Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Joseph Conrad
A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN

A mű eredeti címe: Heart of Darkness
Fordította: Vámosi Pál
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


1

Nellie, a parti bárka egyet penderült horgonya körül, és meg sem libbentve vitorláit, elpihent a vízen. Beállt a dagály, csaknem szélcsend volt; a kifelé tartó bárka nem tehetett egyebet, mint hogy várt, mikor fordul meg az áramlat.
A Temze torkolati öble, akár egy végtelen vízi út eredőhelye tárult elénk. A nyílt tengeren a víz és az ég minden átmenet nélkül összeolvadt, és a csillogó térségben az árral úszó bárkák rőtszínű vitorlái: az élesen kidudorodó vörös vászonnyalábok és a ragyogó, fényezett pányvafák szinte állni látszottak. Gravesend felett a levegő sötét volt, még távolabb pedig gyászos homályba sűrűsödött, mozdulatlanul ült a világ leghatalmasabb, legnagyobb városa fölött.
A hajótársaság igazgatója volt kapitányunk és házigazdánk. Mi négyen gyengédséggel eltelve néztük, ahogy a hajó orrában áll, háttal fordulva felénk, és a tengert kémleli. Nem találhattunk semmit végig a folyón, ami csak félig is olyan tengert idéző látvány lett volna, mint ő. Révkalauzra emlékeztetett, az pedig a tengerészek szemében a testet öltött megbízhatóság. Nehezen tudtuk elképzelni, hogy nem odakint a csillogó folyótorkolatban végzi munkáját, hanem a háta mögött terpeszkedő homályban.
Bennünket, ahogy azt már mondottam valahol, a tenger fűzött össze. Nemcsak szívünket fogta egybe a hosszú távollétek idején, hanem elnézővé is tett egymás történetei, sőt elvei iránt. Az ügyvéd - kedves öreg cimbora - hosszú éveinek és sok-sok erényének jutalmaként megkapta a fedélzeten levő egyetlen vánkost, és az ugyancsak egyetlen pokrócon feküdt. A könyvelő már kihozott egy doboz dominót, és most játékházat emelt a kövekből. Marlow a bárka farában ült. Keresztbe rakta lábait, és a tatvitorlának támaszkodott. Külseje aszkétikus; arca beesett volt, bőre sárga; háta egyenes, és ahogy karját lógatva, tenyerét kifelé fordítva üldögélt, bálványra emlékeztetett. Az igazgató, miután meggyőződött, hogy a horgony jól tart, hátrajött, és közénk ült. Néhány lusta szót váltottunk. Azután a bárka fedélzetére csend terült. Egy vagy más okból nem fogtunk a dominózáshoz; töprengő hangulatunkhoz inkább a nyugodalmas nézelődés illett. Néma és nagyszerű ragyogás magasztosságában közeledett az alkony. A víz békésen csillogott, a tiszta égbolt pedig makulátlan fényözönt árasztó, jóindulatú végtelenség volt; még az essexi lápok fölött húzódó köd is finom, szikrázó fátyolhoz hasonlított, amely a szárazföld erdő borította magaslatai fölött függ, és átlátszó redőzetbe öltözteti a lapályos tengerpartot. Csupán nyugaton, az öböl távolabbi vonulatai felett terpeszkedő homály sűrűsödött percről percre komorabbá, mintha a lebukó nap közeledte ingerelné.
És végre a nap ívelő és észrevehetetlen eséssel lehanyatlott, izzó fehérből sugár és melegség nélküli tompa vörösbe csapott át, mintha - az embertömegek fölött terpeszkedő homály érintésétől halálra rémülve - hirtelen ki akarna hunyni.
A tenger arca tüstént megváltozott, a magasztos látvány kevésbé ragyogó, de annál mélységesebb lett. A vén folyó, amely évszázadokon át oly híven szolgálta a partjait benépesítő emberfajtát, napnyugtakor háborítatlanul elpihent széles öblében, és a világ legszélső határáig vezető víziút nyugodt méltóságában terült szét. Nem egyetlen rövid nap: beköszöntő és máris örökre tovatűnő idő gyors lebbencsének tudatában, hanem maradandó emlékek fenséges fényében néztünk a tiszteletre méltó folyamra. És valóban, mi sem könnyebb az olyan ember számára, aki - így szokták mondani - hódolattal és szeretettej "követi a tenger hívását", mint hogy a Temze alsó folyásában a múlt nagy szellemeit idézze föl. Az ár és apály itt szakadatlan szolgálatban fut előre-hátra, otthoni pihenésre szánt vagy csatába tartó hajósok és hajók emlékével terhesen. E folyó ismerte, szolgálta mindazokat a férfiakat, akikre a nemzet büszke, Sir Francis Drake-től (Híres angol tengerész (?1540-1596)) Sir John Franklinig, (Angol felfedező utazó (1786-1847)) valamennyi lovagot, rangosat és rang nélkülit - a tenger nagy kóborlovagjait. Hátán hordozta mindazokat a hajókat, amelyeknek neve az idők éjszakájában szikrázó ékszerekhez hasonlatos, a gömbölyű oldaláig kincsekkel megrakodva hazatérő Arany Szarvastól kezdve - a királynő őfelsége látogatta meg, hogy így érjen véget szerepe a gigantikus mesében - az Erebusig és a Félelmetesig, amelyek megint másfajta hódításra indultak - és sohasem tértek vissza útjukról. Ismerte a hajókat és a hajósokat. Deptfordból, Greenwichből, Erithből vitorláztak el - a kalandorok és a telepesek; a király hajói meg a tőzsdések hajói; a kapitányok és az admirálisok, a keleti kereskedelem "csempészei" és a Kelet-indiai Flotta megbízott "generálisai". Az aranyvadászok és a hírnév megszállottjai mind e folyam hátán indultak útjukra, kezükben kard és gyakran fáklya, a szárazföld hatalmának küldöttei, a szent tűz egy-egy szikrájának hordozói. Hány nagy eszme vitorlázott el e folyam árján egy ismeretlen világ rejtelmei felé?!... Hajósok álmai, országok magjai, birodalmak csírái.
A nap leszállt; félhomály borult a folyamra, és a parton lassanként kigyúltak a lángok. A Chapmah világítótorony, iszapos síkságon emelt háromlábú építmény, éles fényt árasztott. A vízen hajók fényei úszkáltak - sok-sok fölfelé és lefelé haladó fény. És távolabb nyugaton, a fölső öbölben, a roppant város helyéről még mindig baljós jel árulkodott az égen: terpeszkedő homály a napsütésben, a csillagok alatt pedig sápadt ragyogás.
- És ez is - mondta Marlow váratlanul - valaha a föld egyik sötét vidéke volt.
Már csak ő maradt közülünk, aki még mindig a "tenger hívását" követte. Más rosszat nem lehetett mondani róla, mint hogy nem képviselte fajtáját. Hajós és mégis vándor, holott a hajósok, ha szabad ezt a kifejezést használni, az ülőfoglalkozásúak életét élik. Agyberendezésük az otthonülőké, és otthonuk - a hajó - mindig velük van, ugyanúgy hazájuk is - a tenger. Az egyik hajó meg olyan, mint a másik, a tenger pedig mindig ugyanaz marad. Környezetük állandóságában a sok idegen part, a sok idegen arc, az élet roppant változatossága csak tovasiklik, nem is a rejtelem érzetének fátyolával, hanem inkább valami könnyed, lenéző tudatlansággal borítva; mert a hajós számára nincsen más rejtelem, csupán maga a tenger, amely élete királynője - kifürkészhetetlen, akár a végzet. Ami aztán a többit illeti, munkájának végeztével, egyetlen alkalmi parti portya vagy egyetlen alkalmi dáridó elegendő arra, hogy feltárja előtte egy egész kontinens titkát, és ilyenkor többnyire ráeszmél, hogy ezt a titkot nem is érdemes megismerni. Ezért a hajóstörténetekben van valami közvetlen egyszerűség, mondanivalójuk egy feltört dióhéjban elfér. De Marlow nem volt tipikus hajós (eltekintve attól a hajlamától, hogy szeretett történeteket szövögetni), és számára egy jelenet mondanivalója nem belül rejtőzött, miként a mag, hanem kívül, mintegy beburkolta a mesét, amely csupán előhívta a lényeget, mint parázs a ködöt, ahogyan néha a holdfény kísérteties ragyogása láthatóvá teszi ködszerű fényudvarát.
Megjegyzése egyáltalában nem keltett meglepetést. Maradéktalanul illett lényéhez. Szó nélkül fogadtuk. Még annyi fáradságot sem vettünk, hogy igent mormoljunk; ő pedig kisvártatva megszólalt, nagyon halkan:
- Azokra az igen-igen régi időkre gondolok, amikor a rómaiak először jöttek ide, ezerkilencszáz évvel ezelőtt - a minap... Hogy azóta fény gyűlt ki a folyón... azt mondja, Knights? Igen, de ez nem több, csupán hirtelen lobbanás a síkságon vagy villám cikázása a felhők között. Ilyen villanásban élünk - bár tartana, amíg csak a vén föld forog! De tegnap még sötétség uralkodott itt. Képzeljék csak él egy olyan nagyszerű földközi-tengeri - minek is hívják? - triremis parancsnokának érzéseit, akit váratlanul Északra vezényeltek, hogy sietve keljen át a gall szárazföldön, és vegye át a parancsnokságot az egyik ilyen bárkán, amilyet a légionáriusok - csodálatosan ügyes emberek lehettek - szoktak építeni, valószínűleg százszámra havonta vagy kéthavonta, ha hihetünk olvasmányainknak. Képzeljék csak el őt, itt a világ végén, az ólomszínű tengeren, a füstszínű ég alatt, hajóján, amely hajlik, mint a harmonika - ahogy halad fölfelé e folyamon, élelmi készlettel vagy paranccsal, vagy amit akarnak. Homokpartok, mocsarak, erdőségek, vademberek - errefelé nemigen talál civilizált emberhez méltó táplálékot és italt se mást, csak a Temze vizét. Itt nincs falernumi bor, itt nem lehet partra szállni. Imitt-amott egy-egy katonai tábor úgy elvész a rengetegben, mint szénakazalban a tű - és aztán meg hideg, köd, viharok, betegség, számkivetettség és halál vár rá -, halál leselkedik a levegőben, a vízben, a bozótban. Úgy hullhattak itt az emberek, mint télen a legyek. Ó, igen - megtette a magáét, méghozzá kitűnően, semmi kétség, és nem is sokat gondolt vele, legfeljebb talán később kérkedett azzal, hogy mi mindent élt át a maga idejében. Talpig férfiak voltak, szembe mertek nézni a sötétséggel. És talán jókedvét is meg tudta őrizni, mert fél szemmel mindig a lehetőségre sandított: előbb-utóbb a ravennai flottához kerül - persze ha voltak jó barátai Rómában, és ha elviselte ezt a rettenetes klímát. Vagy gondoljanak egy amolyan derék tógás polgárifjúra - talán túlságosan sokat vesztett az ipse kockán -, aki egy prefektus vagy egy adószedő, vagy épp egy kereskedő mellé szegődött, hogy helyrebillentse szerencséjét. Ingoványban száll partra, erdőkön marsol át, és aztán az egyik szárazföldi állomáson rádöbben, hogy vadon, kimondhatatlan vadon zárja körül - az őserdő életének rengeteget, dzsungelt, vademberek szívét mozgató rejtelmessége. És e rejtelmekbe senki sem avatja be. Fölfoghatatlan és egyben megvetésre méltó világ közepette kell élnie. És amellett mindez még meg is igézi. Az undor igézetével, tudják
- képzeljék el növekvő megbánását, menekülés iránti vágyát, a tettre képtelen utálatot, a legyőzöttség érzését, a gyűlöletet.
Szünetet tartott.
- Gondolják meg - kezdte újra, egyik karját könyökben felemelve, tenyerét kifordítva, miért is, ahogy ott ült és keresztbe rakta lábait, lótuszvirágok nélkül és európai öltözékben prédikáló Buddhára emlékeztetett -, gondolják csak meg; ezt az érzést közülünk nem ismerheti senki. Minket ettől megvéd tetterőnk és odaadásunk a tetterő iránt. De ezek alapjában véve jelentéktelen fickók lehettek. Nem voltak gyarmatosok; igazgatásuk - az a gyanúm - puszta kifacsarás volt, más semmi. Hódítók voltak, és a hódításhoz nem kell egyéb, csak a nyers erőszak - amire pedig, ha rendelkezünk vele, kár büszkének lenni, hiszen erőnk csupán a többiek gyengeségéből fakadó véletlen. Összelopkodtak tehát mindent, amit csak megkaparinthattak, a megkaparintás kedvéért. Erőszakkal párosult rablás volt az egész, semmi más, nagyszabású öldökléssel súlyosbítva, és az emberek vakon indultak neki - ahogy ez természetes is olyanoknál, akik a sötétséggel kelnek birokra. A föld meghódítása - ami többnyire nem egyéb, mint elorzása azoktól, akiknek más a színük, vagy kissé laposabb az orruk - nem valami gyönyörűséges látvány, ha túlságosan közelről nézzük. Csak valamilyen eszme emelheti föl. Egy eszme a hódítás hátterében; nem valami érzelmi alakoskodás, hanem valódi eszme és önzetlen hit ebben az eszmében - valami, amit fölmagasztosíthat az ember, és leborulhat előtte, és áldozhat neki...
Hirtelen félbeszakította beszédét. A folyón lángok siklottak tova, aprócska zöld lángok, vörös lángok, fehér lángok, üldözték, beérték, keresztezték egymást, összefonódtak - és azután lassan vagy gyorsabban megint szétváltak. A roppant város forgalma egyre csak áramlott az álomtalan folyó fölött mindinkább sűrűsödő éjszakában. Tovább nézelődtünk, vártunk türelmesen - a dagály szűntéig nem is tehettünk egyebet; Marlow pedig csupán hosszabb szünet után szólalt meg újra, bizonytalan hangon:
- Azt hiszem, emlékeznek rá, hogy egyszer rövid időre fölcsaptam édesvízi hajósnak - kezdte, és ekkor már tudtuk, az a sors vár ránk, hogy mielőtt még az apály beköszöntene, meghallgassuk Marlow egyik befejezetlen kalandját.
- Ami személy szerint velem történt, azzal nem akarom fárasztani magukat - mondta, és ezzel a megjegyzéssel rögtön ki is mutatta sok-sok mesemondóval közös gyengeségét: érzéketlenségét az iránt, amit hallgatósága legszívesebben hallana -, de hogy megértsék, milyen hatással volt e történet reám, el kell mondanom, miképpen kerültem oda, mit láttam, hogyan hajóztam föl a folyón addig a helyig, ahol életemben először találkoztam azzal a szerencsétlen flótással. Ez volt hajóútjaim legtávolabbi és élményeim csúcspontja. És valahogy úgy éreztem, ezek az élmények fényt terítenek körülöttem mindenre - még a gondolataimra is. Amellett eléggé komor történet és szánalmat keltő - bizonyos értelemben nem is rendkívüli -, nem is egészen világos. Nem, nem egészen világos. És mégis úgy éreztem, világosságot gyújt bennem.
Akkor történt, bizonyára emlékeznek még rá, hogy épp visszatértem Londonba, miután már jócskán bebolyongtam az Indiai-óceánt, a Csendes-óceánt meg a Kínai-tengert - megkaptam a magam szabályszerű adagját a Keletből - hat-hét év alatt, és dologtalanul ődöngtem ide-oda, föltartottam magukat munkájukban, megszálltam, otthonukat, mintha valamiféle égi küldetésből a civilizációt kellene terjesztenem maguk között. Egy ideig mindez nagyon kellemes volt; de azután már elegem lett a pihenésből. Hajó után kezdtem nézelődni - gondolom, ez a legnehezebb munka a világon. Ám a hajók rám se hederítettek. És azután magam is belefáradtam a játékba.
Mármost ifjú legényke koromban szenvedélyem volt a térkép. Órák hosszat el tudtam nézni Dél-Amerikát, Afrikát vagy Ausztráliát, belemerülve a fölfedezés gyönyörűségeibe. Ekkor még sok folt fehérlett Földünk térképén, és amikor egy-egy különösen hívogatót pillantottam meg köztük (bár én mindegyiket ilyennek találtam), rátettem ujjamat, és azt mondtam magamnak: ha felnövök, elmegyek ide. Emlékszem, az egyik ilyen hely az Északi-sark volt. Nos, eddig még nem jutottam el oda, és most már meg sem kísérlem, hogy odajussak. A varázslat fénye kialudt. Az Egyenlítő környékén is sok ilyen fehér foltot láttam szétszórva, a legkülönbözőbb szélességi fokokon, mindkét féltekén keresztül-kasul. Egyikén-másikán jártam is azóta, és... no de hagyjuk ezt. Volt azonban még egy, a legnagyobb - hogy így mondjam -, a legpusztább közöttük, ahová még mindig sóvárogva vágytam.
Igaz, ekkor már nem volt berajzolatlan terület. Gyermekkorom óta eltelt időben a fehér folton folyók, tavak és nevek jelentek meg. Nem volt többé gyönyörűséges rejtelmeket ígérő puszta hely, fehér folt, amelynek láttán a legényke dicsőségről álmodhatott. A sötétség vidékévé vált. De volt arrafelé, különösképp szembeszökően, egy folyó, egy hatalmas nagy folyó - látható a térképen -, amely kinyújtózott roppant kígyóra emlékeztetett; feje a tengerbe ért, pihenő teste végigtekeredett az óriási országon, farka pedig beleveszett a vidék mélységeibe. És amikor egy kirakatba kitett atlaszon elnézegettem ezt a folyót, megigézett, akár a kígyó a madarat - buta kis madarat. És ekkor eszembe jutott, hogy alakult egy nagy vállalat, amely ezen a folyón kereskedik, ördögbe is! - mondtam magamnak, nem kereskedhetnek anélkül, hogy ne alkalmazzanak egy vagy más vízijárművet - gőzhajókat azon a tengernyi édesvízen! Miért ne kíséreljem meg, hogy az egyiknek én legyek a parancsnoka? Folytattam utamat a Fleet Streeten, de ezt a gondolatot sehogy se tudtam kiverni fejemből. A kígyó megigézett.
Ez a kereskedelmi társaság, tudják, kontinentális vállalat volt; nekem pedig számos rokonom lakik a kontinensen; mert ott olcsó az élet, és azt mondják, nem is olyan mocskos, mint amilyennek látszik.
Szégyellem bevallani, de zaklatni kezdtem rokonaimat. Már ez is egészen újszerű indulás volt számomra. Ilyen úton-módon, tudják, még sohasem szereztem meg semmit. Mindig a magam útját jártam, mindig a saját lábamon álltam, oda mentem, ahová kedvem tartotta. Ilyesmit eddig nem is tudtam volna magamról elképzelni; de akkor, tudják, úgy éreztem, ha törik, ha szakad, el kell jutnom a folyóhoz. Így hát zaklattam rokonaimat. "Drága öregem" - felelték a férfiak, de ennél többet azután nem is tettek a dologban. És ekkor - hiszik-e? - az asszonyokhoz fordultam. Én, Charlie Marlow, munkába állítottam az asszonyokat, hogy megszerezzenek nekem egy állást. Egek! De hát, tudják, az az ötlet nem hagyott nyugton. Volt egy nagynéném, kedves, lelkes teremtés.
"Csodálatos lesz. Mindent, mindent megteszek érted. Ragyogó ötlet. Ismerem az Igazgatóság egyik vezető személyiségének feleségét, és ismerek egy igen befolyásos embert stb. stb." - írta. Eltökélte magát, hogy addig nem nyugszik, amíg csak ki nem neveznek az egyik folyami gőzös parancsnokának, ha ez a vágyam.
Megkaptam a kinevezést, természetesen; méghozzá nagyon is gyorsan. A társaságot, úgy látszik, értesítették, hogy az egyik hajóskapitány a bennszülöttekkel folytatott valamelyik csetepatéban halálát lelte. Itt volt hát a kedvező alkalom számomra; és ez a hír még csak fokozta vágyamat, hogy odamenjek. Csupán hosszú hónapokkal később, amikor megkíséreltem, hogy visszaszerezzem a kapitány földi maradványait, tudtam meg, hogy a háborúság eredetileg valamiféle tyúkok körüli félreértésből származott. Igen, két fekete tyúkról volt szó. Fresleven - így hívták a fickót, dán volt - úgy gondolta, becsapták, hát partra szállt, és egy bottal ütlegelni kezdte a falu főnökét. Ó, egyáltalában nem lepett meg, amikor ezt hallottam, és viszont egy lélegzetben azt is elmondták nekem, hogy ez a Fresleven a világ legjámborabb, legcsöndesebb teremtménye volt, aki csak valaha két lábon járt. Kétségtelenül úgy is volt; de már vagy két esztendeje ott kint tevékenykedett, tudják, a nemes ügy érdekében, és valószínűleg szükségét érezte, hogy valamilyen úton-módon helyreállítsa önbizalmát. Így hát könyörtelenül páholni kezdte az öreg négert, akinek alattvalói hatalmas tömegben köréjük gyűltek, és villámsújtottan figyelték a jelenetet, mígnem egy férfi - azt mondták, a főnök fia - az öreg fickó ordítozása feletti elkeseredésében, tétován a fehér ember felé bökött dárdájával - és persze a dárda könnyedén beszaladt a kapitány lapockái közé. Akkor azután a falu egész lakossága - bekövetkezendő istencsapástól félve - az erdőségbe menekült; Fresleven gőzöse pedig, azt hiszem, a gépész parancsnoksága alatt ugyancsak fejvesztve odábbállt. Később pedig már senki sem törődött Fresleven földi maradványaival, amíg csak én oda nem érkeztem és el nem foglaltam a kapitány helyét. Én azonban nem hagyhattam annyiban a dolgot; de amikor végre eljött az alkalom, hogy találkozhassam elődömmel, a bordáin átnőtt fű már elég magasra ért ahhoz, hogy elfedje csontjait. Valamennyi csontját megtaláltam. Senki sem nyúlt hozzá, a természetfeletti lényhez, azóta, hogy ott elesett. És a falu is elhagyatottan állt, a kunyhók feketén tátongtak, minden, elrothadt, minden összevissza görbült a bedőlt sövények mögött. Így hát a várt csapás valóban elérte a falut. Az emberek eltűntek, őrült félelem hajtotta mindannyiukat a bozóton át, a férfiakat, az asszonyokat és a gyermekeket, és nem is tértek vissza, soha többé. Hogy a tyúkokkal mi lett, nem tudom. A haladás bajnokai, gondolom, megkaparintották őket. Én viszont e dicsőségteljes esetnek köszönhettem kinevezésemet, még mielőtt reménykedni kezdtem volna benne.
Mint az őrült rohantam, készültem föl az útra, és nem múlt el negyvennyolc óra, már hajóztam is át a Csatornán, hogy bemutatkozzam munkaadóimnak és aláírjam a szerződést. Néhány órán belül megérkeztem abba a városba, amely mindig kimeszelt sírboltra emlékeztet engem. Előítélet az ilyesmi, semmi kétség. A Társaság irodáját minden különösebb akadály nélkül megtaláltam. A város legnagyobb épületében volt, és akivel csak találkoztam, erről a társaságról beszélt. Tengeren túli birodalmat készültek alapítani, és a kereskedelem révén végtelen vagyonra akartak szert tenni.
Mély árnyékba borult szűk utca, magas házak, megszámlálhatatlan redőnyös ablak, halotti csönd, kövek között kisarjadt fű, jobbról-balról hatalmas boltíves kocsifeljárók, félig nyitva álló óriási, súlyos kétszárnyú kapuk fogadtak. Besurrantam az egyik ilyen nyíláson, fölkapaszkodtam a kanyargó, dísz nélküli lépcsőn, amely olyan kiaszott volt, mint a sivatag, és benyitottam az első elém kerülő ajtón. Odabent szalmafonatú széken két asszony ült - egyik kövér, sovány a másik -, és fekete gyapjúfonállal kötögetett. A karcsú felállt, egyenesen felém indult, de szemét közben lesütve tartotta és folytatta a kötést, s amikor már azon gondolkoztam, kitérek az útjából, ahogy az ember kitér egy alvajáró elől, csak akkor állt meg, és nézett föl rám. Ruhája olyan egyszerű volt, akár egy esernyőhuzat ; szó nélkül megfordult, és bevezetett egy várószobába. Megmondtam nevemet és körülnéztem. Fenyőfa asztal állt a középen, a falak mentén körös-körül egyszerű székek, a terem egyik végében nagy, fényes térkép a szivárvány valamennyi színével bejelölve. Óriási mennyiségű piros színű jelölést láttam - az ilyesminek mindig örülök, mert ebből tudni lehet, hogy arrafelé serény munka folyik -, azután meg pokolian sok kék jelzést, egy kevés zöldet, narancsszínű maszatot és a keleti parton egy bíborszínű foltot, amely azt mutatta, hogy a haladás kedélyes úttörői hol isszák kedélyes sörüket. Ámde e sok szín egyike sem jelölte az én utazásom célját. Az én színem a sárga volt. Épp a középen. És ott láttam a folyót is - igézően, halált hozóan -, akár egy kígyó. Fű! Ajtó nyílt, egy őszbe borult titkári fő - csupa részvét - bukkant föl, és egy vékony mutatóujj betessékelt a szentélybe. Tompa világítás fogadott; a szoba közepén súlyos íróasztal terpeszkedett. Ezen alkotmány mögül egy sápadt, vaskos jelenség lépett elő, szalonkabátban. A nagy ember, személyesen, öt láb hat hüvelyk magas lehetett, gondolom, és sok-sok milliónak billentyűtábláján tartotta ujját. Kezét nyújtotta, úgy emlékszem, bizonytalanul mormogott valamit, elégedett volt francia tudásommal. "Bon voyage."
Körülbelül negyvenöt másodperc múlva újból a várószobában találtam magamat, szemben a részvétteljes titkárral, aki - bánatosan és együttérzőn - aláíratott velem egy okiratot. Többek között, azt hiszem, arra is kötelezettséget vállaltam, hogy semmiféle kereskedelmi titkot el nem árulok. Nos hát, nem is teszem.
Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magamat. Nem szoktam meg, tudják, az effajta ceremóniákat, és amellett valami baljós is volt a levegőben. Mintha valamilyen összeesküvésbe avattak volna be - isten tudja -, valami nem egészen tiszta ügybe: örültem, amikor odábbállhattam. A másik szobában a két nő lázasan kötött a fekete gyapjúszállal. Újabb és újabb látogatók érkeztek, és a fiatalabb nő előre-hátra sétálgatott, hogy bevezesse őket. Az öregebbik ülve maradt székében. Lapos sarkú posztópapucsait lábmelegítőre rakta föl, ölében pedig macska pihent. Keményített fehér valamit hordott fején, egyik orcáján szemölcs ékeskedett, és orra hegyén ezüstkeretes csiptető ült. Szemüvege fölött rám pillantott. Pillantásának gyorsasága és közönyös nyugalma megzavart. Két ostoba és vidám külsejű ifjút vezettek épp át a szobán, és az asszony ugyanilyen gyors, közömbös bölcsességgel teli tekintetet vetett rájuk is. Úgy látszott, mintha mindent tudna róluk, sőt rólam is. Félős érzés fogott el. Ez az asszony félelmetes és rosszat sejtető volt. Távol innét gyakran gondoltam azután erre a két nőre, akik a Sötétség kapuját őrzik, fekete gyapjúszálból meleg szemfedőt kötnek, az egyik bevezeti a látogatókat, szakadatlanul csak bevezeti őket az Ismeretlenhez, a másik pedig közönyös, öreg szemmel vidám és ostoba arcukat fürkészi. Ave! te fekete gyapjúszállal kötögető vénasszony, Morituri te salutant. Azok közül, akikre rápillantott, nem sokan látták őt valaha is viszont - még a fele sem, sokkal kevesebb, mint a fele.
Hátra volt még az orvosi vizsgálat. Egyszerű formaság, bizonygatta a titkár, és olyan kifejezés ült arcára, mint aki korlátlanul megosztja velem gondjaimat. Ekkor hát egy fiatalember, kalapja bal szemére csapva, tisztviselőféle lehetett - bizonyára dolgoztak tisztviselők is a Társaságnál, noha a házban oly csendesség honolt, mintha a holtak városának egyik épülete lett volna -, érkezett valahonnan fölülről, és elvezetett. Kopottas és nyegle ifjú volt, kabátjának ujja tintás, nyakkendője túlságosan széles és hullámos, álla pedig olyan alakú, akár egy öreg cipő orra. Kicsit korai lett volna még az orvoshoz menni, ezért javasoltam, igyunk egyet, amire az ifjúból előtört kedélyeskedő hajlama. Ürmös iszogatása közben dicshimnuszt zengett a Társaság üzleti tevékenységéről, én pedig csakhamar néhány odavetett szóval csodálkozásomat fejeztem ki, miért nem megy ő is a tettek színhelyére. Erre tüstént nagyon hűvös és higgadt lett.
- Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek látszom, monda Platón a tanítványainak - jelentette ki velősen, azután nagyon határozott mozdulattal kiürítette poharát és indultunk.
Az öreg orvos megtapogatta érverésemet, és közben nyilvánvalóan valami más járt a fejében.
- Jó, oda jó - mormolta, és azután némi mohósággal hangjában megkérdezte, hozzájárulok-e, hogy megmérje koponyámat. Igen, feleltem meghökkenve, és ekkor elővett egy körző formájú holmit, elől-hátul, mindenfelé lemérte a kiterjedéseket, és közben néhány gondos följegyzést készített. Borotválatlan emberke volt, köpenyeghez hasonló, kiszolgált kabátot viselt, lábán papucs; ártalmatlan bolondnak véltem.
- Mindig engedélyt kérek a tudomány nevében, hogy megmérjem a koponyáját azoknak, akik oda kimennek - mondta.
- És amikor visszajönnek? - kérdeztem.
- Ó, sohasem látom őket többé - jegyezte meg -, és különben is, az elváltozások, tudja, odabent mennek végbe.
Mosolygott, mint valamilyen csendeskés tréfán.
- Tehát maga odamegy? Nagyszerű. És érdekes. Fürkésző tekintettel nézett rám, és még valamit jegyezgetett.
- Elmebaj volt a családban? - kérdezte tárgyilagos hangon.
- Ezt is a tudomány érdekében kérdezi? - mondtam nagyon mérgesen.
- Érdekes volna a tudomány számára - felelte mit sem törődve ingerültségemmel -, ha az egyének elmebeli elváltozásait a helyszínen kisérhetné figyelemmel, csakhogy...
- Ön elmeorvos? - vágtam szavába.
- Minden orvosnak egy kicsit annak kell lennie - válaszolta ez a különc figura, háborítatlanul. - Van egy elméletem, amit önök, messieurs, akik kimennek oda, segíthetnének bebizonyítani. Ez volna az én részesedésem azokból az előnyökből, amelyeket hazám ezen a nagyszerű gyarmaton betakarít majd. A hívságos kincseket másoknak engedem át. Bocsássa meg kérdésemet, ön az első angol, akit megvizsgálok...
Sietve bizonygattam, hogy semmiképp sem vagyok jellegzetes.
- Ha az lennék, nem így beszélnék önnel.
- Amit mond, nagyon mély és valószínűleg nagyon téves - felelte nevetve. - Kerülje a bosszúságot, még jobban, mint a napot. Adieu. Hogyan is mondják önök angolok? Good-bye. Igen. Good-bye. Adieu. A trópusokon az ember mindenekelőtt őrizze meg lelki nyugalmát. - Figyelmeztetően fölemelte mutatóujját... - Du calme, du calme. Adieu.
Már csak kitűnő nagynénémnek kellett búcsút mondanom. Diadalmas hangulatban találtam. Egy csésze teát
- hosszú időre az utolsó tisztességes csésze teát - ittam meg nála, és szobájában, amely igen megnyugtatóan, éppen olyan volt, amilyennek egy hölgy társalgójának lennie kell, a kandalló mellett üldögélve hosszasan és békésen elcsevegtünk egymással. E bizalmas beszélgetés során egészen világossá vált előttem, hogy a fontos személyiség feleségének és rajta kívül, isten tudja, még hány más embernek úgy mutattak be, mint valami különlegesen tehetséges teremtményt - főnyereményt a Társaság számára -, mint olyan embert, amilyet nem lehet mindennap megkaparintani. Egek! És én egy ócska kis füttyös, nyomorult folyami gőzösre megyek kapitánynak! De kiderült, hogy egyike vagyok a Munkásoknak is - nagybetűvel, tudják. Olyasmi, mint a világosság követe, mint valami alacsonyabb rangú apostol. Ez idő tájt sok efféle badarságot lehetett olvasni és hallani, és ezt a kitűnő asszonyt, aki minden handabandázás forgatagának kellős közepén élt, magával ragadta az ár. Addig emlegette, hogy "a tudatlan milliókat föl kell szabadítani szörnyű szokásaik járma alól", amíg, szavamra, kényelmetlenül éreztem már magamat. Végül is merészkedtem megjegyezni, hogy a Társaság profitért dolgozik.
