Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Balogh Attila
ROKONLÁTOGATÁS SHANGHAIBAN

Forrás: http://www.hungary.com/interpen/lib/cn/kina93.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


1992. december 28. Budapest

Indulok Shanghai-ba rokonlátogatni.

Az öcsém idén végez a Shanghai-i Ipari Egyetem számítástechnika karán.
'88 szeptembere óta van Kínában, egy évig nyelvet tanul Pekingben,
utána ment Shanghai-ba. Már kezdettől fogva meg szerettem volna
látogatni, de valami mindig közbejött - pedig két-három éve még
fillérekből el lehetett jutni Kínába (egyszer Csaba 15 dollárból jött
haza, ennyiből meg lehetett szervezni az Ulánbátor-Budapest retúr
repülőutat).

Kicsit érdekesen szerveződött ez az utazás. Egy ismerősöm
(közelebbről: az öcsém volt barátnője) októberben kiment Moszkvába
részképzésre. Összeismerkedett egy bizonyos Judit elnevezésű hölggyel,
aki ott tanul az IMO-n nemzetközi újságírni japán-angol szakon. A
barátja (aki kínai szakos diplomatanövendék szintén az IMO-n) egyéves
részképzésen van Shanghai-ban, Judit éppen kezdte szervezni az útját
hozzá. November közepe táján egyszercsak felhívott a két lány
Moszkvából, hogy nagyon gyorsan döntsem el, akarok-e menni
Shanghai-ba: Juditnak is jó ha nem utazik egyedül, nekem is, mert
végre eljutok az öcsémhez, ráadásul Judit megszervezi az utunkat -
ilyen ajánlatra csak bólintani lehet. Bólintottam.

Tehát indulok Shanghai-ba. Először Moszkvába, a Tisza-expresszel.
Illetve.. Merthogy rövidítünk - mármint anyagilag. Csak a
Budapest-Csop vonatjegyet vesszük meg, ez is 1700 Ft-ba kerül. Úgy
tervezzük, hogy Csop-on míg áll a vonat, meg tudjuk venni a további
szakaszra a jegyet.

Este 9-kor indulunk a Keleti pályaudvarról.

1992. december 29. Csop

Moszkvai idő szerint (otthoni + 2 óra) fél 3-kor érkezünk a határra.
Nem nagyon foglalkoznak velünk, de azért eléggé nyomasztó a senki
földjén dekkolni egy félórát. A csopi állomáson alig lézengenek, tíz
perc alatt megvesszük fejenként 4 US$-ért Moszkváig a jegyet.

Míg várunk a vonatra (kerékcsere, miegymás miatt áll négy órát),
összeismerkedünk egy orosz figurával, aki a Judit egyetemén végzett,
Dél-Afrikában volt diplomata - érdekes lehet, kár hogy nagyon keveset
értek a beszélgetésből.

Fél hétkor indulunk tovább, 30 órát vonatozunk kettesben (eléggé
kihalt a vagon, szinte mindegyik fülkében ketten vannak), jónéhány
csótány és nagyméretű kosz társaságában. A fülkében nem ég egyetlen
villanykörte sem, a villanyszerelőnek is csak egy darab van - még
zseblámpája sincs, az enyémet kell előkotorni, hogy világítsunk neki
míg szerel.

1992. december 30. Moszkva

Helyi idő szerint 12-kor érkezünk a Kijevi pályaudvarra. Süt a nap,
kékazéggézám, meleg van (-10 fok). Megrohan minket néhány hordár és
taxisofőr, a pályaudvari maffia valami hasonló mint nálunk a
repülőtéri, csak kicsit rosszarcúbbak az emberek. 3-5000 rubelért
vinnének el minket a Juditék kollégiumába (a fekete árfolyam
pillanatnyilag 1 US$=460 rubel). Judit rutinosan elhajtja őket,
kimegyünk az állomásépülettől 500 méterre, és 500 rubelért fogunk egy
taxit.

A kollégium kívülről meglehetősen lerobbant, bent egy kicsit jobb
állapotban van. Alapvetően pedig nagyon jó kis hely: a szinteken három
folyosó nyílik a mienkénél nagyobb lift-előtérből, mindegyik folyosón
10 kétágyas szoba. A szobák kb. olyan beosztásúak mint nálunk. Egy
kicsit kisebbek ugyan, de a fürdőszobában fürdőkád és WC van.

Fürdés, pakolás, indulás a városba. Először átmegyünk a másik
kollégiumba, ahol a külföldi diákok nagy része lakik. Az egyik magyar
srác lett megbízva repülőjegyvásárlással, azt intézzük, nomeg hoztunk
néhány karácsonyi ajándékot otthonról.

Na, az a kollégium már egy kicsit kezd hasonlítani Moszkvára. Mármint
a mellékhelyiségek és a konyha. Patkány, rovarkülönlegességek, büdöset
én még ekkorát nem láttam, mocsokból sem túl sokszor. Itt képezte az
átkosban a keleti blokk a diplomatáit..

Közben nagyot gyökölünk: van repülőjegyünk (13 US$ kettőnknek) és
vonatjegyünk (1.5 US$ kettőnknek) is Irkutszkba, melyiket válasszuk?
Ha repülővel megyünk, négy napot várnunk kell a Peking felé menő
vonatra Irkutszkban - így aztán inkább az ingyenszállás és
ingyen-Szibéria-átvonatozás mellett döntünk.

Intézkedés és gyökölés végeztével átmegyünk a szomszédos piacra. Pofa
lehull a porba halk reccsenéssel. Az égvilágon mindent lehet kapni.
Ananász, görögdinnye, szőlő, francia pezsgő, Barbi-baba, Snickers ("ha
igazán éhes vagy"), hús és tejtermék (házi készítésűek) minden
mennyiségben. Igaz, helyi viszonylatban nem olcsón, de pénzért
mindent. Moszkva egyébként is egy nagy zsibvásár: minden utca és
aluljáró tele árusokkal. Öreg nénikék a ládafiából előkotort ruhákkal,
bácsikák pár liter (állami boltban vásárolt) tejjel. Vannak
specialisták is: egy úriember kizárólag WC-papírt árult, darabját
mintegy 20 rubelért. Kis haszon, nagy forgalom - legalább egy ZIL-nyi
gurigát egyensúlyozott a hóesésben. Igaz, nálunk a színes krepp-papír
is selymesebb legalább egy nagyságrenddel (egy kicsit meg is sínylette
az alfelem), de nem találtunk másikat. Félédes pezsgőt viszont
semmilyet sem találunk, végül veszünk egy félszárazat - azért ha
vonaton leszünk is, újévkor nehogy már teával koccintsunk!

Estére Judit moszkvai "pótmamájához" vagyunk hivatalosak vacsorára.
Isteni finom sült csirkét kapunk, a leves kicsit érdekes (legalábbis
nekem szokatlan). Ami pedig számomra teljesen ismeretlen volt eddig
(pedig néhány évig ültem oroszórán): vacsora után teázgatás, az üres
tea mellé pedig lekvár-eszegetés, de a lekvárt a teába is lehet rakni.
Nem is olyan rossz.

Teázgatás közben Natasa elmeséli, hogy most van egy kis hercehurca a
barátnője és egyben a munkahelye körül. Ugyanis (zenetanár létére) egy
bankban dolgozott eddig (állítólag orosz viszonylatban normális
fizetésért: 7000 rubelért). A bank ügyvezetője a barátnője férje volt.
Nemrégiben valami zűrös machinációba akarták bevonni, de ő inkább
kilépett a cégtől, illetve éppen kilépőben volt. Pár nappal ezelőtt
reggel munkába menet a háza előtt Kalasnyikovval néhány sorozatot
beleeresztettek, aztán még kézigránáttal is bebiztosították a dolgot.
A testőre is meghalt, a felesége az ablakból látta a végkifejletet. A
gyilkost természetesen nem kapták el, a felbérlőit pedig még kevésbé.

Nem is biztos hogy szeretek én Moszkvában este sétálgatni a
hóesésben...

1992. december 31. Moszkva

Egész nap a várost járjuk. Pihengetni, enni, melegedni beülünk a
McDonalds-ba. Tényleg nagyon szép, bár nekem eddig a
Nyugati-pályaudvari tetszik a legjobban. Meglehetősen nagy (állítólag
a világ legnagyobb McDonalds-e), és mindegyik beszögellése más-más
ország stílusában van berendezve; mi szoktatásként a kínai szakaszba
ülünk, innen ráadásul lehet nézegetni, a szomszédos téren (Moszkva
közepén!) bérlovaglókat. Állítólag már kicsit lerobbantabb mint régen
(tényleg, pl. a csomagolások már kicsit oroszosak), de köszönőemberek
még mindig vannak a bejáratnál. Ide jutottunk: a büdös imperialista
összeesküvők a gyorsbüfében zdrasztvujtyéval köszönnek!

Végre nem csak az orosz tankönyvben láttam a Vörös-teret hanem élőben
is! Kisebb mint gondoltam. Lenin bácsinál még díszőrség áll, de a szép
hosszú ócseregy már a múlté, hetente egyszer v. kétszer van csak
nyitva a mauzóleum. Ezen is csodálkozom, én azt hittem már eltemették
Apánkat.

