Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

B.R. Srídhar
Az arany avatár
Forrás: http://www.vaisnava.hu/letoltes/letoltes.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Kelet-Indiában, Navadwip város közelében a szent Gangesz folyó partján egy örökzöld, madarak dalától hangos liget közepén található egy hófehér, kilenckupolás kis templom. Itt élt tanítványaival Szvámi B. R. Srídhar (1895-1988) a híres szentéletű bölcs. Napjai lelki medidációban elmélyülve teltek, amit csak néha szakított meg, hogy meghitt tanítványai szűk körében feltárja a titkos lelki bölcseletet. E könyv is ilyen beszélgetések erdeménye, témája Csaitanja Maháprabhu, az Arany Avatár. Az avatár szó jelentése „aki alászáll”. India ősi, szent könyvei a Védák ezzel a szóval jelölik Isten inkarnációját. A hinduk szent könyve, a Bhagavad-Gítá írja, hogy a Legfelsőbb időről időre alászáll, részint hogy a világ gondjain könnyítsen, részint pedig, hogy újra megalapozza a vallás elveszett tiszta elveit, s végül, de nem utolsó sorban, hogy odaadó híveinek örömöt szerezzen. A Legfelsőbb legutoljára Csaitanja Maháprabhuként jelent meg Földünkön. Ő az isteni kegy megtestesülése , aki egész Indiát elárasztotta az istenszeretet árjával. Ezek az elbeszélések az Ő életének és tanításának mindeddíg ismeretlen részleteit tárgyalják, páratlan lelki élményben részesítvén a komoly olvasót.


Tartalom

Bevezetés
Ősi korok inkarnációi
Az isteni gyermek
Az elesettek barátja
A tébolyodott Nimáj Pandit
Az eksztatikus szerzetes
Vrindávan, legfelsőbb tudatsík
A titokzatos inkarnáció
A szerelem természete
Az elválás tragédiája
Epilógus
SIKSÁSTAKA

1. Krsna szent neve
2. Isten számtalan neve
3. A fűszálnál is alázatosabban
4. Makulátlan odaadás
5. A szeretet országának királya
6. Vágyódás a tökéletesség után
7. Egy örökkévalóság nélküled
8. Együttlét az elválásban


Bevezetés

Csaitanja Maháprabhu a Bhágavata-purána érett teista felfogását hirdette. A Bhágavata-purána főként a vallásosság egybevetésével és a bhakti lételméletével foglalkozik, fölülmúlva minden egyéb védikus írásművet, beleértve a többi Puránát is. A Brahma-vaivarta-purána és a Padma-purána elbeszélései és történetei bizonyos fokig kiemelik a Krsna iránti odaadás fontosságát, ám elmaradnak a Mahápurána, vagyis a Bhágavata-purána filozófikus és lételméleti színvonalától. Ez a mű a védánta filozófia bármely tudósát kielégíti, mert teljes pompájában mutatja be a bhaktit. A vallásosság legfőbb eredményeként nem a tudatot, az intelligenciát vagy a lételméletet jelöli meg, hanem az eksztázist, szépséget és harmóniát, egyszóval a raszát. A Bhágavata-puránában a rasza a legfontosabb. Sajátságos értekezés ez, mert az intellektuális szemfényvesztés helyett a rasza birodalmába helyezi a vallásosságot.

A Bhágavata-purána egy roppant terjedelmes szanszkrt nyelvű értekezés, amely tömérdek nélkülözhetetlen információt, történelmi utalást tartalmaz, és a fő filozófiai iskolákat is tárgyalja. Számos mellékes történelmi és földrajzi utalást is találunk benne, amelyek bár másodlagosak, mégis alátámasztják mondanivalóját.

Csaitanja Maháprabhu tanításában, minden mellékes vonástól mentesen a legtisztább és legdicsőbb fényben ragyog a Bhágavata-purána mondandója. Ha tehát a Bhágavata-purána lényegére vagyunk kíváncsiak, Csaitanja Maháprabhu életét és tanítását kell tanulmányoznunk. Suka Gószvámí a Bhágavata-purána jeles szerzőjének, Vjászának tanítását személyes átéléssel tudta tolmácsolni, hozzá hasonlóan Csaitanja Maháprabhu is saját életén és tanításán szűrte át a Bhágavata-purána lényegét.

Mivel Csaitanja Maháprabhu tanítása a Bhágavata-purána lényegét jelenti, ezen átfogó tanulmány elején hadd álljon itt egy szanszkrt költeményem. E néhány sor Gadádhara Panditot, Csaitanja Maháprabhu legmeghitteb társát magasztalja, aki Dzsagannáth Puríban, Tóta Gópináth templomában szokott felolvasást tartani a Bhágavatá-puránából. Csaitanja Maháprabhu s a jeles bhakták (mint például Szvarúp Dámódar és Rámánanda Ráj) alkotta a hallgatóságot.

nílámbhódhi-taté szadá szva-virahá-ksépanvitam bándhavam
srímad-bhágavatí kathá madirajá szanydzsívajan bháti jah
srímad-bhágavatam szadá szva-najanásru-pájanaih púdzsajan
gószvámí-prabaró gadádhara-vibhúr-bhúját mad-éká-gatih

„A végtelen türkizkék óceán partján Gadádhara Pandit a Bhágavata-puránából szokott felolvasni Csaitanja Maháprabhunak, akit az önnön magától (Krsnától) való elválás határtalan belső gyötrelme kínzott. Gadádhara Pandit Krsna kedvteléseinek borát szolgálta fel, hogy ennek mámorával enyhítse Csaitanja bánatát. Ahogy olvasott, könnyei mint feláldozott virágszirmok peregtek a Bhágavata-purána lapjaira. Bárcsak e tüneményes személynek, a gószvámík legjobbjának az öröme lenne művem megírásának egyedüli célja!”

Csaitanja Maháprabhu a Krsnától való elválás égő kínjától szenvedett. Gyötrelmét Siksástaka című versében fejezte ki. Erről beszél a Préma dháma sztótram című költeményem ötvennegyedik strófája is:

srí-szvarúpa-rája-szanga-gambhirántja-lílanam
dvádasábda-banhi-garba-vipralambha-sílanam
rádhikáhirúdha-bháva-kánti-krsna-kunydzsaram
préma-dháma-dévam éva naumi gaura szundaram

„Saját szépségének és bájának valóságába vetve magát Krsna elcsente Rádhárání érzelmeit, és megjelent az ő csillogó fényébe burkolózva, mint Csaitanja Maháprabhu. Megnyilvánult kedvteléseinek utolsó tizenkét esztendejében az együttlét és elválás mélységes érzelmeit élte át. Szívének legbensőbb rezdüléseit legmeghittebb bhaktáival osztotta meg. A Krsnától való elválás gyötrelmében szívéből vulkánkitöréshez hasonlatosan robbant ki az eksztázis, s ajkairól aranyló lávafolyamként tört elő tanítása, a Siksástaka. Leborulok az istenszeretet aranyló vulkánjának, Csaitanja Maháprabhunak a lábainál.”

Csaitanja Maháprabhu a Siksástaka verseiben a Krsnától való keserves elválás tűzhöz hasonló égető fájdalmát árasztotta magából. Ezért hasonlítják őt az aranyló tűzhányóhoz, a Siksástakát pedig az isteni lávafolyamhoz.

Csaitanja Maháprabhu megtanította nekünk, hogy a hittudományban az ún. elválás (vipralamba) a legmagasztosabb elv. Miként az eksztázis felsőfoka Krsna társaságában tapasztalható, úgy a legnagyobb gyötrelem a Krsnától való elválás. Ám Krsna távollétének fájdalma sokkal intenzívebb érzés, mint a társaságában tapasztalható gyönyör. Csaitanja Maháprabhut idézem: „Nem érzitek, milyen gyötrelmes helyzetben vagytok? Biztosan teljesen érzéketlenné váltatok, máskülönben már rég belepusztultatok volna Krsna távollétének fájdalmába. Felfoghatatlan! Őhozzá tartozunk, az Övéi vagyunk, Ő a mi mindenünk, és mégsem láthatjuk Őt. Erőszakkal vagyunk elszakítva tőle, hogy tudjuk ezt elviselni?” Bhaktivinód Thákur pedig egyszer kijelentette: már nem bírja tovább a Krsnától való elválást. „Három-négy napig talán bírom még, de aztán elhagyom a testem.”

Krsnát szeretni azt jelenti, hogy – Hegel szavaival – „meg kell halnunk, hogy élhessünk”. Kezdetben az istenszeretet olyan, mint a pusztító láva, a halál, ám valójában nektár az, élet. A világi szerelemben is sok ember csalódik. Olykor megtébolyodnak, és öngyilkosságot követnek el, mert már nem bírják a kínokat. S bár a Krsnától való elválás gyötrelmét a lávához hasonlítják, ez mégsem olyan pusztító, mint a vulkáni anyag. Kavirádzs Gószvámí ezt a következőképpen magyarázza:

bahjé visadzsvála haja bhitóré ánandamája
krsna prémara adbhuta csarité

„A Krsna iránti isteni szeretet bámulatos vonása az, hogy kívülről tüzes magmának tűnik, belülről azonban olyan, akár a mézédes nektár, ami a legnagyobb örömmel tölti el az ember szívét.”

Csaitanja Maháprabhut Krsna távollétének mérhetetlen kínja gyötörte, ám szívében mégis a legfelfokozottabb rajongó örömöt élvezte. Sem a kinyilatkoztatásokban, sem a világtörténelemben, soha, sehol nem akadunk nyomára azoknak az eksztatikus vonásoknak, amik Csaitanja Maháprabhunál megnyilvánultak. Nála találjuk a végső valóság legmagasabb koncepcióját. Erről írtam a Préma dháma sztótram hatvanhatodik versében:

átma-sziddha-száva lílá-púrna-szaukhja-laksanam
szvánubháva-matta-nrtja-kírtanátma-vantanam
advajaika-laksja-púrna-tattva-tat-parátparam
préma-dháma-dévam éva naumi gaura-szundaram

„Ez a mindent fölülmúló végkövetkeztetés. A Végső Valóság szükségszerűen a legnagyobb boldogság (ánanda) is. Csaitanja Maháprabhu nem más, mint Krsna, maga az eksztázis, aki örömmámorban élvezi saját báját és táncát. Táncában kifejeződő eksztázisát saját szent neve okozza, s eksztázisának eredménye is a szent név, amely annak zengésében nyilvánul meg. Az ok az okozat. Az áramfejlesztő eksztatikus energiát gerjeszt, ami táncra készteti őt, hangja pedig ezt a rajongást közvetíti másokhoz.”

Lótuszvirág ajkának minden szavával, aranyló testének minden mozdulatával így élvezi rajongó istenszerető kedvteléseit Csaitanja Maháprabhu.


Ősi korok inkarnációi

Karabhádzsana Rsi tanításában felsorolja az egyes korszakokban megjelenő inkarnációkat (juga avatárokat). A dvápara-jugáról a következőképpen szól:

dváparé bhagaván sjámah píta-vászá nidzsájudhah
srívatszádibhir ankais csa laksanair upalaksitah

„A dvápara-jugában Krsna ragyogó sárga ruhát visel, testszíne az esőfelleg sötét árnyalatához hasonlatos. Pompás ékszerek díszítik, mellkasán a srívatsza jele látszik, kezében fegyvereit tartja

Ezután Karabhádzsana Rsi a kali-juga avatárát említi meg:

iti dvápara urv-ísá sztuvanti dzsagad-ísvaram
náná-tantra-vidhánéna kaláv api tahá srnu

„Kedves királyom! A dvápara-korszakkal bezárólag felsoroltam néked az inkarnációkat, akik az adott kor legfontosabb feladatára emlékeztetik az embereket. Elmondják, mi válik leginkább a javunkra. Óh, királyom! A dvápara-korszak végeztével a kali-juga kezdődik. Az írások sok helyütt említik Isten kali-jugabeli inkarnációját. Erről szeretnék most neked is beszélni.” (Bh.P. 11.5.31.)

Majd folytatja:

krsna-varnam tvisákrsnam szángópángásztra pársadam
jagjaih szankírtana prájair jadzsanti hi szu-médhaszah

Ez a vers burkoltan Csaitanja Maháprabhu megjelenésére utal. „Krsna-varnam” azt jelenti, feketés, míg „tvisákrsnam” jelentése: nem fekete. „A kellő értelemmel rendelkezők a kali-korszakban a szankírtan-áldozattal, Krsna szent nevének zengésével fogják imádni a társaival együtt megjelenő Urat.”

Dzsíva Gószvámí hasonlóképpen magyarázza versében a fenti strófa jelentését.

antah krsnam bahir gauram darsitángádi-vaibhavam
kalau szankírtanádjai szma krsna-csaitanjam ásritáh

„Krsna Csaitanja oltalmába ajánlom magam, aki aranyló külsejű, ám belsőleg mégis maga Krsna. A kali-korszakban Krsna szent nevének együttes zengése közben kiterjedéseit is megnyilvánítja. Belül fekete – azt jelenti, hogy ő Krsna. Kívül arany – pedig azt, hogy Rádhárání érzelmeit öltötte magára. A kali-korszakban ez az aranyló Úr kiterjedéseivel, társaival és meghitt bhaktáival együtt zengi a szent nevet.”

Ellenvetésként felhozhatná valaki, hogy a krsna-varnam kifejezés egyaránt utal a feketés színre és a feketés ragyogásra. Ám ez felesleges szószaporítás. A tvisa és akrsnam szavak azt jelentik, hogy a színe fekete (krsna), külseje azonban nem fekete (akrsna). „A nem fekete viszont nem jelent feltétlenül aranylót” – vethetné fel a kétkedő. A választ a Bhágavata adja meg.

Egyszer Vaszudéva Vrndávanba küldte Garga Rsit, az asztrológus papot, hogy tartsa meg Krsna névadási ceremóniáját. Garga Rsi el is ment Nanda Mahárádzshoz, s elmondta, kitől jött, és mi járatban van. Kifejtette, mivel Krsna már nagyobbacska, eljött a névadás ideje. A tudós asztrológus a következőket mondta a gyermekről:

ászan varnász trajó hjaszja grhnató 'nujugam tanúh
sukló raktasz tathá píta idáním krsnatám gatah

„Korábbi inkarnációiban ez a fiú más és más külsővel jelent meg: előbb fehér, majd vörös és aranyló volt a bőrszíne, az adott kornak megfelelően. Most e feketés árnyalatot vette fel. Krsna fehér színű a szatja-jugában, vörös a trétá-jugában és aranyló színben is alászáll. Most, a dvápara-korszakban fekete színben jelent meg.”

Itt is megemlítik az aranyló testszínt (píta), hiszen a felsorolásból csak a kali-juga, illetve az aranyló testszín maradt ki. De az arany avatárra az Upanisadok is utalnak: „Krsna, a Legfelsőbb Brahman aranyló színben jelenik meg” (jadá pasja pasjaté rukma varnam). Itt is arany színárnyalatról van szó, s a fenti idézetben a „nem fekete” kifejezés is aranylót jelent.

Krsna egyrészt a kali-korszak inkarnációjaként akart megjelenni, másrészt vrndávani ígéretének akart eleget tenni. Egyszer ugyanis azt mondta:

– A gópík, s mindenekelőtt Rádhárání dicsőségét fogom zengeni. Az Ő nevét, az Ő fennségét fogom hirdetni, a föld porában hemperegve.

Rádhárání azonban közbeszólt:
– Nem engedhetem, hogy tested e föld porát érintse! Beburkollak testszínembe!

Mikor tehát Krsna a kali-korszakban alászáll, Rádhárání érzelmei és külseje öleli körül Őt. De tudnunk kell azt is, hogy ez nem történik meg mindegyik kali-jugában, csakis ritka időközönként.

Brahmá egy napjában sok-sok juga van, s azok mindegyikében alászáll egy juga-avatár, de Krsna Brahmá napjában csak egyszer, vagyis négymilliárd-háromszázmillió évenként jelenik meg. Ekkor maga az Istenség eredeti személyisége jelenik meg, hajlékaival, Vrndávannal és Navadwíppal együtt. Krsna és Csaitanja Maháprabhu nem egyedül érkeznek, hanem környezetükkel és társaikkal.

Krsna a kali-jugában kettős feladatnak tesz eleget, egyrészt a szent nevet hirdeti (náma-szankírtan), másrészt – ami a fontosabb – Rádhárání érzelmeit ölti magára, hogy saját báját, örömét élvezze. Krsna maga a rasza, s arra kíváncsi, mi az a legfinomabb íz, ami benne található? Azt szeretné megízlelni. Ezt a raszát azonban csak a bhakták élvezhetik, ezért Krsna Rádhárání helyzetéből igyekszik megismerni saját magát, mint a rasza végső, központi és tökéletes hajlékát. Rádhárání érezheti a legtöbb örömöt, ezért saját, belső eksztázisának megtapasztalása végett Krsna az ő természetét, érzelmeit és temperamentumát ölti magára – ezért száll alá. Első kötelessége a náma-szankírtan terjesztése, a másik egyéni, belső feladata pedig a bhadzsan-vibhadzsan, vagyis saját belső eksztázisának megízlelése, Rádhárání érzelmein keresztül. Dzsagannáth Purí városában, Rámánanda Ráj, Szvarúp Dámódar és más meghitt társai körében az utolsó tizenkét esztendőben megszakítás nélkül élvezte az elválásban való együttlét határtalan óceánját.

Csaitanja Maháprabhut, mint inkarnációt a szankírtannal imádják. Ennek híján nem lehet imádni Gaurángát és környezetét. Ő a szent nevek hirdetője, a szankírtan kedvelője, akit csak ez tesz boldoggá. Csak azok imádják őt így, akik elegendő érdemet gyűjtöttek (szukrti-van). Az egyszerű sokaság nem tud bekapcsolódni. Akit helyes belső vezérlés irányít, s aki elég szerencsés, az képes megragadni a leglényegesebb igazságot, és csatlakozhat a szent nevek dicsőítéséhez (náma-szankírtan).

A bárgyú elme nem ismeri fel, mi a jó, mi a rossz. Képtelen felfogni vagy követni ezt a magasztos gondolatmenetet. Az embert az eszményei, magasztos vágyódása alapján lehet megítélni. Ha nemes az eszmény, nemes maga az ember is. A legmagasztosabb eszmény pedig a szeretet. A szeretet a legfőbb, a legritkább, a legértékesebb. Az istenszeretetnél és isteni szépségnél fontosabb nincs és nem is volt a világon. Aki ezt megérti, az valóban éleseszű (szu-médhaszah), s az ilyen magasztos eszményekkel bíró embert kiválóságnak kell tekinteni. Csak ő képes megérteni és gyakorolni a szankírtant, a szent nevek zengésével örvendeztetve meg a Legfelsőbbet.

Erről beszél a Bhágavata, a Mahábhárata, valamint más védikus írás is. Karabhádzsana Rsi, a kilenc nagy jógi közül a legutolsó világosított fel bennünket arról, hogy Csaitanja Maháprabhu a jelen korszak sajátságos inkarnációja. Igen titokzatosan beszélt róla. Oly sok avatárt említ a Bhágavata nyíltan és egyértelműen, ám Csaitanja Maháprabhuról, a kali-korszak avatárjáról igen titokzatosan, burkoltan szól. Mi ennek az oka? A választ Prahlád Mahárádzs adja meg:

– Óh, Uram! Egyik neved Trijuga, ami azt jelenti, hogy csak három korszakban – szatja, trétá és dvápara – szállsz alá, a negyedikben nem. Ennek magyarázata az, hogy a kali-jugában rejtve jelensz meg (cshannah kalau jad abhavasz tri-jugó 'tha sza tvam). Ez a nyitja a Csaitanja Maháprabhu körüli titoknak. A szerencsés és intelligens személyeknek (szumédhaszah) ilyen burkolt formában mutatják be őt, ám kilétéről a közönséges embereknek aligha van fogalmuk.

dhjéjam szadá paribhava-ghnam abhísta-dóham
tírthászpadam siva-virinycsi-nutam saranjam
bhrtjárti-ham pranata-pála bhavábdhi-pótam
vandé mahá-purusa té csaranáravindam

„Óh, Maháprabhu! Lótuszvirág lábaid jelentik a meditáció legfőbb tárgyát, mert nem csupán az anyagi lét gyötrelmének vetnek véget, hanem a meghódolt lelkek számára a legnagyobb beteljesülést jelentik. Lótusz lábaid még a szenteket és a zarándokhelyeket is megtisztítják. Siva és Brahmá is a te lótusz lábaid oltalmára vágynak. Óh, Maháprabhu, te mindenkinek oltalmat adsz, aki leborul előtted. Meghódolt szolgáid minden nyomorúságát eloszlatod. Lótusz lábaid tágas hajóján átszelhetjük az anyagi szenvedések óceánját. Óh, Maháprabhu, leborulok lótuszvirág lábaidnál.”

A kali-korszak avatárának megemlítése után a Bhágavatában hirtelen e Maháprabhut fennkölt hangon magasztaló strófa következik. Az előző versben a krsna-varnam kifejezés egyik jelentése az, hogy ajkán mindig Krsna neve cseng, a másik pedig, hogy bár maga Krsna, teste mégsem feketés színű. Alapos vizsgálat után kiderül, hogy aranyló külseje Krsna feketés testét burkolja be. Saját környezetével együtt szállt alá a földre, s őt egyedül a szankírtannal, a szent nevek együttes zengésével lehet szolgálni. Így ismerhetjük fel isteni mivoltát.

Csaitanja Maháprabhu rejtett inkarnáció, álöltözetben érkezik. Az ilyen avatárt az isteni értelmiségiek imádják. A Bhágavata először Csaitanja Maháprabhu szokatlan, kivételes személyiségéről ír meglehetősen misztikusan, majd nagyságát és fennköltségét magasztalja.

A Bhágavata írja: „Ugyanaz a személy jelent meg újra, aki annak idején mint Rámacsandra és Krsna is alászállt. Azért jött el, hogy az élet teljességére vezessen benneteket. A legédesebb nektárt hozza a magasból, hogy mindenki javát szolgálja. Csak gondoljatok rá, és minden bajotok megszűnik. Ő az, aki érintésével, szankírtanjával még a nagy szenteket és a zarándokhelyeket is képes megtisztítani, a legmagasztosabb dolgokat hozva el a legfelsőbb síkról. Nemes ajándéka még Sivát és Brahmát is elkápráztatja, akik magasztalni kezdik őt, és alázattal igyekeznek meghódolni lótuszvirág lábai előtt. Aki őt szolgálja, megszabadul minden szenvedéstől, s minden belső szükséglete beteljesedik. Ő mindazokról gondoskodik, akik meghódolnak előtte; megvédi és minden szükségessel ellátja őket. Ebben az elmúlás uralta világban, ahol az ismétlődő születés és halál rettentő váltakozását látjuk, ahol senki sem él szívesen, eljön egy nagy hajó értünk, amely hátára vesz bennünket, hogy kiszabadítson e nyomorúságos helyzetből. Boruljunk hát e nagyszerű személyiség lótuszvirág lábaihoz, aki azért jött, hogy e legédesebb nektárt adja nekünk.”

Majd folytatja:

tjaktvá szu-dusztjadzsa-szurépsita-rádzsjalaksmím
dharmistha arya-vacsaszá jad agád aranjam
májá-mrgam dajitajépszitam anvadhávad
vandé mahá-purusa té csaranáravindam

„Óh, Legfelsőbb Úr! Te elhagytad a szerencse félistennőjét gazdagságával együtt, pedig az ő társaságáról nehéz lemondani; erre sóvárognak az istenek is. A vallás elveinek megalapozásáért vállaltad a bráhmana átkát, és az erdőbe vonultál. A káprázat-szülte örömöket kergető bűnös lelkek megmentése végett a nyomukba szegődsz, és megadod nekik a lehetőséget, hogy odaadással szolgálhassanak téged. Ugyanakkor keresed önmagadat is, kutatod Krsnát, a Gyönyörű Valóságot.”

Visvanáth Csakravartí Thákur magyarázata szerint ez a vers látszólag Rámacsandrára utal ugyan, aki birodalmát elhagyva Szítával együtt az erdőbe vonult, hogy eleget tegyen atyja kívánságának, de valójában Csaitanja Maháprabhura is vonatkozik. Visvanáth Csakravartí Thákur kiszűrte e vers rejtett értelmét, amit Csaitanja Maháprabhura vonatkoztatott. A királyi gazdagságról való lemondás igaz Rámacsandra esetében, de Visvanáth Csakravartí Thákur szerint ez a gazdagság Visnuprijá odaadó társaságának kincsére is vonatkozik. Anyagi szemszögből ez talán nem tűnik túlzottan értékesnek, ám Visnuprijá Maháprabhu iránti odaadása minden királyi mértéket fölülmúl. Maháprabhu mégis távozott mellőle. Az odaadásnak és a lemondásnak ilyen bámulatos példáját még a félistenek dicső gyülekezetében sem találjuk meg. A köz javáért Maháprabhu lemondott Visnuprijá szolgálatkészségéről és szeretetéről egyaránt.

A fenti vers bráhmana átokról is említést tesz. Egy bráhmana a következőképpen szólt Csaitanja Maháprabhuhoz:

– Én is csatlakozni akarok az éjszakai szankírtanhoz, amikor zárt ajtók mögött Krsna kedvteléseit ízlelitek!

Csaitanja Maháprabhu éjjel, zárt ajtók mögött is szokott kírtant tartani, így ízlelték Krsna vrndávani kedvteléseit. Ez a bráhmana nagyon képzettnek és vallásosnak tartotta magát, mert csak tejet fogyasztott, semmi mást.

– Nekem is ott a helyem a kírtanon. Nem fogyasztok semmi mást, csak tejet, miért ne engednétek hát be? – kérdezte.

– A tejivás nem elégséges ahhoz, hogy bebocsátást nyerj a krsna-bhaktiba – válaszolta Maháprabhu.

– Ha te így beszélsz, akkor én megátkozlak, hogy veszítsd el családodat!

– Rendben van – mondta Maháprabhu, elfogadván az átkot. Később belépett a szannjász (szerzetesi) rendbe, és a májá által megtévesztettek nyomába szegődött, hogy megmentse őket. Bár ő maga Krsna, mégis Rádhárání érzelmeit öltötte magára. Ez a két dolog indokolja, miért hagyta ott látszólagos világi életét. A köz javáért cselekedett, majd ezután utolsó tizenkét évében Rádhárání legrejtettebb benső vágyait élte át, így kutatva saját lényéből fakadó báját.

A Bhágavata ilyen titokzatos módon jövendölte meg Csaitanja Maháprabhu kegyes alászállását.


Az isteni gyermek

Csaitanja Maháprabhu születésekor Bengál igen távol állt a bhaktitól. Az emberek teljességgel lealjasultak, pénzüket ostoba mulatságokra herdálták. A Legfelsőbb Úr, Krsna imádatától elkanyarodva inkább a kígyó-istent, Visaharit vagy a démonok vezérét, Kálít imádták. Ajkukról igen ritkán csendült fel Krsna neve. Csak néhány hindu úriember szokta Krsna nevét, neveit (Góvinda, Hari) zengeni, miközben fürdőt vett a Gangeszban. Ráadásul akkortájt mohamedán uralom alatt állt Navadwíp, Csaitanja Maháprabhu alászállásának helye. Egy muzulmán, az ún. kazi kormányozta a várost, és a szigorú iszlám uralom meglehetősen háttérbe szorította a hinduk vallási érzéseit.

Advaita Ácsárja jeles tudós volt, Csaitanja Maháprabhu követői közül a legidősebb. Bengál keleti vidékén, Srí Hattában, Navagramban született, később pedig Navadwíphoz közel, Sántipurban lakott. Lételméleti szempontból Advaita Ácsárja Mahávisnunak az avatára. Illuzórikus energiáján keresztül Mahávisnu teremti az anyagi kozmoszt.

Advaita Ácsárja minden élőlény javán fáradozva buzgón imádkozott, hogy Csaitanja Maháprabhu a korszak avatáraként alászálljon. Gangesz vízzel s a szent tulaszi cserje leveleivel imádta az Urat, s a következőképp fohászkodott hozzá:

„Óh, Uram! Kérlek jöjj, és szabadítsd meg az embereket! Eljött az ideje, hogy Krsna nektári neveinek hirdetésével üdvözítsd őket! Jöjj hát Uram, oly elesettek az emberek!”

Advaita Ácsárja a bűnös lelkekre hivatkozva kérte az Urat, szálljon alá. Persze egyébként is eljött az idő a korszak avatárának megjelenésére, Advaita Ácsárja mégis a megfelelő ceremóniával invitálta Csaitanja Maháprabhut.

Mikor közelgett a Legfelsőbb Úr megjelenésének ideje, Advaita Ácsárja érezte szívében, hogy fohásza meghallgatásra talált, Csaitanja Maháprabhu hamarosan alá fog szállni. Végül az is világossá vált előtte, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége Dzsagannáth Misra és Sacsidéví fiaként született meg. Rögvest fel is kerekedett, hogy hódolatát ajánlja az isteni inkarnációnak, azaz az újszülött kisfiúnak, Nimáj Visvambharának, no meg szüleinek.[1]

Egy nap, mikor a fiúcska kissé felcseperedett, Advaita Prabhu eljött, hogy Nimáj lábaihoz boruljon. Sacsidéví összerezzent:

„Mit csinálsz? Öreg pandit vagy, védikus tudós! Tönkreteszed fiam jövőjét, ha ilyen tisztelettel adózol neki! Mit teszel?”

Az anya aggodalma nem volt alaptalan, ugyanis az a hír járta, hogy ha Advaita Ácsárja leborult egy templomi istenség szobra előtt, akkor az, ha csak egyszerű szobor volt, azaz nem volt benne jelen az Úr, darabokra tört. Most viszont Advaita Ácsárja a kisfiú lábaihoz hajolt, Nimáj pedig egyik lábát az öreg tudós fejére tette. Mindenki elcsodálkozott: vajon miféle lelki hatalommal rendelkezhet ez a gyermek? Egy ilyen nagyszerű tudós bhakta, idős ember létére a kisfiú lábaihoz borul, aki a fejére tapos, és semmi baja nem történik?! Ki ez a gyermek?

