Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Stein Aurél (1862-1943)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Magyar életrajzi lexikon címszava

Wonke Rezső: Stein Aurél

A Stein-könyvtár
Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Keleti Gyűjtemény

Wojtilla Gyula
Stein Aurél kasmíri szanszkrit kutatásai

Miklós Pál
Tunhuang és Stein Aurél

Bárdi László
Félárnyékban: Stein Aurél

Obrusánszky Borbála
Elfelejtett orientalistánk - Stein Aurél

Links

Stein Aurél, Sir Aurél Stein (Pest, 1862. nov. 26. – Kabul, Afganisztán, 1943. okt. 28.): Belső-Ázsia világhírű kutatója, régész, nyelvész, az MTA kültagja (1895). Egy.-i tanulmányait Bécsben, Lipcsében és Tübingenben végezte. 1887-ben avatták bölcsészdoktorrá. Utána azonnal angol szolgálatba állott. 1888-ban a lahorei Punjab Egy.-en a szanszkrit nyelv és irodalom tanára lett. 1894-ben jelent meg első tudományos műve (katalógus a kasmíri maharadzsa jammui könyvtárának mintegy 6000 szanszkrit kéziratáról kivonatokkal és magyarázó jegyzetekkel). Több művében foglalkozott az ind történelem és indoszkíta uralom vallási és művelődésviszonyaival, valamint az indo-iráni régi földrajzzal. 1888 – 96 között tett utazásain Kasmír emlékeit és topográfiáját tanulmányozta. 1900-ban indult el első nagy belső-ázsiai expedíciójára, amelyen K-Turkesztán homoksivatagjában régészeti kutatásokat folytatott, s átkutatta a Svar Hedin által felfedezett romokat. Maga is sok jelentős ősi romhelyet fedezett fel. 1908-ban második expedícióján, folytatva a. térképezést a Kuen-Lun főláncán, majd a Takla-Makán sivatagban és a Tarim mentén végzett ásatásokat. 1909 elején visszatért Európába és a Magy. Földrajzi Társaság meghívására Bp.-en is előadást tartott. Útjának eredményeit Serindia c. ötkötetes művében és The Thousand Buddhas (London, 1921) c. munkájában dolgozta fel. 1911-ben India É-Ny-i határán végzett archeológiai kutatásokat, 1912-ben az angol király az Indian Empire-rend Knight Commanderévé nevezte ki. 1913-ban megkezdte harmadik nagy belső-ázsiai kutatóútját, s három év alatt 18 000 km-t járt be: Turkesztánt az Oxus vidékétől a Góbi-sivatagig, a Kuen-Lunhegység vidékeit. Rendkívül gazdag tudományos anyag tanúskodik útjának eredményességéről. A művészettörténeti kutatás szempontjából is számos nagy jelentőségű leletet fedezett fel (Tunhuang művészeti emléke stb.). Számos tudományos ak. és társaság tagja, a cambridge-i és oxfordi egy. díszdoktora. A Magyar Földrajzi Társasági, 1922-ben alapított Lóczy-érmét ő nyerte el elsőnek. Könyvtárát az MTA-ra hagyta. – F. m. Homokba temetett városok (Bp., 1908, eredeti címe: Sandburied Ruins of Khotan); Középázsiai utam (Bp., 1909); Annual report of the archeological survey of India, frontier circle (Peshawar, 1911 – 12); Romvárosok Ázsia sivatagjaiban (Bp., 1913. eredeti címe: Ruins of Desert); Indiából Kínába. Harmadik utam Belső-Ázsiába, 1913 – 16 (Bp., 1923); Legbelsőbb Ázsia földrajzának hatása a történetben (Bp., 1925); Nagy Sándor nyomában Indiába (Bp., 1931); Ősi ösvényeken Ázsiába (Bp., 1934): Az indo-perzsa határvidék ősi története a földrajz és újabb kutató-utazások világában (Bp., 1935); Archcological exploration in Central Asia (London, 1939). – Irod. Halász Gyula: Öt világrész magyar vándorai (Bp., 1936); Rásonyi László: S. A. és hagyatéka (Bp., 1960); Kéz Andor: S. A. (Földr. Közl. 1962. 4. sz.); Vasváry Antal: S. A. (Élet és Tud. 1962. 50. sz.); Rásonyi László: S. A. (Term. tud. Közl. 1962. 12. sz.); Halász István: S. A. hagyatéka (Élet és Irod. 1963. 41. sz.); Halász Zoltán: Romvárosok a sivatagban (S. A. belső-ázsiai utazásai. Bp., 1966).

Forrás: Magyar életrajzi lexikon (1000-1990)

 

Wonke Rezső:
Stein Aurél (1862-1943)

Belső-Ázsia felfedezésében és régészeti feltárásában a XX. században legjelentősebb eredményeket az 1862. nov. 26-án, Budapesten középosztálybeli zsidó család késői gyermekeként született Stein Aurél érte el. Apja Stein Náthán kereskedő volt, anyja Hirschler Anna. Szülei evangélikus hitben keresztelték, a Márk Aurél nevet adták az újszülöttnek, mintegy tiszteletadásként a Pannóniában ismert filozófus császár Marcus Auréliusnak. A Márk név korábban is többször előfordult a családban, anyai nagyapját is így hívták. Neveltetése nagyrészt nagybátyjára a Magyar Tudományos Akadémia tagjára, a magyar szemészet megalapítójára Hirschler Ignácra hárult, aki egyben a Főrendi Ház tagja volt. Stein életében meghatározó szerepet játszott. Iskoláit Budapesten kezdte a piaristáknál, majd Drezdában evangélikus gimnáziumba járt, de az érettségit Budapesten a Deák téri evangélikus gimnáziumban tette le. Egyetemi tanulmányait a Vallás és Közoktatási Minisztérium ösztöndíjával Bécsben, Lipcsében, Thübingenben folytatta. Honvéd önkéntesként a Ludovika Akadémián katonáskodott. Az itt kapott térképészeti tanulmányait később indiai majd kínai, végül afganisztáni útjain kamatoztatta. Indiai munkatársaival számtalan térképészeti felmérést végzett. Utána Londonban, illetve Chambridgeben posztgraduális képzés következett, ahol hamarosan felismerték a fiatal tudós tehetségét és értékelték is. A hazai szűkös viszonyok aligha tudtak volna olyan lehetőségeket teremteni a fiatal tudós számára, mint a Brit birodalom. Stein Aurélban szerencsésen ötvöződött a tehetség és az elhivatottság. Egymást kiegészítő diszciplinának tartotta a földrajzot és a történelmet. Példaképe Nagy Sándor volt. Huszonöt évesen már Indiában Lahoreban találjuk, mint a Punjab egyetem első rektora. (Megjegyzendő, hogy ennek az egyetemnek alapításában is már tevékenyen részt vett a magyar tudós Leitner Pál.) Stein egyben a „tanulmányi osztály” vezetője lett, majd a Keleti kollégium igazgatója, később „főtanfelügyelő” és az északnyugati tartomány és Beludzsisztán régészeti felügyelője.
Magyarországhoz fűződő kapcsolata folyamatos. 1895-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Akadémiai székfoglaló beszédét „A fehér hunok és rokon törzsek indiai szereplése” címen tartotta. Ez a téma később is foglalkoztatta. 1912-ben az indiai kormány égisze alatt magyar és török törzsek vándorlásának történetét kereste. Kutatása középpontjában a civilizációk egymásra hatása volt. A mediterrán nyugatot (Európát) és Iránt, Indiát, Kínát (Ázsiát) egy kulturális egységként kezelte. Találkozópontnak a Selyemutat tartotta.
Stein Aurél közel harminc éven át a nyarakat, ha tehette, az egykori „boldog völgyben” Kasmirban töltötte. India volt Stein igazi hazája. Kevésbé ismert ottani munkássága. Pedig jelentős kutatásokat végzett India régi történetének feltárásában. „Kőrösi Csoma Sándorral ők fedezték fel újra a Buddhizmust India számára” – fogalmazott egy interjúban Bethlenfalvy Géza orientalista. Kalhána Rajatarangini „A kasmíri királyok krónikája” című, 17. században írt szanszkrit történelmi mű fordítása és közzététele tudományos tevékenységének kezdeti, fontos állomása volt. Itt Kasmirban, a 3200 méteren fekvő Mohand margban kereste fel 1928-ban Baktay Ervin. A Boldog völgy országa című könyvében leírja közös vacsoráját Steinnel. A következő néhány sor szemléletesen, szinte filmszerűen mutatja be a nagy keletkutatót, életmódját…. „Igazi tábori felszerelés szerepelt az asztalon: duplafenekű, fehérzománcos bádogtányérokba és tálakba, forró vizet töltöttek a csavarral zárható lyukon. Így aztán akár még a Pamir hideg éjszakáin is meleg maradhat az étel. Egyszerű, de jó vacsorát szolgált fel a szolga. Ha jól emlékszem pandzsabi legény volt és Stein Aurél hozzá is az anyanyelvén, pandzsábiul szólt. Általában minden emberét annak tulajdon anyanyelvén szólongatta: kit hindi, kit urdu, kit pandzsábi, kit meg kasmiri nyelven, míg pathán szolgájával pasthu nyelven beszélt. Mindez azonban csak csekély része nyelvismereteinek. Magyar anyanyelvén kívül, Stein Aurél otthonos a klasszikus nyelvekben éppúgy, mint a mai legfontosabb európai nyelvekben és ezekhez egy sereg élő és holt ázsiai nyelv ismerete is járul. A felsoroltakon kívül tud még törökül, perzsául, arabul és szanszkritül…” Bethlenfalvy Géza keletkutató mesélte, hogy indiai barátai egy részével Stein szanszkrit nyelven levelezett. Folytatva Baktay Ervin visszaemlékezését:… „Azt hiszem a mongol és a tibeti nyelv ismerete sem ismeretlen előtte. Vacsora után, amint sok mindenféléről beszélgettünk, egy megfelelő kérdés kapcsán azt mondta, hogy kínaiul sajnos nem tud, hiszen csak alig egy-két ezer írásjelet, ideogrammát ismer. Persze magyarul folyt a társalgás. Stein Aurél kifogástalanul folyékonyan beszél magyarul, pedig az elmúlt három évtized alatt vajmi ritkán és vajmi rövid ideig nyílt alkalma anyanyelvének gyakorlására…..”
Stein összesen három alkalommal vezetett expedíciót a klasszikus Selyemút területére.
1900 májusában úton volt Srinagarból, Keletturkesztán felé. Átkelt a Karakorum magas hágóin, leereszkedett a Pamir kínai oldalán és július végén Kashgarban volt. Itt az angol konzulátus és elsősorban a konzul Macartney barátságát és vendégszeretetét élvezve szervezte expedícióit. Innen szeptember elején indult tovább a Takla Makán sivatag déli peremén az egymást követő oázisvárosokon át Hotánba. A téli hónapokig a Kun Lun hegyvidékének magas övezetében kutatta a jade kövekben gazdag, Jurunkass folyó forrásvidékét, közben elsőrangú topográfiai fölvételeket végez. Az első romvárosnál, Dandan Uilik-nél kezd ásatni, buddhista szentélyeket tár fel. Gazdag tárgyi leletekre, 8. századi szanszkrit vallási tárgyú írásokra lelnek. Nem egy festményen az arc és ruha kivitelezésében határozottan a perzsa művészet hatása mutatkozik, hasonlóságot talál az indiai adzsantai és ellorai barlangokban található freskókkal.…. „Úgyszintén félreismerhetetlenül kinyomozható a távol Nyugat klasszikus művészetének még sokkal régebbi befolyása…” írja Stein Aurél Homokba temetett városok című könyvében. Értékes gyűjteménnyel megrakódva 1901. május elején ért vissza Kashgarba.
1906-ban ismét Kashgarból indul Jarkandon át Hotan felé. Onnan a nyár folyamán a Kun Lun magas hegyvidékét megy térképezni, azután a Hotan környéki még ismeretlen romhelyeket kutatja. Keleti irányban 1500 kilométerrel túlmegy első kutatóútjának határterületén. A Lop Nor sivatagot északkeleti irányban szeli át. Ősi kínai határfalakra bukkan, - az általa római mintára „limesnek” nevezett – őrtoronyról-őrtoronyra haladva nyomozza a fal egykori futását és felfedezi a Jade kaput. A dunhuangi „Ezer Buddha Barlangban” kéziratok, festmények, szobrok, régészeti emlékek valóságos kincseskamrájára bukkan. A barlangokra Lóczy Lajos hívta fel Stein figyelmét, aki gróf Széchenyi Bélával már 1879-ben járt ott. Stein érdeme, -bár a kínaiak nem így látják -, hogy a barlangok pontosabb feltérképezésén kívül rábukkant egy olyan elfalazott cellára, mely egyes források szerint 40.000 darab jórészt V-X. század közötti több nyelvű kézirattekercset tartalmazott. Köztük a világ máig ismert legrégibb 868-ban, táblanyomtatással készített, „Gyémánt Szutrára”, amely ma Londonban látható. (Ez mintegy 600 évvel előzte meg Guttenberg nyomtatott könyvét. Zárójelben hadd tegyem hozzá, hogy Bi Sheng kétszáz évvel a Gémánt Szutra születése után hozta létre az egyes különálló betűkből álló nyomtatást Kínában). Többek között Nesztoriánus kereszténységre utaló tekercset is feltárt. Stein az általa elhozott 24 láda kéziratért, öt láda festményért és más műkincsekért az akkori körülményekhez képest jelentős összeget fizetett Wang szerzetesnek a barlangok restaurálására. Harmadik expedíciója során még öt láda kéziratot elhozott. Meg kell jegyezni, hogy az ilyen módon Kínából elkerült értékek mindmáig megmaradtak. Jó részük a British Museumban látható, illetve Delhiben, ahol külön múzeumépületet emeltek számukra.
1908 tavaszán Stein expedíciója befejezése után visszatér Kashgarba, ahonnan egészen járatlan úton indul vissza Indiába. Tibet nyugati részén kapaszkodik fel úti célja felé. A nagy magassággal járó hidegben súlyos baleset éri: lefagynak lábujjai. Harminc hónap alatt Stein gyalog vagy különböző teherhordóállatok hátán kb. 16.000 kilométer hosszúságú utat tett meg.
1913-tól 1916-ig tartó harmadik kutatóút célja és módszere is lényegében megfelelt az előzőknek. Ekkor végzett feltárásokat a bezikliki barlangokban. Stein – bár a barlangokban több helyen olvasható a felirat: „ellopta Stein” - nem a „bizonyítványát” magyarázza, amikor így ír:.. „Évszázadokon át sokat szenvedtek a barlangfestmények a képromboló mohamedán látogatók kezétől. Az utóbbi években további pusztítást vittek végre bennük az odavalók: vandálok módjára kivagdostak apró darabokat, hogy eladogassák európaiaknak. Nyilvánvaló volt, hogy a közeljövőben még nagyobb pusztulás fenyegeti az emlékeket. A rendszeres gondos leválasztás mutatkozott akkori helyzetemben, hogy megmentsek annyit, amennyit lehet a belső ázsiai buddhista festészetnek ezekből a remek maradványaiból…” Stein útja során messze túlhaladt a Csendes óceán vízválasztóján. A bejárt útvonal hossza 18.000 kilométer. Az expedíció tudományos feldolgozása leköti az elkövetkező időben energiáit.
A világháborút követő évek nem voltak alkalmasak újabb nagyobb kutatóutak szervezésére.
Ennek ellenére a halál újabb expedíció szervezése közben érte Afganisztánban. Sírja ma is látható a kabuli brit temetőben. Stein Aurél számos egyetem díszdoktora volt, elnyerte a Brit Földrajzi Társaság nagy aranyérmét. 1912-ben új hazájában lovaggá ütötték: Knight Commander of Indian Empire Order kitüntetést kapta. Ettől kezdve használta a Sir Aurel Stein nevet.
Teljes családi levelezését, több ezer kötetes könyvtárát, összefoglaló munkáit, kéziratait a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. A páratlan értékű – főleg keletkutatással foglalkozó gyűjteményt - 6000 fotográfia és 1400 db. tudománytörténeti jelentőségű levelezés teszi gazdagabbá.