A GUM pedig nagyobb mint gondoltam. Estée-Lauder, Pierre Cardin,
Benetton, Henkel, stb. boltokkal csordultig. Ez az unyivermág már nem
az a goszudarsztvennij. A tér és az áruház sarkában pedig néhány
koldus. Egészen másmilyen és egészen megdöbbentő koldusok. Térdelnek a
havon, mintha imádkoznának, a földre borulva. Öregek, és olyan igazán
rongyosak - olyan igazán koldusok. A tér másik sarkában az aluljáróban
pedig egy "utcai zenekar". A Benkó felállásában ötvenes, rosszul
öltözött urak usánkában fergeteges dixit játszanak.

Az Arbat-on szintén zsibvásári a hangulat, viszont itt olyan nagy
marhaságok és giccsek is kaphatók, amik már szinte tetszenek: pl.
Jelcin-Gorbacsov-Brezsnyev-Hruscsov-Sztálin-Lenin matrjoska, teljesen
idióta pólók, nagyon öreg fényképezőgépek (pl. láttam egy Kodakot, azt
az igazi, legelső Kodakot). A vodka is itt a legolcsóbb: 400-500
rubel. Nem veszek, csakazértsem.

Az Arbat után kimetrózunk-villamosozunk Judit másik orosz
barátnőjéhez, aki szintén Natasa. A szüleivel éltek emberemlékezet óta
egy kétszobás lakásban. Az édesapja korán meghalt, ekkor a tanács
beköltöztetett az egyik szobába egy asszonyt, mivelhogy két ember nem
jogosult ekkora nagy lakásra. Most az édesanyjával egy kb. 15
négyzetméteres szobában laknak, a mellékhelyiségek pedig közösek.
Eléggé nyomasztó lehet. Azért elkortyolgatunk egy üveg pezsgőt a tea
mellé az újévet megelőlegezve. Oroszországban a szilveszter nem olyan
bacchanáliába hajló óévbúcsúztató mint nálunk, inkább a mi
karácsonyunkhoz hasonló csöndes családi ünnep.

A jókívánságok után hazaloholás, pakolás, evés, indulás az állomásra.
A vonatunk (helyi idő szerint) nulla óra negyvenkor indul.

Fél 11-kor végre sikerül fogni egy taxit, 1500 rubelért elvisz minket
a Jaroszlavszkij pályaudvarra. Kb. háromnegyed órát kevergünk valahol
a külső gyűrűn - vagy nem ismeri a várost a figura, vagy csak
autókázni akar egy kicsit még '92-ben.

A peronon álldigálunk még kb. félórát a -20 fokban, ugyanis a
provodnyik (a kocsikísérő) rendesen részeg, vidáman megváratja a vagon
utasaival az újévet, elpezsgőzget a vállalkozóbb kedvű
utastársainkkal. Végül negyed egy körül bezörgethetjük összejegesedett
tagjainkat a kupénkba: irány Irkutszk!

1993. január 1-4. Transszibéria-expressz

Ez így azért ebben a formában eléggé nagyképű kijelentés. Nem is tudom
igazán, hogy hívják ezt a vonatot. Moszkvából Vlagyivosztokba megy, és
személyvonat a megnevezése, ugyanis sok helyen áll meg. A "személy"
természetesen viszonylagos: két megálló között minimum 3-4 óra telik
el. Naponta átlag négyszer-ötször áll 10-20 percet, ilyenkor mindig
kiszállunk egy kicsit levegőzni, sétálgatni. Az útvonal egyébiránt
(térképen lenyomozható): Moszkva - Jaroszlavl - Kosztroma - Galics -
Sarja - Kirov - Glazov - Perm - Szverdlovszk - Kurgan - Petropavlovszk
- Omszk - Barabinszk - Novoszibirszk - Tajga - Mariinszk - Bogotov -
Krasznojarszk - Kanszk - Birjuszimszk - Nyizsnyeudinszk - Zima -
Irkutszk.

Tehát ülünk a Transszibéria-expresszen. A kupéban még egy
fiatalasszony utazik velünk, Larisszának hívják. Hetedik hónapos
terhes, Murmanszkból utazik Csitába (ez összesen kb. 8 nap vonatozás)
a szüleihez - a férje valahová messzire utazott kiküldetésbe (vagy
valami ilyesmibe, én mintha azt vettem volna ki hogy tengerész).
Nagyon kedves, aranyos, félszeg asszonyka. Az út nagy részét a nagy
hasa miatt alapvetően az oldalán fekve tölti. Amikor elmeséltük neki
hová és hogyan megyünk, ideadta a csitai címét, hogy ha valami gondunk
adódna, menjünk hozzá. Ezek az orosz asszonykák borzasztó kedvesek.

Mire hazai idő szerint megérkezik az újév, már elhagyjuk Moszkvát.
Diszkréten felbontjuk a pezsgőnket (nem vennénk a szívünkre ha a
durranástól Larissza itt helyben elvetélne), koccintani sajnos nem
bírunk, de kellemesen elpezsgőzgetünk egészen Jaroszlavl-ig a
műanyagpoharunkból.

Reggel Galicsban fölszáll az üres helyre egy meglehetősen büdöset
kipárolgó figura egy diplomatatáskával, melynek tartalma a következő:
negyed kiló kenyér, két üveg vodka, kb. tíz csomag cigi.
Szverdlovszk-ig megy, addig sem sok vizet zavar: vagy alszik, vagy a
szomszéd kupéban vodkázik két-három matrózzal - talán földiek
lehetnek. Első este kicsit mogorván viselte hogy Judittal
átbeszélgettük az éjszakát, de az első üveg tartalmának vérébe ill.
májába távolítása után megenyhült, a második üveg eltűnése után pedig
kicsit büdösebb és még kedvesebb lett.

A helyére egy kedves, tökéletesen részeg újdonsült nagypapa
fölszállította az újdonsült nagymamát, aki Szverdlovszk-ból Kanszk-ba
indult meglátogatni a karácsonykor született unokáját. Felszállás után
rögtön anyasága (ill. nagymamasága) alá vonta az egész kupét:
bennünket állandóan etetni akart, Larisszával pedig pl.
Novoszibirszkben elment a -24 fokban jégkrémet vásárolni - biztosan
van valami értelme Szibéria közepén jégkrémet enni, bár erről engem
maximum az inkvizíció tudna meggyőzni. Nagyon tetszett neki a magyar
nyelv, az "Attila" pedig kimondhatatlannak bizonyult a számára.

Kanszk-ban segítettem neki leszállni. A (22 éves) fiával a
találkozásuk egészen megható volt: a fiú kb. 500 méterről megismerte a
mamáját, és a néptelen, fagyos, behavazott peronon rohant felé,
miközben az új nagymami egyre szélesebben mosolyogva álldigált a
bőröndjei közepette. Kezdek kicsit hinni a régi orosz filmeknek,
amikben az öreg muzsikok az utolsó ingüket is odaadják ha kéred - de
ha nem kéred, akkor is. Persze az egyszerű emberek mindenhol kellemes
csalódást tudnak okozni az embernek.

A Nagyi helyére Nyizsnyeudinszk-ban fölszállt Nagyi II. Ő is
egyfolytában etetni akart bennünket és egyfolytában gondoskodási
kényszere volt.

A provodnyik pedig az indulástól számítva négy napon keresztül
mintaszerűen be volt rúgva, éjjel fél három körül mindig bekapcsolta a
hi-fi-nek nem igazán nevezhető berendezést, és orosz lakodalmas
rock-ra relaxált.

A nagyobb állomásokon a vonatot öreg bácsikák-nénikék nyüzsögték
körül, akiktől vodkát, kenyeret, meleg tejet, pirocskit (hússal ill.
egyebekkel töltött péksütemény-szerűség), sört, estébét lehetett
vásárolni. Azért ez sem egy vonzó életforma: egész nap az állomáson
ácsorogni a -30 fokban és várni a vonatokat. Igaz, ahogy elnéztem, itt
tudják az emberek hogyan kell úgy felöltözni, hogy a hideg ne menjen
be és a meleg ne jöjjön ki.

A fülkénk ablaka sajnos tejüveg-szerű átláthatósági faktorral
rendelkezett. Egyszer-kétszer megpróbáltam ugyan letisztítani
kívülről, de a kosz egy része már belediffundált az üvegbe, a másik
fele pedig teljesen ráfagyott, dinamitot használni a lerobbantásához
pedig mégiscsak illetlenség. Ezért aztán csak a nagyobb állomásokon
leszállva láttuk (és nem csak éreztük) a hideget: szikrázott,
csillogott a levegő a napsütésben ill. lámpafényben. Nagyon szép volt.


Kb. Kanszk-nál rájövünk, hogy kicsit elszámoltuk magunkat. Ugyanis a
Moszkva-Peking vonat január 5-én indul Irkutszkból (nem tudjuk
pontosan mikor), és mi úgy számoltuk, hogy 4-én érkezünk Irkutszkba.
Jobban szemügyre véve a menetrendet rájövünk, hogy egy nappal
elnéztünk valamit: csak 5-én hajnalban fogunk megérkezni. Ha mázlink
van, még lesz időnk megszerezni a további vonatjegyünket.

