Jókai Mór: Shirin

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jókai Mór
SHIRIN
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Perzsia földjén vándorlunk… Két árnyék követi léptünket: egyik a naptól vetett, másik a múltak emléke. Minden kőnek, minden dombnak története van itt, mely beleszövődik a világhistóriába; ezek a rongyos sárpaloták fényes városok romjaira vannak épülve, s azok a kecskék amott királyok sírján legelésznek.
Domb emelkedik itt-amott, kövek állanak ki belőle, külföldről jött tudománybúvárok megássák az elhagyott dombokat; senki sem tudja már, mi volt, mi emelkedett ott? és ők titkos borzalommal olvassák a kiásott kövekről, hogy ott Ninive feküdt. Tovább mennek, – két-három napi járóföldre s valahány halmot megkérdenek, a romok azt felelik, hogy ott Ninive feküdt. Egyik végéről nem lehet meglátni a másikat, egy egész ország fekszik ott eltemetve. A nép elmegy mellette egykedvűen s csodálva kérdi, hogy mit néznek e halmokon az idegenek, miken ősemlékezet óta vad bokor és zöld fű terem?…
A régi Perzsia, Róma vetélytársa, a világhódító satrapák, a fényes udvarok temetve vannak, sírjaikra senki sem gondol kegyelettel, neveik, tetteik ott porhadnak a história hideg lapjain; de a szerelmet, a szelíd ábrándokat megtartogatta a halhatatlan népköltészet, átmentek azok az élő nép szívébe s a messze kornak tündérszerelméről beszélnek a hagyomány regéi.
Mi van e nagy halmok alatt, azt a nép legvénebb bölcsei sem tudják megmondani, de ha kérdenéd, hogy micsoda három halom az ott Kazri-Shirin mellett, hova a környék ifjú leányai szelíd danáikkal szoktak eljárni, körültáncolva azokat tündéri karéjban? erre mindenki meg tudná mondani, hogy az egyik sírban Ferhád fekszik, a halhatatlan művész, azon nyílik piros rózsa; a másikban Shirin alszik, a tündérhajú királyné, rajta nyílik fehér rózsa; közepett fekszik Omaya, a vén gonosztevő banya, aki őket megrontotta, ezen terem tövisbokor. A két rózsabokor ott áll ősemlékezet óta, ágaikkal egymást látszanak keresni, hulló virágszirmaikkal behinti a szél a tájat, és azért jár évről évre ide a környék leánya, hogy a rózsát megöntözze és elbeszélje egymásnak Ferhád és Shirin szerelmét.

Nyugat-Perzsia egyik legkiesebb rónáját hosszú félkörben szegi be a Behistan-hegylánc; szelíd, zöld halmokon kezdődik előbb, melyek mindig magasabbra hágnak, kopár bércek, szédületes ormok emelkednek egymás fölé, legmagasabb, legzordonabb bérc közöttük a Takhti-Bostan, a „kertek trónja”, mely úgy tűnik fel sötét, lombtalan homlokával a körüle elterülő Kirmandzsah virány fölött, mintha agg, kopasz király lábainál ülne a viruló menyasszony.
A Behistan-hegylánc egy nyitott könyv, melynek sziklalapjaira népek, királyok és hősök története van felírva. A sziklák oldalai, az ormok, a gránitköbök tele írva ékbetűkkel, miket bölcsek és költők véstek oda, csodásan vegyítve a költőileg szépet a történetileg naggyal, s ahol kifáradt a bölcs és a költő, folytatá a mondákat a szobrász, odavésve a néma betűk közé a királyok, hadvezérek, csaták, vadászatok élő alakjait. Minden királynak volt új híre, új dicsősége, voltak költői, szobrászai, kik új költeményekkel, új szobrokkal faragták tele a bérceket, s mikor már nem voltak sem költők, sem királyok többé, előjöttek a vad bokrok, vadvirágok, körülnőtték, körülfolyták a komoly faragványokat s most ott állnak e másfélezredéves kőalakok, minden évben friss lomb, friss folyondár által bezöldelve.
A Takhti-Bostan tetejébe, a meredek sziklafalon háromszáz lépcső vezet fel, s ott egy kiálló emelvényen végződik. A lépcsők fokai vakmerő kapaszkodót képeznek a sima, egyenes bércoldalba vágva: a gondolat őrült merész; a hegytetőn semmi sincs egyéb egy ülőhelynél, éltét kelle annak kockára tenni, ki e szédületes lépcsők fokain felmászott odáig, hogy onnan széttekinthessen.
Most nincs mit látni onnan. Kelet felől a sós puszta sárga látköre vonul el, a közelben elvadult pagonyok lepik a tetőket, a dámvad megjelen és ismét eltűnik a sűrű rengetegben, csak itt-ott mered fel egy-egy fehér oszlop félig letörten a magas zöld közül, jelentve, hogy itt temető van.
A hegy oldala mellett zuhogva szakad alá egy tajtékzó patak, százölnyi magasan fölötte látszanak valami vízvezető maradványai; valaha ott járt a folyam s most ismét kiszabadítá magát az emberi kéz rakta börtönből s szabadon zúg, csattog ismét szikláról sziklára omolva, s fergeteg idején száz mázsás kövekkel hajigálja a völgyet, miket meggyűlt haragjában a sziklákról letép s alant ismét összetorlaszt.
A múlt században egy csonka szobor feküdt e patak medrében, félig a part szikláihoz dűlve, melyek nem engedték alább hengeredni; talapja nem volt már, egyik felemelt karja is hiányzott, de arcán még kivehetők voltak a női vonások, öltönyén a rávésett gyöngyök és virágok maradványa, fején még állt a gömbölyű tiara, a sassanidák fejékéhez hasonló, s alakjának plasztikai szépségéről még lehete gyanítani a művész lelkesülését, mely a kőnek éltet adott. Így látta azt egy frank utazó, a köznép által virágokkal koszorúzva, lombokkal körülaggatva, mert az a hit élt a népben, hogy aki e szobornak áldozatot hoz, az szerelmében meg nem csalatkozik, – és a szerető szív háládatos.
E követ Shirin szobrának nevezik, és a patak maga is Shirin nevet visel.
Újabb években angol történetbúvárok felkeresték Shirin szobrát és patakját.
A patak azóta mélyebbre hengerítette le a szobrot. Most fel van az állítva a part szélire, – virágokkal körülaggatva, mint azelőtt, – a szeretők szíve védje, mint hajdan, – de emberalak nincsen rajta többé. Az arc, a diadém, a ruhák rózsa- és gyöngyfüzérei le vannak róla zsurolva egészen, kopasz, alaktalan kődarab, melyet a nép úgy említ, hogy a „szép Shirin”.
A patak benn a behistani hegyek között fakad, két óriási kőboltozat alól, melynek mélyedésiben fejedelmi csoportozatok vannak vésve művészi kéz által.
Az egyik boltozat padmalyán két szárnyas női alak látszik lebegni, gondosan faragott szőlőlevelek és borostyánfonadékok közepett, kezeikben ágas koronákkal, mikkel egy középen álló félholdat látszanak kínálni. Alattuk, hautreliefben faragva, ül egy vén, komoly király szfinxektől emelt trónjában, lábainál egy ifjúdan szép nőalak foglal helyet, éppen úgy, mint a Kirmandzsah-völgy a Takhti-Bostan-hegy lábainál.
A király fején hatágú hegyes korona van kettős szárnnyal, hosszú haja, hosszú szakálla rendezett fürtökbe szedve, melyek helyenként gyöngyökkel vannak átfűzve, – haj és szakáll. Királyi pálcája magas, földig ér és fölül liliomban végződik, félkarjával arra támaszkodik. Hosszú palástja művészi redőkbe van szedve, alóla görbe kard s hátul megnyúló sandalák látszanak elő: elöl szétnyílva egy láncszemekből font páncélt enged látni, mely apró csillagokkal és keresztekkel van átszőve.
A lábainál ülő női alak bizonyosan a királyné, fején a gömbölyű tiara, a gyöngy-gombbal a tetején, a finoman redőzött öltöny mindenütt tapadva a tagokhoz, látni engedi az idomok tökélyét, s emellett a ráncolatok oly odavetetten könnyűk, mintha csak a keresztülkasul font gyöngy- és rózsafüzérekre volna bízva, hogy azokat összetartsák. Az egész alak oly nemes és olyan gyöngéd, arcán lélek szól a kőből, minden vonás szelíd, bájos, nem olyan holt, mint más szobrok, látszik rajta, hogy a kéz, mely alkotá, költőé volt – a szerelmesé.
