Istent s a hozzá fűződő örök lelki kapcsolatunkat, próbáljuk azt személyesen tőle megtudni, ahogyan a Bhagavad-gítában föltárja magát. Nehogy tökéletlen empirikus tudásunk miatt félreértsük a lelki tudományok e nagy jelentőségű könyvét! Tanuljunk vagy közvetlenül Tőle, vagy pedig az Úr által elismert bhaktáktól!

A Bhakták Ligája minden segítséget megad önnek a személyes kapcsolattartás, irodalom, jótanácsok és levelezés útján. Ne hagyja veszendőbe menni ezt a lehetőséget! Tegye tökéletesebbé életét azzal, hogy fölveszi velünk a kapcsolatot! Ami a fizetséget illeti, az nem anyagi. A Bhakták Ligája akkor sem vonja meg öntől nagyszerű szolgálatait, ha nem képes tagdíjat fizetni, mert a Bhakták Ligája Isten legfőbb akaratát igyekszik eltökélten szolgálni, s hittel igyekszik önt is szolgálni azzal, hogy közelebb viszi Istenhez. Ha viszont módjában áll, ne mulassza el a tagsági díj megfizetését. Minden fillért Isten transzcendentális szolgálatára fordítunk, s kötelességünk életünket, pénzünket, értelmünket és szavainkat Isten szeretetteljes szolgálatába állítanunk, ha szeretnénk fölismerni Őt, s ezáltal tökéletessé tenni emberi létünket.

Végezetül hadd mondjuk el, hogy a Bhakták Ligájának célkitűzései nem emberalkotta ideológiák, hanem India lelki kultúrájának őseredeti kincsestárából valók, amiket a feltételekhez kötött élet korlátait meghaladó nagy bölcsek és ácsárják szanszkrt nyelven jegyeztek föl. Ezért szükséges, hogy a világ művelt emberei tanulhassanak és olvashassanak szanszkrtul, ami az árjanok nyelve, a nyelvek anyja. A Bhakták Ligája ezért szanszkrt akadémiát és egyetemi fokozatú főiskolát nyit e nagyszerű nyelv áldásának megismertetése végett. Bármely ország tudósát szívesen látjuk majd az intézmény keretei között, ha elfogadja a Liga szabályait és előírásait. Külön esetben ösztöndíjas hallgatókat is fogadunk.

India politikai függetlenségének kivívása után a hivatalos nyelvnek a szanszkrtnak kellett volna lennie, de ez nem így történt. Bár hajdanán Indiában a tömegek nem ismerték a szanszkrtot, az írott nyelv mégis ez volt. Ennek köszönhetően az irányító osztályok, a bráhmanák és a ksatriják között erős volt a kulturális összetartozás érzése, s őket követték a vaisják és súdrák. A beszélt nyelv vidékenként változott, de az írott szanszkrt nyelv kulturális egyesítő ereje folytán mégsem létezett provincializmus vagy szűklátókörű rivalizálás. Ha India írott nyelve újra a szanszkrit lenne, az minden korábbinál erősebbé tenné az ország kulturális egységét, s ráadásul a világ felvilágosult elméi is csatlakoznának e nyelvhez. A lelki és kulturális haladás érdekében a Bhakták Ligája erre a tökéletességre törekszik.

Om … Tat … Szat

Abhaj Csaranáravinda Bhaktivédánta
alapító és titkár

Kelt Dzshansziban, Auksoja Tritíja napján, 1953. május 16-án.