- Elfelejted, kedves Charlie, hogy a munkás megérdemli bérét - mondta derűsen.
Különös, hogy az asszonyok mennyire érzéketlenek az igazság iránt. A maguk külön világában élnek, ilyen világ pedig sohasem létezett, és nem is létezhet soha. Túlságosan szép volna, és ha egyszer megvalósulna, már az első napnyugtakor darabokra hullana szét. Váratlanul fölbukkanna valamilyen nyomorúságos tény, amellyel mi férfiak a teremtés napja óta békésen megférünk, és fölborítaná az egészet.
Ezek után megölelt, figyelmeztetett, hogy hordjak gyapjú holmikat, írjak minél gyakrabban, és így tovább - és aztán távoztam. Az utcán - nem tudom, miért - az a furcsa érzésem támadt, csaló vagyok. Különös, hogy én, aki megszoktam: a világ bármely pontjára huszonnégy órán belül elindulok, és ilyenkor még csak annyit sem tétovázom, amennyit más, ha az út egyik oldaláról a másikra megy át, most, ebben a mindennapos ügyben - ha nem is haboztam, de egy másodpercre megtorpantam. Talán azzal tudnám legjobban érzékeltetni lelkiállapotomat, ha elmondom, hogy egy-két másodpercig úgy éreztem, mintha nem is egy földrésznek, hanem magának a földgolyónak közepe felé tartanék.
Egy francia gőzössel indultam útnak, és az meg odakint minden kis vacak kikötőnél megállt, éspedig - amennyire meg tudtam állapítani - kizárólag azért, hogy katonákat és vámtiszteket tegyen ki a szárazföldre. Én a partot figyeltem. Hajók mellett elsikló tengerpartot figyelni olyan érzés, mint valami talányon töprengeni. Ott terül el az ember előtt - mosolygósán vagy bosszúsan, hívogatóan, fenségesen, hitványán, unalmasán vagy vadul, mindig szótlanul, de mégis mintha suttogna: "Gyere és fejts meg". Ez a part majdnem minden jellegzetesség nélkül való volt, mintha még csak a teremtés állapotában lett volna: egyhangú, mogorva látványt nyújtott. A roppant őserdő széle - oly sötétzöld színű, hogy már csaknem fekete. - tajték fehérével szegélyezve futott egyenes vonalban, mintha léniával húzták volna ki - futott messzire, messzire a kék tenger mentében, amelynek ragyogását szétterülő ködfátyol homályosította el. A nap izzón sütött, a szárazföld szinte csillogott, olvadozott a hőségtől. Itt-ott a fehér tajtékon túl szürkésfehér foltok bukkantak föl csoportosan, volt, hogy egy-egy zászló is lebegett fölöttük. Több évszázados települések lehettek, de hátterük érintetlen végtelenségében még mindig nem nőttek gombostűfejnél nagyobbra. Zötykölődve haladtunk előre, megálltunk, katonákat tettünk ki a partra; továbbmentünk, azután meg vámtisztviselőket raktunk ki, hogy vámot szedjenek ebben az istentől elhagyott vadonban, ahol egy-egy bádogviskó és zászlórúd rejtezett; majd megint katonákat raktunk partra - bizonyára azért, hogy védelmet nyújtsanak a vámtisztviselőknek. Egynémelyik, mint hallottam, odaveszett a hullámverésben; de senki sem törődött túlságosan sokat, megfulladnak-e vagy sem. Egyszerűen kihajították őket, a hajó meg ment tovább. A tengerpart napokon át nem változott, mintha egy helyben topogtunk volna; de közben mégis különböző települések mellett haladtunk el - kereskedelmi telepek mellett -, Gran' Barram, Little Golo vagy ehhez hasonló nevük volt; olyan nevek, amelyek rosszat sejtető függöny előtt lejátszódó mocskos bohózat címének is beillenének. Az utas tétlensége, elszigeteltségem az emberek között, akikhez semmi se fűzött, az olajos, bágyadt tenger, a part egyhangú komorsága, mindez - úgy látszott - távol akar tartani a dolgok valóságától, amelyre gyászos és értelmetlen káprázat ködhálója terült. Épp ezért a hullámverés hébe-hóba fölhangzó lármája olyan határozott gyönyört keltett bennem, mintha testvéri szót hallottam volna. Ez legalább természetes volt, tudtam okát és értelmét. Időnként egy-egy parti csónak látványa egy másodpercre visszazökkentett a valóságba. Fekete legények húzták az evezőket. Messziről is látni lehetett szemük fehérének csillogását; kiáltoztak, énekeltek, testük verejtékben úszott, képük groteszk álarc volt ezeknek a legényeknek, de csontjaik, izmaik voltak; vad elevenségük, mozdulataik megfeszített energiája éppoly természetesnek és valóságosnak látszott, mint a part menti tajték. Nem kellett ittlétüket semmiféle külön indokkal magyarázgatni. Látványuk megnyugvást ébresztett bennem. Egy időre megint úgy éreztem, a vitathatatlan tények világában élek, de ez az érzés nem tartott sokáig. Előbb-utóbb valami történt, ami elijesztette. Emlékszem, egyszer hadihajóval találkoztunk, amely a part mellett horgonyzott. Még csak egy bádogviskó sem rejtőzött errefelé, de a hajó mégis egyre ágyúzta a bozótot. Úgy látszik, a franciák viselték itt háborúik egyikét. A naszád zászlaja aléltan csüggött, akár egy rongydarab; az alacsony testből véges-végig hosszú, hathüvelykes ágyúcsövek meredeztek elő; a zsíros, iszapos hullámok lustán emelgették, majd ejtették megint le a hajót; a vékony árbocrudak ide-oda lengtek. A hadihajó a föld, az ég, a tenger puszta végtelenségének közepén állt, érthetetlenül, és bombázott egy kontinenst. Durr, szólalt meg az egyik hathüvelykes; karcsú láng szökkent elő, és azután eltűnt, kicsiny fehér füst illant tova, egy apró lövedék halk, sivító hangja hallatszott - és semmi sem történt. Nem is történhetett semmi. Tébolyodottság szólt e jelenetből, siralmas bohózat e látványból; és ezt az érzésemet nem oszlatta el az sem, hogy valaki a fedélzeten váltig bizonygatta nekem: a bennszülöttek - ő ellenséget mondott! - tábora ott van valahol a parton, elrejtve szemünk elől.
Átadtuk a hadihajónak postáját (azt mesélték, hogy ezen az elhagyott naszádon naponta három ember hal meg trópusi lázban), és folytattuk utunkat. További, bohózatba illő nevű helyeken kötöttünk ki, ahol a halál és a kereskedelem vidám táncát olyan csöndes és földi légkörben ropja, mint amilyen egy túlfűtött katakomba légköre lehet; végighajóztunk az alaktalan part mentén, amelyet veszedelmes tajték szegélyezett, mintha maga a Természet is távol akarná tartani a betolakodókat; folyókon hajóztunk be és ki, a halálnak az életbe áramló folyamain, ahol a part mocsártól rothadt, ahol vastag, iszapos víz támadja meg az eltorzult testű mirtuszfákat, amelyek láttunkra szinte vonaglottak végtelen és tehetetlen keservükben. Sehol sem álltunk meg elegendő időre ahhoz, hogy részletes benyomásokat gyűjthessek, de a bizonytalan és nyomasztó csodálkozás mindent betöltő érzése egyre inkább erőt vett rajtam. Olyan volt utazásunk, mint lidércnyomásos emlékek közötti fáradságos zarándokolás.
Több mint harminc napig hajóztunk, amire megpillantottam a nagy folyó torkolatát. A kormányzósági székhely közelében vetettünk horgonyt. De az én munkahelyem még vagy kétszáz mérfölddel beljebb feküdt. Így hát amilyen gyorsan csak tudtam, továbbindultam egy harminc mérföldnyire levő hely felé.
Egy kis tengerjáró gőzösön utaztam. Svéd kapitánya, amikor meghallotta, hogy tengerész vagyok, meghívott a hajóhidra. Fiatal ember volt, ösztövér, szőke és rosszkedvű, haja hosszú és vékony szálú, járása pedig csoszogó. Midőn elhagytuk a nyomorúságos kicsiny rakpartot, megvetően biccentett a szárazföld felé.
- Volt itt? - kérdezte.
- Igen - válaszoltam.
- Finom fickók ezek a kormányzóságiak, ugye? - folytatta tovább. Angolul beszélt, igen szabatosan és eléggé keserűen. - Furcsa, hogy egyes emberek havi néhány frankért mire nem képesek. Kíváncsi vagyok, mi lesz az ilyenekből, ha beljebb kerülnek az országba?
Mondtam neki, hogy én ezt rövidesen kitapasztalom.
- Ú-úgy? - kiáltott föl. Oldalvást csosszantott, de közben azért fürkészve kémlelt előre. - Ne legyen ebben olyan biztos - folytatta. - A minap is vittem valakit fölfelé, és útközben fölakasztotta magát. Svéd volt az is.
- Fölakasztotta magát? Úristen, miért? - kiáltottam. Figyelmesen nézett előre.
- Ki tudja? Elege lett, talán a napból, talán az országból.
Végre egy öbölhöz értünk. Kőszirt magasodott előttünk, a parton kiásott földhalmok, a domboldalon házak; egyeseket, az ásatások törmelékei közepette, vastető fedett, mások a lejtőhöz tapadva lógtak lefelé. A benépesített pusztítás e látványa fölött vízzuhatagok állandó zaja lebegett. Rengeteg ember, többnyire fekete és mezítlen, mászkált szerteszét, akár egy hangyaraj. Móló nyúlt a folyóba. Időnként mindez elmerült a vakító napfény egy-egy hirtelen támadt villanásában.
- Itt a maga Társaságának állomása - mondta a svéd, és egy sziklás lejtőre mutatott, ahol három, fából emelt barakkszerű építmény állt. - Majd fölküldöm a holmijait. Négy láda, annyit mondott, ugye? Hát akkor, isten vele.
Egy fűben hempergő üstre bukkantam, majd megleltem a domboldalra vezető ösvényt. Előbb a sziklák felé, azután pedig egy szabványosnál kisebb méretű vasúti kocsihoz vezetett, amely a hátán feküdt, kerekei az égnek álltak. Egyik kereke hiányzott. Akár egy állati csontváz, olyan halottnak látszott. Azután további pusztulásra ítélt gépalkatrészekre, rozsdaette sín-kazalra találtam. Bal felől néhány fa vetett árnyékot egy kis földterületre, ahol fekete alakok mozogtak, ernyedten. Hunyorogva néztem előre, az ösvény meredeken vezetett fölfelé. Jobbról kürtszót hallottam, és láttam, hogy a feketék szaladni kezdenek. Súlyos, tompa robbanás rázta meg a földet, a sziklából fehér füst emelkedett föl, épp csak ennyi történt. A szirtek arculatán mi sem változott. Vasútvonalat építettek. A szikla nem állt útjukban, más baj sem lehetett vele, mégis ez a céltalan robbantgatás volt az egyetlen folyamatban levő munka.
Halk csörrenést hallottam magam mögött, és hátrafordítottam fejemet. Hat fekete közeledett libasorban, fáradságosan jöttek föl az ösvényen. Kiegyenesedve, lassan haladtak, fejükön földdel teli kis kosarakat egyensúlyoztak, a csörgés lépéseikkel tartott ütemet. Ágyékuk körül fekete rongyok lógtak, és hátul a rövidebb szárnyak mint farkok lengtek ide-oda. Minden bordájukat látni lehetett, végtagjaik ízületei meggörcsösödtek, mint a kötélcsomók; mindegyikük nyakán vasörv lógott, és lánccal voltak egymáshoz fűzve, amelynek hajlatai ütemesen csörrenve himbálóztak közöttük. A sziklák felől újabb robbanás hallatszott, és ekkor hirtelen eszembe jutott a földrészt ágyúzó naszád. Itt is ugyanaz a baljós hang szólalt meg, ámde ezeket az embereket senki sem nevezhette - bárhogy feszítette is képzeletét - ellenségnek. Gonosztevőknek nevezték hát őket; a megsértett törvény, a robbanó bombákhoz hasonlóan, mint valami megfejthetetlen rejtelem sújtott le rájuk a tenger felől. Sovány mellük egy ütemben zihált, vadul szétfeszülő orrlikaik remegtek, szemük mereven bámult föl a dombra. Hat hüvelyk távolságban haladtak el mellettem, de ezek a szerencsétlen vadak tökéletes halotti közönyükben még csak rám se pillantottak. E nyersanyag mögött a jó útra tértek egyike, a működésben levő új erők teremtménye lépegetett, csüggedten, és közepén fogva puskát tartott kezében. Egyenruha-kabátot viselt - egyik gombja hiányzott -, és amikor fehér embert pillantott meg az ösvényen, fegyverét élénk mozdulattal vállához kapta. Egyszerű elővigyázatosságból, mert hiszen ezek a fehérek messziről nézvést annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy nem tudhatta, ki vagyok. De hamarosan megnyugodott, arcán széles, fehér, aljas vigyor csillant fel, és egy pillantást vetett őrzötteire, mintha engem is társul akarna fogadni felemelő megbízatásához. Hiszen végeredményben én is e magasztos és igazságos folyamat izmos bajnokaihoz tartozom.
Ahelyett, hogy tovább haladtam volna az ösvényen, balra tértem, és lefelé indultam. Szándékom az volt, hogy szemem elől veszítem ezt a láncba vert csapatot, mielőtt megmásznám a dombot. Nem vagyok túlságosan finnyás, hiszen ismernek; gyakran kellett odavágnom és ütéseket elhárítanom. Védekeznem és támadnom kellett - valójában az utóbbi is csak egyik módja a védekezésnek -, és ha egyszer már bakot lőttem és ilyen életmódot választottam, úgy követelményeinek megfelelően sohasem számítgattam a pontos ráfizetést. Megismerkedtem az erőszakosság ördögével; a mohóság ördögével, a forró vágy ördögével - ámde, a csillagok fényére esküszöm, ezek erős, egészséges, vörös szemű ördögök voltak, amelyek ide-oda dobálták, hajtották az embert - igen, az embert. De ahogy ott álltam azon a domboldalon, máris tudtam, hogy ennek az országnak vakító napsütésében, a ragadozó, könyörtelen ostobaság ernyedt izmú, alakoskodó, vaksi ördögét ismerem majd meg. Csak hosszú hónapokkal később, és csak ezer mérföldnyire innen tapasztaltam ki igazán, milyen alattomos tud lenni ez az ördög. Egy pillanatig megdöbbenve álltam, mintha intő szót hallottam volna. Azután leereszkedtem a dombról, rézsút, az imént látott fák irányába.
Megkerültem egy hatalmas mesterséges gödröt, amit megfoghatatlan szándékból ásott valaki itt a lejtőn. Nem volt se kőbánya, se homokbánya, annyi bizonyos. Egyszerű gödör, semmi más. Talán emberbaráti szeretet szülte, hadd legyen a gonosztevőknek valami dolguk. Nem tudom. Aztán meg majdnem egy rendkívül keskeny szakadékba zuhantam, alig volt több, mint egy kis sebhely a domboldalon. Rájöttem, hogy az állomás számára szállított vízvezetékcsöveket döntötték ide tömegestül. Egyetlen darab se maradt épen közülük. Mintha csak valaki kéjelgett volna a pusztításban. Végre a fákhoz értem. Az volt a szándékom, hogy sétálok egy kicsit az árnyékban, de alighogy odáig jutottam, úgy éreztem, az Inferno valamelyik sötét bugyrába kerültem. A vízzuhatagok itt dörögtek a közelben; szakadatlan, egyhangú, gyors, őrjöngő zajuk oly rejtelmes hangokkal töltötte el a gyászosan néma ligetet, ahol még egy lélegzet sem hallatszott, egy levél sem rezdült, mintha a világűrbe kirepített földgolyó sistergő futása vált volna egyszerre hallhatóvá.
Fekete alakok gubbasztottak, feküdtek, ültek a fák között, fatörzsekhez támaszkodva, földhöz tapadva; a tompa fény itt kiemelte, ott eltakarta alakjukat; valamennyiük magatartásán a kín, a lemondás, a kétségbeesés uralkodott. A sziklák között újabb akna robbant, kissé megreszkettette lábam alatt a talajt. Folyt a munka. A munka! És íme a hely, ahová a munkatársak egyike-másika visszavonult meghalni.
Lassan haldokoltak - ennyit világosan láttam. Már nem voltak ellenségek, sem gonosztevők, már nem látszott rajtuk semmi földi - most már csupán a betegségnek és éhhalálnak e zöldes homályban összevissza heverő fekete árnyékai voltak. A parti öbölből hozták ide valamennyit, meghatározott időre szóló, jogérvényes szerződések alapján, és itt azután az idegen környezetben, a szokatlan tápláléktól megbetegedtek, elvesztették munkaképességüket, és ezért megengedték nekik, hogy félremásszanak pihenni. Ezek a haldokló árnyékok olyan szabadok - és csaknem ugyanolyan átlátszók voltak, mint a levegő. Most fölismertem a fák ágai alatt csillogó szemüket. És ekkor, lefelé pillantva, kezem tájékán egy fejet láttam meg. A fekete csontváz teljes hosszúságában kinyújtózkodott, vállát a fának támasztotta, szemhéja lassan fölemelkedett, a besüppedt, óriási, üres tekintetű szemgolyó fölnézett rám mélyről jövő, vak, fehéres villanással, amely azután lassan kialudt. Fiatalnak, szinte gyereknek látszott, de ezeknél, tudják, nehéz megmondani, mennyi idősek. Nem tudtam egyebet tenni, mint hogy kivettem zsebemből egy darab jó kétszersültet, amelyet még a svédtől kaptam a hajón, és felé nyújtottam. Ujjai lassan zárták körül, fogták meg az ennivalót - se mozdulat, se pillantás több nem esett. Egy darab fehér gyapjúfonál lógott a nyakában. Miért? Honnan szerezte? Jelvényként hordta vagy dísznek, amulettnek vagy engesztelő áldozatul? Fűződött-e hozzá valamilyen eszme? Megdöbbentő látvány volt fekete nyaka körül ez a tengeren túlról jött fehér fonáldarab.
Ugyanennek a fának közelében még két hegyesszögű csonttömeg ült fölhúzva lábát. Egyikük állat térdére támasztotta és elviselhetetlen, iszonyatos révületben a semmibe bámult; a testvér-agyrém, mintha nagy fáradtság gyötörné, homlokát pihentette térdén; szerteszét hevertek a többiek, az eszméletlenségtől az összes lehetséges változatba torzulva, akár valami vérfürdőt vagy döghalált ábrázoló kép alakjai. És amíg én a borzalomtól megkövültén álltam, az egyik teremtmény kezére-térdére támaszkodva fölemelkedett, és négykézláb a folyóhoz indult, hogy igyék. Tenyeréből szürcsölte a vizet, azután fölült a napsütésben, lábszárait keresztberakta maga elé, és gyapjas feje csakhamar mellcsontjára billent.
Beteltem az ácsorgással itt az árnyékban; sietve megindultam az állomás irányába. Az épületek közelébe érve egy fehér emberrel találkoztam, aki olyan meglepően választékos öltözéket viselt, hogy az első pillanatban azt hittem, látomásban van részem. Magas keménygallért, fehér kézelőket, világos lüszterkabátot, hófehér nadrágot, patyolattiszta nyakkendőt, tükörfényes cipőt pillantottam meg. Kalapot nem láttam. Kettéválasztott, lefésült haja olajtól fényesedett nagy, fehér kezében pompázó zöldcsíkos napernyője alatt. Meghökkentő volt; és füle mellett tollszár billegett.
Kezet fogtam e csodával, és megtudtam, hogy a Társaság főkönyvelője, valamint hogy az egész könyvelést itt, ezen az állomáson végzik. Kijött egy percre, mondta, "friss levegőt szívni". Ez a kifejezés, íróasztal melletti életet sejtetve, csodálatos meglepően hangzott. Egyébként meg sem említettem volna ezt a fickót, ha nem az ő ajkáról hallom először azt a nevet, amely olyan elválaszthatatlanul összeszövődött akkori emlékeimmel. Amellett nagyra becsültem ezt az embert. Igen, nagyra becsültem gallérját, hatalmas kézelőit, lefésült haját. Megjelenése, igaz, olyan volt, mint egy divatbábué, viszont a környezet erkölcsromboló hatása ellenére őrizte meg hibátlan külsejét. Ez pedig gerincességre vallott; kikeményített gallérja és vasalt ingmelle jellembeli vívmányok voltak. Már csaknem három évet töltött idekint, és a későbbiek során nem tudtam elhallgatni a kérdést, hogyan tudja ilyen állapotban tartani fehérneműjét. Valamicskét elpirult, és szerényen válaszolta:
- Kioktattam egy bennszülött asszonyt, aki az állomás közelében lakik. Nehéz ügy volt. Undorodott az ilyenféle munkától.
Ez az ember kétségtelen eredményekre hivatkozhatott. És odaadással vezette könyveit is; tökéletes rendben voltak.
Holott az állomáson minden másban zűrzavar uralkodott: a fejekben, az ügyekben, az épületekben. Poros, ikszlábú négerek érkeztek-indultak csapatostul; iparcikket, selejtes pamutárut, gyöngyöt és rézhuzalt szállítottak óriási áradatban a sötétség mélye felé, ahonnan azután viszonzásul értékes csurranásokban elefántcsont érkezett.
Tíz napig kellett várakoznom az állomáson - véget nem érő ideig. Egy kunyhóban laktam az udvaron, de hogy elkerüljem a fejetlen zűrzavart, felkerestem néha a könyvelő irodáját. Vízszintes deszkákból emelt épület volt, ámde olyan hitványul tákolták össze, hogy amikor a főkönyvelő asztala fölé hajolt, a napsugarak nyakától sarkáig keskeny csíkokkal vonalozták végig alakját. Nem is kellett kitárni a hatalmas ablakredőnyt, hogy lásson az ember. Amellett rettenetes forróság uralkodott odabent; óriási legyek vad zümmögést csaptak, és nem is szúrtak, hanem egyenesen döfködtek. Én rendszerint a padlón üldögéltem, amiközben a főkönyvelő makulátlan öltözékben (sőt még egy kicsit illatosítva is) egy magas széken gubbasztott, és írt, egyre irt. Időnként testgyakorlás céljából fölállt. Amikor tolóágyon egy beteget (egy ügynököt valahonnan az ország belsejéből) tettek be ide, a könyvelő szelíd bosszúságot mutatott.
- A beteg nyöszörgése - mondta - elvonja figyelmemet. Így pedig igazán nehéz elkerülni az íráshibákat, ebben a klímában.
Egy napon föl sem pillantva megjegyezte:
- Az ország belsejében bizonyára találkozik majd Mr. Kurtzcal.
Kérdésemre, ki az a Mr. Kurtz, azt felelte, hogy egy igen kiváló ügynök; és amidőn észrevette válasza fölötti csalódottságomat, letéve tollat halkan hozzátette:
- Rendkívüli ember.
További kérdezősködésemre annyit még elárult, hogy Mr. Kurtz jelenleg az egyik, igen jelentékeny kereskedelmi állomás vezetője; a valódi elefántcsont-vidéken, annak is a legmélyén. "Annyi elefántcsontot szállít, mint a többi összes állomás együttvéve..." Aztán tovább írt. A beteg már ahhoz is túlságosan rosszul volt, hogy nyöszörögjön. A legyek viszont nagyon békességesen zümmögtek.
Hirtelen egyre hangosabb mormolás, nagy lábdobogás támadt. Karaván érkezett. A deszkák túlsó oldalán idegen hangokon heves locsogás bugyborékolt. Valamennyi teherhordó egyszerre beszélt, a rikoltozás közepette pedig panaszos hang szólalt meg, a főügynöké, aki ezen a napon, siránkozva, immár vagy huszadszor "hagyta abba az egészet"... A könyvelő fölállt.
- Micsoda rettenetes zsivaj - mondta. Csendesen átment a szoba túlsó oldalára, a betegre pillantott, majd visszatérve, így szólt hozzám:
- Nem hall semmit.
- Csak nem halt meg? - kérdeztem ijedten.
- Nem, még nem - felelte nagy lelki nyugalommal. Azután az állomásudvarról behangzó zsibongásra célozva, megcsóválta fejét, és úgy mondta: - Ha az ember hibátlan bejegyzéseket akar csinálni, bizony meggyűlöli, halálosan meggyűlöli ezeket a vadakat. - Egy percig gondolataiba merülve hallgatott, azután így folytatta: - Ha találkozik Mr. Kurtzcal, mondja meg neki, hogy itt - asztalára pillantott - minden kielégítő. Nem szeretek írni neki, mert ezeknél a küldöncöknél sohasem tudhatja az ember, kinek a kezébe kerül a levél - ott, azon a Központi Állomáson. - Egy ideig merőn nézett rám szelíd, kidülledt szemmel. - Ó, Mr. Kurtz magasra lép majd, nagyon magasra - folytatta. - Az Igazgatásnál lesz majd valaki. Azok fönt - az Európai Tanácsnál, tudja - oda szánják.
Visszatért munkájához. Künt elhalt a zsivaj; amikor kifelé tartottam, az ajtó előtt még megálltam. A legyek állandó zümmögése közben a hazafelé tartó ügynök lázvörösen, eszméletlenül feküdt, a másik pedig könyvei fölé hajolva teljesen kifogástalan ügyletekről kifogástalan feljegyzéseket készített; és a küszöb szintje alatt, ötven lábnyira megpillantottam a halál ligetének lebbenetlen facsúcsait.
Másnap végre elindultam az állomásról, egy hatvan főből álló karavánnal, kétszáz mérföldes gyalogútra.
Erről nincs értelme sokat mesélni, ösvény, ösvény mindenütt; keresztül-kasul az egész néptelen országon, kitaposott ösvényhálózat: magas füvön át, kiégett füvön, bozóton, hűvös szurdokokon föl-alá, hőségtől izzó sziklás dombokon föl és alá; és aztán kietlenség, kietlenség, sehol egy teremtett lélek, sehol egy árva kunyhó. A lakosság innét már régen odábbállt. Nos, ha egy rejtelmes, mindenféle ijesztő fegyverrel fölszerelt négerbanda hirtelen vándorolni kezdene a Dealtől Gravesendig vezető országúton, és jobbról-balról összeszedne minden atyafit, hogy nehéz málhát rakjon a nyakába, akkor, tudom, arrafelé is rövidesen kiürülne valamennyi tanya meg falu. Innét azonban még a kunyhók is eltűntek. De azért számos elhagyott falun áthaladtam. Van valami szánalmasan gyermeki ezekben a beomlott sövényfalakban. Nap nap után százhúsz mezítlen láb hatvan font súly alatt dobogott, csoszogott mögöttem. Táborverés, főzés, alvás, táborbontás, menetelés. Időnként egy-egy kidőlt, halott teherhordó, az ösvényt szegélyező magas fűben elpihenve, mellette üres tökhéjkulacsa és hosszú botja. Körül és fönt némaság. Talán egyszer-egyszer, csöndes éjszakákon távoli dobpergés, hulló, emelkedő, roppant, de mégis halk pergés; különös hangok, könyörgő, sugallatos és szilaj hangok - és talán éppoly mélyértelműek, mint egy keresztény ország harangjainak hangjai. Egyszer meg egy kigombolt egyenruhás fehér ember, karcsú, fölfegyverzett zanzibárik kíséretében az ösvény mellett táborozva, nagyon vendégszeretőén és ünnepélyesen - hogy ne mondjam, pityókásan. Az út karbantartásáról gondoskodik, jelentette ki. Nem mondhatom, hogy láttam volna akár utat, akár karbantartást, hacsak annak a középkorú négernek hulláját - homlokán golyóütötte lyuk tátongott -, amelybe három mérfölddel odább a szó szoros érelmében belebotlottam, nem tekintem állandó érvényű tökéletesítésnek. Volt egy fehér útitársam is, nem rossz fickó, csak kissé elhájasodott, minek folytán azt a kellemetlen szokást vette föl, hogy forró domboldalakon, sok-sok mérföldre a legcsekélyebb árnyéktól vagy víztől, elalélt. Bosszantó dolog, tudják, ha valaki kénytelen saját kabátját, mint valami napernyőt, egy ájult ember feje fölé tartani, amíg az magához nem tér. Egyszer már nem tudtam visszatartani magamat és megkérdeztem, tulajdonképpen mi a csodának jött ide.
- Pénzt csinálni. Mit gondolt, mi másért? - felelte gúnyosan. Aztán elkapta a trópusi lázat, és úgy kellett cipelni póznára akasztott függőágyon. És mert nyomott vagy százhúsz kilót, vég nélküli veszekedéseim támadtak a teherhordókkal. Megmakacsolták magukat, elfutottak, vagy éjnek idején, ellopóztak málhájukkal - valóságos lázadás tört ki. Így azután egy este beszédet intéztem hozzájuk, angolul, taglejtésekkel kisérve, amelyek közül egyetlenegy sem kerülte el a rám meredő hatvan szempár figyelmét, és a következő reggel a függőágyat tökéletes rendben a menet élén indítottam el. Egy órával később egy bozótban akadtam az egész vállalkozás roncsaira - emberre, függőágyra, nyöszörgésre, takarókra, rettegésre. A súlyos pózna lenyúzta szegénykém orráról a bőrt. Már nagyon nyugtalanul várt rám, hogy öljek meg valakit, de közel s távolban nem láttam egy fia teherhordót sem. Eszembe jutott az öreg orvos - "Érdekes volna a tudomány számára, ha az egyének elmebeli elváltozásait a helyszínen kísérhetné figyelemmel." Úgy éreztem, hogy hamarosan érdekessé válok a tudomány számára. No de ez nem tartozik ide. A tizenötödik napon újra megpillantottam a nagy folyót, és besántikáltam a Központi Állomásra. Holtágban feküdt bozóttól és erdőségtől körülvéve, az egyik oldalon csinos kis bűzös iszap szegélyezte, a másik hármon pedig bolondos káka-sövény. Bejáratul csupán egy elhanyagolt nyílás szolgált, és már az első pillantásra is látni lehetett, hogy itt az a bizonyos ernyedt izmú ördög irányítja a cirkuszi előadást. Bágyadtan mozgó, hosszú botos fehér emberek bukkantak elő az épületek mögül, felém sétáltak, hogy egy pillantást vessenek rám, és azután megint visszahúzódtak valahová, el a szemem elől. Egyikük izmos, ingerlékeny, fekete bajuszos alak, amikor megmondtam, ki vagyok, roppant bőbeszédűen és számtalan kitérő után közölte velem, hogy a gőzösöm a folyó fenekén pihen. Villámsújtottan hallgattam. Micsoda, hogyan, mért? Ó, minden "rendben van". - Maga az igazgató volt ott. Nincs semmi baj. Mindenki nagyszerűen! nagyszerűen! viselkedett.
- Jöjjön azonnal a vezérigazgatóhoz - mondta izgatottan. - Már várja magát!
Nem ismertem föl azonnal a hajókatasztrófa jelentőségét. Azt gondolom, most már átlátom, de nem vagyok biztos benne - egyáltalán nem. Az ügy kétségtelenül túlságosan ostoba volt ahhoz - ha jól meggondolom -, hogy természetesnek tarthassam. Jóllehet... De akkor még nem láttam, benne többet, csak annyit, hogy szörnyen bosszantó dolog, semmi más. A gőzös elsüllyedt. Két nap előtt nagy hirtelen nekiindultak az igazgatóval együtt, egy önkéntes tengerész irányítása mellett föl a folyón, és alig haladtak három órányira, máris sikerült a köveken összetöretniök a hajó fenekét. A gőzös a déli folyópart közelében süllyedt el. Mi dolgom van itt, ha a hajóm odaveszett? - kérdeztem magamtól. Valójában azonban nagyon is sok dolgom akadt, amíg sikerült kihalásznom hajómat a folyó mélyéről. Már a következő napon nekiláttam. A kiemelés, no meg a javítások, amikor végre darabokban az állomásra szállítottam a hajót, hónapokat vettek igénybe.