 

A Stein-könyvtár
Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Keleti Gyűjtemény

Stein Aurél (1862-1943), Belső-Ázsia világhírű kutatója 1925-ben küldte el magánkönyvtára egy részét, 1112 könyvet az Akadémiának. Adományozó levelében Stein, aki élete nagy részét szülőhazájától távol töltötte, a következőket írja: "Ifjúságom sok kedves emléke fűz engem az Akadémia szép könyvtárához. Ama néhány éven át, melyet mint gimnazista szülővárosomban töltöttem, sokat jártam olvasótermébe. Ott töltöttem a szülői házon kívül legkellemesebb óráimat: ott kezdtem meg orientalista tanulmányaimat, fáradoztam a szanszkrit nyelvvel..." Meg is küldte valamennyi kiadványát rögtön megjelenésekor az Akadémia "szép könyvtárának".
A magát egész életében magyarnak valló Sir Aurél Stein könyvtárának többi része végrendelete értelmében került a Könyvtárba, halála után tizennégy évvel. Az Angliából, illetve Indiából érkezett Stein-hagyaték mintegy 2300 könyvet és különnyomatot, 180 kötetnyi folyóiratot, saját felvételeit tartalmazó 31 fényképalbumot és a hozzá írott leveleket tartalmazza. Eredeti felvételeinek negatívjait a Mikrofilmtár őrzi. A Stein-könyvtár máig is a Keleti Gyűjtemény Belső-Ázsiára vonatkozó anyagának a magva, és nagybecsű művekkel gazdagította az iranisztika és indológia tárgykörét is. Halála ötvenedik évfordulója alkalmából tiszteletadásként a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára a Budapest Oriental Reprints c. sorozatában jelentette meg Stein Aurél utolsó nagylélegzetű munkáját, az Old Routes of Western Iran című kötetet.

 

Wojtilla Gyula
a nyelvtudomány doktora, tanszékvezető egyetemi tanár, SZTE Ókortörténeti Tanszék

STEIN AURÉL KASMÍRI SZANSZKRIT KUTATÁSAI
Magyar Tudomány, 2003/2
http://www.matud.iif.hu/03feb/wojtilla.html

Amikor Stein Aurél 1887. november 16-án elindult Indiába, némi szomorúságot érzett magában azért, hogy sokéves tanulmányai után nem nyert alkalmazást egyik magyarországi egyetemen sem. Bátyja, Stein Ernő, az induló vonatnál búcsúzva azt kívánta neki, hogy a tizedik múzsával, Fortunával maradjon jó barátságban. Stein 1888. elejétől a Lahori Egyetemen az Oriental College igazgatója és az egyetem hivatalvezetője volt, így kevés ideje maradt tudományos munka végzésére. Fortuna, vagy miként őt Kasmírban nevezik, Sáradá, azonban azonnal mellé szegődött. Lahor - Kalkutta mellett - a korabeli India legjelentősebb tudományos és kulturális központja, és innen nem volt messze Kasmír, az az ország, amelynek neve az indiaiak számára a szépség és boldogság szinonimája volt. Stein már az első nyáron felkereste a "Boldog Völgy országát", és a következő évtizedekben is sok nyarat töltött ezen a szépséges helyen. Közép-ázsiai expedíciói előtt és után, amelyek őt hamar világhíressé tették, itt, "alpesi otthonában" dolgozta fel a távoli térségekben gyűjtött anyagának jelentős részét. Mint maga írja, noha ilyenkor figyelme a távoli régiók felé irányult, szerelme Kasmír iránt változatlan maradt. Baktay Ervin, a kiváló indológus 1927-ben három napon át vendégeskedett Stein Aurél móhandmárgi sátortáborában. Stein Aurélt, a vidék lakói bará száhabnak, "nagy úrnak" nevezték, mert sok ügyes-bajos dologban pártfogolta őket a hatóságoknál. Szakácsával pandzsábí nyelven beszélt, ugyanakkor, mint Baktay megjegyzi "általában minden emberét annak tulajdon anyanyelvén szólongatta, kit hindi, kit urdu, kit pandzsábi, kit meg kasmíri nyelven, míg pathán szolgájával pasthu nyelven beszélt." Stein 1888-ban írt egyik leveléből tudjuk, hogy a kasmíri panditokkal, azaz a tudósokkal, szanszkritul, India ősi szent és tudományos nyelvén társalgott.

Kasmír 1888-1900 között azonban nem csupán az "alpesi otthon" és munkahely volt, hanem az aktív terepmunka színhelye is. A fiatal tudós fáradhatatlan szorgalommal kutatott a szanszkrit kéziratok és a régészeti emlékek után. A kétféle érdeklődés egy közös, jól kiválasztott célra irányult. Georg Bühlernek, a Bécsi Egyetem professzorának tanácsára, aki akit ezidőtájt a "szanszkritológia pápájának" tartottak, és aki maga is több mint egy évtizeden át szanszkrit kéziratokat gyűjtött és kutatott India különböző területein, minden figyelmét a kasmíri királykrónika, a Rádzsataranginí codex archetypusának megszerzésére összpontosította. A kasmíri királyi udvarban élő Kalhana nyolc könyvben és összesen nyolcezer sorban írta meg hazája történetét a kezdetektől 1148-ig. Munkáját az teszi különösen értékessé, hogy Indiában az ő műve az egyetlen történeti munka a szó európai értelmében. Stein Aurél tökéletesen tisztában volt a mű egyedülálló jelentőségével, és elhatározta, hogy a megfelelő kéziratok birtokában elkészíti a szöveg kritikai kiadását, majd angol fordítását a szükséges magyarázatokkal.

A fiatal Stein Aurél erre a rendkívüli feladatra minden szempontból felkészült volt. Már középiskolai évei során alapos latin és görög tudásra tett szert, és ekkor ébredt fel benne az érdeklődés Nagy Sándor hadjáratának keleti helyszínei iránt. Azután mint maga írja "1879-1880-ig a bécsi egyetemen a szanszkrit és az összehasonlító nyelvészetet, tovább a klasszika-filológiát tanultam leginkább, Müller Frigyes mellett." Müller Frigyes professzor, az MTA külső tagja, elsősorban az indoeurópai nyelvészetben és az iranisztikában publikált, és a nyelvészeti etnográfia fő képviselőjének számított. Ezután egy félévet Lipcsében hallgatott, majd 1881 nyarától 1884-ig Tübingenben tanult. Itt Rudolf von Roth professzornak (1821-1895), a kor elsőszámú védatudósának, a hétkötetes szanszkrit-német szótár társszerzőjének volt tanítványa. Roth tekintélyére jellemző, hogy a kasmíri mahárádzsa a Tübingeni Egyetemnek ajándékozta az Atharvaveda paippaláda recenziójának legjobb kéziratát. Stein iranisztikai tárgyú disszertációjával Rothnál doktorál 1883. májusában. Ezután három évig Angliában Londonban és Oxfordban képezi tovább magát, kéziratokat olvas, és nyilván él azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a gazdag angol múzeumok nyújthatnak.