Egy harmadik alak ifjú férfit ábrázol, ki koronát nyújt a hölgynek, egyszerű talár van rajta, mely válltól sarkig fedi. A kül-elemek hatása elől megvédve, tökéletesen ép maradt e mű, részletei oly finoman vannak kidolgozva, hogy még a hölgy ruháit kapcsoló rózsák szirmai s a király páncéljának egyes láncszemei is tisztán kivehetők rajta, magának e három arcnak kifejezése pedig éppen meglepő.
A király magasztos tekintettel néz el maga elé, látni rajta, hogy ez arc a minden királyok leghatalmasabbikának arca lehet csupán, kinek lábai előtt kelet és nyugat reszketve hajtja meg fejét és aki jól tudja és érzi hatalmát.
A hölgy szelíden, alig nyíló mosollyal tekint fel, arcán bűbájos ábránd dereng szét, mely a kő fehérétől még tündériebb kifejezést nyer. Bizonyára ez arc a minden királynék legszebbikének arca, kihez imádva fordul minden érző szív, – és aki semmit sem tud arról, hogy ő szép és szerettetik.
A harmadik alak egy szomorú arcú ifjú.
A bolthajtás mellékgádorai apró domborművekkel vannak tele, miken szarvas- és vadkanvadászatok vannak ábrázolva, amott lovon, itt elefántokon üldözik a vadat a férfiak; másutt csaták ábrázolatai, összekeveredett tömegekkel, miknek legkisebb alakját is csodás biztonsággal egészíté ki a szobrász. Másutt ismét pompás hajók, mik nagy tavakon úsznak, tele hárfázó hölgyekkel, kik közt egy kopasz, vén hárfás ül középen.
Az átelleni bolthajtás fülkéjét egyetlen óriási alak foglalja el: ugyanazon hosszú szakállú király lovon ülve, harci köntösében, fején korona, kezében bárd és gömbölyű paizs, hátán puzdra, ruhája sárkányokkal és virágokkal van cifrázva.
E két bolthajtás között egy óriási mű veszi kezdetét, egy vakmerő hegyi út, mely a Behistan-hegyláncot egyenesen kettévágni látszik. Alig lehetne elhinni, hogy e merénylet emberi kéz munkája, ha az oldalfalak mindenütt tele nem volnának ugyanazon ábrándarcú hölgy képeivel, szobraival; két-háromszáz láb magasra emelkednek kétfelől az áthasított bércfalak, miket valami óriás, lőpor segélye nélkül tört keresztül; míg egyszer félbeszakad a mű, mintha a vakmerő kísértő belehalt volna vállalatába, s nem támadt volna utána senki, aki azt folytatni merje.
E roppant művek mind egyetlen költői lélek őrült szerelmének emlékei.
Ama csonka szobor a patakban, – a takhti-bostani meredek lépcsők, – az omlott vízvezetők, – a bolthajtások domborművei, – s a behistani átvágás – mind egy tündérien regének mítosszerű láncolatát képezik, melynek szereplői régen elköltöztek, ki a földbe, ki az égbe, de emlékét még ketten tartogatják: egyik a nép, ki danáiban a szerelem csodáiról beszél, másik a kő, mely e csodákat megörökíté.
Azon időben, hogy Kosru Parviz uralkodott Perzsián, ezt a helyet, mit most elvadult erdők lepnek, „paradicsom”-nak hítták. Ez volt Kosru király legkedvesebb mulatóhelye, mérföldekre terjedő vadas kertjei, mikben ezer elefánttal szoktak vadászni a királytigrisekre, tele voltak a legpompásabb vadak minden nemeivel, máig is ott laknak az elvadult pávák és struccok, miknek elődei a perzsa királynők kezeiből ették a pirosmagú rizst.
A paradicsom pálmafái közül magasra emelkedtek a fejedelmi paloták, szobrok, istenképek, egy-egy diadal emlékére épült templom, küszöbénél az emberfejű szárnyas bikákkal, miknek jelképében volt egyesítve a szépség, ész és erő.
Különösen Kosru Parviz sok új emlékkel és szoborral gazdagítá e paradicsomot. A görög és római szobrászok seregestől vándoroltak udvarába, elhagyva a klasszikus földet, melyen akkor vandálok és avarok mulattak: mind nem nagy pártolói a szépművészeteknek.
Egy napon birodalma minden szobrászát összehívatta a király, s egy nagy, gömbölyű terembe gyűjté őket össze, melynek egyetlen nagy, ajtómagasságnyi ablaka vörös selyemmel volt lefüggönyözve, ott maga körül állítá őket.
– Művészek! – szólt a király – ti égiek által ihletett emberek, kikkel meg van osztva a teremtés hatalma. Parancsomra csodákkal népesítettétek meg a földet, örökkévalóvá tettéket a hírt, kiragadtátok a mulandóság kezéből a dicsőséget, megfosztottátok a feledékenységet fogaitól, hogy ne árthasson velők a halandó nagyságnak; most egy új munka vár reátok, halhatatlanná tenni azt, ami legszebb volt valaha az ég alatt, halhatatlanná tenni az istenség remekét.
A szobrászok találó érzettel suttogták egyszerre: „Shirin”.
– Úgy van! ő az, kinek emlékét örökkévalóvá akarom tenni, hogy évezredek múlva is örüljön a föld annak, ami volt és irigyelje azt. A feladat nehéz; ki tudna ő rá nézni, anélkül, hogy el ne vakuljon bele s erőtlennek ne érezze kezét, hozzá hasonlót teremteni? Nem is fogjátok őt láthatni, csupán egyszer, csupán annyi ideig, ameddig egy hosszú lélegzet tart. Akinek ez egyetlen tekintettől lelkében nem marad a kép, az ne fogjon a műhöz; aki nem tud beszélő ajkat, mosolygó arcot, pihegő keblet faragni a kőből, az ne fogjon a műhöz. Mert ha lesz köztetek, ki őt oly híven állítandja elő, amint én kívánom, annak oly magas jutalmat adok, aminőt maga kívánhat, és ha elég bolond volna koronámat óhajtani, neki adnám; de ha hűtlen lesz a szobor, melyet róla másoland valaki, megbüntetem, mint tolvajt, mint szentségtörőt, ki meglopta a szent tüzet, hogy ételt főzzön mellette! amilyen kegyetlen volt Pallas Arachnéhez, ki istenekkel mert versenyezni, oly kegyetlen leszek én ahhoz, ki kontár kezekkel fog e műhöz. Most álljatok az ablakhoz és nézzetek.
A király saját kezével megrántá a függöny bojtját s az felgördült a szobrászok szemei előtt.
Egy gömbölyű kert tűnt eléjük, bókoló pálmáival, minek fénylő leveleiről a nap-izzasztotta harmat csepegett alá, a legsűrűbb mirtuszbokrok bozótjai közepett egy kisded tó feküdt, kristálytiszta vizén keresztül meglátszott a drágaköves mozaik, mellyel feneke ki volt rakva, négy felől négy korinthi ércből faragott sárkány okádta bele a vizet, melynek körhabjain a partról bele hullott virágok szirmai lebegtek.
A kert oly magas fallal volt körülvéve, hogy belőle csak a Takhti-Bostan tetejét lehete meglátni, de belől nem látszott a fal ridegsége sehol, oldalait befolyta a borág s még párkányai is be voltak ültetve falrózsával s tarka, hosszú fűvel, melynek fürtei lehajlottak két felől.
A bokrokon túl hárfahangok hallatszottak, száz meg száz női ajk harmóniája édesíté meg a léget. Kosru Parviz tizennyolcezer hölgyet tartott udvarában, kiknek nem volt egyéb dolguk, mint az egyetlenegy Shirin lelkét felderíteni.
Egyszer szétnyílnak a bokrok, a szobrászok lélegzetvisszafojtva tekintenek oda, s szemök világa vész!