Első beszélgetésem az igazgatóval elég különös volt. Még székkel sem kínált meg, noha aznap reggel jó húsz mérföldet gyalogoltam. Megjelenését, vonásait, modorát, hangját mindennapinak találtam. Középtermetű volt, testalkata szabályos. Talán csak a szeme, közönséges kék szem, nézett rám feltűnő hűvösen, pillantása pedig kétségtelenül olyan élesen, súlyosan vágott végig rajtam, akár a fejsze. De külsejének többi alkateleme még ilyenkor is tagadni látszott minden efféle szándékot. Egyébként csupán az ajkai körül játszott valami meghatározhatatlan, halvány vonás, valami alattomos mosoly - nem, nem mosoly -, emlékszem rá, de mégsem tudom kifejezni. Nem volt tudatos ez a mosoly, jóllehet egy-egy mondat után egy másodpercre, úgy látszott, határozottabbá válik. Szinte lezárta a beszédet, mint valami szavak végére függesztett lakat, amely még a legközönségesebb mondatot is tökéletesen kifürkészhetetlenné teszi. Az igazgató egyszerű kereskedő volt, aki ifjúkorától kezdve ezen a vidéken dolgozott, semmi más. Engedelmeskedtek neki, de nem ébresztett maga iránt sem szeretetet, sem félelmet, még csak tiszteletet sem. Csupán kényelmetlen érzést. Ez az! Kényelmetlen érzést. Nem határozott bizalmatlanságot - csak kényelmetlen érzést, semmi mást. Nem is képzelik, milyen hatásos lehet az ilyen adottság. Szervezéshez vagy kezdeményezéshez, sőt még a rendhez sem volt érzéke. Ez már az állomás siralmas állapotából is kiderült. Nem lehetett őt se műveltnek, se értelmesnek mondani. Állásához egyszerűen csak jutott... miért? Talán mert sohasem betegeskedett... Háromszor hároméves időszakot töltött már el idekint... mert a diadalmas egészség az emberek szervezetének általános elernyedése közepette önmagában is hatalmat jelent. Ha szabadságra utazott, odahaza hatalmas, pompázatos dáridókat csapott. Akár egy tengerész a szárazföldön - csak éppen külsőségekben különbözött attól. Ezt odavetett mondataiból kihallhatta az ember. Semmit se kezdeményezett, csupán a megszokott, mindennapi munkát tartotta mozgásban - ennyi az egész. Mégis hatalmas volt. Hatalmas volt, annak a csekélységnek folytán, hogy senki sem tudhatta megmondani, mi ad neki erőt. Sohasem árulta el titkát. Talán üres volt belül. Ez a gyanú elgondolkoztatta az embert - mert a világnak ezen a táján külsődleges ellenőrző eszközök nem érvényesülnek. Egyszer, amikor különféle trópusi betegségek az állomás csaknem valamennyi "ügynökét" levették lábáról, az igazgató - többek füle hallatára - megjegyezte:
- Ide csak az jöjjön, akinek nincs gyomra.
Kijelentését sajátságos mosolyával úgy zárta le, mintha olyan, őrizetére bízott ajtót tárt volna föl, amely a sötétségbe vezet. Az ember azt képzelte, most fölfedezett valamit, de az ajtón máris rajt volt a lakat. Amikor az étkezéseknél a fehérek állandóan azon veszekedtek, kit illet meg az elsőbbség, az igazgató egy hatalmas kerek asztalt csináltatott, noha ennek számára külön épületet kellett emelni. Ez volt az állomás étkezője. Ahol ő ült, úgyis ott a főhely - a többiek sehol sem voltak. Az ember érezte, hogy ez megingathatatlan meggyőződése. Nem volt sem udvarias, sem udvariatlan. Csöndes volt. Eltűrte, hogy szolgája - egy túltáplált, tengerparti fiatal néger - szeme láttára kihívóan, pimaszul viselkedjék a fehérekkel.
Amint meglátott engem, beszélni kezdett. Túlságosan sokáig tartott az utam. Nem tudott megvárni. Nélkülem kellett elindulnia. A fölső, folyó menti állomásoknak segítséget kellett vinnie. Már amúgy is túlságosan sokáig késlekedtek, nem tudta, ki él, ki hal, hogyan mennek a dolgok - és így tovább, és így tovább. Figyelemre se méltatta magyarázkodásomat, csak egy darab pecsétviasszal játszogatva többször megismételte, hogy a helyzet "nagyon, nagyon komoly". Olyan hírek járnak, hogy az egyik nagyon fontos állomás veszélyben van, és hogy annak vezetője, Mr. Kurtz beteg. Reméli, hogy ez nem igaz. Mr. Kurtz... Fáradt voltam és bosszús. Akassza föl magát ez a Kurtz, gondoltam. Szavába vágtam az igazgatónak, mondván, hogy a tengerparton már hallottam Mr. Kurtzról.
- Á! Szóval már odalent is emlegetik - mormolta önmagának.
Aztán megint rákezdte; bizonygatta, hogy Mr. Kurtz a legjobb ügynöke, kivételesen tehetséges ember, rendkívüli jelentőségű a Társaság számára; így hát értsem meg aggodalmát.
- Nagyon, nagyon nyugtalan vagyok - mondta. Annyi bizonyos, hogy állandóan izgett-mozgott székében, majd egyszerre fölkiáltott: - Ó, Mr. Kurtz! - és eltörte a pecsétviasz rudat. Ez a szerencsétlenség egy időre elhallgattatta. Azután tudni kívánta, hogy - "mennyi időt vesz igénybe". Újból szavába vágtam. Éhes voltam, tudják, aztán meg le sem ültetett, hát kicsit megvadultam.
- Honnan tudjam? - kérdeztem. - Hiszen még nem is láttam a roncsot... bizonyára több hónapba telik. Ezt a sok beszédet olyan hiábavalónak tartottam.
- Több hónapba - mondta. - Nos, mondjuk, három hónapba, amire elindulhatunk. Igen. Ennyi idő alatt elintézzük ezt az ügyet.
Kisiettem kunyhójából (egyedül lakott egy agyagviskóban, amelyhez egy verandaféle csatlakozott), és magamban mormolva mondogattam véleményemet az igazgatóról. Fecsegő hülye. Később azután visszavontam ezt a megállapítást, amikor ugyanis megdöbbenve tapasztaltam, milyen határtalan pontossággal becsülte fel az "ügy" elintézéséhez szükséges időtartamot.
Másnap munkához láttam, hogy úgy mondjam, hátat fordítva az állomásnak. Azt gondoltam, csak ily módon lehetek úrrá az élet megváltó tényein. Egyszer-másszor mégis szét kellett néznem, és ilyenkor láttam az állomást, meg ezeket a napsütötte udvaron céltalanul ődöngő embereket. Időnként megkérdeztem magamtól, mi értelme van ennek az egésznek. Úgy kóboroltak itt az emberek, lehetetlenül hosszú botokat hordozgatva kezükben, mint egy csapat hitetlen zarándok, akiket valamilyen varázslat bűvölt ide a rothadó sövény mögé. A szó: "elefántcsont", a levegőben csengett; suttogták, sóhajtották. Az ember azt hihette, imádkoznak hozzá. És mindezt a bárgyú kapzsiság hullaszagra emlékeztető bűze lengte körül. Istenemre! Életemben nem láttam még soha semmit, ami ennyire híjával lett volna a valóságosságnak. És ott túl: a néma őserdő, amely e fáktól megtisztított földdarabot körülölelte, hatalmas volt és legyőzhetetlen, miként a gonoszság vagy az igazság, és csak várt türelmesen, hogy mikor tűnik tova ez a fantasztikus betolakodó emberáradat.
Ó, ezek a hónapok! No mindegy. A legváltozatosabb dolgok történtek. Egy este az egyik kalikóval, mintás szövettel, gyöngyökkel és még, isten tudja, mi mindennel megtömött füves fészer olyan hirtelen kapott lángra, hogy az ember azt hihette, megnyílt a föld, és kiengedte bosszúálló tüzeit, hadd emésszék el mindezt a hitvány selejtet. Békességesen szívtam pipámat a leszerelt hajó mellett, és láttam, ahogy az emberek bakugrásban rohangálnak, karjukat égnek emelik, mígnem aztán a testes, bajuszos férfiú száguldott le a folyóhoz bádogvödörrel kezében, és miközben megnyugtatott, hogy mindenki "nagyszerűen! nagyszerűen viselkedik", körülbelül egy liternyi vizet merített, és aztán megint visszaszáguldott. A vödör feneke lyukas volt.
A fészerhez ballagtam. Senki sem sietett. Úgy égett el az egész, tudják, mint egy doboz gyufa. Kezdettől fogva reménytelen esetnek látszott. A láng magasra szökkent, mindenkit visszakergetett, bevilágított mindent körös-körül, azután összeesett. A fészerből meg már addigra csak vadul, izzó parázs maradt. A közelben egy négert ütlegeltek. Azt mondták, így vagy úgy, ő okozta a tüzet, ámde akárhogy is volt, a néger rettenetesen üvöltött. Később még láttam őt néhány napig egy tenyérnyi árnyas helyen üldögélni nagyon betegen; próbálta összeszedni magát: azután fölállt, elment - és a vadon szótlanul újra keblére ölelte. A tűz felé közeledve két beszélgető ember hátába kerültem. Kurtz nevét hallottam, és ezeket a szavakat: "kihasználja majd ezt a szerencsétlen esetet". Egyikük az igazgató volt. Jó éjt kívántam.
- Látott már ilyet? Hihetetlen - mondta, és odábbállt.
Társa ottmaradt. Az egyik kiváló ügynökünk volt, fiatal, úri modorú, némileg tartózkodó; kicsiny, villás szakállt hordott, az orra horgas. A többi ügynökkel szemben kimérten viselkedett, azok meg azt mondták, hogy az igazgató spionja közöttük. Ami engem illet, eddig még alig beszéltem vele. De most szóba elegyedtünk, és lassacskán elsétáltunk a sistergő romhalmaz mellől. Meghívott magához szobájába, az állomás főépületében. Gyufát gyújtott odabent, és akkor láttam, hogy ez a fiatal arisztokrata nem csupán egy ezüst útikészletnek, hanem még egy teljes szál gyertyának is kizárólagos tulajdonosa. Holott az épp akkor uralkodó vélemény szerint egyedül az igazgatónak volt joga gyertyához. A szoba agyagfalait odavalósi gyékény borította; győzelmi jelek gyanánt pedig lándzsák, vetődárdák, pajzsok, kések lógtak fölfüggesztve. A fickó azt a feladatot kapta - így mondták nekem -, hogy téglát gyártasson, de téglából egyetlen darabot sem lehetett fölfedezni az állomáson, noha a jóember már több mint egy évet töltött el itt - várakozással. Úgy látszik, valami hiányzott a téglagyártáshoz, nem tudom, micsoda - talán szalma. Akármi volt is, itt nem termett, miután pedig az sem látszott valószínűnek, hogy Európából szállítsanak ilyesmit, föl nem foghattam, mire vár ez az alak. Talán valami csodára. Ámde valamennyien csak várakoztak valamire - mind a tizenhat vagy húsz zarándok; és esküszöm, nem volt ez természetük ellenére való elfoglaltság, ezt viselkedésükből is látni lehetett, bár az egyetlen dolog, ami valaha feléjük nézett - már amennyire én megállapíthattam -, a betegség volt. Az időt kellemesen eltöltőitek olyképp, hogy ostoba módon áskálódtak, ármánykodtak egymás ellen. A cselszövés levegője vette körül az állomást, csak soha semmi se jött ki belőle, persze. Ebből is ugyanúgy hiányzott a valóságosság, mint minden egyébből, mint az egész vállalkozás hamis emberiességéből, mint beszédükből, igazgatásukból, mint színlelt munkájukból. Az egyetlen valóságos érzés, amely eltöltötte őket, az volt, hogy kinevezést kapjanak valamelyik kereskedelmi állomásra, ahol elefántcsontot és ennek folytán jutalékot szerezhetnek. E cél érdekében áskálódtak, becsmérelték és gyűlölték egymást, de hogy a kisujjukat mozdították volna - ó, azt már nem. Egekre! Végül is olyan a mi világunk, az egyiknek eltűri, hogy lovat lopjon, míg a másik a kötőfékre sem nézhet. Jó, lopja csak el azt a lovat. Rendben van. Megteszi. Talán szeret lovagolni. Viszont a kötőfék bámulásában van valami annyira kihívó, hogy az még a legjámborabb szentet is rúgásra ösztönzi.
Eleinte nem tudtam megérteni, miért olyan barátságos ez az én emberem, csak amikor már egy ideig elbeszélgettünk odabent, ötlött fel bennem, hogy ez a fickó akar tőlem valamit - szeretne valamit kiszedni belőlem, semmi kétség. Állandóan Európára célozgatott, emberekre, akikhez föltehetőleg kapcsolataim vannak, minduntalan oly kérdésekre terelte a szót, amelyek a sírbolti városban élő ismerőseimhez vezettek és így tovább. Eközben pedig apró szeme úgy fénylett a kíváncsiságtól, akár a csillámkő - jóllehet nagyon is szerette volna megőrizni a fölényesség látszatát. Előbb meglepődtem, de azután magam is kíváncsi lettem, vajon mit akarhat tőlem ez az alak. Nem tudtam elképzelni, mit tételezhet föl rólam, ami ennyi fáradságot megér. Érdekes látvány volt, ahogyan így ámította önmagát, ámította, mert hiszen én csupán undorodtam tőle, fejemben meg csak az az istenverte gőzösügy járt. Kétségtelenül azt hitte rólam, hogy mesteri pimaszsággal csűröm-csavarom a dolgot. Végül is méregbe jött, és hogy elrejtse egyik heves, bosszús mozdulatát, ásított. Fölálltam. Ekkor azonban megláttam egy fára festett kis olajvázlatot; redőzött ruhájú, bekötött szemű asszonyt ábrázolt, kezében égő fáklyával. A kép háttere komor, csaknem fekete. Az asszony mozdulata méltóságteljes, az arcára hulló fáklyafény hatása baljós.
A festmény megkapott; vendéglátóm udvariasan állt mellettem, gyertyáját egy üres háromdecis pezsgősüvegbe dugva (egészségügyi vigasztaló) tartotta kezében. Kérdésemre elmondta, hogy Mr. Kurtz festette a képet, itt, ezen az állomáson, több mint egy évvel ezelőtt - közlekedési eszközre várva, amely majd visszaviszi őt az állomásra.
- Mondja kérem - szóltam -, ki ez a Mr. Kurtz?
- A Belső Állomás főnöke - vetette oda kurtán, félrepillantva.
- Köszönöm szépen - mondtam nevetve. - Ön meg a Központi Állomás téglagyártója. Ennyit mindenki tud.
Egy ideig hallgatott.
- Csodálatos ember - mondta végül. - A szánalom meg a tudomány, a haladás küldötte, és az ördög tudja, még mi minden. Szükségünk van - hirtelen szónokolni kezdett - az Európától ránk bízott nagy ügyünk megoldásához, hogy úgy mondjam, magasabb értelemre, átfogóbb rokonszenvre, tiszta szándékra.
- Ezt ki mondja? - kérdeztem.
- Sokan közülük - felelte. - Sőt egyesek írnak is erről; így került hát ő ide, a különleges lény - ezt önnek is tudnia kellene.
- Aliért kellene ezt nekem tudnom? - kérdeztem valóban meglepetten. Rám sem hederített.
- Igen. Ma még csak a legjobb állomás vezetője, de egy év múlva már helyettes igazgató, további két év és... de biztosra veszem, hogy ön úgyis tudja, mi lesz belőle két év múlva, ön az új bandából való - az erény bandájából. Ugyanazok, akik őt ideküldték, ajánlották önt is. Ó, ne tagadja. Saját szememnek csak hihetek.
Világosság gyúlt bennem. Az én kedves nagynéném befolyásos ismerősei nem várt hatást gyakoroltak erre az ifjú emberre. Alig bírtam visszafojtani nevetésemet.
- Ön elolvassa a Társaság bizalmas levelezését? - kérdeztem. Egyetlen szót sem tudott kinyögni. Csudajó tréfa volt. - Ha majd Mr. Kurtz lesz a vezérigazgató - folytattam szigorúan -, akkor ilyesmire nem lesz alkalma.
Hirtelen elfújta a gyertyát, és kimentünk a szobából. Fölkelt a hold, fekete figurák ődöngtek közömbösen erre-arra, vizet loccsantottak a fölszisszenő parázsra; a gőz fölfelé szállt a holdfényben; a megvert néger valahol a közelben nyöszörgött.
- Micsoda lármát csap ez a barom! - mondta a fáradhatatlan bajuszos, felénk közeledve. - Úgy kell neki - bűn - büntetés - csihi-puhi! Könyörtelenül, könyörtelenül. Csak ennek van értelme. Ez majd megakadályoz minden további tűzesetet. Éppen mondtam az igazgatónak... - Észrevette társamat, és ez egyszeribe kedvét szegte. - Még nem feküdt le - mondta alázatos szívélyességgel hangjában -, természetes is. Ó! veszedelemizgalom.
Odábbállt. Lementem a folyópartra, a másik utánam. Hallottam, amint rosszindulatúan mormolja a fülembe:
- Hülye banda - hogy menne már a fenébe.
A zarándokok egy csoportban álltak, hadonászva vitatkoztak. Többen közülük még mindig kezükben tartották botjukat. Könnyen el tudtam volna képzelni, hogy még az ágyukba is magukkal viszik ezeket a botokat. A sövényen túl az őserdő kísértetiesen magasodott föl a holdfényben, és a siralmas állomásudvar homályos mozdulatain, halk hangjain át a vidék némasága, misztériuma, rejtett életének megdöbbentő valósága szívem gyökeiéig férkőzött. A megvert néger halkan nyöszörgött valahol a közelben, és egyszerre olyan mélyet sóhajtott, hogy meggyorsítva lépéseimet, igyekeztem minél előbb messze kerülni innen. Ekkor éreztem, hogy valaki karon akar fogni.
- Kedves uram - mondta ez az alak -, nem szeretném, ha félreértés esnék, különösen az ön részéről, aki rövidesen találkozik Mr. Kurtzcal, sokkal előbb, mint ahogy nekem ebben a szerencsében részem lehetne. Nem szeretném, ha hamis képet alkotna magának érzelmeimről.
Hagytam, hadd beszélje ki magát ez a papiros-Mefisztó; úgy éreztem, ha beleböknék mutatóujjammal, nem találnék testében semmit, legföljebb talán egy kevés löttyedt piszkot. Ez az alak, tudják, arra számított, hogy rövidesen a jelenlegi igazgató helyettese lesz, de ennek a Kurtznak ideérkezése mindkettőjük terveit alaposan megzavarta. Hadarva beszélt, és én meg sem kíséreltem, hogy elhallgathassam. Nekidőltem, a gőzös roncsának, amely úgy feküdt ott a lejtőn, akár egy roppant folyami állat hullája. Orrlikaimban éreztem az iszap - istenemre! -, az ősi iszap szagát, és az ősi vadon fenséges nyugalma terült el szemem előtt; a fekete öblöt fényfoltok tarkították. A hold vékony ezüst fátyollal takart be mindent - a buja füvet, az iszapot, a templomfalaknál magasabbra emelkedő növényzet sűrű falát, a nagy folyót, amely - egy homályos nyíláson át láttam - csillogva, csillogva, egyetlen mormoló hang nélkül áramlott széles medrében. Minden hatalmas volt, várakozó és néma, az én emberem pedig csak locsogott önmagáról. Azon töprengtem, vajon a ránk bámuló végtelenség mozdulatlan arcán könyörgés tükröződik-e vagy fenyegetés. És kik vagyunk mi, akik ide tévedtünk? Le tudjuk-e győzni ezt a néma tájat, vagy ő győz-e le bennünket? Éreztem, mily hatalmas, mily hátborzongatóan hatalmas e beszédre képtelen lény, amely amellett még süket is talán. Mi lehetett beljebb? Láttam, hogy egy kevés elefántcsont érkezik onnét, és azt is hallottam, hogy Mr. Kurtz arrafelé tartózkodik. És egyébként is hallottam már eleget erről az országról, isten a tudója! Mégis mindez nem ébresztett bennem semmi határozott képzetet, csak annyit, mintha azt mondták volna nekem, hogy egy angyal vagy ördög él arrafelé. És csak annyira hittem benne, mint ahogy valaki maguk közül hiheti, hogy a Marson is élnek emberek. Ismertem valaha egy skót vitorlakészítőt, aki hitt, mélységesen hitt abban, hogy a Marson is élnek emberek. Ha megkérdezték, véleménye szerint milyenek ezek a lények, és hogyan viselkednek, akkor egyszeribe óvatos lett, és csupán annyit motyogott, hogy "négylábon" járnak. Ám ha minderre valaki csak a leghalványabb mosolyt is mutatta, az én vitorlakészítőm - noha hatvanéves megvolt már hajlandó lett volna ökölre menni. Én olyan messzire nem mentem, hogy megverekedjek Mr. Kurtzért, de addig csaknem eljutottam, hogy hazudjak miatta. Tudják, hogy gyűlölöm a hazugságot, megvetem, nem tűrhetem, nem azért, mintha egyenesebb volnék, mint más, hanem mert a hazugság engem egyszerűen megrémít. Valami halálos illatot, a halandóság ízét érzem a hazugságban - és éppen ez az, amit gyűlölök és megvetek ebben a világban, amit szeretnék elfelejteni. Nyomorulttá, beteggé tesz, mintha valami rothadtba harapnék. Vérmérséklet dolga, gondolom. Nos, hát elég közel jártam a hazugsághoz, amikor hagytam, hadd higgyen bármit ez az ostoba ifjonc, amit csak el tud képzelni, európai befolyásomról. Egy csapásra magam is ugyanolyan alakoskodóvá váltam, mint a többi elvarázsolt zarándok. És csupán azért, mert úgy éreztem, valamiképp segítek ezzel Mr. Kurtznak, akivel akkor még, tudják, nem is találkoztam. Még csak egy név volt számomra. És ez a név akkor még nekem se mondott többet, mint maguknak. El tudják őt képzelni? Értik a történetet? Látnak benne valami érdekeset? Olyan ez, mintha álmot kísérelnék meg elmondani - hiábavaló törekvés, mert hiszen az álom elbeszélése nem idézheti föl az álom érzetét, a lehetetlenség, meglepetés és zavar keverékét a küszködő lázadás borzongásában, azt az érzést - az álom legbelsőbb lényegét -, hogy valami hihetetlen ejtette rabságba az embert.
Egy ideig hallgatott.
- Nem, ez lehetetlen; lehetetlen az emberélet bármely adott időszakának létérzetét szavakba foglalni - azt, ami igazságát, jelentőségét, legbelsőbb, mindent átható lényegét kifejezné. Lehetetlen. Élünk, álmodunk - magányosan...
Ismét szünetet tartott, töprengőn, majd hozzátette:
- Persze maguk, barátaim, többet látnak ebben, mint én akkor. Mert maguk engem is látnak, akit ismernek...
Közben annyira besötétedett, hogy mi, a hallgatók alig láttuk egymást. Marlow már hosszú ideje, távolabb ülvén tőlünk, csupán hang volt számunkra. Senki sem ejtett egy szót sem. A többiek akár alhattak is, de én ébren voltam Figyeltem, figyeltem, mikor hangzik el végre a mondat, a szó, hogy magyarázatot adjon alig érzékelhető nyugtalanságomra, amelyet ez az elbeszélés a folyó nehéz éjszakai levegőjében szinte emberi ajkak nélkül formálódva ébresztett.
- Igen; hagytam, hadd beszéljen - kezdett újból rá Marlow -, és hadd gondoljon, amit akar a hátam mögött álló hatalmakról. Igen, hagytam. És a hátam mögött nem állt senki és semmi! Semmi, csupán az a nyomorúságos, vén, megcsonkított gőzös, amelyre támaszkodtam, miközben belőle ömlött a szó, hogy "minden embernek szüksége van előmenetelre". "És ha valaki ide kijön, ön is látja, nem azért teszi, hogy a holdat bámulja." Mr. Kurtz "univerzális lángelme", de még a lángelmének is könnyebb "megfelelő eszközökkel - értelmes emberekkel" dolgoznia. Téglát nem gyárt, igaz, mert fizikai akadályok állnak útjában, ahogyan azt én is láthatom; és hogy titkári teendőket végez az igazgató mellett, annak csupán az a magyarázata: "egyetlen értelmes ember sem utasítja ok nélkül vissza feljebbvalójának bizalmát". Ezt én is belátom, ugye? Beláttam. Mit akarok még? Hiszen én valójában - az egekre! - nem akartam mást, mint néhány sarokszöget. Sarokszög. Hogy folytathassam munkámat, hogy betömhessem a lyukakat. Sarokszöget akartam. Ládaszám állt a tengerparton, egymásra rakott, szétpattant, megrepedt ládákban! Azon a domboldali állomáson lépten-nyomon sarokszögbe botlott az ember. Sarokszögek görögtek a halál ligetében. Ha csak annyi fáradságot vett magának valaki, hogy lehajoljon, megtömhette zsebét sarokszöggel, de itt, ahol szükség volt rá, egyetlen darabot sem lehetett találni. A célra alkalmas fémlapok megvoltak, de nem tudtuk mivel fölerősíteni őket. És a küldönc, egy árva néger, vállán postazsákkal, kezében bottal, minden héten útnak indult a tengerpart felé. És hetente többször is érkeztek parti karavánok kereskedelmi áruval - szörnyűmód bemázolt kalikóval, amelynek láttán borzadály fogta el az embert, üveggyönggyel, literéhek értéke nem több mint egy garas, vacak, tarka pamut zsebkendőkkel. De sarokszög nem érkezett. Három teherhordó elhozhatta volna az egészet, amire szükségünk volt, hogy vízre bocsáthassuk a gőzöst.
A fiatalember már bizalmaskodó hangba csapott át, de szótlan viselkedésem végül is kimerítette, mert szükségesnek tartotta, hogy közölje velem, nem fél se istentől, se ördögtől, nemhogy közönséges földi halandóktól. Ezt magam is látom, feleltem, nekem azonban egy bizonyos mennyiségű sarokszögre van szükségem - és valójában sarokszöget akarna kapni Mr. Kurtz is, ha tudná, hogyan állnak a dolgok. Nos hát hetente küldünk levelet a tengerpartra...
- Uram - kiáltott föl -, azt írom, amit diktálnak nekem.
Sarokszöget kértem. Értelmes ember mindennek megtalálja a maga módját. Erre modort változtatott: nagyon hűvös lett, és hirtelen egy vízilóról kezdett beszélni: kíváncsi volt, hogy éjszakánként, ha a gőzös fedélzetén alszom (éjjel-nappal kitartottam a roncs mellett), nem zavar-e. Élt ott ugyanis egy vén víziló, amelynek az a rossz szokása volt, hogy kijött a partra, és éjnek idején az állomás területén kóborolt. A zarándokok ilyenkor egy csapatban előugráltak, és valamennyi puskát, amelyre csak rátehették kezüket, kilövöldözték. Sőt akadtak néhányan, akik ébren töltötték az éjszakát, hogy lesben álljanak. De minden erőlködés hiábavalónak bizonyult.
- Ennek a dögnek varázs őrzi az életét - mondta a fiatalember -, de ezt csupán az ország állatairól lehet elmondani. Egyetlen embernek - tetszik engem érteni? -, egyetlen embernek sem védi itt semmiféle varázslat az életét.
Egy ideig ott állt még a holdfényben, finom vágású, horgas orrát egy kicsit ferdére húzta, csillámkő szeme egyetlen hunyorítás nélkül ragyogott, azután kurta jó éjszakát kívánva elballagott. Láttam, hogy nyugtalan, meglehetősen zavarodott, ami viszont bennem az eddigieknél nagyobb reményeket ébresztett. Nagyon jólesett, hogy ettől az alaktól végre befolyásos barátomhoz, a viharvert, szétroncsolt, megnyúzott, bádogkanna forma gőzhajómhoz fordulhattam. Fölkapaszkodtam fedélzetére. Úgy kongott lábam alatt, akár egy csatornába rúgott, üres kétszersültes bádogdoboz, csak éppen nem volt olyan szilárd építésű, meg az alakja sem volt olyan szép, de én már annyi sokat robotoltam vele, hogy megszerettem. Egyetlen befolyásos barát sem nyújthatott volna többet nekem. Lehetővé tette, hogy egy kicsit körülnézzek a világban - és megtudjam, mire vagyok képes. Nem, nem szeretek én dolgozni. Inkább lustálkodom, és eltöprengek, mi minden nagyszerűt lehetne csinálni. Nem szeretek én dolgozni - nincs ember, aki szeretne -, de szeretem azt, amit a munka magában rejt, a lehetőséget, hogy önmagámra találjak. Az önnön valóságomra - magamnak, nem másoknak -, amit rajtam kívül soha senki föl nem ismerhet. A többiek csupán a puszta színjátékot láthatják, de nem tudhatják, mit is jelent valójában.
Nem lepődtem meg, amikor észrevettem, valaki ül a hajó farában, a fedélzeten, és lábát lóbálja az iszap fölött. Nagyon összemelegedtem, tudják, azzal a néhány szerelővel, aki az állomáson dolgozott, és akiket a zarándokok természetesen megvetettek - feltehetőleg csiszolatlan modoruk miatt. Ez itt a munkavezetőjük volt, szakmája szerint kazánépítő - jó munkás. Vékony, csontos, sárga képű ember, hatalmas vizsla szemmel. Pillantása nyugtalansággal teli, koponyája pedig olyan sima, akár a tenyerem, haja viszont - hullás közben - mintha állára tapadt és ebben az új környezetben kivirágzott volna, mert szakálla melléig lógott le. Özvegyen maradt, hat gyerekkel (akiket egyik lánytestvérére bízott, hogy ő maga idejöhessen), és életének nagy szenvedélyeként galambokat tenyésztett. Rajongó volt és műértő. Élt-halt a galambokért. Munka végeztével néha átjött hozzám kunyhójából, hogy gyermekeiről és galambjairól meséljen; munka közben viszont, amikor a gőzös feneke alatt az iszapban mászkált, fölkötötte szakállát egy erre a célra szolgáló fehér asztalkendővel. Hurkok voltak rajta, hogy fülére erősíthesse. Esténként a művezető ott kuporgott a folyóparton, és a kis öböl vizében mosogatta kendőjét, nagyon gondosan, és azután ünnepélyesen kiteregette egy bokorra száradni.
Hátba vágtam, és elkiáltottam magamat:
- Lesz már sarokszögünk! Rikoltva tápászkodott föl:
- Sarokszögünk?! Nem igaz! - kiáltotta, mintha nem is akart volna hinni fülének. Azután halkan hozzátette: - Maga... izé?
Isten tudja miért, úgy viselkedtünk, mint a holdkórosok. Ujjamat orrom oldalához nyomtam, és rejtelmesen bólintottam.
- Bravó! - kiáltotta, kezét feje fölé dobva csettintett, és fél lábát fölemelte. Én meg egy tánclépést tettem. A fedélzet vaslemezein szökdécseltünk. A hajótest szörnyű csörömpöléssel válaszolt, és az öböl túlsó partján a szűz erdő mennydörgésszerű robajjal verte vissza a hangot az alvó állomás fölé. Egyik-másik zarándok bizonyára fölpattant rá kalibájában. Az igazgató kunyhójának megvilágított ajtónyílását egy sötét figura árnyékolta be, amely aztán eltűnt, és egy-két másodperccel később eltűnt maga az ajtónyílás is. Abbahagytuk az ugrálást, és a lábunk dobogásától elriasztott csönd most újra kiözönlött a szárazföld rejtekeiből. A növényzet roppant fala, a fatörzsek, ágak-bogak, levelek, lombok túlburjánzó, egymásba kapaszkodó, mozdulatlan tömege úgy lebegett a holdfényben, miként a hangtalan lét zendülő áramlása, növények gördülő hullámverése; föltornyosodott, tajtékzott, már-már átcsapott az öblön, hogy kisöpörjön bennünket, kicsiny emberi lényeket a magunk kicsiny létéből. De valójában semmi se mozdult. Messziről hatalmas, pacskoló, prüszkölő hangok letompított zaja érkezett hozzánk, mintha egy ichtyosaurus venne fényfürdőt ebben a nagy folyóban.
- Végül is - mondta a kazánkészítő józanul - miért ne kaphatnánk sarokszöget?
Valóban, miért ne? Semmiféle okot sem tudtam, miért ne kaphatnánk.
- Három héten belül megjön - mondtam magabiztos hangon.
De nem jött meg. Sarokszög helyett invázió, szerencsétlenség, istenbüntetése sújtott le ránk. Szakaszosan érkezett a következő három hét alatt, minden egyes szakaszt szamárháton ülő, új ruhába bújt, fényes cipőjű fehér ember vezetett be, aki a szamárhát magasságából jobbra-balra hajolgatott a megdöbbent zarándokok felé. A szamár nyomában duzzogó, felsebzett lábú, civakodó négercsapat talpalt; nagy halom sátrat, tábori széket, bádogdobozt, fehér ládát, barna bálákat hajigáltak le az udvarra, és az állomás zűrzavara, fölött a rejtélyesség levegője valamelyest még tovább sűrűsödött, öt ilyen részszállítás érkezett, zavaros áradat elképesztő levegőjét terjesztve, olyan megszámlálhatatlanul sok felszerelési boltból és élelmiszerüzletből szerzett zsákmánnyal, hogy az ember azt hihette, portyázás után igazságos elosztás végett hurcolják mindezt ide a vadonba, önmagában mindegyik rendes holmi volt, ez a szétbogozhatatlan kupac, de az emberi butaság olyanná változtatta, mintha fosztogatásból származnék.