1993. január 5. Irkutszk

Helyi idő szerint hajnali fél háromkor érkezünk meg. A hátizsákomban
található összes ruhát magamra szedem arra számítva, hogy egyrészt
baromi hideg lesz, másrészt ki tudja mennyi időt töltünk az állomáson
a pekingi vonatra várva. Kicsit túlöltöztem magam: odakinn csak -21
fok van. Ráadásul a váróteremben van valami - azt azért nem jelenteném
ki hogy fűtés, de valami van. Mármint a tömegen kívül, mert az van
rendesen, alig találunk két széket. Közben keresünk csomagmegőrzőt, az
állomásépületen kívül találjuk meg, a Stalker c. filmbe illő
környezetben.

Galina Ivanovnára várunk. Ő az egyik állomásfőnök, nála kell
jelentkeznünk reggel a vonatjegyünkért. Ha ez a hölgy nem lenne,
napokat-heteket várhatnánk itt, hogy jegyünk legyen - merthogy ez a
vonat csak hetente kétszer megy, soha nincs rá hely. A hölgyet pedig
néhány magyar villamosmérnöknek köszönhetjük (természetesen). Ugyanis
pár évvel ezelőtt vásároltak a FOK-GYEM-től egy Visinform
kijelzőtáblát, és az üzembehelyezők a hölgynél laktak három hétig.
Volt közöttük egy bizonyos Ákos (a családnevét nem tudta megmondani a
néni), aki különösen kedves-aranyos-szép-okos volt, azóta Galina
Ivanovna odavan a magyarokért, és ahol tud segít nekik (most éppen
nekünk). A kijelzőtábla egyébként eléggé ramaty állapotban van, lehet
hogy a hideg vagy az épületben tanyázó madarak miatt.

Tehát várunk Galina Ivanovnára, a vonatunk 11 órakor indul, a
jegyirodánál már gyülekeznek az emberek. Eléggé reménytelennek látszik
a helyzet, de azért bizakodunk. Végül reggel kilenckor sikerül
rábukkannunk. Végtelenül kedves, szolidan elegáns, szépen ősz, igazi
idős orosz HÖLGY. Nagyon megörül nekünk, fél tízig tartotta volna a
jegyünket, már azt gondolta nem jövünk. Letelefonál a jegyirodába,
hogy adják ki a jegyünket soron kívül, nekünk pedig a lelkünkre köti,
nehogy sorbaálljunk, lökdössünk félre mindenkit és törjünk be az
ajtón. Becsörtetünk, öt perccel később pedig a kezünkben van a
Pekingbe szóló jegy. Ez a legdrágább szakasz az úton: 120 US$-ba kerül
fejenként.

Van két óránk megnézni Irkutszkot.

Közben szép hóesés kerekedik, jégcsapok, vastagon havas fák, az utak
is hófehérek, ebben a hidegben még a kosz sem tudja belepni a havat.
Nagyon hangulatos. Elindulunk gyalog arrafelé, amerre a centrumot
sejtjük. Találunk egy postahivatalt, távirat- és képeslaphegyek
feladása után indulunk is vissza az állomásra. A villamosmegállónál
még fényképezkedünk egyet a zuhogó hóban. Még nem tudjuk (ami délután,
a Bajkál-tó mellett fog kiderülni), hogy egész Moszkvát és Szibériát
üres fényképezőgéppel fényképeztük végig. Megüt a guta.

Az állomás elé visszaérkezve még keresünk valami ennivalót. Közben meg
kell állnom, annyira hihetetlen a látvány: egy nénike a -25 fokban,
zuhogó hóesésben álldigál a papírdobozával és jégkrémet árul. És
veszik!

A következő amin nehezen tudtam túltenni magam: Irkutszk tele van
jobbkormányos japán autókkal. Kb. egy éve olvastam még a HVG-ben, hogy
Szibéria keleti részébe nagyon sok használt japán autót adnak el - de
hogy ennyit, azt nem gondoltam volna. Ja, és mind fehér.

Judit pedig végre esik egy klasszikusat. Budapesttől kezdve attól
féltem, hogy a három tonnás hátizsákokkal hanyattesünk, és ott
kapálódzunk majd a havon mint a teknősbékák. Most Judit bemutatta
hátizsák nélkül. Beszélek, beszélek, egyszercsak nincs kihez
beszéljek: Judit eltűnt. Felsegítem, leseprem róla a havat, aztán a
röhögéstől még vagy háromszor majdnem elesek én is.

A vonat egy órát késik, a peron tele kínaival. Furcsa: nekem már ez a
max. 100 is soknak tűnik, mi lesz Pekingben? Felszálláskor pedig
megtapasztalunk valamit a kínaiak utazási stílusából. Egyszerre
szoknak felszállni. Tényleg. Amikor nagynehezen odaverekedtem magam az
ajtóhoz (Juditot leszakította rólam egy egyébként nehezen mozgó,
botos, öreg mami), és elindultam fölfelé, még ketten megpróbáltak
fölszállni a hátizsákommal, közben a fejem fölött bedobáltak néhány
bőröndöt, a lábam között pedig egy fél biciklit tuszkoltak fölfelé.
Mintha feleannyi hely lenne mint ahányan vannak. Ráadásul a tülekedés,
beszorulás, kavalkád miatt kb. kétszer annyi ideig tartott az egész,
mint ha szépen egyesével felsétálnak. Pedig ezek a kínaiak aránylag
konszolidáltak lehetnek: az egész társaság Irkutszk-ban egyetemista.

A provodnyica borzasztóan megörül nekünk, rajtunk kívül az egész kocsi
kínai. Talán nem kedveli őket? Egyébként pedig nagyon kedves, aranyos,
a vagon ragyog a tisztaságtól, mindig kellemesen be van fűtve, mindig
van forróvíz - eddig ez a vonat A VONAT.

Kora délután elérjük a Bajkál-tavat. Gyönyörű. Ráadásul ragyogóan süt
a Nap, kék az ég, csillog a jég, Dire Straits szól a kocsiban (ugyanis
központi zeneszolgáltatás is van ám!). Egészen estig a tó partján megy
a vonat. Még nincs befagyva (állítólag be szokott), de észak felé
haladva egyre nagyobb összefüggő jégtáblákat látni a tó közepe felé.
Pedig lehet egy kis hőkapacitása: nagy átlagban ezer méter mély.

A parton kis faházacskák, üdülőfalvak az érintetlen friss hóban. A
kövek kis jéghegyekké híztak a hullámok nyomán rájuk fagyott víztől -
ami egyébként annyira tiszta, hogy a vonatablakból látni a tó fenekét
(mármint itt a partközelben).

Kár hogy kb. 200 km után elkanyarodunk a tótól.

1993. január 6-8. Transzmandzsúria-expressz

Moszkvából kétféle vonat jár Pekingbe: a kínai és az orosz. A kínai
Irkutszktól Mongólián keresztül megy, az orosz kelet felé megkerüli
Mongóliát, át Mandzsúrián. Ezen a vonalon sokáig nem járhattak
külföldiek, Mandzsúria mindig is kicsit tömve volt kevéssé civil
létesítményekkel.

Tehát mi az orosz vonaton ülünk. Az útvonal:
Irkutszk-Babuskin-Ulan-Ude-Mozgon-Csita-Kapinszkoje-Borzja-Zabajkalszk
-Mandzsuria-Hajlar-Harbin--Changchun-Peking.

Mozgon környékén kezd gyanússá válni a táj. Mindenhol gyárak,
láthatólag nehézipariak ill. vegyipariak, nem feltétlenül városokban,
akár a nagy pusztaság közepén is. Kitalálhatatlan, mit gyártanak.
Sejtéseim viszont rögtön lesznek, amikor egy ilyen pusztaközepi gyár
kerítését jobban szemügyre tudom venni. Hat kerítés-réteg, kettő ezek
közül kb. 3-4 méter magas beton, a többi mintaszerű szögesdrót, a
kerítések között fölgereblyézve a föld, a sarkokon őrtornyok, stb.
Civil autót nem nagyon látni - ami van, az viszont böszme nagy
jobbkormányos japán. Néhány hegy tetején rendes kis radarállomás. Alig
feltűnő falvak: egy erőmű, egy laktanya, M-raktár (lányok és sereget
nem jártak számára: Mozgósítási raktár) egy rakás Kamaz-zal ill. nagy
garázsokkal (gondolom, nem Trabantokat tárolnak bennük forgótornyos
kipufogóval), és néhány ház (valószínűleg a hivatásos állománynak).
Szabályos lőszerraktárak szinte minden nagyobb település határában
(egyet le is fényképeztem, remélem nem lőnek agyon érte).
Elképzelhető, mi lehet kicsit beljebb, ahol avatatlan szemek nem
látják. Csak azt nem értem, mit esznek ezen a nagy pusztaságon.
Oroszok-japánok-kínaiak ezen háborúskodtak egy csomót. Talán
nyersanyaggal lehet tele. A fene sem érti.

A levegő pedig annyira tiszta, hogy egy-egy kémény füstje
kilométerekre látszik. Most jut eszembe (ott fel sem tűnt), hogy a
Bajkál-tó mellett teljesen tisztán látszott a túlpart, pedig kb. 50-60
kilométer széles volt a tó azon a részen. Most tudom csak felmérni,
mennyire mocskos otthon a levegő.