Felhívás a nagylelkű közönséghez, korunk filozófusaihoz,
vezetőihez és vallásos személyiségeihez

Alulírott, a Bhakta Liga, Keshi Ghat, P.O. Vrindaban (U.P.) alapító titkára alázatosan tudomásukra hozom – különösképp India felelős hölgyeinek és urainak –, hogy létrehoztunk egy olyan intézményt, amely az egész emberiséget szolgálja azzal, hogy a lelki értékek fontosságára igyekszik felhívni a figyelmet. E tevékenységet számos felelős közéleti vezető és professzor támogatja India-szerte, többek között: Dr. S. Radha Krishnan, India alelnöke, Shri K. M. Munshi, Uttar Pradesh kormányzója, Raj Mohendra Pratap, Vrindaban, Sri Sitaram Meerut, Uttar Pradesh. Kérésre angol vagy hindi nyelvu ismertetőt küldünk. A célkituzések az alábbiakban foglalhatók össze:

1) Az emberiség nagyobb része az anyagi civilizáció illúziójában él, nélkülözve mindenféle lelki föl ismerést.

2) Az emberi élet veszendőbe megy a lelki értékek nélkül.

3) A Bhakták Ligája az emberiség szunnyadó lelki tudatosságának fölélesztésére jött létre. Hiteles és tudományos alapokon igyekszik ezt véghezvinni, s az önmegvalósítás eme mozgalmához bárki csatlakozhat.

4) Az alapvető filozófia a Bhagavad-gítá s a többi kapcsolódó kinyilatkoztatás, beleértve a Bibliát és a Koránt is.

5) A Bhakták Ligája nem egy, helytől és időtől függő „izmust” hirdet, hanem az egyetemes igazságot az egész emberiség szolgálatában. Egyszóval, a Bhakták Ligája a lelki értékek „biztonsági tanácsa

6) Jelenlegi tevékenységek:

a) A Vissza Istenhez (Back to Godhead) című, kéthetenként megjelenő angol nyelvű folyóirat kiadása.

b) A Bhagwan ki Katha című, kéthetenként megjelenő hindi nyelvű folyóirat kiadása.

c) A fentiek megjelentetésének előkészítése a világ összes nyelvén.

d) Fiatalok képzése és oktatása, akik világkörüli úton hívják föl a figyelmet a lelki értékekre.

7) A lelki értékek emlékezetbe vésésének módszere egyszeru és nagyszerű:

a) Minden értintettet találkozóra hívunk.

b) A jól képzett fiatalok zenével s frissítővel szolgálják a megjelenteket.

c) A világ különféle szentírásaiból egy kis lelki értéket oltunk a megjelentekbe. A filozófia és az érzelmek párosításával igyekszünk az Istenbe vetett hitet erősíteni. Kerüljük a meddő spekulációt és a fanatikus érzelmeket.

d) A visszavonultak számára otthont biztosítunk, ahol elérhetik a lelki megvilágosodást.

8) Kisebb nyomda fölszerelése az irodalmak előállítására. Az alábbi kéziratok kiadásra készek: a) Gítópanisad (angol, 200 oldal), b) Az odaadás tudománya (első rész, angol, 300 oldal), c) Az Úr Csaitanja szankírtan mozgalma (angol, 300 oldal), d) Isten üzenete (angol, 200 oldal), e) Racionális teizmus (angol, 200 oldal), f) Bhagwan ki Katha (hindi, bengáli), g) Nastikyavad Khandan (hindi, bengáli), h) Jnyan ki Katha (hindi, bengáli), i) Bhakti ki Katha (hindi, bengáli), j) Buddhi Yoga (bengáli), k) Csaitanja-csaritámrta.

A fenti tevékenységek tervezett költségei mintegy havi 3000 rúpiát tesznek ki. Ezért kérek mindenkit, legyen rendes tagja a Ligának, ezzel mozdítsa elő az emberi életben oly fontos, tudományos mozgalmunkat. Vrndávan kimagasló fontosságú szent hely, ezért választottuk a Liga székhelyéül.

Acharya Prabhakar Mishra tiszteletbeli titkár
Hari Bhavan, Tejpal Road, Bombay 7

A. C. Bhaktivedanta Bhakták Ligája alapító titkár,
Back to Godhead, Bhagwan ki Katha főszerkesztő, a Gítá tb. professzora
s Bharatiya Vidya bhavan, Bombay 7.

Kelt, Vrindabanban, 1957 február 28-án