Ez a megszállott banda Eldorádó Fölfedező Expedíciónak nevezte magát, és tagjai, azt hiszem, titoktartásra esküdtek föl. Beszédük azonban inkább mocskos kalózokhoz illett; hebehurgyák voltak erő nélkül, mohók merészség és kegyetlenek bátorság nélkül; az egész bandában nem tudtam egy fikarcnyi előrelátást vagy komoly szándékot fölfedezni, és szemmel láthatóan senki közülük még csak nem is sejtette, hogy munkájukhoz ilyesmire is szükség van. Csupán egyetlen vágy hajtotta őket: minél több kincset harácsolni össze az ország méhéből, és csak annyi erkölcsi szándék rejtőzött bennük, mint páncélszekrényt fosztogató betörőkben. Ki fizette ezt a nemes felfedező társaságot, nem tudom, de igazgatónk nagybátyja vezette a csűrhét.
Külseje szegénynegyedbeli mészároséhoz hasonlított, szemében bóbiskoló ravaszság honolt. Rövid lábán kérkedve hordta kövér potrohát, és az egész idő alatt, amíg bandája megszállva tartotta az állomást, unokaöccsén kívül senkihez se szólt. Kettőjüket viszont egész nap látni lehetett, amint ide-oda kóborolnak, és fejüket összedugva véget nem érően fecsegnek.
Már nem is idegeskedtem a sarokszögek miatt. Ilyenféle balgaságokkal hamarabb betelik az ember, mintsem gondolná. Akasszák föl magukat! - hajtogattam, és nem törődtem tovább a dologgal. Elmélkedésre tengernyi idő állt rendelkezésemre, és egyszer-másszor Kurtz is eszembe jutott. Személyét nem találtam túlságosan érdekesnek. Nem. De mégis szerettem volna tudni, vajon ez az ember, aki valamiféle erkölcsi eszme birtokában érkezett ide, följut-e a csúcsra, és ha igen, hogyan kezd majd a munkájához.


2

Egy este, amikor kinyújtózkodva hevertem gőzösöm fedélzetén, közeledő hangokat hallottam - és íme a nagybácsi meg az unokaöcs sétálgatott a part mentén. Fejemet visszafektettem karomra, és már-már elszundítottam, amikor valaki szinte a fülembe mondta:
- A légynek sem ártok, csak nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem. Én vagyok itt az igazgató - vagy nem? És mégis utasítást kaptam, hogy küldjem őt oda. Hihetetlen...
Rájöttem, hogy azok ketten a gőzös orrával egy szintben állnak a parton, pontosan a fejem alatt. Nem mozdultam, nem is jutott eszembe, hogy mozduljak: álmos voltam.
- Ez valóban kellemetlen - dörmögte a nagybácsi.
- Az igazgatósághoz fordult, hogy odaküldjék - mondta a másik. - Az jár a fejében, majd ő megmutatja, mit tud; ennek megfelelő utasítást kaptam. Gondold meg, milyen befolyása lehet ennek az embernek. Szörnyű, nem?
Mindketten megegyeztek abban, hogy ez szörnyű, és azután még néhány furcsa megjegyzést tettek: "Azt hiszi, ő fújja a passzátszelet - egyetlen ember - a Tanács - orruknál fogva..." Képtelen mondattöredékeket hallottam, amelyek fölriasztottak félálmomból, és már csaknem teljesen éber voltam, amikor a nagybácsi megszólalt:
- Majd a klíma kihúz ebből a csávából. Egyedül van ott?
- Igen - felelte az igazgató. - Segédjét ilyen megjegyzéssel küldte le hozzám: "Lódítsa ki ezt a szerencsétlen flótást ebből az országból, és többet ilyet ne küldjön a nyakamra. Inkább vagyok egyedül, mint az olyanfajta emberekkel, akiket ön küldözget hozzám". Ez egy évvel ezelőtt történt. Mit szólsz ehhez a pimaszsághoz?!
- És azóta? - kérdezte rekedt hangon a másik.
- Elefántcsont - dobta oda az unokaöcs -, rengeteg, elsőrendű minőségű, rengeteg, nagyon bosszantó, hogy éppen tőle.
- És mi jön még? - kérdezte tovább a dörgő hang.
- Számla - tüzelt, mondhatnám, a válasz. Aztán csend. Kurtzról beszéltek.
Addigra már teljesen éber voltam, de tökéletes kényelemben, mozdulatlanul feküdtem tovább, mert nem volt okom, hogy változtassak testhelyzetemen.
- Hogy jött ide az elefántcsont? - dörmögte az idősebb, nyilvánvalóan nagyon nyugtalanul.
A másik elmagyarázta, hogy kenurajban érkezett Kurtz egyik félvér írnokának vezetése alatt; Kurtz, úgy látszik, maga is ide akart jönni, mert az állomásán kifogyott az áru és élelmiszer, de amikor már vagy háromszáz mérföldet utazott, hirtelen elhatározta, hogy visszafordul, éspedig egy kicsiny, négyevezős lélekvesztőn; a félvér meg folytatta az utat le a folyón az elefántcsonttal. A két fickó odavolt az ámulattól, hogy valaki ilyesmire mer vállalkozni. El sem tudják képzelni, mi is lehetett az oka. Ami engem illet, most pillantottam meg először képzeletemben Mr. Kurtzot. Éles körvonalú kép tárult elém: a lélekvesztő, négy evező bennszülött és egy magányos fehér ember, aki váratlanul hátat fordít a főhadiszállásnak, a segítségnek, sőt, talán még az otthon gondolatának is - és a vadon mélye, az üres, elhagyott állomása felé tekint. Én sem sejtettem, mi lehetett az oka. Talán csak egyszerűen derék ember, kitart munkája mellett annak kedvéért. A nevét - értik? - egyetlenegyszer sem mondták ki. "Az az ember" - így nevezték. A félvért pedig, aki nehéz vállalkozását - amennyire én meg tudtam ítélni - okosan és bátran oldotta meg, minden változatosság nélkül, csak "bitang" névvel illették. A "bitang" jelentette, hogy "az az ember" súlyosan megbetegedett - és még nem gyógyult meg teljesen... Ekkor a két ember néhány lépéssel odább ment, és nem messzire tőlem föl és alá sétálgatott.
Katonai állomás - orvos - kétszáz mérföld - teljesen egyedül van most - elkerülhetetlen késedelem - kilenc hónap - semmi újság - különös hírek - hallottam.
Aztán megint közelebb jöttek, éppen, amikor az igazgató ezeket mondta:
- Senki, tudomásom szerint, hacsak nem egy amolyan vándorkupec - rohadt fráter, elefántcsontot lopkod a bennszülöttektől.
Vajon most kiről beszélnek? A mondattöredékekből megtudtam, hogy olyan valakiről van szó, aki Kurtz körzetében tartózkodik, de ottlétét az igazgató rossz szemmel nézi.
- Nem lesz addig vége a tisztességtelen versenynek, amíg egy ilyen frátert elrettentő példaképp föl nem kötnek - mondta.
- Az biztos - dörmögte a másik. - Hát köttesd föl! Miért ne? Ebben az országban minden - minden lehetséges. Én azt mondom: senki, érted? itt senki sem veszélyeztetheti állásodat. És miért? Mert te bírod a klímát - túléled valamennyit. A veszély Európában van; ott pedig mielőtt eljöttem, gondom volt rá...
Odább mentek és sugdosódtak, majd újból hangosabban beszéltek.
- A rendkívüli késedelemsorozat nem az én hibám. Minden tőlem telhetőt megtettem.
- Nagyon szomorú - sóhajtotta a kövér.
- És a képtelen, veszedelmes beszéde - folytatta a másik. - Mit kínozott vele, amíg itt járt. "Minden állomás a jobb élet útjelzője legyen, kereskedelmi központ persze, de amellett emberbaráti, javító és tanító célokat is szolgáljon." Hallottál már ilyet - ez a barom! És ez akar igazgató lenni. Nem, ez...
A feltörő méltatlankodástól elakadt szava, és erre kissé fölemeltem fejemet. Meglepetten láttam, milyen közel állnak - éppen alattam. Kalapjukra köphettem volna. A földet bámulták, gondolatokba merülve. Az igazgató egy vékony faággal lábát verdeste; bölcs rokona fölemelte fejét:
- Mióta most idejöttél, egészséges vagy?
A másik megrezzent.
- Ki? Én? Ó! Mintha varázslat védene - varázslat. De a többiek - uramisten! Mind beteg. És olyan gyorsan pusztulnak, hogy még időm sincs elszállíttatni őket az országból - hihetetlen!
- Hm. Igen - dörmögte a nagybácsi. - Ó, fiacskám, ebben bízzál -, én mondom neked, ebben bízzál.
Láttam, ahogy rövidke karját kiterjeszti olyan mozdulattal, amely átfogja az őserdőt, az öblöt, a mocsarat, a folyót - szinte bólogatott, gunyoros tisztelettel az ország napsütötte ábrázata felé, álnokul hívogatva a lopakodó halált, a rejtőzködő gonoszt, a vidék szívének mélységes sötétjét. A látvány úgy megriasztott, hogy talpra ugrottam, és a vadon mezsgyéje felé fordítottam szemem, mintha választ várnék e sötét bizalmasság kitárulkozására. Ismerik az ilyen ostoba érzést, időnként elfogja az embert. A fenséges mozdulatlanság baljósán, türelmesen nézett szembe e két alakkal, arra várt, mikor ér már véget ez a fantasztikus betolakodás.
Hangosan elkáromkodták magukat - puszta ijedelemből, gondolom -, és azután színlelve, hogy mit sem tudnak rólam, visszafordultak az állomás felé. A nap már alacsonyan állt, és a két ember előrehajolva úgy haladt egymás mellett, mintha kínlódva vonszolnák föl a dombra egyenlőtlen hosszúságú, nevetséges árnyékukat, amely lassan tekergett mögöttük a szálát sem lebbentő, magas füvön.
Néhány nap múlva az Eldorádó Expedíció behatolt a türelmes vadonba, amely összecsapott fölötte, miként búvár fölött a tenger. Sokkal később hallottam, hogy valamennyi szamár megdöglött. A kevésbé értékes állati lények további sorsáról semmit sem tudok, ők is, csakúgy, mint a többiek, kétségtelenül megkapták, amit megérdemeltek. Nem kérdezősködtem. Az idő tájt sokkal inkább izgatott a kilátás, hogy csakhamar találkozhatom Kurtzcal. Ha azt mondom, csakhamar, ezt viszonylagosan gondolom. Amikor elindultunk az öbölből, még épp két hónapba telt, amire elértük Kurtz állomása alatt a partot.
Utazásunk föl a folyón olyan érzést ébresztett bennem, mintha a világ teremtésének legősibb időszaka felé haladnánk, amikor a növényzet még burjánzóit a földön, és a hatalmas fák királyokként uralkodtak. Néptelen folyam, roppant csönd, áthatolhatatlan őserdő. A levegő forró volt, vastag, nehéz, lusta. Nem leltünk örömet a tündöklő napban. A víziút hosszú hajlatai egyre csak futottak, lakatlanul, az árnyékba borult messzeségek homálya felé. Az ezüstös folyóparton vízilovak és alligátorok sütkéreztek egymás mellett. Az egyre szélesedő vízfolyam erdős szigetek raja között áramlott: az ember, mintha pusztaságban vándorolt volna, utat vesztett a folyón, minduntalan zátonyba ütközött, és addig kereste a folyóágat, amíg végül is úgy érezte, mindörökre elvágták mindentől, amit csak ismert, elbűvölték - itt, valahol, messze - talán egy másik létben. Jöttek pillanatok, hogy fölrémlett a múlt, amint az néha megesik, amikor nincs egyetlen pillanatnyi vesztegetni való idő; de nyugtalan, lármás álom alakjában érkezett, csodálkozva emlékezett rá az ember ennek a különös növényvilágnak, víznek és csöndnek lenyűgöző valóságosságában. Ám ez a mozdulatlan élet legkevésbé sem idézte föl a békesség érzetét. Kifürkészhetetlen szándék fölött töprengő kérlelhetetlen erő mozdulatlanságát idézte föl. Bosszúálló ábrázattal nézett ránk. Később már megszoktam; már észre sem vettem; nem volt időm rá, folytonosan folyóágak után kellett leskelődnöm; földerítenem, többnyire sugallat révén, a rejtett zátonyok jeleit; elsüllyedt köveket figyeltem; megtanultam szépen összekoccantani fogaimat, hogy ki ne ugorjék a szívem, ha véletlenül leberetváltam valamely pokolian alattomos vén fatörzs kérgét, amely kiszorította volna az életet ebből az én bádogskatulya gőzösömből, és vízbe fullasztotta volna az összes zarándokot; állandóan tűzifa után kellett nézelődnöm, hogy az éj folyamán majd fölvághassuk a következő napi fűtéshez. Ha az embernek ilyesmivel, a felszín apró-cseprő dolgaival kell törődnie, akkor a valóság - a valóság, mondom - elhalványul. A belső igazság elrejtőzik - szerencsére, szerencsére. Mégis csontomban éreztem. Sokszor sejtettem, hogy titokzatos mozdulatlansága figyeli bűvészkedési kísérleteimet, ahogyan figyeli, barátaim, az önök ilyen vagy olyan kötéltáncos mutatványát is, amelyet. - mennyiért is? - bukfencenként fél koronáért...
- Marlow, próbáljon meg tisztességesen beszélni - dörmögte egy hang, és ekkor tudtam, hogy rajtam kívül legalább még egy hallgatója van a történetnek.
- Bocsánat. A szívfájdalomról megfeledkeztem, az teszi ki a bér másik felét. De mit számit a bér, ha a bűvészmutatvány sikerül? Maguk kitűnően bűvészkednek. És én sem csináltam rosszul a magam dolgát, mert hát nem süllyesztettem el a gőzöst első utamon. Még ma is csodálkozom rajta. Képzeljenek el egy bekötött szemű embert, akinek förtelmes úton kocsit kell vezetnie. Közben jócskán izzadtam, rázott a hideg, mondhatom. Hiszen megbocsáthatatlan bűn, ha egy tengerész állandóan súroltatja a rábízott hajó fenekét, holott annak lebegnie kellene. Más talán észre sem venné - de mi, ugye, nem feledjük el a huppanást? Mintha szíven ütnék az embert. Emlékszem rá, álmodom róla, éjjelente fölriadok és elgondolkodom fölötte - még évek múltán is -, és kiüt rajtam a verejték, megborzongok. Nem állítom, hogy a gőzös egész idő alatt lebegett. Nemegyszer gázolnia is kellett, húsz emberevő pacskolt körülötte és tolta. Néhányat e fickók közül fölfogadtunk az útra legénységnek. Nagyszerű fickók ezek - a kannibálok - a maguk helyén. Olyan legények, akikkel lehet dolgozni, és ezért hálás vagyok nekik. És végül is nem ették meg egymást szemem láttára; éleimül vízilóhúst hoztak magukkal, amely megrothadt, és a vadon rejtelmének bűzét lehelte orrlikaimba. Fű! Még most is érzem a szagát. Velünk jött az igazgató is, meg három-négy zarándok bottal, teljes fölszereléssel. Útközben egy-két állomásra bukkantunk, szorosan a part mellett álltak, az ismeretlenség szélébe kapaszkodva, és ilyenkor fehér emberek rohantak ki egy-egy roskadozó kalibából, örömükben, meglepetésükben és üdvözletképp vadul hadonásztak, olyan különösek voltak - olyannak látszottak, mintha varázslat tartotta volna fogságban őket. Egy ideig a szó: "elefántosont" csengett a levegőben - és aztán újra megindultunk a csönd felé, elhagyott öblök mentén, mozdulatlan hajlatokban, kanyargó utunk magas falai között, amelyek tompa csattanásokkal verték vissza a farkerék súlyos csapásait. Fák, fák, milliószám, vastag, roppant magasba nyúló fák; és lábuknál, a partba kapaszkodva, árral szemben - miként lusta rovar egy óriási csarnok padlatán - mászott a kicsiny, koromtól mocskos gőzös. A fák között aprónak, magára hagyottnak érezte magát az ember, ez az érzés azonban mégsem volt pusztán nyomasztó. Végeredményben, ha kicsinyek voltunk is, de a kormos rovar egyre csak mászott előre - mást meg nem is akartunk. Hogy a zarándokok mit gondoltak: merre mászik, nem tudom. Valahová, ahol azt várták - fogadni mernék rá -, hogy kapnak valamit! Számomra Kurtz felé mászott - kizárólag arrafelé; de amikor a gőzvezető csövek szivárogni kezdtek, már nagyon lassan másztunk. Folyóágak nyíltak meg előttünk, majd meg bezárultak a hátunk mögött, mintha az őserdő könnyedén átlépett volna a vizén, hogy eltorlaszolja előlünk a visszavezető utat. Mind tovább hatoltunk a sötétség mélyébe. Nagy nyugalom uralkodott itt. Éjjelente néha a fák függönye mögül dobpergés hömpölygött ki a folyóhoz, egy ideig még halkan úszott a fejünk felett, mintha a levegőben lebegve akarná kivárni a napkeltét. Háborúra, békére vagy imádságra hívott-e, nem tudtuk. A hajnalok közeledtét hűvös csend érkezése hirdette: a favágók aludtak, tüzük csak pislákolva égett; egy-egy pattanó ág már fölriasztotta az embert. Vándorok voltunk, történelem előtti földön, olyan földön, amely ismeretlen bolygó arculatát mutatta. Azt képzeltük, ember még nem járt erre, mi vagyunk az elsők, elátkozott örökséget veszünk birtokba, hogy mélységes rettegés és szörnyű robotolás árán leigázzuk. Ám hirtelen, ahogy fölfelé küszködtünk egy kanyarban, kákafal, csúcsos fűtetők, kirobbanó ordítozás, fekete végtagok örvénye, csattogó tenyerek tömege, lábdobogás, lengő testek, forgó szemek villantak föl a súlyos, mozdulatlanul csüggő levelek alatt. A gőzös lassan verekedte magát előre a fekete és érthetetlen őrjöngés menetében. Átkozott-e bennünket, imádkozott-e hozzánk, vagy üdvözölt-e minket a történelem előtti ember - ki tudná megmondani? Torlasz emelkedett a környezet megértése elé; mint kísértetek siklottunk tova, töprengve és titkos rémületben; épelméjűek érezhetik így magukat a bolondokházában, őrjöngők rohama láttán. Nem érthettük meg ezt a világot, mert nagyon messze kerültünk tőle, és nem is emlékezhettünk rá, mert ősidők éjszakájában utaztunk, elmúlt korban, amely kevés nyomot - emléket pedig egyáltalában nem - hagyott maga után.
Ez a föld nem emlékeztetett más földekre. Megszoktuk, hogy legyőzött, bilincsbe vert szörnyetegnek lássuk a földet - de itt, itt e szörnyeteg szabadon élt. Nem emlékeztetett semmi földszerűre, és az emberek... Nem, kétségtelenül emberi lények voltak. Ez volt, tudják, a legrosszabb az egészben, az a gyanú, hogy valóban emberi lények. Lassanként derengett föl bennem. Üvöltöttek és ugráltak, forogtak, arcuk rettentő kifejezést öltött; de éppen - miénkhez hasonló - emberi voltuk gondolata, e vad és szenvedélyes zenebonához fűződő távoli rokonság gondolata borzongatott meg leghevesebben. Csúf. Igen, éppen eléggé csúfnak találtam; de ha valaki igazán becsületes önmagához, beismeri: e zsivaj rettenetes őszintesége az együvétartozás halvány érzetét, azt a homályos gyanút ébreszti, hogy van mindebben valami értelem, amit fölfoghat az ember - akármilyen messze került is az ősidők éjszakájától. És miért ne? Hiszen az emberész mindent megérthet - mert mindent felölel, a teljes múltat és a teljes jövendőt. Végül is mit kellett megértenie? Örömet, félelmet, bánatot, alázatot, bátorságot, dühöt - ki tudná mindet fölsorolni? -, de igazságot is - igazságot, amelyről lehullt az idő köpönyege. Csak hadd tátsák szájukat, hadd borzongjanak az ostobák - aki férfi, megérti ezt, és szemrebbenés nélkül nézi. Ámde ehhez legalább annyira férfinak kell lennie, mint azok ott a parton. Saját, igaz mivoltában, vele született erejében bízva kell szembenéznie ezzel az igazsággal. Elvek itt nem segítenek. Sem szerzemények, ruhák, csinos rongyok - rongyok, amelyek az első erősebb fuvallatra ellebbennek. Nem; itt megfontolt hitre van szükség. Mond-e nékem valamit ez az ördögi zsivaj - igen? Nos jó; hallom, beismerem, de van hangom is, és - üdvös-e vagy sem - enyém a szó, amelyet nem lehet elnémítani. Az ostoba persze, a maga puszta félelmével és finom érzelmeivel mindig biztonságban érzi magát. Ki morgolódik? Maguk talán csodálkoznak, miért nem mentem ki magam is a partra üvölteni és táncot járni. Hát nem - nem mentem. Finom érzéknek, azt mondják? Pokolba a finom érzelmekkel! Ilyesmire nem volt időm. Ólomfehérrel és gyapjútakaró csíkokkal kellett vesződnöm, hogy segítsek bekötözni azokat a szivárgó gőzvezető csöveket - bizony úgy volt. Figyelnem kellett, hogyan kormányozzák a hajót, meg kellett kerülnöm azokat a vízből kiálló fatörzseket, és - ha törik, ha szakad - előre kellett hajtanom a bádogedényt. Elegendő felületi igazság akadt mindezekben, nálam bölcsebb embert is megóvott volna. És időközönként felügyelnem kellett arra a vademberre is, aki fűtött. Már nemesített egyed volt; megtanult függőleges kazánt fűteni. Ott dolgozott alattam, és szavamra, ha elnézte őt az ember, olyan felemelő érzése támadt, mintha cirkuszi kutyát látna térdnadrágban, tollas kalapban hátsó lábán sétálgatni. Néhány havi idomítás beadott ennek az igazán kitűnő fickónak. Szemmel láthatóan erőlködött, hogy félelem nélkül pisloghasson a gőz- és vízszelepre - és még a fogait is kihegyeztette, szegény ördög, és kobakja gyapját különleges mintákra borotválta, és arcának mindkét felét három-három díszsebbel ékesítette. A parton kellett volna csattognia kezével és dobolnia lábával, ehelyett azonban robotolt, ismeretlen varázserő rabszolgája lett, nemesítő tudás birtokosa. Hasznát láttam, mert már kioktattuk; és amit megtanult, ennyi volt: ha abból az átlátszó valamiből eltűnnék a víz, akkor odabent, a kazán gonosz szelleme nagy szomjúsága fölötti dühében rettenetes bosszút áll. Így hát izzadt és fűtött, és rettegve vigyázta az üveget (karjára rongyokból rögtönzött varázsszalagot kötött, alsó ajkát pedig laposan átszúrta egy darab óra nagyságú csiszolt csonttal), mialatt az erdő borította partok lassan tünedeztek el mögöttünk, a rövid ideig tartó zsivajt, a csönd végtelen mérföldjeit hátrahagytuk - és másztunk előre, Kurtz felé. De a fatörzsek vastagok voltak, a víz meg alattomos és zátonyos, a kazánban, úgy látszott, tényleg duzzogó ördög lakozik, és így sem a fűtőnek, sem nekem nem maradt időnk, hogy borzongató gondolatainkkal foglalkozzunk.
Vagy ötven mérfölddel a Belső Állomás alatt nádviskóra bukkantunk meg egy elhajolt, busongó zászlórúdra - rongydarabok lógtak róla, félreérthetetlenül jelezvén, hogy itt valaha zászló lobogott - és végül egy gondosan fölépített tűzifarakásra. Ez váratlanul ért bennünket. Partra szálltunk, és a tűzifarakáson egy lapos deszkadarabot találtunk, rajta elmosódott ceruzaírás. Amikor kibetűztük, ezt olvastuk: Fa az ön részére. Siessen. Óvatosan közeledjék. Aláírás is volt rajta, de olvashatatlan - nem Kurtz; sokkal hosszabb név. Siessen. Hová? Fölfelé a folyón? Óvatosan közeledjék. Mi nem így tettünk. Ám olyan helyre nem vonatkozhatott az írás, ahol már csak a közeledés után lehetett megtalálni. Odafönt valami veszély leselkedett ránk. De miféle és milyen mérvű? Ez a kérdés. Különféle megjegyzéseket tettünk a sületlen távirati stílusra. Körös-körül a bozót mit se szólt, és még csak nem is hagyta, hogy messzire elláthassunk. Szakadozott vörös szövetfüggöny lógott a viskó ajtónyílásában, és szomorúan csapkodott arcunkba. A szobából minden leszerelhetik elvittek; de látni lehetett, hogy még nemrégen fehér ember lakott benne. Ottmaradt egy durva asztal - két oszlopon nyugvó deszkadarab; az egyik sötét sarokban szeméthalom állt; és az ajtó mellől egy könyvet emeltem föl. Fedele hiányzott, lapjait pedig addig forgatták, mígnem rendkívül piszkos, puha állapotba kerültek; de a hátát fehér pamutszállal nagyon gondosan újravarrták, és ez még tisztának látszott. A könyv címe: Tanulmány a tengerészet néhány kérdéséről, írója pedig valami Tower, Towson, vagy ehhez hasonló nevű ember, őfelsége hajóhadának tisztje. A könyv eléggé borús olvasmánynak látszott, szemléltető ábrákkal és visszataszító számoszlopokkal; hatvan évvel ezelőtt adták ki. Nagyon-nagyon óvatosan lapozgattam ezt a meglepő régiséget, nehogy szétmálljék kezeim között. Belül, Towson vagy Towser nagy komolyan fejtegette a hajóláncok és kötelek szakítási szilárdságát és más hasonló kérdéseket. Nem találtam különösen lenyűgöző olvasmánynak; de már az első pillantásra látszott az írói szándék tisztasága, a becsületes törekvés a jó munkára, és mindez a mesterségbeli fénynél ragyogóbb fénnyel vonta be ezeket a régen kiötlött, szerény gondolatokat. Ez a láncokról és csigákról elmélkedő egyszerű, vén tengerész feledtette velem az őserdőt, a zarándokokat, és azt az élvezetes érzést ébresztette bennem, hogy valami valóságosra bukkantam. Már azon is nagyon bámultam, hogy ilyen könyv került a szemem elé; de még jobban megdöbbentem a ceruzával írt és minden kétség nélkül a szövegre vonatkozó széljegyzetek láttán. Nem hittem a szememnek. Titkosírás volt! Igen, legalábbis annak látszott. Képzeljenek csak el egy embert, aki ide, a semmibe hurcol magával egy effajta könyvet, hogy tanulmányozza, jegyzeteket készítsen hozzá - ráadásul titkosírással. Különös rejtelem!
Néhány perc óta az a homályos érzés motoszkált bennem, valami zavaró lármát hallok, és amikor fölemeltem fejemet, láttam, hogy a farakás eltűnt, és az igazgató, a zarándokokkal egyetemben, kiabál felém a folyópartról. Zsebembe csúsztattam a könyvet. Bizony mondom olyan nehezemre esett abbahagyni az olvasást, mintha valamilyen régi, meghitt barátság szálait szakítottam volna szét.
Újból elindítottam a béna gépezetet.
- Biztosan az a nyomorult kupec, a betolakodó - kiáltotta az igazgató, és rosszindulatúan bámult a hátunk mögött elmaradó viskóra.
- Valószínűleg angol - mondtam.
- Ez nem védi meg attól, hogy meggyűljék a baja, ha nem vigyáz - mormolta sötéten.
Ártatlanságot színlelve megjegyeztem, hogy bajok ellen ezen a világon senki sincs biztosítva.
A folyó sodrása most meggyorsult, a gőzös, úgy látszott, az utolsókat rúgja, a farkerék bágyadtán csapkodott, én meg azon kaptam rajta magamat; lábujjhegyen állva figyelem a hajó következő lélegzetvételét, mert józan igazság szerint föl kellett készülnöm arra, hogy e nyomorúságos ladik bármely pillanatban beadja a kulcsot. Mintha egy haldokló utolsó életvillanásait figyeltem volna. Ámde mégis továbbvánszorogtunk. Egyszer-másszor kiszemeltem egy fát nem messzire előttünk, hogy azzal mérjem le közeledésünk sebességét Kurtzhoz, de minden alkalommal szem elől tévesztettem, mielőtt még egy magasságba értünk volna vele. Meghaladta az ember türelmét, hogy ilyen hosszú időn át egy és ugyanazt a tárgyat bámulja. Az igazgató viselkedése gyönyörűséges önmegadásról tanúskodott. Én meg dúltam-fúltam, és vitába merültem önmagámmal, beszéljek-e vagy ne beszéljek nyíltan Kurtzcal; de még mielőtt elhatározásra jutottam volna, ráeszméltem, hogy beszédem vagy hallgatásom, sőt valójában minden tettem, puszta hiábavalóság volna. Mit számít az, tud-e valaki valamiről vagy sem? Mit számít az, hogy ki lesz az igazgató? Az embernek vannak néha ilyen értelmi villanásai. Ennek az ügynek lényege mélyen a felszín alatt feküdt, nem férkőzhettem hozzá, nem avatkozhattam bele.
A második nap estéjének közeledtekor úgy véltük, körülbelül még nyolc mérföld választ el bennünket Kurtz állomásától. Ami engem illet, szerettem volna tovább hatolni előre, de az igazgató komoran nézett rám, és azt mondta, arra fölfelé a hajózás olyan veszedelmes, hogy okosabb most, amikor a nap már leszállóban van, itt várakozni, ahol vagyunk, holnap reggelig. Amellett még azt is megjegyezte, ha megszívleljük a figyelmeztetést, hogy óvatosan közeledjünk, világosságban kell továbbmennünk és nem pedig szürkületben vagy sötétben. Ez észszerűen hangzott. Nyolc mérföld csaknem háromórás hajóutat jelentett, és ráadásul a kanyar fölső végén gyanús fodrozódást észleltem. Ennek ellenére bosszankodtam a késlekedésen, mérhetetlenül, bár nagyon oktalanul, mert hiszen ennyi sok hónap után már mit számíthatott egy éjszaka. Tüzelőnk bőven akadt, és jelszavunk az óvatosság volt, a víz közepére kormányoztam hát a hajót. A folyó medre szűk volt, egyenes; kétoldalt a part magas, akár a vasúti töltés. A szürkület lopakodva érkezett, még napnyugta előtt. A folyó vize gyorsan, simán szaladt, de a partokra néma mozdulatlanság borult. Az indákkal egymáshoz kötözött élő fák, a cserjés élő bokrai, sőt még a legkarcsúbb ágak, a legkisebb levelek is kővé dermedtek. Nem álomba merültek - mozdulatlanságuk természetellenesnek látszott, mintha elbűvölték volna valamennyit. Semmiféle hangot, a leghalkabbat sem lehetett hallani. Bámulva nézelődtünk, gyanú ébredt bennünk, hogy megsiketültünk - és ekkor hirtelen leszállt az éj, és még meg is vakított bennünket. Hajnali három óra táján egy nagy hal szökkent ki a vízből, és a hatalmas csobogás talpra riasztott, mintha ágyúzást hallottam volna. Napkeltekor fehér köd ereszkedett le, meleg, tapadós és az éjszakánál is nagyobb vakságot hozott. Nem mozdult, nem kúszott odább, csak csüngött egy helyben, köröskörül, tömören. Nyolc vagy talán kilenc órakor fölemelkedett, mint valami ablakredőny. Egy pillantást vethettünk az égbe nyúló fák rengetegére, a mérhetetlen, összekuszálódott őserdőre, amely fölött a nap kicsiny izzó korongja lógott - mindez tökéletes mozdulatlanságba merült -, és ekkor a fehér redőny újból leereszkedett, simán gördülve, mintha olajozott vajatokban futna. A láncot, amelyet már készültünk fölhúzni, most újból kidobattam. Mielőtt még elfojtott csörrenése elhalt volna, egy kiáltás, nagyon hangos kiáltás, a végtelen szomorúság jajszava szárnyalt föl az átlátszó légbe. Azután elhallgatott. Panaszos, vad hangzavarba olvadó lárma ütötte meg fülünket. Váratlanságának puszta ténye égnek állította hajamat sapkám alatt. Nem tudom, a többiek hogyan voltak vele; én úgy éreztem, mintha maga a köd kiáltott volna, olyan hirtelen és mindenfelől egyszerre hangzott föl ez az izgatott, gyászos üvöltés. Csaknem kibírhatatlanul éles, sietős hangú sikoltásban csúcsosodott ki, amely azután hirtelen abbamaradt, mi meg különféle ostobábbnál ostobább pózokba dermedve makacsul hallgattuk a szinte ugyanolyan megdöbbentő és éles csendet.
- Uramisten! Ez mit jelent?... - dadogta mellettem az egyik zarándok, vöröses hajú és vörös pofaszakállú kicsi kövér ember, gumibetétes cipőben harisnyája alá dugott rózsaszín pizsamában. Két másik zarándok egy hosszú percig tátva felejtette száját; azután mindketten berohantak a kis kabinba, majd tüstént ki is szaladtak onnét, és csak álltak ijedt pillantásokat vetve, "készenlétbe" helyezett Winchesterrel kezükben. De nem láthattunk egyebet, épp csak a gőzöst, ahol voltunk - annak oldalai is elmosódtak, mintha olvadozni akarnának -, meg egy ködborította vízcsíkot, talán kétlábnyi szélességben a hajó körül, semmi mást. A világ többi része szemünk és fülünk számára a semmibe merült. A semmibe. Elveszett, kialudt; eltűnt, anélkül hogy egyetlen sóhajt, egyetlen árnyékot hagyott volna maga mögött.