Gyermekkorában a kis Nimáj egy pokrócba bújva gyakran átszökött a szomszéd banánligetébe. Ahogy fejét nekivetette a banánfáknak, sorra kidőltek a megtermett törzsek. A szomszédok pedig arra gondoltak, talán egy megvadult bika tiporta le a kertet. Ezzel az Úr arra akarta megtanítani bhaktáit, hogy minden olyan banánfát kidönt, amit nem az ő szolgálatában akarnak felhasználni. Végső soron a bhakták az Úr örök társai, kiknek holmijával az Úr kénye-kedve szerint bármit megtehet. Nimáj olykor elcsente Srídhara Pandit kezéből a gyümölcsöt:

– Add nekem ezt a banánt! De egy petákot sem tudok adni érte!

– Miért csinálod ezt? – kérdezte Srídhara Pandit. – Bráhmana fiú vagy, tudod, nem mondhatok nemet, bármit is kérj. De mégsem illendő ilyesmit csinálni. Én szegény ember vagyok. Ha a legjobb portékámat elveszed, miből fogok megélni?

Így hódolt kedvtelésének Nimáj.

Ahogy Nimáj Pandit felnőtt, egyre nagyobb tisztelettel viselkedett Advaita Ácsárjával szemben, aki viszont nem tűrte ezt.

– Jól tudom, te nem közönséges ember vagy – mondta Advaita –, hanem természetfölötti, transzcendentális személy, a legfelsőbbrendű. Világi értelemben mégis ifjabb vagy nálam, s ezért tisztelsz engem. Csakhogy ez tűrhetetlen számomra, több, mint amit el tudok viselni!

De mit tehetett Advaita? Amikor csak találkoztak, Nimáj mindig a hódolatát ajánlotta. Ezért aztán Advaita Ácsárja kitervelt valamit, látni akarta, miként reagál Csaitanja Maháprabhu.

Navadwípból Sántipurba költözött, ahol nyíltan az odaadás (bhakti) ellen kezdett prédikálni. Hamar Nimáj fülébe jutott a hír, hogy Advaita oly sok évi bhaktaság után arról prédikál, hogy a tudás (gjána) fontosabb, mint az odaadás.

– A bhakti eltávolítja az Urat – érvelt –, a gjána viszont közelebb hozza Őt. Aki tud, az szeretné megtapasztalni Istent, az odaadó hívő viszont azt mondja, hogy Isten transzcendentális, vagyis érzékeink számára felfoghatatalan (adhóksadzsa). Az odaadás tehát eltávolítja őt, mondván, egyedül Isten édes akaratától függ a kapcsolat. Ám a tudás föltárja, hogy a legfelsőbb tekintély bennünk, a szívünkben honol. Nyilvánvaló, az odaadás tana csak másodlagos lehet.

Ilyesféleképpen prédikált Advaita Ácsárja. Mikor ennek híre Csaitanja Maháprabhu fülébe jutott, Nitjánandával együtt felkerekedett, hogy megleckéztesse Advaitát. A Gangesz hullámaiba vetették magukat, s egészen Sántipurig úszva tették meg az utat, ahol aztán megkeresték Advaitát. Nimáj nekiszögezte a kérdést:

– Mit művelsz, Ácsárja? Miért hívtál engem a földre? Gangesz vizet és tulaszí leveleket áldoztál, csakhogy megjelenjek, most meg gúnyt űzöl belőlem? Az odaadás ellen beszélsz, ellenem fordulsz? Mi történt veled?

Így szidta Nimáj Advaitát, sőt arcul is ütötte. Advaita Ácsárja idős hitvese felkiáltott:

– Mit csinálsz! Még megölöd ezt az öregembert, ne bántsd!

Nitjánanda Prabhu csak mosolygott, Haridász Thákur pedig egy kicsit távolabb zavarodottan törte a fejét a történteken. Advaita Ácsárja viszont rendkívül elégedett volt:

– Most megleckéztettelek! – mondta Nimájnak. – Eljöttél, hogy megbüntess, de te szenvedtél vereséget, és én győztem! Ma megszidtál, megbüntettél; hol van hát a korábbi nagy tisztelettudás!?

Advaita Prabhu örömében táncra perdült. Boldogan invitálta Maháprabhut ebédre. Leveles zöldségekből, Maháprabhu kedvencéből főzték a lakomát.
Az Úr páratlan kegyben részesítette Advaita Ácsárját. Arcul legyintette őt, holott Advaita idős tudós, ácsárja volt. Akit tisztelünk, azt nem tudjuk megszidni vagy megszégyeníteni, ez csak barátok között lehetséges. A tiszteletlenség és megszégyenítés csakis meghitt viszonyban érvényesülhet. A tiszta bhakta szidást akar. Büntetésért fohászkodik, de a felsőbb szintről eredő büntetést nem lehet egykönnyen kiérdemelni.

[1] Csaitanja születésekor a Visvambhar nevet kapta, de hívták Nimájnak is, mivel egy nim-fa alatt született.


Az elesettek barátja

Habár az igazságosság köteles figyelembe venni az érdemet, a könyörületnek nincsenek ilyen korlátai. Az isteni kegy nem törődik semmiféle tulajdonsággal, képességgel vagy érdemmel, ugyanakkor mindig kész segíteni a gyöngét és méltatlant. Egyetlen dologra van csak szükség: a kegy befogadása iránti őszinte vágyakozásra. A Csaitanja-csaritámrtában az áll:

krsna-bhakti-rasza-bhávitá matih
krijatám jadi kutó 'pi labhjate
tatra lauljam api múljam ékalam
dzsanma-kóti-szukrtair na labhjaté

„A Krsna iránti tiszta odaadást nem lehet elérni még akkor sem, ha az ember születések millióin keresztül végzi jámbor tetteit. Ennek egy ára van csak: az olthatatlan vágyódás.”

A bhakti elérésében nem segít a korábbi születések erénye, csakis az olthatatlan vágy és a hit. A bhakti hatásáról pedig a következő vers ír:

bhidjaté hrdaja-granthis cshidjatné szarva-szamsajáh
ksíjanté császja karmáni maji drsté 'khilátmani

„Az eksztázis (rasza) iránti belső sóvárgásunk gúzsbakötött és lepecsételt szívünk mélyén rejlik. Ám Krsna dicsőségének hallása és zengése feltöri a pecsétet, szívünk feleszmél és kitárulkozik, hogy befogadja Krsnát, minden gyönyör forrását, magát a rajongó eksztázist.”

Szívünket a rajongás, a báj és a kellem tartja vonzásában. Ezt a szív érzi s nem az ész; ezért tartják legfontosabbnak a szívet. A bhakti másik hatása a tudás síkján mutatkozik meg. Egy kis ízelítő az isteni gyönyörökből minden kétséget eloszlat (rasza-vardzsam raszó 'pjaszja param drstvá nivartaté). Ha az ember ténylegesen ráérez az igazi eksztázisra, a raszára, akkor minden kétsége szertefoszlik. A bhakti íze rabul ejti az ember szívét, s megindul az istenszeretet eksztázisának (préma) árja. Az elégedett szív így fog szólni: „Ez az, amit kerestem!” Mire az ész is a nyomába lép: „Semmi kétség, ez kutatásunk legfőbb célja. Hajíts el minden egyebet!”

– Érjen hát véget minden evilági cselekedet! – szól a szív, ha elnyerte a legfőbb kincset, az istenszeretetet. Ekkor a karma abbamarad.

A bhakti hatására először föleszmél a szív. Mikor szívünket elragadja az istenszeretet, eszünk is jóváhagyja vonzalmunkat, s a mindig rosszra csábító karma megszűnik. A bhakti-jóga a szív igazi kincse.

Az isteni kegy természeténél fogva kiárad, mit sem törődve a törvényekkel. Az egyetlen feltétel az, hogy olthatatlanul vággyunk rá. A felkínált kegy csodálatos és elragadó mivoltát érezve csak igent kell mondanunk rá, s rögtön a miénk lehet. Az őszinte fohászon kívül másra nincs is szükség. Egyszerű dolog ez, ha akarjuk, a miénk lehet. A bhakti tulajdonképpen nagyon egyszerű, nem számít, méltók vagyunk-e rá vagy sem. Aki csak akarja, megszerezheti.

De mi lesz azokkal, akik nem tartanak igényt erre az isteni ajándékra? Őrájuk Csaitanja Maháprabhu a legnagylelkűbb képviselőjén, a mindig korteskedő Nitjánanda Prabhun keresztül árasztja ki kegyét. Nitjánanda Prabhu elől az sem menekül, aki szeretné elkerülni az istenszeretetet.

– Nekem ugyan nem kell! – mondja valaki. De Nitjánanda közbevág:

– Azt nem lehet! Akarnod kell! Esedezem hozzád, fogadd el! Próbáld csak ki, s majd meglátod, milyen drága kincs az istenszeretet!

A vásárlók megnyerése érdekében egy okos kereskedő gyakran ingyen osztogat portékájából:

– Csak vegyenek el egyet, ingyen van! Most nem kell semmit fizetni. Próbálják ki, és csak akkor vegyenek belőle, ha jónak találják árumat!

Nitjánanda Prabhu is hasonló szándékkal járta be Bengált. Bekopogott egy-egy ajtónál, majd zokogva borult a házigazda elé:

– Fogadd el, amit kínálok, ne kergess el! Tedd, amit mondok! Szenteld Gaurángának (Csaitanjának) a figyelmedet, s az eredmény minden várakozást fölülmúl majd. Csak erre szeretnélek kérni.

Porba vetve magát könnyes szemmel kérlelte az embereket:

– Vonakodtok elfogadni őt, de ne kételkedjetek! Higgyetek nekem, fogadjátok el Gaurángát!

Nitjánanda Prabhu így járta be a Gangesz mindkét partját és mindenfelé Csaitanja Maháprabhuról prédikált.

Csaitanja Maháprabhun kívül Nitjánanda Prabhu tudni sem akar másról. A Krsna-lílában Nitjánanda nem más, mint Balarám. Látszólag Balarám is hódolt a rásza-lílának, ám szívében Krsnának rendezte a rásza-táncot. A bhakti szakavatott ismerői jól tudják, hogy Balarám természetéből fakadóan mindig Krsna híve; saját élvezetére sohasem gondol. Testének minden porcikája azon van, hogy Krsna örömét elősegítse. Ha nem így lenne, nem ő lenne Balarám. Nitjánanda Prabhu testének atomjai is hasonlóképp tudatos, transzcendentális szubsztanciát alkotnak, és mindig Maháprabhu örömét, elégedettségét szolgálják.

Egy éjjel Maháprabhu anyja, Sacsidéví álmot látott. Krsna és Balarám egy trónuson ültek, Nitjánanda Prabhu pedig felszólította Balarámot:

– Jobb, ha leszállsz a trónusodról! Lejártak a te napjaid, most már az én uram, Gauránga lesz a felkent uralkodó.

– Hova gondolsz? – válaszolt Balarám. – Itt van az én Uram, Krsna!

Hadakozni kezdtek, de Nitjánanda erősebbnek bizonyult, és trónja elhagyására késztette Balarámot.

– Az időd lejárt, eljött az én Uram, Gauránga kora. Csak bitorlod a trónt, legjobb, ha szépen távozol!

Balarám pedig nem tudott ellenállni, így hát engedelmeskedett Nitjánandának.
Ilyen viszony fűzi Nitjánanda Prabhut Csaitanja Maháprabhuhoz. Neki nincsen semmije, s ugyanakkor Csaitanja Maháprabhu a mindene. Ami Krsnának Balarám, az Csaitanja Maháprabhunak Nitjánanda Prabhu. Csaitanja azért szállt alá, hogy végtelenül nagylelkűen a vrndávani isteni, odaadó szolgálatot osztogassa. Nitjánanda viszont azt szokta énekelni:

bhadzsa gauránga, kaha gauránga, laha gaurángér náma,
jei dzsana gauránga bhadzsé széi amára prána

„Imádjátok Gaurángát, beszéljetek róla, zengjétek az Ő nevét! Aki Őt imádja, az az én szemem fénye.”

Nitjánanda Prabhu minden erejével azon volt, hogy az emberek fogadják el Csaitanja Maháprabhu tanítását. Azt hirdette, hogy Csaitanjához csatlakozva bárki biztonsággal eljuthat a legfelsőbb lelki síkra, Vrndávanba.

Navadvíp, Csaitanja Maháprabhu városa persze éppoly fontos, mint Vrndávan, Krsna lakhelye. A Vrndávanban fellelhető rasza Navadvípban is megtalálható, igaz, egy kicsit másképp. Egyik bhakta különösképp vonzódik a vrndávani kedvtelésekhez, a másik inkább a navadwípiakhoz, míg vannak olyanok is, akik mindkettőhöz vonzódnak. Navadvíp azonban a legnagylelkűbb. Vrndávanban Krsna kedvtelései csak egy meghitt körre korlátozódnak, Navadvípban viszont bárki számára hozzáférhetők ezek a kedvtelések. A Gaura-lílá bőkezűbb, mint a Krsna-lílá.

A Gaura-lílá és a Krsna-lílá különbözőségéről Krsnadász Kavirádzs Gószvámí a következőképpen fogalmazza meg véleményét a Csaitanja-csaritámrtában (Madhja 25.271.):

krsna-lílá amrta-szara tára sata sata dhara
dasa-diké vahé jáhá haité
szé csaitanja-lílá haja szaróvara aksaja
manó-hamsza csaráha' tahaté

„Semmi kétség afelől, hogy a legédesebb rasza Krsna kedvteléseiben található. Ám a Gaura-lílában Krsna kedvteléseinek nektárja nem korlátozódik egy szűk körre, hanem mindenfelé kiárad. Mintha a Krsna-lílá nektári tavából mind a tíz irányba egyszerre patakok százai törnének utat maguknak.”

Legfőbb vágyunk Rádhárání szolgálata. Ehhez azonban először Nitjánanda Prabhuhoz kell közelednünk, képviselőjén, a gurun keresztül. Nitjánanda szilárdítja meg az alapokat, melyek lehetővé teszik további előrelépésünket az odaadásban. A szilárd alapokat nélkülöző hirtelen fejlődés hátrányos következményekkel jár, így hát Nitjánanda Prabhu áldására feltétlenül szükségünk van. Ez a felfogás Rádhárání szolgálatában éri el tetőpontját (nitaijér-karuna habé bradzsé rádhá krsna pabé).

A gaudija vaisnavák filozófiája az, hogy újra a legteljesebb mértékben a szolgák szolgáinak szolgái lehessenek. Nem akarunk eggyé válni Krsnával, hogy bennünket szolgáljanak, hanem mi szeretnénk szolgálni. Az Abszolút Igazság alárendelt fele a negatív energia, amely szolgálatot nyújt; s az uralkodó fél élvezi ezeket a szolgálatokat. Igazi érdekünk akkor válik valóra, ha eredendő helyzetünknek megfelelően az uralt, negatív oldalon csatlakozunk a Legfelsőbb szolgáihoz, s nem akkor, ha a pozitív, uralkodó oldallal azonosítjuk magunkat.
Nitjánanda Prabhu kegye folytán egyre fokozódik vonzalmunk Csaitanja Maháprabhu iránt. Ha pedig az ő áldását elnyerjük, akkor mindent elnyertünk a legnagyobb mértékben. Így lehet biztonsággal közeledni Rádhá-Krsnához. Másként a közeledésünk óhatatlanul mesterkélt és hiányos lesz. Csak nehézségek származnak abból, ha Csaitanja mellőzésével, közvetlenül fordulunk Rádhá-Krsnához.

Ezért kell minden erőnkkel Csaitanja Maháprabhut szolgálnunk, mert így automatikusan a legfelsőbb szintre emelkedhetünk. Prabhódánanda Szaraszvatí Thákur a következőképpen fohászkodik:

jathá jathá gaura padáravindé
vindéta bhaktim krta punja rásih
tathá tathót szarpati hrdj akaszmát
rádhá padámbhódzsa szudhámbhurásih

„Amilyen mértékben meghódolunk Maháprabhu lótuszvirág lábainál, oly mértékben részesülhetünk Rádhárání ambróziás szolgálatából Vrndávanban. Így a navadvípi befektetés Vrndávanba viszi az embert, ám ennek mikéntje rejtve marad előtte. Aki szerencsés, mindenét Csaitanja Maháprabhu szolgálatának szenteli, s látni fogja, hogy mindent Rádhárání isteni lábainál áldozott fel.”

Az ilyen személyt Rádhárání bizalmas szolgálói közé fogadja:

– Jó ajánlást hoztál Navadvípból, nyomban rád bízom hát ezt a szolgálatot!
Csaitanja Maháprabhu nem más, mint Rádhárání, nagylelkűséggel párosulva. Önző, érzéki vágy nem férkőzhet Csaitanja Maháprabhu kedvteléseinek megítélésébe, mert Ő mint bhakta és szannjászí jelent meg.

Persze, ha közelebbről vizsgáljuk meg Csaitanja Maháprabhut, Krsnára bukkanunk Rádhárání öltözetében. A személytelen filozófia művelői szerint a pozitív és a negatív találkozásából meg nem különböztetett egység lesz, ám a vaisnava filozófia szerint Isten pozitív és negatív aspektusának találkozásakor nem vész el a személyiség. Sőt, a pozitív a negatív öltözékébe burkolózva átalakul és kutatni kezdi saját magát, mint a legmohóbb kereső. A vaisnavizmus szerint a pozitív és a negatív találkozása nem eredményez egyensúlyt, dinamikus jellegük mindig megmarad. Rádhá és Krsna Csaitanja Maháprabhuban találkozik, akihez Nitjánanda Prabhu áldása folytán vonzódhatunk.

Nitjánanda Prabhu kegye olykor túltesz még Csaitanja Maháprabhu kegyességén is. Maháprabhu néha kénytelen elutasítani egyes elesett lelkeket, nehogy ezzel precedenst teremtsen. Sok egyéb mellett a bűnösök helyzetére is tekintettel van. Nitjánanda Prabhu azonban mit sem törődik a kedvezőtlen körülményekkel, bőkezűen, szinte vakon osztogatja kegyét. Ő nem tesz különbséget bűnös és bűnösebb között, könyörületessége egyetemes, mindent felölelő. Nitjánanda Prabhu még azoknak is menedéket adott, akiket Csaitanja elutasított, s így lassanként Maháprabhu is megbocsátott nekik. Nitjánanda tehát a legnagylelkűbb, mindenkit kegyeibe fogad. Ez a mi reménységünk is, mert az ő könyörületessége folytán még a legelesettebb is elérheti a végső célt.
Csaitanja Maháprabhu egyszer így szólt követőihez:

– Még ha egy kocsmában, éppen italozás közben találnátok is Nitjánanda Prabhut, egy alantas sorból való, züllött lány társaságában, akkor se feledjétek, hogy ő mindezek felett áll. Lehet, hogy látszólag alantas tetteket végez, de ez mégsem befolyásolja őt. Ne feledjétek, őt még Brahmá, az univerzum teremtője, illetve sok más jeles bhakta is tiszteli. Nitjánanda Prabhu kegye oly erős, hogy ha valaki ágyékkötőjének egy darabját tisztelettel viseli a testén, megmenekül a világi érzékek minden csábításától.

Ezért így fohászkodunk: Bárcsak mindig Nitjánanda Prabhu szentséges lótuszvirág lábaira szögezhetném figyelmemet! Hódolatom Nitjánanda Prabhunak!

Csaitanja Maháprabhu azon lelkek érdekében vette fel a szannjászt, akiket megtévesztett az illúzió. A bűnös lelkek nyomába eredt, hogy Krsna szent nevével kimentse őket a májából. Nitjánanda Prabhu, mint az árnyék, mindenhová követte. Mindenestől Maháprabhu ügyének szentelte magát, ezért a hódolatunkat ajánljuk neki. Csaitanja Maháprabhu eggyé vált Rádhá és Krsna kedvtelései édes ízének élvezetével. S bár teljesen elmerült e lelki realitás szintjében, ugyanakkor mégis szerette volna felszabadítani mindazokat, akiket megtévesztett a lemondás és a kihasználás csalfa képzete. Ezért arra bíztatta Nitjánanda Prabhut:

– Menj Bengálba, és igyekezz felszabadítani őket! Add meg nekik a Rádhá és Krsna iránti isteni szeretetet!

Arra kérte tehát Nitjánandát, hogy Rádhá-Krsna isteni szeretetét hirdesse, de ő ehelyett Csaitanja Maháprabhuról kezdett prédikálni. Arra gondolt, jobb, ha az emberek Gaurángát imádják, mert ez megszabadítja őket jelen bűnös állapotukból, s ennek folytán automatikusan bekerülnek a Rádhá-Krsna-lílába. Feladatul azt kapta Nitjánanda, hogy Krsna szent nevét hirdesse, de ő ehelyett Csaitanjáról beszélt. Ezért saját érdekünkben boruljunk le nagy alázattal Nitjánanda Prabhu előtt, s fohászkodjunk ekképpen:

„Óh, Nitjánanda Prabhu, óh, gurudév! Kérlek, adj nekem egy csöppnyi szilárd hitet Csaitanja Maháprabhuban, aki egyszerre Rádhá és Krsna, s a vrndávani kedvtelések isteni nektárjának édességét ízlelgeti! Adj nekem egy csöppnyi hitet, hogy egyszer én is eljussak az istenszeretethez, és bekerüljek abba a lelki közegbe!”

Ha elhanyagoljuk Nitjánanda Prabhut és Csaitanja Maháprabhut, akkor számunkra Rádhá-Krsna szolgálata csak álom, minden alapot nélkülöző képzelgés marad. Nitjánanda Prabhu minden elesett lélek oltalma. Ő a guru-tattva legnagylelkűbb megnyilvánulása. Ezért kell fejet hajtanunk előtte, elfogadni lótuszvirág lábait, és meghódolnunk előtte.

A Vaikuntha lelki birodalmában Nitjánanda Prabhu mint Szankarsana, minden létező forrása van jelen. Mindent, ami csak él, az ő energiája tart fenn. A földre mint Nitjánanda Prabhu szállt alá, Csaitanja Maháprabhu társaságában. Nitjánanda Prabhu kilétéről a Csaitanja-csaritámrta és a Csaitanja-bhágavata részletesen értekezik. Nitjánanda Prabhu az eredeti Baladév, az Istenség Személyisége. Ezért kedvteléseit csakis magasztos helyzetének tudatában szabad szemügyre vennünk, annak ellenére, hogy néha ide-oda vándorolt, vagy a porba vetve magát, könnyes szemmel kérlelte az embereket:

– Zengjétek Csaitanja nevét, s ezzel a szolgátokká tesztek engem!
Bár ilyen alacsony szerepet vállalt, megítélni mégis csak magasztosságának fényében lehet. Ilyesféleképpen kell meghódolnunk előtte.

A Krsna-préma, vagyis a tiszta istenszeretet nagyon kellemes és eksztatikus, de felfoghatatlan dolog. A nagy szentek, akik ráéreztek ennek csodálatos ízére, lemondanak minden egyéb törekvésről, még az üdvözülésről is, amit pedig a Védák olyannyira magasztalnak. Nitjánanda Prabhu bár azonos Balarámmal, egy valamiben mégis több nála; ő az istenszeretetet terjeszti.

Mi az istenszeretet? Oly fontos és értékes dolog, olyannyira fölötte áll minden egyéb eredménynek, hogy aki istenszeretetet tud adni, messze fölülmúlja mindazokat, akik eligazítanak a kötelességet (dharma) illetően, vagy gazdagságot (artha) adnak, gyönyörhöz (káma) vagy akár az anyagi létből való felszabaduláshoz (móksa) segítenek hozzá. Ha megértjük, hogy Krsna alárendeltje Csaitanja Maháprabhunak, akkor az is nyilvánvaló, hogy Nitjánanda Prabhu is több, mint Balarám. Egyébként minden vonásukban azonosak, de ha Balarám jellemével a nagylelkűség is párosul, Nitjánanda Prabhuvá válik. Ha tehát megértjük, mit is jelent az istenszeretet, akkor annak adományozója mindenki másnál fontosabbá válik.

Nitjánanda-Balarám tehát fontosabb, mint Káranadakasájí Visnu, az univerzumok együttes Felsőlelke; fontosabb, mint Garbhódakasájí Visnu, a mi univerzumunk Felsőlelke, és fontosabb, mint Ksíródakasájí Visnu, az élőlények Felsőlelke. Ez a Balarám szállt alá, mint Nitjánanda Prabhu. Nem hatalomban és pompában, hanem emberi formában, hogy az istenszeretetet osztogassa. Nagyságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy ő adja Csaitanja Maháprabhut. Szerepét jobban fogjuk érteni, ha részletesen megismerjük élettörténetét:
Nitjánanda Prabhu Ékacsakrában született, ott töltötte gyermekkorát. Szülei, barátai és a szomszédság elragadtatott örömmámorban éltek, annyira elbűvölte őket a kisgyermek. Születésétől fogva ő volt Ékacsakra lakóinak szeme fénye, s ilyen örömteli hangulatban teltek gyermekévei.

Nitjánanda még kisfiú volt, mikor egy nap vándor szannjászí érkezett otthonukba, aki bejárta a szent helyeket. Nitjánanda szüleitől csak egyvalamit kért alamizsna gyanánt: a kisfiút. Magával vitte a kis Nitjánandát, s együtt zarándokoltak majd minden szent helyre. Azt mondják, ez a szannjászí Mádhavéndra Purí volt.

Egy nap rajongó érzés támadt Nitjánanda szívében. Megérezte, hogy Csaitanja Maháprabhu megkezdte a navadwípi szankírtant. Ebben a fellelkesült állapotban érkezett Navadwípba.

Aznap Maháprabhu így szólt követőihez: „Álmomban egy páratlanul kiváló személyt láttam. Kocsiján Balarám pálmafás lobogója lengett, s idehajtott hozzám. Hol lakik Nimáj Pandit (Csaitanja)? – kérdezte többször egymás után. Minden bizonnyal megérkezett már Navadwípba ez a rendkívüli személy. Keressétek meg!”

Nyomban szétszéledtek, de hiába kutattak, nem akadtak az idegen nyomára. Ekkor Maháprabhu maga indult keresésére. Egyenesen Nandanácsárja otthonához vezette a többieket. Ahogy megérkeztek, ott találták Nitjánanda Prabhut, amint éppen a verandán üldögélt. Mikor Nitjánanda Prabhu megpillantotta Csaitanja Maháprabhut, egy darabig dermedtem figyelte őt, teljesen belefeledkezvén a látványba, majd elvesztette eszméletét. Egy nap alatt Csaitanja Maháprabhu legmeghittebb társává vált. Mikor pedig azt a feladatot kapta tőle, hogy hívja fel az emberek figyelmét Krsnára, akkor ő ehelyett a Csaitanjára irányuló istenszeretetet kezdte prédikálni.

Egyszer Dzsagannáth Puríban Csaitanja Maháprabhu bizalmas beszélgetést folytatott Nitjánanda Prabhuval. Mivel Nitjánanda Prabhu később Bengálba ment és ott megházasodott, egyesek azt állítják, Csaitanja Maháprabhu kérte őt a házasságra. A mi véleményünk viszont az, hogy arra kérte Nitjánanda Prabhut, forduljon a tömegekhez, hiszen az úgynevezett jómódúak rendkívül dölyfösek voltak. A prédikálás érdekében pedig fesztelenül, közvetlen módon kellett társulnia az emberekkel, ezért volt szükség a házasságkötésre. Máskülönben, ha kötetlenül érintkezik a családosokkal, kétségbe vonták volna lemondását. Ezért kötött házasságot. Lehet, hogy Csaitanja Maháprabhu buzdította erre, nem pedig a saját akaratából döntött így. Persze házasság vagy nőtlenség, mindez mit sem jelentett számára.

A Bhakti-ratnákara elmondja, miként került kapcsolatba Nitjánanda örök társával, Dzsáhnavádévível. Egyszer, bengáli prédikálóútja során elvetődött Szúrjadász Pandit otthonába. Szúrjadász Gauridász Panditnak volt a testvére, aki már Csaitanja-Nitjánanda követői közé tartozott. Szúrjadász sokat segített Nitjánanda Prabhunak missziós tevékenységében, otthona alkalmas bázisnak bizonyult. Szúrjadásznak két leánya volt, s egyiküket, Dzsáhnavádévít örömmel Nitjánanda Prabhuhoz adta feleségül. Nitjánanda Prabhu és Dzsáhnavádéví tulajdonképpen örök kapcsolatban állnak, s bár házasságkötésük látszólag szükségszerű volt, valójában örök kedvteléseik részét képezte.

Némely úgynevezett szannjászí persze ürügyül használja Nitjánanda esetét arra, hogy fogadalmát feladva megházasodjon. Közel sem bizonyos azonban, hogy Nitjánanda Prabhu valaha is belépett volna a szannjászí rendbe. A Nitjánanda nevet tanulók, ún. brahmacsárík kapják, mint általában az ánanda végződésű neveket. Ánanda, Szvarúp, Prakás, Csaitanja – ezek jellegzetes brahmacsári nevek. S bár az ánanda végződésű név a szannjászík között is előfordul, Nitjánanda Prabhuval kapcsolatban sohasem említik a szannjászí címet vagy nevet. Szannjász-guruját sem említik sehol, pedig tudjuk, hogy Mádhavéndra Purí (Advaita Prabhu s Ísvara Purí mestere) volt a díksá guruja.