Hat hölgy lép elő, mind oly szép, mint a hold, egyik szőke, halvány skandináv szűz, másik karcsú, mint virágszál, Cirkasszia nemes vonásaival, harmadik barna hindu leány, tagjai fénylenek, mint a napsütötte érc, negyedik rózsaarcú, parázsszemű avar delnő, acél rugalmú izmokkal, vállai nyíllövés és kardforgatásban domborultak ki, ötödik szelíd kínai leány, szemekkel, mikben titkolt láng ég, tagjai átlátszanak, mint az alabástrom s hajlékonyak, mintha semmi sem volna bennök szilárd, hatodik egy ethióp nő, ifjú gyermeki alak, nagy, őszinte szép szemekkel, fekete arcán az ifjúság rózsái nyílnak, – a hajnal az éjfél közepébe.
Most előlép a hetedik. El veletek holdak! feljött a nap… E hetedik Shirin.
A körüle állók kecsei arra valók, hogy legyen árnyéka az övének. Csak felhői ők a napnak, általa megaranyozva, senki sem látja őket többé, a szemnek csak egy sugára van, s az mind Shirin arcán jön össze, csak őt látják, csak őt bámulják, csak őt nem felejtik el soha.
Ó, ne hasonlítsátok azt, ami szép, márványhoz, rózsához, liliomhoz; a kő hideg, – rózsa, liliom hervadandó; nem szép az, ami csak a szemnek szép! valami mélyebb rejtelem van a szépség fogalmában, amit az emberek éreznek, de nem értenek.
Mi volt az a bűbáj, az a megtörthetlen varázs, ami Shirin szépségéről még az utókorra is elmaradt, hogy költők tőle lelkesüljenek föl? – Szép arc mindig volt a világon. – Szép lélek volt ez, mely az arc fölött lakik, mely olyan bűbájt ad minden vonásnak, hogy költővé kell annak válnia, aki rátekint!
Ez a csodás vegyülete a lélekkifejezés ellentéteinek volt az, mi őt a világ minden szépségei között páratlanná tevé; az ajk boldog mosolygásában rejtve volt a költőibb vágyak utáni fájdalom, a homlok derűjében méltóság és ártatlanság világolt, a szemekben vágyak könnye alatt égett a szenvedély tüze, s a szempillák csukódása boldogságot és epedést vont reájok.
Ahányat lépett, annyiféle alak volt. Egy pillangó után kapott, s azt elfogta egy rózsára leszálltán; – mosolygó gyermek volt ekkor, ki tarka foglyának örül. Ekkor megszánta a lepkét s tenyerére téve, szélnek bocsátá azt; – lenge tündérnek látszék ekkor ég felé emelt orcával, mintha utána repülni készülne a könnyű pillangónak. Most valami hidegre lépett, s felsikoltott; – azt hívé, kígyó van lábai alatt; azután elnevette magát ijedelmén s kacagott, mint egy társaival játszódó najasz; – azok felvették az általa eltaposott virágot, Shirin könnyezett fölötte, megsiratta, hogy elgázolá, s keblére tűzte éledni; – azután leült a tópartra társaival, azok virágfüzéreket hoztak, átkötözték vele homlokát, könnyű ruháit, termetét, ő hagyta magát felcicomázni, mosolyogva; – a leányok valamit sugdostak fülébe, néha mosolyogva hallgatá a suttogást, máskor, mintha csiklandaná a suttogó szó, eldugta előle füleit, fejét negédesen húzva vállacskái közé; s egy szóra összerezzent, méltóságteljes haraggal tekinte társnéjára, délcegen, büszkén fölemelve fejét, szemei villogtak, szemöldei hajlása öldöklő ív volt, mint Dianáé, midőn Niobe leányait lelövöldözé.
Azok reszketve simultak meg ez istenasszonyi tekintet elől. Akkor hidegen inte nekik, hogy távozzanak el, s egyedül maradt, ábrándozó alakkal eldűlve a vízparton, s koszorúja virágait egyenként szórva a fecsegő habba.
Végre keblére tevé kezét s hosszan felsóhajtott, arcán az örömtelen boldogság nevezhetlen vágya látszott, mely lassanként rózsálló pírba olvadott át; ez volt a szerelem, mely nem tud még szeretni. Fél lábával a vízmederbe lépett, széttekintve szemérmetes arccal, ha nem látja-e valaki? s azzal megoldá nyakán és vállain a gombokat, melyek öltönyét összetarták, és ekkor egy magasztos tekintetet vetett az ég felé, mely egyedül lehetett méltó arra, hogy benne lakjék. A lebomlott öltönyt csak a közé fűzött gyöngy- és virágfonadékok tarták még bájos termetéhez, a leleplezett kar feje fölé volt emelve, mintha a napot akarná kérni, hogy ne nézzen oly szerelmesen reá.
A következő pillanatban, mint Afrodité állt a kristályhabok között.
A király leereszté a függönyt a szobrászok szemei előtt. Azok még nem bírtak gyönyör és bámulat miatt magukhoz térni. Némely lángoló szemmel, előre hajolt arccal tekinte a legördült függönyre, mintha keresztül akarná azt égetni tekintetével; más szemei elé tartá kezét, mintha a szokatlan fénytől akarná azokat óvni, ismét más a magasba emelé arcát, mintha az égben keresné a tüneményt, melyet a földön látott.
– Láttátok őt, – szólt a király – most menjetek s gondolkozzatok róla; egy év múlva e terembe fogtok ismét jőni. Annak, ki hű szobrát adandja, királyi díj leend jutalma; annak, ki beleveszt, halál fejére!
A szobrászok ábrándozó arcokkal széledeztek el, legutoljára maradt az ősz Harun, a király legidősebb művésze, ki ajkaira tett kézzel, hideg, nyugodt arccal látszék magában a felvett körrajzokat egybevetni, és mellette egy ifjú görög szobrász, kit a perzsa udvarnál elneveztek Ferhádnak; ez térdeire volt rogyva, s fejét lehajtva keblére, arcát két kezével elrejté.
– Egy év múlva visszajövünk; – szólt nyugodtan művészi önbizalommal a vén szobrász, s amint észrevette ekkor az ott térdelő ifjút, felrázta őt méla helyzetéből: – Ferhád, te nem láttad Shirint?
– Még most is látom, – viszonzá az ifjú.
– Hisz arcod eltakartad.
– Lelkemmel látom őt.
– Jer, siessünk alaprajzainkat megtenni, mielőtt elfelednők e látmányt.
– Ó, bár tudnám én őt valaha elfeledni; ó, bár feledhetné a szarvas azt a nyilat, melyet sebében visel! feledhetné a tó a napot, melynek sugáraitól kiszárad! ó, bár viselném én ősz szakálladat Harun, hogy attól félhetnék, hogy őt elfelejtem.
Ferhád támolygó tekintettel kelt föl térdeiről s Harun vállaira támaszkodva távozott el, mint kit egyszerre súlyos betegség lepett meg.
Ez órától fogva ritkán lehete Ferhádot meglátni az udvar palotáiban, s oly különös volt magaviselete, hogy az emberek kitértek előle.
Maga elé nézett merően, magában beszélgetve, sóhajtva, nevetve; kezeivel hadonászott, kért, könyörgött, sírt, reszketett, egyszer-egyszer megállt, s büszkén széttekinte maga körül. Hiába szóltak hozzá, nem hallotta; nem látott senkit, saját nevére nem neszelt, hanem ha valaki Shirint találta mondani, akkor összerezzent, egy hosszút sóhajtott, melyben gyönyör és kín és örök lelki vágy volt egyesítve, s azzal mintha fáznék, hirtelen palástjába burkolta magát és futott, míg haza nem ért.
Jó, szelíd őrültnek tarták, kit a keleti szokás tisztelni tanított. Hisz nem első volt ő már akkor, ki Shirint látta és megőrült.

Egy év fordult, a kitűzött nap elérkezett. A szobrászok felállíták szobraikat a kerek szobában, azokat a király láttára egyenkint leleplezendők.