6-án délután 4-kor érünk Zabajkalszk-ba, az orosz-kínai határra. Itt
az a módi hogy beszedik az útleveleket, mindenkit leszállítanak a
vagonból, elviszik a vonatot kerékcserére (a kínai tengelytáv európai
szabványú). Öt órát kell várakoznunk az állomáson.

Az előzetes vámvizsgálaton túl becsületeseknek bizonyulunk: bevalljuk,
mennyi valuta van nálunk. Papírt kérnek róla (Oroszországba belépéskor
ki kellett volna töltenünk egy "gyeklaracija"-t), nincs, végül az MNB
papirosa alapján kiderítik hogy kb. 250 dollárral több van nálunk mint
lehetne. Azt is kitalálják, hogy túl sok rubel van nálunk (ez
kifejezetten szemétkedés, 10000, de minimum 5000 nyugodtan kivihető az
országból), kb. 3000 rubelt be kell raknunk az állomáson működő
"bankfiók"-ba. A valutára azt javasolják a vámosok, hogy hagyjuk náluk
megőrzésre. Jópofák. Kijelentjük, hogy ezt a fölös 250 dollárt mi most
inkább hirtelen elköltjük. Hitetlenül mosolyognak, mi pedig
határozottak és elszántak vagyunk, és egyébként is eszméletlenül
tudjuk szórni a pénzt, mit nekünk ez a vacak 250 dolcsi. Ennyiben
maradunk.

Tehát leszállunk a vonatról. Ázsiába. Életemben én még ekkora
disznóólat nem láttam. Egy teljesen szabályos szemétdomb közepén van
az állomásépület, a szemétdombon tehenek ill. öszvérek bogarásznak
valami ehető után. Bent két nagy bugyikékre mázolt váróterem,
tökéletesen fűtetlenek, az egyikben két-három max. hatvanas izzó
világít, a másikban (megszámoltuk) a 32-ből 13 világít. Az sem nagyon.
Posta is van, kínunkban feladunk néhány táviratot. Leülni
természetesen nem lehet, a vonat összes utasa végigálldigállja az öt
órát a kellemes hidegben (kb. mínusz 25 lehet).

Judittal kimegyünk a település felé (nem merném városnak nevezni).
Biztos ami biztos, kitalálunk egy jó kis mesét, hová lett a 250
dollárunk. Keresünk egy utcát ahol sok ház van - Komszomolszkaja.
Találunk az utcán egy kissrácot, megkérdezzük hogy érzi magát, mi
újság a mamával, utána pedig a nevét érdeklődjük meg - és már kész is
az esti mese. Miszerint telefonáltunk Irkutszkba egy barátunknak,
akinek itt Zabajkalszkban a Komszomolszkaja ulicában lakik egy
bizonyos Gyima nevű ismerőse, és nála helyeztük letétbe a pénzt.

Közben találunk egy bódét, ahol természetesen Snickers-t (ha igazán
éhes vagy), Mars-csokit és alkoholneműket lehet kapni; többek között
magyar vegyesgyümölcs-likőrt. A szomszédos áruházban pedig
szemkápráztató választék: szárított alma, szárított sárgabarack,
cukorkák, öntözőcső, 4-5 pulóver-szerűség, vodka, ilyesmik. A bolt
tele kínaiakkal, egy öreg mami próbálja állni a rohamot - ugyanis a
kínaiak mindent meg akarnak venni. Az egyik figura vett vagy tíz
locsoló-fejet, kb. 2 kiló (Flóra-szerű) szappant, meg több kiló
szárított gyümölcsöt, és nagyon örült magának.

Amikor visszaér a vonat, Judit gyorsan előkotor bizonyos dolgokat a
neszeszeréből és "szárnyakat ad" a dollárjainknak. Biztos ami biztos.

Nemsokára előkerülnek a vámosok, az első kérdésük: hová tettük a fölös
valutát? Judit előadja a mese elejét, az utcanevet és az ismerős nevét
a vámos kérdezi meg (ezt azért nem gondoltam volna). Miután Judit
pókerarccal akár az illető emésztéséről is hajlandó nyilatkozni,
részletesen átkutatják a cuccunkat, teljesen undorító disznó
stílusban. (A módszerességükre egyébként jellemző: a nyakamban lógó
pénzes-útleveles zacskót meg sem nézték; el sem kellett volna raknunk
a pénzünket. A Judit brutális gázspray-je sem tűnt föl nekik a
hátizsákomban a borotvahab és a dezodor mellett.) Végül leszállnak
rólunk, az útlevelek is megérkeznek, indulunk a határ túloldalára.

A határ teljesen klasszikus: az orosz oldalon Kalasnyikovos őrkatona
sétálgat a sorompónál, aztán senkiföldje, aztán a kínai oldalon
Kalasnyikovos őrkatona sétálgat a sorompónál. Az sajnos nem látszott,
milyen arccal méregetik egymást, de gondolom gyanakodva, mutatóujj a
ravaszon. A kínaiak magukon kívül voltak a boldogságtól amint kínai
földre értünk: tapsolás, éneklés, egymás nyakába borulás.

A kínai oldalon szintén állunk egy jó órát, leszállunk (bal lábbal
lépve először kínai földre) megnézni az állomást, közben elgurítják a
vonatot megpisiltetni (mást nem bírok elképzelni). A kínai vámosok és
határőrök rengetegen vannak, sokféle egyenruhában. Olasznak néznek
bennünket, a vámos az újságainkat nézi át, a rejtvényújság gyanús
neki, nagyon nézegeti, de aztán nem talál ellenséges ideológia
beszivárgására utaló jeleket benne.

Mandzsúriát elhagyva Hailar után egy nagy mocsárvidéken haladunk
keresztül. Kicsi, nagyon szegény falvakat látunk: földviskók
szalmafedéllel, rongyos emberek bicikliznek a jégen át a nagy semmiből
a nagy semmi felé. Néha egyéb embereket is látni, akik érthetetlen
dolgokat művelnek a jégen. Egy kiszáradt folyóvölgyben pedig aranyásók
dolgoznak vadul - persze lehet hogy nem aranyat keresnek, talán valami
más ásványt vagy ilyesmit, de teljesen úgy csinálnak mint az
aranyásók.

Annyira kihalt a vidék, hogy nem nagyon értjük, hol lakhat az a
rengeteg kínai.

Rengeteg gőzmozdonyt látni, több mint kétharmada a mozdonyoknak ilyen
nagy négyhuszonnégyes típusú pöfögi. Gyönyörű szépek.

Az egyik folyón hidat építenek, a teherautók a jégen hordják a
pillérekhez az anyagot. Ehhez képest látunk egy jégbe szakadt lovat is
(most vastag a jég, vagy mi van?), többen próbálják kihúzni szegény
jószágot.

Közben pedig hetedike lett, Attila-napot ünnepeltünk. Nagy nap lévén
kettőt kortyoltam a laposüvegemből (napi egy kortynyi Unicum-ot hoztam
magammal a gyomrom karbantartása végett), a menü pedig: Különleges
vagdalthús, mackósajt, vajas-mézes kenyér, sajtos ropogós, tea.

Közben összegyűjtjük úti tapasztalatainkat, álljon itt néhány
gyöngyszem:

1. A meleg levegő fölfelé áramlik. A büdös is.

2. Mégis lehet büdös ott, ahol hideg van.

3. A DELMA margarin 250 gramm, hűtőben tovább eláll és jóval finomabb
mint a fél kilós LINCO Halvarine, ami viszont sportszatyorban áll el
tovább, még ha izzad sem lesz olyan folyós mint a DELMA.

4. A pisit néha le kell verni baltával a kocsi aljáról Szibériában,
különben elönti a budit a víz. Ez a provodnyica milyenségével van
összefüggésben.

...

7. Ha párnán ill. nem párnán nézelődik ill. nem csak nézelődik az
ember, akkor szabadon választott testrésze előbb-utóbb bizonyosan
megmacskásodik.

8. Kevesebb mézes, viszont több sós sütemény, mint nap.

9. Többféle büdös van.

10. 2 walkman-ból 1 nagy eséllyel elromlik.

11. Hazudni csak pontosan, szépen, és csak határozottan, folyékonyan.

12. A Forma-I-ben garantáltan gyorsabban cserélnek kereket mint
vonaton.

Készítettünk egy összehasonlító táblázatot is az eddigi vonatokról, de
azt majd az út végén véglegesítjük.

Tehát január 8-án helyi idő szerint fél 11-kor megérkezünk Pekingbe
220 óra vonatozás után.

1993. január 8-9. Peking

Annyira hihetetlen ez az egész. Nem bírom elképzelni magam Kínában.
Nagyon messze van. Illetve mostmár Magyarország van nagyon messze. A
fene sem érti. Üldögél ill. vonaton tölti az idejét az ember egy
ideig, és egyszercsak máshol lesz.

Ebben az utóbbi tíz napban teljesen életformánkká vált a vonatozás,
mozog a föld a lábunk alatt. Szokatlan ez a rengeteg ember - ráadásul
mind kínai.