A Rádzsataranginí kéziratainak felkutatásának megtervezésénél Stein Bühler elgondolásából indult ki. Bühler helyesen úgy ítélte meg, hogy a királykrónika dévanágarí szövegeinél nagyobb értéke van a sáradá írású kódexeknek, és ezek közül is az általa codex archetypusnak elnevezett kéziratnak. Stein leveleiben folyamatosan tájékoztatja kutatásairól és utazásairól Bühlert. Stein két hosszú levelének részleteit a bécsi tudós a Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes 1891. évi kötetében publikálja, és hozzáteszi, hogy Stein felfedezései fontos hozzájárulást fognak jelenteni Kasmír ókori földrajzának és régészeti emlékeinek megismeréséhez. Stein hálás Bühlernek, és amikor egy rövid időre ismét Európában jár, 1890. augusztus 12-én Bécsben egy 1888-89-ben Kasmírban vásárolt értékes szanszkrit kéziratot ajándékoz neves kollégájának. 1894-95-ben újabb kéziratokat küld neki, és vele egyidőben Rothnak és a neves francia indológusnak, Emile Senartnak is. Az 1888-as szünidőről Stein németnyelvű levelekben számol be családjának. A család kezdeményezésére ezek a levelek azután 1889. augusztus 2. és október 14. között a müncheni Allgemeine Zeitungban nyomtatásban is megjelentek. Emellett megmaradtak a vakáció idején írt jegyzetei: Aufzeichnungen meiner I. Reise nach Kashmir Augustus-October 1888. Notizen über Sanskrit MSS (fol. 68-138) Az ekkor és később Kasmírban vásárolt illetve másolatban megszerzett kéziratok katalógusát Gerard L. M. Clauson készítette el, előszót A. A. (Arthur Anthony) Macdonell oxfordi szanszkrit professzor írt hozzá. A katalógus az oxfordi Indian Institute-ban letétbe helyezett 368 kézirat tudományos jegyzéke. Stein szeptember 4-én kelt levelében arról számol be, hogy sátrában panditok keresték fel, "akik mind meg akarták mutatni kézirataikat, és szemmel láthatólag készek voltak arra is, hogy nekem kéz alatt eladják őket". Mindenki emlékszik még Bühler professzor tizenhárom évvel ezelőtti látogatására. Szeptember 8-én azt írja, hogy már négy napja reggeltől estig fogadja a panditok látogatását. A legtöbb felajánlott kézirat ismert művek másolata, de volt közöttük három legalább négyszáz éves nyírfakéregre írott is. Legfőbb segítője Dámódar pandit, aki már Bühlernek is munkatársa volt. Dámódar közvetít Stein és a panditok között, más panditok pedig távoli falvakban kutattak fel kézíratokat. Amikor Stein az egyik pandittól azt hallja, hogy egy öreg pandit házában megvan a krónika egy régi kézirata, olyan csodálatos érzés keríti hatalmába, mintha Tacitus valamelyik elveszett művét találta volna meg. Később kiderül, hogy ez a Pandit Rázdán Balabhadra birtokában lévő sáradá kézirat, amelyet Bühler futólag látott, a valódi codex archetypust majd csak a következő évben 1889-ben sikerül Pandit Késavrám örököseitől megszereznie. Az Aufzeichnungenből kiderül, hogy a kéziratkutatás lankadatlanul folyt szeptember 10., 16, 17.,18., 19., 20., 23., 25., 26., 28., 29., 30. napján és október 1-én. A szövegolvasás nem kis nehézségeiben Dámódar fia segít, de Stein szeme is lassan hozzászokik a sáradá ábécéhez, füle pedig a panditok jellegzetes kasmíri szanszkrit kiejtéséhez. Október 11-én ismét Dzsamnúban van, a forró síkságon, ahol megnyílik előtte mahárádzsa Raghunáth templomban elhelyezett könyvtára. Megkapja a kéziratok jegyzékét (ez a hagyatékban a Manuscripts and Documents 27. tétele alatt "Jamnu manuscripts" néven szerepel [103 folió]). Október 14-i levelében azt olvassuk, hogy fogadta a mahárádzsa, és áldását adta a kéziratgyűjtemény katalógusa kiadásának tervére. Ez, Pandit Góvind Kaulnak köszönhetően, elkészült, és 1894-ben Bombayban megjelent. A kötetet a nemzetközi kritika igen kedvezően fogadta, Hermann Oldenberg (1854-1920) minden idők egyik legnagyobb indológusa kitűnő munkának (vorzügliche Arbeit) nevezi, Moritz Winternitz (1863-1937) a híres háromkötetes indiai irodalomtörténet későbbi szerzője Stein sok fáradozását, nagy szakismeretét, kritikai érzékét emeli ki. Ennél jelentősebb esemény azután Rádzsataranginí kritikai szövegkiadása 1892-ben. A Stein által megállapított szöveg az 1648-1681 között működő Rádzsánaka Ratnakantha által írt codex archetypusra épül. Ezt egybevetette a Pandit Rázdán Balabhadra és a Pandit Góvind Kaul, Stein legkiválóbb munkatársa birtokában lévő kéziratokkal, a lacunák esetenkénti kitöltésénél az A3 glossator bejegyzéseit vette figyelembe. Még a nyomdai munkálatok közben érkezik a szomorú hír: Dámódart egy Kasmíron végigpusztító járvány elragadja az élők sorából. A magnum opusról Bühler, azután Oldenberg és Winternitz írt recenziót. Bühler a szövegkiadást a IX. nemzetközi orientalisztikai kongresszusnak szánt egyik legértékesebb ajándéknak nevezte. Stein nagy érdemének tartja a codex archetypus varia lectiok, a correctiok és a glossák jelentőségének felfedezését. Ehhez hozzáteszi, hogy Stein a problematikus 7-8. könyvek esetében csak annyiban él a conjecturális emendatiok eszközével, amennyire abszolút szükséges, és emendatioi mindig könnyen megindokolhatók. Ugyanakkor bölcsen tartózkodott attól, hogy a nagyobb lacunákat kitöltse. Oldenberg Stein nagyfokú józanságát emeli ki a conjecturális emendatióknál. A kiadás nehéz feladata jobb kézben nem is lehetett volna. Az A3 jelzésű kéztől származó bejegyzéseket Stein kellő súllyal értékelte, Oldenberg szerint a következő feladat éppen ezeknek a bejegyzéseknek a komplex feldolgozása volna, különösen az első hat könyv esetében, így rekonstruálható lehet a codex archetypustól eltérő szöveghagyomány is. Winternitz a kiadás menetéről ír, és azt a reményét fejezi ki, hogy Stein miután a forrásanyagot részben már összegyűjtötte, mihamarabb megjelenteti a fordítást tartalmazó második kötetet. Bernhard Kölver 1971-ben írt Textkritische und philologische Untersuchungen zur Rájatarangini des Kalhana című könyvében világosan leszögezi, hogy noha Pandit Durgápraszád zseniális szanszkrittudással, Visva Bandhu pedig nagy kéziratanyag alapján szintén értékes kiadásokat készítettek, mégis a Rádzsataranginí szöveghagyomány kutatásához jelenleg a legbiztosabb alapot Stein szövegkiadása nyújtja. Mivel Kölver professzor 2001-ben a nélkül hunyt el, hogy szövegkiadási terveit megvalósította volna, több mint harminc év elteltével továbbra is elsősorban Stein munkájához kell fordulnunk.

Igen jelentős esemény volt az, amikor 1895 áprilisában Stein Lahorban egy kisebb, magántulajdonban lévő szanszkrit kéziratgyűjtemény átnézésekor a Királykrónika néhány dévanágarí írású kéziratlapjára bukkant. Ezek megvizsgálása során kiderült, hogy ez a kézirat a codex archetypus hanyag másolata. Ez az L jelzetű kézirat mégis igen nagy értéket képvisel, mert például a 7. könyvben Ratnakanthánál helyenként jobb olvasatokat kínál, illetve benne a lacunák kitöltése sokszor világosan nem conjecturális emendatio eredménye. Stein éles szemmel észrevette, hogy az L kéziratnak a Ratnakantha-féle szövegtől való eltérései egy elveszett kéziratból származnak, és angol fordítása elékészítésekor saját szövege mellett figyelembe vette az L kézirat esetenkénti jobb olvasatait. A földrajzi és népnevek azonosítása, a vallás, a társadalmi rendszer, a hiedelmek és szokások értelmezése rendkívüli feladatot jelentett. Stein fáradhatatlanul gyűjti az ehhez szükséges szanszkrit forrásokat, a szünidőkben vagy rendkívüli szabadságot elnyerve régészeti és földrajzi felfedezőutakat tesz, és a rá jellemző módon igen hatásosan tud együttműködni a panditokkal, elsősorban a felejthetetlen Pandit Góvind Kaullal. A végzet különös játéka azonban, hogy 1899 nyarán, fél évvel a fordítás megjelenése előtt Pandit Góvind Kaul eltávozott az élők sorából. A mű nyomdai átfutását Stein távollétében Angliában Moritz Winternitz ellenőrzi, és 1900-ban megjelenik a kötet. Winternitz a kötetről többek közt ezt írja: "A fordítás gördülékeny, és noha pontosan visszaadja a szanszkrit szöveget, mindenben megfelel az angol nyelv követelményeinek. De nem lennénk igazságosak Stein nagy művével szemben, ha azt csupán fordításnak neveznénk." Stein kimerítő és különösen a reáliák tekintetében mesteri kommentárt fűz a lefordított műhöz. A kötetben fényesen megmutatkozik Stein Aurél sokoldalú tehetsége. Stein elsőrangú filológus, az egyéves katonai szolgálat során szerzett elsőrangú térképészeti ismereteket és a kasmíri régészeti túrái során gyűjtött tapasztalatait ragyogóan hasznosítja.

Mint láttuk, Stein a kasmíri évek során nagyszámú, igen értékes szanszkrit kéziratot vásárolt. Eredetileg elsősorban olyan szövegeket keresett, amelyek a Rádzsataranginí szövegkiadásához, fordításához és a kísérő kritikai apparátushoz elengedhetetlenül szükségesek voltak. Ennek megfelelően a gyűjteményben a legtekintélyesebb csoportot a Kasmír történeti és szakrális földrajzára fontos adatokat tartalmazó munkák képviselik. Ezek közül most csupán a legfontosabbakról szólunk.

A 12-13. században élt Dzsajadratha a szerzője a Hara-csarita-csintámani című könyvnek, amely a kasmíri zarándokhelyekhez kapcsolódó legendák gazdag tárháza. A szöveg 1897-ben Bombayban - főleg Stein 206-os számú kézirata alapján - került kiadásra Pandit Góvind Kaul igen értékes földrajzinév-indexével. A Pandit Száhibrám által a 19. század közepén összeállított Tírthaszamgraha, azaz a szent fürdőhelyek gyűjteménye mindmáig kiadatlan. Az MTA birtokában lévő máhátmjagyűjtemény 202 máhátmját, a szent helyek eredetéről és csodáiról szóló leírást tartalmaz. A máhátmja kutatás még ma is sok lehetőséget kínál, ez jól látható a hollandiai Groningenben évek óta futó nemzetközi máhátmja-projekt kitűnő publikációiban. A Stein-gyűjteményben több példányban is megtalálható Nílamatapurána - a legfontosabb helytörténeti forrás, amelyből Kalhana is sokat merített -, egészen 1924-ig kiadatlan volt, de igazi jó szövegkiadása is csupán 1973-ban jelent meg. Kár viszont, hogy ennek kiadója nem használta Stein 83-as számú kéziratát, sem azt a poonai kéziratot, amelynek ez a másolata. A Clauson-katalógusában 263-as számot viselő kézirat, a 11. században élt Kséméndrának tulajdonított Nítipaddhati (A világi bölcsesség útmutatója) a 16-17. századból való. Ez a cím nem szerepel az ismert irodalomtörténetekben illetve a Kséméndra monográfiákban, úgy tűnik azonban, hogy az ismert Nítikalpataru ( Az életbölcsességek kivánságokat teljesítő csodafája) című munkával azonos, amelyet 1956-ban Poonában adtak ki. A kiadás egyetlen kéziraton alapul, ezt pedig Bühler professzor hozta 1876-ban Kasmírból. Mivel Kasmír egyik legjelesebb írója életművének rangos művéről van szó, sürgető feladat lenne a nyomtatott szövegnek és a Stein-gyűjtemény 263. számú kéziratának gondos egybevetése. Az ugyancsak Kséméndra tollából származó erotikus színezetű tanítóköltemény, a Szamajamátriká a korabeli Kasmír társadalmának tükre, ugyanakkor a korai Kasmír történeti földrajzának igen becses forrása. A nyomtatásban is megjelent mű szövege néhány helyen sérült vagy hiányos. Ezeknek a szöveghelyeknek az emendatiójához roppant nagy segítséget nyújthat Pandit Góvind Kaul kommentárja, amely a gyűjteményben a 255-ös sorszámot viseli. A Stein-gyűjteményben emellett sok szanszkrit klasszikus mű kézirata is megtalálható. Ezek a sok esetben még hiányzó kritikai szövegkiadások elkészítéséhez szolgáltathatnak jelentős segítséget.