A király megérkezett egész udvari kíséretével, előtte és utána zenészek serege vonult, egyik sorban fiatal leányok, háromszegletű hárfáikkal, másik sorban a tilinkósok, kettős sípszárakkal, előttük a kopasz Barbud, kinek arcképe annyi alakban látható a palota faragványain, mindig a király körül, ki akár csatába, akár vadászatra, akár törvénytételre ment, zenészei mindig körüle voltak. Kosru Parviz örökké fuvolahangok közt járt, álmába zene ringatta el, a hárfapendülések, mik a távolból hangzottak hozzá, ezüst arcú tündérekként szőtték magokat bele álmaiba, a hajnalt a tilinkó édesbús melódiája adta hírül neki, amikor úgy tetszett, mintha az ablakain besütő rózsapiros sugár zenéje volna ez, egy úton jövő a hajnali fénnyel; a főzenész le tudta olvasni urának arcáról a gondolatot, s ha a király Shirin szerelméről ábrándozék, akkor is úgy tetszett neki, mintha minden hang Shirin kellemeiről beszélne neki, s valami mondhatatlan édes, meleg, boldog érzést szórna cseppenként szívébe. Ha csatába ment, lelkén keresztül harsogott a tárogatók bátorító, elragadó, elkeserítő rivallása, elvadítva, felbőszítve indulatait, s mikor ismét a királyi széken ült, könyörgő jobbágyok, megalázott rabok előtt, a zene akkor sem hallgatott, szelidítve, engesztelve zengett az a trón körül, elűzve a király szívéről a vérszomj démonait, s a bosszúálló kardnak élét kiverte a reszkető hárfapendülés; – s ha a király magános óráiban előjöttek a rossz szellemek, mik a barbár királyokat szokták üldözni; féltés, elbizottság, gyanú, kegyetlenség, a zene szétűzte őket, Barbud hárfája volt a nemtő, mely Kosruhoz mindig közel volt, gyermekkora óta ellenállhatlan hatalmat gyakorolva lelke fölött.
A király felült trónjára, udvarnokai körülállták, a szobrászok műveik mellett vártak a király intésére, azokat egyenkint leleplezendők.
Az első lepel lehullt: a márvány szobor úgy állítá elő Shirint, mint lepkefogó gyermeket, ki mosolyogva tartja kezén a pillangót; a szobor hasonlított Shirinhez, de nem volt benne semmi melegség, hideg kő volt az, emberalakká faragva.
A király hidegen rázta fejét.
– Ez nem Shirin, – mondá tompán, elfordítva tőle arcát. – Törd össze szobrodat.
A szobrász reszketve hallá halálítéletét.
A második szobor kitűnt. Ez mint Najaszt mutatta fel a királynét, társaival játszadozva. A szobor tökéletes volt, hanem a szerencsétlen szobrász elfeledé Shirin arcát s egy más nimfa képét másolta helyette, nem tudva másképp, csak minta után dolgozni.
– Szentségtörő! – kiálta fel indulatosan a király – megcsalhatni vélsz-e? Ennek egy vonása sem közös Shirinével; vessz el szobroddal együtt.
A többi szobrászok sem jutottak kedvezőbb sikerhez. A király haragvó szavával túllármázta Barbud hárfáit, s halált ordíta valamennyi fejére.
Még kettő volt azonban hátra: Harun és Ferhád.
Nyugodt bizalommal lépett most elé az ősz szobrász, s a fehér lepelt föllebentve, kitárta szobrát.
A jelenlevők meglepetése önkénytelen zúgás tetszésmorajában mutatta magát.
A szobor úgy ábrázolá Shirint, mint Vénusz Anadyomenét, amint a habokból felszáll, hosszú hajfürtjeit szárasztva a napsugárban. Leplezetlen idomai a szobrászati tökély remekét tüntetik fel, a gömbölyű vállak, karok, a hibátlan csípő, az izmok leglágyabb hajlásai mind oly magas művészettel voltak képezve, mely nem hagyott elveszni semmit a remek alakon, amit szépnek tartott valaha költő és művész.
Az arc maga tökéletesen el volt találva, vonásról vonásra megismerheté benne a királynét, aki csak egyszer is látta. Harun önelégült bizalommal jártatá körül szemeit a teremben levők arcain, kiknek meglepetése volt művészetének leghizelgőbb dícsérete.
Csak a király arca nem hízelgett. Még elégületlenebbül, mint a többi szobrot, nézte ezt, s borusan hajtá homlokát tenyerébe. Harun észrevéve a király homlokán a kedvetlenséget s aggódva kérdé: – nincs-e eltalálva Shirin alakja e szobron?
– Találva van és még sincsen találva, – szólt Kosru. – Ez arc Shirin arca, de a tekintet nem az övé, – ez alak Shirin alakja, szép, idomos: de nem bájoló, de nem meleg. Ez ajk Shirin ajka, de hol maradt róla az élet, hol maradt róla a hang? Shirin ajka ha csukva van, sem néma; Shirin szobrát látom, de hol maradt róla a lélek, hol maradt a szerelem?
– Az élet Isten ajkáról jő, nem ember kezéből; – szólt megalázott fővel a szobrász.
– Vén szobrász, szíved hidegen bánt e művel, csak fényét tükrözted vissza a napnak, de nem melegét; törd össze szobrodat.
Az udvarlók szánó sóhajtással látták összeomolni a szép szobrot a kalapácsütések alatt, Harun szomorúan hajtá le ősz fejét. Még Ferhád volt hátra, az őrült, az eszelős. Ferhád, ki az egész idő alatt nem hallgatott senkire, szobrával látszott beszélni, hozzá sóhajtott, epedett, lábai mellé leült s megvetőleg nézte az összetört szobrokat.
Midőn utoljára maradt, büszkén felállt helyéből, lenézte emelvényéről az egész összegyűlt udvart, azzal lekapva szobráról a leplet, azt messze elhajítá.
A király megrendülve ugrott fel trónjáról, az udvar csodától elragadva kiálta fel, nem tarthatva magát: – Ez Shirin! ez ő maga!
Ez ő volt! Egy márványkép, mely él, szeret, mosolyg, bűvöl! Szobor, hol az ajkaknak hangja, az arcnak ragyogása, s a szemeknek bűbája van; minden vonáson, a legutolsó virágon is a művész szerelme látszik, mely keresztül melegítette a követ, s élő lelket adott neki, mely fölötte és körüle lebeg. A többiek mind azáltal iparkodtak igézetet gerjeszteni, hogy levonták a leplet a női idomok kecseiről, Ferhád mindent eltakart kegyeletteljes gonddal, a rózsákkal és gyöngyfüzérekkel átfont lepel redői alá. Ó, de e redők alatt a szív dobogását lehete látni, s a félig letakart inger tette éppen azt, ami emberien szép, tündérien széppé.
Ferhád azon pillanatot fogta fel, midőn Shirin fürödni készül, s öltönyét csak a rózsafüzérek tartják még habkönnyű redőkben felséges alakja körül. Szemei félénk szeméremmel tekintenek szét, keze a naptól látszik óvni szelid arcát; minden vonás visszalehelni látszik azt a mondhatlan bűbájt, mely őt minden asszonyok királynéjává tevé, azt a csodás vegyületet fájdalom és mosolygásból, a gyönyört a néma vágyban, a tiszta homlok méltóságát; a boldogság közepett támadó epedést elérhetlenek után, azt a szerelmet, mely még nem tanult szeretni, s azt a szépséget, mely önmagát nem ismeri.
Mindenki bámulva látta benne Shirin arcát, egyedül a király látta meg benne Shirin lelkét. Elveté királyi pálcáját, palástját, lerohant trónjáról, a szobor lábaihoz borult szenvedélyesen s csókjaival halmozá el azt.
A király magánkívül volt örömében, a hárfahangok víg zenéje örvendő lelke szökelléseit adta vissza.
– Ferhád! tied a diadal, – mondá a király, kezét nyujtva a szobrásznak. – Egyszer teremte Isten Shirint, te örökkévalóvá tetted őt, kívánj tőlem amit akarsz, és bírni fogod.
Ferhád sötéten tekinte a királyra.
– Esküdjél meg, hogy megadod, amit kérni fogok.
– Mindent, ami enyim, amit adhatni hatalmamban áll, kérj akármit.
– Esküdjél a napra.
A király előhívatá főpapját, s a nap-bálvány aranyképére tett kézzel megesküvék, hogy mindent meg fog adni, amit Ferhád kérend tőle.
– Tehát azt kérem tőled, – szólt Ferhád – hogy engedd el e szobrászoknak a halált, kiknek szobraikat összetöretéd.