Nitjánanda Prabhut avadhútaként ismerik. Az avadhúta pedig nem szannjászí, hanem inkább olyan kiváló személy, aki nem sokat törődik a világgal, s néha közönséges módon cselekszik; olyasmit tesz, amit talán nem kellene. Bár ő maga a világi cselekvés fölött áll, némely tette mégis alacsonyrendű. Az ava jelentése alacsony, dhúta pedig az, aki eltávolít vagy megtisztít.

Nitjánanda három darabra törte Csaitanja Maháprabhu szannjász-botját, az ún. ékadandát. E tettével is tanít bennünket, mégpedig arra, hogy a lemondott életrendben nem egy, hanem három fából álló dandát kell hordani, szimbolizálva az Úr szolgálatának szentelt testet, elmét és szavakat. Nitjánanda Prabhu példája ösztönözte Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákurt is arra, hogy követőit tridandí szannjászívá tegye, szemben a Bengálban addig általános ékadandí szannjászával. A tridandí szannjász Délkelet-Indiában, a Rámánúdzsácsárját követő vaisnavák között volt szokásban. Bhaktisziddhánta ezt vezette be újra a modern korban.

Nitjánanda Prabhu felfogása igen sajátságos volt. Ő a legelesettebbeket igyekezett felemelni. Napóleon az ellenség legerősebb állásait támadta, Nitjánanda Prabhu pedig a legbűnösebbeket akarta meghódítani. Az emberek többsége hajlamos azt gondolni, hogy a szent életű ember elmenekül a májá világából, magányos helyre vonul, mondjuk beveszi magát egy barlangba, hogy ott nyugodtan meditálhasson. Valóban igaz, hogy Indiában a szentek gyakran arra ösztönzik az embereket, hogy mindent feladva vonuljanak a dzsungel mélyére, keressenek egy barlangot és ott próbálják megérteni Istent.

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí azonban másmilyen szent volt. Maháprabhuhoz és Nitjánanda Prabhuhoz hasonlóan ő is szembe akart szállni a májával, s mint egy nagy hadvezér totális háborút indított az illúzió, sőt a téves tanokat hirdető vallásfilozófiák ellen is. „Minden félreértés abból adódik – hirdette –, hogy az emberek képtelenek megérteni: Krsna az eredete mindennek, ezért minden az Övé (ísávászjam idam szarvam, Ísa-upanisad 1.). Olyan egyszerű, nyilvánvaló és lenyűgöző ez! Hogyan vitatkozhatunk: ez az enyém, az az övé stb.? Nem tűrhetjük tovább ezt az egész világot bajba sodró félreértést!”

Azt mondta nekünk: „A kírtana a félreértések elleni prédikálást jelenti. Nektek mint lelki katonáknak kell házról házra járni és hirdetni a bhaktit, Krsna érdekét, a Krsna felfogást! Ha az emberek megértik, hogy minden Krsnáért van, megmenekülnek minden szenvedéstől. Ez a tény nagyon egyszerű és kézenfekvő. Miért is ne értenék? Győzzétek meg őket, mentsétek ki őket a félreértések és téveszmék világából, ahol a visszahatásoktól szenvednek!”

Így hát semmitől sem félünk. Egy magányt kedvelő vaisnava egyszer kérdőre vonta gurunkat:

– Miért él Kalkuttában? Az a város a sátán lakhelye, ahol oly éles harc folyik az önző érdekekért! Hagyja el azt a várost, költözzön inkább valami szent helyre!

Ő azonban kifejezetten Kalkuttát választotta:

– Jobb szeretem az ilyen végtelenül világi, szennyes helyen hirdetni Maháprabhu üzenetét!

Ezért akart bennünket is nyugatra küldeni.

– A keletet elkápráztatja a nyugati civilizáció csillogása – mondta. – Ezért előbb meg kell szüntetni a nyugati civilizáció hatását, mert a tündöklés elmúltával az egész világ csatlakozni fog Csaitanja Maháprabhu istenszerető mozgalmához.
Nitjánanda Prabhu is hasonló szellemben igyekezett meggyőzni a világ elesett lelkeit, hogy eljuttathassa őket Maháprabhu lótuszvirág lábaihoz.


A tébolyodott Nimáj Pandit

Csaitanja Maháprabhut Navadvípban Nimáj Panditként, a jeles gyermektudósként ismerték. Mikor Gajából visszatérve a Krsna iránti odaadás eksztatikus jelei kezdtek megnyilvánulni rajta, az átlagemberek azt gondolták, elment az esze:

– Ez a Nimáj Pandit jó ember volt, igazi úriember, de ahogy visszatért Gajából, teljesen megváltozott. Fölöttébb furcsa dolgokat művel mostanában. Újfajta tanokat akar hirdetni, mintha megháborodott volna! Nem törődik sem a szabályokkal, sem az előírásokkal, de még a társadalmi szokásokkal vagy az ősi írásokkal sem, mindig csak ez a Krsna, Krsna… Azelőtt nem volt vele semmi baj, egészen normális volt, de mostanra teljesen elment az esze. Amúgy jó feje van. Professzor korában még a legnagyobb panditok tudásától sem rettent meg. Könnyedén legyőzte a tudós bajnokot, Késava Kásmírít is, meg a többi nagy bölcset. De most elvesztettük őt. Másmilyen lett, gyökeresen megváltozott. Nem törődik a bráhmanákkal, sem azokkal az írásokkal, amiket mi követünk. Újfajta véleménye van, amit mindenkinek hangoztat.

A szomszédok is panaszkodtak Sacsidévínek:

– Mi történt Sacsidéví? Nimáj nem ilyen volt régen. Már nem is törődik velünk. Már a felesége sem érdekli. Mi lett belőle? Jó családból származol, de lásd, milyen szerencsétlen vagy! Sajnálatos, de tény: egyetlen fiad, a csodás Nimáj megbolondult. Gondoskodnod kellene a kezeléséről!

Sacsidéví ekkor hívatta a kavirádzsot, az ájurvédikus orvost. A doktor meghagyta, építsenek egy téglával kirakott medencét, töltsék tele Visnu olajjal – ami különösen hűsítő hatású –, s fürdessék meg benne Nimájt. Nimáj bele is vetette magát az olajfürdőbe, de hirtelen nevetni, játszadozni kezdett. Ugrált, pacskolt az olajban, olykor meg tébolyult módon felkacagott. Srívásza Thákura éppen ekkor toppant be, s megkérdezte:

– Hogy van Nimáj?

– Lásd, milyen szerencsétlen vagyok! – sajnálkozott Sacsidéví. – Nimáj teljesen megbolondult. Hívattam a doktort, aki ezt a kúrát rendelte.

Ezzel a medencéhez vezette Srívászát.

– Mi ez? – tudakolta a vendég.

– A szomszédok ajánlották, hogy hívjak doktort – felelt Sacsidéví.

– Nagyon kedves asszony vagy, de azt nem tudod, hogyan kell bánni az emberekkel. Hidd el, én is szeretnék Nimáj „betegségéből”! Fiad ugyanis a Krsna-prémától, az istenszeretettől szenved; ebből akarok én is egy cseppnyit! Ha még tart egy néhány napig az életünk, Krsna sok csodás kedvtelésének lehetünk tanúi!

Ekkor Nimáj egy pillanatra lecsillapodott:

– Ha te is azt mondtad volna, hogy megbolondultam, akkor a Gangesznak mentem volna. De legalább te érted, mi történt velem. Ez az én vigaszom, Srívásza! Ha te is őrültnek mondtál volna, akkor már senki nem lett volna, aki be tudná fogadni azt, amiért jöttem, amit adni akarok. Nem is lett volna más hátra, minthogy a folyóba vessem magam. Egy percig sem haboztam volna!

Mielőtt Nimáj Gajába látogatott volna, neves tudós hírében állt. Mikor Krsna-prémával telve viszszatért, továbbra is a nyelvtant magyarázta, úgymint korábban, csakhogy most a szanszkrt nyelvtant is Krsna neveivel tanította. A szótöveket is olyanképpen mutatta be, hogy azok a szanszkrt nyelv Krsnával való összefüggését bizonyították. Elmagyarázta, hogy minden hang egy rezgés, a vibráció pedig nem más, mint Krsna egy energiája. Krsna hatalma tesz mindent tisztává, ez tart mindent mozgásban. Ha ez az energia elszáll, minden halott és élettelen lesz. Nimáj Pandit így oktatta Krsna fogalmai szerint a szanszkrt nyelvtant. Csakhogy tanítványait aggodalom fogta el.

– Mi történik? Mi szanszkrtot akartunk tanulni Nimáj Pandittól, de tudományos igényeinket így nem tudja kielégíteni. Ugyanakkor tanítása egyedülálló, ilyen komoly oktatásban sehol sem részesülhetnénk. Nem is hagyhatjuk el. Miképpen lehetne egy kicsit javítani oktatási módszerén?

Felkeresték Nimáj gyermekkori tanárát, Gangadász Panditot.

– Milyen szerencsések vagytok – mondta Gangadász –, hogy Nimáj tanítványai lehettek! Milyen nagyszerű előadó! Mi hát a panaszotok?

– Mindannyian boldogok voltunk, hogy Nimáj keze alatt tanulhattunk. De amióta visszatért Gajából, egészen szokatlan módon magyarázza a dolgokat. A szanszkrtot is Krsna szent nevével összefüggésben tanítja. Ő igen magas szintű filozófiát vall, de ez nem sokat segít a mi szanszkrt tanulmányainkban. Kérje meg, hogy változtasson a módszerein! Önt tiszteli, hiszen a tanára volt. Csak ön tud beszélni vele!

– Rendben van – felelt Gangadász –, holnapra hívjátok el hozzám!

Másnap a diákok megüzenték Nimáj Panditnak, hogy volt tanára látni akarja.

– El is megyek, felkeresem! – mondta Nimáj. Később, délután elment Gangadász Pandithoz, s hódolatát ajánlotta előtte.

– Hogy vagy, kedves fiam? – kérdezte Gangadász. – Örömmel hallottam, hogy elmentél Gajába, s elvégezted őseidnek az áldozatokat. Ez rendjén volna, de mi a baj? A diákjaid panaszkodnak nekem. Igaz, hogy nem tanítod őket kellő gondossággal? Miért nem foglalkozol velük úgy, mint régebben? Mind nagyra értékelték tanításod, de amióta visszatértél Gajából, újfajta módszert vezettél be. Ne folytasd ezt így tovább! Tanítsd őket helyesen! Azt hallom az emberektől, hogy bhakta lett belőled. De talán atyáid és elődeid nem voltak hívők? Persze te különleges bhakta lettél, de nehogy eltévelyedj! Amit az odaadásról mondasz, fölöslegesnek tűnik; ez nem igazán nyelvtan. Azt gondolod, újfajta magyarázataid új fényben tüntetik majd fel a dolgokat? Talán azt hiszed, korábbi tanáraid mind idióták voltak? Mit mondasz erre?

Nimáj csak hallgatott.

– Nos, rendben van. Ne térj a rossz útra. Maradj nyugodtan, kövesd elődeidet. Tanítsd rendesen a fiúkat, ne halljak több panaszt rád! Tanítványaid nem fognak más tanárhoz szegődni. Szeretnek téged, tanítsd hát rendesen őket!

Ekkor Nimáj Pandit a legnagyobb tisztelet jeleként levette a port tanítója lábairól, majd így szólt:

– Igen, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy az ön parancsának megfelelően cselekedjek. Az ön lába porának áldása folytán senki sem múlhat felül engem a tudományokban. Ne aggódjon, rendesen fogom tanítani őket!

Egy-két nappal később Nimáj Pandit odaadó transzában a gópík nevét kezdte ismételgetni. Néhány, a társadalomban előkelő pozíciót betöltő tudós azonban megrótta:

– Nimáj Pandit! Eddig nagy tudós voltál, most meg bhakta lettél? Ez még csak hagyján, de hogyhogy egyre azt hajtogatod: „gópí, gópí”? Mondjad inkább Krsna nevét, az legalább valami haszonnal jár. De ez a folytonos „gópí, gópí”? Mire jó ez? Teljesen elment az eszed!

– Ki az a Krsna? – kérdezte Nimáj. – Miért imádjam? Hisz egy közönséges útonálló ő, egy nőcsábász!

Ezzel Nimáj botot ragadva elkergette a panditokat. Azok később összebeszéltek egymással:

– Ez a Nimáj Pandit tiszta bolond. Elmentünk hozzá, mert a javát akarjuk, ő meg bottal ront ránk, a vesztünket akarja! De hisz mi nem közönséges emberek vagyunk! Megbecsül minket a társadalom, származásunk is nemesi. Majd megmutatjuk neki!

Összeesküvést szőttek Nimáj Pandit ellen: kitervelték, hogy majd jól elagyabugyálják. Mikor ennek híre Nimáj fülébe jutott, hirtelen felkiáltott:

– Mekkora áldozatot vállaltam, hogy felszabadítsam ezeket a nyomorult lelkeket, de most már látom, hogy még több bűnt követnek el azzal, ha engem szidnak és szervezkednek ellenem. Miért is jöttem? Azért, hogy felszabadítsam őket! Mi segít ebben a leginkább? Ha szannjászí leszek. Máskülönben azt hiszik, csak egy vagyok közülük, egy egyszerű házasember. De ha igehirdető, szannjászí leszek, talán akkor tisztelni fognak. „Mi csak házasok vagyunk – gondolják majd – de ő szannjászí; ezért tisztelnünk kell.” Ez az érzés végül is a javukra válik majd. Máskülönben, ha engem is közönséges embernek hisznek, a pokolra jutnak. Nekik válik a hasznukra, ha tisztelnek. Be kell lépnem a szannjász rendbe!

Ezért Nitjánanda Prabhuval, s néhány más meghitt társával közölte: Ez év első hónapjának utolsó napján szannjász fogadalmat teszek!


Az eksztatikus szerzetes

A szoláris naptár szerint makara-szankrántí napján, szerencsés csillagállás idején ment el Nimáj Pandit Katvába, hogy a lemondott életrendbe lépjen, szannjászí legyen. Átúszta a Gangeszt, és még nedves ruhában, rohanvást indult Katvába. Ezt megelőzően csak néhány barátjával – köztük Nitjánanda Prabhuval, Gadádhara Pandittal és Mukundával – közölte:

– Hamarosan felöltöm a lemondottak ruháját.

Néhány nappal korábban egyesek szembeszálltak Nimáj Pandittal. Azok szidalmazták, akik az anyagi energiát istenítik, s a tudatot az anyag termékének tekintik. Maháprabhu arra gondolt: „Azért jöttem, hogy a legalantasabbakat is felszabadítsam, de ha vétkeznek ellenem, aligha van esélyük a felemelkedésre.” Majd hirtelen így szólt:

– A leghatásosabb orvosságot hoztam az embereknek, de látom, egyre jobban elhatalmasodik rajtuk a betegség; kezd gyógyíthatatlanná válni. A páciensek saját doktorukat szidják, így követnek el újabb vétkeket. Ellenem szervezkednek. Lenéznek, mert családos embernek tartanak, az unokaöccsüknek. Maguk közül valónak hisznek. Bár e lealjasult korszak legjobb ellenszerét hoztam, most mégis ellenem szőnek ármányos terveket. Ez a felfogás bajt hozhat a fejükre. Az ő érdekükben jobb hát, ha lemondok a családról, szannjászí leszek és Krsna szent nevét hirdetve faluról falura, városról városra vándorlok majd.

Így döntött Maháprabhu, s néhány napon belül Katvába készült, hogy Késava Bháratí Mahárádzstól szannjász-beavatást kérjen.

Mielőtt Nimáj Pandit útnak indult volna, otthonában a délután folyamán minden különösebb invitálás nélkül összesereglettek a bhakták. Bengálban minden évben azon a napon tartották a szerencse istennőjének ünnepét (laksmí-púdzsa). Ilyenkor különleges ünnepi süteményeket, édességeket készítenek, s mindenkit azzal kínálnak. Nimáj jól tudta, másnap hajnalban távozni fog Navadwípból, hogy a szannjász-rendbe lépjen. Aznap oly intenzív vonzerőt gyakorolt követőire, hogy szinte valamennyi kiemelkedő bhakta összegyult nála.
Csak négy legmeghittebb társa tudott távozási szándékáról. A többiek nem is sejtették, hogy ez Nimáj utolsó estéje Navadwípban. A bhakták virágfüzérekkel és más ajándékokkal halmozták el az Urat. Nimáj mindenkitől elfogadta a füzért, de nyomban vissza is adta, annak a nyakába akasztotta, akitől a virágfüzért kapta. Így szólott:

– Mindig zengjétek Krsna nevét! Soha, semmilyen körülmények között ne hanyagoljátok el a szent neveket! Más lelki folyamatra nincs szükség. Akár dolgoztok, vagy esztek, ébren vagytok, vagy alszotok, éjjel vagy nappal, bármit is csináltok, mindig zengjétek Krsna nevét! Ne is beszéljetek másról, csak Krsnáról! Ha egy kis vonzalmat vagy szeretetet éreztek irántam, ne tegyetek semmit Krsna szent neve nélkül!

Éljetek Krsna tudatában! Ő mindannyiunk eredete, tőle származunk. Az atyja iránt hálátlan fiú bűnhődni fog sok-sok születésen át. Zengjétek hát megszakítás nélkül az Úr neveit:

Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré
Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré

Semmi szükség egyéb vallási elvekre. Mondjátok Krsna nevét! Nem közönséges mantra ez, hanem a mahámantra, a leghatalmasabb, mind közül. Ez a legfontosabb az összes ismert mantra közül. Mindig ehhez folyamodjatok! Más előírást nem is kell követni Emlékezzetek Uratokra, igazi otthonotokra! Ez az anyagi világ idegen szféra, nem szabad azt akarni, hogy itt maradjatok. Törekedjetek hazafelé, vissza az Istenséghez!

Így beszélt az Úr, a bhakták pedig önkéntelenül is egybegyűltek, mintha érezték volna, hogy ez Nimáj Pandit utolsó éjszakája Navadwípban.

Az egyik bhakta, Srídhar Khólávécsá késő éjjel toppant be. Banánnal és a banánfa egyéb termékeivel kereskedett. Érett vagy még zöld banánt, valamint tányérként használatos óriási banánleveleket árult. Nimáj olykor kevesebbet fizetett gyümölcseiért, mint amennyit kellett volna, máskor meg egyszerűen elcsente tőle a legfinomabb banánokat. Ez a Srídhar érkezett meg késő éjjel, s egy főznivaló, finom tököt hozott ajándékba.

„Szinte egész életemben az ő gyümölcseit dézsmálgattam – gondolta Maháprabhu – most pedig eljön, és egy ízletes tököt hoz ajándékba! Ennek nem tudok ellenállni!”

– Kedves anyám! – szólt Nimáj Pandit. – Srídhar hozta ezt a finom tököt. Mi jót lehetne készíteni belőle?

Később hozott valaki egy kis tejet, Nimáj pedig így szólt:

– Kedves anyám! Itt ez a tej s a tök, nem készítenél egy kis tejberizst?

Sacsidéví pedig nekilátott, hogy tejberizst főzzön tökkel.

Nimáj éjnek idején, hajnali három órakor távozott. Felesége, Visnuprijá az igazak álmát aludta, Sacsidéví viszont, aki érezte, mi fog történni, éberen őrködött a kapunál. Nimáj némán leborult előtte, majd távozott. Sacsidéví pedig kővé dermedve ült a kapunál, ahonnan Nimáj nekiindult. Egy szó sem hagyta el az ajkát.

Nem sokkal hajnali három után Nimáj átúszta a Gangeszt, s még nedves ruhában egyenesen a huszonöt mérföldnyire fekvő Katvába sietett. Kilenc-tíz óra tájban érkezett meg, s rögvest Késava Bháratíhoz sietett, hogy szannjász beavatást kérjen tőle.

A bhakták már kora reggel újra Nimáj háza előtt gyülekeztek, de csak a kővé vált Sacsidévít találták a bejáratnál. A kapu tárva-nyitva, a ház üres.

– Mi történt Sacsidéví? – faggatták.

– Már vártalak benneteket, kedves bhakták. Legyen tiétek a ház, én máshová költözöm. Ebbe a házba nem tudom betenni többé a lábam. Ti őt követitek, ti vagytok hát a jogos örökösök. Vegyétek jussotokat!

A körülötte tolongó bhakták rögtön gyanították, mi történt. Vígasztalni kezdték a boldogtalan anyát:

– Távozni készülsz? De hát miért? És mi lesz Nimáj ifjú hitvesével, akit itt hagyott? Az ifjú asszony még csak tizennégy éves, szinte gyerek. Ki fogja gondját viselni? Ne hárítsd el a felelősséget! Ez a te vállaidon nyugszik.
Így próbáltak a bhakták reménységet önteni Sacsidévíbe.

Csak ezután hallották a bhakták, hogy Nimáj Pandit Katvába távozott, hogy Navadvíp népének örök búcsút intve a lemondott életrendbe lépjen.

Sötét árny borult Navadvípra. Az emberek zokogtak, sokan pedig rohanvást Katvába indultak. Nimáj Pandit nemcsak párját ritkító tudós, de csodás jellemű, nagylelkű, s ráadásul igen szép ember volt. Nagy hatást gyakorolt az emberekre; Krsna szent nevével teljesen megrészegítette őket. Navadvíp két hírhedt bűnözője, Dzsagáj és Mádháj lelkét is megmentette, sőt, a szent neveket éneklő bhakták cserépdobjait (mrdangáit) darabokra törő mohamedán kormányzót, a kázit pedig meggyőzte Krsna odaadó szolgálatáról. Mint híres pandit, sok próbálkozótól, ún. „észbajnoktól” védte meg Navadvípot, akik szerették volna bevenni a kor egyik tudományos fellegvárát, ahol főként a logikát művelték kimagasló fokon.

Akkoriban Navadvípban a logika (njája), az anyagi energia imádata (tantra) és a hivatalos hinduizmus (szmrti) volt az uralkodó. A város a kor egyik szellemi központja volt. A navadvípi tudósok legyőzése nélkül senki sem lehetett híres pandit. Késava Kasmírí a messzi kasmírból érkezett, hogy tudományával itt szerezzen bajnoki címet. Késava Kasmírí igen nevezetes pandit volt, úgy hírlett, ő a tudás istennőjének, Szaraszvatínak a kedvenc gyermeke. Senki sem tudott megmérkőzni vele, Nimáj viszont könnyedén legyőzte.

Mindezek ellenére Nimáj mégis távozott Navadvípból, mert úgy érezte, az emberek nem tudták kellőképpen értékelni misszióját. Katvába ment, ahol közvetlenül a Gangesz partján élt egy szerzetes, Késava Bháratí. Nimáj őhozzá fordult szannjász-beavatásért.

Késava Bháratí egyszerre úgy találta, ásramja ragyogó fényben tündököl. Első pillantásra úgy tűnt, mintha a Nap kelt volna fel, de aztán látta, hogy egy ragyogó személy jön feléje. Felkelt ülőhelyéről, s szemét erőltetve kíváncsian előrelépett.

Nimáj Pandit a következő szavakkal lépett elé:

– Szeretnék szannjász-beavatásban részesülni ön által!

Késava azonban képtelen volt eleget tenni Nimáj kérésének:

– Szépséged és személyes varázsod teljesen elkápráztat – mondta. – De oly fiatal vagy még, alig huszonnégy esztendős! Mi lesz jó anyáddal, feleségeddel és gyámolítóiddal? Az ő megkérdezésük nélkül nem áldhatlak meg a szannjászík narancssárga leplével!

Aznap éppen nevezetes ünnep volt, a makara-szankrántí. Az emberek tömegével érkeztek a Gangeszhoz, hogy fürdőt vegyenek szent habjaiban. Futótűzként terjedt köztük a hír:

– Itt van a navadvípi Nimáj Pandit, és szannjász-beavatást óhajt!

A sok-sok ember mind ellenezte Maháprabu szándékát. Többen felemelték szavukat:

– Hallod-e, Késava Bháratí! Nem engedhetjük, hogy szerzetessé avasd ezt a fiatalembert. Családja van otthon, anyja és felesége; nem engedhetjük! Ha megadod a szannjászt ennek a csodaszép, művelt fiatalembernek, nyomban leromboljuk ásramodat! Nem tehetsz ilyet!

Nimáj Pandit azonban tovább kérlelte Késava Bháratít, aki végül megkérdezte:

– Szóval te lennél az a Nimáj Pandit, akiről olyan sokat hallottunk már! Sok híres tudós akarta bevenni Navadvípot, a tudás e híres fellegvárát, de te mindannyiukat legyőzted. Te lennél az?

– Igen, én vagyok – felelt Nimáj.

– Nos, megadom neked a szannjászt, de csak édesanyád beleegyezésével. Különben ne is kérlelj.

Nimáj hirtelen nekilendült. Navadvíp felé akart rohanni, hogy anyja beleegyezését kérje. Késava Bháratí ekkor mégis meggondolta magát. A fiút olyan határozott jellemnek tartotta, aki bármit megtehet. Ezért inkább visszahívatta.

– Rendkívüli személyes varázsoddal úgyis elérsz mindent, amit csak akarsz. Rábeszéled gondviselőidet, aztán kikényszerített engedélyükkel térsz vissza. Számodra nincs lehetetlen.

Az emberek lesújtottak voltak:

– Nem teheted ezt szvámídzsí! – kiáltották Késavának. – Ilyen ifjú embert szannjászívá avatni! Ha megteszed, pozdorjává zúzzuk ásramodat!

Nimáj Pandit ekkor énekelni kezdte a mahámantrát, Krsna szent neveit, és őrült táncra perdült. Az éjszaka szankírtannal, a szent nevek együttes éneklésével telt el. A haragos tömeg egyre szaporodott, nemritkán zavart okozva. Eltelt a nap, de még nem sikerült döntésre vinni a dolgot. Csak másnap teljesedett Nimáj óhaja, bár még akkor is volt némi ellenállás.

Szépen sorban megérkezett Nitjánanda Prabhu, Csandrasékhara, Nimáj anyai nagybátyja, valamint Dzsagadánanda Pandit. Aznap délelőtt kezdődött az avatási szertartás. Nimáj Pandit nevében Csandrasékhara Ácsárját kérték fel a ceremónia megtartására. Nimáj közben mindenkit elbűvölően énekelt és táncolt.

laksa lócsanásru-varsa-harsa-késa-kartanam
kóti-kantha-krsna-kírtanádhja-danda dháranam
njászi-vésa-szarva-désa-há-hutása-kártaram
préma-dháma-dévam éva naumi gaura-szundaram

„Míg ezrek szeméből patakzottak a könnyek, ő örömét találta szép hajának levágásában. Sok ezer ajak zengte Krsna dicsőségét, amikor Krsna Csaitanja kezébe vette a lemondás botját. Attól fogva bárhol is járt, aki megpillantotta őt a szannjászík öltözékében, bánatában nyomban könnyekre fakadt. Ennek az aranyló Istennek, az istenszeretet adományozójának dicsőségét zengem én!”

Nimáj igen szép ifjú volt, szálas termetű. Huszonnégy esztendős volt, haja hullámosan omlott alá. A ceremónia kezdetén a borbélyt megkérték, vágja le a haját. Oda is lépett, de aztán visszakozott. Nem is mert hozzáérni Nimájhoz.

– Hogyan is vághatnék le ilyen szép hajat egy ilyen pompás fejről? – zokogta.
Mások is hangosan siránkoztak:

– Miféle szörnyűség folyik itt? Ki találta ki a szerzetesi rendet? Ki volt az a szívtelen? Egy szannjászínak mindent fel kell adnia, ami oly kedves számára. Házról-házra kell koldulnia, elhagyva reménytelenül zokogó barátait és rokonait! Ez a Legfelsőbb alkotása lenne? Logikus, örömteli dolog ez? Számunkra inkább kegyetlennek tűnik!

Nimáj Pandit csak mosolygott. Ismételten ráparancsoltak a borbélyra, aki végül leborotválta Nimáj haját. Először még hozzáérni is vonakodott, de aztán mégis hozzálátott, hogy e huszonnégy éves, ifjú géniusz hullámos szép haját leborotválja. Előbb ollójával látott munkához. Sokan eltakarták szemüket, sőt olyan is akadt, aki megtébolyodott. Az ijesztően zúgolódó, zokogó és bánkódó tömeg közepette vágták le Nimáj haját.

Nimáj szinte teljesen érzéketlen volt. Még csak félig borotválták le haját, mikor felpattant, és elragadtatott táncra perdült, hangosan zengve az Úr szent nevét. A borbély miután végzett, megfogadta:

– Ez a kéz soha többé nem borotvál senkit! Inkább koldulni fogok. Ez volt az utolsó hajvágás, amit csináltam! (Valóban, később cukrász lett.)

Nimáj végül lecsillapította a tömeget. Lassan közelgett a dél, s ami elkerülhetetlen volt, bekövetkezett: megkezdődött az avatási ceremónia. Nimáj Pandit anyai nagybátyját, Csandrasékhara Ácsárját bízták meg a rituációk pontos betartásával. Mikor a mantra átadása következett, Nimáj Pandit Késava Bháratíhoz hajolt:

– Hallottam egy mantrát álmomban, kíváncsi vagyok, ugyanezt akarod-e adni nekem?

Ezzel guruja fülébe súgta a mantrát, aki rábólintott:

– Igen, ez az a mantra!

Ekkor került sor a mantra átadására. Nimáj nem hétköznapi nevet kapott. Késava Bháratí nem a tíz általános szannjász név közül választott, hanem a szokatlan Krsna Csaitanja nevet adta az újdonsült szannjászínak. Ezt követően Nimáj Krsna Csaitanjaként, illetve Csaitanja Maháprabhuként vált ismertté.
Mikor az emberek meghallották Nimáj új nevét, felkiáltottak:

– Krsna Csaitanja Maháprabhu ki dzsaja! Minden dicsőség Krsna Csaitanjának!