Előre mentem, és parancsot adtam, vegyék rövidre a láncot, hogy bármely pillanatban fölvonhassuk a horgonyt, és elindíthassuk a gőzöst, ha a szükség úgy kívánná.
- Mit gondol, megtámadnak bennünket? - kérdezte egy megdöbbent hang.
- Lemészárolnak minket ebben a ködben - morogta rá egy másik.
Izgalomtól rángatóztak az arcok, a kezek kissé remegtek, a szemek elfelejtettek hunyorogni. Igen érdekes volt megfigyelni az ellentétet a fehér emberek és a hajón szolgáló feketék arckifejezése között; az utóbbiak is éppoly idegenek voltak a folyó ezen részén, mint mi, noha az ő otthonuk csak nyolcszáz mérföldnyire feküdt innét. A fehérek természetesen nagyon megriadtak, és arcukra olyan furcsa kifejezés ült, mintha ez a gyalázatos zenebona fájdalmas megütközést váltott volna ki belőlük. A feketék pillantásában ugyan éberség, természetes érdeklődés tükröződött, de arcuk lényegében nyugodt maradt, még annak az egy-kettőnek vigyorgó arca is, aki a láncot húzta föl. Voltak, akik rövid, dörmögő szavakat váltottak egymással, és e szavak, úgy látszott, megelégedésükre zárják le az ügyet. A törzsfőnökük, egy fiatal, széles mellű néger éppen a közelemben állt. Komor, kék szegélyű öltözéket viselt, orrlikai duzzadoztak, haját pedig művésziesen bodorított, olajos karikában hordta.
- No - szóltam hozzá, épp csak a barátság kedvéért.
- Fogja meg! - vágta rá, kitágult, vérben forgó szemét meresztve, éles fogsorát villantva. - Fogja meg! És adja nekünk.
- Nektek? - kérdeztem. - Hát mit kezdenétek velük?
- Megennénk - felelte kurtán, és könyökét a korlátra támasztva, méltóságteljes és mélységesen töprengő testtartásban a ködbe bámult. Valószínűleg iszonyúan megdöbbentem volna, de eszembe jutott, hogy ő és társai bizonyára nagyon éhesek; hogy legalábbis az elmúlt hónapban állandóan fokozódnia kellett éhségüknek. Hat hónapra szegődtek el (kételkedem, hogy bármelyiküknek is világos fogalma lett volna az időről, nem úgy, mint nekünk, végtelen évezredek távlatából. Még mindig az idők kezdetének gyermekei voltak - és nem állott örökölt tapasztalat rendelkezésükre, hogy okuljanak belőle), és természetesen kinek sem jutott eszébe, hogy törődjék azzal, mit esznek, mert hát odalent a folyótorkolatnál egy vagy más ostoba törvény alapján kitöltetett egy darab papiros. Igaz, hoztak magukkal valamelyest rothadt vizilóhúst, de az még akkor sem tartott volna ki sokáig, ha történetesen a zarándokok a hús tetemes részét, nagy cécó közepette nem is dobják a vízbe. Eljárásuk első pillantásra önkényeskedésnek látszhatnék; valójában azonban a törvényes önvédelem példája volt. Az ember nem szívhatja be ébredéskor, aknában és evés közben a víziló hullájának bűzét anélkül, hogy egyébként is bizonytalan léte fölötti uralmát el ne veszítse. Emellett a feketék kaptak hetente három darab egyenként körülbelül kilenc hüvelyk hosszú sárgarézdrótot, és az elmélet úgy szólt, hogy élelmi készletüket ezzel a valutával szerezzék be a folyó menti falvakban. Ezzel szemben íme a gyakorlat: vagy nem leltünk falvakra, vagy a lakosság ellenségesnek mutatkozott, vagy az igazgató - aki ugyanúgy, mint mi, konzerven élt, meg néha egy kevés vén bakkecske húson - többé-kevésbé rejtett okból nem akarta megállítani a gőzöst. Így hát nem tudom, mi hasznuk lehetett a feketéknek ebből a bőséges fizetségből, hacsak le nem nyelték magát a drótot, vagy hurkot nem csináltak belőle, hogy tőrbe ejtsék a halakat. A bért, meg kell mondanom, nagy és tiszteletre méltó kereskedelmi vállalathoz illő pontossággal fizették ki. Ettől eltekintve az egyetlen ehető - bár ez sem látszott egyáltalában ehetőnek -, amit a feketék magukkal hoztak, valami piszkos levendula színű, félig sült tészta volt; levelek közé csomagolva őrizték, és nagy néha lenyeltek belőle egy-egy darabot, de olyan aprót, hogy úgy látszott, nem is annyira komoly létfenntartási okokból eszik, mint inkább annak a valaminek becsülete miatt. Az éhség valamennyi gyötrő ördögére mondom, még ma is, ha eszembe jut, csodálkozom, miért nem rohantak le bennünket - harmincan lettek volna öt ellenében -, hogy végre egyszer ízes csemegéhez jussanak. Magas termetű, hatalmas emberek voltak, nemigen rendelkeztek olyan képességgel, hogy cselekedeteik következményeit mérlegeljék, bátrak voltak és erősek, még most is, noha bőrük már elvesztette régi fényét, izmaik pedig már nem dagadoztak. Láttam, hogy valami féken tartó erő - egyike azoknak a titkoknak, amelyek minden valószínűséget fölborítanak - játszott itt közre. Érdeklődésem irántuk rohamosan növekedett, elnézegettem őket; nem mintha az járt volna fejemben, egykettőre megehetnének, bár - megvallom - éppen akkor kezdtem, mondhatnám új megvilágításban figyelni, mennyire egészségtelen a zarándokok külseje, viszont ami engem illet, reméltem, igen, határozottan reméltem, az én külsőm nem ilyen - hogy is mondjam? - étvágyrontó. Mákszemnyi képtelen hiúság volt ez, tökéletes összhangban álomlátásaimmal, amelyek akkori napjaimat át-meg átszőtték. Talán egy kis lázat is éreztem. Az ember nem élhet úgy, hogy egyik ujját örökösen az érverésén tartogassa. Gyakran éreztem "egy kis lázat" vagy egyéb ehhez hasonló apróságot - az őserdő mancsának játékos simogatását, effajta előzetes semmiséget, amely az" előbb-utóbb bekövetkező komolyabb rohamot megelőzi. Igen, úgy figyeltem a feketéket, mint ahogy más emberi lényeket figyelnék, érdekeltek szándékaik, cselekedeteik rugói, képességeik, gyengéik a kérlelhetetlen fizikai szükség próbakövén. Féken tartó erő! Ugyan miféle féken tartó erő lehetett ez? Babona, undor, türelem, félelem vagy valamilyen primitív tisztelet? Nincs olyan félelem, amely nemet mondhatna az éhségnek, nincs oly türelem, amely meg ne törne, undort pedig egyszerűen nem érezhet, aki éhes, a babona, a hit vagy amit elvnek hívnak, mind csak pelyva a szélben. Ismerik a lopakodó éhség ördögét, dühödt gyötrelmeit, sötét gondolatait, komor, töprengő szilajságát? Nos, én ismerem. Talpig ember legyen, aki rezzenetlenül szembe tud nézni az éhséggel. Sokkal könnyebb megbirkózni gyásszal, gyalázattal, önnön lelkünk elkárhozásával - mint a huzamos éhezéssel. Szomorú, de így van. És ezeknek a fickóknak semmiféle földi okuk sem lehetett lelkiismereti aggályra. Önmegtartóztatás! Ugyanennyi joggal várhattam volna önmegtartóztatást csatatéren hullák között csavargó hiénától. De mégis szembe kellett néznem e ténnyel - talányos volt, akár a tajték a tengeren, akár egy kibogozhatatlan rejtvény; nagyobb rejtelem - ha meggondolom - mint a keserű bánatnak furcsa, megmagyarázhatatlan dallama abban a vad sikolyban, amely a partról, a köd vakító fehérsége mögül áradt felénk.
Két zarándok hadarva-suttogva azon vitatkozott, melyik partról jött a kiáltás.
- A bal partról.
- Nem, nem, hogy mondhat ilyet? A jobb partról, egész biztos a jobb partról.
- Komoly helyzet - hangzott föl az igazgató szava a hátam mögött. - Szörnyű volna, ha bármi is történnék Mr. Kurtzcal, mielőtt odaérünk.
Rápillantottam, és a legcsekélyebb kételyt sem éreztem, hogy őszintén beszél. Az a fajta ember volt, aki szereti megőrizni a látszatot. Ennyiből állt az ő önmegtartóztatása. De amikor morgott valamit a rögtöni indulásról, még annyi fáradságot sem vettem magamnak, hogy válaszoljak. Tudtam, és ő is tudta, lehetetlen elindulnunk. Ha szabadjára engednénk a hajót, teljességgel a levegőben, a puszta űrben úsznánk. Nem is sejtenénk; merre tartunk, fölfelé vagy lefelé, vagy tán keresztbe - amíg csak nem ütköznénk egyik vagy másik partba -, és még akkor sem tudnánk azonnal, melyikbe. Természetesen meg sem mozdultam. Eszem ágába sem volt, hogy kockára tegyem a hajót. El sem tudnának képzelni ennél szörnyűbb helyet hajótörésre. Akár azonnal a vízbe fulladunk, akár nem, biztos, hogy egy vagy más módon hamarosan elpusztulunk.
- Bármely kockázat vállalására fölhatalmazom - mondta az igazgató rövid szünet után.
- Semmilyet se vállalok - feleltem kurtán; és éppen ez volt a válasz, amit az igazgató várt, ámbár hangom meglephette őt.
- Nos, meg kell hajolnom ítélete előtt, ön a kapitány - mondta nyomatékosan udvarias hangon. Megbecsülésem jeléül hátat fordítottam neki, és a ködbe bámultam. Mikor száll mar föl végre? Soha ilyen reménytelenül még nem kémleltem utat. A közeledés Kurtzhoz, aki ebben a nyomorúságos cserjésben elefántcsontot harácsolgatott, éppannyi veszélyt rejtett magában, mintha egy mesebeli várban alvó, elvarázsolt hercegkisasszonyhoz közeledtünk volna.
- Mit gondol, megtámadnak bennünket? - kérdezte az igazgató bizalmaskodó hangon.
Nem hittem, hogy megtámadjanak, mégpedig több nyilvánvaló okból. A sűrű köd volt az egyik. Ha csónakjaikkal elhagynák a partot, ugyanúgy eltévednének a ködben, mint mi, ha megkísérelnénk mozdulni. Amellett az őserdőt mindkét oldalon teljesen áthatolhatatlannak véltem - és mégis szemek rejtőzködtek benne, szemek, amelyek ránk leselkedtek. A folyó menti bokrok nagyon sűrűek voltak, annyi bizonyos, de mögöttük a cserjés nyilvánvalóan járható volt. Viszont a köd pillanatnyi fölszállta idején nem láttam sehol a folyóágban csónakot - a gőzös közelében biztos, hogy nem. Ami azonban a támadás gondolatát teljességgel elképzelhetetlenné tette, az a zsivaj természetében rejlett - a kiáltásban, amelyet hallottunk. Jellegéből hiányzott a küszöbönálló ellenséges szándék fenyegető vadsága. Váratlan volt ugyan, szilaj és erőszakos, de nekem mégis félreérthetetlen bánatot sugallt. A gőzös láttán, ki tudja, milyen okból, valami ellenállhatatlan szomorúság töltötte el ezeket a vadembereket. A veszély, fejtegettem, ha tényleg fenyeget bennünket, csakis valamilyen, a közelünkben szabadjára eresztett nagy emberi szenvedélyből fakadhat. Megeshetik, hogy még a szélsőséges bánat is erőszakosságon át keres kiutat magának - bár többnyire csüggedésbe torkollik.
Csak látták volna, hogy meresztették szemüket a zarándokok! Nem merészeltek sem vigyorogni, sem gúnyolódni; de biztosan azt hitték, megőrültem - talán félelmemben. Hiszen valóságos előadást tartottam. Kedves barátaim, kárba veszett fáradság volt. Kémlelni? Nos, gondolhatják, hogy úgy figyeltem a köd felszálltának legkisebb jelét is, mint macska figyeli az egeret, máskülönben azonban csak annyi hasznát vettük szemünknek, mint egy gyapothalom alján vehetnénk, mérföldnyi mélységben eltemetve. Egyébként is hasonló érzést keltett bennünk a köd - fojtogató volt, meleg, fullasztó. Különben pedig minden, amit mondtam, akármilyen furcsának is hangzott, teljesen megfelelt a valóságnak. Mert amit később támadásnak neveztünk, a valóságban csak elhárítási kísérlet volt. A hadművelet nagyon is távol állt minden erőszakosságtól - még csak védekezésnek se mondanám a szó mindennapi értelmében; a kétségbeesés kényszere szülte, és lényegében oltalmazó szándék sarkallta.
Körülbelül két órával a köd fölszállta után indították meg, éspedig hozzávetőleg másfél mérföldnyire Kurtz állomásától. Éppen egy kanyarban evickéltünk nagy üggyel-bajjal, amikor egy szigetecskén kicsiny, világoszöld füves halmot pillantottam meg a folyó közepén. Hasonló szigettel eddig még nem találkoztunk útközben, de amikor a folyóág jobban széttárult, láttam, hogy valójában egy hosszú homokpart csúcsa fekszik előttünk, jobban mondva, zátonyhalmok lánca nyomul be a folyó közepéig. Vízmosta, színtelen vonulat volt, és teljes hosszúságában ugyanúgy húzódott a víz színe alatt, mint ahogy az ember gerince fut végig háta közepén a bőr alatt. Mármost amennyire látni lehetett, elhaladhattam mellette jobb felől is, meg bal felől is. Természetesen egyik ágat sem ismertem. A két part teljesen egyformának látszott, mélységük is azonos lehetett: de mert úgy tájékoztattak, hogy az állomás a nyugati oldalon fekszik, így hát a nyugati átjáró felé tartottam.
Csak amikor már jócskán benne jártunk, vettem észre, hogy sokkal keskenyebb, mint amilyennek gondoltam. Bal felől hosszú, szakadatlan zátony, jobbról pedig magas, meredek, bozóttal sűrűn benőtt part húzódott, a bozót fölött tömött sorokban fák ágaskodtak. Sűrű levélzet hajolt a vízre, és bizonyos távolságra egymástól vastag faágak nyújtózkodtak mereven a folyó fölé. Már késő délutánra járt, a vadon arcát homály borította, a vízre pedig széles árnyékcsík hullt. Ezen a csíkon hajóztunk fölfelé, nagyon lassan, képzelhetik. Egészen a part közelébe kormányoztam a hajót, mert a mérőrúd tanúsága szerint arra volt legmélyebb a víz.
Az egyik éhes és béketűrő barátom a hajó orrában, éppen alattam mérte a víz mélységét. A gőzös pontosan olyan volt, mint egy fedett dereglye. A fedélzetén két kicsiny, tékafából épített ház állt ajtókkal, ablakokkal. A kazánház a hajó orrában feküdt, a gépház pedig egészen hátul a tatban. A hajót, teljes hosszúságában, oszlopokon álló, könnyű tetőzet borította. A kémény ezt a tetőt ütötte keresztül, előtte meg egy vékony deszkákból ácsolt kis kabin szolgált kormányfülkéül. Heverő, két tábori szék, az egyik sarokban egy töltött Martini-Henry puska, apró asztal és a kormánykerék, ebből állt a berendezés. Elöl széles ajtó nyílt, kétoldalt pedig magas zsaluk. Ajtó-ablak természetesen állandóan tárva-nyitva állt. Itt töltöttem napjaimat, a tető legvégén, az ajtó előtt gubbasztva. Éjszaka a heverőn aludtam, vagy próbáltam aludni. Egy atlétakülsejű fekete, valamelyik part menti törzsből, szerencsétlen elődöm nevelése, volt a kormányos. Két fülében sárgaréz függőt, derekától bokáig kék szövetlebernyeget hordott, és a világ közepének tartotta magát. Sohasem láttam még hasonló szeszélyes bolondot. Ha ott álltam mellette, véget nem érő hencegés közben kormányozta a hajót; de ahogy szem elől vesztette az embert, máris szörnyű ijedelem játékszerévé vált, és eltűrte, hogy ez a nyomorék gőzös egy pillanat leforgásán belül úrrá legyen fölötte.
Éppen a mérőrudat figyeltem, és szerfelett bosszankodtam, hogy az egyes méréseknél mind több és több áll ki belőle a vízből, amikor meglepetten láttam; ez az én mérőrudat kezelő emberem hirtelen felhagy unalmas munkájával, laposan végignyújtózik a fedélzeten, és még csak annyi fáradságot sem vesz magának, hogy legalább a mérőrudat bevegye, A kezét ugyan rajta tartotta, és a: rúd a vízben somfordált utánunk. Ugyanebben a pillanatban a fűtő, akit szintén láthattam magam alatt, se szó, se beszéd, leült a kazán előtt, és vállai közé húzta fejét. Elámultam. De akkor nagyon gyorsan a folyó felé, kellett fordítanom szememet, mert egy fatörzs állta el utunkat. Botok, kicsiny botok röpdöstek körülöttem - sűrű egymásutánban; orrom előtt zizegtek, alattam pattogtak, a kormányfülkét kocogtatták mögöttem. Eközben a folyó, a part, az erdő nagyon csöndes - tökéletesen csöndes volt. Csupán a farkerék nehéz, pacskoló dobbanását és ezeknek: a holmiknak percegését hallottam. Nagy nehezen meg-: kerültük a fatörzset. Nyilak, úristen! Lőnek ránk! Hirtelen a part felőli oldalra néző zsaruhoz ugrottam, hogy behúzzam. Ez a bolond kormányos kezét a kerékküllőkön! tartva térdét magasra emelte, lábával dobolt, szája meg úgy mozgott föl-le, akár egy gyeplőbe fogott lóé. A fene enné meg! Közben pedig tíz lépésnyire botorkáltunk a parttól. Messzire ki kellett hajolnom, hogy behúzzam a nehéz zsalut, és ekkor egy arcot láttam - magaméval egy szintben a levelek között; vadul, alattomosan bámult rám; és most hirtelen, mintha csak egy fátyolt vontak volna föl szemem előtt, mezítelen melleket, karokat, lábakat, villogó szemeket pillantottam meg az összegabalyodott homály mélyében - a cserjés bronzszínű mozgó, fénylő emberi tagoktól rajzott. Az ágak remegtek, hintáztak, susogtak, nyilak suhantak ki mögülük, és ekkor a zsalu végre engedett.
- Egyenesre vedd azt a kereket - szóltam oda a kormányosnak. Mereven tartotta fejét, arccal előre; de szeme forgott, lábát pedig lassú ütemben egyre emelte, leengedte; szája kicsit habzott. - Nyughass! - kiáltottam rá dühösen. Ugyanilyen joggal parancsolhattam volna egy fának, hogy ne hintázzon a szélben. Kirohantam. Alattam, a vasfedélzeten lábak nyüzsögtek, zavaros kiáltások hallatszottak, valaki rikoltott:
- Vissza tud fordulni?
Egy V-alakú fodrot láttam előttünk a vízen. Mi az? Még egy fatörzs! Sortűz csattant föl lábam alatt. A zarándokok tüzet nyitottak Winchestereikből, egyszerűen ólmot fecskendeztek a bozótba. Pokoli füsttömeg szállt föl és húzódott lustán előre. Káromkodásom kísérte. Most már nem láttam se fodrot, se fatörzset. Az ajtónyílásban álltam, fürkészve előre, és a nyilak rajokban érkeztek. Lehet, hogy mérgezettek voltak, de oly ártalmatlannak látszottak, mintha egy macskát sem tudnának megölni. A bozót felüvöltött. Favágóink harci kiáltást hallattak; egy épp a hátam mögött fölhangzó puskadörrenés megsiketített. Vállamon át hátrapillantottam, a kormányfülke tele volt lármával, füsttel, és ekkor a kormánykerékhez ugrottam. A bolond-néger mindent faképnél hagyott, kilökte a zsalut, és elsütötte a Martini-Henryt. A szélesre tárt ajtó előtt állt, szemét meresztette; ráordítottam, jöjjön vissza, közben pedig egyenesbe állítottam a hirtelen félrecsavarodott gőzöst. Még ha akartam volna is, akkor sem volt helyem, hogy megforduljak a hajóval, mert a fatörzsnek valahol itt kellett lennie közvetlenül előttünk, beburkolva abba a nyavalyás füstbe, és vesztegetni való időm sem maradt, így hát a gőzöst a part mellé szorítottam - egészen a part mellé, ahol, tudtam, legmélyebb a víz.
Lassan verekedtük magunkat előre a víz fölé hajló cserjés mentén, törött ágak és repkedő levelek örvényében. A sortűz odalent hirtelen abbamaradt; tudtam, hogy így lesz, ha kimerülnek a fecskendők. Hátrakaptam fejemet egy csillámló suhanás elől, amely - az egyik zsalun be, a másikon ki - keresztülszántotta a kormányfülkét. Kipillantva az őrült kormányos mellett, aki üres puskáját rázta és üvöltött a part felé, bizonytalan emberi alakokat láttam; kétrét hajolva futottak, ugráltak, suhantak, tisztán kivehetően vagy befejezetlenül, el-eltünedezve. Valami hatalmas tárgy jelent meg a levegőben a zsalu előtt, a puska a vízbe hullt, a kormányos pedig gyorsan hátralépett, vállán át különös, mélységes, bizalmaskodó pillantást vetett rám, s aztán lábam elé zuhant. Fejét kétszer odaverte a kormánykerékhez, majd egy hosszú nád - legalábbis annak látszott - vége zörrent, és fölborította a kis tábori széket. Olyan volt, mintha a kormányos a parton állók valamelyikének kezéből rántotta volna ki ezt a valamit, és a nagy igyekezettől elveszítette egyensúlyát. A ritkás füstfelhő eloszlott, kikerültük a fatörzset, és előrekémlelve láttam, hogy körülbelül száz méterrel feljebb már elkanyarodhatom a part mellől; de lábamon valami nagyon meleget és nedveset éreztem, és ezért le kellett pillantanom. A kormányos hátára fordulva, mereven bámult rám; mindkét kezével a nádat szorongatta. Egy dárdanyél volt, amelyet vagy bedobtak vagy bedöftek az ajtónyíláson. Közvetlenül a bordák alatt találta el az embert; pengéje szörnyű sebet ütve beszaladt a húsba, eltűnt; cipőm tele lett vérrel; sötétvörös tócsa csillogott mozdulatlanul a kerék alatt; a kormányos szeme megdöbbent fényben ragyogott. Újból felhangzott a sortűz. A néger aggódva nézett rám, és akár egy értékes kincset szorongatta a dárdát, mintha attól félne, el akarom venni tőle. Erőfeszítésembe került, hogy levegyem róla szememet, és a hajó kormányzásával törődjek. Fél kézzel a fejem fölé nyúltam a gőzsíp zsinórjához, és megszólaltattam a sípot, sietősen, többször egymás után. A dühös, harcias üvöltés egyszeriben elhallgatott, és most az őserdő mélyéről a gyásszal teli félelem és a legmélyebb kétségbeesés reszkető, hosszan tartó siráma szállt föl, mintha az utolsó földi reménység tovatűntél hirdetné. A bozótban nagy mozgás támadt; a nyílzápor abbamaradt, még egynéhány becsapódó lövés zaja hallatszott - és aztán csend; tisztán hallottam a farkerék bágyadt csapkodását. Éppen élesen jobb felé fordítottam a kormányt, amikor a rózsaszín pizsamás zarándok, szörnyen kipirulva és izgatottam, megjelent az ajtónyílásban.
- Az igazgató üzeni - kezdte hivatalos hangon, de hirtelen megállt. - Úristen! - mondtam sebesültre meresztve szemét.
Fölébe hajoltunk, két fehér ember; fényes, fürkésző pillantása mindkettőnket szinte beborított. Állítom, úgy nézett ránk, mintha most rögtön néhány kérdést akarna feltenni nekünk valamilyen érthető nyelven; de meghalt anélkül, hogy egyetlen szót is ejtett volna, egyetlen tagját mozdította, egyetlen izmát rándította volna. Csupán a legvégső pillanatban ráncolta össze homlokát, mintha valamilyen jelre, amit mi nem láthattunk, valamilyen suttogásra, amit mi nem hallottunk, válaszolna, és ezek a ráncok fekete halotti maszkjának fölfoghatatlanul komor, töprengő és fenyegető kifejezést kölcsönöztek. Kutató pillantásának fénye hirtelen puszta, üveges tekintetbe dermedt.
- Tud kormányozni? - kérdeztem mohón az ügynököt. Nagyon kétkedőn nézett rám; de karon ragadtam, és akkor rögvest megértette, hogy azt akarom, kormányozzon, ha tud, ha nem. Az igazat megvallva, beteges vágy fogott el, hogy cipőt, harisnyát váltsak.
- Halott - morogta a fickó megdöbbenve.
- Semmi kétség - feleltem, és mint az őrült rángattam cipőzsinóromat. - Egyébként azt hiszem, most már Mr. Kurtz is halott.
E pillanatban ez az egyetlen gondolat motoszkált agyamban. Oly roppant csalódottság vett rajtam erőt, mintha rádöbbentem volna, olyasmit hajszolok, ami teljességgel anyagtalan. Elkeseredésem még akkor sem lehetett volna nagyobb, ha ezen a hosszú úton csak az az egyetlen szándék vezérelt volna, hogy Mr. Kurtzcal beszéljek. Beszéljek... Egyik cipőmet a vízbe hajítottam, és ekkor ráeszméltem: valóban éppen arra vágyom, hogy beszéljek Kurtzcal. Arra a különös fölfedezésre jutottam, hogy képzeletemben Kurtz sohasem cselekszik, hanem mindig csak beszél. Nem azt mondtam magamban, "most már sosem látod meg őt" vagy "most már sosem rázol kezet vele", hanem "most már sosem fogod hallani őt". Ez az ember számomra hang volt. Nem mintha semmiféle cselekedetet se fűztem volna személyéhez. Hát nem mondták-e nekem a féltékenység és csodálat valamennyi hangnemén, hogy több elefántcsontot gyűjtött, cserélt, csalt ki vagy lopott el, mint az összes többi ügynök együttvéve? De ez mind nem számított. Tehetséges ember, ez számított, és valamennyi képessége közül kiemelkedett az az egy, amely a valóságos létezés érzetét sugallta: adottsága a beszédhez, a szavakhoz - a kifejezés adománya, a fényesség megdöbbentő, világító, felemelő, megvetendő, lüktető árja vagy az áthatolhatatlan Sötétség mélyének csalékony áramlása.
Másik cipőmet is a folyó ördögistenségéhez repítettem. Azt gondoltam, egek, most már mindennek vége. Elkéstünk; Kurtz odavan - oda a tehetség, kioltotta egy dárda, egy nyíl vagy egy bunkó. Így hát sosem hallom majd beszélni ezt a fickót - efeletti szomorúságom éppoly megdöbbentően szertelen érzés volt, mint az, amelyet a cserjésben üvöltő vadak bánatából kihallottam. Ennél elárvultabb kétségbeesést még akkor sem erezhetnék, ha meggyőződésemtől fosztanának meg, vagy ha életem zsákutcába futna... Mért sóhajt valaki maguk közül olyan undokul? Képtelenséget beszélek? Jó, hát legyen képtelenség. Úristen! Az embernek mindig... No, adjon valaki egy kis dohányt.
Egy ideig mélységes csönd honolt körülöttünk, majd gyufa lángja lobbant, és előbukkant Marlow sovány, fáradt, beesett arca, lefelé húzódó ráncainak hálózata, lehullt szemhéja és mélységes figyelmet tükröző tekintete; és ahogyan nagyokat szippantgatott pipájából, a kicsiny láng időnkénti villanásában arca hol visszahúzódni, hol meg újból közeledni látszott. A gyufa kialudt.
- Képtelenség - kiáltotta. - Ez a legszörnyűbb, amit mondhatnának. Maguk itt ülnek két jó címbe kapaszkodva, mint valami kéthorgonyos hajó; egyik a sarki mészáros, másik a túlsó sarki rendőr; étvágyuk kitűnő, hőmérsékletük normális - úgy bizony -, az év kezdetétől az év végéig normális. És azt mondják, képtelenség! Képtelenség - pokolba vele! Képtelenség! Kedves barátaim, mit várhatnak valakitől, aki puszta idegességében épp most hajított vízbe egy pár vadonatúj cipőt?! Ha rágondolok, csodálom, hogy nem hullattam könnyeket. Mindent összevéve, büszke vagyok akkori lelki nyugalmamra. De kétségbeejtett a gondolat; elvesztettem azt a felbecsülhetetlen kiváltságot, hogy meghallgassam a tehetséges Kurtzot. Persze, tévedtem. A kiváltság várt rám. Ó, igen, túlságosan is sokat hallgattam Kurtz beszédét. És másrészt igazam lett. Hang. Alig volt több hangnál. Hallgattam - őt - a hangot - más hangokat - egyik sem volt több puszta hangnál -, mégis e napoknak emléke itt kóvályog körülöttem, megfoghatatlanul, mint valami roppant locsogás elhaló rezdülése, ostoba, hátborzongató, mocskos, vad vagy középszerű, tökéletesen értelmetlen. Hangok, hangok - még maga a lány is - most...
Hosszú ideig hallgatott.
- Tehetsége kísértetét végül is hazugsággal űztem el - folytatta váratlanul. - Lány! Mi? Azt mondtam, lány? Ó, a lány kívül áll mindezen - teljességgel, ők - az asszonyokról beszélek - kívül maradnak, kívül kell hogy maradjanak mindezen. Segítenünk kell nekik, hogy saját gyönyörű világukat élhessék, nehogy a miénk még ocsmányabb legyen. Ó, a leánynak kívül kellett ezen maradnia. Csak hallották volna Mr. Kurtz sírból előráncigált testét, amint azt mondja: "az én jegyesem". Akkor rögtön megértenék, mennyire kívül áll ez a lány mindezen. Na és Mr. Kurtz hatalmas homlokcsontjai Azt mondják, hogy a haj néha még tovább nő, de ez az - ő - egyed döbbenetesen kopasz volt. Fejét az őserdő cirógatta és, lássák, olyan lett, akár egy golyó; a vadon becézte őt, és Kurtz meg - jaj! - elfonnyadt; az őserdő befogadta, szerette, ölelgette, átjárta ereit, felfalta húsát, és valamilyen ördögi szándék érthetetlen ceremóniájával lelkét önlelkéhez láncolta. Elkényeztetett, dédelgetett kedvenc lett. Elefántcsont? Meghiszem azt. Halomszám, rakásszám. Csaknem szétfeszítette a vén agyagviskó falát. Az ember azt hihette volna, hogy az egész országban se a föld fölött, se alatta nem maradt már egyetlen szem elefántagyar.
- Jórészt ásatag - jegyezte meg az igazgató, becsmérlő hangon.