Az örömteljes meglepetés zúgása hangzott a teremben Ferhád nagylelkű kívánatára.
– Legyen, – mondá a király – nemes kívánatod magadat tesz legnagyobbá, de még ez nem jutalom remekművedért; szólj, kívánj nagyot, én megadom.
– Ne adj nekem semmit, király. Én nem kérek tőled semmit.
– Mit! koldusnak hiszesz-e, vagy fösvénynek, hogy félsz tőlem jutalmat kérni? Ha birtokomban van az, amit kívánsz, tied leend. Kívánj.
Ferhád erre fölemelé lecsüggesztett fejét s a király elé lépve, hőségtől reszkető hangon mondta:
– Kívánok. Add nekem – Shirint!
…Az emberek arcain az ijedtség, a megdöbbenés ónszíne vonult egyszerre keresztül, félre ugrottak Ferhád mellől, mint ki a villámot hítta le saját fejére.
Kosru szótlanul ragadta ki egyik harcosa kezéből a dárdát s Ferhádnak rohant vele, ádáz dühvel; még a hárfák is el-elhallgattak egyszerre, s Barbud elfeledé a zenét ijedtében.
Csupán Ferhád maradt nyugodt; a napra mutatott kezével a király előtt.
– Előbb öld meg e napot, melyre esküvél, – monda neki – azután engemet.
A király kezében aláhanyatlott a dárda. Érzé, hogy esküje által fogva van.
– Ferhád, te őrjöngsz, te eszelős vagy.
– Tudom; – szeretek. Midőn e szoborra tekintél, nem gondolád-e mindjárt, hogy ezt a szerelem alkotá? mely magában megőrült, az lehelte belé tébolyodott lelkét, az él benne most is; Shirin az enyim. Mindenütt előttem áll, ahol csak járok. Akár alszom, akár ébren vagyok, őt látom; majd mosolyg, majd eped, majd sír, majd sóhajt; én látom őt, de közöttünk széles puszta fekszik, forró sivatag: hiába futok felé, nem érem el. Én bírni akarom őt, akarok örülni mosolyának, hallani kacagása dallamát, együtt sírni vele, s érezni keblének dobbanását.
– Hallgass, tébolyodott! – kiálta Kosru; – őrült kívánatodat megbocsátom, kérj egyebet.
Ferhád fölvevé kalapácsát, s a szoborhoz lépett.
– Te csak ígérni tudsz, király, s ha a megadásra kerül a sor, alkudozol, mint valami örmény kalmár; én jutalmat kértem tőled e szoborért, te megesküvél rá, hogy megadod azt, ha esküdet meg akarod szegni, az a te dolgod, de ha kérésem megtagadtad, e kalapácsütéssel szétzúzom e szobrot előtted.
– Megállj! eszelős, – kiálta Kosru ijedten. – Engedj beszélni fejeddel. Te magad sem tudod, mit kívánsz. Shirin királynő és te koldus vagy.
– Szívem gazdag.
– Nekem három ország hódol, trónom elé mind a négy világrész hordja kincseit, ritkaságait; amit emberi kéz kivihet, én megtehetem, mégsem bírom Shirin kívánatainak felét sem teljesíteni: nem királynak, hanem Istennek kellene lennem, hogy lelke óhajtásainak megfeleljek, s mit tehetnél te akkor?
– Ó király, – viszonza Ferhád – a költő, a művész közelebb áll Isten hatalmához, mint a király. Ami hatalmadnak lehetetlen, lehetséges nekem. A te hatalmad a rombolás, az enyim a teremtés. A mauzóleum, melyet nevednek építtetsz, az enyim is: te alatta fekszel, én fölötte maradok. Sokat, mit meg nem adhat a kard; megád a szellem. Neked minden hatalmad sem képes egy percet elrabolni a halhatatlanságból; én ezredeket foglalok belőle. Te zenészeid miriádjaival sem taníthatod meg a szeretni nem tudót érzelmekre, mikre én szemeim járásával megtanítom. Mi a te paradicsomod? körülkerített börtön; mi a te örömed? aranyos unalom. Mit adhatsz te annak, aki boldogság után vágyik? csinálhatsz-e aranyból szivárványt? Ha egész erdőket ültetsz rózsafákból, találsz-e bennök szerelmet? ha minden gyöngyét a tengernek összegyűjtöd, kaphatsz-e azokért egy könnyet, melyet a boldog epedés csalt a szerető szemébe? Tied az ismert föld, enyim az ismeretlen menny. Én többet adhatok, miként te.
A szobrász szavai után mély csend állt be a nép között, félelmesen hallgatott mindenki.
A király letevé fegyverét s Ferhádhoz lépett nyugodtan.
– Te mondád; – saját szavaidban legyen ítéleted. Ha hét ízben teljesíteni tudod Shirin kívánságai közül azt, amit én nem tudok: esküszöm neked, hogy bár jobban szeretem őt életemnél, neked adom.
Ferhád keble tágult. Istent érze magában.
– Legyen – szólt erős lélekkel – elfogadom az alkut. – Orfeusz jutott eszébe, ki az alvilág kapuit nyitotta meg, hogy visszahozza hölgyét.
A király inte udvarnokainak, hogy távozzanak el; ő maga egyedül maradt ott Ferháddal.
Ezen idő volt az, midőn Shirin szokott délesti sétáját volt teendő a kertben, melyre a nagy széles ablak nyílt. A király és a szobrász ennek függönyei mögé rejtőztek el.
Nemsokára közelgett a királynő hárfás serege, a hölgyek táncolva, énekelve képezének csoportokat a bokrok között; andalogva, édelegve jött Shirin, kedvenc hölgyeivel, a lánykák egy gyöngyházzal kirakott csónakot húztak elő, melynek felhajló orrán hosszúnyakú, ezüst hattyú díszlett. Shirin helyet foglalt benne, egy leányka aranyevezőt fogott kezébe; másik rózsagirlandokkal koszorúzta fel a hajót, az árbocot és a hattyú nyakát; egy harmadik tarka csigahéjból szivárványos szappan léggömböket fujt a légbe, mik bűbájos ragyogással szálltak fel a magasba; a többi a vízben úszva követé a csónakot, hintálva azt jobbra-balra s tréfás enyelgéssel rángatva le társait a habok közé, vagy felkérezkedve hozzájuk.
A lánykák beszélgettek egymással: ki mit szeretne legjobban?
– Én olyan szép kék ruhát szeretnék, mint ez az ég – szólt könnyelmű lengeséggel a kínai hölgy.
– Én olyan balzsamot szeretnék bírni, mely az ifjúságot örökké megtartaná – monda a hindu leány.
– Én szeretnék ős hazámban lenni – szólt az avar amazon – bár azon barna ifjak közül jönne ide egy, kik honn széles körváraink mellett gyors paripán űzik a futó ellenséget, karjuk kemény, mint a vas, szemük égő, mint a tűz, hajfürteik szalagok közé fogva – és az engem elragadna innen.
Ferhád a királyra tekintett: – ha ezt Shirin találta volna kívánni!
– Hát te mi után epedsz, ó Shirin? – kérdé egy negyedik leány, a hab közül a csónak párkányára emelve tajtékfehér termetét. – Te boldog vagy, csak óhajtanod kell, s kívánságod teljesült. Kosru király kedvedért a föld legutolsó végére elküld, hogy meghozhassa amit kívánsz.
Shirin epedve hajtá hátra fejét, hófehér karját leomló hajfürtei alá téve.
– Ó azért, amit én szeretnék, az égbe kellene küldenie. Én azt szeretném, ha itt felettünk a kert egyik falától a másikig egy szivárvány állna mindig, egyik vége az egyik ormon, másika a másikon. Ó, én úgy szeretem a szivárvány! A Haemus virányain, ahol én születtem, annyiszor láthatni azt, – mint gyermek sokszor futottam utána. Itt oly ritkán látok egyet, azt is csak mikor vihar van, a távol Behistan fölött; mint szeretném, ha itt volna egy fölöttem, ragyogó hét színével körülölelné e zöld pálmafákat, s ahol keresztül látni rajta, kék, piros és lilaszín volna minden, ami most zöld.
A király Ferhád vállára tevé kezét.