Stein Fortuna-Sáradával kötött élethossziglani barátságát ismerve, egyáltalán nem meglepő, hogy éppen ő volt az, aki a Kasmír északi részén, az 1947 óta pakisztáni katonai közigazgatás alatt álló Gilgitben 1931. júniusában először pillantotta meg annak a Kr. u. 6. századból származó buddhista könyvtárnak néhány darabját, amelyet valamikor a 10. század után rejtettek el egy sztúpában. Mondanunk sem kell, hogy a leletegyüttesnek meghatározó értéke van a buddhista kánon kutatása számára. Ezeknek a szövegeknek tudományos feldolgozása nagy szolgálatot tehet a korai buddhista kánon szerkezetének megismeréséhez. A kutatómunka ezen a területen folyamatban van, és sok meglepetést tartogat.

Stein és Kasmír sorsa elválaszthatatlan. A nagy tudós halála után alig egy évtizeddel kitört az India és Pakisztán közötti háború, az ország északi részét megszállta a pakisztáni hadsereg, a panditok pedig életüket mentendő, elhagyták a Boldog völgy országát. Mint kasmíri származású indiai barátaimtól tudom, a legtöbb esetben a menekültek arra kényszerültek, hogy eladják a magukkal hozott féltett kéziratokat. Így sok kézirat valószínűleg mindörökre elveszett. Az a Kasmír, amelyet a szanszkrit szövegek a szadászukhapandita, "a panditoknak mindig boldogságot adó" jelzővel illetnek, végérvényesen a múlté, és sajnos ezen a tájon napjainkban is dörögnek a fegyverek. Stein Aurél Kasmírban gyűjtött szanszkrit kéziratai azonban Oxfordban, Bécsben, Tübingenben és Párizsban a tudományos világ rendelkezésére állnak. A mi kötelességünk az, hogy maradéktalanul feltárjuk és az egész emberiség közkincsévé a bennük elrejtett kincseket.

 

IRODALOM

Apor Éva - Wang Helen (eds) (2002): Catalogue of the Collections of Sir Aurel Stein in the Library of the Hungarian Academy of Sciences. MTAK, Budapest

Baktay Ervin (1934): A boldog völgy országa. Barangolások Kasmirban. Franklin Társulat, Budapest

Clauson, Gerard L. M. (1912): Catalogue of the Stein Collection of Sanskrit MSS. from Kashmir. Journal of the Royal Asiatic Society. 587-627.

Stein, Aurel (1889): Eine Ferienreise nach Srinagar (Kashmir). Aus Briefen von Dr M. A. Stein, Lahore. Sonder-Abdruck aus der "Allgemeine Zeitung" Nr. 184 u. ff. Cotta'schen Buchhandlung, München

Stein, Aurel (1887-1888): Manuscript Notes (London-Kashmir) (3 notebooks). A 24. Miscellaneous notes jelzet alatt található kézirat az MTA Könyvtárában

Stein, Aurel (ed) (1892): Kalhana's Rajatarangini or Chronicle of the Kings of Kashmir. Vol. I. Sanskrit Text with Critical Notes. Education Society's Press, Bombay

Stein, Aurel (transl.) (1900): Kalhana's Rajatarangini. A Chronicle of the Kings of Kasmir. Vols. I-II. A. Constable ( Co., Westminster

Wojtilla Gyula (1978): Sir Aurel Stein's Kashmirian Mahatmya Collection in the Library of the Hungarian Academy of Sciences. In: Éva Apor (ed) Jubilee Volume of the Oriental Collection 1951-1976. 215-224. MTAK, Budapest

Wojtilla Gyula (1993): Két nemzet büszkesége: Stein Aurél emlékezete. Magyar Tudomány. 12, 1505-1510.

--------------------------------------------------------------------------------

Miklós Pál
Tunhuang és Stein Aurél

Részlet a szerző "A tunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomok" című monográfiájából.