Csak annyira volt ásatag, mint jómagam; de így nevezik a földből kiásott agyarat. Úgy látszik, a niggerek néha elássák az agyarakat - de ezt a rakományt nyilvánvalóan nem tudták elég mélyre temetni ahhoz, hogy megóvják a tehetséges Mr. Kurtzot végzetétől. A gőzöst telitömtük vele, és még a fedélzeten is jócskán fölhalmoztunk belőle. Így hát Kurtz látta és élvezhette, ameddig csak látni tudott, mert ezt a kegyet élete utolsó percéig értékelte. Csak hallották volna, hogy hajtogatta: "Az én elefántcsontom". Ó, igen, én hallottam. "Az én jegyesem, az én elefántcsontom, az én állomásom, az én folyom, az én - " minden az övé volt. Lélegzetvisszafojtva vártam, mikor hallom meg az őserdő roppant dörgő kacaját, amely még az állócsillagokat is megremegteti majd az égen. Minden az övé volt - de nem ez a lényeges. A lényeges az, hogy ő kié volt, a sötétség milyen hatalmai tartottak rá igényt. Erre a gondolatra még a hátam is borsózott. Hasztalan igyekezne az ember kideríteni - és nem is volna jó, ha kiderülne. Kurtz magas rangot töltött be az ország ördögei között - a szó valóságos értelmében. Maguk ezt nem érthetik meg. Hogyan is érthetnék? - szilárd utcaköveken járva, barátságos szomszédok között, akik készségesen üdvözlik vagy hátba támadják magukat, peckesen lépegetve a mészáros és a rendőr közt, szent félelemben a botránytól, az akasztófától, az elmegyógyintézettől - hogyan is tudnák hát elképzelni, az őserdő minő vidékére vezérli az ember gátat nem ismerő lábát az egyedüllét - a mérhetetlen, rendőrtelen egyedüllét -, a csend - a mérhetetlen csend, ahol barátságos szomszéd nem suttog figyelmeztető szavakat a közvéleményről? Ezeknek a semmiségeknek pedig nagy a jelentőségük. Nélkülük az ember kénytelen önnön vele született erejére, hivőképességére támaszkodni. Természetesen lehet valaki olyan fenemód ostoba, hogy még rosszra sem képes, vagy olyan bamba, hogy észre sem veszi a sötétség hatalmainak ostromlását. Elismerem, hogy az ostobák között még sohasem akadt egy se, aki megalkudott volna lelkére az ördöggel: vagy az ostoba velejéig ostoba, vagy az ördög velejéig ördög - nem tudom, melyik a kettő közül. Azután az is megeshet, hogy valaki olyan eget rázóan lelkesült teremtmény, nem hall, nem lát mást, csupán mennyei látványosságokat és hangokat. Ilyennek a föld csupán talpalatnyi szilárd talaj - de jó-e ez neki vagy rossz, nem ámítok senkit, hogy tudom. A többség mégis se ilyen, se olyan. Számunkra a föld életünk színtere, ahol meg kell alkudnunk a látványokkal, hangokkal, sőt még a szagokkal is - istenemre! -, a vízilóhulla bűzével, hogy úgy mondjam, és nem szabad bemocskolódnunk. És itt, látják, itt kerül azután sor az erőre, a saját képességeinkbe vetett hitre, hogy szerény gödröket ássunk az anyag eltemetéséhez - itt kerül sor az odaadásra, nem önmagunkért, hanem valamely névtelen, robotos ügyért. Ez pedig nehéz, nagyon nehéz. Higgyék el, nem akarok én senkit sem mentegetni, semmit sem magyarázni - csupán önmagámnak szeretnék számot adni Mr. Kurtzról, Mr. Kurtz árnyáról. Ez a Seholország legmélyéről érkezett, beavatott kísértet megdöbbentő bizalmával tisztelt meg engem, mielőtt még teljesen szétfoszlott volna. Azért, mert angolul beszélhetett hozzám. Az eredeti Kurtz egy ideig Angliában nevelkedett, és - ahogyan ő maga szíves volt mondani - vonzalmait a helyes oldalon gyakorolta. Anyja félangol volt, apja félfrancia. Egész Európa hozzájárult Kurtz megteremtéséhez; és rövidesen azt is megtudtam, a Vademberek Életmódjának Fölszámolására Alakult Nemzetközi Társaság megbízta őt - és helyesen választott - egy jelentés készítésével, amely majd útmutatásul szolgálhat a jövőre. És Kurtz meg is írta jelentését. Láttam. Olvastam. Ékesszóló, ékesszólástól szikrázó olvasmány volt, de túlságosan fennhéjázó, gondolom. Tizenhét, sűrűn teleírt oldalhoz szakított időt magának! De amikor írta, valószínűleg még - mondjuk így - nem mentek tönkre az idegei, és ennek folytán még nem elnökölt kimondhatatlan rítusokba torkolló éjszakai táncünnepségeken, amelyeket - számos alkalommal berzenkedve hallottam - az ő tiszteletére - értik, kérem? - magának Mr. Kurtznak tiszteletére tartottak. Ámde gyönyörű írásmunka volt. Az első bekezdést azonban későbbi tapasztalataim fényénél, ma már baljósnak találom. Azzal a megállapítással kezdődött, hogy mi, fehér emberek, a fejlődés azon magaslatán, ahová eljutottunk "szükségszerűen termé szerfölötti lényeket testesítünk meg nekik (a vadembereknek) - isteni erő birtokában jelenünk meg előttük", és így tovább, és így tovább. "Akaratunk egyszerű nyilvánításával hatalmunkban áll gyakorlatilag korlátlan jót cselekedni" stb. stb. Innen szárnyalt fölfelé, és ragadott engem is magával. Az összefoglalás nagyszerű volt, habár, tudják, nehéz rá visszaemlékezni. Magasztos Jóindulat egzotikus Végtelenségének érzetét ébresztette bennem. Lelkesültség bizsergetett. Az ékesszólás, a szó, az izzó, nemes szó korlátlan hatalmát árasztotta. A mondatok varázsos hömpölygését sehol sem szakították meg gyakorlati tanácsok, hacsak az utolsó oldal lábjegyzetféléjét - nyilvánvalóan sokkal később már bizonytalan kézzel írta - nem tekintem módszertani megjegyzésnek. Nagyon egyszerű volt, és az altruista érzelmekhez fellebbező, megindító kiáltványnak végén tündöklőn és ijesztőn lobbant, akár egy villámcsapás a sötét égen: "Irtsátok ki valamennyit!" A legfurcsábbnak azonban azt találtam a dologban, hogy Kurtz láthatólag teljesen megfeledkezett erről az értékes utóiratról, mert később, amikor bizonyos értelemben magához tért, ismételten könyörgött, jól őrizzem meg "az én vitairatomat" (így nevezte), mert annak bizonyosan jó hatása lesz jövőbeli pályafutására. Mindenről bőséges fölvilágosítást kaptam, és mellesleg, amint az később kiderült, még emléke őrzőjének is nékem kellett lennem. Megdolgoztam érte, és így megszereztem magamnak az elvitathatatlan jogot, hogy hírét-nevét, ha úgy akarom, a haladás szemétdombjára - a többi hulladék és - képletesen szólva - a civilizáció döglött macskái mellé helyezzem örök nyugalomra. De hát, látják, nincs választásom. Kurtz feledhetetlen. Akármi volt is, csak nem mindennapi ember. Oly hatalommal rendelkezett, hogy a kezdetleges lelkek - elbűvölve vagy félelmükben - őrjöngő boszorkánytáncot jártak tiszteletére; a zarándokok kicsinyes lelkét pedig keserű aggodalommal tudta eltölteni; és szerzett egy, legalább egy odaadó barátot, aki nem volt se kezdetleges, se önzéstől romlott. Nem; nem tudom őt feledni, de még így se merném határozottan állítani, hogy a fickó fölért az emberélettel, amelyet - útban hozzá - elvesztettünk. Halott kormányosomat nagyon nélkülöztem - attól a pillanattól kezdve, araikor teste még a kormányfülkében hevert. Talán azt gondolják magukban, oktalanul bánkódtam e vadember miatt, hiszen nem ért többet, mint egy porszem a sötét Szaharában. De látják, ez az ember legalább tett valamit, kormányozott; hónapokig állt a hátam mögött - segítségeszköz gyanánt. Egyfajta társas viszony alakult ki kettőnk között: ő kormányozott számomra - nekem meg figyelnem kellett rá, bosszankodnom gyengéin, és így valamiféle láthatatlan kötelék fűződött közénk, amelyre csak akkor eszméltem, amikor már hirtelen elszakadt. Sebesülése percében rám vetett pillantásának meghitt mélységességét a mai napig is őrzöm emlékezetemben - mint valami távoli rokonság iránti igényt, amelyet a végső perc szentesített.
Szegény ostoba! Miért nem hagyta békén azt a zsalut? Nem tudta magát féken tartani, nem. Szélben hintázó fa volt - éppúgy, mint Kurtz. Alighogy száraz papucsot húztam, kivonszoltam testét a kabinból, de előbb kirántottam oldalából a dárdát; e művelet közben, megvallom, szorosan zárva tartottam szememet. Két sarka egyszerre ugrottá át az alacsony küszöböt; válla mellemhez szorult; hátulról öleltem át kétségbeesetten. Ó, nehéz volt, nehéz; nincs a földön nehezebb ember, gondoltam. Aztán minden nagyobb hűhó nélkül a vízbe dobtam. A folyó árja úgy ragadta el, akár egy fűcsomót, de mielőtt még örökre szemem elől vesztettem volna, láttam, hogy teste kétszer megpenderül. Valamennyi zarándok meg az igazgató is a kormányfülke melletti ereszfedélzeten gyülekezett, mint izgatott szarkaraj csörgött, és szívtelen hamariságom most megbotránkozott mormogást váltott ki belőlük. Miért akarják, hogy a kormányos hullája itt henteregjen, nem tudom elképzelni. Talán be akarják balzsamozni. Ámde egy másik, nagyon baljós morgást is hallottam az alsó fedélzetről. Barátaimat, a favágókat szintén megbotránkoztattam - méghozzá alaposabb indokkal -, bár bevallom, indokuk önmagában teljesen elfogadhatatlan volt. Ó, teljesen elfogadhatatlan. Elhatároztam magamban, hogy ha az én megboldogult kormányosomból eszik valaki, akkor azok kizárólag halak legyenek. Amíg élt, nagyon is másodrangú kormányos volt, de most, hogy meghalt, elsőrangú kísértéssé és valószínűleg megdöbbentő bajok forrásává is vált volna. Amellett nagyon sürgősen kézbe akartam venni a kormányt, mert a rózsaszín pizsamás ebben az üzletágban reménytelen tökfilkónak bizonyult.
Kézbe is vettem, rögtön az egyszerű temetési szertartás végeztével. Félgőzzel haladtunk, pontosan a folyó közepén, én meg a beszélgetésre figyeltem körülöttem. Már lemondtak Rumról, lemondtak az állomásról is; Kurtz meghalt, az állomást fölégették - és így tovább. A vörös hajú zarándok az elégedettségtől magánkívül ismételgette, hogy legalább alapos bosszút álltunk szegény Kurtzért:
- Fergeteges mészárlást vittünk véghez köztük a bozótban. Mi? Maguknak mi a véleményük? Igazat mondok?
Szó szoros értelmében táncra perdült ez a vérszomjas, tulipiros hüvelykmatyi. De amikor a sebesültet meglátta, majdhogy el nem ájult! Nem tudtam visszatartani magamat!
- Fergeteges füstöt, azt csináltak.
Abból ugyanis, hogy a bozót tetején suhogtak, repkedtek a levelek, tudtam, úgyszólván valamennyi lövést túlságosan magasra adták le. Senki sem találhat célba, ha nem céloz és nem vállhoz tartott fegyverből tüzel; de ezek a fickók a derekuk mellől lőttek, csukott szemmel. A feketék visszavonulását, állítottam - és igazam is volt -, a gőzsíp füttye okozta. A zarándokok ekkor megfeledkeztek Kurtzról; méltatlankodva tiltakoztak: üvöltöttek rám.
Az igazgató a kormány mellett állt, és bizalmaskodó hangon mormolt valamit annak szükségességéről, hogy még szürkület előtt okvetlenül jó előre kell haladnunk a folyón, amikor a távolban, a parton egy tisztást és valamilyen épületféle körvonalait pillantottam meg.
- Mi ez? - kérdeztem. Az igazgató ámultán csapta össze kezét.
- Az állomás! - kiáltotta. Azonnal arrafelé fordítottam a hajót, de még mindig csak félgőzzel haladva.
Messzelátómon keresztül egy domboldal lejtőjét láttam, néhány fa állt rajta szétszórva, a bozótot viszont teljesen kiirtották róla. A dombtetőn egy hosszú, roskadozó épület állt, a magas fű félig elborította; már messziről látni lehetett a csúcsos tetőzeten tátongó nagy, fekete lyukakat; hátterül az őserdő és a cserjés szolgált. Semmiféle kerítést, sövényt nem láttam; pedig valaha kellett ott ilyesminek lennie mert a ház közelében egy féltucatnyi, egy sorban álló, karcsú, durván lehántolt oszlop meredezett, és mindegyiknek csúcsát kifaragott gömbök díszítették. A rácsozat azonban, vagy akármi volt is, már eltűnt. Mindezt természetesen a rengeteg ölelte körül. A folyópartot megtisztították a növényzettől; a víz mellett egy fehér ember állt kocsikerék nagyságú kalapban, és karját teljes hosszúságban kinyújtva integetett felénk. Ahogy a tisztás fölött és alatt a rengeteg széleit vizsgálgattam, csaknem bizonyos voltam benne, hogy mozgást - itt-ott surranó emberi alakokat látok. Bölcs óvatosságtól vezérelve túlhaladtam a tisztáson, és csak akkor állítottam le a gőzt, és hagytam a hajót Sodródni. A parton álló ember kiabálni kezdett, sürgetett minket, hogy kössünk ki.
- Megtámadtak bennünket! - üvöltött az igazgató.
- Tudom, tudom. Már minden rendben van - ordította vissza a másik oly vidáman, amennyire csak tellett tőle. - Jöjjenek csak. Minden rendben van. De boldog vagyok!
Magatartása olyasmire emlékeztetett, amit már láttam, valami mókás dologra, amit már láttam valahol. Ahogy a part mellé manővríroztam, állandóan az járt a fejemben: "Mihez hasonlít ez a figura?" Aztán hirtelen észbe kaptam. Bohóchoz hasonlított. Ruhája valószínűleg barna hollandi vászonból készült, de keresztül-kasul foltok tarkították, élénk színű foltok, kék, vörös és sárga foltok - elől-hátul, könyökén, térdén; kabátját színes öv fogta össze, nadrágszára szélét bíborvörös szegélyezte; és a napsütésben egész alakja rendkívül vidámnak és csodálatosan csinosnak festett, hisz látni lehetett, milyen gyönyörűen varrta föl a foltokat. Szakálltalan, kisfiús arc, világosszőke haj, jellegzetesség nélküli arcvonások, apró kék szemek, nyílt ábrázatán mosoly és ránc egymással kergetőzve, akár fény és árnyék egy széljárta réten.
- Vigyázzon, kapitány! - kiáltotta. - Múlt éjjel egy fatörzset raktak le itt.
- Micsoda? Fatörzset? - Bevallom, szégyentelenül elkáromkodtam magamat. E kellemes kirándulás végső akkordjaként csaknem kilyukasztottam hajómat. A parton álló bohóc felém emelte kis mopszli-orrát.
- Maga angol? - kérdezte, és arca csupa mosoly volt.
- Hát maga? - kiáltottam a kormány mellől. A mosoly eltűnt, ő meg fejét rázta, mintha csalódottságomon sajnálkoznék. Azután arca újból földerült.
- Sebaj! - kiáltotta bátorítóan.
- Nem késtünk el? - kérdeztem.
- Odafönt van - válaszolta, és hirtelen elkomorodva a domb felé biccentett. Arca olyan volt, akár az őszi ég, most felhős, majd megint napsütéses.
Amikor az igazgató, a zarándokok kíséretében, az egész társaság állig fölfegyverkezve, a ház felé indult, a fickó följött hozzám a fedélzetre.
- Hallja, nem tetszik nekem ez a dolog - mondtam. - A bennszülöttek a cserjésben vannak.
Nagyon komolyan bizonygatta, hogy minden rendben van.
- Egyszerű emberek ezek - tette hozzá. - Nos, örülök, hogy már megjöttek. Egész időm ráment, hogy távol tartsam őket.
- De hiszen azt mondja, minden rendben van - kiáltottam.
- Ó, nem akarnak ezek semmi rosszat - mondta, és amikor rábámultam, helyesbítette kijelentését. - Hát tulajdonképpen, nem.
Azután élénk hangon folytatta: - Erre a kormányfülkére már ráférne egy kis takarítás, esküszöm. - A következő lélegzetvételben pedig azt tanácsolta, ne eresszem ki a gőzt a kazánból, hogy ha valami baj támadna, megfújhassam a gőzsípot. - Egy jó kis füttynek több hasznát veszik, mint az összes puskáiknak. Egyszerű emberek ezek - ismételte.
Áradt belőle szó, csaknem elkábított. Szemmel láthatóan nagyon hosszú hallgatásért akarta kárpótolni magát, és valóban célzott is arra, hogy így áll a dolog.
- Hát Mr. Kurtzcal nem szokott beszélgetni? - kérdeztem.
- Vele nem beszélget az ember, hanem hallgatja őt - kiáltott föl szigorú lelkesedéssel hangjában. - De most már...
Legyintett, és egyetlen szempillantás alatt a legmélyebb csüggedésbe zuhant. De a következő másodpercben váratlanul ismét a régi volt, megragadta két kezem, csak rázta, rázta, és közben folyt belőle a szó:
- Tengerész testvér... megtiszteltetés... öröm... élvezet... bemutatkozom... orosz... apám érsek... a tambovi kormányzóságban... Micsoda? Dohány? Angol dohány, finom angol dohány! Hát ez igazán testvéries. Dohányzom-e? Hát van tengerész, aki ne dohányozna?
A pipa azután lecsillapította, és akkor apránként kiszedtem belőle, hogy megszökött az iskolából, egy orosz hajóval tengerre szállt: onnét is megugrott, egy ideig angol hajókon szolgált, majd kibékült az érsekkel. Ezt nagyon hangsúlyozta.
- De amíg az ember fiatal, addig világot kell látnia, tapasztalatokat, eszméket gyűjtenie; látókörét szélesítenie.
- Itt? - vágtam szavába.
- Sosem lehet tudni. Itt például Mr. Kurtzcal találkoztam - tette hozzá, fiatalosan ünnepélyes és szemrehányó hangon.
Ezek után befogtam a számat. Kiderült, hogy rávett egy holland kereskedelmi vállalatot a tengerparton, lássa el őt élelemmel meg áruval, és aztán nekivágott az ország belsejének, könnyű szívvel és még csak annyit sem töprengett, mi lesz vele, mint egy csecsemő. Már vagy két teljes esztendeje bolyongott a folyó környékén egymagában, távol élőtől, holttól.
- Nem vagyok olyan fiatal, mint amilyennek látszom. Huszonöt vagyok - jegyezte meg. - Az öreg Van Shuyten előbb azt mondta, eridjek a pokolba - mesélte tovább, nagyon élvezve szavait -, de nem mentem le a nyakáról, lyukat beszéltem a hasába, amíg végül megijedt, hogy még a kedvenc kutyája is kólikát kap a sok beszédtől, inkább adott hát nekem egypár vacakot és néhány puskát, és azt mondta, reméli, soha többet nem dugom oda a képemet. Jó öreg hollandus, Van Shuyten. Egy évvel ezelőtt küldtem neki egy kis rakomány elefántcsontot, így hát nem gorombíthat majd tolvajnak, ha egyszer visszamegyek. Remélem, megkapta. A többivel meg nem törődöm. Egy kis fát aprítottam maguknak. Az a régi házam. Megtalálták?
Odaadtam neki a Towsont. Olyan mozdulatot tett, mintha meg akarna csókolni, de azután türtőztette magát.
- Az egyetlen megmaradt könyvem, és már azt hittem, ez is elveszett - mondta, és rajongva bámult a könyvre. - Az emberrel, ha egyedül járkál, annyi minden baleset történik. Egyszer a kenu borul fel vele, máskor meg villámgyorsan el kell iszkolnia, mert az emberek megdühödnek. - A könyv lapjait forgatta.
- A jegyzeteket oroszul írta? - kérdeztem.
Bólintott.
- Azt hittem, titkosírás - mondtam. Fölnevetett, aztán megint elkomolyodott.
- Sokat vesződtem, hogy távol tartsam ezeket az embereket - mondta.
- Meg akarták ölni magát? - kérdeztem.
- Ó, dehogy - kiáltotta, majd elharapta szavát.
- Miért támadtak meg bennünket? - sürgettem a folytatást.
Egy ideig habozott a válasszal, majd szégyenkezve mondta:
- Nem akarják, hogy elmenjen.
- Valóban? - kérdeztem kíváncsian.
Bólintott, rejtelmesen, bölcsességteljes bólintással.
- Mondom magának - kiáltotta -, ez az ember kitágította szellememet.
Szélesre tárta karját, és apró, kerekre nyitott kék szemével mereven nézett rám.


3

Ámulva pillantottam vissza. Tarkabarka ruhában állt itt előttem, mintha vándorcirkuszból szökött volna meg: lelkesült mesebeli figura. Egész lénye valószerűtlen, megmagyarázhatatlan és mindenképpen zavaró volt. Megoldhatatlan rejtélynek látszott. Érthetetlen, hogyan létezhetett, hogyan juthatott el idáig, hogyan maradhatott életben - miért nem tűnt él tüstént, ebben a minutában.
- Tovább mentem - mondta -, aztán még egy kicsit tovább mentem, amíg végül már olyan messzire jutottam, hogy magam sem tudom, visszatalálok-e még valaha. No de sebaj. Van időm. Megleszek valahogy. Csak maga vigye el innét Kurtzot, méghozzá gyorsan, gyorsan, arra kérem.
Az ifjúság fénye öntötte el sokszínű rongyait, számkivetettségét, magányát, hiábavaló vándorútjának mindent betöltő elhagyatottságát. Hónapok, évek óta egynapi keresményét nem adta volna senki életéért, és mégis itt állt, bátran, nemtörődöm elevenségben, szemmel láthatóan elpusztíthatatlanul, kizárólag évei csekély számának és meggondolatlan merészségének jóvoltából. Csodálatra - irigylésre csábított. Varázslat hajtotta tovább, tovább, varázslat őrizte meg sértetlenül. Bizonyára nem is kívánt mást az őserdőtől, mint levegőt, hogy lélegezhessen, és teret, hogy áthatolhasson rajta. Szükséglete ennyi volt: élni és a lehető legnagyobb veszélyek, nélkülözések közepette menni előre. Ha élt valaha emberi lényben tökéletesen tiszta, megfontoltság és gyakorlatiasság nélküli kalandorszellem, akkor ebben a foltokkal tarkított ifjúban élt. Már-már irigyeltem tőle szerény és tiszta lángolását. Úgy látszott, e láng oly tökéletesen elhamvasztott már benne minden önös gondolatot, hogy még akkor is, amikor itt állt és beszélt hozzám, szinte megfeledkeztem róla - az előttem álló emberről -, aki ennyi sokat átélt. Kurtz iránti odaadását azonban nem irigyeltem tőle, semmiképp sem. Nem töprengett rajta. Ez az odaadó érzés csak lecsapott rá, ő pedig valami buzgó fatalizmussal tudomásul vette. Meg kell vallanom, az összes veszélyek között, amelyek eddigi vándorútján érték, ezt tartottam a legnagyobbnak.
Találkozásuk olyan elkerülhetetlen volt, mint két hajóé amely szélcsendben összeakad, és most oldalát Egymáshoz dörgölve himbálózik. Kurtznak, föltételezem, hallgatóságra lehetett szüksége, mert egyszer, amikor az őserdőben táboroztak, egész éjszakán át beszélgettek - vagyis inkább Kurtz beszélt.
- Mindenféléről beszélgettünk - mondta az emlékezéstől megittasulva. - Elfelejtettem, hogy álom is van a világon. Az éjszaka úgy elrepült, akár egy óra. Mindenről, mindenről beszélgettünk!... Még a szerelemről is.
- Ó, a szerelemről is beszélt magának? - mulattam.
- Nem úgy, ahogy maga gondolja - kiáltott föl szinte szenvedélyesen. - Általánosságban. Látni tanított - látni.
Égre emelte karját. Ez a hajó fedélzetén történt, és a favágóim vezetője, aki a közelben ődöngött, rávetette súlyos, fénylő tekintetét. Körülnéztem, és nem tudom miért, de esküszöm, soha, soha még nem láttam ezt az országot, az őserdőt, a tündökletes ég ívét olyan reménytelennek, olyan sötétnek, az emberi gondolat számára olyan áthatolhatatlannak, az emberi gyengeségek iránt olyan könyörtelennek, mint akkor.
- És azóta, persze, állandóan vele van?
Éppen ellenkezőleg. Kiderült, hogy kapcsolatuk különféle okokból jóformán teljesen megszakadt. Két alkalommal, mesélte büszkén, amikor Kurtz megbetegedett, elérte, hogy ápolhassa őt (úgy beszélt erről, mint valami nagyon kockázatos teljesítményről), de Kurtz általában egyedül kóborolt, mélyen behatolva az őserdőbe.
- Igen gyakran előfordult, hogy ideértem az állomásra, és még napokig várnom kellett rá, amíg végre fölbukkant - mondta. - Ó, de megérte a várakozást! - többnyire.
- És Kurtz mit művelt? Fölfedező útra ment vagy mi? - kérdeztem.
- Ó, igen, természetesen. Számos falut fedezett fel, meg egy tavat is, de azt nem tudja, merrefelé; veszélyes volna túlságosan sokat érdeklődni -, de Kurtz felfedező útjainak célja többnyire elefántcsont volt.
- De hát az utóbbi időben nem volt áruja, amivel kereskedjék - vetettem ellen.
- Még most is van egy csomó tölténye - felelte félrepillantva.
- Tehát, kertelés nélkül szólva, fosztogatta az országot - mondtam. Bólintott.
- De csak nem járt egyedül?!
Valamit mormolt a tó körüli falvakról.
- Kurtz rávette az ottani törzset, hogy kövesse őt, ugye? - kísérleteztem.
Izgett-mozgott.
- Istenítik őt - mondta. Olyan hangon ejtette ki e szavakat, hogy kutatva pillantottam rá. Meglepő volt látni hol mohó vágyát, hol meg vonakodását, hogy Kurtzról beszéljen. Kurtz betöltötte életét, birtokba vette gondolatait, ide-oda lengette érzelmeit.
- Hát mi mást várt? - tört ki végre. - Mennydörgés és villámlás közepette érkezett hozzájuk, tudja, azok meg sohasem láttak még ilyesmit, és félelmetesen. Nagyon félelmetes tud lenni. Nem ítélhet Mr. Kurtz felett úgy, mint valami közönséges földi halandó felett. Nem, nem és nem! Hát - épp csak hogy érzékeltessem - elmondom magának, hogy egyszer engem is le akart lőni, de én azért nem ítélem el.
- Le akarta lőni magát?! - kiáltottam föl. - De hát miért?
- A közeli falu főnökétől kaptam egy kevés elefántcsontot. Vadászgatni szoktam részére, tudja. Nos hát, Kurtznak kellett az elefántcsont, és semmiféle ellenérvet nem akart hallani. Kijelentette, lelő, ha nem adom neki és nem takarodom ki az országból, mert hiszen ő megteheti, és kedve is volna megtenni, és senki emberfia e földön meg nem akadályozhatja őt, hogy meg ne öljön bárkit, akit csak akar. És ez így is van. Hát odaadtam az elefántcsontot. Kell is nekem? Az országból viszont nem takarodtam ki. Nem, nem. Hisz nem hagyhattam el őt. Persze ezek után óvatosan kellett bánnom vele, mígnem aztán újból összebarátkoztunk, egy időre. Akkor lett másodszor beteg. Utána megint kerülnöm kellett; de nem bántam. Többnyire a tó melletti falvakban lakott. Ha lejött a folyópartra, néha barátságosan viselkedett velem, néha meg jobb volt, ha óvakodom tőle. Ez az ember túlságosan sokat szenvedett. Gyűlöli mindezt, de valahogyan nem tud szabadulni innét. Ha alkalom adódott rá, könyörögtem neki, igyekezzék elmenni, amíg nem késő; fölajánlottam, hogy vele tartok. Ilyenkor előfordult, hogy azt mondta, igen, de aztán mégiscsak maradt; újabb elefántcsont-vadászatra indult; hetekre eltűnt; ottfeledkezett a bennszülöttek között - ottfeledkezett, tudja.
- De hiszen ez az ember őrült - mondtam.
Méltatlankodva tiltakozott. Mr. Kurtz nem lehet örült. Hogyha hallottam volna beszélni, csak két nap előtt, nem mernék ilyesmire célozgatni... Mialatt beszélgettünk, szememhez emeltem távcsövemet, és a partot vizsgálgattam - mindkét szélén az őserdőig húzódott - meg az épület hátát. Az a gondolat, hogy a cserjésben emberek lapulnak - némán, mozdulatlanul -, olyan némán és mozdulatlanul, akár a roskadozó ház a dombon, nyugtalanító érzést keltett bennem. A természet arcán semmi jelét sem láttam ennek a megdöbbentő, nem is annyira elmondott, mint inkább panaszos fölkiáltásokkal érzékeltetett mesének, amelyet egy-egy vállrándítás, elharapott mondat, mély sóhajba torkolló célzás tett teljessé. Az erdő mozdulatlan maradt, akár egy álarc - súlyos, mint bezárt börtönajtó -, rejtett tudás, türelmes várakozás, megközelíthetetlen csend rejtőzött tekintetében. Az orosz most azt magyarázta, hogy Mr. Kurtz csak nemrégiben jött le a folyópartra, és hozta magával a tavi törzsnek valamennyi harcosát. Előzőleg több hónapig távol maradt - isteníttette magát, gondolom -, azután váratlanul ide érkezett, a jelek szerint attól a szándéktól vezérelve, hogy vagy a folyón túl vagy pedig azon lefelé portyára induljon. A több és több elefántcsont iránti vágy szemmel láthatóan elfojtott benne - hogy is mondjam csak? - minden kevésbé anyagias törekvést. De aztán egészségi állapota hirtelen rosszabbodni kezdett.
- Hallottam, hogy tehetetlenül fekszik, így hát elmentem hozzá, vállaltam a kockázatot - mondta az orosz. - Ó, rosszul van, nagyon rosszul.
A ház felé fordítottam messzelátómat. Az élet legkisebb jelét sem láttam, csak a beomlott tetőt, a fű fölött kikukucskáló hosszú agyagfalat, három kicsiny, négyszögletes ablaknyílást - mind más és más méretű volt -, és olyan közel hoztam a képet, hogy szinte kezemmel is elérhettem volna. És ekkor egy heves mozdulatomra az eltűnt kerítés egyik oszlopa ugrott távcsövem látóterébe. Emlékeznek rá, meséltem, hogy a távolból csodálkozva vettem észre bizonyos díszítésre irányuló kísérletet, amely a ház roskadozó állapota mellett nagyon is szemembe szökött. Most hirtelen közelről láthattam, miről van szó, és ennek első eredményeként, akár egy ökölcsapás elől, hátrarántottam fejemet. Akkor azután gondosan, oszlopról oszlopra haladtam távcsövemmel, és beláttam tévedésemet. Ezeket a gömböket nem dísznek, hanem jelképnek szánták, kifejezők és talányosak, megdöbbentők és zavarók voltak - eledelül szolgáltak a gondolatnak, no meg a keselyűknek, ha leláthattak rájuk az égből; de az olyan hangyáknak mindenképpen, amelyek elég szorgalmasak voltak ahhoz, hogy megmásszak az oszlopokat. Még hatásosabbak lettek volna ezek a nyársra húzott emberfejek, ha arccal nem a ház felé fordulnak. De csupán egyetlen közülük, az első, amelyet megpillantottam, nézett felém. Nem ütköztem meg olyan nagyon, ahogyan elvárná az ember. Visszahőkölésem valójában csupán meglepetést fejezett ki. Azt gondoltam, tudják, hogy fagömböket látok majd. Töprengés nélkül visszatértem tehát az első oszlophoz, amelyet megpillantottam - és íme valóban ott- volt a fej -, fekete, összeaszott, beesett fej, csukott szempillákkal mintha csak aludnék odafent, az oszlop tetején, besüppedt száraz ajka pedig - kivillantva fogainak keskeny, fehér vonalát - még mosolygott is. Szakadatlanul mosolygott az örök szunnyadás valamilyen végtelen és tréfás álomképén.
Nem árulok el semmiféle kereskedelmi titkot. Tény, hogy az igazgató később azt mondta nekem: Mr. Kurtz módszerei tönkretették ezt a körzetet. Nekem erről nincsen önálló véleményem, viszont szeretném, ha azt világosan megértenék, hogy e fejek ottléte nem tanúskodott semmiféle határozott nyerészkedési szándékról. Csak arról tanúskodott, hogy Mr. Kurtz különféle vágyai kielégítésénél híjával volt az önmegtartóztatásnak; hogy valami hiányzott belőle - valami apróság, amelyet égető szükség idején nagyszerű ékesszólása sem tudott feltárni. Ismerte-e ő maga ezt a gyengéjét, nem tudom. Azt hiszem, végül is eljutott e felismeréshez - de csak a legvégső pillanatban. Az őserdő azonban hamar kiismerte őt, és rettenetes bosszút állt rajta fantasztikus betolakodásáért. Azt hiszem, olyan titkokat suttogott el neki, amelyeket 6 addig nem is sejtett magáról, olyan titkokat, amelyekről nem is volt fogalma, amíg csak nem tanácskozott a nagy magánnyal - és e suttogás ellenállhatatlanul lenyűgözőnek bizonyult. Éles visszhangot keltett benne, mert legbelsejében üres volt... Leeresztettem a távcsövet, és a fej, amely az imént még olyan közelinek látszott, hogy szinte beszélhettem volna vele, most egyszerre messze, elérhetetlen távolba szökellt tőlem.
Mr. Kurtz csodálója kissé elbátortalanodott. Sietős, zavaros hangon bizonygatta, hogy nem merte levenni ezeket a - mondjuk - jelképeket. Nem a bennszülöttektől félt; azok meg sem moccantak, ha Mr. Kurtz nem adott rá parancsot. Rendkívüli hatalommal rendelkezett. A bennszülöttek tábora körülfogta az állomást, és a törzsfőnökök mindennap fölkeresték Mr. Kurtzot. Hasmánt közeledtek feléje...
- Nem akarom hallani, milyen szertartások között közelítették meg Mr. Kurtzot - kiabáltam.