Srínivász Ácsárja atyja Nimáj Pandit osztálytársa volt. Éppen apósához indult, mikor értesült a szannjász-avatásról. Ő is ott tolongott a tömegben, s miután végignézett mindent, magába roskadt, félőrültté vált. Miután meghallotta Nimáj új nevét, bármit is kérdeztek tőle, csak azt felelte: Csaitanja. Más szó többé nem hagyta el ajkát. Ezért egy idő után csak Csaitanja dásznak („Csaitanja szolgája”) kezdték szólítani őt az emberek. Megháborodott, mert nem bírta elviselni Nimáj szannjász-avatásának látványát.

Csaitanja Maháprabhu új, a felkelő Naphoz hasonló színű ruhába öltözve átkarolta guruját, együtt táncoltak, és énekelték Krsna nevét. Késava Bháratí nem sokkal később elmagyarázta a Krsna Csaitanja név jelentését:

– Krsna Csaitanja („Krsna-tudat”) azt jelenti, hogy az egész világot Krsna-tudatúvá teszed. Ez eljöveteled célja. Így a leginkább hozzád illő név a Krsna Csaitanja.

Maháprabhu derusen arra gondolt, hány embert ment majd meg a szűnni nem akaró nyomorúságtól. Megígérte, az egész világot kimenti a szenvedések óceánjából, örömteli környezetbe vezet mindenkit, s most végre eljött az ideje, hogy nekilásson feladatának. Ő boldog volt és derűs, körülötte viszont mindenkit bánat és csüggedés emésztett.

Némelyek szóvá teszik, hogy Csaitanja Maháprabhu a személytelen advaita filozófiát követő Késava Bháratítól vette fel a szannjászt. Bár Késava Bháratí látszólag imperszonalista volt, mégis bhakta lett, hiszen kapcsolatba került Maháprabhuval. De azt sem lehet kizárni, hogy olyan bhakta volt, aki látszólag imperszonalistának tüntette fel magát, így segítve Maháprabhu misszióját, a szannjász-beavatás társadalmi formaságainak elrendezésével. Akkortájt ugyanis a májávádí-szannjászík sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendtek, mint a vaisnava-szannjászík. Maháprabhu saját akaratából vette fel Késava Bháratítól a szannjászt, ami hatásosabbá tette prédikálását. Sokféle magyarázat létezik tehát. Mindenesetre a beavatás után Késava Bháratí együtt táncolt és énekelt Maháprabhuval, vagyis csatlakozott a szankírtanhoz, s nyomban bhaktává vált.
Így avatták szannjászívá Nimáj Panditot.


Vrndávan, a legfelsőbb tudatsík

– Ki ez a Nimáj Pandit? – tanakodtak sokan. – Milyen áldásban akar részesíteni bennünket?

Lemondása rokonszenvet keltett az emberekben. Ez a magyarázata Maháprabhu szannjász-fogadalmának. Maháprabhu azért lett szannjászí, hogy az embereket felrázva szívükbe oltsa az istenszeretetet, amit magával hozott.
Mikor az avatási szertartás véget ért, Maháprabhu szinte eszét vesztette.

– Felöltöttem a szannjászík ruháját, mert ez segíti lelki életemet. Most már senki nem tart rám igényt a társadalomban, s így osztatlanul Krsnának tudom szentelni magam. Vrndávanba kell rohannom – gondolta. – Lemondtam a világról, nem vonzódom hozzá. Vrndávanba megyek, és csak Krsnát szolgálom, csak őhozzá tartozom majd.

Csaitanja Maháprabhu elragadtatott táncot lejtett és énekelt. Késava Bháratí Mahárádzs csatlakozott hozzá, így a guru tanítványával együtt énekelt és táncolt. Maháprabhu szinte önkívületben idézte a Bhágavata-purána egyik versét, melyben Krsna a szannjászáról beszél Uddhavának. E verset eredetileg egy vándor szerzetes (tridandí bhiksu) mondta, aki élete alkonyán vette fel a tridandí szannjászt, s vállalta a társadalom különféle formában megnyilvánuló ellenszenvét:

étám sza ászthája parátma-nisthám
adhjászitám púrvatamair maharsibhih
aham tarisjámi duranta-páram
tamó mukundánghri-nisévajaiva

„A szannjász útját hajdani nagy szentek taposták ki és követték. Most én is ezt az életformát választottam. Végre mindent félretéve Vrndávanba rohanhatok, ahol Krsna és Mukunda nevével az ajkamon átkelek majd a tudatlanság óceánján. A máját átszelve Vrndávanban tiszta szívemből Krsnát fogom szolgálni!”

A szannjászík viselete csak külsőség, a lényeg Mukunda [2] szolgálatában rejlik. E verssel az ajkán Maháprabhu hirtelen elhatározással Vrndávan felé vette útját. A Gangesz partján nekivágott a sűrű dzsungelnek, hogy mielőbb Vrndávanba érjen, s ott egy magányos helyen letelepedve Krsna nevét zengje.
Késő délután indult útnak, Nitjánanda Prabhu, Csandrasékhara Ácsárja, Mukunda Datta és Dzsagadánanda követte őt keresztül a dzsungelen. Maháprabhu olykor futás közben a földre rogyott, s hangosan felzokogott: Krsna, Krsna! Aztán hirtelen felpattanva, minden határozott cél nélkül szaladni kezdett, hol északnak, hol délnek, hol pedig keletnek vagy nyugatnak. Olykor gyorsan előreszaladt, a bhakták alig tudtak lépést tartani vele. Különösen nehéz volt a helyzet éjjel, mert a sötétben gyakran szem elől tévesztették. Csalódottan már-már arra gondoltak, Csaitanja Maháprabhu magukra hagyta őket, de váratlanul meghallották távoli hangját, ahogy bánatosan, szívet tépőn Krsna nevét kiáltozta. Rohanva indultak a hang irányába. Hamarosan rá is akadtak Maháprabhura, aki a földre rogyva kiáltozott:

káhán móra prána nátha muralí-vadana
káhán karón káhán pán vradzséndra-nandana

„Hol van az én imádott Krsnám? Nem bírom már nélküle. Hol van szemem fénye, a nagyszerű fuvolás? Mit tegyek most? Hová menjek, hol keressem Nanda Mahárádzs fiát?”

Szívbemarkolóan zokogott. A bhaktákat megpillantva zavarodottan így szólt:

– Kik vagytok? Én most Vrndávanba megyek, miért háborgattok?

Ápolgatták egy darabig, majd újra nyugatnak, Vrndávan felé vették útjukat. Csaitanja Maháprabhu eksztatikus transzban vándorolt, ámde bhaktái nagy szeretete nem engedte, hogy célját elérje.

Maháprabhu elragadtatását kihasználva Nitjánanda Prabhu furfangosan Sántipur felé terelgette urát. A Csaitanja-bhágavata leírja a pontos útvonalat: Katvából előbb nyugat felé mentek, amíg Vakrésvar közelébe nem értek. Ez Birbhum körzetében, Dubrarádzspurától hat mérföldnyire északkeletre fekszik. Az Adzsai folyó túlpartján, Visramatalában van egy település, amit Csaitanja székhelyeként tartanak számon. Úgy mondják, Maháprabhu itt váltott útirányt, s a nyugatra fekvő Vrndávan helyett keletnek, Sántipur felé fordult.

Az éjszaka háralévő részében, illetve a rákövetkező nap és éjszaka is folytatták útjukat. Végül harmadnap este Nitjánanda Prabhu ügyessége folytán Maháprabhu Kalnán keresztül Sántipurba ért. Nitjánanda Prabhu a lemondásban élők piros ruháját viselte, s bár Maháprabhu jó barátságban állt vele, most mégsem ismerte fel. Abban a hiszemben volt, hogy továbbra is Vrndávan felé halad. A szannjászít megpillantva így szólt:

– Tisztelt szannjászí! Hová mégy?

– Vrndávanba tartok, akárcsak te.

– Milyen messzi van ide Vrndávan?

– Nézd, itt a Jamuná – mondta Nitjánanda, miközben a Kalna közelében folyó Gangeszra mutatott.

– Ez itt már a Jamuná? – örvendezett Maháprabhu, majd a folyóban megfürödve az alábbi verset idézte:

csid-ánanda-bhanóh szadá nanda-szunóh
para-préma-pátrí drava-brahma-gátrí
aghánám lavitrí dzsagat-kséma-dhátrí
pavitrí-kriján nó vapur mitra-putrí

„Óh, Jamuná, Nap leánya! Bár víz gyanánt jelentél meg, mégis te vagy Nandának, a lelki Napnak legkedvesebb fia! Te, aki minden vétkes bűneit lemosod, kérlek tisztítsd meg e halandó testet!” (Kavi Karnapúra: Csaitanja Csandródaja-nátaka 5.13.)

Mielőtt Maháprabhu a Gangesz partjára ért volna, Nitjánanda Prabhu elküldte Csandrasékharát, hogy hozza el Advaita Ácsárját.

– Te vagy az, Advaita? – kérdezte Maháprabhu. – Honnan tudtad, hogy Vrndávanba jövök?

– Bizonyára tréfálsz! Ahol te vagy, ott van Vrndávan. S az az én szerencsém, hogy eljöttél hozzám, ide a Gangesz partjára!

– Hát ez a Gangesz?

– Persze, hogy az!

Maháprabhu hirtelen visszanyerte józanságát:

– Ez bizonnyal Nitjánanda Prabhu mesterkedése. Végig a Gangesz partján vezetett, elhitetve velem, hogy a Jamunánál vagyunk. Csalás az egész!

– Ugyan, dehogy! – szólt közbe Advaita Ácsárja. – Te valóban a Jamunában vettél fürdőt! A Gangesz és a Jamuná Allahabadnál találkozik. Az írások pedig megemlítik, hogy Allahabadtól lefelé a nyugati oldalon folyik a Jamuná, a keletin pedig a Gangesz. Mivel te a nyugati oldalon vettél fürdőt, a szentírások szerint a Jamunában fürödtél. Nitjánanda Prabhu tehát nem hazudott. De hoztam neked egy új öltözet ruhát! Vesd le a vizeset, s öltsd fel magadra ezt! Egy kis ennivalót is készítettem neked. Már három napja nem ettél semmit! Mint szannjászít kérlek, fogadj el egy kis alamizsnát otthonomban! Szegény ember vagyok, de azért el kell jönnöd! – mondta összetett kézzel Advaita Ácsárja.

Csónakba szálltak, áteveztek Sántipurba, és elsétáltak Advaita Ácsárja házához. Másnap reggel megérkezett Sacsidéví is. Maháprabhu tíz-tizenkét napig maradt Sántipurban, idejét főként szankírtannal töltötte.

Vrndávan tulajdonképpen nem földrajzi hely, hanem tudatsík. A tudat különböző szintjein más és más szubjektív realitás létezik. Minden az Úr akaratából származik. Ő a szubjektum, az alany; energiája és édes akarata pedig teljesen szubjektív. „Mondá az Úr: Legyen világosság! És lőn világosság. Mondá az Úr: Legyen víz! és lőn víz. Legyen föld! – mondá az Úr, és lőn föld.” Akár a hipnotizőr. Ha a magasabbrendű szubjektum láttatni akar valamit az alacsonyabban állóval, az nem tehet mást, minthogy látni fog. Mi mindannyian egy szubjektív, elképzelt világban élünk, ám a szubjektív feletti valóság síkja a képzeleten túl van. Krsna annak mutatja meg magát, akinek tiszta a tudata, s a tiszta tudat síkján ismerhető meg a szubjektív realitás igazi természete (szattvam visuddham vaszudéva sabditam).

Amikor Maháprabhu eksztázisában ide-oda rohant, ezzel azt tanította meg nekünk, hogy Vrndávan tulajdonképpen mindenütt ott van. Találkozásukkor ezért mondta Advaita Ácsárja:

– Bizonyára tréfálsz, amikor azt mondod, hogy Vrndávanba mégy. Mert bárhol is legyél, tudjuk jól, ott van Vrndávan. Furcsa, amit mondasz: Vrndávanba megyek! Csak azért viselkedsz így, hogy feltárd előttünk Vrndávan igazi értékét.

Vrndávan, a lelki sík felsőfoka a tudat legfejlettebb állapota. A Vaikunthán (a lelki világban) található tiszteletteljes félelmen túl Vrndávan az egyszerűség és az istenszeretet hona. Aki ezt a szintet eléri, sajátos módon nem gondolja magáról, hogy a legfelsőbb tudatsíkon áll. Ez természetfeletti, aprakrta.

A tudásnak öt fokozatát különböztetik meg. A legelső szint a közvetlen érzékfelfogás útján szerzett tudás (pratjaksa). A következő a mások tapasztalataiból leszűrt ismeret (paróksa), mint például amikor a tudósok felismeréseikből mi magunk is ismeretekhez jutunk.

A tudás harmadik síkja az emberi észlelésen túl van (aparóksa). Olyan ez, mint egy mély álom. „Milyen jót aludtam!” – mondjuk, mikor felébredtünk, ám a mély, álomtalan alvás során nem vagyunk tudatában helyzetünknek. Felébredve csak homályos foszlányok maradnak emlékezetünkben. Ehhez hasonlatos az aparóksa, az összemosódó érzékelés is, melyben a szubjektum és az anyagi objektum találkozik, és az utóbbi eltűnik a szubjektumban. A személytelen filozófia legismertebb hirdetője, Sankara csak eddig a pontig tárgyalja a tudat fokozatait.

Rámánúdzsa, a jeles bhakta-tudós és más ácsárják viszont a tudás negyedik dimenziójáról is említést tesznek. Ez a transzcendentális sík (adhóksadzsa), ami túl van a durva vagy szubtilis érzékfelfogáson. Olyan szféra ez, amelybe bepillantást csak akkor szerezhetünk, ha az saját jószántából alászáll a mi durva felfogásunk szintjére. Ha visszavonul, nem tehetünk semmit, nem akadhatunk a nyomára. Nem állíthatjuk, hogy az Abszolút Igazság a mi tudásunk irányítása alatt állna. Nem lehet így gondolkodni, hiszen az független mindentől. Ha saját jószántából jön, megtapasztalhatjuk, de ha visszavonul, tehetetlenek vagyunk. Toporzékolhatunk vagy fohászkodhatunk, de saját képességeinkre támaszkodva, erőszakkal nem juthatunk oda. Ez a tudat nagyszerű, hatalmas és lelkesítő, negyedik dimenziója. A Vaikuntha síkjáról, vagyis a hatalom és tisztelet határtalan lelki szférájáról csak akkor szerezhetünk ismereteket, ha az feltárulkozik előttünk.

Első tehát a közvetlen érzékfelfogás (pratjaksa), azután mások tapasztalatainak megismerése (paróksa), majd az egybemosódó tudat negatív síkja (aparóksa) és végül a negyedik dimenzió (adhóksadzsa). Mondhatnánk úgy is, mi a föld alatt élünk, a valódi tudás pedig a felszínen van, azaz tapasztalásunk, felfogóképességünk határán túl kezdődik. Létünk vastagon be van falazva, de ha áttörjük e burkolatot, a tudatnak egészen más szférája tárulkozik fel előttünk – az adhóksadzsa (adhóksadzsam indrijam gjánam). Ez az a felsőbbrendű tudás, amely teljesen felülmúlja evilági tapasztalatainkat. E transzcendentális, természetfeletti szféra a tudás negyedik dimenziója, mely a legcsekélyebb mértékben sem hasonlít ehhez a világhoz.

Ám a Bhágavata-purána és Csaitanja Maháprabhu tanítása a tudás ötödik dimenzióját is feltárja, ami fölöttébb hasonlít ehhez a világhoz, csakhogy mégsem evilági (aprakrta). Ez Gólóka, a legteljesebb vallásos felfogás hona, amely csak Krsna birodalmában létezhet. Az Abszolút tényleges ismeretének összefüggésben kell állnia az anyagi teremtés legalacsonyabb régióival is. Az ilyen tudás az illuzórikus világ leghitványabb részét is egy harmonikus egész részévé teszi. Ez a természetfeletti (aprakrta) tudás. Ebbe a legfelsőbb szférába pedig csak az istenszereteten keresztül vezet az út.

A szeretet képes mindent kárpótolni, ellensúlyozni. A közmondás szerint a gyöngéd anya világtalan gyermekének szemét gyönyörűnek, a lótuszvirághoz hasonlatosnak látja. Igen, a szeretet vakít. A rosszat és hitványt csakis a tündöklően szép szeretet, az istenszeretet (préma) oszlathatja szét. A kegyesség, a könyörület és a nagylelkűség vezérli a királyt abban, hogy a pórfiúval az utcán játszadozzék. A gyöngédség ezt is lehetővé teszi. Ilyenkor megszűnik a különbség előkelő és alantas között.

Vrndávan lakói hétköznapi embereknek vélik magukat. Ez a minden számítgatástól mentes istenszeretet (gjána-súnja-bhakti), amely még Isten hatalmával és gazdagságával sem törődik. Ez az odaadás túl van a Vaikuntha-síkon, s a lelki bűvenergia (jógamájá) varázslata alatt működik. A jógamájá sajátságos művének köszönhetően a legfelsőbb szinten lévők teljesen jelentéktelennek tartják magukat. A szeretetben nincs magas és alantas, kicsiny vagy hatalmas. Ilyen az élet Vrndávanban, ahol nyoma sincs az önző számításnak.

Advaita Prabhu tehát azt mondta Maháprabhunak:

– Ahol te vagy, ott van Vrndávan!

Naróttam dász Thákur pedig így fogalmaz: ott van Vrndávan, ahol az Úr igaz bhaktája él (jata vaisnavagana széi szthána vrndávana; Préma-bhakti-csandriká). Látszólag a közönséges világ tagjainak tűnnek, de tetteik és szavaik mind Vrndávannal kapcsolatosak. S bár ők ténylegesen Vrndávanban lakoznak, mégsem érzik úgy, hogy ott lennének – nincsenek tisztában kivételes helyzetükkel.

A király, ha nem gondol hatalmára, könnyen egyszerű polgárnak vélheti magát. Lehet valaki kiváló orvos, de ha szereti betegét, az ápolói munkát is szívesen elvégzi. Szeretet és gyöngédség vezérli ebben a látszólag alacsonyabbrendű munkában, de attól még jó orvos marad. Ez a szép a vrndávaniak életében is. Vrndávan nagyszeru, de egyszerű. Bár az ottaniak valóban nagyszerű lelkek, mégis igen egyszerűek. A szeretet és gyengédség köntösét viselő, alázatossággal kísért hatalmasság – ez Vrndávan. És ez Navadvíp is.

A Bhágavata-purána és Csaitanja Maháprabhu szerint Vrndávan a legjobb, a legüdvözítőbb hely, ahol csak élhetünk. Itt a legfelsőbb Úr, Krsna, valamint legkiválóbb hívei, a gópík egy kis erdei faluban éldegélnek. Itt nincs pompa, fény, ragyogás, nincsenek nagy épületek, de lelki szemmel mégis pompásnak fogjuk látni Vrndávant, melynek lakói pártatlan szemszögből ítélve igen magas szinten állnak, alázatosságuk folytán azonban – látszólag – mégis a mi szintünkre ereszkedtek. Vrndávanban nagyon szép és édes az élet. Maháprabhu ezt az életet akarta bemutatni nekünk a Bhágavatán keresztül. Ennek a vidéknek Krsna az ura; a tehenek, a hegyek, az erdőségek s a Jamuná mind-mind hozzájárul a bámulatos környezethez.

Maháprabhu a mi oktatásunk végett vette fel a szannjász-rendet, hogy felemeljen, és Vrndávan állandó lakóivá tegyen bennünket. Azt mondja, valójában mindannyiunk igazi lénye ott él, csupán a tudatunk irányul máshová, sajnálatos módon. Jelen állapotunkban figyelmünket a világi teremtés köti le, úgy érezzük szenvedünk, pedig mindez illúzió. Váljunk meg ettől a mániától! A mánia végsősoron őrület, s most ez az őrület tart fogva minket. A bolond az utcán kószál és haszontalan papírosokat, meg rongyot gyűjtöget. Hasonlóan, minket is ennek a világnak az értéktelen kacatjai érdekelnek, de ha megszűnik ez a téboly, igazi otthonunkban eszmélünk fel. Térjünk hát haza, vissza az Istenséghez! Csaitanja Maháprabhu így szól:

– Igazi hazátok gyönyörű ország, igyekezzetek hát oda! Miért ez a rettegés a háborútól, a járványtól, a földrengéstől, a betegségtől és az útonállóktól, miért a sok viszály a szomszédokkal? A bajok gyökere az, hogy az anyagi világgal, s a hús-vér testtel azonosítjátok magatokat. Váltsatok útirányt és térjetek haza!

Erre van szükségünk. Otthonunk isteni, kellemes és szép hajlék. Csaitanja Maháprabhu miérettünk lépett a szannjász-rendbe, hogy visszavezessen bennünket igazi otthonunk melegébe, kényelmébe. Ha él bennünk egy csöppnyi honvágy, Maháprabhu ajánlatát igencsak csábítónak fogjuk találni.

Csaitanja Maháprabhu szannjász-fogadalma látszólag kegyetlen lépés volt híveivel és családjával szemben. De mint mondtuk, egyetlen célja volt ezzel, hogy visszavezessen bennünket igazi otthonunkba. Az együttlét rajongásának elnyerése érdekében el kellett válnia bhaktáitól és rokonaitól. Elválás és együttlét egyformán hasznos. Maháprabhu szannjász-avatása, a világról való lemondása, az elválás nagy tragédiája.

[2] Krsna másik neve, jelentése: A felszabadulás megadója


A titokzatos inkarnáció

Miután Csaitanja Maháprabhu felvette a szannjászt, Dzsagannáth Purí városába költözött. Ott megtérítette a kor legjelesebb tudósát, Szárvabhauma Bhattácsárját. Így történt:

Szárvabhauma Bhattácsárja sógorát, Gópináth Ácsárját a kali-juga avatárjáról kezdte faggatni. Gópináth Navadvíp városában lakott, és Csaitanja Maháprabhu követője volt. Szárvabhauma a maga módján, mint szép embert és jeles tudóst dicsérte Maháprabhut.

– Nagyon vonzónak találom személyét – mondta –, de nem hiszem, hogy okos dolog volt ilyen fiatalon a szannjászí rendbe lépnie. Oly sok esztendő van még előtte! Hogyan fogja megőrizni a lemondottak életének fenségét? Nem ülhetek tétlenül. Nagyon kedvelem ezt a fiatalembert. Segítenem kell neki, mint gyámja, nehogy a világi örömök vonzására feladja szannjásza fogadalmát, ami nagyon rossz fényt vetne rá.

Gópináth alig bírta türtőztetni magát sógora gyámkodása hallatán.

– Ugye fölkeltette a figyelmedet ez a fiatalember – mondta Gópináth –, aki oly szép, vonzó és nagytudású? Szeretnél gyámja lenni, hogy megőrizd élete tisztaságát! De valóban azt hiszed, hogy rászorul a segítségedre? Miért mondasz ilyeneket? Talán nem tudod, hogy ő a jelenkor inkarnációja? Ő a kali-juga avatára, aki Navadvípban bevezette a korszak ajánlott önmegvalósítási módszerét (a juga-dharmát), a szent nevek együttes zengését (náma-szankírtant). Alászállását még az írások is megjövendölik!

– Ugyan, ugyan! – vágott közbe Szárvabhauma. – Ne felejtsd el, kivel beszélsz! Úgy véled, bármit mondasz, én elhiszem? Keményebb fából faragtak annál engem! A kali-korszakban nincsen juga-avatár. A Mahábhárata Visnu ezer nevét sorolja fel, melyek közül az egyik Trijuga, vagyis a „három korszakban megjelenő Úr”. A kali-jugában tehát Kalkin kívül más formában nem száll alá az Úr. Kalki pedig lílá- s nem juga-avatár.

– Nagyon okosnak hiszed magad, de hiába tanulmányoztad az összes írást, hiába vagy oly büszke magadra! Az örök vallási elvek követőinek legfontosabb írásai a Mahábhárata s a Bhágavata-purána, de erről mégsincs tudomásod.
Ezzel Gópináth Ácsárja a Bhágavata-purána és a Mahábhárata egy-egy versét idézte (krsna-varnam tvisákrsnam…, s szuvarna varna hémángó…).

– Ezek az idézetek közvetlenül utalnak a kali-juga avatárjára. Azért szállt alá, hogy a szent neveket hirdesse. Nem ember ő, hanem a Legfőbb Úr, maga Krsna!

– Nem, nem – mondta Szárvabhauma. – Hagyj békén, törődj csak inkább a magad dolgával! Ne gondold, hogy kioktathatsz engem!

Így vitatkoztak. Később Szárvabhauma Bhattácsárja Maháprabhuval is beszélt:

– Szeretnélek kioktatni a védánta filozófiára, hogy megőrizhesd lemondásodat. Megtanítalak arra, hogy a világ illúzió, nem-létező, így a jövőben sem fogsz vonzódni a világi élethez!

– Igen, te vagy az én gyámolítóm. Amit te mondasz, meg kell tennem. Elmegyek majd hozzád, amikor csak neked alkalmas, és meghallgatom tanításodat a védánta filozófiáról.

Ekkor Gópináth Ácsárja közbeszólt:

– Szárvabhauma csak azért mond ilyeneket, mert nem tudja, ki is vagy valójában!

– Miért emelsz szót ellene? – kérdezte Maháprabhu. – Ő az én gyámom. Atyám iskolatársa volt, azért kedvel annyira. Csak a szeretet vezeti gyámkodásában, ezért gondoskodik rólam. Nem találok ebben semmi kivetnivalót!

Néhány napon belül Csaitanja Maháprabhu elment Szárvabhauma Bhattácsárjához, és a védántáról szóló tanítását kezdte hallgatni. Szárvabhauma beszélt, Maháprabhu pedig hallgatott, mintha alázatosan figyelne, akár egy jó diák. Szárvabhauma már hét napja oktatta Maháprabhut, amikor kételyei támadtak.

– Mi lehet a baj? Kiváló ismerője vagyok a védántának és a logikának, ezenkívül minden tőlem telhetőt megteszek, hogy feltárjam Maháprabhu előtt a védánta titkait – mégsem reagál egy szóval sem. Csöndben figyeli csak szavaimat, úgy ül itt, mint egy süketnéma. Nem mondhatom, hogy nem érti, amit mondok, hiszen egyébként éleseszű fiatalember, efelől biztos vagyok. Nem kérdez semmit, és semmi jelét nem adja annak, vajon érti-e szavaimat vagy sem. Most mitévő legyek?

Szárvabhauma nem bírta tovább türtőztetni magát. Egyenesen Maháprabhunak szegezte a kérdést:

– Már több, mint hét napja magyarázom neked a védánta lényegét. Sok szannjászí tanul tőlem a védántáról, ám neked egy kérdésed sincs arról, amit mondok, amit igyekszek elmagyarázni neked. Mi az oka ennek a furcsa és különös hallgatásnak?

Ekkor Csaitanja Maháprabhu felfedte magát.

– Kedves Szárvabhauma, magyarázataid Sankara filozófiáján alapulnak. Én viszont azt hallottam, hogy Sankara az Úr parancsára elhallgatta a védánta igazi tanítását. Vjásza, a Védánta-szútrák szerzője teljesen vallásos ember, de amit te fejtegetsz, az nem más, mint ateizmus!

Szárvabhauma fölöttébb értelmes ember volt. Azonnal így reagált magában:

– Milyen tapintatos módon közli velem, hogy hamisak a magyarázataim! Hét napon át kitettem a lelkem, hogy részletesen elmagyarázzam neki a védánta lényegét, de most kimutatta a foga fehérét. Azt állítja, hogy minden szavam hamis! Mit nem beszél!?

Mégis, úriemberhez méltó módon, és némileg tétovázva megkérdezte:

– Szerinted mindaz hamis és alaptalan, amit az utóbbi hét nap alatt feltártam előtted! Akkor légy szíves közöld te a helyes értelmezést! Mi a védánta igazi jelentése, ha mindaz amit én elmondtam, hamis és helytelen?

Csaitanja alázatosan válaszolt:

– Ha felszólítasz arra, hogy magyarázzam el a Védánta-szútrát, szívesen megpróbálom. E szútrák önmagukban is világosak, egyértelmű a jelentésük. Helyes olvasatuk Parabrahmanra, vagyis Krsnára utal.

Csaitanja Maháprabhu ezzel kezdte mondandóját. Hozzátette, hogy a Védánta-szútrák igazi magyarázata a Bhágavata-purána. Ezt a Garuda-purána is megemlíti:

arthó 'yam brahma szútránám bháratártha-vinirnajah
gájatrí bhásja rúpó 'szau védárthah paribrimhitah

„A Védánta-szútra igazi magyarázata a Bhágavata-purána. S bár a százezer versből álló hatalmas világtörténeti eposz, a Mahábhárata tényleges mondandóját fölöttébb nehéz megérteni, a Bhágavata ezt is tartalmazza. Minden védikus bölcselet anyja a gájatrí mantra, aminek lényegét a Bhágavata-purána igen részletesen fejti ki. Emellett a Védák minden egyéb tudásanyaga is megtalálható benne.” (Ezért kell a Védánta-szútrát a Bhágavatában kifejtettek fényében magyarázni. Csakis akkor érthető meg tényleges jelentésük.)

Szárvabhauma, jeles tudós lévén, nem tagadhatta a Bhágavata-purána hitelességét, amikor Csaitanja Maháprabhu erre hivatkozott.

– Igen, én is kedvelem a Bhágavatát, különösen a következő, felettébb lenyűgöző versét!

Ekkor, hogy elveszett tekintélyét visszaszerezze, Szárvabhauma az alábbi verset idézte:

átmárámás csa munajó nirgranthá apj urukramé
kurvantj ahaitukím bhaktim ittham-bhúta gunó harih

„Még az önvalóban teljes örömöt élvező, felszabadult lelkek is ellenállhatatlan módon vonzódnak Krsna páratlan tulajdonságaihoz, és osztatlan odaadással meghódolnak előtte.”