Az 1902-ben Hamburgban ülésező nemzetközi orientalista kongresszus egyik legérdekesebb beszámolóját egy magyar tudós tartotta. Lóczy Lajos, a kiváló és tekintélyes földrajztudós, aki részt vett a gróf Széchenyi Béla által szervezett és vezetett 1879. évi belső-ázsiai expedícióban, ismertette a kongresszuson a magyar expedíció kutatásainak eredményeit.
Lóczy beszámolóját különösen nagy érdeklődéssel figyelte egy másik nagy magyar tudós: Stein Aurél. Stein angol szolgálatban működött Indiában, s amikor Lóczy beszámolóját hallgatta, már mögötte volt az első belső-ázsiai felfedező útja, amely hírét a Kelet-kutató tudósok körében is megalapozta.
Különösen fölkeltette Stein figyelmét Lóczy beszámolójának az a része, amelyben a Tunhuang közelében fekvő buddhista barlangtemplomok szépségeit ecsetelte. Második belső-ázsiai expedícióján aztán nem is mulasztotta el fölkeresni ezt a Kína és a belső-ázsiai sivatagok határán fekvő oázisvároskát és a környék által ismert buddhista kegyhelyet: az Ezer Buddha Barlangtemplomokat.
Stein Aurél 1907 márciusában jutott el először Tunhuangba. Nyomban odaérkezése után föl is kereste az Ezer Buddha Barlangtemplomokat, s elégedetten állapította meg, hogy Lóczy ékesszólása csöppet sem túlzott. A meredek homok-falba vájt, több sorban egymás fölött húzódó, kb. ötszáz cella színes falfestményei és szobrai megérdemlik a tudós figyelmét. A buddhista művészet olyan tárházát alkotják ezek a barlangtemplomok - állapította meg Stein -, amelyek mind a kínai, mind a belső-ázsiai művészettörténet íróinak sok fontos kérdésére adhatnak választ. Azt is megállapítja, hogy Marco Polo egykori beszámolója Sacsouról (ez volt Tunhuang régi neve) igen hűséges: saját maga tapasztalhatta pl. a tunhuangi hívők buzgóságát a tavaszi ünnepeken, amelyről a nagy velencei ír; tömegesen zarándokoltak ide, a romjaiban is hatalmas kegyhelyhez. Stein is jobbnak látta, hogyha a régész profán, sot olykor kegyeletsértő kíváncsiskodásával nem háborgatja a zarándokok tömegét, s továbbment útján.
Májusban aztán visszatért, annál is inkább, mert útközben érdekes hírek jutottak fülébe egy nemrégiben fölfedezett celláról. Egy irattekercset is mutattak neki, amely az elfalazott cellából származott, s amelyről a tolmács rögtön megállapította, hogy kínai nyelvű buddhista szent könyv, amely írása és papírjai alapján igen régi lehet. Elmondták Steinnek azt is, hogy az elfalazott kincseskamrát egy Vang nevű taoista szerzetes őrzi, s kincseiből egyet-egyet időnként a környék befolyásos tisztviselőinek, jómódú urainak ajándékoz, hogy az ajándék fejében a kolostor rendbehozatalára pénzt szerezzen tőlük. Teheti bátran, mert a kincseskamra tele van ilyen írásokkal. [...]
Stein sokat törte a fejét tolmácsával együtt, hogy hogyan férkőzhetnék a gyanakvó szerzetes bizalmába. Azt a módszert, amely a kínai mandarinoknál többnyire sikerrel járt - kínai tudományok és művészetek iránti őszinte éreklődésének és azokban való jártasságának bebizonyítása a beszélgetésekben - itt nem használhatta, mert a szerzetes, teljesen műveletlen lévén, képtelen lett volna Stein tudásszomját méltányolni. Végül is az egyik falfestmény adott jó ötletet. A kép Hszüan-cangot, a Kínában mindenütt ismert és általánosan tisztelt buddhista szerzetest ábrázolta, aki a VII. század elején magányosan, roppant viszontagságok között végigzarándokolta Belső-Ázsia híres buddhista városait és kegyhelyeit, majd Indiába látogatott, s onnan buddhista szent könyvekkel megrakodva tért vissza Kínába. Stein részben a maga fogyatékos kínai nyelvtudásával, részben tolmácsa segítségével erre a falfestményre hivatkozott, s elmondotta a Hszüan-cangot mélységes tisztelettel emlegető szerzetesnek, hogy ő a nagy kínai buddhista zarándoknak lába nyomát követve jött ide Indiából. Beszélt neki Hszüan-cang iránti tiszteletéről, s addig-addig, hogy a kegyes hazugság végül is meghatotta a szerzetest: bizalmába fogadta Stein Aurélt, sőt kezdte kissé Hszüan-cang utódjaként tisztelni.
Ennek a bizalomnak a kézzelfogható megnyilvánulásaként adott át Vang szerzetes nagy titokban, éjszaka néhány írástekercset a kincseskamra kincseiből Steinnek és a tolmácsnak megvizsgálásra. A szerencse kezére játszott Stein Aurélnak; volt az irattekercsek között egynéhány buddhista szent könyv, amelyeket még maga Hszüan-cang fordított le kínai nyelvre az indiai eredetiből annak idején. A szerzetesnek ez mintegy égi jel, bizonyság volt arról, hogy Stein Aurél valóban a nagy zarándok szent és az égiek által kegyelt utóda. Bizalma és bátorsága megnövekedett, s kitárta előttük a kincseskamrát. Vang szerzetes pislogó olajlámpásának gyönge fényénél is káprázott Stein szeme, amikor az irattekercsekkel telezsúfolt kamrát meglátta. A szerzetes engedélyével átvittek jó néhány köteggel a szomszéd kolostorépületbe s ott, gondosan elfüggönyözött ablakok mögött - hogy avatatlan meg ne lássa őket, mert a szerzetesnek meggyűlt volna a baja híveivel - gondosan átvizsgálták a tekercsek egy részét.
Ezek között az irattekercsek között találtak olyat is, amelyiken föl volt tüntetve az írás vagy másolás dátuma. A legkorábbi kézirat az ötödik századból kelt; ez igazította útba Steint az irattekercsek korát illetően. Akadt olyan tekercs, amelynek egyik oldalán kínai, másik oldalán viszont brahmi írással írott szöveg volt. Akadtak ott a kínai nyelvű irattekercseken kívül tibeti, ujgur, türk és más belső-ázsiai nyelveken írott tekercsek. De voltak a kincseskamra kincsei közt képek is, buddhista szentképek, templomi zászlók, hímzések. Kivétel nélkül régi emlékek voltak, amelyek Belső-Ázsia történelmének kevéssé ismert szakaszairól nyújthattak felvilágosítást. Stein Aurélnak ugyan nem volt módja alaposabban megvizsgálni a tekercseket, de ennyiből is megállapíthatta, hogy felbecsülhetetlen értékű kincsekre bukkant. A kincsek értékét még csak fokozta, hogy majdnem kivétel nélkül épségben maradtak fönn, az elfalazott kamra avatatlan kezek barbárságától éppen úgy megóvta őket, mint a természet pusztításaitól. Ez pedig a belső-ázsiai lelőhelyeken, amelyek többnyire háborúk, tűzvészek nyomait őrzik, igen kivételes dolog.
Stein most már azon fáradozott, hogy megszerezze az egész kincseskamra tartalmát. Úgy vélekedett, hogyha ez a felmérhetetlen tudományos jelentőségű lelet itt marad, akkor, a tudománynak végtelen kárára, apránként elkallódik, szétszóródik a hozzá nem értők, elsősorban Vang szerzetes és társai kezén. Aggodalma nem volt alaptalan, hiszen Vang eddig is ajándékozgatta, árusítgatta a kincseskamra tekercseit. A hírére aggodalmasan vigyázó szerzetestől azonban nem volt könnyű megszerezni a kincseket. Stein jelentős összeget ajánlott föl a kolostor tatarozásának céljára, negyvenezer liang ezüstöt (régi kínai pénz és -súlyegység, kb. 25 gramm ezüst), de azért neki is, a tolmácsnak is latba kellett vetnie minden ékesszólását, amíg az óvatos szerzetes az átvizsgált és Stein sátorába átvitt értékes régiségeket átengedte.
Stein kimondhatatlanul boldog volt, amikor az összecsomagolt huszonnégy láda irattekercs, öt láda kép és hímzés birtokában elhagyta az Ezer Buddha Barlangtemplomokat. Amikor Londonban a hozzáértők megvizsgálták a leleteket, még nyilvánvalóbbá vált azok nagy tudományos értéke. Az anyag teljes feldolgozására hosszú esztendők kellettek, s a munka máig sem fejeződött be, de már az első hírek is fölcsigázták a tudósok és utazók érdeklődését. Stein távozása után sorra megjelentek más kutatók is Tunhuangban.
Ma már sok mindent pontosabban tudunk, mint a fölfedezés lázában kissé kapkodó Stein Aurél. Tudjuk, hogy a kínai hatóságoknak is volt tudomásuk a kincseskamra fölfedezéséről. Valamelyik művelt és becsületes kínai tett is olyan javaslatot, hogy szállítsák el az egész anyagot a tartományi székhelyre, ahol biztonságban lesz. Amikor azonban a tartományi székhely jamenjének (a régi kínai közigazgatási hivatal neve) főnöksége elé terjesztették a szállítás költségvetését, amely szerint öt-hatezer liang ezüstbe kerül az egész kincseskamra anyagának beszállítása és elraktározása, a hivatalnokok túlságosan soknak találták ezt az összeget. [...]
Stein Aurél nyomában sorra megjelent a többi Kelet-kutató. Elsőnek Paul Pelliot, a kiváló francia tudós érkezett ide, asszisztense és fotósa, Nonette kíséretében 1908 júniusában. Pelliot már Belső-Ázsiában volt Stein fölfedezése idején, s ott vette hírét a szenzációs leletnek. Természetesen útba ejtette Tunhuangot, és tárgyalásokat kezdett Vang taosivel a kincseskamra irattekercseiről. A szerzetes hozzájárult Pelliot vizsgálódásaihoz, s az megkezdte a munkát. Óriási előnye volt Steinnel szemben: kitűnően ismerte a régi kínai nyelvet, s szakértője volt Belső-Ázsia történelmének, vallási és nyelvészeti kérdéseinek. Ő tehát alaposan válogatott. Kb. tizenötezer kéziratot vizsgált meg, s kb. hatezer irattekercs elvitelére szerzett engedélyt a szerzetestől, természetesen a kolostor tatarozására felajánlott összeg ellenében. Ezenkívül még két rendkívül fontos munkát végzett el Pelliot az Ezer Buddha Barlangtemplomoknál: asszisztensével lefényképeztette az akkor hozzáférhető összes cella falfestményeit - a hat kötetben kiadott hatalmas fényképanyag volt sokáig, világszerte, az egyetlen dokumentum - és sorszámozással látta el az üregeket, megalapozva ezzel a cellák művészettörténeti feldolgozásának munkáját.
Ekkoriban már a kínai kormány is tudomást szerzett az európai tudósok szerzeményeiről, s elrendelte a megmaradt kincsek fővárosba való szállítását. A szállítmányt kocsikaravánra rakták, s elindultak vele Peking felé. Útközben azonban meglehetősen könnyű kézzel bántak a kincsekkel, sokat ellopkodtak belőlük, sokat elajándékozgattak a korrupt hivatalnokok és kocsikísérők. Azt mesélik, hogy amikor a karaván Peking alá érkezett, a karaván parancsnoka megszámláltatta a tekercseket, és megdöbbenve látta, hogy annak mintegy a fele hiányzik. A kísérőlevélen feltüntetett szám és a tényleges rakomány száma között túlságosan nagy volt a különbség, ezért úgy segített magán, hogy a megmaradt tekercseket kettészakította: a szállítmány így darabszámra megvolt. A ma meglevő s a Peking Könyvtár tulajdonát képező kb. 8600 irattekercs nagy része valóban ilyen kettészakított darabokból áll.
A nyugati tudósok Tunhuang iránti érdeklődése a kincseskamra kiürülése után is tovább tartott. Stein Aurél 1914-ben, harmadik belső-ázsiai útján újra fölkereste Tunhuangot, a környékbeli lakosoktól és magától Vang taositől még mindig össze tudott szedni öt ládára való ellopott, szállítmányból elsikkasztott irattekercset.
1923-ban érkezett meg Tunhuangba Langdon Warner amerikai tudós. Warnernak már nem jutott a kincseskamra leleteiből, ő az eredeti falfestmények megszerzésével próbálkozott. Vegyi eljárással, ragtapaszhoz hasonló, ragasztóval bekent felületű vászondarabokkal választott le a falakról falfestményrészleteket, ezeket fölgöngyölve szállította haza Amerikába s ott ismét vegyi eljárással preparált faldarabkákra ragasztotta vissza. Warner tevékenységét a kínai szakemberek jogosan ítélik el: a legobjektívebb tudományos szempont is kárhoztatja ezt, hiszen néhány négyzetdeciméternyi eredeti falrészletért tönkretesz, megcsonkít olyan falakat, amelyek egészükben, egységükben jelentenek művészeti és történeti emléket. Szomorú látvány ma a 323. számú barlangtemplom. A buddhizmus történetét ábrázoló legendák Tunhuangban egyedülálló képei voltak ezeken a falakon. A idő viszontagságait kiállották, mint azt a falfelület egésze bizonyítja, de a két legérdekesebb, legszebb jelenet helyén a fal egy-egy negyed négyzetméteres darabon csupaszon mered a látogatóra Warner drasztikus módszerének nyomaként.
Warner munkálkodásának hamarosan híre ment a környéken, s a felháborodott lakosság felelősségre vonta a kerületi elöljárót és Vang taosit is a történtekért. Amikor Warner 1925-ben másodszor próbálkozott Tunhuangba menni, a környékbeli lakosság hangulata visszatérésre kényszerítette. Ebben az időben már ezen az isten háta mögötti vidéken is éreztette hatását az 1919. évi imperializmusellenes forradalmi mozgalom: az öntudatra ébredt nép részint nemzeti, részint vallási érzelmeiben érezte sértve magát a kegyhely megcsonkítása miatt. Ettől az idotől fogva aztán nemigen jutott ide külföldi. [...]
A húszas-harmincas években azonban maguk a kínai tudósok sem mutattak érdeklődést Tunhuang megmaradt kincsei, az ötszáz templomcella falfestményei, szobrai és építészeti emlékei iránt. Ennek oka részben a rossz gazdasági helyzet és a háborúk, amelyek lehetetlenné tették az utazgatást egyes tudósok számára erre a nehezen megközelíthető helyre. A korrupt Kuomintang-kormánynak pedig egyéb dolga volt, hogysem ilyesmivel törődjék. Részben azonban a kínai művészettörténeti tudomány akkori helyzete magyarázza ezt az érdektelenséget. A régi iskolához tartozó művészet-történészek lenézték ezeket a provinciális, szerintük jelentéktelen mesterember-készítményeket, előttük csupán a "nagy" festészetnek, az udvari és írástudók művelte festészetnek volt becsülete. Amint a nemzeti öntudat megerősödött, a harmincas évektől lassan kialakult a külföldi egyetemeken elsajátított modern művészettörténeti módszerek és szemlélet hatására a művészettörténészek új gárdája, amely már egyre élénkebben érdeklődött hazája ilyen jellegű műkincsei iránt is.
Az érdeklődést különösen fölcsigázta egy festőmuvész, Csang Ta-csien, aki Tunhuang falfestményei nyomán készített másolataiból és parafrázisaiból kiállítást rendezett 1943-1944-ben Csungkingban, majd Kína más városaiban is. A kínai tudományos körök érdeklődését viszont a Kuomintang-kormány kulturális ügyeinek minisztériuma által szervezett Északnyugati Műemlékkutató Expedíció keltette föl. Ennek jelentésére határozta el a kormány, hogy Tunhuangban kutatóintézetet állít fel. 1944-ben alakult meg s kezdte el működését az Ezer Buddha Barlangtemplomok mellett a Tunhuang Kutatóintézet. Vezetője egy Franciaországban tanult, lelkes festőművész, Csang Su-hung, munkatársai pedig művészek és fiatal kutatók lettek. Áldozatos munkájuknak köszönhető, hogy Tunhuangban megindult a tatarozás, a műemlékek gondozása és rendben tartása. De megindult a további feltárás is: újabb cellákat fedeztek föl, amelyeket addig elrejtett a homok. Megindult a falfestmények másolása is, hogy a nehezen megközelíthető műemlék értékes alkotásait az eredetivel teljesen egyező nagyságban és színekben mutathassák be az egyre jobban érdeklődő kínai közönségnek. A templomcellák adatainak összegyűjtése, a műemlék teljes feltérképezése is megkezdődött. Ez a hatalmas munka természetesen éveket vesz még igénybe.
1950-ben felszabadult Kínának ez a része is. A népi kormány sokkal hathatósabb segítséget nyújt a műemlék rendben tartásához, gondozásához és a kutatómunka továbbfejlesztéséhez, mint a Kuomintang-kormány annak idején. A népi kormány sem erkölcsi, sem anyagi megbecsüléssel nem fukarkodott. Az 1951-ben Pekingben rendezett nagy reprodukció-kiállítás egyrészt az ott dolgozó művészek munkájának nyilvános elismerése volt, másrészt kitűnő alkalom arra, hogy a kínai közösség egészen széles rétegei ismerkedhessenek meg hazájuk becses és eddig ismeretlen műkincseivel. Ezzel a kiállítással kapcsolatban indult meg a tunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomok művészetét feldolgozó tudományos publikációk hosszú sora is.