Tamás (Judit barátja) vár minket az állomás előtt, nem tudott bejönni.
Beülünk az első osztály várótermébe kávézni-süteményezni. Az első
kínai Coca-Colám, nagyon tetszik a doboz felirata: kínaiul van ez is.
Naná.

Meghoztuk az első havat Pekingbe, taxit keresünk a csendes hózáporban.
Elmegyünk a Népi Egyetemre, ott lakik a legtöbb pekingi magyar diák.
Náluk fogunk éjszakázni, a holnapi Shanghai-ba szóló vonatjegyünket is
ők vették meg.

A taxiból bambán bámulom a várost. Nekem még mindig egészen más
képzeteim voltak Kínáról, pedig az öcsém már mesélt egy csomót; nem
gondoltam volna, hogy ilyen világvárosias, nyüzsgő, reklámoktól és
elegáns, új épületektől hemzsegő városba fogok megérkezni. Minden
hasonlít kicsit Európára - és minden tökéletesen más mint Európában.

A kollégiumban lepakolunk, fürdünk, pihengetünk kicsit, aztán
kimegyünk a városba. Az egyetem melletti kis utca tömve van
éttermekkel, az egyikben eszünk egy nagyot. Kicsit szokatlanok az
ízek, de a pálcikával evés egészen könnyen megy.

A kollégiumban ér az első shifu-élmény (a shifu kb. szaki-nak
fordítható): a liftben (kb. akkora mint nálunk a kis lift) egy asztal,
szék, telefon, egész nap ott ül valaki és nyomkodja a gombokat. Ez a
munkája. Nyomkod és vigyáz ránk meg magára. Az összes liftben van egy
ilyen kis hivatal. Szívdöglesztő.

Az egyetem egyébként a miskolcihoz hasonlít - állítólag mind ilyen
Kínában: egy "campus"-on belül van minden. Szép parkos, hangulatos.
'89-ben itt volt a diáktüntetések központja, a Tienanmen-téri
hercehurca után ide hordtak be néhány halottat.

Éjszaka nem nagyon tudok aludni - egyrészt a takony miatt (valami
idióta megfázásom lett), másrészt pedig a vonaton kockásra aludtam a
fejem a tíz nap alatt. Hajnalban vad sípolásra ébredek a
szendergésből, nem tudom honnan jöhet, ráadásul nagyon gyorsan mozog a
hangforrás. Gábor (a vendéglátóm) felvilágosít: ezek az állatbarát
kínaiak azzal szórakoznak, hogy a galambokra különböző kísérteties
hangú sípokat szerelnek. Bűbájosak.

Gábor meg a többi magyar egyébként korán kel: statisztálni mennek egy
történelmi filmhez. Egész héten forgatnak, jó kis
ösztöndíj-kiegészítés ez a munka. Gyakran szokták hívni őket, sok
kínai filmben ők a gonosz külföldiek.

Pistivel (ő külkeren végzett, most félig-meddig tanulni van kint) és
Juditékkal elindulunk a városba. Elmetrózunk egy piachoz. A metró az
első rambó-élményem Kínában.

Nyelvújítók figyelem! Ez egy új, Kínában (sűrűn) használatos magyar
szó. Lehet fölrambózni a buszra ill. vonatra (ez kb. úgy működik, hogy
az ember behajítja a hátizsákját és utánamászik), lerambózni
ugyanezekről, berambózni a sorba, kirambózni akárhonnan, átrambózni a
kerítésen, keresztülrambózni a tömegen, a "szétrambózni" szót a
"szíjjelvágni" helyettesíti. A rambózáshoz nem szükségesek különösebb
fizikai adottságok illetve különösebb előzetes felkészülés, csak úgy
mint Rambó: szem összeszűkül, pupillák kitágulnak, kar kicsit
megfeszül, kéz ökölbe szorul (ez egyéni ízlés szerint elhagyható ill.
helyettesíthető), nagy levegő, és RAMBOOOOOO! Előzetes figyelmeztetés
nem szükséges a korrekt rambózás végrehajtásához, elegendő a jelenlét,
az akarás, a tökéletes kivitelre törekvés. Kis mozgászavarral, laza
ízületekkel a rambózás szinte játék, esti testmozgás, pihepuha
lágyság.

Kínában egyébként csak Pekingben van metró - itt is csak egyetlen
körjárat és egy abból elágazó szárnyvonal. Shanghai-ban lesz a
következő, '95-ben fogják átadni. Villamos sincs, csak egy-két
városban, a tömegközlekedési eszközök tehát: busz, troli, iránytaxi.

Tehát először be kell rambózni a sorba metrójegyet venni. Itt ez a
szisztéma: minden állomáson van egy mami aki jegyet árul a kedves
közönségnek, itt nem a sorbaállás, hanem az erő a rendezőelv. Tamás
nagyon rutinosan nyomul be, majd tör (úgy is mondhatnám: robban) ki a
tömegből. Az így összerambózott jegyet a bejáratnál - ami 5 méterre
van a pénztártól - egy másik mami (itt már több mami is üldögél, alig
van dolguk, unottan nézik a pénztári tülekedést) ellenőrzi és eltépi.
Ezután fölrambózunk a metróra. Már nem is csodálkozom hogy ide is
egyszerre akarnak be- ill. kiszállni. Kezd szórakoztató lenni. Kicsi a
rakás.

Pisti egyszer látott egy olyat, amikor annyira nagyon egyszerre
akartak beszállni a metróba, hogy szabályos boltívet sikerült
képezniük, és megakadtak: se ki, se be, csak vágyakozva bámulták
tülekedés közben az üres kocsibelsőt, majd egyszercsak valakinek
sikerült elfordulni - és a boltívecske bezuhant a kocsiba.

Egy (a többiek szerint átlagos) nagyáruházba nézünk be. Az összes
otthoni üzletház elbújhat mind kínálatban, mind külsőben (ill.
belsőben). Csak tátom a számat. Olasz és kaliforniai gyorsétterem is
van benne. Hm.

A következő nézelődnivaló a "Friendship" áruház. Három-négy évvel
ezelőttig ezekben az áruházakban csak a külföldiek vásárolhattak. Itt
láttam először, amit eddig nem hittem el: rizsszemen festmény, pár
száz karakteres költemény (vagy novella, tudja a bánat). Míg meg nem
néztem jobban, nem értettem, mi a fene lehet ilyen drága ezen a koszos
rizsszemen.. Fantasztikus dolgokkal tömve az egész áruház,
legszívesebben a felét hazavinném - így aztán semmit sem vásárolok.

A piacon (ami Peking első számú ruhapiaca: exportból visszamaradt, jó
minőségű árukkal), Oroszország kísért. A vásárlók háromnegyede orosz,
az árusok bennünket is orosznak néznek. Még a tejárus nénike is azt
kiabálja hogy "gorjácsoje moloko!". A kínálaton és az árakon pedig el
vagyok ájulva. Mindenféle selyemcuccok, tollkabátok, egyebek, nagyon
olcsón.

Még tekergünk kicsit, aztán készülés Shanghai-ba.

Este 9-kor indul a vonatunk, pontosan 24 óra az út. "Hardsleeper"-en
megyünk.

Kínában négy "osztály" van a vonaton: hard-seat, soft-seat,
hardsleeper, softsleeper. A softsleeper ugyanolyan mint az orosz
másodosztályú hálókocsi (négyágyas fülkék), némelyiken még a gyártó
NDK cég emblémáját is megtaláltam. A hardsleeper kicsit hasonló az
otthoni (ill. európai) couchette-hez: hatágyas fülke-szerűségek, a
folyosó felé nyíló oldaluk viszont nyitott, és az ágyak nem
felhajthatóak. A soft-seat az otthoni régi másodosztályú kocsikhoz
hasonló, csak nincs kétfelé választva a kocsi és plüss-ülések vannak.
Egy vonaton vagy soft-seat vagy hardsleeper van. A hard-seat a kínai
"fapados": olyan mint a soft-seat, csak kemény műbőr-üléssel, egyik
oldalon három-három, a másikon két-két ülőhelyes "boxokkal". Erről már
hallottam néhány rémségeset, egy-két hét múlva én is ki kell
próbáljam.

1993. január 10. Shanghai

Percre pontosan érkezik a vonat.

Az utazás kicsit ramatyul telt a számomra - majd' megfulladtam a
takonytól. Egyébként pedig itt tapasztaltuk meg először a bámulási
effektust. Kínában még mindig különlegesség a külföldi, borzasztóan
megnéznek minket. Eleinte nagyon zavaró, aztán vagy megszokja az
ember, vagy elmenekül - azaz nem néz senkire. Nekem ez könnyen megy,
alig látok ki a fejemből a nátha miá.

Fűtés az bizony nincs a vonaton, zene viszont csőstől (pontosan az
egyik hangszóró mellett vagyunk, reggel fél héttől este tízig
szórakoztatják az utazóközönséget központilag). Nomeg szemét. Az
utazóközönség ugyanis alapvetően a földre szemetel, de rengeteget.
Amikor már hanyattesés fenyeget a bokáig érő szemét miatt, a kalauz
kitakarít, azaz a nagyja szemetet összetereli.