Szárvabhauma kilencféle magyarázatot fűzött e vershez, miközben Csaitanja Maháprabhu, mint korábban, most is csöndben üldögélt. Szárvabhauma úgy érezte, legalább valamelyest sikerült visszaszereznie tekintélyét. Udvariasan Csaitanja Maháprabhuhoz fordult:

– Elégedett vagy ezekkel a magyarázatokkal? Ha még hozzá tudsz fűzni valamit, örömmel meghallgatom.

– Ha úgy kívánod, megteszem. – válaszolta Maháprabhu, majd Szárvabhauma magyarázatain túl a vers további tizennyolc értelmét tárta fel. Csaitanja Maháprabhu magyarázatait hallgatva Szárvabhauma büszkesége kezdett megtörni.

„Ez a fiatalember nem közönséges személy – gondolta döbbenten. – Érveimet egyszerű ember nem tudja cáfolni. Az én próbálkozásaimon túl még további tizennyolc bámulatos értelmezését adta ennek a versnek. Hogy lehet ez? Következetes, ellenállhatatlan s ugyanakkor odaadással teli és szépséges magyarázatai mindazt fölülmúlják, amivel én nagy erőfeszítések árán előhozakodtam. Emberi lény nem képes erre. Ezek egészen másfajta magyarázatok. Milyen mélyrehatóak! S ennek az ifjúnak az ajkairól hangzanak fel! Mi ez az egész?”

Önbizalma elszállt, s rádöbbent, mit is mondott Gópináth Ácsárja Maháprabhu isteni mivoltáról. Tudta, emberi lény nem szolgálhat ilyen természetfölötti magyarázatokkal.

Ekkor Csaitanja Maháprabhu feltárta Nárájant és Krsnát egyesítő transzcendentális mivoltát Szárvabhauma előtt, aki transzba esve figyelte mindezt, és szinte eszméletlenül omlott az Úr lábaihoz.

A transzból feléledve újra az alázatos ifjút látta maga előtt, aki jó tanítványhoz illően ült vele szemben.

– Távozhatok? – kérdezte Csaitanja.

– Igen, menj csak – válaszolt Szárvabhauma. Az Úr távozott, ő pedig elgondolkodva üldögélt. Hamarosan felocsúdott, s újra átgondolta a történteket: „A négykarú Nárájant, majd a fuvolázó Krsnát láttam magam előtt! Egyetlen vigaszom, hogy nem ember győzőtt le!”

Szárvabhaumából szinte pillanatok alatt egészen más ember lett, és lelkesedésében az alábbi két verset költötte:

vairágja-vidjá-nidzsa-bhakti-jóga-
siksártham ékah purusah puránah
srí-krsna-csaitanja-saríra-dhárí
krpámbudhir jasz tam aham prapadjé

kálán nastam bhakti-jógam nidzsam jah
práduskartum krsna-csaitanja-námá
ávirbhútasz taszja pádáravindé
gádham gádham líjatám csitta-bhrngah

„Meghódolok Krsna Csaitanja Maháprabhu lótuszvirág lábainál, aki maga a könyörület óceánja. Ő Krsna, az Istenség eredeti személyisége, aki azért szállt alá, hogy megtanítson minket a tudás, a lemondás és a felé irányuló odaadás valódi jelentésére. Bárcsak Krsna Csaitanja Maháprabhu lótuszvirág lábainál döngicsélhetne elmém méhecskéje! Ő maga Krsna, az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Megjelent, hogy felelevenítse a makulátlan odaadás útját, ami az idő múlásával szinte teljesen ismeretlenné vált.”

Szárvabhauma e verseiben fejezte ki, hogy Csaitanja Maháprabhu maga a Legfelsőbb Úr. Másnap reggel Csaitanja Maháprabhu már korán reggel Szárvabhaumához sietett. Megszentelt ételt, praszádát hozott a Dzsagannáth templomból. Szárvabhaumát még ágyban találta, mikor hangosan ráköszönt:

– Kedves Szárvabhauma! Hoztam neked egy kis praszádát! Milyen finom, milyen bámulatos az íze! Kérlek, kóstold meg!

Szárvabhauma felpattant az ágyból, s mivel Maháprabhu kínálta, nem tehetett mást, elfogadta a praszádát, anélkül, hogy előtte legalább kiöblítette volna a száját. Az indiai szokásoknak megfelelően ugyanis minden valamirevaló ember – főleg egy pandit, tudós bráhmana – első dolga korán reggel a tisztálkodás: fogmosás, fürdés, imák szavalása, és csak ezután következik az evés. De miután Csaitanja Maháprabhu személyesen jött el, saját kezűleg kínálta Szárvabhaumát, az természetesen nem tehetett mást, azonnal elfogadta a praszádát. Csaitanja Maháprabhu így szólt:

– Hányszor végigkóstoltuk már a rizst, az édességeket, a ghít vagy a fűszereket! Jól ismerjük az ízüket, de ez a praszád bámulatosan finom! Ez azt bizonyítja, hogy Krsna megérintette isteni ajkaival. Milyen csodálatos, mennyire ízletes!
Szárvabhauma lelkesen fogyasztotta a praszádát, s közben mantrákat szavalt:

suszkam parjusitam vápi nítam vá dúra-désatah
prápti-mátréna bhóktavjam nátra kála-vicsáraná
na désa-nijamasz tatra na kála-nijamasz tathá
práptam annam drutam sistair bhóktavjam harir abravit

„Krsna mahá-praszádját nyomban el kell fogyasztani, amint csak hozzájut az ember. Nem számít az időpont vagy a hely, sőt még az sem, hogy az étel esetleg már száraz, romlott vagy távoli országból származik. Az úriember habozás nélkül, nyomban elfogyasztja Krsna praszádját, amint hozzájut. Sem az időpontot, sem a helyet nem korlátozzák szabályok. Ez az Istenség Legfelsőbb Személyiségének kívánsága.”

Szárvabhauma elfogyasztotta a praszádát, majd az Úr és szolgája összeölelkezve táncra perdültek. Az eksztázis jelei mutatkoztak rajtuk; verejtékeztek, reszkettek és potyogtak a könnyeik. A rajongó istenszeretet elragadtatásában Csaitanja Maháprabhu így szólt:

– Ma legyőztem az egész világot, mert megtért Szárvabhauma, a nagyszerű tudós! Most már oly erős a hite a mahá-praszádban, hogy a védikus rituációkat mellőzve látott hozzá az evéshez. Sikeressé vált a küldetésem!

Ettől a naptól fogva Csaitanja Maháprabhu lótuszvirág lábain kívül Szárvabhauma Bhattácsárja nem akart tudni semmi másról, s az írásokat is csak a bhaktira következtetve tudta magyarázni. Mikor Gópináth Ácsárja látta, hogy Szárvabhauma is Csaitanja Maháprabhu követője lett, örömében táncra perdült, és tapsolni kezdett.

– Nos, Szárvabhauma, mit gondolsz mindezek után?

– Kedves Gópináth, igazi jóbarátom vagy, mert a te kegyed révén nyerhettem el Csaitanja Maháprabhu áldását!


A szerelem természete

Krsna Csaitanja megjelenésének két oka van. A látszólagos ok az, hogy megszabadítsa az embereket a bűntől, megadja nekik az élet tökéletességét, s Krsna szent nevével elvezesse őket Vrndávanba (vradzsa-lílába). Ez a juga-avatárnak, a korszak inkarnációjának feladata. Alászáll az isteni hang terjesztése végett, és megmutatja, miképpen érhető el a legmagasabb szint a transzcendentális nevek zengésén keresztül. Megjelenésének van egy másik oka is. Brahmá napjában egyszer – egy kivételes kali-jugában – Rádhárání érzelmeivel felruházva Krsna személyesen száll alá, hogy önmagát kutassa. Szeretné átélni Rádhárání érzéseit, megérteni Krsna iránti benső vágyódásának természetét. Kíváncsi arra, miféle örömöt élvez Rádhárání, és miként érzékeli Krsna bájosságát.

Krsna szerette volna megtapasztalni, miért bolondul érte Rádhárání.

– Mi van bennem – gondolta –, ami ennyire elveszi Rádhárání eszét? Miféle örömöt talál bennem? Elképzelni sem tudom!

Rádhárání érzelmeibe akart olvadni, hogy az ő szemszögéből ismerje meg saját magát. Ezért szállt alá Csaitanja Maháprabhuként.

Csaitanja lételméletének ismerői mondják:

– Hódolatomat ajánlom Csaitanja Maháprabhunak, akit Rádhárání külseje takar és az ő érzelmei ékesítenek, de aki belül maga Krsna, aki saját magát keresi, saját magát ízleli, s próbálja megérteni, miféle örömöt talál benne Rádhárání, és miért vágyakozik utána oly olthatatlanul (rádhá bhava djuti szuvalitam naumi krsna szvarúpam).

Csaitanja, aki tehát maga Krsna, élete utolsó tizenkét esztendejében mélységes meditációban igyekezett megismerni saját magát. Ez nem ellentmondásos, hiszen mindenki szereti az édeset, és Krsna, maga az édesség ugyanúgy bolondul saját édességéért.

Az önelemzés egyben önismeret. A tudat megismerheti a tudatot. Ahogyan az ember érzékeli saját testét, vagy a tudat képes fogalmat alkotni önmagáról, hasonlóképp a rajongás is élvezheti saját eksztázisát. Ezt támasztja alá Szvarúp Dámódar is, Csaitanja Maháprabhu személyi titkára, aki Krsna kedvteléseiben Lalitá szakhí, Rádhárání legközelebbi barátnője. Ő így ír Csaitanja Maháprabhuról:

rádhá krsna-pranaja-vikrtir hládiní saktir aszmád
ékátmánáv api bhuvi purá déha-bhédam gatau tau
csaitanjákhjam prakatam adhuná tad-dvajam csaikjam áptam
rádhá-bháva-djuti-szuvalitam naumi krsna szvarúpam

„Csaitanja Maháprabhut imádom, aki nem más, mint maga Krsna, Rádhárání külső ragyogásába és érzelmeibe burkolózva. Mint uralt és uralkodó felek, Rádhá és Krsna egyéni azonosságukban is örökké egyek. Csaitanja formájában most újra egyesültek. Az Úr belső gyönyöradó energiájának e felfoghatatlan átalakulása Rádhá és Krsna szerelmes kedvteléseiből fakad.”

E versében Szvarúp Dámódar azt bizonyítja, hogy Rádhá-Krsna valamint Csaitanja Maháprabhu kedvtelései örökkévalók és párhuzamosak. Nehéz megmondani, mi volt előbb, a tél vagy a nyár? Az Úr örök kedvtelései is körkörösen kergetik egymást. Ezért Szvarúp Dámódar nem tartja fontos kérdésnek azt, hogy vajon Csaitanja avatár volt-e előbb vagy Krsna, ha egyszer mindketten örökkévalóak.

De kicsoda Rádhárání? Nem más, mint a Krsnából áradó szépség és vonzalom kibontakozása. Ez a Rádháként kiteljesedő vonzerő tehát Krsnából származik. Rádhárání Krsna egy sajátságos energiáját, a hládiní saktit személyesíti meg. Így nem is lehet különállónak tekinteni Rádhát és Krsnát; ketten vannak, mégis egyek. Úgy mondják, az ősi időkben elváltak egymástól, majd újra egyesültek Csaitanja Maháprabhuként, kinek külseje és érzelemvilága Rádháráníé, belső lényege és természete pedig maga Krsna. A tűztől lehetetlen elválasztani a hőt, miként a Naptól is elválaszthatatlan a fény. A kettő egy és ugyanaz. Hasonlóan, az Abszolút Igazság egyetlen végső szubsztancia (advaja-gjána), ám néha Rádhá és Krsna különváltan jelenik meg, majd újra egyesül. Ha együtt vannak, élvezik egymás társaságát, máskor az elválás kegyetlen fájdalma kínozza őket, a találkozás leghalványabb reménye nélkül. Ilyen az ő isteni természetük.
Rúpa Gószvámí a következőket mondja erről:

ahér iva gatih prémnah szvabháva-kutilá bhavét
ató hétór ahétós csa júnór mána udanycsati

„Miképpen a kígyó természetéből fakadóan tekergőzve halad, a szerelem útja is tekervényes. A szerelem nem egyenes, nem nyílt. A szerelmesek olykor okkal, máskor ok nélkül perlekednek, sőt néha el is válnak egymástól. Rádhá és Krsna transzcendentális kedvteléseinek elengedhetetlen része az elválás.”

Mi a jelentése Csaitanja Maháprabhu szannjász-avatásának? Lényeges része volt-e ez lelki fejlődésének, vagy csak mellékes eleme, esetleg fölösleges epizódja? Látszólag nem volt rá szükség, mégis megvan a maga szerepe. A Krsna középpontú vaisnavizmusban mélyen gyökerező összefüggést találunk az Úr társasága és a Tőle való elválás között. Az elválás fájdalma sokkal mélyebbre hasít a szívben, mint ameddig az együttlét öröme hatol, így a különlét vagy elválás csak még jobban elmélyíti a kapcsolatot. Az ilyesfajta aggodalom csak fokozza elégedettségünket. Minél többet óhajtunk, annál nagyobb az örömünk. Különösen igaz ez a szerelemben. Ha valamire nincs szükség, az a dolog értéktelen. Ez az elv mindenütt megtalálható. Közönséges körülmények között egy pohár víznek nincs különösebb jelentősége, de minél jobban hiányzik, annál értékesebbé válik. Vagyis a szükség foka a legfontosabb. Ez pedig elválást jelent. A beteljesületlen szükséglet az elválás, a szomj.

A navadvípi, de a vrndávani kedvtelésekben is az elválás játssza a legfontosabb szerepet. Hány évig lehettek együtt a gópík Krsnával? Krsna mindössze öt évet töltött Vrndávanban, héttől tizenkét éves koráig, azután Mathurába költözött. A Padma-purána ugyan megemlíti, hogy rendkívüli esetekben a kor másfélszeresen számít: ha Krsna nyolc esztendős, az valójában tizenkét évnek számít, a tizenkettő pedig tizennyolcnak. Éveit tekintve tehát Krsna hét és tizenkét éves kora között élt Vrndávanban, érettségét tekintve viszont tizenkét és tizennyolc esztendős kora között.

Dvárakában hosszú ideig tartózkodott, Földünkön összesen százhuszonöt évig élt. Krsna tizenkét esztendős korában távozott Vrndávanból, s a gópíkat attól fogva egész életükben kínozta az elválás gyötrelme. Ez tette olyan magasztossá odaadásukat. Az igazi szeretet kiállja az elválás próbáját. Ilyen hosszú különlétnek, ilyen nehéz próbatételnek nincs párja a történelemben, de a gópík vonzalma egy cseppet sem lankadt. Sőt, az istenszeretet felfoghatatlan, egyre fokozódó mélységei tárulkoznak fel példájukban.

Navadvípban és Vrndávanban a háttér szinte ugyanaz. Navadvípban Maháprabhu a családját hagyta ott, hogy ellenfelein győzedelmeskedjen. A vrndávani kedvtelésekben Mathurából, Kansza királytól érkezett az ellenség: Agha, Baka, Pútana, Trnávarta és sok más démon. A veszély megszüntetése végett Krsna Mathurába indult. Ott pedig igen kiterjedt ellenállásba ütközött. Kansza apósa, Dzsarászandha, azután Kálajavana, Sisupála, Dantavakra és még sokan mások acsarkodtak Őrá. Krsna megígérte a gópíknak, hogy nyomban visszatér Vrndávanba, miután leszámolt ellenségeivel, s akkor majd békésen élvezhetik egymás társaságát. Évekkel később, Kuruksétrán pedig azzal bíztatta őket, hogy még néhány ellenségével végez, azután újra együtt lehetnek.

Ellenfelei legyőzése érdekében tehát Maháprabhu is elhagyta Navadwípot. Amikor öt év múltán visszatért oda, mindenki egészen másként viszonyult hozzá. Akkorra Maháprabhu meghódította egész Indiát, a különféle vallások és filozófiák képviselőit, az összes nagy tudóst. Elképzelni is nehéz azt a tébolyult rajongást, ahogyan az emberek városuk szülöttét, Maháprabhut fogadták.
Az emberek úszva keltek át a Gangeszon. Ameddig a szem ellátott, a szent folyó feketéllett az emberfejektől. Mások szárazföldön érkeztek, oly tömegesen, hogy a rohanó lábak letaposták még a dzsungelt is. Csaitanja Maháprabhu néhány napig a szomszédos Vidjánagarban tartózkodott, majd Krsna szent nevét énekelve Vrndávan felé indult. A bhakták ezrei eredtek nyomába. Léptei után felkaparták a földet, csakhogy lótuszvirág lábainak porához hozzájussanak. Így valóságos kis kráterek keletkeztek mindenfelé.

Csaitanja Maháprabhu negyvennyolc esztendeig tartózkodott a Földön. Tizennyolc évig Nimáj Panditként egy tudós életét élte. Ezt követően hat éven át bejárta egész Indiát, beleértve Vrndávant is. Utolsó tizennyolc esztendejét végig Dzsagannáth Puríban töltötte. A szannjász-beavatását követő első hat év során még társult az emberekkel, ám utolsó tizenkét évében szinte teljesen visszavonult, csupán Rádhá és Krsna, az egymástól elszakított két szerelmes együttlétének érzéseiben élt. Az eksztázisnak számtalan jelét mutatta, amelyeket még csak hallomásból sem ismernek másutt. Milyen bámulatos hatással van az elválás testre és elmére egyaránt!


Az elválás tragédiája

Sok-sok évvel később, mielőtt Csaitanja Maháprabhu végső kedvteléseibe fogott volna, Advaita Ácsárja néhány misztikus sort vetett papírra, s Dzsagadánanda Pandittal elküldte versét Maháprabhunak:

báulaké kahiha – lóka ha-ila báula
báulaké kahiha – háté ná vikája csáula
báulaké kahiha – kájé náhika áula
báulaké kahiha – ihá kahijácshé báula

„Mondjátok meg az őrült módon cselekvő Urunknak,hogy mindenki elvesztette a józan eszét, s az egykor oly drága rizsnek sincs már értéke. Az istenszeretetben félig tébolyult emberiség nem törődik a világgal s mindazzal, amit egykor oly értékesnek tartott; Mondjátok meg Neki, ezt egy bolond suttogja a fülébe.”

Csaitanja Maháprabhu elkomorult, mikor a titokzatos sorokat elolvasta. Szvarúp Dámódar is ott volt:

– Mi áll a levélben? – kérdezte.

– Nem értem, mit akar mondani – felelte Maháprabhu. – De Advaita nagy hívő, s némely ilyen bhakta meginvitálja Istent, egy darabig tartóztatják, imádják, s miután végeztek imádatukkal, búcsút intenek neki. Talán Advaita is arra gondol, eljött az ideje, hogy Isten távozzék. Nem értem, mit akar mondani, de talán erre gondol.

Szvarúp Dámódar átvette a költeményt, elolvasta, s elgondolkodva így szólt:

– Óh, Advaita Prabhu azt mondja, beteljesült már az a cél, ami miatt Csaitanja Maháprabhu alászállt. Nincs többé szükség a szent név hirdetésére. A korszak avatárjának missziója befejeződött, akár távozhat is.

Ezt követően még tizenkét esztendeig maradt a Földön Csaitanja Maháprabhu, de egészen másképp élt, mint korábban. Attól a naptól fogva a Krsnától való elválás úgy kínozta őt is, mint Rádháránít. Elragadtatott isteni téboly vett erőt rajta, s a külvilággal való kapcsolata szinte teljesen megszakadt. Akkoriban Rámánanda Ráj és Szvarúp Dámódar szolgálták. Nem érintkezett többé a külvilággal, perzselő tuz izzott benne, az elválás tüze. Úgy kutatta Krsnát, akárcsak Rádhárání, azután, hogy Krsna távozott Vrndávanból. Ilyen isteni őrületben telt utolsó tizenkét esztendeje, Kási Misra házának egyik zárt szobájában.

Olykor éjjel öntudatlanul átmászott a kerítésen, hogy a templomi istenséghez, Dzsagannáthhoz rohanjon. Mikor Szvarúp Dámódar és a szolgák felfigyeltek arra, hogy a belső szobából nem hallják Krsna szent neveit, nyomban Maháprabhu kutatására indultak. Néha a Dzsagannáth templom főbejáratánál találtak rá. Ott rogyott össze, karja-lába visszahúzódott törzsébe, akár a teknőc tagjai, pórusaiból különleges édes illat áradt. A tehenek köréje sereglettek és szagolgatták. Míg Maháprabhu ott feküdt, transzában Rádhá és Krsna, valamint a gópík Góvardhan-hegyi kedvteléseit élte át. Szvarúp Dámódar s a többiek mindent megtettek, hogy Krsna szent nevének zengésével felélesszék. Mikor Maháprabhu visszanyerte eszméletét, panaszkodni kezdett:

– Mit tettetek? Milyen boldog is voltam ott, de ti zajt csaptok és visszahoztok ide!

Persze nem zaj volt az, hanem Szvarúp Dámódar, s hozzá hasonló jeles bhakták énekelték Krsna neveit. Isteni transzában Csaitanja Maháprabhu oly mélységes érzéseket élt át, hogy Krsna szent neveinek zengése egyszerű lármának tűnt neki. Ha mi ejtjük ki Krsna szent nevét, az lehet, hogy még csak lárma. Egy másik szempontból viszont láthatjuk, a szent név oly értékes, hogy még Krsna kedvteléseiben való közvetlen részvételnél is előbbre való. Tanítványi láncunk mesterei, ácsárjáink viszont arra tanítanak bennünket, hogy saját mantrázásunkat csak közönséges lármának tekintsük.

Egy nap Csaitanja Maháprabhu az óceán partján sétált. Amint a tengert nézte, hirtelen úgy látta, a gópík játszadoznak Krsnával a Jamuná folyó vizében.

– Óh, Krsna! – kiáltotta, s hirtelen az óceánba vetette magát. Eszméletét vesztette, testét a hullámok ide-oda dobálták. Időközben a bhakták azon tanakodtak, hová tűnhetett Maháprabhu? Szvarúp Dámódarral az élen az Úr keresésére indultak. Már pirkadt, de még mindig nem akadtak a nyomára. Hirtelen felbukkant egy halász, futva közeledett, és Krsna nevét kiáltozta.

– Mi baj? – szólította meg Szvarúp Dámódar.

– Minden éjjel halászni járok, de mikor ma éjjel kivetettem hálómat, irdatlan súlyos valami akadt bele. Minden erőmmel húztam a hálót, azt hittem, végre egy nagy halat fogtam, de ahogy a partra emeltem a zsákmányt, látom, egy megtermett ember akadt a hálómba. Igyekeztem kiszabadítani, de közben valamiképpen hozzáértem, s most úgy érzem, teljesen megtébolyultam!

– Biztosan a mi Csaitanjánkat láttad! – mondta Szvarúp Dámódar.

– Ugyan már, vele találkoztam korábban! Az ő alkata igen szép, de akit én kifogtam, valaki más lehet.

– Nem számít, vezess oda minket!

Mikor a partra értek, megpillantották az Úr nyulánk testét, ahogy érzéketlenül a homokon feküdt. Szvarúp Dámódar s a többiek Krsna szent nevét súgták a fülébe, amíg eszméletre nem tért. Csaitanja Maháprabhu Krsna kedvteléseiről mesélt, amiket transzában látott. Azután tehát, hogy Advaita Ácsárja költeményét megkapta, Csaitanja utolsó tizenkét esztendejét a Krsnától való elválás ugyanolyan intenzív érzései töltötték ki, mint Rádhárání esetében.

Az elválásnak négy fajtája ismeretes: púrva-rága, mána, prabásza és préma-vaicsittja. Az elválásnak ezen fajtái csak a mádhurja raszában lelhetők fel.
Púrva-rága jelentése: a találkozás előtt. Erről akkor beszélhetünk, ha Rádhá és Krsna nem találkoznak személyesen, de áttételes módon mégis kapcsolatba kerülnek egymással; meglátják a másik arcképét, hallják a másik nevét vagy hasonlóképpen. Mikor Rádhá meghallja Krsna nevét vagy fuvolájának hangját, azonnal kialakul egyfajta viszony. Csupán Krsna fuvolájának hangja, neve vagy arcképe tehát előidézheti a púrva-rága érzését. Így csak az elválás gyötrelmét érzik, bár nem is találkoztak. Krsnában is hasonló érzelmek merülnek fel, ha meghallja Rádhárání nevét. Számára oly édes e név, hogy hallatán képtelen tűrtőztetni magát. Ez vonatkozik Rádháráníra is. Rádhárání egészen zavarba jön, amikor meghallja Krsna szent nevét, s azon töpreng, miképpen lehet valami olyannyira édes és vonzó, mint Krsna neve. Ám ez a feltámadó érzés egyszerre meg is kínozza. S mert úgy érzi, nem találkozhat vele, az elválás fájdalma hasít szívébe. Ez a púrva rága: az elválás gyötrelme, még mielőtt találkoztak volna.
A mána az elválás másik fajtája, mikor találkoznak ugyan, de egy semmiségen összekülönböznek. Ez hozzá tartozik a szerelemhez. Ezért mondja Rúpa Gószvámí, hogy a szerelem útja tekervényes, mint a kígyó nyoma. Nem rossz ez, egyszerűen ilyen a szerelem természete. Olykor valami semmiség miatt vagy akár ok nélkül is felmerül az az érzés Rádháráníban, hogy Krsna kerüli, semmibe veszi őt. Ezért aztán Rádhárání is dacoskodik, látni se akarja Krsnát. Bár végtelenül nagyrabecsülik egymást, egy pillanatra mégis ellenérzés támad bennük. Érzelmeik szembefordulnak, és inkább kerülik egymást.

Az elválás egy további válfaja a prabásza, aminek két változata ismeretes. Az egyik rövid ideig tartó, a másik tartós, mikor a szeretők valamelyike messzi vidékre távozik az országból. Krsna is Mathurába utazott, hogy feladatainak eleget tegyen.

A préma-vaicsittjában a féltékenység olyannyira felfokozódik, hogy bár együtt vannak, mégis fölmerül egy gondolat, ami eltávolítja őket egymástól. A préma-vaicsittja érzése akkor támad Rádháráníban, amikor ott áll Krsna közelében, és saját árnyéka párjára vetődik. A féltékenység annyira elvakítja, hogy az árnyékot egy másik nőnek hiszi. Így az elválás fájdalma járja át szívét, gondolatai forronganak:

– Mi történik? Mit keres itt ez a másik hölgy?

De barátnője, Lalitá figyelmezteti:

– Ugyan, hová gondolsz? Nem látod, hogy a saját árnyékod az?

– Tényleg, csak az árnyékom! – mondja észhez térve, s az érzés nyomban szertefoszlik. Ez a préma-vaicsittja, ilyen az istenszeretet természete az elválásban és az együttlétben. A kettő elválaszthatatlan egymástól, egyik sem létezhet a másik nélkül. Sőt, az elválást szándékosan teremtik, hogy ezzel is fokozzák az együttlét örömét.

Ezek persze rendkívül magasztos témák. Nem szabad gondatlanul, felelőtlenül foglalkozni velük, mert ha világi jelleget tulajdonítunk e lelki jelenségeknek, az könnyen jövendő lelki fejlődésünk kárára válhat. Világi felfogásunk visszahúz bennünket, óvatosan kell hát haladnunk. Amit most felfogunk, az nincs meg Krsna kedvteléseiben. A létezésnek sokkal magasztosabb szintje az, mint jelen tapasztalataink világa. Látásmódunk torz, csak szennyezett felfogásunk van az eredeti, lelki dolgokról. Sose feledkezzünk meg erről, s mindig ilyen szellemben foglalkozzunk az elválás és együttlét kérdésével!

Biztonságosabb, ha kellő óvatosság mellett a Rádhá és Krsna közti elválással foglalkozunk, semmint együttlétükkel. Azonban sohase feledjük: kettejük elválásának még a gyötrelme sem evilági jelenség. Rádhá és Krsna, illetve meghitt társaik együttlétére gondolni vagy arról beszélni példátlanul veszélyes vállalkozás. Ezen a síkon ugyanis súlyos vétket okozhat a világi szemléletmód. Rádhá és Krsna együttléte tehát nagyobb veszélyeket rejteget számunkra, mint elválásuk átérzése, ahogyan azt Csaitanja Maháprabhu személyes példájával is bizonyította.

Krsna távollétében Csaitanja Maháprabhu úgy érezte, egy percig sem bírja tovább. Az Ő kegye, az Ő társasága nélkül irtózatos volt számára minden, egy percig sem akart élni tovább. Az ilyen érzések segítenek rajtunk, de nem szabad utánoznunk azokat. Inkább tiszteletteljesen tekintsük azokat legfőbb eszményeinknek. Ez segít majd felégetni tisztátalan, nemkívánatos szokásainkat (az anarthá-kat). Ha kicsordul a könnyünk, még ne gondoljuk, hogy elértük a legmagasabb szintet. Kerüljük az ilyen könnyelmű következtetéseket! Maga Csaitanja Maháprabhu ekként vélekedett:

– Egy csöppnyi istenszeretet sincs bennem, máskülönben már rég véget ért volna világi létem.