– Hallottad kívánatát; ezt én nem vagyok képes felérni, ha te az vagy, teljesítsd; mint mondád: aranyból nem lehet csinálni szivárványt, ha tudod miből lehet, csinálj.
Ferhád nyugodtan mosolygott. Az észnek sok nem lehetetlen, ami az erőnek az.
Rögtön hozzáfogott művéhez. A behistani hegyoldalból fakadó patakot felszorítá szilaj medréből a hegytetőre, onnan mesterséges vízvezetőt készítve neki, lehozá ezt a dasztadzserdi királyi palotához.
Akkor egy ezüst csőt vezetett körül a kert falán, melyből számtalan kis vékony cső állt felfelé. Midőn mind ez készen volt, egyszerre ráereszté a csövekre a behistani patak vizét, mely rögtön ezernyi vékony sugárban lövellt fel az ég felé, amilyen magasról jött le, olyan magasra szökellve ismét fel, s amint a köröskörül visszahulló cseppekre rásütött a nap, íme ott volt a szivárvány, ragyogó hétszínű tündérívével egyik faltól a másikig hajolva; a zöld pálmafák lombjai, mik előtt keresztül vonult, kék, piros és lilaszínben égtek.
És azóta mindennap nyolc óráig ott állt a szivárvány a kert fölött, magasan, midőn a nap kelt vagy áldozott, alábbszállva, midőn az emelkedék. Shirin öröme határtalan volt miatta, napjait mindig a kertben tölté, melynek lége az örökké hulló permetegtől a legforróbb nyári-nap alatt is hűs volt és oly éltető, hogy benne még azok a bokrok is, miket csak leveleikért szokás tartani, miknek virágát nem látta senki, csodára virágozni kezdtek, s némely virág, mi csak színei pompájáról volt ismerős, emberek bámulatára, ismeretlen gyümölcsöt érlelt.

Ismét múlt az év, Kosru újra hívatá Ferhádot s parancsul adá neki, hogy várakozzék a függönyök mögött, midőn Shirin a kertbe fog jönni. A király leszállt a hölgyhöz, ki ismét szomorúnak látszék; halavány volt, mint a fehér rózsa, tán az ifjú szerelmének átka fogott rajta, tán az ő álmai kísérték éjjelenként, azok hervaszták el.
– Mid hiányzik, ó rózsák tündére? – kérdé a király kedvenc hölgyétől – mért vagy oly szomorú? Nem elég szépek a paradicsom virágai többé? vagy rossz álmaid vannak s azokon tünődöl? Tán kedvenc galambodat ragadta el az ölyv? vagy fehér szarvast láttál a vadászaton, s annak bűbája fogta meg szíved? Szólj, mit hozzak számodra, ami felvidítson? Fürteidnek India gyöngyét? homlokodnak Armenia koronáját? ajkaidnak Hybla mézét? Építsek számodra palotákat fekete márványból, ezüst oszlopokkal, achát erkélyekkel?
Shirin kelletlenül fordítá félre fejét, mint kényeztetett gyermek.
– Ó én azt szeretném – mondá – ha ez patak helyett, mely most e kerten keresztül folyik, a behistani hegyről egy tejpatak jőne alá, hogy annak fehér hullámaiból ihatnám, mint vad folyamból, mely virágok között csergedez, s ha ez a patak fekete márványszobámban, mint fehér szökőkút lövellne magasra, s én abban megfürödhetném. Ó, mint szeretnék én tejpatakot látni.
A király fejet hajtott úrnője kívánatának s visszament Ferhádhoz.
– Hallottad Shirin óhajtását, ha varázsolni tudsz, eredj, változtasd meg a természet rendét, hogy ezután ne víz fakadjon a Bisutun hegyek közül, hanem tej.
Ferhád elment; újra megindult a munka; roppant csatornák vágattak a hegyek összejövetelébe, nagy kőmedencék lőnek vésve a sziklák homorulatán; mikor e mű készen volt, akkor idehajták minden reggel, estve a Bisutun hegyen legelő nyájakat, s azoknak tejét a nagy kőmedencékbe fejték.
Egy napon Shirin hálótermében egy szobrot állítának fel: az örökké ifjú Hébe szobrát, ki egy alabástrom medence párkányán állva, a vállára leszállt sast látszott itatni feltartott aranycsészéből. Másnap reggel, midőn Shirin fölébredett s ágyának arannyal áttört függönyeit félrehajtá, bámulva szemlélte, hogy az aranycsésze szélein gazdagon ömlik alá a tej, szüntelen túláradva rajta s a medencét szinültig töltve.
És amint ablakán kitekintett, egy fehér patakot látott kígyózva alázuhogni a Bisutum hegyek közül, melyek keresztül folyva a rózsaligeteken, mint fehér szalag tétovázott a paradicsom virágos zöld halmai körül.
Shirin el volt ragadtatva kívánata beteljesültén s kéjelgő örömmel állt bele a medencébe, lábaival a fehér tejhullámban lubickolva s ajkaival a fehér szobor csészéjéből szürcsölve a felbuzgó tejet; egy tündéri tünemény, fehér hölgy, alabástrom szobor és tejszökőkút, egy árny nélkül festett kép, mely csupán fénnyel van rajzolva.
Amint Shirin édelegve füröszté ajkait az aranycsésze leomló tejében, egyszerre egy piros virág szirma vetődik fel abban, s körültáncolva a kelyhet, éppen Shirin ajkaihoz sodródik, mintha csókjáért jött volna.
Shirin felfogá a testszín piros virágszirmot, mely egy lótusz levele volt, s csodálkozva vevé észre, hogy azon rajz és írás van. Megnézte közelebbről: a bársonysima sziromra egy csengettyűvirág volt rajzolva apró tűszúrásokkal, melyben női alak fürdött. A rajz fölé e szó volt írva: ó, Shirin! alája e mondat: „könnyeimben fürdesz”.
Shirin csodálkozva olvasá el a mondatot, s akkor egyszerre bosszúsan tépte szét a virágszirmot, s elhinté azt a medencébe.
Hogy széttépte, megsajnálta, kihalászta ismét darabjait, iparkodék egymáshoz illeszteni őket s sóhajtva rejté keblébe.
Azután várta: nem jön-e másik virág is a csésze kelyhéből? nem soká kellett várnia, nehány perc múlva ismét egy másik bukott fel; azt hirtelen felragadta, s nézte, mi rajz és mi leend rajta?
Azon egy nyitott szem volt rajzolva egy sugárzó nap közepében, fölé e szó: ó, Shirin! alá e mondat: „mindenütt tégedet látlak”.
Már ezt nem tépte szét a hölgy, hanem elrejté a másik mellé, s várta, sejté, hogy még egy harmadik is fog jönni.
Az is felvetődött. A szobor és a tejpatak lőnek Ferhád szerelmi postái; összegöngyölt viráglevélkéi a vezető csöveken át észrevétlenül jutottak Shirin kezébe.
Kibontá a harmadik lótuszlevelet, ezen egy rózsákkal koszorúzott halálfő volt rajzolva, fölé e szó: ó, Shirin! alá e mondat: „meghalok szerelem miatt”.
Shirin társaihoz tevé azt is.
Nemsokára jött a király, kedvenc hölgye örömében gyönyörködni. Szomorúnak találta azt ismét. Szívét nyomta a keblébe rejtett három levél.
– Miért e ború arcodon újra? – kérdé a féltő király. – Hajnaltól naplementig sem tart-e nálad az öröm? Mije van még égnek földnek, amit nem bírsz?
– Álmodtam, annak jelentésén tűnődöm, – viszonza Shirin. – Egy szép virágot láttam álmomban, melynek három szirma volt, mindenik sziromra külön kép festve. Egyikre egy harangvirágban fürdő leány, másikra egy napsugár közt égő szem, harmadikra egy rózsákkal koszorúzott halálfő. Míg ezeknek értelmét meg nem tudom, addig nincsen örömem.
A király összehivatá rögtön bölcseit és jósait, hogy magyarázzák meg ez álmot. Senki sem boldogult vele. Mikor mind megszégyenültek, előhivatá Ferhádot.
– Ime, – monda neki – ismét van Shirinnek egy kívánsága, melyet nem bír senki teljesíteni, – s azzal elmondá az álmot.