Útközben földrajzóra: átkeltünk a Sárga-folyón (tényleg sárga) és a
Jangcén (tényleg jó nagy folyó!), átmentünk Nanjing-on (sokáig ez volt
a főváros).

Tehát megérkezünk Shanghai-ba este 9-kor. A pályaudvaron nagy
fogadóbizottság: Csaba, valamint Rebecca és He Xiao, Csaba kínai
barátai. Rebecca egy kis csicsergő ferdeszemű tündérke, He Xiao pedig
egy sofőr srác, akinek van egy rendkívül előnyös tulajdonsága is:
esténként szabadon rendelkezik a cége mikrobuszával, azzal furikázza a
Shanghai-i társaságot mindenfelé. Örömködés és az első kínai söröm
elfogyasztása után elindulunk a Tamásék kollégiumába.

A Shanghai-i magyar kolónia jelenleg a következő elemekből épül föl:
Dóra (rendes nevén Arthur) és Balázs az ELTE-n kínai szakosok, egy
évre jöttek ki részképzésre. Attila (um. Doki - nem a Drajec, más is
lehet Doki, nem?!) tavaly végzett a Külkeren kínai-angol szakon, most
valami kavarás folytán kizavarták "részképzésre". Tamás (mint fentebb
már említettem) az IMO-ról jött ki szintén egyéves részképzésre - és
végül a legöregebb Shanghai-i, az öcsém. A részképzősök mind a
Shanghai-i Idegennyelvi Főiskolán tanulnak.

A kollégiumuk eléggé rémisztő. Fűtés az egy csepp se, melegvíz naponta
kétszer három óráig, sötétség és kosz. Gyorsan el is távozunk
vacsorázni, megtömjük a mikrobuszt: az összes magyar, a két kínai,
plusz csatolt részként egy német és egy olasz lány. Úgy tűnik, itt a
magyarok köré szerveződik az élet (természetesen).

Vacsora után mindenki hazamegy, mi a Csaba kollégiumába. Sörözgetés,
beszélgetés, alvás.

1993. január 11-16. Shanghai

Mint minden egyetemen, itt is külön kollégiuma van a külföldieknek.
Itt Csaba az egyetlen európai, mindenféle náció megtalálható, a
legtöbb Nyugat-Afrikából jött. Nagyon jó kis kollégium, egy-két fős
szobákkal (kb. feleakkorák mint a Schönherzben), konditeremmel,
pingpongteremmel, biliárdteremmel, teremteremmel. A földszinten
mosoda, ahol egy szaki fillérekért kimos mindent, borzasztó
lelkiismeretes, még a zoknikat is kivasalja. A kínai mosodás, mint a
filmekben. Külön menza is van a külföldieknek, rögtön a kollégiummal
szemben, a sok mohamedán diákra is tekintettel vannak, alig van
disznóhúsos kaja.

Úgy eltelt ez az öt nap, hogy észre sem vettem. Igaz, a fele azzal
telt hogy gyógyítgattam magam. A másik fele Shanghai keresztül-kasul
motorozásával. Ugyanis az öcsémnek van egy "Xingfu" (Boldogság) típusú
motorja. Az utolsó csavarig megegyezik az ötvenes-hatvanas években
gyártott 250-es Jávával. Ezen ülve esett meg velem először életemben,
hogy becsuktam a szemem mert nem bírtam nézni ahogyan közlekedünk. Sok
idő kellett hogy megszokjam a "száguldozást" (max. 40-50-nel szokunk
menni) a millió biciklista között. Itt a közlekedés valamifajta
hallgatólagos megállapodáson, bizalmon alapul. Mindenki figyel
mindenkit: ha megelőzök egy biciklist, figyelem hogy meg fog-e előzni
valakit és az meg fog-e előzni valakit; közben azt is nézem, engem meg
akarnak-e előzni, mert ha igen, arra az esetre is kell kis helyet
hagyni jobbra magamtól, ha az engem előzőnek jobbra kell húzódnia a
szembejövő miatt. És DUDÁLNI rendületlenül! Arról nem is beszélve,
hogy mindenki mindenhol közlekedik: a járda és zebra csak
jelzésértékkel bír, a külön lekerített bicikliút (már ahol egyáltalán
van ilyen) nem jelenti azt, hogy a biciklisták csak ott közlekednek,
stb. stb. Ehhez képest meglepően kevés a baleset, nagy része ezeknek
is csak koccanás. Ha viszont baleset történik, beáll a nagyhalál. Még
ha csak két biciklista ütközött is össze, megáll a forgalom: míg a
rendőr meg nem érkezik, mindennek úgy kell maradnia ahogyan az "ESET"
történt, véget nem érő vita kezdődik hogy ki volt a hibás, akkora
csődület támad mintha tömegszerencsétlenség esett volna. A
tapasztaltak szerint ilyenkor a legjobb minél gyorsabban távozni a
helyszínről (ti. elfutni), mindegy ki volt a hibás - vagy ha ez nem
megy, valamilyen anyagi elégtételt kialkudni nagyon gyorsan, míg elvi
kérdéssé nem fajul az ügy. Ugyanis a kínaiak nem engednek (mint
általában Ázsiában: "nem veszítheted el az arcod" - azaz ha
mondtál/tettél valamit, ahhoz végsőkig ragaszkodni kell, még akkor is,
ha közben kiderülne hogy nincs igazad). Mindent meg kell beszélni,
kitárgyalni, és a végsőkig kötik az ebet a karóhoz. Láttam egy
klasszikus esetet: az egyik kereszteződésben egy busz éppen balra
fordult, de nem fért be, volt a sávban valami. Így elzárta az utat egy
másik busz elől, az megállt, a két sofőr elkezdett vitatkozni, hogy ki
menjen odébb - előbb csak úgy az ablakból kihajolva, később ki is
szálltak. Közben a kereszteződés tökéletesen bedugult, és mivel
mindenki minden lehetséges irányból próbálkozott továbbjutni, a
felismerhetetlenségig összekavarodott az összes autó, gyalog is alig
lehetett keresztüljutni rajtuk - de a két sofőr mintha mi sem történt
volna, vitatkozott tovább.

Tehát motorozgatunk, főként a többiekhez járunk át. Két-három nappal
később átköltöztetik őket az egyetem vadonatúj "vendégházába" - ez egy
kb. 3-4 csillagos szálloda kétágyas, fürdőszobás, színes TV-s
szobákkal.

12-én hivatalosak vagyunk egy kínai esküvőre. He Xiao régebben
taxisofőrként dolgozott, az egyik volt kollégája nősül.

A hivatalos rész délután volt, a "lagzi" ötkor kezdődik. Mi csak hét
körül érkezünk meg, He Xiao nem tud hamarabb eljönni a munkahelyéről.
A lagzi valahol nagyon kint a város szélén, egy étteremben zajlik.
Amikor belépünk a terembe, majd' elsüllyedek: kb. száz szempár
ránkszegeződik, fényképeznek, videóznak bennünket, mi vagyunk a
fénypontja a bulinak. Az ifjú pár fogad bennünket, a kötelező
jókívánságokat én magyarul motyogom el, iszonyúan zavarban vagyok.
Átadjuk a He Xiao által kezünkbe nyomott ajándékot és virágot - ő
pénzt ad egy borítékban (itt nincs menyasszonytánc, mégsem túl
ráfizetéses egy esküvő). Leültetnek bennünket a terem közepén egy
asztalhoz: együnk!

Kis kitérő. Mindeddig rosszul tudtam: a rizst nem köretként eszik a
kínaiak, mint mi. Alapvetően magában eszik az ételeket, az ízéért, és
ha még éhesek maradnak, esznek rá egy-két tál rizst hogy jóllakjanak.
Minél több rizst eszik tehát valaki, annál szegényebb - és viszont.
Lagzin természetesen mindenki ki akar tenni magáért, rizs tehát nincs,
csak kaja. Sokféle, a kör alakú asztal középső, forgó részén, egy-egy
falat ebből-abból, forgatás, újabb falatok, forgatás...

Mellé sört isznak. Amikor leülünk, Csaba figyelmeztet, hogy ne igyak
csak úgy, amikor szomjas vagyok, majd úgyis muszáj lesz. Ez gyorsan be
is következik. Mindenki velünk akar "ganbei"-zni: ez azt jelenti, hogy
teletöltik az ember poharát, és minél gyorsabban szárazra inni - ezt a
pohár felfordításával is jelezni kell. Csabával álljuk a sarat, még
szerencse hogy a kínaiak tényleg nem bírják az italt. Kezdem jobban
érezni magam..

Közben a menyasszony körbejárja a vendégeket, mindenkit megkínál
cigarettával, majd tüzet ad. Kötelező elfogadni még annak is aki nem
dohányzik. Kétszer el kell fújni a gyufát ill. valahogyan
megakadályozni hogy a menyasszonynak sikerüljön tüzet adni, harmadjára
lehet engedni. Szerintem eléggé infantilis az egész, de a közönség
nagyon élvezi - különösen nálunk, a két "nagyorrúnál" (így hívják a
fehér embert).