Epilógus

Mikor beavatása után öt esztendővel Maháprabhu visszatért Navadvípba, az emberek, fiatalok, öregek, nők és gyermekek ott tolongtak körülötte, csakhogy egy pillantást vethessenek rá. Bhaktivinód Thákur, a bhakti mozgalom XIX. századi megalapozója bensőséges módon értékeli Csaitanja Maháprabhu életét, s párhuzamot von Maháprabhu, valamint Krsna kuruksétrai kedvtelései között. Kuruksétrán a dvárakai Krsna találkozott a vrndávani gópíkkal. A pásztorlánykák és a pásztorfiúk szerették volna hazavinni Krsnát Vrndávanba. Bhaktivinód is hasonló vágyódásról tesz említést: amikor Csaitanja Maháprabhu visszatért Navadvípba, a tömeg elözönlötte a környéket, csakhogy láthassa őt. Maháprabhu Vacsaszpati Pandit házának lapos tetején állt, a szannjászík piros ruházatát viselte. Bhaktivinód Thákur, aki a Srívásza Angam tagjának és Navadvíp állandó lakosának tekintette magát, elképzelte, miként látja Maháprabhut a ház tetején. Mikor Krsna Dvárakába távozott, s nem is tért vissza Vrndávanba, szomorúság ülte meg a bhakták szívét. Bhaktivinód Thákur buzgón így fohászkodott:

„Mikor jön el az a nap, amikor Nimáj Pandit leveti a lemondás ruháját, s újra csatlakozik hozzánk, hogy részt vegyen a Srívásza Thákur otthonában tartott kírtanokban? Sajnos most nem jöhet, hiszen szannjászíként nem térhet vissza régi otthonába. Így most nincs velünk, ezért a következőképpen fohászkodunk: miként a gópík szerették volna királyi palást helyett a pásztorokéhoz hasonló, egyszerű ruhába bújtatni Krsnát, hogy visszavigyék Vrndávanba, s ott együtt játsszanak és örvendjenek vele, mi is azt szeretnénk, ha Maháprabhu letenné a szannjászík öltözetét, és régi ruhájába bújna. Így kaphatnánk vissza a mi Nimáj Panditunkat, aki közénk tartozik, s a Srívásza Angam tagja. Együtt fogunk örvendezni, s együtt zengjük majd Krsna nevét. Mikor, óh, mikor jön el az a nap?”


Siksástaka


Krsna szent neve

csétó-darpana-márdzsanam bhava-mahá-dávágni-nirvápanam
sréjah-kairava-csandriká-vitaranam vidjá-vadhú-dzsívanam
ánandámbudhi-vardhanam prati-padam púrnámrtászvádanam
szarvátma-sznapanam param vidzsajaté srí-krsna-szankírtanam

„Minden dicsőség Krsna szent nevének, amely megtisztítja a szív tükrét a sok-sok év alatt felgyülemlett portól, és kioltja a szenvedés tüzét a születés és halál erdejében. Az esti lótusz a Hold sugaraitól, a szív a szent név nektárától virágzik. Ily módon a lélek végül is felfedezi igazi benső ékszerét, Krsna szeretetét. A szent név áldó hatásától legyőzve az önvaló teljesen megtisztul minden anyagi szennyeződéstől, s bár minden tekintetben teljesen elégedetté válik, mégis újra meg újra megízleli a nektárt, hol alábukva, hol lebegve az eksztatikus istenszeretet egyre áradó tengerén.”

Megvilágítás

Csaitanja Maháprabhu az úttörő Krsna szent neveinek hirdetésében.

– Azért jöttem – mondta –, hogy Krsna szent neveinek zengését bevezessem. Krsna neve az univerzum legeldugottabb zugát is be fogja majd járni (prthvíté ácshé jata nagarádi-grama, szarvatra pracsára haibé móra náma).

Mi a szankírtan jelentése? A szamjak szó teljest, kírtan pedig éneklést, zengést, kántálást jelent. A két szó összetétele – szankírtan – Krsna szent nevének együttes éneklésére, zengésére utal. Szamjak nemcsak mennyiségi értelemben, hanem minőségileg is jelenti a teljességet. A teljesség mennyiségi értelemben a számosság, tömegesség, minőségileg pedig a magasztalás tökéletessége. A fohászok netovábbja pedig csakis Krsna dicsőítését jelentheti, senki másét.

A szankírtan tehát a magasztalás teljessége, a teljes egész, az Abszolút Igazság dicsőítése. Ezen kívül minden egyéb részleges, tehát csupán hiányos lehet. Ezért Krsnát kell dicsérni, az Ő dicsőségét kell zengeni, hiszen Ő a minden. Ő a mester, jónak és rossznak kiosztója, mindennek a végső irányítója. Tőle függ minden, s minden élet Őbenne teljesedhet be. A lovon ott a gyeplő, ami megfékezi, de ha ezt eleresztik, szabadon nyargalhat a paripa. Hasonlóan, a minden világi szándéktól mentes magasztaló ének is egyenest Krsnához száll, a legvégső okhoz.

A srí szó Laksmíra, a szerencse istennőjére utal, aki Krsna egyik energiája. Vagyis a szankírtan során Krsnát energiájával együtt imádják, mert az elidegeníthetetlen tőle.

Csaitanja Maháprabhu azt mondja: virágozzék a szankírtan az egész világon, s győzedelmeskedjen minden akadály felett (param vidzsajaté srí-krsna szankírtanam)! A szankírtan spontán, természetes és akadálytalan folyamat, valamint kizárólagos, független és fenntartások nélküli. Krsnát együttesen kell magasztalni – ily módon ez a vibráció az egész világnak javára válik. A szent nevek zengéséhez pedig a meghódolás és a tiszta odaadás fog elvezetni bennünket.

Miféle fokozatok jelzik a fejlődést Krsna szent neveinek zengése során? Először is megtisztul az elme tükre. Ha por üli meg elménk tükrét, nem látjuk jól a dolgokat, így nem tükröződhet megfelelőképp az írások tanácsa sem. Hogy miféle por takarhatja elménk tükrét? Ez a szennyeződés nem más, mint csapongó, végtelen és összerendeződött vágyaink sokasága, melyek vastag rétegekben fedik be szívünket és elménket. Ezért nem látjuk helyesen a dolgokat. Semmi sem tükröződhet pontosan elménkben, mert azt a közönséges, evilági vágyak sokasága lepi be (bhukti-mukti-sziddhi-kámí – szakali asánta).

A srí-krsna-szankírtan tehát először is megtisztítja az elmét. A védikus társadalmi rendszer, a varnásrama-dharma is ezt a célt szolgálta. Ha az ember munkája gyümölcséhez nem ragaszkodva végzi el a társadalom által rárótt feladatait, megtisztul a tudata. Ám a szankírtan során az első lépés az, ami a varnásram-dharmának a végeredménye: az elme megtisztulása. Ezt követően meg fogjuk érteni a védikus jótanácsokat is.

Másodjára: a szent nevek zengése kioltja az anyagi lét tüzét az ismétlődő születés és halál erdejében. Kénytelenek vagyunk megszületni, majd meghalni. Az anyagi világ hullámverése magával ragadja a lelkeket, egyiket mélyebbre, másikat kevésbé mélyre sodorja. A szankírtan második hatása, hogy véget vet ennek a sodródásnak, s így felszabadulhatunk.

Így szűnik meg a háromféle szenvedés: a testből és az elméből fakadó gyötrelem (ádhjátmika), mint például a betegség vagy a mentális aggodalom; a többi élőlény (embertársaink, a vadállatok vagy a rovarok) okozta kellemetlenség (ádhibhautika), valamint a természeti katasztrófák, az éhínség, földrengés vagy árvizek nyomorúsága (ádhidaivika). E háromféle szenvedés parázsként izzik szívünkben, ám a szent nevek zengésének második eredménye egyszer s mindenkorra kioltja ezek tüzét, s mi megmenekülünk a bajtól.

Ezt követően a szent név az élet legfőbb céljával áld meg bennünket (sréjah kairava csandrikávitaranam). A két negatív dolog eltörlése után végre pozitív, építő tevékenység következik, ami elvisz bennünket a valósághoz, a tényleges és örökkévaló, áldásos és lenyugözően szép igazsághoz. Olyan áldásos környezetbe emel minket a szent név, ami messze túl van a nehézségek világán. Ez az élet tökéletessége, a legnagyobb áldás, Krsna szent nevének legfőbb jótéteménye. Az alapos vizsgálat feltárja, hogy e szinten a szent név meghitt, személyes viszonyban fűz minket Krsnához, a semlegesség, a szolgálatkészség, a barátság és a szülői vonzalom érzésein keresztül (sánta-, dászja-, szakhja- és vátszalja-rasza).

A sréjah szó Nitjánanda Prabhu kegyére vonatkozik, mert csak az ő áldásával imádhatjuk Rádhát és Krsnát Vrndávanban (nitájér karuná habé vradzsé rádhá krsna pábe).

A következő fokozatban (vidjá-vadhú-dzsívanam) a szent név felkészít bennünket a Krsna előtti teljes meghódolásra, ami a szeretői viszonyban (mádhurja-rasza) valósulhat meg. E kapcsolat során a bhakta teljes mértékben Krsna kénye-kedvére bízza magát.

Krsna szent nevének zengése során, a megfelelő síkra eljutva egy transzcendentális örömóceánra bukkanunk, amely minden képzeletet felülmúl (ánandámbudhi-vardhanam). A szent név olyan mértékben tárulkozik fel előttünk, amilyen mértékben mi meghódolunk. A teljes meghódolás addig sohasem tapasztalt, újfajta rajongó örömöt eredményez. Egy állandó mozgásban lévő, soha el nem simuló, határtalan örömóceánra bukkanunk, ami új életet és új örömöt nyújt nekünk. Mindig dinamikus, friss és lankadatlan ez az érzés, amely minden pillanatban a rajongás határtalan óceánjának új és új ízeit kínálja.
Végül egész létünk tisztává válik. A lelki élvezet nem szennyez, ellenkezőleg, tisztává varázsol. Az élvezet különben kihasználást jelent. Ezért a világi élvezet visszahatást szül, s a szenny az élvezőre zúdul – ám ahol jelen van Krsna, ott tisztaság az eredmény. A középpontból származó, Krsna autokratikus vágyából fakadó élvezet teljesen megtisztít bennünket.

A sznapanam szó jelentése: tisztító. Krsna szent nevének kiejtése teljes mértékben kielégíti és megtisztítja az önvaló minden lehetséges elemét (szarvátmá-sznapanam). Másként is értelmezhetjük azonban ezt a kifejezést. Krsna együttes magasztalása a képességeink szerint fog megtisztítani bennünket. Aki beszél, s aki hallgatja, vagy aki a legcsekélyebb kapcsolatba került a transzcendentális hangzással, mind meg fog tisztulni.

Maháprabhu a szankírtanra, Krsna szent neveinek együttes dicsőítésére biztat bennünket. A szankírtannak persze hitelesnek kell lennie, ezért elengedhetetlen a szentek társasága. Nem empirikus kísérletről van szó. Azzal a magasabbrendű, feltételektől mentes birodalommal szeretnénk kapcsolatba kerülni, amely aláereszkedhet, hogy megsegítsen bennünket. Ez a kapcsolat mindennél fontosabb. Krsna szent neve nem közönséges fizikai hangrezgés. Nem sekélyes dolog, ennél sokkal nagyobb, magasabb aspektusa van (náma aksara bahiraja baté tabu námé kabhu naja). Krsna neve teljesen lelki, magasztos és nagyszerű.
Mi a létezés határvidékén élünk. A magasabb lelki kapcsolat azért oly fontos, hogy a lelki világ hulláma kiáradhasson ránk, s itt, a transzcendens szféra határán kívül is éreztesse hatását.

Krsna szent neveinek zengése bárhol meghozza ezt a hétféle eredményt. Ez Maháprabhu első versének magyarázata. Az első lépésben a szent név megtisztítja a világi vágyaktól szennyezett lelket, majd felszabadít, minden anyagi kötöttségtől függetlenné tesz. Harmadik hatása a nagy szerencse, a lélek kincsének feltárása. Krsna szent neve fokról-fokra feltárja a lélek rejtett tartalékait. Csaitanja Maháprabhu itt említi meg a személyes Abszolúthoz fűződő különféle viszonyokat. A következő lépés elvezet a szeretői odaadáshoz, mikor a lélek teljes mértékben Krsna élvezetének szenteli magát, és feltétel nélkül mindenét az Úr örömének rendeli alá.

A szent név következő hatása Krsna örömteli társaságának ízlelése. Aki Vrndávanban helyesen zengi Krsna szent nevét, a következőképpen érez:

tundé tándaviní ratim vitanuté tundávalílabdhajé
karna-króda-kadambiní ghatajaté karnárbudébhjah szprhám
csétah-prángana-szanginí vidzsajatészarvéndrijánám krtim
nó dzsáné dzsanitá kijadbhir amrtaih krsnéti varna-dvají

„Mikor a bhakta ajkán felcsendül Krsna szent neve, fergeteges táncba kezd nyelvén, majd teljesen a hatalmába keríti. A bhakta elveszti önuralmát, mintha ajkai nem is az övék lennének, s arra gondol: Egy száj nem is elég nekem, mert így nagyon keveset érezhetek a szent név eksztázisából. Milliónyi ajkam ha lenne, talán érezhetném határtalan édességét. Sohasem leszek elégedett, ha csak egy torokból zenghetem dicsőségét!”

Mikor Krsna neve behatol a bhakta fülébe, érzi, miként a transzcendentális hang feléled a szívében. „Mit nekem két fül?! – gondolja. – Ez a legnagyobb igazságtalanság a teremtő részéről! Milliónyi fület szeretnék! Ha úgy hallhatnám Krsna szent nevét, talán elégedett lennék valamelyest. Millió s millió fület akarok, hadd halljam Krsna varázslatos nevét!” Így érez, kinek figyelmét a szent név kötötte le. Aztán egyszer csak elájul, eszméletét veszti, belevész az örömmámor és élvezet óceánjába. De csalódottsága azt mondatja vele:

– Semmit sem értek Krsna nevének milyenségéből és nagyságából. Egészen zavarba jöttem. Miféle mézédes nektár van Krsna nevében? – töpreng a szent nevet zengő bhakta.

Erre tanít Csaitanja Maháprabhu, aki a szent név helyes zengésére ösztönöz minket, mert a szent név az abszolút kellem hangzó megtestesítője. Ugyanez a varázsa Krsna fuvolájának is. Krsna fuvolajátékának páratlan misztikus ereje mindent és mindenkit elbűvöl. Hallatán megdermednek a Jamuná hullámai, s a fákat, a madarakat és a vadállatokat is bűvölet tartja fogva. Krsna fuvolájának gyönyörű zengése mindenkit elkápráztat.

A hang csodákra képes, ezért a hangrezgés rendelkezik a legmegragadóbb erővel. A hang felemel vagy lehengerel – megtehet bármit. A legszubtilisebb szférából, az éteren túlról származik. Az egyetemes hangrezgés maga az abszolút jóság és szépség. Micsoda ereje van, hogy magával tudja ragadni az embert! Ennek az édes hangrezgésnek a sodrása úgy játszik velünk, akár egy fűszállal, nem is ismerünk magunkra. Lehet, hogy teljesen beleveszünk áramába, de el nem pusztulunk, hiszen a lélek örökkévaló. A mélybe ránt, vagy a felszínre dob, így játszik velünk a szent név árama. Hitványabbak vagyunk egy szalmaszálnál, Krsna neve pedig oly hatalmas és elragadó, hogy kénye-kedve szerint játszik velünk. Nem is sejthetjük, miféle erő van a szent névben, abban a hangban, amely nem más, mint az abszolút jóság és szépség.

Csaitanja Maháprabhu arra figyelmeztet, ne hanyagoljuk el a szent nevet, amely nem különbözik Krsnától. Abszolút szépség és jóság – minden ott van a szent névben, melyhez igen könnyű hozzáférni. Nincs szükség pénzre vagy fizikai erőfeszítésre, mégis a miénk lehet. Egyedül őszinteségre van szükség.
Aki őszintén fordul a szent névhez, oly sok lelki fejlődésre, gazdagságra, jóra és szépre tesz szert, amennyit elképzelni sem tud. Mindehhez bárki olcsón hozzájuthat, csak tiszta szívből, őszintén kell vibrálnia Krsna neveit. Ez a szívből fakadó őszinteség persze feltételezi egy megfelelő személy, egy szent felkeresését, akitől az ember megkapja a szent nevet.

Maháprabhu, aki Rádhá és Krsna egy személyben, a srí-krsna-szankírtant, a szent nevek zengését magasztalja. Ezt a gyakorlatot ő vezette be, így tanácsai igencsak megszívlelendők. Arra buzdít, hogy csatlakozzunk komoly szándékkal a szankírtanhoz, a mindent megtisztító transzcendentális hanghoz, ami felszabadít, beteljesít és olyan pozitív eredménnyel jár, hogy teljesen beleveszünk az örömóceánba és a felfoghatatlan, édes vonzerőbe. Mindez Csaitanja Maháprabhu kegyességének köszönhető.

– Hadd töltse be e halandó világot Krsna szent neveinek dicsőítése – mondja –, hogy mindenkinek meghozza a legfőbb jótéteményt, ami csak létezik a világon. A szankírtan mindent felölel, minden gondtól-bajtól megszabadít bennünket, és a legfelsőbbszintű megvalósításhoz vezet.

A jelenlegi lealjasult korban csak a szent nevek szankírtanja segíthet rajtunk. A szent nevek zengése ugyan minden korszakban hatásos, a kali-jugában mégis különösképp ajánlatos, mivel e korszak sokféle módon igyekszik megakadályozni minden egyéb próbálkozást. A náma-szankírtant ellenben nem akadályozzák az anyagi világ hullámai, így bátran követhetjük a folyamatot. Ha teljes mértékben Krsna szent nevének szenteljük magunkat, beteljesedik az életünk. Nincs is szükség más folyamatra, mert e mellett mindegyik csak hiányos és részleges lehet. A náma-szankírtan egyetemes, vonzó és végtelen nagy haszonnal jár, mert elérhetővé teszi számunkra a legfőbb célt. Csakis ez teheti boldoggá az embert.

A szankírtan segítség minden olyan léleknek, aki pillanatnyilag elszakadt Krsnától. Más folyamatra nincs is szükség.

– Szenteld magad teljesen a szent neveknek! – mondja Csaitanja Maháprabhu.

– Ez mindent átfogó és mindent beteljesítő folyamat, ugyanakkor a legkevesebb gonddal jár, s a legcsekélyebb erővel elérhető. Hadd virágozzék a szent nevek zengése a kali-jugában az egész univerzum javára, visszaállítva minden lélek egészséges állapotát!

A Bhágavata-purána utolsó strófája a következőképpen foglalja össze a mű mondandóját

náma szankírtanam jaszja szarva pápa pranásanam
pranámó duhkhasamanasz tam namámi harim param

Pápa jelent minden rendellenességet, rosszat és bűnt. Ide tartozik az anyagi élvezet, sőt még a felszabadulás vágya is. Hogy miért bűn a felszabadulásra vágyni? Azért, mert a felszabadult állapot még nem jelenti feltétlenül Krsna szolgálatát, holott ez a lélek természetes állapota. A puszta felszabadulás még nem minden. Így csak erre vágyni rendellenesség, mivel a lelki természetünkből eredendő kötelességünk elhanyagolása, a tétlenség nem lehet más, mint bűn.
A Bhágavata-purána záróverse tehát így szól:

„Krsna szent neve minden utálatos bűntől, minden alantas jellemvonástól és nyomorúságtól megszabadíthat minket. Ajánljuk hát hódolatunkat Őelőtte!”

Ezzel a verssel zárul a Bhágavata-purána. A nagyszabású értekezés utolsó szava a szankírtan. Ilyen nagy jelentőséget tulajdonít a Bhágavata-purána a szent nevek zengésének, s Maháprabhu innen vitte tovább a szankírtant. A védikus írások szerkesztőjének, Vjászának utolsó műve erre a szintre emelte a teológiát, s fennen hirdette az embereknek:

– Zengjétek Krsna nevét! Vegyétek, mondjátok, mert másra nincsen szükség! Mondjátok Krsna szent nevét, és kezdjetek új életet ebben a sötét korszakban a legszélesebb, mindent felölelő vallásos gondolattal!

Ez Vjásza páratlan lelki ajándékának, a Bhágavata-puránának végkövetkeztetése.

Érezzük magunkat fölöttébb szerencsésnek, amiért találkozhattunk e nagylelkű és hasznos gondolattal, amiért itt lehetünk, karnyújtásnyi távolságra tőle, amiért azonosulhatunk vele, és képességeink szerint ringatózhatunk hullámain. Oly sokféle felfogást és csábító reménységet hátrahagyva végre eljutottunk a náma-szankírtan óceánjának partjára. Most végre belevethetjük magunkat habjaiba, gurunk és a vaisnavák kegyéből úszkálhatunk nektári hullámain.

Ez az ő tulajdonuk, mi pedig az ő rabszolgáik vagyunk. Hogy lehet mégis, hogy mi arcátlanul az ő náma-szankírtan óceánjukba vetjük magunkat!?

A Rádhá-kundban, a lelki megvalósítás csúcsát képviselő tóban vett fürdőnek is megvan a helye a szankírtan legfelsőbb fokán. A Siksástaka első verse a srí-krsna-szankírtan határtalan óceánjának pozitív vetületét mutatja be, míg a következő szakasz a negatív lehetőségekről beszél.

Bhaktivinód Thákur szanszkrt nyelven magyarázta a Siksástakát, valamint bengálira is lefordította. Kommentárjai nagyon eredetiek. Bhaktisziddhánta Prabhupád szintén fűzött magyarázatokat Maháprabhu költeményéhez, melyek alapos tanulmányozása hozzásegít e kérdések pontosabb megértéséhez.
Én e beszédeimben csakis azt mondom, amit a szívemben érzek. Elmondom, ami eszembe jut e versekről, amit megtanultam gurumtól, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákurtól, valamint Bhaktivinód Thákurtól, Rúpa Gószvámítól, Szanátan Gószvámítól, Csaitanja Maháprabhutól s a többi ácsárjától. Az ő kegyük folytán ez gyűlt össze a kincstáramban, s én minden igyekezetemmel arra törekszem, hogy a dolgok lényegét adjam.

Az odaadás útját követve belsőnk teljes átalakulása veszi kezdetét, s fokozatosan csökken a külvilág iránti vonzalmunk. Harc folyik bennünk, s ha Krsna elfoglalja a bhakta szívét, szépen lassan minden egyéb gondolat és idea visszavonul. Ezt a Bhágavata-purána a következőképpen magyarázza:

pravistah karna-randhréna szvánám bháva-szaróruham
dhunóti samalam krsnah szalilaszja jathá sarat

„Az ősz beköszöntével letisztulnak a vizek, leülepszik bennük a sár. Hasonlóképpen megszűnik minden egyéb felfogás és törekvés, mihelyt Krsna a bhakta szívébe költözik. Ha az istenszeretetnek egy igazi csöppje a bhakta szívébe kerül, minden ellenkező erő távozik. Krsna győzedelmeskedik és mindent megszerez magának.”

Ilyen a bhakti természete. Páratlan ez a maga nemében, a félistenhit vagy más vallások meg sem közelítik. Minden egyéb vallásos elmélet visszavonul, utat engedve a bhaktinak. A Krsna-koncepcióval, a lenyűgöző abszolút szépséggel semmi nem kelhet versenyre.

A szépség, gyöngédség, kellemesség, harmónia és vonzerő legyőzi az erőt és a hatalmat. Mindannyian szépségre, harmóniára, kegyre, gyöngédségre és istenszeretetre (préma) vágyunk. Az önmegtagadás – saját erőnk és nagylelkűségünk feláldozása mások érdekében – végül mindenkit meghódít. Adni sokkal jobb, mint kapni. Az istenszeretet azt jelenti: meghalni az élet reményében. Élni – de másokért, nem önmagunkért. A bhaktiban lehetőségünk van a teljes önfeláldozásra, ami a legcsodálatosabb élet.

A Krsna-bhakti oly csodálatos, hogy akiben az istenszeretet kibontakozik, saját önazonosságát és létét is elveszti. Teljesen megfeledkezik saját magáról. Ilyen lenyűgöző vonzerőt képvisel Krsna. Ki szállhatna szembe vele? Bárki is próbálja meg, le lesz fegyverezve, mert ha Krsna egyszer behatol az ember szívébe, akkor előbb-utóbb teljes győzelmet arat, mindent meghódít. Ilyen csodálatos, nagyvonalú és bájos személy Krsna – a Csodás Valóság.


Isten számtalan neve

námnám akári bahudhá nidzsa-szarva-saktisz
tatrárpitá nijamitah szmarané na kálah
étádrsí tava krpá bhagavan mamápi
durdaivam ídrsam ihádzsani nánurágah

„Kedves Uram! Egyedül szent neved áldást hozhat minden élőlényre. Ezért milliónyi a Te neved, mint például Krsna, Góvinda, melyek révén felfeded magad. Az összes transzcendentális energiáddal felruháztad szent neveidet, melyeket minden különösebb szabály és előírás nélkül lehet zengeni. Indokolatlan kegyed folytán isteni hangként szálltál alá, de nagy szerencsétlenségemre én mégsem vonzódom szent neveidhez.”

Megvilágítás

– Kedves Uram! Feltártad, s minden hatalmaddal felruháztad szent neveidet – mondja a második vers. Krsna és szent neve egyformán örök. Krsna szent nevében minden erő, minden hatalom megtalálható, s zengésükhöz nincsen sem időre, sem helyre vonatkozó megkötés. Mantrázni nemcsak reggel lehet, vagy fürdés után, vagy egy szent hely felkeresését követően. Ilyen feltételek nincsenek. Bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között lehet zengeni Krsna nevét.

Ebben a versszakban Maháprabhu azt mondja:

– Kedves Krsna, milyen nagyszerű lehetőséget kínálsz mindannyiunknak! Végtelenül kegyesen esélyt adsz szent neveid szolgálatára, de jaj, milyen szerencsétlen vagyok! Semmi vonzalmat nem érzek neveid iránt. Nincs hitem, nincs bennem szeretet, s nincs hajlandóságom a szent nevet dicsőíteni. Mit tehetek?

Csaitanja Maháprabhu így folytatja gondolatait:

– Kedves Uram, Te mindent megtettél a magad részéről annak érdekében, hogy kiments a viszonylagos anyagi világból. Végtelen nagylelkűséggel igyekszel megmenteni, s ennek fejében csekélyke erőfeszítést kérsz tőlem, csak annyi együttműködést, hogy elfogadjam kegyességed. Csakhogy nálam süket fülekre talál nemeslelkű hívásod. Uram, reménytelen helyzetben vagyok!

Maháprabhu versének, a Siksástakának első szakasza komoly reménységet önt belénk. Feltárja azt a hét fokozatot, amelyet Krsna szent nevének megfelelő zengésekor lépésről lépésre elérhetünk. Az első eredmény a tudat kitisztulása, a második hatás pedig a világi kettősségektől való megszabadulás. A mantrázás harmadik következményeként pozitív jóság támad az ember szívében, ami Vrndávanba repíti őt. Majd az Úr belső energiája, a jógamájá irányítása mellett eljutunk a vadhu-koncepcióig, vagyis megértjük, hogy energiák vagyunk, akiknek feladata nem egyéb, mint Krsna minden feltétel nélküli szolgálata. A vadhu az a rasza, ami a legteljesebb kapcsolatba hoz bennünket Krsnával (mádhurja-rasza).

Mi következik ezek után? Az ember az öröm óceánjának cseppjévé válik. Ez az öröm mindig új és friss, lendületes s mindennél tisztítóbb hatású. Bár egyéni felfogásunkat megőrizhetjük, mégis érezzük, miképpen tisztítja meg a szent név létünk teljes egészét. S nemcsak miránk gyakorol hatást, hanem mindenkire, aki kapcsolatba kerül a náma-szankírtannal. Tömeges megtérés, tömeges megtisztulás, mégpedig teljes tisztulás az eredmény. Ez a szent név zengésének hét eredménye.

Az első szakaszban Maháprabhu a fenti tézist fejti ki, a másodikban pedig ennek antitézisét adja. Miért a sok nehézség, ha ekkora lehetőség rejlik a szent névben? Miért nem ismerjük fel a szent névben található Istenség nemes akaratát? Felbecsülhetetlen az a kegy, amit Krsna sugároz. Oly sok alkalmat teremt számunkra, s cserébe alig kér valamit. Csupán egy kis vonzódásra, a szent név iránti vágyakozásra van szükség. De itt a baj – nem él bennünk ilyen vonzalom. Valószínű, csak felszínesen, s nem tiszta szívből közelítünk a szent névhez. Miféle reményünk lehet hát? Hogyan fejlődhetünk akkor? Bár úgy érezzük, még a legszerényebb feltételeknek sem felelünk meg, helyzetünk mégsem reménytelen. Elesettségünk felismerése ugyanis szerénnyé tesz bennünket. Ha valaki odaadással szolgálni kezdi a határtalan Urat, nem érezhet mást, minthogy a Legfelsőbbhöz képest teljességgel értéktelen.

– Nincs semmim, amit viszonzásképpen adhatnék. Nagyon szerények a követelmények, melyeknek eleget téve elnyerhető az Úr kegye, de én még ezeknek sem tudok megfelelni. Nincs egyetlen jótulajdonságom sem, teljességgel kiüresedtem.

A bhakta nemcsak alkalmatlannak, de túlságosan alantasnak is érzi magát az Úr szolgálatára. Krsnadász Kavirádzs Gószvámí azt írja:

dzsagáj mádháj hajté munyi szé pápistha
puríséra kíta hajté munyi szé laghistha

„Még az ürülékben élő féregnél is hitványabbnak érzem magam, bűnösebb vagyok, mint Dzsagáj és Mádháj.”

Ne keserítsen el bennünket, ha Krsna szent nevének szolgálatához szükséges feltételek halvány árnyékát sem tudjuk felfedezni magunkban; ez természetes érzés egy bhakta számára. Ugyanakkor óvakodjunk saját odaadásunk csalóka túlbecsülésétől is! Az ilyen felfogás az ellenségünk. Az rendben van, ha egy szikrányi vonzódást sem tudunk szívünkben felfedezni Krsna iránt. Ezzel szemben igen veszélyes, ha úgy érezzük, már komoly a vonzalmunk, olthatatlan vágyakozás él bennünk, vagy éppen dicséretes odaadással szolgáljuk Istent.
Ha kapcsolatba akarunk kerülni a Végtelennel, teljesen üressé kell válnunk, önmegtagadásunk legyen teljes. Az evilági siker anyagi, negatív dolog, amitől teljes mértékben tartózkodnunk kell.