Ferhád sóhajtott és mosolygott, sóhajtott a szerelemért, s mosolygott a diadalért.
– A képek ím ezt jelentik – viszonza Kosrunak szépen – az első: könnyeimben fürdesz, a második: mindenütt tégedet látlak, a harmadik: meghalok szerelem miatt.
A király elmondá Shirinnek a magyarázatot, s Shirin megtudta belőle, hogy Ferhád a titkos szerető.
Három kívánság már betelt, – mond Ferhád figyelmeztetve a királynak. – Csak négy van még hátra.
A király aggódni kezdett.
Shirin azonban halvány lett, halaványabb a liliomnál. Csak úgy lengett a termekben, mintha nem is a földön járna. Senki sem tudta, mi baja.
A király aggódva unszolá kérdéseivel, hogy mondja meg, mi bántja. A hölgy mindennap új meg új szeszélyes kívánatokkal állt elő, miket egy percben követelt, a másikban már megúnt, amint szokták a hölgyek, kiknek minden örömük megvan, csupán egy nincs, a szerelem.
– Ó, az én szívemet úgy nyomja valami – szólt egy napon Shirin a királyhoz. – Ma kitaláltam, hogy mi nyomja oly nagyon. Kertembe a magas Takhti-Bostan-hegy orma látszik, e szikla oly kopasz, oly sivár, valahányszor rátekintek, úgy érzem, mintha egész terhét keblemen viselném; ha ott a magasban egy gránátalmabokrot látnék virulni, csak egyetlen egyet, meg volnék gyógyulva ez érzésből.
– De ki tud oda felmenni? – gondolá magában a király, s átadá Ferhádnak a teljesíthetetlen óhajtást.
A művész fogta kalapácsát, s a meredek sziklafalba egyenesen fel elkezde lépcsőket vágni, merész lángképzelete segíté, a gondolat démonian vakmerő volt, a lépcsők csodálatos kiszámítással függtek egymás fölött, s bátor főnek kellett lenni, ki rajtok fel merészeljen menni, hol háromszáz lábnyi magasban semmi sincs, amibe meg lehessen kapaszkodni, csupán csak az egymással összerótt sziklafokozatok.
Egy napon ismét meglátogatá Ferhád a királyt, s megdöbbentő hangon monda neki:
– A negyedik kívánság is teljesült.
A király a Takhti-Bostanra tekintett, s zöld fákat látott annak ormán.
– Még csak három van hátra, – súgá fülébe a szobrász, s eltávozott.
A király szorongó szívvel keresé fel Shirint, ki azon perctől fogva, hogy a Takhti-Bostan orma kizöldült, valami édes boldogság dicsfényét viselte arcán. Egész nap ott ült, ahonnan e sziklára lehete látni, mely egyedül emelkedék a kert magas falain túl; szemei az odavarázsolt bokrokon függtek s néha egész éjszakán át ott énekelt kertje forrásai mellett, szüntelen a bokrokat nézve; bűbájos éneke hangjait szelíden zengé utána a takhti-bostani visszhang.
A bokrok és a visszhang! Azt hivé mindenki, azt hivé maga a király is, csak Shirin tudta egyedül, hogy e bokrok lombjai közül egy epedő arc néz le reá, s énekét az zengi vissza; Ferhád volt ott, ki mindennap életét kockáztatá érte, hogy a felhőnyi magasból kedvesére leláthasson.
A királyné hervadt, – hervadt. A bölcsek, az orvosok ki nem tudták találni baját, szava sóhaj, éneke siralom, álma nyugtalanság volt. Semmi sem vidíthatá fel, nem kellett neki tánc, vadászat, ünnepélyek. Kosru egész palotát építtetett számára, mely egyedül azon kincsekkel volt tele, miket Heraclius császár hajóiból a szél a perzsa partokra vert; Shirin szemei meg sem akadtak Badaverd minden kincsein, s Artemizia palotái tízezernyi aranygolyóikkal, mik a csillagrendszert utánozták, egy pillanatig sem tudták őt érdekelni.
Szeszélyei, óhajtásai túljártak minden emberi lehetőségen. Kosru kétségbe volt esve. Ó, e királyoknak elég volt egy szeszélyes asszony bebizonyítani, hogy ők nem istenek.
Shirin mindjobban halványult. A király félve kérdezősködék bajáról.
– Beteg vagyok – monda Shirin – álmomban egy Amshaspand jelent meg előttem, egy virággal kezében. Ez azt mondá, hogy tudtomra adandja, mi bánt? s intésére egész testem átlátszó lett. Akkor láttam megdöbbenve, hogy szívem fehéredni kezd; ha egészen fehér leend, akkor én meg vagyok halva; az Amshaspand azt tanácslá, hogy ha meg akarok gyógyulni, kerestessek egy olyan virágot, minőt ő kezében tartott, csupán annak illata lesz képes megorvosolni.
– S minő volt azon virág?
– Hosszú, sötétzöld szárára lilaszín sisakok voltak feltűzve, s midőn e kis sisakokat felfordítám, mindegyikben egy-egy fehér galambpár ült.
A király és bölcsei nem nagy botanikusok lehettek azon időkben, mert minden kutatásaiknak sem sikerült a Shirintől kívánt növényt feltalálni.
Ez lett utóbb az ötödik óhajtás, melyet Ferhádra kelle bízni. Ő elvándorolt a Taurus-hegyekig, ott meglelé a jól ismert Anthorát, elhozá azt a királynak, ki látva a fürtösen lecsüggő kék sisakokat a kettős galambokkal, megrezzenve hallá a művész intő szavát:
– Ez volt az ötödik kívánat, most csak kettő van még hátra.
A szépek szépe nem gyógyult meg semmi virág illatától; a király sírt, ha őt látta, s összehasonlítá szobrával; – a szobor oly életteljes, s a hölgy maga oly holthalavány.
Egész éjjel hallá a hölgy fájdalomédes énekét, ha erkélyén kidülve néma kertjébe lenézett.
– Miért énekelsz versenyt a csalogánnyal, ó lelkem hölgye? – kérdé a király gyöngéden, alig merve őt ajkaival érinteni; félt, hogy még a lehellet is összezúzza.
– Most csak még a csalogánnyal, nem soká a szellemekkel – felelt az epedő asszony, és mosolygott; a király sírt.
– Mért beszélsz a szellemekről? A szellemek hideg lények.
– Közöttük fogok majd lakni; minden éjjel lejárnak hozzám, biztatnak, hogy menjek velök. A rózsa levele földre hull, de illatja felszáll az égbe.
– Mért vágyódol az égbe tőlem? mi van ott, amit én nem adhatok?
– Minden más ott, mint ami itt van. Napnak nincs ott éjszakája, örömnek, kéjnek bánata. A patak zeng, a fák lombjai tündérmeséket susognak, az élet folytatása az álomnak, s az álomban megszólalnak a kék virágok csengettyűi, mik úgy néznek reám ébren, mint megannyi tündérszemek. Ó a tündérek oly szépek; öltönyük ködből van szőve, lábaik nem hagynak nyomot a földön, s nem merülnek el a vízben, pillangó-szárnyaikon szivárványos pávaszemek ragyognak, repülő hajfürteik közt csillag és harmat szikrázik. Az éjjel egy tóban láttam őket fürödni, a tó felszíne be volt hintve aranyporral, mely nem ült le a fenekére, hanem fennmaradt a vizen; úgy híttak maguk közé, már velök mentem repülve, amidőn felébresztettél. Ó teremts nekem egy ilyen tavat, melynek tükre arannyal legyen behintve.
A király elszomorodott. Aranyja volt neki elég, egész folyókat volt képes behinteni aranyporral, de hasztalan, az mind leült a fenékre. Hiába törték oly finomra, mint a lisztláng, a pehelykönnyű aranyfüst is leszállt a víz fenekére, senki sem bírta kitalálni a tündéraranyat.
A király remegve és remélve hivatá Ferhádot. Remegett, hogy hátha teljesítendi az óhajtást, de remélte, hogy az most lehetetlenné vált.
Ferhád meghallá a kívánatot, kiment a behistani virányokra; összefogott egy millió aranyszárnyú lepkét, s azoknak fényporával behinté a kert kisded tavát, – és íme az arany fenn úszott a víz szinén.