Utána mégegyszer körbejár az ifjú pár és "ganbei"-zik mindenkivel. A
vőlegény (és persze a menyasszony) nem isznak alkoholt fűvel-fával,
ezért ők egy ötcentes pohár Zup-pal koccintanak. Ez volt a kb. tizedik
"ganbei"-m. Ekkor már mosolygósak voltunk..

Fél kilenc körül, hirtelen lett vége a "bulinak". A maradékot ugyanúgy
összecsomagolják a vendégségnek mint nálunk - bár ezek a
szószos-diribdarab kaják kicsit gusztustalanul néznek ki a
nejlonzacskóban.

He Xiao kijelenti hogy be van rúgva, Csaba kezébe nyomja a
slusszkulcsot. A mikrobusz telepakolódik násznéppel, haza kell
fuvarozni őket. Keresztül-kasul száguldozunk Shanghai-ban, közben He
Xiao nem bírja tovább, Shanghai legközepén (kb. mint Budapesten a
Felszab tér v. az Astoria) megállunk és pisilés. A násznép
elfuvarozása után elmegyünk az ifjú pár lakásába. A központban laknak,
a régi kínai városrészben (annak idején ugyanis volt francia, angol,
egyéb városrész, még most is más-más mindegyik hangulata). Kanyargós,
sötét sikátorokban megyünk egy darabig, aztán egyszercsak egy házban
találjuk magunkat. A vaksötétben szűk folyosókon, csigalépcsőkön
bolyongunk egy darabig, végül egy szobába érünk. Kb. tíz
négyzetméteres lehet az egész, ott szorong a násznép fiatalabbik
része. A "lakás" ebből a szobából, és a fölötte lévő, létrán elérhető,
franciaágynyi területű, egy-másfél méter magas "hálószobából" áll.
Most tákolták hozzá a házhoz (ill. a házra), vadonatúj minden: friss
festés, új (bőr!) ülőgarnitúra, egy kb. 90 centis képernyőjű Panasonic
színestévé, egy Kenwood hifitorony (kb. 10 000 jüan), stb. A
vendégsereg épp az esküvőn készült videót nézi, mi még megszemléljük a
hálószobát, aztán egy kis fényképezkedés után (a földszinten van a
közös konyha: azaz a ház-szerűség összes lakója ezt a helyiséget
használja - muszáj lefényképezni, bár ez nem nagyon tetszik a párnak)
távozunk.

1993. január 16-17. Shanghai-Guilin expressz

A vonatunk este 7 órakor indul. Jó "Balogh-szokás" szerint fél 6-kor
még sehol sem járunk, a sütőben milánói sajtos makaróni, amit Dokinak
és Arthurnak ígértünk. (Sajt, tejföl, túró Kínában az aranynál is
többet ér, miután a kínaiak nem sok tejes dolgot fogyasztanak, nincs
meg a "kultúrája." Sajtot be lehet szerezni a nagyobb nyugati
szállodákban - valóban arany-áron! Így már érthető, miért kezdi az
öcsém a magyarországi tartózkodását túróscsuszával és fejezi be 3
guriga trappista vásárlásával.) Csaba zuhanyozik, én meg csak éppen
elkezdtem pakolni. Olyan ennek az egésznek a hangulata, mintha
víkendezni mennénk néhány napra. Annyi a különbség egy otthoni
kiránduláshoz képest, hogy itt télikabátban indulunk, de viszünk
magunkkal napolajat meg fürdőgatyát is.

Végre Dokiék is beesnek, pontosítjuk a pontosítanivalókat és
irány!...taxi után. Nagynehezen találunk egyet, de miután már csak 45
perc van a vonat indulásáig, a sofőr nem mutat nagy kedvet ahhoz, hogy
"elkéssünk", ahogy ő mondta. Arthurra átragad a sofőr idegessége,
félúton már annyira extázisba esik, hogy hajlandó 5 sörbe fogadni
velem. Hiába magyarázom neki, hogy egy igazi Balogh (kettő pedig
különösen) külföldön nem szokja lekésni a vonatot - ő tudja. Pedig
úriember biztosra nem fogad.

Itt egy kis kitérőt kell hogy tartsak, bemutatván a kínaiak utazási
szokásai közül egyet. Az indulást.

Bárki bármilyen útra indul a családból, az egész família lázban ég már
az utazás előtt két nappal. A vonat/hajó/busz/repülő indulása előtt
három-négy órával elkezdenek aggodalmaskodni, hogy lekésik, úgyhogy a
"csapat" hamarosan útnak indul. Mindenki elkíséri a delikvenst,
esetlegesen még egy-két szomszéd, barát is csapódik. Természetesen
mindenki tele van jótanáccsal, plusz néhány csomag gyümölccsel, egyéb
használható avagy használhatatlan ennivalóval, eszközzel. Nem beszélve
az ajándékokról, amelyek a távoli rokonoknak szólnak. (Csaba
megjegyzése: ha egy kínai megkér, hogy vigyél már el ugyan valami
apróságot pld. Magyarországra a csemetéjének, egy kb. 10-15 kg-os
csomagra számíthatsz, ami hosszas magyarázkodás és udvariaskodás után
lealkudható 5 kg-ra. Tartalom: szárított gomba, rák, gyümölcsök;
édességek; gyógyszerek - amikből néha kellemetlenségek adódnak a
magyar vámnál, miután jó részük kábítószernek néz ki --; könyvek stb.)
Így aztán, ha még eddig egyedül ki is tudott volna vergődni utazónk az
állomásra, mostanra igazán szüksége van segítségre. Indulás előtt már
egy-két órával ott toporog idegesen a kis csapat a bejárat előtt. Nem
véletlenül van az tehát, hogy csak indulás előtt két órával engedik be
a jeggyel és peronjeggyel (egy jegyhez két peronjegyet adnak ki,
persze többször is sorba lehet állni, amit mostanában már azzal
küszöbölnek ki, hogy lepecsételik a "felhasznált" jegyeket -
megoldások persze mindig találhatók) rendelkezőket a várótermekbe.
Mint a repülőtereken: minden vonatnak külön váróterem. A vonathoz
indulás előtt kb. 45 perccel nyitják ki a kapukat. Ezzel megkezdődik a
herce-hurca. Mindenki első akar lenni, még akkor is, ha számozott
helyek vannak. (Ugyanez történik a repülőkön is, még a nemzetközi
járatokon is; vagy pl. olyan buszoknál, ahol a busz üres és az összes
felszálló darabszáma kettő: képesek egymáson átrambózva küzdeni. Hogy
miért? Nem tudni. Valószínűleg a pavlovi reflex egy mintapéldájával
állunk szemben. Ajtó?...rambó!!!). Előbb az utazónk szalad fel a
vonatra, ablakot nyit, csomagok beload. Érzelmes búcsút nem sokat
láttunk.

Nos, ehhez képest ott állunk mi, az esti csúcsforgalom kellős közepén,
45 perccel a vonatindulás előtt. A sofőr végül hosszas győzködés és
ígérgetés (miszerint nem fogjuk agyonverni ha nem érjük el a vonatot)
után elindul. Csaba ismer egy hosszabb, de kevésbé forgalmas utat az
állomáshoz, amit a sofőr nem ismer, úgyhogy Csaba "vezet". Kicsit
gyorsabban kiérnénk, ha valóban ő vezetne. Kettes számú kitérő: kínai
kocsit vezet.

Első lépés: el kell indulni. Két eset lehetséges: egyesből indulunk
(ez ritka mint a fehér holló), miután megyünk másfél métert, rögtön
hármasba kell kapcsolni, újabb 10 méter megtétele után (nehogy
túlpörögjön a motor) máris négyesbe, ha pedig van ötös, akkor
(sebességgel arányosan) 20 méterrel később gyorsan azt kapcsolni. A
második variáció jóval emberbarátibb: rögtön kettesből indulunk, az
egyest csak valami úri huncutságból építették bele abba a fránya
sebváltóba. Ezután a felkapcsolás azonos módon zajlik le az előző
verzióval. Az egész sebességváltási stílust azzal magyarázzák, hogy
takarékoskodnak a benzinnel; hiába mondja el nekik az ember, hogy
ezzel egy milliliter benzint sem takarítanak meg, a motort pedig
rettentő gyorsan tönkreteszik.

Tehát az autó mozgásba lendült. A fék és a duda helyét valami hülye
összecserélte az összes autón - viszont amikor véletlenül mégis
lelassul az autó 40-50-ről 15-20-ra, visszakapcsolásról akkor sem
lehet szó, az autó üregrezonátorként nyög, ugrál picit, ötösben
vesszük a fogaskerék-akadályokat.

Úristen, baj van: nappal van és piros a lámpa (éjszaka ugyanis ez nem
akadály), meg kell állni!! Busz esetében ez a manőver
motorleállítással jár, egyszerű személyautónál pedig a kézifék
behúzásával (még olyan sík terepen is, mint a Hortobágy - biztos ami
biztos, el ne szaladjon az az autó!). Zöldre váltás előtt idegesen
markolászni kell a kézifék fogantyúját, majd szép szabályosan (először
lefulladni!) csúsztatott kuplungos emelkedőn elindulást végrehajtani,
ezután ld. az elindulás c. pontot.