– Semmi vagyok! Egyetlen jótulajdonságom sincs, amiért bebocsátást nyernék az Úr szolgálatába. Teljesen méltatlan vagyok a lelki életre!

Vonuljunk vissza teljességgel az anyagi világtól, hagyjuk, hadd ragadjon el bennünket a jógamájá, az Úr belső energiája. A rabszolgának nincs pozíciója, minden a mesteréé. Hasonlóan, minden Istentől származik, ezért minden az Övé. Ennek felismerése a bebocsátás igazi feltétele. Amint úgy érezzük, van valamilyen jótulajdonságunk, nyomban nehézségeink támadnak. Ezért mondja Csaitanja Maháprabhu magáról:

– Szívemben egy csöppnyi istenszeretet sincs (na préma gandhó 'szti darápi mé harau).

Ez az alázatosság mértéke. S ez az elesettség-érzés legyen őszinte, ne pedig mesterkélt. Legyünk óvatosak, ne igyekezzünk imitálni fejlett bhaktákat! Nekünk semmink sincs, minden az Úré – ha ezt őszintén, tiszta szívből átérezzük, akkor megfelelünk az egyetlen feltételnek, ami Krsna nevének zengéséhez szükséges.


Fűszálnál is alázatosabban

trnád api szunícséna tarór api szahisnuná
amániná mánadéna kírtaníjah szadá harih

„Aki alázatosabb a fűszálnál, béketűrőbb a fánál, és minden tiszteletet megad másoknak, anélkül, hogy ezt magának elvárná, az méltó arra, hogy szüntelenül zengje Krsna szent nevét.”

Megvilágítás

Saját magunkat érezzük mindig hitványabbnak a leghitványabbnál is. Bhaktivinód Thákur e vers kapcsán említi meg a fűszálat, amely értékes a maga nemében, mi viszont még annyit sem érünk. Semmiféle tényleges értékünk nincsen. Lehet valaki műveletlen, de a bolond még az ostobánál is rosszabb. Képes a gondolkodásra, de csak rendellenes módon. Bhaktivinód Thákur ezért azt írja:

– Van valami eszem, működik az értelmem, de mindig rossz felé törekszik. A fűszál viszont mindig helyesen viselkedik. Nem csap vissza, ha rátaposnak. Hányja-veti az orkán, a külvilág, mégis mindig egy helyben marad. Ha viszont engem sodornának el a külvilág hullámai, igyekeznék ellenállni. Valójában rosszabb vagyok a fűszálnál is, hiszen bennem ott van az ellenkezés hajlama!
Ha közelebb akarunk kerülni a végtelen jósághoz, gondoljunk arra:

– Teljesen értéktelen vagyok, s ha van is bennem valami, az csak rossz. Mindig ellenkezem az Úr kegyével. Mikor Krsna a kegyében akar részesíteni, én ellenállok. Úgy vagyok megalkotva, hogy e lelki öngyilkosságot kísértsem. Mindig ellenkezem vele, a bennem feszülő energia a lelki öngyilkosságra ösztönöz. De nézz meg egy fűszálat: az nem ellenkezik! Ennyire förtelmes vagyok én!

Ismerjük fel végre helyzetünket! Ennek tudatában ugyanis befogadhatjuk az Abszolút Igazság jóságát, mely szent neveként nyilvánul meg.
Ne gondoljuk, hogy sima lesz az utunk. Sok külső probléma jelenthet akadályt. Mikor a bhakták az utcán zengik a szent nevet, sokan ócsárolják, vörös majmoknak titulálják őket. Sok akadály és nehézség igyekszik befolyásolni minket, letéríteni bennünket utunkról, de nekünk béketűrőnek kell lennünk, akár egy fának. Miért a fa a béketűrés példája? Ha senki nem locsolja, a fa nem követelőzik, ha valaki letépi leveleit, letöri ágait, vagy akár kivágja, az hallgat, nem tiltakozik.

Próbáljuk észrevenni, milyen nagy segítség számunkra a tisztulásban a megaláztatás, szegénység, büntetés vagy bármi más kellemetlenség! Csekély büntetés fejében megszabadulunk az anyagi léttől.

A bhakti folyamata az élet legmagasztosabb eszményével kapcsol össze bennünket. De milyen árat vagyunk hajlandók megadni érte? Amit követelnek tőlünk, azt teljesítsük mosolyogva, emlékezve a végső célra! Ha van hitünk, ha bízunk a szebb jövőben, akkor boldogan lerójuk azt a csekély árat, amit a természet kíván tőlünk.

Egyszer Gaurakisóra Dász Bábádzsí, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur lelki tanítómestere Navadvíp városában házról házra járva egy kis rizst koldult. Megemlítendő, a városiak olykor háborgatják, sértegetik a bhaktákat. Gaurakisóra tehát magányosan ballagott hazafelé, mikor hirtelen néhány fiú követni kezdte, és kaviccsal meg mindenféle hulladékkal dobálta. Gaurakisóra Dász Bábádzsí megjegyezte:

– Milyen kegyetlen vagy velem, Krsna! De megállj csak, majd bepanaszollak Jasódá anyádnál!

Így szemlélte ő a világot, mindent harmonikusnak látott. Lássuk Krsnát azokban a dolgokban is, amik háborgatnak vagy provokálnak bennünket! Filozófiánk szerint ugyanis semmi sem történhet Isten akarata nélkül. De az adott esetben Gaurakisóra Dász tulajdonképpen ezt mondta:

– Megállj csak, Krsna! E kis csibészek pártját fogod, bántasz engem, de majd én megtanítalak! Ismerem jól a gyenge oldaladat: bepanaszollak anyukádnál, s ő majd ellátja a bajodat!

A fejlett bhakták minden mögött látják Krsnát, mindent Ővele összefüggésben fognak fel. Példájuk világítótorony a mi számunkra, mert őket követve könnyebben alkalmazkodunk a látszólagos kellemetlenségekhez. Tulajdonképpen kedves isteni eligazításról van szó, ezért tanácsolják, hogy legyünk béketűrőbbek a fánál is. Lehet, hogy mi nem ellenkezünk, de a velünk szembenállók újra meg újra megpróbálnak gondot okozni. Ezt el kell viselnünk.

Másokat pedig tisztelnünk kell. A büszkeség a bhakta legnagyobb és a legagyafúrtabb ellensége. A kevélység személytelen felfogáshoz, a májávádík, azaz a monisták konklúziójához vezet. Én vagyok Ő! (szó 'ham) – mondják, ahelyett, hogy alárendeltnek, szolgának tartanák magukat (dászó 'ham). „Én vagyok Az, én vagyok Ő, én vagyok a Legfelsőbb” – mondják, mit sem törődve azzal, hogy valójában parányiak vagyunk, és nyomorultul szenvedünk. A személytelen, monista filozófia hívei mindezt figyelmen kívül hagyják. A presztízs, a büszkeség (pratistha) tehát a legnagyobb ellenfelünk. E vers arra szólít fel bennünket, hogy nagyon vigyázzunk az egóval és a büszkeséggel.
Csaitanja Maháprabhu azt mondja:

– Ne várj megbecsülést senkitől, még a környezetedtől sem, ugyanakkor tisztelj mindenkit és mindent, ami körülötted van, mindent a maga helyzete szerint. Tisztelj másokat anélkül, hogy cserébe tiszteletet várnál el magaddal szemben!
Gondosan ügyeljünk erre, mert a büszkeség a rejtett, legádázabb ellenségünk. Ha ezt sikerül legyőznünk, bekerülhetünk Krsna szolgái közé, csatlakozhatunk azokhoz, akik egész életüket neki áldozták. Ez a vers általánosságban arra hívja fel a figyelmünket, hogy soha sehonnan ne várjunk megbecsülést, ne keressünk semmilyen pozíciót, ugyanakkor belátásunk szerint tiszteljünk mindenkit.
Egyszer lelki tanítómesterünk, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur a harmincas évek elején Vrndávanba utazott. Gépkocsin érkezett, ami akkoriban hallatlanul merész dolog volt egy szentként tisztelt ember részéről.

Egy nap az egyik pap megsértette gurunkat, mert becsmérelte a lelki megvalósítás csúcsát képviselő mester, Raghunáth Dász Gószvámí helyzetét.

– Mi nemcsak egy szent hely lakói vagyunk – kérkedett –, hanem a főpapi bráhmana rendbe tartozunk. S mivel Raghunáth Dász Gószvámí alacsonyrendű kasztban született, szüksége van a mi áldásunkra. Ő maga is kérte őseink áldását!

Valóban, Raghunáth Dász Gószvámí egyszer alázatosan így fohászkodott:

gurau gósthé gósthálajisu szudzsané bhúszuragané
szvamantré srí-námni vradzsa-nava-juva-dvandva-sarané
szadá dambham hitvá kuru ratim apúrvám atitará
majé szvántarbhrátas csatubhir abhijácsé dhrta-padah

„Óh, elmém, kedves bátyám! Lábaidhoz borulva esedezem, hagyd már a büszkeséget, élvezd inkább szüntelenül a rajongó szerelmet, miközben egy percre se feledd az isteni útmutatót, Vrndávan szent hajlékát; Vradzsa pásztorlánykáit és pásztorait; a Legfőbb Úr, Krsna bhaktáit; a földi isteneket, vagyis a tiszta bráhmanákat; a Gájatrí mantrát; Krsna szent neveit és Vradzsa isteni ifjú párját, Rádhá-Góvindát!”

Gurunk, aki akkoriban a Rádhá-kund partján tartózkodott, a pap öntelt, sértő megjegyzésének hallatán azonnal böjtölni kezdett.

– Ezt kell hallanom? – mondta. – Ez az ember, a kéj, düh és kapzsiság játékszere ki meri jelenteni, hogy hajlandó áldásában részesíteni Dász Gószvámít, tanítványi láncunk legtekintélyesebb tanítómesterét? Ezt kell hallanom?

Nem is válaszolt a kihívásra, egyszeruen megtagadta az evést. Mi is csatlakoztunk hozzá, így az egész társaság böjtölt. Az egyik helyi úriember megtudta, miért koplalunk mindannyian, s rögtön előkerítette a pökhendi bráhmanát, aki aztán bocsánatot kért gurunktól. Bhaktisziddhánta Mahárádzs elégedett volt, majd miután tiszteletét ajánlotta a bráhmanának, megtörte böjtjét. Ekkor azt mondta valaki:

– Az effajták mind ostoba emberek! Miért bántják hát a szavai? Figyelemre se méltassa az ilyen beszédet!

– Ha bábádzsí lennék – felelte mesterünk –, csak befognám a fülem, s odébbállnék. De az ácsárja szerepében a saját példámmal kell tanítanom. Mi jogon utazhatnék autón, ha nem szállnék szembe az egyik gurumat sértő kijelentéssel? Miért jöttem autón Vrndávanba? Ha egy teljes elvonultságban élő szent (niskinycsana bábádzsí) lennék, akinek ágyékkötőjén kívül nincs semmije, nem is reagálnék az ilyen kijelentésekre. De mert autón járok, ácsárja, tanító vagyok, meg kell védenem a kimagasló bhakták méltóságát. Vállaltam a feladatot, nem térhetek hát ki az ilyen rágalmazás elől. Szembe kell néznem ezzel, s helyzetemhez képest minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy az ilyesmi ne folytatódjék észrevétlenül, anélkül, hogy valaki szót emelne ellene.

Az alázatosságot a gyakorlathoz kell igazítani. A bhaktákkal szemben kell fűszál módjára alázatosnak lenni, nem pedig – mondjuk – egy őrülttel szemben.
Az emberek általában tudatlanok. Azt is lehetne mondani, hogy háborodottak, mert nem tudják, mi a jó és mi a rossz. Így a véleményük sem sokat ér. Ki tudja megítélni, vajon egy bhakta tisztel-e mindenkit, s nem vár-e megbecsülést? Ki döntse el, hogy valóban alázatos-e vagy sem – egy őrült? A tudatlan tömeg? Milyen alapon dönthetik el, ki az igazán alázatos, béketűrő és tisztelettudó? Persze kell, hogy legyen egy mércéje az alázatosságnak. De minket nem a tudatlan tömegek véleménye, hanem azok az ismérvek érdekelnek, amiket a magas lelki sík gondolkodói fogalmaztak meg.

Álszerénységgel persze bárki könnyen félrevezetheti a tömeget. De az alázatoskodás még nem alázatosság. Az alázat legyen szívből jövő és céltudatos. Az alázatosságot, béketűrést vagy a szerénységet, egy normális embernek kell megítélnie, nem pedig az állatok módjára viselkedő tömegnek. Vagy bízzuk rájuk annak eldöntését, mi az alázat, az arcátlanság és a szemtelenség? Persze, hogy nem! Nem igazi alázat az, ha egy bhakta a békesség nevében szépen félreáll, ha teszem fel éppen a templomi istenséget akarják bántani. Az ilyen álszerénység lenne.

Reális felfogást kell alkotnunk a valóságról. Nem hagyhatjuk, hogy a mások iránti alázat nevében ilyen képtelen dolgok történjenek. Nem akkor vagyunk alázatosak, ha hagyjuk, hadd bántsák a bhaktákat, hadd fosszák ki a templomot, vagy hadd engedjenek egy kutyát a szentélybe. Ne higgyük, hogy így lehetünk alázatosak és béketűrőek, minden lény tisztelői. Minket nem annyira az írások szó szerinti értelme, inkább azok mondanivalója érdekel.

Alázatosság azt jelenti, hogy magamat a vaisnavát szolgálók szolgájának hiszem. Ilyen szellemben kell haladnunk. A saját életem árán kell megvédenem mesteremet, ha valaki sértegeti vagy bántalmazza őt. Arra kell gondolnunk: „Hitvány vagyok, így az én áldozatom nem jelent nagy veszteséget. Feláldozom magam, hogy megőrizzem gurum, a bhakták, valamint az én Uram és családja jó nevét.”

Sose feledjük, mit is kell tisztelnünk! A Legfelsőbb Úrnak ajánljuk hódolatunkat, tetteink is legyenek összhangban ezzel! Ha a viszonylagosság legmagasabb szintű koncepcióját észben tartjuk, mindig a leghitványabbnak fogjuk érezni magunkat. De elöljáróink védelme érdekében legyünk képesek feláldozni magunkat. Mindezt számításba kell venni, ha kíváncsiak vagyunk arra, mi az alázat. Nem a külső utánzat, hanem az igazi alázatosság. Ez gyakorlati megvalósítás kérdése. Kizárólag az Urat és az Ő tiszta bhaktáit dicsőítsük.
Az odaadás magasabb síkján, az anyagi világtól visszavonult, legkiválóbb, hattyútiszta szentek (paramahamsza bábádzsík) esetében az alázatosság persze másként értendő. A közbülső szinten álló, prédikáló bhaktának viszont nem szabad őket utánozva viszonyulni a dolgokhoz. Tanítómesterünk azt mondta:

– Ha bábádzsí lennék, aki lemondottan, a világtól visszavonultan él, akkor szó nélkül odébbálltam volna. De prédikálunk, vállaltuk azt, hogy sok-sok embert visszavezetünk az Úr birodalmába, ezért ennek megfelelően kell viselkednünk is.
A bhakta fel sem veszi, ha személyes sérelem éri, ám a feladat megváltozik, ha az Úr nevében, szervezett módon prédikál. Ilyenkor már nem lehetünk közömbösek azokkal szemben, akik Krsnát vagy az Ő tiszta híveit gyalázzák.

Dzsíva Gószvámí írásaiban megemlíti, hogy az ember mindenkori helyzetének megfelelően vegye figyelembe az említett tényezőket, s ennek szellemében tegye meg a szükséges lépéseket. Ha egy bhaktának van hatalma, például ő az uralkodó, s valaki ismételten gyaláz egy vaisnavát vagy egy szentet, akkor a király kötelessége, hogy pozíciójánál fogva megakadályozza az ilyesmit. Ezt persze nem teheti meg akárki. A bhakta ne akarjon senkinek se ártani.

Egyik énekében Bhaktivinód Thákur a következőket írja: nemcsak elviselnünk kell más emberek és a környezet rosszindulatát, hanem jót kell tennünk azoknak, akiktől szenvedünk. A fa példáját hozza fel. A fa még rongálóját is óvja, árnyat ad annak is, aki később esetleg kivágja. Bhaktivinód Thákur végül megállapítja, Krsna szent nevének zengéséhez négy tulajdonságra, alázatra, könyörületességre, tisztelettudásra és a hírnévről való lemondásra van szükség.

Hitványabbak vagyunk a leghitványabbnál is. Ne feledjük, csak koldusok vagyunk. Ennek ellenére mégis a legdrágább dologra vágyunk. Fohászkodjunk, nehogy eltérítsen valami a szándékunktól! Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a környezet tiszteletéről sem.

A lelki élet Krsna-koncepcióját megismerve mindenkit a saját helyzetének megfelelően kell tisztelnünk. A szent név imádatának fő parancsa az, hogy váljunk az Úr szolgái szolgáinak a szolgájává. Ha Krsna szent nevét akarjuk zengeni, ne fecséreljük időnket holmi evilági dolgokra! Ne terelje el figyelmünket olyan csekélység, mint a hírnév, nyereség, pénz vagy kényelem. Ne feledjük, a legbecsesebbre vágyódunk, a bhakti eszményéhez képest pedig minden más jelentéktelenül parányi. Ne fecséreljük hát drága időnket és energiánkat! Használjuk ki jól forrásainkat, mert előttünk a lehetőség: az élet legfőbb céljának elérése.


Makulátlan odaadás

na dhanam na dzsanam na szundarím
kavitám vá dzsagad-ísa kámajé
mama dzsanmani dzsanmanísvaré
bhavatád bhaktir ahaituki tvaji

„Kedves Uram, sem vagyont gyűjteni, sem követőket toborozni nem kívánok; szép nőkre, hírnévre s üdvözülésre sem vágyom. Egyedüli óhajom, hogy születésről születésre önzetlenül, odaadással szolgálhassalak téged.”

Megvilágítás

Ebben az irányban próbáljunk haladni. Csaitanja Maháprabhu azt mondja, nem kíván sem pénzt, sem népszerűséget vagy követőket, s nem vágyik a szebbik nem társaságára sem. Nem óhajt hírnevet szerezni, költői babérokra sem pályázik. A vers elsődleges jelentése ennyi, ám magyarázataikban Bhaktisziddhánta Szaraszvatí és Bhaktivinód Thákur mélyrehatóan elemezte e vers mondanivalóját.

Tanítómesterünk (Bhaktisziddhánta Szaraszvatí) magyarázata szerint a vagyon, a követők, a nők és a tudás a kötelesség (dharma), a gazdasági gyarapodás (artha), az érzéki élvezet (káma) és az üdvözülés (móksa) szimbóluma. Bhaktivinód Thákur szerint a vagyon itt arra a gazdagságra vonatkozik, amely az ember kötelességének elvégzéséből fakad, de jelentheti a gazdasági fejlődést (artha) is. A követők szó a biztonságot nyújtó környezetre utal, családra, feleségre és így tovább. A szundarím szó az érzéki vágyakat (kámát), szépasszonyok társaságát jelzi, míg a költészet (kavitam) a felszabadulás jelképe. A felszabadulás látszólag értékes dolog, de mint általában a költészet, valójában ez is inkább virágnyelv. Az üdvözülés pusztán képzelgés, ha egyenlő az egyéni lét megszünésével.

Így szól Csaitanja Maháprabhu fohásza:

– Óh, univerzum Ura! Egyedül a viszonzás reményétől is mentes, spontán odaadásért fohászkodom. Egyszerűen szolgálni szeretnélek!

A préma jelentése szeretet, vonzalom:

– Szolgálni foglak, amiért csak egyetlen viszonzást várok, a lángolóbb szolgálatkészséget, egyre több energiát, még több sóvárgást szolgálatod után! S legyen szolgálatom önzetlen, semmiféle anyagi viszonzásra nem vágyó! Rajongásom irántad csak fokozódjék, s kamatjából tőke is legyen, akár a bankba helyezett pénznek. Szolgállak – folytatja a bhakta –, s ha szeretnél adni valamit cserébe, az legyen még több odaadás, hogy szolgálatkészségem erősödjék! Bárhol is szülessek meg karmám folytán, csak arra vágyom, hogy Téged szolgálhassalak, óh, Uram!

Négy oldalról vesz körül bennünket a csábítás, a pénz, a követők, a nők s a felszabadulás formájában. A különféle életcélokat így lehet tudományosan kategorizálni.

De Csaitanja Maháprabhu még hozzáteszi: „Egyedül csak Tehozzád vonzódom, Uram, semmi máshoz. Még az üdvözülésre sem vágyom. Nem kérek felszabadulást azzal az ürüggyel, hogy úgy majd jobban tudlak szolgálni.” A lelki életben nem szabad ilyen feltételt szabni. A legtisztább fohász így szól: karmám szerint lehet belőlem madár vagy vadállat, kerülhetek bárhová, akár a pokolra is, mindez nem számít. Egyetlen dologra vágyom csupán: Isten iránti vonzalmam sose szűnjék meg. Azért fohászkodom, hogy végre szerethessem Őt.

Az istenszeretet (bhakti) önzetlen, indokolatlan (ahaitukí). Természetes és nem vágyik semmire. Felvetődhet a kérdés, ha a kamatot mindig tőkésítem, mikor élvezem a hasznot? Csakhogy bennünket az önátadás élvezete foglalkoztat. A legmagasztosabb örömöt az adja, ha általam mások jutnak boldogsághoz. „Csak hadd élvezzék mások Krsna társaságát, még akkor is, ha én leszek az áldozat.” – gondolja a bhakta.

Bhaktivinód Thákur szerint a csecsemő magatehetetlen, nem tud védekezni betegség vagy támadás ellen. Hasonló a helyzet a lelki megvalósítással is. Kezdetben, amikor még gyerekes a szent névről alkotott felfogásunk, a szent névvel szembeni vétkeink és sértéseink túlsúlyba kerülhetnek. Az érett megvalósítás síkját viszont már nem érinthetik a vétkek. Bhaktivinód Thákur írja:

– Mily csodálatos, kegyes és vonzó a szent név! Hadd pusztuljak az összes vétekkel együtt, hogy legalább mások élvezhessék a szent név nektárját!
A bhakta önfeláldozásra vágyik, akár háborúban a kamikazék. Némely japán harcos robbanóanyaggal a hóna alatt ugrott az ellenséges hajók kéményébe. Amikor Hitler először hallott a kamikazék önfeláldozásáról, azt mondta, van mit tanulniuk a japánoktól. Vászudév Datta fohásza is hasonló Bhaktivinód Thákuréhoz.

– Mérd reám a lelkek összes bűnét, vess örök kárhozatra, hogy ily módon könnyebb legyen nekik! Kérlek, áldd meg őket istenszeretettel!

Ez a nagylelkű érzés persze nem okozza a bhakta végzetét. Halj meg, hogy élhess! – tartja a hegeli mondás. Mikor az Úr iránti nagyrabecsülésünk ilyen érzéseket táplál, feltárulkozik előttünk a magasabbrendű élet. Ez az az élvezet, amire vágyunk.

Az önfeláldozás e magasztos érzését Csaitanja Maháprabhu utolsó verse részletezi majd. Hasonló példát találunk a gópík esetében is, akik – mikor Nárada Muni a lábuk porát kérte tőlük, hogy azzal orvosolja Krsna fejfájását – mindenre készek voltak Krsna örömének érdekében. (Tudnunk kell, hogy a védikus etikett szerint tiszteletre méltó személyt nem szabad lábbal érinteni. E hagyomány szellemében az a gondolat, hogy a lábunkról vett por Istent érinti, természetesen súlyos vétségnek minősül. A gópík azonban annyira vonzódtak Krsnához, hogy még az illemtan, sőt még a vallás előírásait is szívesen felrúgták, csakhogy Krsnának örömöt okozzanak.) Ez a példa az önmegtagadás legfelsőbb foka, az odaadás lényege. A bhakták élete az áldozatra alapul. Amekkora az áldozat, akkora az eredmény. Az igazi áldozat pedig nem más, mint halál (az anyagi életmóddal szemben) a (lelki) élet reményében. „Halj meg, hogy élhess!” Hegel e szavai jelentik a kedvenc mondásomat. A világon Krsna a legnagyobb élvező. Ne habozzunk meghódolni Előtte!


A szeretet országának királya

aji nanda-tanudzsa kinkaram
patitam mám visamé bhavámbudhau
krpajá tava páda-pankadzsa-
szthita-dhúlí-szadrsam vicsintaja

„Óh, Nanda Mahárádzs fia, bár örök szolgád vagyok, saját rossz tetteimnek köszönhetően a születés és halál rettentő óceánjába kerültem. Kérlek, emeld magadhoz ezt az elesett lelket, s tedd egy atommá szentséges lótuszvirág lábaidnál!”

Megvilágítás

Csaitanja Maháprabhu azt mondja:

– Kedves Uram, kérlek, hallgass meg! Szeretnék áldó pillantásod sugarába kerülni. Azt sem tudom, hogyan gondoskodjam magamról, ezért a Te kegyedbe ajánlom magam. Kérlek, fogadj el, és engedj magadhoz! Te vagy az én védelmezőm, a Te oltalmad alatt akarok élni!

De ki ez a „Te”? Sokféle felfogás él Istenről, de Krsna, Nanda Mahárádzs fia – ez a felfogás oly csodálatos! Ez csakis Vrndávanban létezik.

Raghupati Upádjája, a kimagasló védikus tudós egyszer Mathurá közelében Maháprabhuval találkozott. Beszédbe elegyedtek, s Maháprabhu megkérdezte:

– Ki legyen mesterünk? Ki életünk végső célja?

Raghupati Upádjája válasza így hangzott:

srutim aparé szmrtim itaré
tam anjé bhadzsantu bhava-bhítáh
aham iha nandam vandé
jaszjálindé param brahma

„Vannak, akik a négy Védák tanácsait követik, mert félnek újjászületni ebben a világban; mások a Puránák és a Mahábhárata tanítását igyekeznek magukévá tenni, de ami engem illet, én Nanda Mahárádzs nyomdokaiban kívánok járni, mert az ő udvarában kisgyermekként ott játszik a legfelsőbb Abszolút Igazság.”

A védikus társadalmi rendszerben, a varnásrama-dharma keretei között az emberek általában a szmrtit, a Védák törvényeit követik. Így evilági, fizikai kötelezettségeiket vallásos árnyalattal végezhetik. Aki mentes az anyagi igényektől, s szeretne túljutni az élvezetből és kihasználásból álló síkon, az az Upanisadokat követi, mert ott magasabbrendű tanácsokat talál. De Raghupati Upádjája azt mondja:

– Mindez engem egy cseppet sem érdekel, mert én a szívem szavát követem. Különösebben nem érdekel az ész, az igazi béke inkább a szívvel kapcsolatos. Szívem pedig Krsna atyjához, Nandához húz. A hozzáértők azt mondják Krsnáról, Ő a Legfelsőbb, maga az Abszolút Igazság. Az a Legfelsőbb Nanda Mahárádzs udvarában csúszik-mászik, ezért én ott látom a tényleges valóságot!
Mivel bűvölte el Nanda az Abszolút Igazságot? A Bhágavata-puránában (10.8.46.) az életét Isten szolgálatának szentelt Paríksit király a fiatal szentet, Sukadév Gószvámít faggatja:

nandah kim akaród brahman
sréja évam mahódajam
jasódá csa mahán-bhágá
papau jaszjáh sztanam harih

„Óh, Brahman ismerője! Te mindig a tudatos világban élsz. Anyagi vonásoknak nyoma sincs benned, mert szüntelenül a lélek szubjektív világában foglalatoskodsz. Tudatod sohasem terelődik a mi objektív világunkra. S te azt állítod, hogy Krsna a Legfelsőbb, az Abszolút Igazság. Kérdeznék valamit, mesterem! Miféle kötelezettségnek tett eleget Nanda és Jasódá, milyen megvalósítással rendelkeztek, hogy az Abszolút Igazság ilyen meghitt viszonyba került velük? Hogyhogy a fiukként jelent meg, és az udvarukban csúszott-mászott? Úgy tűnik, mintha az ő uralmuk alatt lett volna! Míly csodálatos ez!”
Mahárádzs Paríksit így gondolkodott: „A jógik és rsik, a nagy bölcsek és vezeklők olykor beszámolnak ritka pillanataikról, mikor rövid időre bepillantást nyerhetnek törekvésük céljába. Sokáig nem maradhatnak azon a síkon, hamarosan újra ott találják magukat, ahol voltak. Miképpen lehetséges akkor, hogy a Legfelsőbb Jasódá anya ölébe bújik és ott szopik? Ha ez igaz, ha ez egyáltalán lehetséges, akkor miért is ne vonzódnék ahhoz, ami ilyen meghitt viszonyba hoz a Legfelsőbbel?”

Fohászában Raghupati Upádjája is hasonló érzéseket fogalmaz meg:

– Nem akarok belebonyolódni az írások részletekbe menő elemzésébe, inkább meghódolnék Nanda és társai előtt. Szeretnék ott feliratkozni, ahol Nanda a mester.

Munkálkodásával (karma) az ember jó eredményt érhet el. Ha már nincs hite munkája eredményében, tudatsíkja emelésével (gjána) törekedhet az üdvözülésre. Ha viszont Nandától és a magasabb lelki világ más hozzáértőitől tudakozódunk az élet kérdései felől, eljuthatunk a szeretet és önátadás birodalmába.