A kínai szakemberek Tunhuang fölfedezésének történetét általában úgy tárgyalják, mint a múlt század végi és század eleji imperialista agresszió kulturális területen végbement mozzanatát. Kétségtelen, az egész modern orientalista tudomány az imperializmus terjeszkedésének a szülötte. Ami az európai tudósokat illeti, tagadhatatlan tény, hogy az imperializmus szolgálatában állottak. Különösen nyilvánvaló ez Stein Aurél esetében, aki a brit és az orosz imperializmus vetélkedésében Belső-Ázsia birtoklásáért, a két nagyhatalomnak a kínai Turkesztán (a mai Hszincsiang tartomány) kulcspozíciót jelentő területéért folyó harcában, a katonai hódítás elokészítését szolgáló angol felderítő akcióban vett részt.
A modern orientalisztika azonban ettől függetlenül igazi tudomány, amely igen fontos új fölfedezésekkel gazdagította az emberiség történelmére és kultúrájára vonatkozó ismereteinket. A modern orientalisztikának pedig egyik kiváló művelője volt Stein Aurél, függetlenül attól, hogy útjainak fő célja nem a régészeti kutatás, hanem a térképfölvételezés volt. Talán még annyit kell hozzátennünk Stein jellemzéséül, hogy ennek az imperializmus szolgálatában álló tudósnak a régészet személyes szenvedélye volt, és fölfedezéseinek leírásában olyan őszinte érdeklődés nyilvánul meg Kína múltja iránt, olyan mély tisztelet Kína nagy kultúrája és kulturális hagyatéka iránt, hogy született kínaitól sem várhatna az ember többet.
A Széchenyi-féle expedíció tervei között - legjobb tudomásunk szerint - semmiféle politikai hátsógondolat nem szerepelt. Legföljebb a magyar nemzeti érzület és a század végén olyan jelentős "tudományos divatja", mint az őshaza-kutatás, a magyarság őstörténetének a földerítése játszott szerepet abban, hogy a magyar kormány hozzájárult a nagy összeget fölemésztő, de gyakorlati haszon nélküli tudományos expedícióhoz.
A Kelet-kutatásnak az az ellentmondásossága, amely jellemző volt az imperializmus hódításainak idején, mára már nagy részben feloldódott.
A kínai szakemberek széles rétegei - személyes tapasztalataim alapján állíthatom - rokonszenves álláspontot foglalnak el ebben a kérdésben: nem azonosítják Stein Aurélt a magyar néppel, s nem vádolják a Széchenyi-Lóczy expedíciót sem. Sőt, készségesen elismerik, hogy Tunhuang fölfedezésében Stein és Lóczy úttörő munkát végzett, s hogy a világ az ő révükön ismerkedett meg e nagyszerű művészeti alkotásokkal.

--------------------------------------------

Bárdi László
Félárnyékban: Stein Aurél
Forrás: http://www.hitel.elender.hu/0301/essze.html

Sokan mondják reánk, magyarokra, hogy mi valójában jobban örülünk a kudarcainknak, mint a sikereinknek; vereségeinket is lelkesebben tartjuk számon, mint győzelmeinket; féltehetségeinket túldíjazzuk, míg igazi értékeinknek csupán szerény félárnyékot juttatunk.

Az etikai normák totális zűrzavara és a valós értékek érthetetlen helycseréinek időszakában kettőzött jelentősége van annak, hogy figyelmesebben próbáljuk megmenteni a teljesítmény becsületét, s ezzel az értékvesztés helyébe az értékmentés szándéka lépjen.

A magyar tudományosság számos területét és résztvevőit jellemzi ez a jogos erőfeszítés, hiszen bővelkedünk olyan értékekben, amelyeknek külhoni, rangos megbecsülése egyáltalán nincs arányban az időszakosan ingadozó, felemás hazai ismertségükkel és elismertségükkel. Jócskán vonatkozik ez a Kelet-kutatás nagy klasszikusára, Stein Aurélra is, akit a nemzetközi szakmai közvélemény - Angliától Japánig, Indiától az Egyesült Államokig - egyöntetűen a XX. század legnagyobb Ázsia-kutató régészének tart, míg idehaza bizony csupán a legszűkebb szaktudományi körök tartják számon tevékenységét.

Az utóbbi évtizedek tudatos némaságára bizonyára azzal szolgált rá, hogy élete későbbi szakaszában angol állampolgár lett, jóllehet Stein Aurél éppoly büszke volt mindig a magyarságára, mint az 1848-as szabadságharcban részt vevő Náthán édesapjára. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy nem ő kívánt új hazát találni magának: amikor a képzettségének megfelelő munkahelyet keresett Magyarországon, ilyesmit sohasem ajánlottak fel a számára. A kimagasló tehetségek megbecsülése akkor sem volt igazán erőssége hazánknak, pedig a tehetség - pontosabban egy személyiségben testet öltött tehetség - nem csupán akkor kallódhat el, ha senki nem törődik a fejlesztésével, hanem akkor is, ha senki sem kívánja hasznosítani a már kiművelt emberfőt, a briliánssá csiszolt nyers gyémántot.

Az itthoni rövidlátás és a szegényes lehetőségek miatt honfitársunkat végezetül Anglia fogadta be: Anglia juttatta rangos megbízásokhoz, majd a sikerek láttán angol állampolgársághoz, s később a még nagyobb sikerek elismeréseként új hazája avatta lovaggá.

De honnan is indult el a világhírig vezető lépcsőkön Stein Aurél? A családi háttérhelyzet a legtöbb emberben élethosszig tartó motívumokat alakít ki, s ez így volt az ő esetében is.

A XIX. századi asszimilálódni akaró zsidó középosztály tagjai őszintén hangsúlyozták a magyarsághoz való kötődésüket. Ezért kereszteltették a Stein szülők evangélikusnak a kis Márk Aurélt, hogy ezzel is érzékeltessék a Habsburg-katolicizmussal való szembenállásukat. (A szokatlan keresztnév a filozófus császár, a Római Birodalom pannóniai végvidékén honos Marcus Aurelius iránti tiszteletet őrzi, bár a Márk keresztnevet korábban többen is viselték a családban.)

Azt, hogy protestáns vallása ellenére miért íratták mégis a katolikus piarista rendi középiskolába, jórészt szintén a Stein család nemzeti érzelmeinek tulajdoníthatjuk, hiszen korábban ugyanide jártak olyan mélységesen tisztelt nemzeti hőseink is, mint Széchenyi István és Vörösmarty Mihály. Később aztán Németországban már evangélikus egyházi gimnáziumban tanult tovább, ahogyan végezetül érettségi vizsgáját is a budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban tette le.

A magyar nyelv annyira meghatározó maradt számára későbbi életútja során, hogy első indiai évei alatt még a naplóját is magyar nyelven írta, és mindenkor boldog büszkeséggel használta a magyar nyelvet. Magyar érzelemvilága a világ túlsó felére is elkísérte. Amikor például Kashgarban - ahonnan valamennyi legendás belső-ázsiai expedíciójára indult - megpihent az egykori angol konzulátus verandáján, a földjeikről hazatérő ujgur leányok énekéről a régen hallott Duna melléki magyar népdalok idéződtek fel emlékezetében (ehhez kapcsolódóan külön említést érdemlő kérdés, hogy napjaink hazai és külhoni zenetudósai szoros párhuzamot állapítottak meg az ősi magyar népdalok szerkezete és egyes kínai nemzetiségek népzenéje között; Stein nosztalgikus benyomásai tehát nem csupán a fiatalkori emléket tükrözik, hanem később igazolt szakmai valóságalapja van).

Stein Aurél életműve Ázsiában teljesedett ki. Sokoldalú orientalisztikai felkészültsége Angliából Indiába vitte, onnan tervezte történelemfordító kutatásait, de az egyetemes emberi civilizáció szolgálatából nem maradt ki a magyar háttér és indíték.

A magyar Kelet-kutatás klasszikusának, Kőrösi Csoma Sándornak ihlető példája irányította a figyelmét Belső-Ázsia múltjának megoldatlan rejtelmeire, de más hazánkfia is besorolható szakmai múzsái közé. Így például Széchenyi István fiának, Bélának távol-keleti expedícóját kell megemlítenünk. Pontosabban az említett expedíció egyik résztvevőjének, Lóczy Lajos tudós geográfusunknak a hatását, akinek a tanácsa irányította Stein figyelmét Dunhuangra, ami később életművének a csúcsa lett.

Stein Aurél érzékelte, hogy a Keletről jött magyarság számára a Kelet nem egyszerűen csak egy a világtájak közül, hanem népünk bölcsőjét is jelenti. Egy nép eredete nem csupán elvont tudományos probléma, csupán afféle belterjes érdeklődésre számot tartó szakmai kérdés, hanem az adott nép létéhez szervesen kapcsolódó közérdekű tényező. Az eredettudat a nemzettudat egyik meghatározó eleme, a megtartó és erőt adó szubjektív tényezők egyik legfontosabbika.

Szó sincs arról, hogy bármely nép értékét önmagában a múltja, gyökere és hovatartozása adná meg. Ugyanakkor azonban ahogyan az egyének elismertségének, sikerének elengedhetetlen alapja a hivalkodás nélküli önbizalom, a teljesítményre és tudásra alapozott magabiztosság, ugyanígy van ez a közösségek esetében, a népek könyörtelen világversenyében is. A szerényen birtokolt, de jogos önbecsülés, a munkával kiérdemelt tekintély adja azt a tiszteletet, amely nélkül sem egyén, sem közösség nem létezhet. Ebben van helyettesíthetetlen szerepe az eredetkutatásnak és a reális tényekre alapozott eredettudatnak. Ez adja a magyar Kelet-kutatásnak a sajátos szerepét és feladatkörét, ezért sorolhatjuk a hazai orientalisztikát - tudományos örökségünk egyikeként - a sajátos nemzeti kötelezettségeink körébe. Jellemzőnek tarthatjuk Stein gondolatvilágára azt is, hogy a Magyar Tudományos Akadémián tartott székfoglaló előadását az Indiába került fehér hunokról tartotta.

A társadalomtudományokban különös jelentőségűek azok a kutatások, amelyek egy időben, együttesen szolgálják a hazai és az egyetemes emberi civilizáció érdekeit, s ezek között tarthatjuk számon Stein Aurél egész ragyogó életművét is.

A különleges tehetségek egyik általános jellemzője, hogy elsősorban az ismeretlen, a megoldatlan jelenti számukra a fő vonzerőt. Amikor a nyugati világ figyelme a XVIII-XIX. században fokozottabban fordult az addig még csak mérsékelten ismert, éppen ezért misztikus Kelet felé, s terjedt a képző- és iparművészetben, építészetben, irodalomban a keleti témák és formák, stílusok és irányzatok iránti érdeklődés, ez alól a tudomány sem lehetett kivétel.

A történettudomány is egyre jobban érzékelte azokat a fehér foltokat, melyeknek feltárása nélkül nehéz volt teljes értékű választ találni az emberiség fejlődésére, az egyes társadalmak eltérő, de néha kapcsolódó történelmi szakaszaira, az egymásra gyakorolt különféle hatásrendszerek sajátosságaira.

A közhelyszerűen emlegetett Kelet-Nyugat-szakadék, a megmagyarázhatatlannak, sőt feloldhatatlannak tűnő különbségek világa, okainak és lényegének feltárása is egyre sürgetőbb tudományos kötelezettséget jelentett.

Ennek próbált eleget tenni Stein Aurél is, amikor az akkor még lényegében ismeretlen, felfedezetlen Belső-Ázsia világára irányította a figyelmét.

A megelőző évszázadok ismereteiben a tényszerűség keveredett a felnagyított, gyakran csak közvetetten szerzett bizonytalan hírekkel, sőt álhírekkel. A Távol-Keletre eljutott hittérítők beszámolói érdemlegesen alig jutottak el a nagyközönséghez. Marco Polo szemtanúként ugyan beszámolt a XIII. század közepének ismeretlen kínai világáról, de lediktált közleményeit csak valamiféle korai science fictionnek tartották, a messziről jött vándor szabadjára engedett és nem ellenőrizhető fantáziaszüleményének: "Méghogy valamilyen fekete kővel tüzelnek arrafelé?" "Milliós városok vannak keleten, amikor a legnagyobb európai metropolisok is csupán néhány tízezres lakosúak?" - harsogott a kétkedők kórusa.

Egyre indokoltabb lett tehát a tudományos igényű helyszíni tájékozódás, az elzárkózás szimbólumának is tekinthető Nagy Falon túli területek bejárása, megismerése.

A XVIII. század végének, a XIX. század első felének nagy Ázsia-kutató expedíciói ezt a célt kísérelték meg elérni, ki kevesebb, ki több sikerrel.

A XX. századi belső-ázsiai felfedezéstörténet legragyogóbb lapjait Stein Aurél írta tele. Irán, Afganisztán, de mindenekelőtt Kína hatalmas térségei jelentős mértékben az ő munkássága eredményeképpen kapták meg megérdemelt helyüket az emberi civilizáció történetében.