Különös; olyan érzés fogott el, hogy ezek a részletek még kibírhatatlanabbak, mint a nyársakon aszalódó fejek sora Mr. Kurtz ablaka előtt. Végül is ez utóbbi csupán barbár látvány volt, most azonban - úgy éreztem - egyszeribe a kifinomult borzalom fénytelen tájaira kerülök, ahová a tiszta, bonyolultságtól mentes vadság csak határozott megkönnyebbülést hozhat, mert - szemmel láthatóan - létjogosultsággal bír - a napsütésben. A fiatalember meglepetten bámult rám. Nem is jutott eszébe, gondolom, hogy én nem bálványozom Mr. Kurtzot. Elfelejtette, hogy én nem hallottam egyetlen ragyogó monológját sem - miről is? - a szerelemről, igazságról, a helyes életmódról - és egyebekről. Hogyha hasmánt közeledésre került a sor, ő ugyanúgy csúszkált Mr. Kurtz előtt, mint a legközönségesebb vadember. Nincsen fogalmam az itteni körülményekről, mondta; ezek a fejek lázadók fejei. Alaposan megbotránkoztattam kacajommal. Lázadók! Hát még miféle meghatározásokat hallok majd? Már halottam ellenségről, gonosztevőkről, munkásokról - most pedig lázadókról. Ezek a lázadó fejek nagyon is levertnek látszottak ott fent a nyársakon.
- Nem is tudja elképzelni, hogy ez az élet milyen próbára teszi az olyan embert, mint ő - kiáltotta Kurtz utolsó tanítványa.
- És magát? - kérdeztem.
- Engem! Engem! Én csak egyszerű ember vagyok. Nekem nincsenek nagy eszméim. Nekem nem kell senkitől semmi. Hogy jut eszébe összehasonlítani vele?
Érzelmeit nem tudta szavakba önteni, és hirtelen magába roskadt.
- Nem értem - nyöszörögte. - Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy életben tartsam, és ez éppen elég volt. A többiben nem volt semmi részem. Nekem nincsenek különleges képességeim. Nem akadt itt még egy csepp orvosság sem vagy egyetlen falat betegnek való élelem. Gyalázatosán magára hagyták. Egy ilyen embert, ilyen eszmékkel. Gyalázatosan! Gyalázatosan! Én... tíz nap óta le sem hunytam a szememet...
Hangja az este csendjébe veszett. Mialatt beszélgettünk, az erdő hosszúkás árnyai végigsiklottak a domboldalon, messzire nyúlták, túl a romba dőlt viskón, túl a jelképes nyársak során. Minderre már homály borult, de mi még odalent napsütésben álltunk, és a tisztás előtti folyócsík mozdulatlan vakító fényben tündökölt, alul-fölül pedig szürkülő, árnyék takarta ív szegélyezte. Egyetlen árva lelket sem láttunk a parton. Még a cserjés sem susogott.
Hirtelen a ház sarka mögül egy csoportban emberek bukkantak föl, mintha csak a földből nőttek volna ki. Derékig fűben gázoltak, egyetlen tömör rajt alkotva, és a raj közepén egy rögtönzött hordágyat hoztak. Ebben a pillanatban az elhagyott tájon kiáltás hangzott föl, élessége úgy metszette át a rebbenetlen levegőt, akár egy kihegyezett nyíl, amely egyenesen a vidék szíve közepébe tart; és ekkor, mintegy varázsütésre, emberáradat - mezítelen emberi lények áradata öntötte el, tüzes pillantások és vad mozdulatok közepette, dárdát, íjat, pajzsot emelve a sötét tekintetű, tűnődő őserdő melletti tisztást. A cserjés megrázkódott, a fű egy ideig ide-oda himbálózott, és azután minden megint figyelő mozdulatlanságba dermedt.
- Ha most nem azt mondja nekik amit kell, akkor mindannyiunknak vége - jegyezte meg mellettem az orosz. Ekkor a hordágyat vivő csoport is megállt, félúton a gőzös felé, mintha kővé vált volna. Láttam, hogy a fekvő ember most fölül, soványán, és megemeli karját a hordágyat vivők válla fölött.
- Szabadjon remélnem, hogy ez az ember, aki olyan ékesszólóan tud beszélni a szerelemről általánosságban, talál majd valami különleges okot arra, hogy ezúttal még megkímélje életünket - mondtam. Keserű düh öntött el képtelenül veszélyes helyzetünk miatt, mintha valamilyen megbecstelenítő szükségszerűség lett volna, hogy ez iszonyú árnyalak kegyelmétől függ életünk. Egyetlen hangot sem hallottam, de távcsövemen keresztül láttam a kísértet parancsolólag kinyújtott vékony karját, mozgó alsó állkapcsát, sötéten csillogó szemét a csontos koponyában, amely groteszk zökkenésekkel bólogatott. Kurtz - ez németül annyit jelent, mint rövid vagy alacsony, ugye? Nos, a neve is csak éppen annyira volt igaz, mint minden más életében és - halálában. Legalább hét láb magasnak látszott. A takaró lehullt róla, és mint halotti lepel alól, olyan szánalmasan és megrendítően bukkant elő a teste. Láttam bordáinak mozgó vázát, integető karjának csontjait. Mintha a halálnak ősi elefántcsontból kifaragott, élő képmása rázná karját fenyegetően sötét, csillogó bronzból öntött, mozdulatlan embertömeg felé. Láttam, ahogy kilátja száját - amire arca olyan különösen falánk kifejezést öltött, mintha a levegőt, a földet, valamennyi előtte álló embert le akarná nyelni. Mély hang szállt felém alig hallhatóan. Bizonyára kiabált. Azután hirtelen hátrahanyatlott. A hordágy rázkódott, ahogy vivői újból előrebotorkáltak vele, én meg még jóformán ugyanabban a pillanatban észrevettem, hogy a vademberek hada a visszavonulás legcsekélyebb jele nélkül egyszerre eltűnik, mintha az őserdő, amely az imént oly hirtelen kivetette, most - szinte egyetlen hosszú lélegzettel - visszaszippantotta volna őket.
A zarándokok közül néhányan a hordágy mögött lépdeltek, Kurtz fegyvereit tartva kezükben - két vadászpuskát, egy nehézpuskát és egy könnyű forgópisztolyt -, e szánalmas Jupiter mennydörgéseit. Az igazgató a fekvő ember fölé hajolt, és ahogy haladtak előre, valamit duruzsolt a fülébe. Az egyik kicsiny kabinban helyezték el őt - egy kis szobában, tudják - ággyal, egy vagy két tábori székkel. Magunkkal hoztuk megkésett levelezését, és most egy sereg fölszakított boríték, szétnyitott levél feküdt szerteszórva ágyán: keze erőtlenül bolyongott a papírok között. Meghökkentett szemének tüze, csöndesen ábrándos arckifejezése. Nem is a kimerítő betegség nyoma ült arcán. Nem érzett fájdalmat, úgy látszik. Ez az árnyalak kielégültnek és higgadtnak látszott, mintha egy időre az érzelmek túláradtak volna benne.
Az egyik levelet zizegtette, és egyenesen szemembe nézve mondta:
- Örvendek.
Valaki írt már néki rólam. Újból kísértettek azok a különleges beajánlások. Hangjának terjedelme - erőlködés nélkül beszélt, jóformán még az ajkát sem mozgatva - ámulatba ejtett. A hang, a hang! Súlyosan, mélyből jövőn zengett - holott az ember azt gondolta volna, még suttogni sem tud. De elegendő erő rejtőzött benne - színlelt erő, kétségtelenül -, hogy mindannyiunkat kis híja elpusztítson, ahogyan azt mindjárt meghallják.
Az igazgató nesztelenül megjelent az ajtónyílásban: azonnal kijöttem a szobából, és behúztam magam mögött a függönyt. A zarándokok kíváncsian vizsgálgatták az oroszt, aki viszont a partot bámulta. Követtem pillantása kányát.
A távolban, az őserdő homály borította mezsgyéjén sötét, elsuhanó emberi alakokat láttam, a folyópart közelében pedig két bronzfigura állt a napfényben, hosszú dárdára támaszkodva, fejükön foltos bőrből készített, fantasztikus fejdísz, szoborszerű nyugalmuk harcias, rezzenetlen. És a napsütötte folyóparton vad és díszes látomás: egy asszony közeledett.
Kimérten lépdelt, csíkos, rojtozott, redős ruhában, büszkén taposta a földet, barbár díszeinek halk csörrenésétől, villogásától kísérve. Fejét magasan hordta; haját sisak alakúra tornyozta föl; térdig érő sárgaréz lábvédő takarta lábát, karját pedig könyökéig sárgaréz huzalból készült páncélkesztyű; rőt arcán skarlátszínű folt vöröslött, megszámlálhatatlan üveggyöngy lánc lógott nyakában; bizarr holmik, amulettek, varázslók ajándékai lengték körül szikrát hányva és remegve minden lépésénél. Sok-sok elefántcsontagyar ellenértékét hordta magán. Vad volt és fenséges, szilaj szemű és nagyszerű, megfontolt járásában valami baljós, valami méltóságteljes rejlett. És a bánatba merült tájra hulló hirtelen némaságban a végtelen őserdő, a termékeny és rejtelmes élet roppant teste, úgy látszott, tűnődve figyeli őt, mintha önnön komor és szenvedélyes lelkének mását figyelné.
A gőzöshöz közeledett, megállt, és mozdulatlanul nézett szembe velünk. Megnyúlt árnyéka a víz színére hullott. Arcára a vad fájdalom és a néma kín tragikus, szilaj kifejezése ült, valami küszködő, félig formált elhatározás félelmével vegyítve. Moccanás nélkül állt és nézett ránk, miként a vadon maga, megfejthetetlen szándék fölött töprengve. Egy teljes perc múlt így el, és ekkor egy lépést tett előre. Halk csörrenés hallatszott, sárga fém villant, redős ruha lebbent, és az asszony megállt, mintha szíve szűnt volna meg dobogni. A mellettem álló fiatal fickó fölmordult. Hátain mögött a zarándokok pusmogtak. Úgy nézett valamennyiünkre, mintha pillantásának rendíthetetlen állhatatosságán múlnék élete. Hirtelen széttárta mezítlen karjait, mereven a folyó fölé emelte őket, mint akit ellenállhatatlan vágy sarkall, hogy az égig érjen föl, és ugyanebben a pillanatban futó árnyéka végignyúlt a földön, végigszaladt a folyón, és komor ölelésbe fogta a gőzöst. Félelmetes csönd borult a tájra.
Az asszony lassan elfordult, tovább sétált a part szegélyét követve, majd elvonult balra a cserjésbe. Csupán egyszer villantotta még felénk szemét az erdő félhomályából, mielőtt végleg eltűnt.
- Ha föl akart volna jönni a hajóra, azt hiszem, lelőttem volna - mondta a foltok embere idegesen. - Az elmúlt két héten naponta kockára tettem életemet, hogy távol tartsam őt a háztól. Egyik nap bejött, és rettenetes lármát csapott nyomorúságos rongyaim miatt, amelyeket a raktárból halásztam elő, hogy megfoltozzam velük a ruhámat. Szerénytelennek tartott. Legalábbis ez lehetett az oka, mert vagy egy óra hosszat akár egy fúria szónokolt Kurtzhoz, és időnként rám mutogatott. Ennek a törzsnek tájszólását nem ismerem. Szerencsémre Kurtz aznap túlságosan rosszul érezte magát ahhoz, hogy ilyesmivel törődjék, másképp meggyűlt volna a bajom. Nem értem a dolgot... Nem, ezt nem érem föl ésszel. No de most már túl vagyunk rajta.
Ebben a pillanatban a függöny mögött fölzengett Kurtz mély hangja.
- Megment engem?! - az elefántcsontot menti meg, így gondolja, ugye? Ne mondjon ilyeneket. Megment engem! Nekem kellett magukat megmentenem. Maga meg most fölborítja terveimet. Beteg! Beteg! Nem vagyok olyan beteg, amilyennek maga hinni szeretne. No nem baj. Majd még megvalósítom eszméimet - még visszatérek ide. Megmutatom magának, mi mindent lehet itt csinálni. Maga a kis handlé elképzeléseivel - belebeszél a dolgaimba. Majd még visszatérek én ide. Én...
Az igazgató kijött a kabinból. Megtisztelt azzal, hogy karon fogott és odábbvezetett.
- Nagyon rosszul van, nagyon rosszul - mondta. Szükségesnek vélte, hogy sóhajtson egyet, de bánatának következetes megőrzését már elmulasztotta. - Minden tőlünk telhetőt megtettünk érte, ugye? Viszont helytelen volna tagadni a tényt, hogy Mr. Kurtz több rosszat tett a Társaságnak, mint jót. Nem látta át, hogy erőteljes cselekvésre még nem érett meg az idő. Óvatosan, csak óvatosan - ez az én elvem. Egyelőre még óvatosnak kell lennünk. Ez a körzet egy időre elveszett számunkra. Nagyon sajnálatos. Végeredményben a kereskedelem sínyli meg. Nem tagadom, hogy figyelemre méltó mennyiségű elefántcsont gyűlt össze - de jórészt ásatag. Ezt meg kell mentenünk, ha törik, ha szakad - de nézze csak, milyen bizonytalan helyzetbe kerültünk -, és miért? Mert ez a módszer egészségtelen.
- Ezt ön - kérdeztem a partot vizsgálgatva - "egészségtelen módszernek" nevezi?
- Kétségtelenül - kiáltotta hevesen. - Maga talán nem?
- Én semmiféle módszert se látok itt - mormoltam kis szünet után.
- Így is van - örvendezett. - Megjósoltam. Az ítélőképesség teljes hiányára vall. Kötelességem, hogy illetékes helyen erre rámutassak.
- Ó - mondtam -, az a pasas - mi is a neve? - a téglagyártó, remek jelentést készít majd az ön számára.
Egy kicsit megzavarodott. Úgy éreztem, még sohasem lélegzettem be ilyen aljas levegőt, így hát gondolatban Kurtzhoz folyamodtam megnyugvásért - úgy, ahogy mondom, megnyugvásért.
- Mégis, azt hiszem, Mr. Kurtz rendkívüli ember - mondtam nyomatékosan.
Megrezzent, hűvös, súlyos pillantást vetett rám, majd nagyon nyugodtan ennyit mondott:
- Csak volt - és hátat fordított nekem. Irántam való kegyességének percei tovaszálltak; egy halomba dobott Kurtzcal, mint aki olyan módszerek bajnoka, amelyeket még nem érlelt meg az idő: egészségtelen voltam! Ó, de így legalább válogathattam különféle rémlátások között.
Valójában a vadonhoz fordultam és nem Mr. Kurtzhoz, akit - készségesen beismerem - jóformán már el is temethettünk volna. Egy másodpercre úgy rémlett, engem is mondhatatlan titkokkal teli roppant sírboltba temettek. Kibírhatatlan súly nehezedett mellemre, a nedves föld szagát éreztem, a győzedelmes rombolás láthatatlan jelenlétét és az áthatolhatatlan éjszaka homályát... Az orosz megérintette vállamat, hallottam, hogy valamit motyog, dadog:
- ...tengerész testvér, nem hallgathatom el, olyasmiről van szó, ami Mr. Kurtz jó hírét érinti.
Vártam. Számára Mr. Kurtz nyilvánvalóan még nem feküdt a sírban, számára, azt gyanítom, Mr. Kurtz a halhatatlanok közül való volt.
- Nos - mondtam végül - nyögje ki. A valóság az, hogy Mr. Kurtz barátja vagyok - bizonyos értelemben.
Felettébb ünnepélyesen kijelentette, hogy ha nem "űznénk ugyanazt a mesterséget", magában tartaná titkát, tekintet nélkül a következményekre.
- Kurtz gyanakodott, hogy tevőleges rosszindulat nyilvánul meg irányában a fehér emberek részéről, akik...
- Nem téved - mondtam, mert eszembe jutott egy bizonyos ellesett beszélgetés. - Az igazgató úgy gondolja, magát föl kellene akasztani.
Erre a hírre olyan gondterhessé vált, hogy szinte nevethetnékem támadt.
- Legokosabb, ha csendben odábbállok - mondta nagy komolyan. - Úgysem tehetek most már semmit Mr. Kurtz érdekében, ők pedig találnának valami indokot. Mi akadályozhatná meg őket? Háromszáz mérföldnyire innét van egy katonai állomás.
- Szavamra - mondtam -, legokosabb, ha elmegy innét. Vannak barátai a közelben élő vadak közt?
- Nagyon is sok - felelte. - Egyszerű emberek ezek -, és nekem meg nincsen szükségem semmire, tudja. - Egy ideig ajkát rágta, majd újból megszólalt: - Én nem akarnám, hogy ezeknek a fehéreknek bármi bajuk essék, de természetesen Mr. Kurtz Jó hírére kell gondolnom... és maga tengerész testvérem és...
- Rendben van - mondtam egy kis szünet után. - Mr. Kurtz jó híre biztonságban lesz nálam. - Akkor még nem is tudtam, mennyire igazat beszélek.
Most azután lehalkított hangon elmondta, hogy Mr. Kurtz adott parancsot a gőzös megtámadására.
- Hol gondolni sem akart arra, hogy elvigyék innét, hol meg... De ezekhez a dolgokhoz én nem értek. Egyszerű ember vagyok. Azt hitte, elijesztheti magukat - hogy fölhagynak az egésszel, mert úgy gondolják, ő már úgyis halott. Nem tudtam megakadályozni. Ó, ez az elmúlt hónap rettenetes volt nekem.
- Nos jól van - mondtam. - Kurtz most már rendben van.
- Iii-gen - motyogta; látszott, hogy nincsen erről meggyőződve.
- Köszönöm a figyelmeztetést - mondtam. - Majd nyitva tartom a szememet.
- De egy szót se - sürgetett, félőn. - Végzetes volna jó hírére, ha ezek közül bárki is... Nagyon komoly hangon teljes titoktartást fogadtam.
- Egy kenu vár rám nem messzire innét, három fekete legénnyel. Máris indulok. Tudna nekem adni néhány Martini-Henry töltényt?
Tudtam és adtam is, titokban persze. Rám hunyorítva belemarkolt a dohányomba.
- Tengerész a tengerésztől - tudja, finom angol dohány.
A kormányfülke ajtajából visszafordult:
- Mondja csak, nincs véletlenül egy- fölösleges pár cipője? - Fölemelte fél lábát. - Nézze! - A cipőtalpat, szandálmódra, csomózott kötéllel erősítette mezítlen lábára. Előkapartam egy ócska cipőt: megcsodálta és úgy dugta bal karja alá. Egyik zsebét (az élénkvöröset) degeszre tömte tölténnyel, a másikból (a sötétkékből) kikandikált Towson: Tanulmány stb. stb. Látszott, azt hiszi, tökéletesen fölszerelte magát ahhoz, hogy újból szembenézzen az őserdővel.
- Ó, soha, soha többé nem lelek ilyen emberre. Hallania kellett volna, hogyan szavalt - méghozzá a saját költeményeit, így mondta nekem. Költészet! - Szeme forgott az emlékezés gyönyörűségétől. - Ó, kiszélesítette látókörömet.
- Isten vele - mondtam. Kezet fogtunk; eltűnt az éjszakában. Egyszer-másszor megkérdeni magamtól, tényleg láttam-e őt - tényleg találkozhatik-e az ember ilyen tüneménnyel?
Amikor nem sokkal éjfél után fölébredtem, eszembe jutott figyelmeztetése a veszélyre, amely e csillagos éjszaka sötétjében eléggé valóságosnak látszott ahhoz, hogy fölkeljek és alaposan körülnézzek. A dombon nagy tűz égett, és szeszélyesen föl-fölvillanó fénye megvilágította az állomás épületének egyik omladozó sarkát. Valamelyik ügynök néhány - e célra fölfegyverzett - feketével őrt állt az elefántcsont mellett; és mélyen bent az erdőben vörös fénysugarak lengedeztek, a mélységes sötétség oszlop alakú, zavaros árnyai között hol lemerültek, hol pedig felszökelltek a talajról; megjelölték a tábor pontos helyét, ahol Mr. Kurtz imádói nyugtalan őrséget tartottak. Egy hatalmas dob monoton pergése letompított lökések, hosszan lebegő rezdülések sorával töltötte meg a levegőt. Állhatatos zümmögés, különös dallam, amelyet sok-sok ember dúdol önmaga elé, áradt ki az erdő fekete, meredek fala mögül, miként méhek zümmögése a kasból; és félig éber érzékszerveimet valamilyen furcsa narkózisba ringatta. Azt hiszem, el is szunyókáltam ott, a korlátra támaszkodva, mígnem egy hirtelen feltörő üvöltés, elszabadult, rejtelmes őrjöngés mindent elsöprő rohama ijedt ámulatba riasztott. Aztán a zsivaj egyetlen szempillantáson belül abbamaradt, és csupán a halk zümmögés tisztán kivehető, csitító csendje áradt tovább. Véletlenül a kis fülkébe pillantottam, de Mr. Kurtz nem volt ott.
Lehet, hogy nagyot kiáltottam volna, ha hittem volna szemeimnek. De kezdetben nem hittem - annyira lehetetlennek véltem távollétét, őszintén szólva elerőtlenített a puszta, a meztelen félelem, a tiszta, elvont rettegés, amely nem fűződött semmiféle határozott alakú, fizikai veszélyhez. Mi tette ezt az érzést olyan ellenállhatatlanná? Hogyan is magyarázzam? Az engem ért erkölcsi megrendülés, mintha váratlanul rám zúdult volna valami, amit nem bír el, amitől elszörnyed az ész, és iszonyodik a lélek. Mindez természetesen csupán egy pillanat töredékéig tartott, és azután fölváltotta a jól ismert, halálos veszedelem érzete, hirtelen támadás és mészárlás lehetősége vagy valami ehhez hasonló, amely - úgy éreztem - fejünk fölött lóg, és amely határozottan jólesett és megnyugtatott. Ténylegesen annyira lecsillapított, hogy nem fújtam riadót.
Egy köpenybe gombolkozott ügynök aludt tőlem kéthárom lépésnyire a fedélzeten egy székben. Az üvöltés nem ébresztette föl; csöndesen horkolt; hagytam, hadd szunnyadozzék, magam pedig a partra szöktem. Nem árultam el Mr. Kurtzot - meg volt írva, hogy sose áruljam el -, hogy hű maradjak a magam választotta rémlátomáshoz. Nagyon szerettem volna egyedül tárgyalni ezzel az árnyalakkal, bár a mai napig sem értem, miért voltam olyan féltékeny, hogy nem osztottam meg senkivel e tapasztalat különleges sötétjét.
Amint a folyópartra értem, egy nyomot - füvön keresztül húzódó széles nyomot - pillantottam meg. Emlékszem, milyen örvendezve szóltam magamhoz:
- Nem tud járni - négykézláb csúszik -, elkapom.
A fű harmattól nedves volt. Összeszorítottam öklömet, és gyorsan mentem előre. Úgy emlékszem, azzal a bizonytalan ötlettel játszadoztam, hogy nekiesem és elpáholom. Nem tudom, miért. Bolond gondolataim támadtak. Emlékezetembe tolakodott az a kötögető öregasszony a macskával, holott senki sem volt kevésbé ideülő, hogy az események túlsó szálát pörgesse. Azután meg a zarándokok egy csoportját láttam, amint csípőhöz emelt Winchesterükből ólmot fecskendeznek a levegőbe. Azt gondoltam, sohasem jutok vissza a gőzösre, és elképzeltem, hogy aggastyán koromig itt élek majd egyedül, fegyvertelenül az őserdőben. Ilyen ostoba gondolataim támadtak - tudják - és, arra is emlékszem, a dobpergést szívverésemmel tévesztettem össze, és nagyon megelégedetten hallgattam nyugodt, egyenletes dobogását.
Nem tértein le a csapásról - de egy pillanatra megálltam és figyeltem. Az éjszaka nagyon tiszta volt, harmattól és csillagfénytől szikrázó sötétkék táj, amelyben fekete árnyak álltak tökéletes moccanatlanságban. Úgy rémlett, valamiféle mozgást látok magam előtt. Ezen az éjszakán furcsamód halálbiztos voltam mindenben. Ekkor aztán mégis letértem a csapásról, és széles félkörben futni kezdtem (bizonyára kuncogtam is magamban), hogy a mozgás, a mozgó alak - ha tényleg ezt láttam - elébe kerüljek. Úgy kerítettem be Kurtzot, mintha valami kisfiús játékot játszanék.
Rátaláltam, és ha nem hallotta volna meg jöttömet, nekiestem volna, de még idejében fölállt. Bizonytalanul tápászkodott föl, hosszan, sápadtan és határozatlanul, akár a föld kilélegzetté pára, egy kissé imbolygott is, ködösen és némán, ahogy ott állt előttem; hátam mögött pedig a fák között tűz lángolt, és az őserdőből sok-sok hang mormolása hallatszott. Ügyesen útját álltam; de amikor szembe kerültem vele, magamhoz tértem, és most már valódi méreteiben ismertem föl a veszélyt. Még semmiképpen se múlt el felőlem. Mi történik például, ha elkiáltja magát? Bár alig állt a lábán, de hangjában még éppen elég erő rejlett.
- Menjen, rejtőzzék el - mondta ezen a mélységes hangon. Rettenetes volt. Visszapillantottam. Huszonöt-harminc méternyire álltunk a legközelebbi tábortűztől. Fekete figura emelkedett föl, hosszú fekete lábával néhány lépést tett, hosszú fekete karját a parázs fölé lendítette. Szarv - azt hiszem, antilopszarv - díszítette fejét. Valamiféle varázsló, férfi-boszorkány, kétség nélkül; ördögi külseje volt, az biztos.
- Tudja, mit cselekszik? - suttogtam.
- Tökéletesen - felelte, erre az egyetlen szóra emelve hangját; úgy zengett, mintha messziről jönne, és mégis erős volt, mint szócsőből kicsapó éljenzés. Ha lármát üt, mindannyian elveszünk, gondoltam magamban. E perc semmiképp sem látszott alkalmasnak arra, hogy ökölre menjünk, de egyébként is vonakodtam - természetes érzés - megütni ezt az árnyalakot, ezt a vándorló, meggyötört lelket.
- Végzetesen elveszne itt - mondtam -, végzetesen.
- Néha az embernek támadnak ilyen ihletett villanásai, tudják. Telitalálat volt, noha valójában már nem is lehetett volna orvosolhatatlanul elveszettebb, mint most, ebben a pillanatban, amikor leraktuk alapjait bizalmas viszonyunknak, amely fönnmaradt mindvégig - sőt még azon is túl.
- Óriási terveket szőttem - mormolta határozatlanul.
- Igen - mondtam -, de ha most kiáltani mer, beverem a fejét ezzel. - Nem volt se bot, se kő a közelben. - Megfojtom magát - helyesbítettem.
- Nagy tettek küszöbén álltam - mentegetőzött, vágyódó hangon, oly sóvárgón, hogy megfagyott bennem a vér. - És emiatt a korlátolt gazember miatt...
- Európai hírneve mindenképpen biztosítva van - erősítgettem állhatatosan. Nem akartam megfojtani, értik - és ennek amúgy is csekély gyakorlati értéke lett volna. A varázst akartam megtörni - az őserdő súlyos, néma bűvöletét -, amely elfelejtett, állati ösztönöket ébresztve, kielégített és szörnyűséges szenvedélyek emlékét idézve, úgy látszott, könyörtelen keblére rántja őt. Csak ez, határozottan tudtam, csak ez hajtotta az őserdő széléig, a bozótba, a tűz fénye felé, a dobpergés, a furcsa, zümmögő dallam iránt; csak ez csalogatta törvényt nem ismerő lelkét a megengedett törekvések korlátain túlra. És helyzetemet nem azért tartottam veszedelmesnek, tudják, mintha attól féltem volna, valaki a fejemre koppint - bár azt a veszélyt is igen élénken éreztem -, hanem, mert olyan lénnyel álltam szemben, akihez semmiféle fenséges vagy alantas nevében nem szólhattam. Meg kellett néki idéznem - a niggerekhez hasonlóan - önmagát, önnön, magasztos és hihetetlen hullását. Nem volt semmi sem alatta, sem fölötte, én meg tudtam ezt. Elrúgta magát a földtől, ördögöt! darabokra rúgta magát a földet. Egyedül maradt; és én, aki előtte álltam, azt se tudtam, van-e talaj a lábam alatt, vagy pedig a levegőben lebegek. Megpróbáltam elmondani maguknak, mit beszéltünk egymással, elismételtem mondatainkat - de mire jó ez? Mindennapi szavakat mondtunk - ismerős, bizonytalan kifejezéseket, amelyeket az élet bármely köznapján váltunk embertársainkkal. De mivégre? E szavak mögött, legalábbis számomra, álomban hallott szavak, éjszakai rémlátások közepette kiejtett mondatok rettenetes sugalmazásai rejtőzködtek. Lélek! Ha valaha ember viaskodott lélekkel, akkor én viaskodtam. Amellett nem is valami elmebeteggel vitáztam. Hiszik-e vagy sem, értelme teljesen világos volt - igaz, szörnyű élességgel önmagára korlátozott, de világos; és ebben ismertem föl egyetlen reményemet - kivévén persze, ha megölöm őt, ott és akkor, ami azonban az elkerülhetetlen zajkeltés miatt félig sem látszott olyan kívánatosnak. De lelke őrült volt. Az őserdei elhagyatottságban, önmagába pillantott és az egekre! Mondom maguknak, beleőrült. És nekem is - valószínűleg bűneim miatt - át kellett esnem a lelkébe pillantás próbáján. Nincsen olyan ékesszólás, amely annyira elfonnyaszthatná valakinek az emberiségbe vetett hitét, mint önnön őszinteségének végső föltárulkozása. Kurtz is önmagával küszködött. Láttam, hallottam. Láttam fölfoghatatlan rejtelmét e léleknek, amely nem ismert sem önmegtartóztatást, sem hitet, sem félelmet, és mégis vakon viaskodott önmagával. Nem veszítettem el fejemet, de amikor végül is lefektettem őt a heverőre, homlokomat törülgettem, lábam reszketett, mintha mázsás súlyt cipeltem volna le a dombról. Pedig csak támogatnom kellett őt, csontos karját nyakam köré fűznöm - és nem volt nehezebb, mint egy kisgyerek.
Amikor a következő napon, délben elindultunk, a tömeg, amely - tudatosan, határozottan éreztem mindvégig - ott rejtőzködött addig a fák függönye mögött, most újból kiözönlött az erdőből, elöntötte a tisztást, mezítlen, lélegző, reszkető bronzszín testek áradatával borította a lejtőt. Egy kissé fölfelé vezettem a gőzöst, majd megfordultunk a folyó sodrásának irányába; kétezer szem követte a csapkodó, dobogó vad folyódémont, amely rettenetes farkával a vizet verte, és fekete f üstöt okádott a levegőbe. Elöl az első sorban három ember, tetőtől talpig élénkvörös agyaggal betapasztva, lépdelt nyugtalanul föl és alá a folyóparton. Amikor egy szintbe értünk velük, szembefordultak a folyóval, toporzékoltak, szarvakkal ékesített fejüket dobálták, bíbor testüket ide-oda vetették; fekete tollköteget, lógó farkú, piszkos állatbőrt - összeaszalódott, tökhéjkulacsra emlékeztető valamit - lóbáltak a vad folyódémon felé; időnként pedig kórusban egy csodálatos szófüzért kiáltottak el, amely nem idézte semmiféle emberi nyelv dallamát; és ilyenkor a tömeg hirtelen elhalkuló mély mormolása úgy hangzott, mint valami sátáni litániára adott válasz.
A kormányfülkébe vittük át Kurtzot; ott több levegőt kapott. A heverőn feküdt; kibámult a nyitott zsalun. Ekkor az emberi testek tömegében örvény támadt, a sisakos, rőt arcú asszony a folyó széléhez rohant, kinyújtotta karját, valamit kiáltott és szavát a vad tömeg fölkapta, artikulált, gyors, lélegzet nélküli, bömbölő kórusban.
- Maga érti, mit mondanak? - kérdeztem.
Csak elnézett mellettem tüzes, sóvárgó szemmel; arcára töprengéssel vegyes gyűlölet kifejezése ült. Nem felelt, de láttam, hogy sápadt ajkán mosoly jelenik meg - pillanatnyi, görcsös rándulás követte -, meghatározhatatlan tartalmú mosoly.
- Én ne érteném?! - mondta lassan, lihegve, mintha valamilyen természetfeletti erő szakítaná ki melléből a szavakat.
Megrántottam a gőzsíp zsinórját, és ezt azért tettem, mert láttam, hogy a zarándokok fegyverüket előkapva a fedélzetre gyűlnek kedélyes mulatság reményében. A hirtelen sivításra szörnyű rettegés forgataga támadt az összeékelődött testek tömegében.
- Ne, ne ijessze el őket! - kiáltott föl egy vigasztalhatatlan hang a fedélzetről.
Többször egymás után megrántottam a zsinórt. A tömeg fölbomlott, megfutamodott, az emberek szökelltek, lelapultak, forogtak, félrepattantak a hang szárnyaló szörnyűsége elől. A három vörös fickó laposan végigvágódott a földön; arcukat a parthoz nyomták, mintha agyonlőtték volna őket. Csupán a barbár és nagyszerű asszony nem moccant, mezítlen karját még egyre nyújtotta felénk a komor, csillogó folyó fölött.