– A hatodik kívánság is teljesült – szólt a szobrász a királynak. – Csupán egy maradt még hátra, az utolsó egy kívánság. A király reszketett Shirinért, félté őt a szobrásztól, kinek eskűvel ígérte, és féltette a haláltól, kitől nem tudta megvédni. A szépek szépének szívében emésztve égett a szerelem, de az nem parancsolójáért égett, hanem egy szegény ismeretlen ifjúért, ki szerelmében megőrült, s őrültsége hatalmával csodákat követett el imádott bálványának egy-egy pillanatnyi szeszélyeért; s míg az ifjú hölgy az ősz király lábainál ülve, hárfával kezében édesbús dalokat énekelt, mik fájdalomban és szépségben a csalogányéval versenyeztek, titkon szívében arra gondolt, hallja-e a dalt az ott, ki a magasban visszhangot szokott rá adni?
Csak egy kívánság volt még hátra, és ők egymásé leendettek.
Shirin nem is álmodá, hogy mind azon óhajtás, amit ő lehetetlenül kigondol, annak vállaira roskad, ki őt oly forrón szereti. Egy napon azt mondá a királynak, arcán örök epedéssel:
– Miért nem vagyok én boldog? Mert nem látom felkelni a napot soha. Ez a nagy erdős Behistan mind elfogja előlem a hajnalsugárt, úgy szeretném, hogy ha e hegyen keresztül egy út volna merőben keresztülvágva, hogy amint feljön a nap, annak túlsó végén első sugarát megláthatnám.
A király szabadon lélegzett. Előhívatá Ferhádot, s diadalmas arccal mondá:
– Halljad Shirin hetedik kívánatát. Ő a felkelő napot óhajtja látni palotája ablakából; e végett egy utat kíván keresztül vágatni a Behistánon, hogy annak túlsó végén a hajnal első sugarát láthassa. Menj, teljesítsd.
– Ó, Shirin! – sóhajta búsan a szobrász, s vette kalapácsát és ment, az emberek utána néztek és kacagták.
Nemsokára visszhangoztak a kalapácsütések Dasztadzserdben a szobrász megkezdett munkájától. Mintha óriások dolgoznának rajta, megfoghatlan erővel haladt a mű, hegyek omlását, sziklák szakadását lehete hallani mindennap s ha esténként a királyné palotája tetejére kiült, midőn körül csöndes volt minden, hallá, mint távoli kísértethangot, a csengő kalapácsütést s minden ütés után e kiáltást: ó Shirin!
Ott dolgozott Ferhád éjjel-nappal. A szerelem őrültséget, s az őrültség emberfeletti erőt adott neki. A legmerészebb eszmét, mit más kigondolni félt, ő kivitte, a behistani átvágás mindig tovább-tovább haladt, s a szobrásznak nem volt elég, hogy műve nagyszerű legyen; még széppé is tette azt, a kivágott kőfalakra mindenüvé odavéste Shirin arcát, szobrait, ahogy az szívében élt, mosolyogva, szemérmesen, virágokkal koszorúzva.
Így támadt a két bolthajtás, mely maig is épen megvan, és a többi képek, szobrok, a mély kivágás oldalán, miket köröskörül benőtt a zöldelő folyondár.
Ben Mohamed al Kazvini azt mondja e remekműről a „teremtés csodájában” (adsaib al mathlukat), hogy a világ szobrászai mind bámulva jöttek ide, Ferhád műveit csodálni.
A mű ellenállhatlanul haladt, s már végéhez közelítve, Kosru kétségbe volt esve. Látta, hogy elveszti Shirint, mert ellenének hatalma nem emberi erő.
Kész lett volna már Ferhádot esküje ellen megöletni, biztatta is embereit; de ki merte volna azt elvállalni? ki merne egy őrültet megölni? Az őrülteken Isten keze van, bennök idegen, ismeretlen szellem lakik, ki merné e szellemet kardja hegyével onnan kizavarni?
A zsoldosok közt nem akadt Ferhádnak orgyilkosa.
Amire férfi nem találkozott, arra volt vénasszony.
Élt Desztadzserdben egy vén jóslónő, Omaya; száz ránc arcán, száz bűn lelkén. Ez megtudva a király titkos bánatát, odament hozzá egy napon s felajánlá, hogy ő megöli Ferhádot.
A királyt visszarezzenté a lélek. A bűn elől, melyet keresve keresett, visszadöbbent, midőn az magát jött ajánlani.
– Esküm tiltja, hogy őt bántassam; – szólt elutasítva a nőt.
– Én nem fogom őt bántani, sem fegyverrel hozzá nem érek, sem mérget italába nem töltök, sem varázsló szóval meg nem rontom, – mégis el fogom őt veszteni.
– Akkor ám tegyed, – szólt a király, s útjára bocsátá a nőt.
Omaya kiment a Behistan-hegyek közé, és felkeresé Ferhádot.
A szobrász éppen a szikla párkányán dolgozott, minden kalapácsütésnél kiáltva: ó Shirin, Shirin! A visszhang utána sóhajtá: Shirin, Shirin!
Omaya megállt a bérc alatt és felkiálta Ferhádra:
– Ah Ferhád, minő jó bolond vagy te, hogy egyre Shirin nevét kiáltozod, midőn ő már tizennégy nap óta halva fekszik, s a király és az egész udvar régen gyászt viselnek érte.
Ferhád, minta villám ütötte sas, összerogyott e szavakra, kalapácsát elhajítá, s maga is utána hullott le a száz ölnyi magasból, s ott, halhatatlan művei csarnokában lehelte ki forró lelkét.
Azon éjjel nem hallá Shirin többé saját nevének visszhangját.
Másnap kérdé, hogy miért nem folytatják a Behistan áttörését?
– A művész, aki hozzáfogott, belehalt – mondának neki – éjjel leesett a szikláról, s nincs, aki megkezdett művét bevégezni merje és tudja.
Shirin hervadtan hajtá le szép fejét keblére.
– Elmegyek a tündérekhez… – susogá kinszenvedt arccal.
És elment a tündérekhez…
Harmadnapra megszűnt élni. Elment oda, hol a napnak nincsen árnya, az örömnek bűnbánata; hol a csengő virág nyílik, hol a tündérek lejtenek, s fürödnek aranyos tóban; hol az élet folytatása az álomnak, s a szerelem egy örökkétartó csók. Ott megtalálta Ferhádot is s azóta nem szűnt meg boldog lenni.
A rózsa levele a földre hullt, de illata az égbe szállt.
A király és az egész ország tizennégy napig siratták Shirint, akkor eljöttek a shiraszi leányok, s a király engedelmével eltemették őt Ferhád mellé, egyiknek sírjára ültettek fehér rózsát, másikéra piros rózsát, hogy a szerelem virága örökké nyíljék azok fölött, kik a szerelemért haltak meg.
A király pedig, keservében e két sír közé elevenen ásatá el a gonosztevő Omayát, aki mindkettő halálát okozta, s tüskét vettetett föléje.
Shirin művészi szobrát azonban azon patakban állíttatá fel, melyet róla neveztek el, s gyakran édes csalódással merenge rajta, gondolva, hogy ott mostan Shirin fürdik.

Dasztadzserd pedig elpusztult, és Babilon és Persepolis és Ktesiphon omladékit benőtte mind a vad bokor. Kosru Parviz fény és hatalom nélkül halt meg, futva ellensége elől, ledöfve ön fia orgyilka által, kiben a sassanidák hatalmas faja kiveszett.
Minden elmúlt, csak ami Ferhád és Shirin emlékéhez van kötve, az élt meg.
A „paradicsom” elvadult; benne csak egy gránátalmafát őriz még a nép. Ez Ferhád fája volt, melyről kalapácsa nyelét vágta; s mely kihajtott, ahová lehajítá; aki szerelemtől beteg, meggyógyul ennek árnyától.
A három sír Kazri-Shirin mellett most is megtermi rózsáit és töviseit, s a „szép Shirin” szobrát maig is felkoszorúzzák, midőn azon emberidom sincsen többé.
A Takhti-Bostan rovátkait, a behistani faragványokat benőtte a zöld fű és moha; messze földről jőnek néha idegenek, kik bámulva szemlélik, mit tehet e három embereken túli erő – művész, – őrült, – és szerelmes?

1852