Amikor Stein Aurél 1887 kora téli napjaiban Indiába érkezett, ösztönzőbb környezetről nem is álmodhatott volna. Az angol gyarmatosítás cinikusan önző évszázadai után robbanásszerűen kibontakozott a térség hajdani történelme, kultúrája iránti érdeklődés. Régészek, művészettörténészek, nyelvészek érkeztek az anyaországból: felfedező utazásokkal próbálták feltárni a régmúlt emlékeit; felkutatták az elfeledett ősi templomok romjait, kiásták az egykori települések maradványait, megkísérelték megfejteni az ismeretlen nyelvű kéziratokat.

Lelkesítő feladatok vártak az ambiciózus ifjúra, aki huszon ötéves koráig már számos kiváló Kelet-kutató társaságában fordult meg, sokat hallott Kőrösi Csoma Sándorról is. Ez utóbbi híreket személyesen Duka Tivadartól, az egykori 1848-as hőstől kapta, aki indiai emigrációja során elsőként gyűjtötte össze Kőrösi Csoma szellemi hagyatékát. Stein Aurél Indiában izgalmas beszámolókat olvasott a legújabb régészeti leletekről, nagy tudású kasmiri személyekkel ismerkedett meg, akiktől sokat hallott az indiai filozófiáról, vallásról, a szanszkrit irodalom remekeiről. Nem csoda, hogy minden szabad idejét a tanulásra fordította, s egyre elmélyültebb ismeretek birtokosa lett.

Az idegenek elől elzárt családi könyvtárak és kéziratgyűjtemények is megnyíltak előtte, amikor azok boldog birtokosai látták Stein felkészültségét és elkötelezettségét. A nyugati világ által korábban ismeretlen művek közzététele hozta meg számára a legelső tudományos elismerést.

Az igazi erőpróba azonban a legelső nagy belső-ázsiai expedíciója volt, ami 1900 májusától 1901 májusáig tartott. (Zárójelben merem csak megemlíteni a számomra rendkívül megtisztelő tényt, hogy ennek százéves évfordulójára a Stein-hagyatékot gondozó British Academy nekem ítélte a nagy Kelet-kutatóról elnevezett felfedezői ösztöndíjat. Stein Aurélnak köszönhető életre szóló élményem volt száz évvel később az ő nyomát követve ugyanabban a sivatagi oázisban lakni, az ősi Hotan bazárjában barangolni, a Yurungkash folyónak ugyanabban a jéghideg vizében keresgélni a jadeköveket, az általa megtalált s az évezredek során homokba temetkezett városok, Melikawat és Rawak romjai között vizsgálni a legendás ősi Selyem Út emlékeit.)

Ez a száz évvel ezelőtti első, nagy sikerű expedíció azért is lehet emlékezetes mindannyiunk számára, mert ezt Stein Aurél még magyar állampolgárként tette meg. A legnagyobb tudományos diadalát a Selyem Út nyomvonalának azonosítása, az egykori oázisállamok, városok és katonai telepek, őrtornyok megtalálása, a korabeli élet ezernyi jelének feltárása jelentette.

A Takla-Makán sivatag homokja féltékenyen óvta évezredeken át az egykor oly gazdag települések emlékét, hogy azokra még napjainkban sem könnyű rábukkanni. Dandan-Uylik, Niya, Rawak, Melikawat, Endere nevét ugyan megőrizték a nyírfakéregre írt szövegmaradványok, de magukat a városokat a végtelen homoktenger rejtette el az utókor kíváncsiskodása elől.

Stein második nagy kutatóútja, az 1906 áprilisától 1908 októberéig tartó hatalmas vállalkozása aztán véglegesen megerősítette hírnevét.

Expedíciója újra a mai ujgur autonóm terület legnyugatibb nagy oázisvárosából, Kashgarból indult a nagy ismeretlenbe (örök emlék marad számomra egykori szálláshelyének, a volt angol konzulátus épületének megtalálása Kashgarban, s az emeleti szálláshelyre vezető faragott falépcső megérintése, amelybe ő is megkapaszkodott egykoron). A már említett helyeken túl most jutott el az egyik legnevesebb oázisállam, a homokdűnék hullámai mögé rejtőző Loulan romjaihoz, majd Dunhuangba.

Manapság nem lehet úgy olvasni Dunhuangról és az ottani csodálatos "Ezer Buddha Barlangtemplomokról", hogy ott említetlen maradna Stein Aurél neve. Valóban világcsodáról van szó - természetesen a legelsők között került fel az UNESCO kulturális világörökségeinek listájára -, amit Stein ismertetett meg a nyugati világgal.

A Selyem Út mentén közlekedő karavánok a világkereskedelem első, az ismeretlen Keletet a nyugati világgal összekötő nagy nemzetközi útvonalán szállították az ősi kínai fővárosból, Chang'Anból - a mai Xi'Anból - a porcelánt, a selymet, drágaköveket, fűszereket Európába. Ez volt az antik világ nagy kultúraközvetítő csatornája is, mert itt ismerkedtek meg egymással a különböző nemzetiségű és vallású kereskedők, ezen terjedtek és cserélődtek az egyes népek dalai, hagyományai, hiedelmei. Így jutott el Kínába a buddhizmus, a nesztoriánizmus, majd legvégül az iszlám vallás is.

A nagy jövedelmet biztosító kereskedelem azonban nem volt biztonságos vállalkozás: az irgalmat nem ismerő természet mellett a váratlanul felbukkanó rablóbandák sem jelentettek megnyugtatóbb környezetet. Ezért építettek, véstek a legridegebb vidék peremén, a Takla-Makán és a Góbi sivatag találkozásánál, a dunhuangi nagy oázis közelében fekvő Daquan folyó meredek partfalába olyan barlangtemplomokat, amelyeknek kegyes szobraitól, ájtatos falfestményeitől reméltek túlvilági oltalmat.

A Selyem Út dicsőséges évszázadai alatt egyre bővült a szentélyek, cellák száma; a feljegyzések szerint a VII-VIII. században ezernél is több volt belőlük. Manapság 492 megmaradt kisebb-nagyobb barlangtemplom tanúskodik a rég múlt képzőművészetének példátlanul magas színvonaláról. Jelenleg a világ legnagyobb szabadtéri képtárának tartják, hiszen a száraz sivatagi levegő mintegy 45 ezer négyzetméternyi csodás - jórészt a buddhista mitológia témáiból táplálkozó - falfestmény élénk színeit őrizte meg, s a barlangokban háromezernél több festett szobor ejti ámulatba a mai kor profán látogatóit.

Ha Stein Aurél csak ennek hírét hozta volna magával, már ezzel is beírta volna a nevét a kor legnagyobb felfedezői közé. Ő azonban még ennél is többet talált.

Az egyik barlang megrepedezett fala arról árulkodott, hogy mögötte egy másik üreg is rejtőzik. Valójában Stein látogatása előtt néhány évvel a buddhista barlangtemplomok önjelölt őre, Wang Yuanlu szerzetes már észlelte, hogy oda évszázadokkal korábban kéziratokat és templomi selyemzászlókat, kegytárgyakat menekítettek. Jelzéseire nem különösebben figyelt fel a körzeti közigazgatás sem, hiszen nem kaptak hírt semmiféle megfogható anyagi értékről. Az elfalazott üreg azonban aranynál, drágakőnél értékesebb kincseket oltalmazott: ősrégi kéziratokat, amelyeket csaknem egy évezrede rejtettek el, vélhetően a környéken portyázó ázsiai hun vagy tangut csapatok elől.

A több tízezer kínai, tibeti, tangut, szanszkrit, páli és egyéb nyelvű kézirat jelentős része a terjedő buddhizmus vallási irodalmához tartozott, ugyanakkor igen sok világi tárgyú írás a korabeli élet példátlanul színes világáról ad érzékletes képet (most gondoljuk csak el, ha a magyar honfoglalás korából, sőt netán őstörténetünk még korábbi szakaszából csak egyetlenegy, legalább egy picinyke hiteles feljegyzés állna rendelkezésünkre, milyen nagy dolog lenne, nemhogy ilyen irdatlan nagy, könyvtárnyi mennyiség!). Érthető, hogy a Rejtett Könyvtárbarlang megtalálása, pontosabban a kéziratok tartalma alapján valósággal újra lehet írni Belső-Ázsia eddig megismert ókori történelmét!

De még ez sem jelenti Stein kutatómunkájának a csúcsát. A kéziratok között akadt egy különlegesség. A hatalmas tekercs kolofonjának utolsó soraiban a következő szöveg olvasható: "Mélységes tisztelettel készült ingyenes szétosztásra Wang Jie szüleinek támogatásával a Xiantong uralkodói korszak kilencedik éve negyedik hónapjának tizennegyedik napján"; azaz a mi időszámításunk szerint 868. május 11-én. Akkor nyomtatták ugyanis. Nyomtatták, s ezzel a Gyémánt-szútra említett kiadása hatszáz évvel előzte meg Gutenberg világhódító találmányát, a könyvnyomtatást!

Az emberiség kultúrtörténetének ez a példa nélkül álló remeke jelenleg Londonban tekinthető meg a British Museum egyik legnagyobb kincseként. Stein ugyanis megvásárolta sok ezer társával együtt (a harmadik nagy expedícióján, 1913 júliusa és 1916 februárja között újra meglátogatta a dunhuangi Ezer Buddha Mogao barlangokat, s további kéziratpéldányokat szerzett be).

Stein sikeréhez jelentősen hozzájárult kísérő tolmácsának ügyessége. Ő ugyanis azzal oszlatta el a gyanakvó Wang Yuanlu bizalmatlanságát, hogy megmagyarázta neki: ezeket a kéziratokat annak idején Indiából, a buddhizmus hazájából hozta Xuan Zang szerzetes; most visszatért ugyanonnan valaki, hogy vigye vissza további tanulmányozásra, megőrzésre a kéziratok egy részét. Wang Yuanlu fenntartás nélkül hitt a reinkarnációban, s az ötletes sugalmazás hatására Stein Aurélt az egykori kínai zarándok szerzetes újjászületett megtestesülésének vélte. Köszönettel elfogadta Steintől a barlangok megóvására adott összegeket, s nem idegenkedett többé a kiválasztott kéziratok átengedésétől.

Steinnek ez a tette mindmáig heves viták tárgya Kínában. Az ő nyomában ugyanis még számos nyugati kutató, így többek között a francia Paul Pelliot, a német Albert von Le Coq és Albert Grünwedel, a japán Otani, az amerikai Langdon Warner kereste fel Dunhuangot, illetve a környék többi barlangtemplomát, s bizony a kéziratok egyre csak fogytak. Sajnos, az is megesett, hogy a legszebb falfestményekről is lefeszegettek egy-egy részletet "emléknek" (ahogyan L. W. amerikai régész ezzel dicsekedett, mert ő egész sajátos technikai eljárást is kialakított, hogy hogyan tud beenyvezett zsákvászonra barlangi falfestményeket "átmenteni").

A jelenlegi helyzet az, hogy a dunhuangi kéziratokat szerteszét, a nagyvilágnak mintegy tizenhárom külföldi gyűjteményében lehet tanulmányozni. Szerencsére a legutóbbi időben gyümölcsöző együttműködés alakult ki a Dunhuangi Kutató Intézet és a Brit Nemzeti Könyvtár között a kéziratok közös kiadása érdekében.

Sokat megvásároltak ("értékén alul" - panaszkodnak a kínai tudósok), sokat meg egyszerűen csak elvittek ("elrabolták" - hangzik a sommás kínai ítélet). A főbűnösnek sokáig Stein Aurélt tartották, hiszen ő volt a legelső, akinek példáját buzgón követte a nyomában érkezett sok nyugati kutató.