És ekkor az a hígvelejű társaság ott a fedélzeten elkezdte kisded játékát, és aztán már semmit sem láttam, a füst miatt.
A barna folyó gyorsan futott ki a sötétség mélyéből, a fölfelé vivő utazás sebességének kétszeresével sodort bennünket a tenger iránt; és gyorsan futott Kurtz élete is, egyre apadt, áramlott szívéből a kifürkészhetetlen idő tengerébe. Az igazgatót nagyon békés hangulat fogta el, életbe vágó aggodalmai tovaszálltak, megértő és elégedett pillantásokkal méregetett mindkettőnket; az "ügy" a lehető legkívánatosabb módon alakult. Már láttam annak az időnek érkezését, amikor egyedül maradok az "egészségtelen módszerek" hirdetőinek táborából. A zarándokok rosszindulatúan néztek rám. Engem is, hogy úgy mondjam, a halottak közé soroltak. Különös, hogy tudomásul vettem ezt az előre nem látott társulást, a magam választotta rémlátomásokat, amelyeket ez az aljas és mohó fantomoktól elözönlött komor ország kényszerített reám.
Kurtz pedig beszélt. A hang! a hang! Mindvégig mélyen csendült. Túlélte testi erejét, hogy szívének meddő sötétségét az ékesszólás nagyszerű redőibe rejtse. Ó, hogyan viaskodott, hogyan viaskodott! Megfáradt agyvelejének roncsait árnyék borította látomások kísértették - a gazdagság és hír látomásai, engedelmesen keringtek a nemes és magasztos szavak iránti kiolthatatlan tehetsége körül. Az én jegyesem, az én állomásom., az én pályafutásom, az én eszméim - ezek körül rajzoltak időnként fölvillanó emelkedett gondolatai. Az eredeti Kurtz árnyéka fölkereste ágyánál ezt az üres buborékot, amelyre az a sors várt, hogy rövidesen az ősi föld iszapjába temettessék. De mind az ördöginek szeretete, mind pedig a rejtelmeknek nem földi gyűlölete, amely az előbbit átitatta, harcolt ennek az ősi érzelmekkel, hazug hírnév mohóságával, buborék kiválósággal, siker és hatalom külsőségeivel eltelt léleknek birtoklásáért.
Néha megvetésre méltóan gyermekes volt. Arra vágyott, hogy visszatérve valamilyen szörnyűséges Seholországból, ahol nagy tetteket szándékozott végrehajtani, királyok köszöntsék a vasúti állomásokon.
- Az ember mutassa meg nekik, hogy valami igazán hasznot hajtó rejlik benne, és akkor se vége, se hossza a képességei iránti elismerésnek - hajtogatta. - Az indítékokra - a helyes indítékokra - természetesen mindig ügyelni kell.
Hosszú folyóágak, amelyek úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz, egyhangú kanyarok, amelyek tökéletesen egyformák voltak, siklottak el mellettünk, és az évszázados fák sokasága türelmesen bámulta ezt a másik világból jött kormos törmeléket, a változás, hódítás, kereskedelem, mészárlás és áldás előfutárát. Magam elé néztem, figyelmesen - kormányozva.
- Húzza be a zsalut - mondta Kurtz váratlanul az egyik napon. - Nem bírom nézni. Megtettem, amit kért. Csönd volt.
- Ó, majd még kitépem a szívedet! - kiáltotta a láthatatlan vadon felé.
A gőzös - ahogyan előre láttam - elakadt; napokon át egy sziget csúcsánál vesztegeltünk, hogy kijavítsuk. Ez a késlekedés rendítette meg első ízben Kurtz önbizalmát. Egyik reggel átadott nekem egy cipőzsinórral átkötött iratcsomót és egy fényképet.
- Őrizze meg ezt részemre - mondta. - Ez a kártékony bolond (az igazgatóra célzott) képes rá, hogy a ládáimban turkáljon, amíg nem nézek oda.
Délután láttam őt újra. Hátán feküdt, szemét becsukta; csendben visszahúzódtam., de még elkaptam mormolását:
- Élj helyesen, halj meg, halj meg...
Hallgatóztam. Nem mondott többet. Talán valamilyen beszédet gyakorolt álmában vagy talán valamilyen újságcikknek mondatait idézte? Írogatott az újságokba, és a jövőben is szándékozott írni "eszméim terjesztése érdekében. Ez kötelességem."
Áthatolhatatlan sötétség burkolta be. Úgy néztem rá, mintha egy szakadék mélyén hevert volna, ahol sohasem süt a nap. De nem sok időt tölthettem vele, mert segítenem kellett a gépkezelőnek darabokra szedni a léket kapott hengercsöveket, kiegyenesíteni a meggörbült összekötőrudakat és így tovább. Rozsda, reszelek, csavar, retesz, hajlító, kalapács, zárkúpfúró pokoli összevisszaságában éltem - és utáltam e holmikat, mert soha életemben nem boldogultam velük. Kezeltem a kis olvasztókohót, amelyet szerencsére elhoztunk magunkkal; ott robotoltam a nyomorult hulladékhalomban - hacsak nem gyötört túlságosan a váltóláz.
Egy este, amikor gyertyával kezemben beléptem a fülkébe, ijedten hallottam Kurtz kissé reszkető hangját:
- Itt fekszem a sötétben, és várom a halált. A láng egy arasznyira sem volt szemétől.
- Ostobaság - mormoltam erőlködve, és dermedten álltam meg fejénél. Soha még nem láttam emberi arcon ehhez hasonló változást, és remélem, többé nem is látok. Ó, nem éreztem megindulást. Csak igézetet. Olyan volt, mintha fátylat szakítottak volna föl szemem előtt. Az elefántcsontszínű arcról komor büszkeséget, kíméletlen hatalomvágyat, gyáva rettegést, feszült, reményt vesztett kétségbeesést olvastam le. Vajon újra végigélte életét; a vágy, a kísértés és vereség minden epizódját a tökéletes fölismerés végső pillanatában? Kétszer fölkiáltott suttogva, valamilyen jelenség, valamilyen látomás érkeztére - kétszer fölkiáltott, de kiáltása lehelet volt csupán.
- Borzalom! Borzalom!
Elfújtam a gyertyát, és kimentem a fülkéből. A zarándokok az étkezőben vacsoráztak; leültem szembe az igazgatóval, aki kérdőn emelte rám tekintetét, de sikerült semmibe vennem. Hátratámaszkodott, fenségesen, ajkán azzal a különös mosollyal, amely mintegy elzárta aljasságának ki nem fejezett mélységeit. A lámpa körül, az asztalterítőn, kezükön, arcukon apró legyek keringtek szakadatlan forgatagban. Hirtelen az igazgató szolgája dugta be pimasz fejét az ajtónyíláson, és maró, megvető hangon így szólt:
- Miszter Kurtz - halott van.
Valamennyi zarándok kirohant, hogy megnézze. Én ott maradtam, és folytattam vacsorámat. Azt hiszem, undorítóan érzéketlennek tartottak. De nem sokat ettem. Idebent egy lámpa égett - világosság volt, értik? -, odakint meg a szörnyűséges, szörnyűséges sötét. Többé nem is mentem e rendkívüli ember közelébe, aki lelkének földi kalandozásai fölött kimondotta ítéletét. A hang elhallgatott. És mi egyéb volt még benne? Azt azonban láttam, hogy a következő napon a zarándokok eltemettek valamit egy iszapos gödörbe.
És aztán majdnem eltemettek engem is.
De hát, amint látják, akkor és ott nem csatlakoztam Mr. Kurtzhoz. Nem, ezt nem tettem. Életben maradtam, hogy végigálmodhassam rémlátásomat, és még egyszer bizonyságot tehessek Kurtz iránti hűségemről. Végzet. Végzetem! Mókás dolog az élet - a könyörtelen logika rejtelmes rendje egy hiábavaló cél érdekében. A legtöbb, amit kaphatunk tőle: önmagunk megismerése - az is túlságosan későn érkezik - a kiolthatatlan megbánás aratása. Viaskodtam a halállal. Ennél kevésbé izgalmas küzdelmet el sem lehet képzelni. Megfoghatatlan szürkeségben játszódik le, semmi nincs a lábunk alatt, se körülöttünk, nincsenek nézők, nincs se harci zaj, se dicsőség, se a győzelem heves vágya, se heves félelem a vereségtől, langyos hitetlenség beteges levegője árad, nem hiszünk önnön igazunkban és még kevésbé ellenfelünk igazában. - Ha a végső bölcsesség ilyen alakot ölt, úgy az élet valóban nagyobb rejtély, mint amilyennek képzeljük. Csupán hajszál választott el az utolsó alkalomtól, hogy megnyilatkozhassam, és ekkor az a megalázó érzés fogott el: valószínűleg nem lesz semmi mondanivalóm. Ezért állítom, hogy Kurtz rendkívüli ember volt. Mert neki akadt mondanivalója. És ki is mondta. Most, hogy jómagam is átkukkantottam azon a mezsgyén, jobban megértem merev pillantását, amely ugyan a gyertya lángját nem látta meg, viszont elég tág volt ahhoz, hogy átfogja az egész világegyetemet, elég éles, hogy behatoljon a sötétségben dobogó valamennyi szívbe. Összegezett - és ítélkezett. "Borzalom!" Rendkívüli ember volt. Végül is e szó valamiféle hitet fejezett ki: őszinteségről, meggyőződésről tanúskodott, suttogásában a lázadás hangja rezgett: a megpillantott igazság ijesztő arcát - a vágy és gyűlölet különös vegyülékét tárta föl. Ezért nem is saját haláltusámra emlékszem legélesebben - nem a fizikai fájdalommal teli, alaktalan szürke látomásra, a nemtörődöm megvetésre minden múlandó iránt, még magát a fájdalmat sem kivéve. Nem! Úgy éreztem, Kurtz haláltusáját élem át. Igaz, ő megtette az utolsó lépést is, áthaladt a mezsgyén, míg nekem megengedtetett, hogy visszahúzzam tétova lábamat. És talán ebben rejlik mind a különbség: talán mind a bölcsesség, igazság, őszinteség abba az egyetlen felbecsülhetetlen pillanatba sűrűsödik össze, amelyben a láthatatlan küszöbét átlépjük. Talán! Remélem, az én összegezésem több lesz majd, mint egyetlen nemtörődöm megvetéssel kiejtett szó. Akkor legyen inkább Kurtz kiáltása - sokkal inkább. Az legalább igenlés volt, erkölcsi győzelem, amelyért megszámlálhatatlan vereséggel, szörnyűséges rettegéssel, szörnyűséges kielégültséggel fizetett. De győzelem volt. Ezért maradtam hűséges Kurtzhoz az utolsó percig, sőt még azon is túl, még akkor is, amikor sokkal később újra hallottam őt, nem a saját hangját, de nagyszerű ékesszólásának visszhangját egy olyan leiekből felém áradni, amely átlátszóan tiszta volt, akár egy kristályszirt.
Nem, nem temettek el engem, bár jött egy olyan időszak, amelyre csupán ködösen, borzongón és csodálkozva emlékszem vissza, mint Valami utazásra egy fölfoghatatlan világon át, ahol nincsen se remény, se vágy. Újra a sírbolti városban találtam magamat, és bosszankodva néztem az embereket, akik sietősen járnak-kelnek az utcán, hogy egy kis pénzt csaljanak ki egymástól, bekebelezzék ehetetlen főztjüket, lekortyintsák rosszízű sörüket, végigálmodják jelentéktelen és balga álmaikat. Gondolataim közé furakodtak. Betolakodók voltak, akiknek élettapasztalata csupán bosszantó okvetetlenkedés, mert határozottan éreztem, hogy semmiképpen sem tudhatják azt, amit én tudok. Viselkedésüket sértőnek találtam, holott csupán tökéletes biztonságban jártak dolgaik után: mindennapi emberek módjára viselkedtek, sértőnek, mintha ostoba, gyalázatos kérkedés lett volna olyan veszedelem torkában, amelyhez eszük föl sem ér. Nem vágytam különösebben fölvilágosítani őket, de némi megerőltetésembe került, hogy visszatartsam magamat, és ne nevessek arcukba, balga fontoskodástól eltelt arcukba. Azt hiszem, nem lehettem még akkoriban teljesen egészséges. Botorkálva jártam az utcákon - különféle ügyeket kellett elintéznem -, és kesernyésen vigyorogtam minden tekintetben tiszteletre méltó személyekre. Beismerem, megbocsáthatatlanul modortalan volt viselkedésem, viszont ezekben a napokban hőmérsékletem is ritkán lehetett normális. Drága nagynéném igyekezete, hogy "újból erőre kapjak", teljesen célját tévesztette. Nem erőm kívánta meg a gondozást, hanem képzeletemnek volt csillapításra szüksége, őrizgettem az iratcsomót, amelyet Kurtz adott át nekem, de nem tudtam, mit kezdjek vele. Édesanyja nemrég halt meg, jegyesének - így mesélték nekem - ápoló karjai között. Egy napon hivatalos modorú, aranykeretes szemüveget viselő, simára borotvált képű ember keresett föl és előbb kertelve, majd mézesmázosan, nyomatékosan érdeklődött bizonyos - amint néki megnevezni méltóztatott - "okmányok" iránt. Nem lepődtem meg, hiszen már odakint kétszer összekaptam emiatt az igazgatóval. Ugyanis megtagadtam, hogy akár a legkisebb papírszeletet is kiszolgáltassam az iratcsomóból, és ugyanígy tettem most a szemüveges úriemberrel is. Akkor azután sötéten fenyegetővé vált, és nagyon hevesen bizonygatta, hogy a Társaságnak joga van a "területeit" érintő legapróbb fölvilágosításra is. És azt mondta:
- Mr. Kurtznak a föl nem kutatott vidékekre vonatkozóan szükségképpen igen széles körű és kimerítő tudással kellett rendelkeznie - tekintettel nagy tehetségére, valamint azokra a sajnálatos körülményekre, amelyek közé helyezték, és így - Biztosítottam őt, hogy Mr. Kurtz tudása, bármilyen széles körű volt is, nem terjedt ki sem a kereskedelem, sem pedig az igazgatás kérdéseire. Akkor azután a tudomány nevében emelte föl szavát:
- Felmérhetetlen veszteség volna, ha stb. stb.
Fölajánlottam neki Kurtz jelentését a "Vademberek Életmódjának Fölszámolásáról", az utóiratot leszakítva róla. Mohón kapta föl, de megvető szaglászás közben ért a végére.
- Ez nem az, amit joggal elvárhattunk volna - jegyezte meg.
- Mást ne várjanak - feleltem -, a többi magánlevél.
Némi, jogi eljárással való fenyegetőzés után távozott, és többé nem láttam; de két nap múlva egy másik fickó jelent meg, Kurtz unokatestvérének mondta magát, és felettébb vágyott kedves rokonának utolsó perceiről minél több részletet hallani. Amúgy mellékesen tudomásomra hozta, hogy Kurtz tulajdonképpen nagy zenész volt.
- Óriási siker várományosa - mondta az ember, aki, azt hiszem, orgonista volt; hosszú, ősz haj futotta be kabátjának zsíros gallérját. Nem találtam semmi okot, hogy kételkedjem kijelentésében: és még a mai napig sem tudom megmondani, mi lehetett Kurtz foglalkozása, volt-e neki egyáltalában valaha is - és hogy melyik volt adottságai közül a legnagyobb. Festőnek tartottam, aki újságokba ír vagy újságírónak, aki festeni tud - de még az unokatestvér (aki tubákozott beszélgetésünk alatt) sem tudta pontosan megmondani, mivel is foglalkozott végeredményben. Univerzális lángelme volt - ebben egyetértettem az öreg fickóval, aki erre zajosan kifújta orrát egy nagy pamutzsebkendőbe, és szenilis izgalomban távozott, néhány jelentőség nélküli családi levéllel és feljegyzéssel zsebében. Legvégül egy újságíró bukkant föl, aki nagyon vágyott megtudni valamit "kedves kollégája" sorsáról. Látogatóm közölte, hogy Kurtz valódi tevékenységi területének a politikának kellett volna lennie, éspedig a "néptömegek vonalán". Bozontos, egyenes szemöldöke, rövidre nyírt sörtehaja volt, széles szalagon függő monoklit hordott, és érzelmeitől elragadva megvallotta véleményét: Kurtz valójában nem tudott írni.
- De egek! Hogy tudott ez az ember beszélni. Villamossággal töltötte meg a gyűléseket. Hitt - érti? -, hitt. Rá tudta venni önmagát, hogy higgyen bármiben - bármiben. Ragyogó vezér lehetett volna belőle egy szélsőséges pártban.
- Miféle pártban? - kérdeztem.
- Bármelyikben - felelte. - Szélsőségekben gondolkodott. - Nekem nem ez a véleményem? De igen, mondtam. Tudom-e - kérdezte hirtelen fölvillanó kíváncsisággal -, mi indította őt arra, hogy odamenjen?
- Igen - feleltem, és átnyújtottam neki a híres Jelentést, közlés céljából, ha arra alkalmasnak találja. Sietve átfutotta; időnként motyogott valamit, úgy gondolta, "meg fog felelni", és azután zsákmányával eltávozott. Így hát végül is nem maradt nálam más, mint egy vékony paksaméta levél és a lány fényképe. A lányt gyönyörűnek találtam - helyesebben arckifejezése volt gyönyörű. Tudom, a napfényt hazuggá lehet tenni, mégis úgy éreztem, arcvonásainak finoman árnyalt valóságát nem hívhatta életre semmiféle mesterkedés, se fénnyel, se beállítással. Olyannak látszott, aki minden fenntartás vagy gyanú nélkül és anélkül, hogy önmagára gondolna, végig tud hallgatni valakit. Elhatároztam hát, hogy fölkeresem, és sajátkezűleg adom vissza neki fényképét és a leveleket. Kíváncsiság? Igen; és talán még más érzés is. Mindent, ami Kurtzé volt, kiengedtem már kezemből; léikét, testét, állomását, terveit, elefántcsontját, pályafutását. Már csak emléke maradt és a jegyese - és azt is át akartam adni valahogyan a múltnak -, mindazt, ami még megmaradt belőle, személyesen akartam kiszolgáltatni a feledésnek, közös sorsunk végső révének. Nem védekezem. Valójában nem láttam át tisztán, mit is akarok. Talán öntudatlan hűségérzet hajtott, vagy talán gunyoros szükségszerűség, amely az emberélet tényei között bujkál. Nem tudom. Meg nem mondhatom. De elmentem a lányhoz.
Azt hittem, Kurtz emléke is csak ugyanolyan, mint a többi halotté, mint azok az emlékek, amelyek minden emberi életben fölgyülemlenek: árnyak, amelyek sebes, végső útjukon bizonytalan képet idéznek föl az agyvelőben. De amikor megálltam a magas, súlyos kapu előtt, sokemeletes házak között, valamelyik utcában - olyan csöndes, tisztes, miként egy temető szépen gondozott fasora -, akkor látomásként fölvillant előttem képe, ahogyan a hordágyon feküdt, kitátotta falánk száját, mintha az egész földet s vele az egész emberiséget be akarná kapni. Elevenen villant föl előttem - elevenebben, mint való életében - árnyékként, mely nem tud betelni a gyönyörű káprázatokkal, ijesztő valósággal; az éjszaka árnyánál is sötétebb árnyként, pompázatos ékesszólásának nemes redőibe burkolózva. E látomás szinte velem együtt lépett be a házba - a hordágy, a fantomvivők, az engedelmes imádók vad serege, az őserdő homálya, a borongós kanyarulatok között csillogó folyóág, a dobpergésütemes és elfojtott, akár egy dobogó szív -, a hódító sötétség szíve. Az őserdő győzelmének pillanatát éltem át, elözönlő, bosszúálló rohamát, amelyet, úgy éreztem, egymagámban kell feltartóztatnom egy másik lélek üdvössége kedvéért. És szavainak emléke megelevenedett, szavaké, amelyeket távol innét intézett hozzám - hátam mögött szarvakkal ékesített árnyak mozogtak, a türelmes erdő mélyén tűz parázslott -, a szaggatott mondatok most visszatértek, újból hallottam őket baljós, ijesztő egyszerűségükben. Emlékeztem nyomorúságos érveléseire, nyomorúságos fenyegetőzéseire, gonosz vágyainak roppant ívére, lelkének aljasságára, gyötrődésére, viharos kínjaira. És később szinte látni véltem higgadt, bágyadt magatartását, amikor egy napon így szólt hozzám:
- Ez a halom elefántcsont tulajdonképpen az enyém. A Társaság nem fizette ki nekem. Magam gyűjtöttem igen nagy személyes kockázatot vállalva. De attól tartok, mégis maguknak igénylik majd. Hm. Nehéz eset. Mi a véleménye, mit csináljak - szálljak szembe velük? Mi? Nem akarok mást, csak az igazságot.
Nem akart mást, csak az igazságot - csak az igazságot. Megnyomtam a csengőt egy mahagóni ajtó előtt az első emeleten, és amíg vártam, úgy éreztem, Kurtz bámul rám az üvegfényes falapról - tág, roppant bámulással, amely átfogja, elítéli, megveti a mindenséget. Szinte hallani véltem suttogó kiáltását:
- Borzalom! Borzalom!
Alkonyodott. Tágas szalonban kellett várakoznom, padlótól mennyezetig nyúló három hosszú ablaka olyan volt, mint három csillogó és redőzött anyaggal beborított oszlop. A hajlított, aranyozott széklábak, a bútorok hátlapjai bizonytalan ívekben fénylettek. A hatalmas márvány kandallóból hideg és monumentális fehérség áradt. Az egyik sarokban hatalmas zongora állt, tömören; sima fedelén sötét fények villogtak, mint valami komor, fényezett kőkoporsón. Magas ajtó nyílt-csukódott. Fölálltam.
A lány felém közeledett, tetőtől talpig feketében; sápadt arca szinte lebegni látszott a szürkületben. Gyászruhát viselt. Már több mint egy éve volt Kurtz halálának, több mint egy éve, hogy halálhíre érkezett; de a lány, úgy tűnt, mindörökre emlékezik és gyászol. Mindkét kezem kezébe fogta, és halkan mormolta:
- Már hallottam, hogy készül engem meglátogatni.
Feltűnt nekem, hogy nem egészen fiatal - helyesebben nem lányos külsejű. Érett adottsága volt a hűségre, hitre, szenvedésre. A szoba elborult, mintha a felhős este valamennyi bánatos fénye a lány homlokán keresett volna menedéket. E szőke hajat, ezt a sápadt tekintetet, e tiszta homlokot valami hamuszürke dicsfény fogta körül, sötét szeme emögül nézett rám. Pillantása makulátlan volt, mélységes, magabiztos, gyanakvás nélküli. Úgy hordta bús fejét, mint aki büszke bánatára, mint aki így szól: én, csak én tudom úgy gyászolni őt, ahogyan megérdemli. Ámde még kézfogásunk ideje alatt arcára olyan megdöbbentő szomorúság borult, hogy azonnal láttam: e teremtés nem az Idő játékszereinek egyike. Számára Kurtz csak tegnap halt meg. És hitemre, e benyomás olyan ellenállhatatlan volt, hogy magam is úgy éreztem, Kurtz csak tegnap halt meg, nem is, csak most, ebben a pillanatban. És egy másodperc töredékéig egymás mellett láttam mindkettőjüket - a halott férfit és a bánatos leányt; a leány bánatát láttam Kurtz halálának pillanatában. Értik? Egymás mellett láttam - hallottam mindkettőjüket. A lány mély lélegzetet vett és megszólalt:
- Túléltem őt...
És eközben éles fülem a keserű fájdalom hangjai közé vegyülve tisztán hallotta a férfinak örök elítéltetéséről valló, összegező suttogását. Azt kérdeztem magamtól, mit keresek itt, és szívemben olyan riadalom támadt, mintha kegyetlen és képtelen - emberi tekintet számára tilos - rejteknek birodalmába tévedtem volna. Intett, foglaljak helyet. Leültünk. A paksamétát csendesen a kisasztalra helyeztem, és a lány rátette kezét...
- Maga jól ismerte őt - mormolta rövid, gyásszal teli szünet után.
- Odakint gyorsan ébred meghitt viszony - feleltem. - Olyan jól ismertem őt, ahogyan csak az egyik ember a másikat ismerheti.
- És csodálta is - mondta. - Aki ismerte, annak csodálnia is kellett. Nem így van?
- Rendkívüli ember volt - feleltem bizonytalanul. Aztán könyörgő, merev pillantása láttán, amely szinte figyelte, formálódnak-e további szavak ajkamon, így folytattam: - Lehetetlen volt, nem...
- Szeretni őt - fejezte be mohón, megdöbbent csendbe némítva szavaimat. - Milyen igaz! milyen igaz! De gondolja meg, senki sem ismerhette őt nálam jobban. Teljes, fennkölt bizalmát élveztem. Én ismertem őt legjobban.
- Maga ismerte őt legjobban - ismételtem. És talán tényleg így is volt. De a szoba minden kiejtett szó után egyre inkább sötétült, és csak a lány sima, fehér homloka ragyogott tovább a hit és szeretet kiolthatatlan fényében.
- Maga barátja volt - folytatta. - Barátja - ismételte meg kissé hangosabban. - Annak kellett lennie, ha magának adta ezt, és ideküldte hozzám. Érzem, őszintén beszélhetek magával - és ó, beszélnem kell. Szeretném, ha maga - aki hallotta utolsó szavait - tudná, méltó voltam hozzá... Ez nem büszkélkedés... - De igen! Büszke vagyok, hogy jobban megértettem őt, mint bárki emberfia e földön - ő maga is így mondta. És amióta édesanyja is meghalt, nincs senkim, akihez... akihez...
Figyeltem. A homály egyre mélyült. Nem tudtam biztosan, a jó paksamétát adta-e Kurtz nekem. Alaposan gyanítottam, hogy volt még egy iratcsomó, amit rám akart bízni, de amelyet halála után az igazgató előttem vizsgálgatott a lámpa mellett. És a lány beszélt, együttérzésem biztos tudatában enyhített fájdalmán; beszélt, ahogyan szomjas ember iszik. Elmondta, rokonai nem helyeselték, hogy eljegyezte magát Kurtzcal. Nem volt elég gazdag, vagy ilyesmi. És tényleg azt se tudtam, vajon nem élt-e szűkösen egész életében. Említett nekem olyasmit, amiből arra következtettem, a viszonylagos nélkülözés okozta türelmetlenség hajtotta őt abba az országba.
- Ki nem lett barátja, aki csak egyszer is hallotta őt beszélni? - mondta a lány. - Magához vonzotta az emberek legjobb énjét. - Fürkészve nézett rám. - Ez a nagy emberek adottsága - folytatta, és csendeskés hangjához szinte társultak a többi hangok, amelyeket hallottam, rejtelemmel, vigasztalhatatlansággal, bánattal telve; a folyó csobbanása, a szélben lengedező fák susogása, a tömeg mormolása, távolról kiáltott érthetetlen szavak elfojtott csengése és a suttogó hang, amely az örök sötétségen túlról beszélt hozzám.
- De maga hallotta őt! Maga tudja! - kiáltotta a lány.
- Igen, én tudom - mondtam valamiféle kétségbeeséssel szívemben, de mégis meghajolván a lányban lobogó hit előtt, ama nagy és szabadító káprázat előtt, amely oly földöntúli izzással parázslóit a sötétségben, a diadalmas sötétségben, hogy nem tudtam tőle megvédeni a lányt - sőt még önmagamat se.
- Micsoda veszteség számomra - számunkra -, helyesbítette magát gyönyörűen, nagylelkűen; majd mormolva hozzátette: - a világ számára. - A félhomály utolsó villanásában láttam könnyektől ragyogó szemét - könnyektől, amelyek sohasem fognak lehullani.
- Nagyon boldog voltam, nagyon szerencsés, nagyon büszke - folytatta. - Túlságosan szerencsés. Túlságosan boldog egy kis ideig. És most boldogtalan vagyok egy-egy életre.
Fölállt; szőke haja szinte egyetlen aranyos szikrába gyűjtötte a még lappangó fényeket. Én is fölálltam.
- És mindez - folytatta gyászos hangon -, mind az ígéret, mindén nagysága, fennkölt szelleme, nemes szíve már csak - már csak emlék. Maga és én...
- Mindörökké megőrizzük emlékét - mondtam sietősen.
- Nem! - kiáltotta. - Lehetetlen, hogy mindez veszendőbe menjen, hogy egy ilyen élet arra ítéltessék, ne hagyjon maga után semmit, csak bánatot. Maga tudja, milyen hatalmas terveket szőtt. Én is ismertem terveit - talán nem értettem meg őket -, de mások megértették. Valaminek fenn kell maradnia. Legalább szavai nem haltak meg.
- Szavai fennmaradnak - mondtam.
- És példája - suttogta önmagának. - Az emberek fölnéztek rá. Jóság ragyogott minden tettében. Példája...
- Igen - mondtam -, példája is. Igen, példája. Erről megfeledkeztem.
- De én nem. Nem hiszem, nem hihetem, még most sem. Nem hihetem, hogy soha többé nem látom őt, hogy senki soha többé nem láthatja őt, soha, soha, soha.
Kinyújtotta feketébe burkolt karját, mintha egy visszahúzódó alakot követne, összeszorított, halvány keze átnyúlt az ablak hunyó, keskeny fénycsíkján. Soha többé nem látni őt! Én akkor nagyon is világosan láttam Kurtzot. És látom majd ezt az ékesszóló árnyképet, ameddig csak élek, és látom majd a lányt is, ezt a tragikus és ismerős árnyat, amely ebben a mozdulatban egy másik, szintén tragikus árnyra emlékeztetett, ahogy kinyújtotta mezítlen, barna karját a pokoli folyam, a sötétség folyama fölé. És ekkor a lány hirtelen nagyon halkan megszólalt:
- Úgy halt meg, ahogyan élt.
- Halála - mondtam, és tompa harag gerjedezett bennem - mindenképp méltó volt életéhez.
- És én nem állhattam mellette - mormolta. Haragom lelohadt a végtelen szánalom érintésére.
- Mindent, ami csak emberileg lehetséges... - motyogtam.
- Ó, de én hittem benne, jobban, mint bárki e földön, jobban, mint tulajdon anyja - jobban, mint ő maga. Szüksége volt rám! Rám! Minden sóhajtását, minden szavát, minden kézmozdulatát, minden pillantását kincsként őriztem volna.
Mellemben hideg szorítást éreztem.
- Ne - mondtam tompa hangon,
- Bocsásson meg. Én, én olyan sokáig gyászoltam szótlanul, szótlanul. Maga ott volt vele - az utolsó percig? Magányára gondolok. Senki sem volt a közelében, aki megérthette volna őt. Úgy, ahogy én. Talán senki sem hallotta...
- Az utolsó percig - mondtam erőtlenül. - Hallottam utolsó, legutolsó szavait... - Riadtan elhallgattam.
- Ismételje el - mormolta, és hangjából megtört szíve szólt. - Kell - kell, hogy valami - valami életben tartson.
Már-már ott tartottam, hogy rákiáltok:
- Hát nem hallja? - Az alkonyat állhatatosán suttogva ismételte szavait körülöttünk mindenütt, suttogva, de ez a suttogás oly fenyegetően dagadt, miként az ébredő szél első susogása.
"Borzalom! Borzalom!"
- Az utolsó szavait... hogy életben tartsanak - sürgetett. - Nem érti, hogy szerettem őt - szerettem, szerettem. Összeszedtem magamat, és lassan mondtam:
- Az utolsó szó, amelyet kiejtett - a maga neve volt. Könnyű sóhajt hallottam, és akkor szívem elakadt, halálos dermedésbe taszította az ujjongó, rettenetes kiáltás, a felfoghatatlan diadal és kimondhatatlan fájdalom kiáltása:
- Tudtam - igen, tudtam!...
Tudta. Igen, tudta. Hallottam, sír; kezébe rejtette arcát. Úgy éreztem, a ház összedűl, mielőtt még elmenekülhetnék innét, és fejemre szakad az ég. De semmi sem történt. Ily apróságokra nem szakad le az ég. Vajon akkor leszakadt volna, kérdezem magamtól, ha olyan igazságot szolgáltattam volna Kurtznak, amilyet megérdemel? Hát nem azt mondta, nem kíván mást, csak az igazságot? De ezt nem tehettem. Az igazat nem mondhattam ki. Túlságosan sötét lett volna - túlságosan sötét...
Marlow elhallgatott, és csak ült, kissé távolabb tőlünk, alig kivehetően, némán, töprengő Buddha-tartásban. Egy ideig senki sem mozdult.
- Elmulasztottuk az apály kezdetét - mondta hirtelen a hajóstársaság igazgatója. Fölemeltem fejemet. A nyílt tengert fekete fellegek csapata zárta el előlünk, és a világ végéhez vezető, nyugalmas víziút komoran áramlott a borús ég alatt - mintha valami roppant sötétség mélyébe vezetne.