Hitem azt diktálja, s a vallásról alkotott józan felfogásom is azt súgja, hogy ne hiú ábrándokat kergessek, amikor láthatom a különben oly ritkán látható Legfelsőbbet, az Abszolút Igazságot, aki oly valóságos, oly konkrét és bizalmas, s olyannyira vonzó a szívemnek. Egyenest kutatásom tárgyához fordulok! Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy keselyű letépte a fülemet, rohanjak-e a ragadozómadár nyomába, vagy előbb tapogassam meg a fülemet, hátha mégis a helyén van?! Ha van esélyem ilyen meghitt közelségbe kerülni Istennel, miért szaladjak fűhöz-fához? Ha látom, hogy az Abszolút Igazság minden vonzerejével kedvesen alászállt, s ez a vonzerő nem titok, sőt sok kiválóságot elbűvöl, akkor a meditáció, az absztrakció vagy a lemondás híveinek délibábja után szaladjak? Soha!

Ezt diktálja a józan ész. A hozzáértők világosan értésünkre adják: Nanda fia, Krsna a Legfelsőbb. Ha ezt megértjük, akkor már kérhetjük:

– Óh, Nanda fia, Krsna, szeretet-ország Ura, gyöngédségedért esedezem! Szolgád vagyok, belül érzem: Tehozzád tartozom. Alattvalód vagyok, mégis nyomorult helyzetbe kerültem. Sok-sok ellenség lakozik bennem, akik el akarnak tántorítani Tőled, s nem hagyják, hogy szüntelen Rád gondoljak. Ugyanakkor szívem mélyén érzem, Te vagy az én mesterem, Te vagy a mindenem. A Te társaságod nélkül sohasem lesz elégedett a szívem. Hozzád fordulok, mert nagyon nehéz helyzetben vagyok. Szenvedek Nélküled! A Te kegyed nélkül esélyem sincs arra, hogy jelen rabságomból kiszabaduljak.

Itt a következő gondolat fogalmazódik meg: „Istenem, úgy érzem, nem állok örök kapcsolatban Veled, mert ha így lenne, nem történt volna meg az elválás. Én nem vagyok teljesértékű kiterjedésed, mint inkarnációid.”

A Legfelsőbb Úr egyéb inkarnációi teljesértékű kiterjedések (szvámsa), az egyéni lélek, a dzsíva viszont energiájának csak részleges megnyilvánulása (vibhinnámsa). A Bhagavad-gítában Krsna kijelenti, hogy az élőlények az Ő örök szerves részei. A lélek a határenergiából (tataszthá-sakti-ból) származik, így Isten energiájának, a napsugárhoz hasonlóan, csupán atomnyi töredék része. Itt azonban a bhakta így fohászkodik:

– Nem vagyok személyes tested porcikája, még Naphoz hasonlóan ragyogó tested sugara sem, inkább porszem, homokszem vagyok.

Csaitanja Maháprabhu személyes példájával a helyes fohászkodásra tanít bennünket:

– Nem is merem beleélni magam abba a gondolatba, miszerint engem oly kivételes szerencse érhet, hogy elválaszthatatlan szerves részed lehessek. Elkülönült részecskéd vagyok, de én is vágyom kegyedre! Légy hát könyörületes hozzám! Különleges áldást kérek Tőled: valamiféleképpen hadd kerüljek kapcsolatba Veled! Fogadj társaságodba, nem számít, ha akár a legalacsonyabb szerep is jut nekem! Csak arra kérlek, tekints engem porszemnek lótuszvirág lábaidnál!


Vágyódás a tökéletesség után

najanam galad-asru-dhárajá
vadanam gadgada-ruddhajá girá
pulakair nicsitam vapuh kadá
tava náma-grahané bhavisjati

„Óh, Uram, vajon mikor fogja könnyek szakadatlan áradata díszíteni szemem? Mikor fog elcsuklani a hangom, s mikor mered az égnek minden hajam szála szent neved kiejtésekor?”

Megvilágítás

Mikor a bhakta fohásza meghallgatásra talál, s bebocsátást nyer Krsna birodalmába, ambíciója vég nélkülivé válik. Bár biztos helyzetben van, további előléptetésért fohászkodik. Előbb csak jelentéktelen porszem akart lenni Krsna lábainál, s kérése beteljesedett. Egyszeriben felfokozódott az igény, s a bhakta most többet szeretne.

– Mi történik? – gondolja. – Csak egy porszem akartam lenni lótuszvirág lábaidnál, s most mégis furcsa érzések támadtak benem! Én a föld pora vagyok, Te pedig a legfelsőbb Abszolút Igazság. Csakhogy lótuszvirág lábaidnak varázsérintése nyomán a por páratlanul értékes, felfoghatatlan szubsztanciává lett. Azon csodálkozom, miképpen történhetett ilyen változás? Előbb csak szolgálni akartalak, de lótusz lábaid varázsérintésére ez a készségem spontán vonzódássá (rága-márga) változott át.

Spontán vonzódás csakis Krsna iránt alakulhat ki, különféle inkarnációi – mint Nárájan vagy Rámacsandra – iránt nem. A Krsna név arra utal, akit isteni szeretettel és ragaszkodással imádnak. Lótuszvirág lábaival kapcsolatba kerülve a bhakta felfogása az odaadásról teljesen megváltozott. Abban az áldásban részesült, hogy meghittebb kapcsolatot kívánt; így még nagyobb szeretet és vonzalom szállt rá. Az odaadásnak olyan fokára jutott, ahol a fohász átalakul.
„Mi történik? Nem tudok parancsolni a könynyeimnek! Hullanak, mint a zápor, s ha ki akarom ejteni neved, óh, Uram, úgy érzem, elvesztem az önuralmam. Valami külső befolyás vezérel, nem hagy nyugton, folyton zavarja gondolataimat és törekvésemet. Úgy érzem, mintha valahol teljesen máshol lennék. Nem tudom, hol a fejem; bábu lettem egy felsőbb hatalom kezében!

Vágyaim most egészen más irányba mutatnak. Már nemcsak távolról szeretnélek szolgálni, lótuszvirág lábaidnak csodaérintése folytán megváltozott az óhajom. Látom, hány és hány bhakta szolgál Téged nagy odaadással, zengik nevedet, s e látvány csak fokozza reményeimet.

Én is szeretnék eljutni oda! Távolról, homályosan látok valamit, de most már nagyon szeretnék felemelkedni oda. A Te érintésed fokozta fel szomjamat. Irányíts, kérlek! Játssz velem úgy, ahogy Neked tetszik! A szívem eleped az ilyen meghitt viszonyért! Mikor ilyen érzésekkel eltelve zengem szent neved, érzem, megváltozik korábbi felfogásom, és már én is a spontán szeretetre vágyódom. Kérlek, emelj engem isteni szereteted és gyöngédséged magaslatára!”


Egy örökkévalóság nélküled

jugájitam niméséna csaksusá právrsájitam
súnjájitam dzsagat szarvam góvinda-virahéna mé

„Óh, Góvinda, távollétedben üres a világ. Szememből könnyek záporoznak, s a pillanat örökkévalóságnak tűnik.”

Megvilágítás

Ezt a verset olykor másképp is fordítják: Óh, Góvinda (Krsna), távollétedben egy pillanat tizenkét évnek vagy még többnek tűnik. A juga egyik jelentése a szanszkrt szótárak szerint tizenkét esztendő, a másik kor, korszak, illetve utalhat korlátlan hosszú időre is. Egyes bhakták szerint azért jelenthet tizenkét esztendőt is, mert Csaitanja Maháprabhu tizenkét évig élte át Rádhárání érzelmeit, a Krsnától való elválás intenzív érzését. Csaitanja Maháprabhu azt mondja:

– Egy perc mérhetetlen hosszú időnek tunik. Szememből záporként hullanak a könnyek. Úgy tűnik, könnyeim parttalanul áradnak, akár az esős évszakban a folyók. A jól látható elhomályosul előttem. Olyannyira visszavonultam külső környezetemtől, hogy már semmit sem látok. Minden gondolatom a végtelen középpontja köti le, olyannyira, hogy bár mindenfelé tekintgetek, semmit sem látok. Minden üresnek tűnik, mert úgy érzem, Góvinda eltűnt előlem.
Ilyen sajátos érzés nyomaszt – nem érdekel semmi sem. Minden figyelmem Góvindáé, annyira, hogy jelen környezetemben idegennek érzem magam. Nincs semmim, a tudatom is megszűnt. Gondolataim máshol járnak, a végtelen körül. Szárazság idején elapadnak a folyók, a víz légneművé válik, elillan. Sehol egy csepp víz! Hasonlóan érzek én is. Minden báj elpárolgott, s minden üressé vált. Érzékeimet, elmémet a végtelenül vonzó, mindenkit elbűvölő Istenség Személyisége, Krsna, a csodás valóság köti le.

Olykor az együttlét és elválás fényévnyi távolságra van egymástól. A bhakta úgy érzi, már rég elfeledte, mikor találkozott Krsnával.

– Egyszer együtt voltam Krsnával, de ez már mérhetetlenül távol van; mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta! Valaha emlékeztem még halványan, de ez már talán mindörökre a múlté.

Ilyen bánat és csüggedés tölti el a bhaktát. Ilyen a végtelen világ mércéje. A bolygók és csillagok távolságát fényévekkel mérik, a transzcendentális érzelmeket pedig ilyen nagyléptékű mércével. Micsoda elszántság, bátorság lakozik bennünk, hogy ilyen magasztos, minden képességünket meghaladó dolgokkal foglalkozunk!

Először a bhakta azt gondolta:

– Ha majd eljutok a szolgálat e legmagasabb síkjára, szívem minden bizonnyal elégedetté válik. Szomjam csillapul, megkönnyebbülök, szívembe pedig elégedettség költözik majd.

Csakhogy odaadásának elmélyülése váratlan helyzetbe hozta. Az istenszeretet természetéhez tartozik, hogy ha annak gyógyírjából egy cseppet elnyer a beteg, azt hiszi, meggyógyult már, ám helyzete még veszélyesebbé válik.

– Elbűvölten láttam, hogyan patakzik a bhakták szeméből a könny, miként mered rajongásukban minden hajuk szála az égnek, és csuklik el a hangjuk, miközben Krsna nevét zengik. E jelek teljesen lenyűgöztek, s azt hittem, ha olyan leszek, mint ők, én is elérem majd a teljes elégedettséget. Most viszont ennek épp az ellenkezőjét tapasztalom!

A Végtelennel tényleges kapcsolatba kerülve a bhakta úgy érzi, helyzete reménytelenné vált.

– A fejlődésnek nincs határa: minél meghittebb viszonyba kerülök a Legfelsőbbel, helyzetemet annál reménytelenebbnek érzem.

Minél tovább halad az ember, annál határtalanabbnak találja Krsnát, ennélfogva egyre kilátástalanabbnak érzi helyzetét. Ennek ellenére az igazi bhakta úgy véli, mégsem adhatja fel, nem indulhat másfelé, csak előre léphet.

Eszményeink végtelenségét látva nem állhatunk odébb. Reménytelen helyzetbe kerülünk:

– Itt van előttem a legédesebb nektár, mégsem ízlelhetem meg. Meg sem ragadhatom, nem szoríthatom a markomba. Vonzereje mégis oly erős, hogy nem bírok elszakadni tőle. Enélkül egy pillanat is évek millióinak tűnik.

– Hosszú, hosszú idő telt el, s még mindig szűkölködöm. Szeretném elnyerni, de mégsem sikerül, s közben telik az idő. Az idő is végtelen. Szemem ezernyi könnypatak forrása, testem könnyeim áztatják, de a siker még igen messzinek tűnik. Elmém kong az ürességtől, jövőm teljesen homályos. Nem vonz, nem érdekel semmi, ami vigasztalhatná e beteg testet.

– Sehol sem lelek oltalmat; minden ajtó bezárult előttem. Krsna és a Krsna-szeretet rabja vagyok! Segítség! Ha van valaki, aki segíteni tudna rajtam, jöjjön azonnal! Elvesztem, végem van!

Csaitanja Maháprabhu azt mondja, hogy a bhaktiba mélyedve nem tudjuk feledni Krsna szeretetét, de szomjunk egyre fokozódik, semmi elégedettséget nem érzünk. Látszólag ilyen rettentő helyzet kellős közepén vagyunk.

Az ember szívében megfogant Krsna iránti vágyakozás ilyen irányban bontakozik ki. Amikor a bhakta tényleges kapcsolatba kerül Krsnával, helyzete mindent kizáró, azaz minden egyebet figyelmen kívül hagyva figyelmét egyedül és kizárólag Krsnának szenteli.

Ebben a versében Csaitanja Maháprabhu a bhakta továbblépéséről beszél, arról, hogyan bontakozik ki szívében egy Krsnáról alkotott teljesebb felfogás. Mikor pedig maga előtt látja Krsnát, de mégsem tudja elérni Őt, az elválás fájdalma keríti hatalmába. Minél jobban előrelép, annál reménytelenebbnek érzi helyzetét. Csaitanja Maháprabhu e jótanácsa segít alkalmazkodni az elválás érzéséhez. Azt mondja:

– El fogsz veszni az istenszeretetben. Mi lesz veled? Parányi csöpp vagy csupán, amit az istenszeretet óceánjába vetnek!


Együttlét az elválásban

áslisja vá páda-ratám pinastu mám
adarsanán marma-hatám karótu vá
jathá tathá vá vidadhátu lampató
mat-prána-náthasz tu sza éva náparah

„Krsna – kívánsága szerint – szeretettel magához ölelhet engem, vagy akár el is tiporhat. Lehet, hogy összetöri szívem azáltal, hogy elrejtőzik előlem, de bármit is tegyen az a csalfa, Ő mindig az én egyetlen Uram marad.”

Megvilágítás

Ez a bhakták legjobb gyógyszere. A mérhetetlent szeretnénk felmérni, de mindig ehhez az elvhez kell tartani magunkat. Ha a szeretet és szépség Urával szeretnénk kapcsolatba kerülni, egy percre se feledjük végtelenségét. Számunkra Ő az egyetlen, csakhogy neki sok más, hozzánk hasonló bhaktával kell törődnie. Nagy szeretettel, sőt rajongással ölelhet magához minket, de ennek ellenkezőjére is fel kell készülnünk. Mi ugyan ragaszkodhatunk lótuszvirág lábaihoz, de lehet, hogy Ő kíméletlenül eltapos minket.

Reménykedve, tiszta szívből ragadtuk meg szentséges lábát, de lehetséges, hogy szeretetünkkel, próbálkozásunkkal mit sem törődve letipor bennünket.
Előfordulhat, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, felajánlásunkat mégis undorral utasítja vissza. Átkarolhat minket, ám ugyanakkor arra is készen kell állnunk, hogy fölöttébb kíméletlenül fog bánni velünk. Áldozásunkat akár lábbal is tiporhatja. Készüljünk fel kitüntető figyelmére, de arra is, hogy utálkozva keresztülnéz rajtunk. Bármilyen megpróbáltatásra fel kell készülnünk.

Krsna lehet közömbös is, nemtörődöm. Ha büntet bennünket, közelebb van, de ha közömbös, az még a szidásnál is elviselhetetlenebb.

– Krsna figyelemre se méltat – gondolja a bhakta. – Látni sem akar. Talán nem tudja, ki vagyok? Idegen vagyok neki?

A büntetést áldásnak is érezheti az ember, a közömbösség viszont csak szívettépő.

De az elválás fájdalma még tovább is fokozódhat a bhaktában. Az is előfordulhat ugyanis, hogy Krsna a szemünk láttára ölel magához valakit, anélkül, hogy velünk egy cseppet is törődne. „Ez az én jussom!” – gondolhatjuk ilyen esetben. Mindez csak tovább fokozza fájdalmunkat.

Ilyen a szeretet törvénye. A szerelem nem tudja elviselni a közömbösséget. A közömbösség tűrhetetlen, mégis fel kell készülnünk rá. Kezdettől fogva tudnunk kell, hogy a Krsna-prémához, Krsna isteni szeretetéhez ez is hozzátartozik. Krsna ugyanis valóságos kényúr. Ő maga a szeretet. Az isteni szeretet pedig kegyet jelent, s nem igazságot. A szeretetben nincsenek törvények. Legfőbb eszményünknek az istenszeretetet választottuk, így az esetleges „igazságtalan” bánásmódra is fel kell készülnünk. Az istenszeretet mentes minden törvénytől, semmi sem korlátozza, bárhol, bármilyen irányban áramolhat – ilyen az istenszeretet. Mi nem támaszthatunk semmiféle igényt, nekünk nincsenek jogaink.

Ilyen a legmagasztosabb dolog természete. Az istenszeretet rendkívül ritka, s a mi részünkről elvhű, feltétlen ragaszkodásra van szükség. Ez az igazi szeretet, amire készen kell állnunk. Bármennyire legyenek is kedvezőtlenek a körülmények, a Krsna-prémában a „halj meg, hogy élhess” elv érvényesül. Különböző, jó és rossz fordulatok elfogadása után nyerhetünk csak bebocsátást az istenszeretet magasztos birodalmába.

Az igazságosságot törvények kötik, a könyörület viszont fölötte áll mindenfajta szabálynak. Az istenszeretet is törvényfölötti, bár sajátos törvényszerűségei vannak. Rúpa Gószvámí verse is hasonló gondolatokat fejez ki.

viracsaja maji dandam dínabandhó dajám va
gatir iha na bhavatah kácsid anjá mamászti
nipatatu sata-kóti nirbharam vá navámbhasz
tad api kila pajódah sztújaté csátakéna

Van egy apró madár, a csátaka, aki csakis esőcseppeken él. A földről nem vesz magához vizet, de folyóból, forrásból vagy állóvízből sem. Csőre folyton az ég felé áll, esővízre áhítozva. A zápor szakadhat, mintha dézsából öntenék, nemcsak kicsiny begyét tölti tele, de egész testét elsodorhatja. Csapkodhatnak a villámok, agyon is sújthatják, de ő mégis mindig az esőért fohászkodik. Semmi esetre sem iszik máshonnan, csakis a felhő vizéből. Rúpa Gószvámí ezt a példát hozza fel, mert a bhakta is mindig egyedül Krsna szeretetének esőcseppjeire vágyjon. Meghódolásunk olyan legyen, mint a csátaka madáré. Így kell közelednünk Krsnához.

– Mivel Te az elesettek barátja vagy – fohászkodik a bhakta – így nekem is van esélyem. Akaratod szerint kegyedben részesíthetsz, vagy szigorúan megbüntethetsz. Akárhogy legyen is, nekem nincs más vágyam, mint hogy teljességgel meghódoljak lótuszvirág lábaidnál.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy vers. Amikor Krsna közel száz esztendei különlét után Kuruksétrán találkozott Rádháráníval és a gópíkkal, úgy érezte, távozásával súlyos vétket követett el ellenük. A gópik, de különösen Rádhárání közelében páratlan szeretetükre s odaadásukra gondolt, így valóságos gonosztevőnek érezte magát, olyannyira, hogy lehajolt Rádhárání előtt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy nagyrabecsülése jeléül megérintse lótuszvirághoz hasonlatos lábfejét.

Krsna ekkor már egész India császára volt. Mégis, amikor hosszú idő múltán újra találkozott a gópíkkal, s ismét érezhette Vrndávan hangulatát, vétkesnek érezte magát. Lehajolt hát, s már majdnem megérintette Rádháránít. Csakhogy Rádhárání hátralépett, s így szólt:

– Mit teszel? Miért akarod megérinteni lábamat? Ez elképesztő! Ennyire megfeledkeztél volna magadról? Te vagy mindennek a mestere, Neked nem kell magyarázattal szolgálnod. Te szvámí vagy, az én uram és mesterem, én pedig a Te cseléded vagyok. Meglehet, egy ideig másfelé jártál, de hát mi a rossz ebben? Nem számít ez egy csöppet sem, mert az írások és a társadalom szerint is Tiéd minden jog. Te sohasem lehetsz bűnös. Semmi rosszat nem tettél. Sőt, a bűnös én vagyok. Bennem lakik a rossz, a hiba teljesen az enyém. Nem Te vagy felelős elválásunkért. Miért tartod hát hibásnak magad? Miből gondolod, hogy roszszat tettél? Az, hogy még élek, bűnös mivoltomat bizonyítja; nem pusztultam bele a Tőled való elválás gyötrelmébe.

Az egész világ előtt mutatkozom, de Hozzád nem vagyok hű. Nem érhettem el a hitnek azt a magas fokát, amit a Te szereteted megkövetelt volna. Így hát én vagyok a bűnös, nem Te! A szentek megfogalmazták az írásokban, hogy a feleség legyen mindig hálás és odaadó férje iránt. Ezért most, hogy újra találkoztunk, inkább nekem kellene lábaidhoz borulnom, nekem kellene bocsánatért esedeznem, amiért nem szeretlek igazán. E testben vagyok még, élem a világom – nem vagyok hát méltó társad. Kérlek bocsásd meg ezt nekem! Te akarsz tőlem bocsánatot kérni? De hisz ennek épp fordítva kellene lennie! Ne tedd ezt kérlek!

Erről a találkozásról egy költő írt. Versét Rúpa Gószvámí Padjávalí címu művébe foglalta.

Ilyen eszmények szerint vonzódjunk Krsnához. A végtelenhez csakis így viszonyulhatunk mi, parányiak. Ő esetleg kis figyelmet szentel nekünk, mi viszont mindig osztatlan figyelemmel viseltessünk iránta. Nincs más választásunk. Csaitanja Maháprabhu teljes odaadásra buzdít, s mivel jelentéktelenül parányiak vagyunk, csakis ilyen lehet a hozzáállásunk.

Ha ilyen magasztos dolgokra vágyunk, még az sem igazságtalanság, ha gyűlölettel bánnak velünk. Jövőnk, felfogásunk és alkalmazkodásunk is legyen önfeláldozó, önmegtagadó, hiszen a háborúban sincs helye a fényűzésnek vagy a túlzott igényeknek.

Emlékszem, mikor Gandhi passzív ellenállási seregét szervezte, egy önkéntese teát kért tőle.

– A folyó vize talán rendelkezésetekre áll, de tea nincs. Ha kész vagy elfogadni ezt, várunk sorainkba.

Hasonlóan, ha szeretnénk bebocsátást nyerni Krsna vrndávani kedvteléseibe, nem szabhatunk feltételeket. Csak így érthetjük meg a Csaitanja Maháprabhu által ajánlott folyamatot: a fűszálnál is nagyobb alázatot. Panaszunk nemcsak jelenlegi, külsődleges életünkben nem lehet, de az örök létünket tekintve is meg kell válnunk minden panasztól. Teljesen azonosulnunk kell az Úr akaratával. Krsna elfogadhat, de akár el is utasíthat bennünket; ennek kockázatát nekünk kell vállalni. Csakis így fejlődhetünk.

Ha valamiképpen bekerülünk Krsna szolgálói közé, látni fogjuk, hogy mindenki hasonlóképpen viselkedik. Mikor találkoznak, Krsnáról beszélgetve vigasztalják egymást. A Bhagavad-gítában Krsna azt mondja (Bg.10.9. és 10.12.):

macs-csittá mad-gata práná
bódhajantah paraszparam
kathajantas csa mám nitjam
tusjanti csa rámanti csa

tésám évánukampártham
aham agjána-dzsam tamah
násajámj átma-bhávaszthó
gjána-dípéna bhászvatá

„Híveim gondolatai bennem lakoznak, életüket az én szolgálatomnak szentelték. Mindig keresik egymás társaságát; kicserélik gondolataikat, és ezzel vigaszt öntenek szívükbe. Életük olyan, mintha legfőbb táplálékuk a rólam folytatott beszélgetés lenne. Nagy örömöt szerez nekik az ilyen beszélgetés, s ha rólam társalognak, úgy érzik, mintha személyesen lennék ott közöttük. Ha pedig bhaktáimat hatalmába keríti a tőlem való elválás fájdalma, megjelenek előttük, hogy csillapítsam irántam való szomjukat.”

A Siksástaka utolsó versében Csaitanja Maháprabhu igen magasztos és üdvös vigaszt önt belénk. Ugyanezt támasztja alá Krsnadász Kavirádzs Gószvámí is, aki a következőképpen fogalmazott:

báhjé visa-dzsválá haja bhitaré ánanda-maja
krsna-prémára adbhuta csarita

„Ne félj! Külsőleg talán az elválás szörnyű kínja gyötör, de bensődben páratlan raszát ízlelhetsz meg, a leggyönyörtelibb békét, örömöt s rajongást.”

Erre tanítanak az írások, és gyakorlati tapasztalataink is alátámasztják meggyőződésünket ezen a téren. Shelly azt írta:

Legőszintébb mosolyunk
kissé kínnal teli.
Legédesebb dalunk
keserű gondról szól.

A regényekben a kegyetlen sors gyakran elszakítja a szerelmeseket. Az ilyen történet rendkívül megható, s bár az olvasó könnyezik, mégsem tudja letenni a könyvet. Milyen gyötrelmes arról olvasni, ahogyan Rámacsandra elűzte és az erdőben magára hagyta a gyermeket váró Szítádévít. Könnyezünk, de tovább olvasunk, mert öröm van az ürömben.

Ilyen a Krsnától való elválás. A Krsna-préma sajátos természetéhez tartozik, hogy külsőleg gyötrő fájdalmat okoz, akár a tüzes láva, belül viszont páratlan rajongó örömmel tölti el szívünket. Ez Csaitanja Maháprabhu ajándéka. Amennyit megértünk tanításából, oly mértékben tudunk felkészülni az istenszerető életre. Ez a vrndávani jegy ára, s mily határtalan öröm, ha olyanokkal találkozunk, mint mi magunk! A hasonló természetű és gondolkodású társak vigaszt öntenek belénk. Nem kell semmitől sem félnünk. Érezzük át teljesen, hogy az a mi otthonunk, s akarjunk visszajutni az Istenséghez!

Nem vagyunk mi idegenek az Ő birodalmában. Csak itt, ebben az anyagi világban kezelnek idegenként minket; mindenki úgy bánik velünk, ahogy neki tetszik. Vrndávan azonban reményteli és igen ígéretes távlatokat nyit előttünk. Vrndávan a belső elégedettségünk hona. Erre törekszünk, nem is tehetünk mást, minthogy igazi otthonunk után vágyakozunk. Mi az igazi öröm és rajongás? A választ még nem ismerjük, s éppen ez a jelenlegi legnagyobb problémánk. Ám ahogy haladunk a bhakti útján, a gyakorlatban is megismerjük a valódi örömöt és rajongást, szépséget és vonzerőt, ami egyre újabb ösztönzést fog jelenteni számunkra.

Jamunácsárja azt mondja:

jad-avadhi mama csétah krsna padáravindé
nava-nava-rasza-dhámanj udjatam rantum ászít
tad-avadhi bata nári-szangamé szmarjamáné
bhavati mukha-vikarah szusthu nisthívanam csa

„Mily sokat jelentettek számomra a világi örömök, mielőtt Krsna vrndávani szeretetét megismertem volna! Most viszont, ha fölmerül bennem akár csak egyetlen világi gondolat, arcom eltorzul, és köpök a gondolatra is!”

Ha belekóstolunk a lelki élet örömébe, semmi kétségünk nem marad afelől, hogy az sokkal édesebb minden világi boldogságnál vagy békességnél. Ha pedig egyszer gyökeret vertünk azon a síkon, semmiféle kín vagy gyötrelem sem ingathat meg bennünket.

S bár a leggyötrelmesebb elválásra is fel kell készülnünk, a valóságban mégsem olyan kínos a helyzet. Krsna azt mondja, mindig a bhaktáival van (maji té tésu csápj aham, Bhagavad-gítá 9. 29.). Ahol egy odaadó híve van, ott Krsna is megtalálható. Mint az árnyék kíséri, láthatatlanul. Ilyen a Legfelsőbb.

aham bhakta-parádhínó
hjaszvatantra iva dvidzsa
szádhubhir graszta-hrdajó
bhaktair bhakta-dzsana-prijah

Az Úr mondja Durvászának (Bhágavata-purána 9.4.63.):

– Én bhaktáim rabszolgája vagyok, egyéni szabadságom nincsen; tőlük függök minden tekintetben, az ő szívükben lakozom. Makulátlan tisztaságukkal és odaadásukkal rabul ejtették szívemet. Nemcsak bhaktáimra vagyok utalva, hanem híveim szolgáira is. Még szolgáim szolgái is nagyon kedvesek nekem.
Minden kellemetlenségre fel kell készülnünk, ám csüggedni nem szabad. Ne feledjük: Krsna végtelenül szeretetteljes. Ôszintén és komolyan gondoskodik rólunk, páratlan gyöngédséggel viseltetik irántunk. Csaitanja Maháprabhu mégis figyelmeztet versében:

– Krsna után kutattok? Nem édesség Ő, amit a vásárban könnyen megkaphattok és bekebelezhettek! A legeslegmagasztosabb dologra törekedtek, készüljetek hát fel mindenre!

Ám a bhakták nem hagynak elcsüggedni bennünket:

– Ne féljetek semmit! Mi mind olyanok vagyunk, mint ti. Menjünk együtt, egyenesen előre! Ne féljetek, itt vagyunk mellettetek!

Úgy mondják Krsna bhaktái még Őnálánál is együttérzőbbek. Életünk vigaszát a bhakták jelentik, társaságuk a mi legdrágább kincsünk. Krsna azt mondja, azt tartja igazi hívének, aki az Ő szolgáinak a szolgája (mad bhaktánám csa jé bhakta). A legértékesebb számunkra a bhakták társasága, a szádhu-szanga. A végtelen felé vezető utunkon társaságunk mutat utat nekünk; ez nagyon fontos. Sohase feledjük:

szádhu szanga szádhu szanga – szarva sásztré kaja
lava-mátra szádhu-szangé szarva-sziddhi haja

„Az írások megállapítják, hogy a szentek segítségével elérhetjük a tökéletességet. A jó társaság a legdrágább kincsünk a legfőbb cél elérése során.”(Csaitanja-csaritámrta, Madhya 22.54.)