A reális megítélés azonban nem egyszerűen fekete-fehér választás kérdése. Az, hogy az akkori anarchikus belpolitikai viszonyok közepette Kínában fontosabb létkérdésekkel kellett szembenézni, mint az évezredes kéziratok ügye, az nyilvánvaló. A helyszínen a politikai és a vallási fanatizmus egy tőről fakadó vandalizmusa a falfestmények és a szobrok teljes pusztítását ígérte (igazolásul elég, ha arra gondolunk, hogy a térség másik hírneves barlangtemplom-rendszerének, a Bezikliki Barlangoknak szinte egyetlen ember-istenábrázolását sem hagyta épségben az iszlámhitű lakosság izzó fanatizmusa).

Hasonló sors fenyegette a helyszínen maradt kéziratokat is (kínai kiadványok képein, közgyűjteményekben könnyen felfedezhetjük a két, sőt három darabra szakított tekercsek későbbi összeillesztésének nyomait), bár a második világháború nagy károkat okozott a német és japán gyűjtemények kéziratállományában. A londoni Stein-gyűjtemény anyaga azonban szerencsésen megmenekült, így az "elrablás" helyett a "megmentés" kifejezése hitelesebb.

Nehéz utólag azt is megítélni, hogy ha valamit a maga korában értéktelennek tartottak, de száz évvel később már hatalmas mértékben felértékelődött, akkor illendő és reális eljárás-e ezt visszavetíteni egy más értékrendet képviselő időszakra?

Nem minden tanulság nélkül való végigkövetni az elmúlt évszázadot, hogy miképpen váltakozott Stein megítélése Kínában. Ez mindig szorosan igazodott a politikai légkörhöz, így a xenofóbia és elzárkózás időszakos előretöréséhez, a nyitási politika tárgyilagosabb hangvételéhez, s ettől függően volt kritikusan merev, avagy megértően elfogulatlanabb. Ennek megfelelően Stein titulusa volt már a "fehér rabló", a "gyarmatosítás ügynöke", az "úgynevezett tudós", aztán minősítő jelző nélkül "kutató", majd "tudós".

Jelenleg a múzeumok, időszaki kiállítások feliratai már tárgyilagosan írnak munkásságáról, bár esetenként még felélednek a régi reflexek. (Éppen a közelmúlt hetekben jelent meg egy olyan cikk, amelyben a "felbecsülhetetlen értékű kínai tudományos kincsek jogtalan elviteléről" írnak. Ugyanakkor tanúja voltam annak néhány éve Pekingben, amikor egy alkalmi Selyem Út-kiállítás tudományos munkatársai nagy szenzációként mutatták az akkor megjelent hatalmas Stein-köteteket; az is jellemző, hogy nyolcvan évig úgy beszéltek Stein munkásságáról, hogy egyetlen betűt sem adtak ki a nagy jelentőségű és terjedelemre is igen bőséges írásaiból. De az is jellemző, hogy milyen lelkesedéssel fogadták az aktualitásukat megőrző műveket: "Hiszen ő valóban komoly tudós!" - kommentálta egy neves kínai régész, aki korábban vélhetően ellenkező álláspontot vallhatott…)

Stein Aurél további munkásságának fontos része a világhódító Nagy Sándor hadjáratának felmérése, nyomon követése, jórészt afgán területen. Ennek során vitathatatlanul kimutatta az antik görög művészet hatását India, Afganisztán, sőt Kína képzőművészetének bizonyos elemeire.

Újabb kutatóútjának előkészületei közepette érte utol a halál, s ezzel belépett a halhatatlanságba. Életműve ékesszóló bizonyíték arra, hogy bár statisztikailag kis országban élünk, de nagy nemzet gyermekeiként szolgáljuk az emberiséget.

Kabuli sírja feliratának záró mondatát mindannyian őszintén irigyelhetjük:

"A man greatly beloved" ("Nagyon szeretett ember volt").

(Epilógus: Tudóst, politikust legfeljebb tisztelnek. De szeretni őket? Ehhez különleges, karizmatikus kisugárzású emberek kellenek, akikből jó, ha évszázadonként születik valaki. Becsüljük meg tehát őket!)

-----------------------------------------------

Obrusánszky Borbála
Elfelejtett orientalistánk - Stein Aurél

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Stein Aurél a huszadik század legkiemelkedőbb orientalista kutatónak számít világszerte. Száz éve tárta fel az elfelejtett selyemút egykori városait, majd a további expedíciói alkalmával felfedezte Belső-Ázsia régi kultúráját. Az itthon kevésbé elismert tudósunk utolsó expedíciója helyén, Afganisztánban, a most rommá lőtt Kabulban nyugszik, az egykori selyemút egyik központjában.
Stein Aurél, az egykori pesti fasori gimnázium diákja gyermekkorától érdeklődött a mesés Kelet iránt, kedvenc olvasmánya Nagy Sándor világhódító hadjáratának leírása volt, aki az ókorban először egyesítette a Földközi-tenger medencéjét Közép-Ázsiával. Gyermekkori olvasmányáról bővebb ismereteket a Magyar Tudományos Akadémián szerezhetett, majd bátyja támogatásával tanulmányait külföldön folytatta, ahol keleti nyelveket, elsősorban szanszkritot és filológiát tanult. Lipcse, majd Tübingia után, utóbbiban bölcsészdoktori oklevelet szerez, Londonban iráni és indiai nyelvészettel foglalkozik. Iskolai évei alatt több élő és holt nyelven tökéletesen megtanult. Iskolái elvégzése után hazatért Magyarországra, de nem talált semmilyen munkalehetőséget tudásának kamatoztatására.
Elkeseredettségében visszatért tanulmányai színhelyére, Londonba, ahol - bár ezt sokan nem említik eléggé - Duka Tivadar, egykori negyvennyolcas huszártiszt, Kőrösi Csoma Sándor hagyatékának összegyűjtője, egyengette az ígéretes tudós karrierjét. Stein nem állt meg Londonban, hanem még messzebbre került hazájától: 1887-ben Indiában, Lahore-ban talál magának munkát, ahol a szanszkrit történelem kutatásának szentelte idejét. A magyar kutatót azonban belemerült a munkába, sőt kollegái megdöbbenésére a helyi, indiai származású kutatókkal alakít ki közvetlen munkakapcsolatot, sőt az angolok szórakozása helyett távoli régi templomromok után kutat. Munkamódszerei expedíciói során meglepték az európaiakat: Stein először is nem gyarmatosítóként, hanem tudósként járta végig a kijelölt szakaszokat, útja során csak ázsiai szakembereket és kísérőkkel utazott, akiket nem szolgaként, hanem társként kezelte. Ennek köszönhetően expedíciói mindig sikerek voltak. Stein a századfordulón már azt is felismerte, hogy lejárt a magányos utazók, és tudósok kora: ő tudós együttesek összehangolt munkájában látta az összegyűjtött anyagok feldolgozásának lehetőségét.
Indiába érkezése után egy jó évtizeddel, 1900-ban adódott lehetősége arra, hogy elinduljon gyermekkori olvasmányai helyszínére, a Tarim-medence egykori gazdag kereskedővárosainak felkutatására. Stein az expedíció útvonalának meghatározásában a VII. századi kínai Hszüang Can utazó korabeli beszámolóit, valamint Marco Polo XIII. századi leírását tekintette alapul. Ezeket kiegészítette a helyiek által hallott információkkal. Az első útja (1900-1901) alatt megtalált néhány homokba temetett várost, Loulan-t, Miran-t, amivel kivívta a tudományos körök elismerését. Legsikeresebbnek a második útja tekinthető (1906-1909) amikor a Tunhuangi sziklabarlangoknál ismeretlen írásos emlékeket talált, amely a hajdani civilizáció fejlettségére utalt. Stein kutatásával nyilvánvalóvá vált, hogy a selyemút menti településeken virágzó államok éltek, amelyek több világvallást, mint a buddhizmus, kereszténység is ismertek. Stein felfedezése után néhány, addig ismeretlen állam, illetve népcsoport került a történészek érdeklődési körébe.
Stein három belső-ázsiai expedíciójával feltárta a selyemút gazdag városainak maradványait, illetve beazonosította az ókorban használt útszakaszt is, sőt régen elfelejtett indoiráni népek írásos és tárgyi emlékeit tárta fel.
Stein érdemei között nem szerepeltetik, hogy expedíciója milyen komplex munkát végzett a bejárt terepen, pedig a magyar tudós munkája egyedülállónak számított. Egyrészt páratlan történelmi dokumentumokat tárt a tudományos világ elé, másrészt újból feltérképezte a Kínát és Nyugattal összekötő régi karavánutat, a selyem utat, és annak jelentős megállóhelyeit, városait. Méréseivel, fényképeivel nagymértékben sikerült előmozdítania a földrajz tudományának fejlődését is.
Második útja után, Angliába visszatérve megkapta a Brit Földrajzi Társaság nagy aranyérmét, több egyetem is díszdoktorává avatta. 1912-ben az angol király lovaggá ütötte, a világ nagy tudományos intézeteiben díszdoktorrá avatták. Egyetlen számára fontos országban késett elismerése: Magyarországon, ahol az Akadémia csupán külső tagjává választotta. Egyedül a Magyar Földrajzi Társaság értékelt munkáját, kitüntetéssel honorálták a nagy magyar munkáját.
Már idősebb korában, expedíciót maga mögött hagyva, tért vissza kedvenc témájához, Nagy Sándor hadjáratainak rekonstruálásához. Észak-Indiában be is azonosította az egyik csata helyét. A második világháború idején a harcok helyett Stein nagyszabású terven gondolkozott: a felfedezetlen Afganisztán kulturális emlékeit, illetve a selyemút déli szakaszát kívánta feltárni, és ott megtalálni az India és Elő-Ázsia történelmi kapcsolatainak nyomait. Gyermekkori álma akkor teljesedett be, amikor idősen, 80 évesen engedélyt kapott az afgán kormánytól arra, hogy végezhet kutatásokat. Sajnos, azonban Afganisztánban való érkezése után egy héttel Kabulban hamarosan meghalt. A világhírű tudóst utolsó expedíciója színhelyén, Kabulban temették el, sírja remélhetőleg megtalálható.
Bár Stein Aurél életében mindig magyarnak vallotta magát, folyamatosan kapcsolatban állt magyar tudós kollegáival, akiket lehetősége szerint segített. Bár a magyar tudományos élet sohasem ismerte el olyan magas szinten, mint a külföldi tudományos körök, azért Stein végrendeletében megemlékezett hazájáról.
Könyvtárát, feljegyzéseivel, fotóival a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta, arra az intézményre, amelyet gyermekkorában gyakran látogatott, és ahonnan tudásának alapját szerezte. Jelentős vagyonából alapítványt hozott létre, amely a keletkutatókat, elsősorban magyar származásúakat támogatta. A világhírű tudós emlékét azonban a magyar tudományos körök máig nem ápolják, sőt, sírját eddig egyetlen egy magyar szervezet sem kereste fel. Az afgán földön elhunyt tudós érdemei ellenére sem kapott méltó helyet a magyar tudománytörténetben.

-----------------------------------------------

Links

STEIN AURÉL ÁZSIAI RÉGÉSZETI, TÖRTÉNELMI ÉS FÖLDRAJZI KUTATÓÚTJAI (1900-1944)

Homokba temetett városok

Nagy Sándor nyomában Indiába

Dash the Dogs! (a site on Sir Aurel Stein's dogs and travelling companions)

International Dunhuang Project

Digital Archive of Toyo Bunko Rare Books

Buddhism on the Silk Road

A Chinese Expedition across the Pamirs and Hindukush, A.D.747. By Sir Aurel Stein, Indian Antiquary, 1923. 05-07. pp. 98--103, 139--145, 173--177

http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0117/eltunt/eltunt.html

http://www.vilagvevo.radio.hu/adasok/21/stein.htm

http://www.matud.iif.hu/03feb/apor1.html

http://www.fsz.bme.hu/mtsz/mhk/csarnok/s/stein.htm

http://www.c3.hu/~klio/klio022/klio082.html

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/index.html?11423.htm&11418.htm

http://www.origo.hu/tudomany/fold/20021111aselyem.html