A közlekedési lámpák egyébként egyszerű felépítésűek: valószínűleg
egyetlen időkapcsoló (illetve manuálisan egy db. rendőr) kapcsolgatja
az egész kereszteződést, ugyanis sárga nincs, a zöld pedig a
keresztirányú pirossal egyszerre érkezik meg.

A közlekedés eleinte teljesen anarchisztikusnak tűnik. Mindenki
mindenhol közlekedik, már persze ha bír mozdulni (ez komoly: voltam
olyan dugóban, ahol biciklivel sem lehetett megmozdulni). Teljesen
bevált dolog pl. a szemből balra nagy ívben kanyarodót a menetirány
szerinti bal oldal szélén kikerülni. Az elsőbbségadási szabályok is
rendkívül egyszerűek (egyúttal logikusak): mindig a nagyobb dolognak
van elsőbbsége. A duda és a csengő használatában pedig felfedezhető
némi rendszer, bár én ötletszerűen illetve ijedtemben szokom
használni.

Kint vagyunk tehát az állomáson, 25 perccel az indulás előtt... A
sofőr még méltatlankodik egy kicsit, hogy hogy lehet ilyen későn
indulni és nem fogadja el a mintegy 3 Ft-ra rúgó borravalót. (Nem
szokás és nem is elvárt a borravaló Kínában.) Beszerzünk még néhány
üveg sört, közben Csaba kínai barátja is megérkezik - mégis lesz
valaki, aki kikísér minket! A srác egyébként kb. 3kg gyönyörű almával
érkezik, amit betuszkolunk a makaróni, sör, kenyér, narancs, mogyoró,
hagyma, instant tésztaleves mellé. Ezen fogunk élni a 30 órás
vonatozás alatt.

Mint külföldiek, megmenekülünk a felszállási procedúra egyik nagy
rambózásától: ugyanis az első osztály várótermébe megyünk, ahol
kevesen vannak. A felszállás második része viszont kárpótol bennünket.
Helyjegyünk ugyan van, de éppen abba a kocsiba szól, amelyikben a
főshifu (shifu: ejtsd söfu - kb. "szaki" ill. "mester" a jelentése)
foglal helyet (egész kis szabályos irodája van): nála lehet a felsőbb
osztályokra jegyet kapni, amennyiben van még, illetve egyáltalán lehet
venni. Valami érthetetlen okból kifolyólag ugyanis a vonaton
tartózkodók nagy részének nem volt jegye. Felrambózunk tehát (nem az
az igazi rambózás, de ekkoriban a fogalom még csak kialakulóban van),
de miután azért egy kicsit tényleg későn érkeztünk, a csomagunknak
nincs hely. Ezért aztán az egyik ülésünkre (amit szintén pici
rambózással foglaltunk vissza) Dokit beágyazzuk négy kínai és két
hátizsák közé, egy üveg sört és egy kulacs vodkát nyomunk a kezébe és
sorsára hagyjuk. Csendesen üldögélt az elkövetkező néhány órában, néha
hallottuk a hangját, de az is egy-egy rövid, velős, lényegretörő
felszólítás volt: "Sört!". Ezalatt mi hárman csendesen álldogálunk a
másik ülésen és megpróbáljuk felmérni az elkövetkező 30 óra
túlélésének reális esélyeit. Arthur közben fényképezésben tör ki, majd
tettét őszintén megbánva kifejti, hogy: "Mindenkinek alapvető emberi
joga, hogy ne fényképezzék le". Kezd valami gyanús lenni Arthur körül
azon túl hogy ELTE-s, még ha azt is figyelembe veszem hogy nőből van.
Egyébként örülnék ha sikerülne néhány képe - nekem nincs pofám
lefényképezni ezeket a tipikus tömegjeleneteket, pedig nagyon kéne.

A tömeg nem akart fogyni, sőt, még növekedett is. Közben megjelent a
bejáratban egy kb. másfél Skála-kocsi méretű jármű, tele kajával. Én
csak mosolyogtam, hogy a kis naiv, hogyan képzeli itt az áthatolást -
a rutinos Kína-járók győzködtek, hogy ez bizony itt át fog menni.
Átment. Ezek a kínaiak cseppfolyós halmazállapotúak. Akár fele akkora
helyen elférnek. Utazáshoz ideálisak.

A negyedik ülőhelyünkre kénytelenek vagyunk a csomagjaink egy részét
pakolni, így aztán egyikőnk mindig áll és tűr. Mire a sörünk
elfogyott, a tömeg is kicsit megcsappant - ekkor kezdődtek a
problémák, ugyanis annak, aki állt, innentől már kicsit kapaszkodnia
is kellett, nem tartotta meg alvás közben a tömeg.

Másnap reggel végre sikerül egy négyes "boxba" becserélni a
helyeinket. Így már sokkal kellemesebb, nagy evés-ivás közepette
figyeljük a kínaiak utazási szokásait. Tehát a hardseat örömei:

- Felszállás

Mint már Irkutszkban megtapasztaltam, EGYSZERRE történik a felszállás.
A rutinosabbak már nem is vacakolnak az ajtóval, rögtön az ablakon
közlekednek be a vonatba, előre hajítva a csomagjukat, kis csapást
vágva ezzel is maguknak, a bejutást megkönnyítendő (a vonatablak
ugyanis fölfelé nyílik, nagyon érdekes nyitási-zárási eljárással - az
állomásokon pedig magas peronok vannak, így aztán nem nagy
vaszisztdasz az ablakon keresztül behatolni). Ezért aztán tömöttebb
vonatokon állomásra érkezés ill. megállás alkalmával az ablakot
sürgősen be kell csukni, max. kisujjnyi rés hagyható - a még ekkor is
behatolni kívánók a kisujj széttrancsírozásával könnyedén
semlegesíthetők.

- Felszállás után

Feljutva a vonatra kis kozákosztagokként csörtetés kezdődik a
helyekre, valamint alkudozás a csomagtartók környékén: melyik csomagot
melyik oldalára állítsák, melyiket melyikre lehet rápakolni - a
kínaiak remek rendezési algoritmust dolgozhattak ki, minden csomag
megtalálja a helyét előbb-utóbb. A kitöltési tényező közel 143,4%-os.

Elhelyezkedés után kerülnek elő az utazás folyamán nélkülözhetetlen
felszerelések: bögre, kanál, vizes törölköző (amelyre a csomagtartó
alatt külön rendszeresített tartók vannak), cukornád, mogyoró,
napraforgó, narancs, instant tésztaleves, utóbbi (modern) időkben
úti-TETRIS (amelyet kb. 600-800 Ft-os áron lehet beszerezni
mindenütt). Az úti-TETRIS-szel csak az a baj, hogy zenél-beszél, és a
kínaiak ezt igen élvezik, zeng az egész vagon éjjel-nappal.

- Utazás

A kínaiak tudják, hogyan kell utazni. Stílusosak. Mindebben a vonat
személyzete, a központi szórakoztató-információs szolgálat is
segítségükre van. Mindennek megvan a maga ideje, amit közölnek is a
"kedves utasunkkal". "Kedves utasunk, sok szeretettel üdvözli önt a
személyzet...kérjük, bármilyen kívánsága van, közölje azt velünk,
készséggel állunk rendelkezésére. Kérjük ne szórja ki a szemetet az
ablakokon, a kocsiban ne dohányozzon, fáradjon a peronra...ezennel
megkezdődött utas-élete (szó szerinti fordítás, elnézést a
magyartalankodásért)...reggel 6 óra van, kérjük azon kedves
utasainkat, akik még nem keltek fel, keljenek fel...22 óra van,
adásunkat befejezzük, jó éjszakát kívánunk minden kedves
utasunknak...". A nap nagy részében zene ill. rádiókabaré szól
(üvölt), a hangszórók az utóbbi időben
kiszúrhatatlanok-szétszedhetetlenek. Az még a jobbik eset ha a rádió
szól, a magnók (ill. kazetták) ugyanis valami kideríthetetlen okból
kifolyólag egész Kínában egyformán nyávognak.

Az utazóközönség pedig a felhívásnak eleget téve utazik. Talán menjünk
sorjában az életfunkciók szerint. A magukkal hozott elemózsia
ehetetlen részei (mert ugye pl. a cukornádat csak megrágcsálják, utána
kiköpik; a mogyoróhéj, banánhéj, szotyi, narancshéj, használt
evőpálcika, ételmaradék, műanyag tányér, stb.) mind a földön landol. A
gyerekek ott pisilnek ahol sikerül - jobb esetben anyuka még az ülések
közé tudja guggoltatni a csemetét (egyébként nagyon ötletesen a még
nem szobatiszta gyerekeknek az összes alsóneműjük és nadrágjuk tíz
perc szünettel bír fenéktájon, nem kell vacakolni a vetkőztetéssel ha
dolga akad. Azt csodálom, hogy nem fáznak föl) Köpködni pedig muszáj -
mit muszáj, kötelessége egy igazi kínainak - orrot fújni pedig
szükséges. Tehát a föld egy nagy szmötyi-tenger, szó szerint bokáig
lehet gázolni a szemétben. A pisi szempontjából ez még előnyös is:
fölissza a szemét, nem csorog el messzire. Luke Skywalker-re emlékezve
néha aggodalmas pillantásokkal vizslatjuk a szeméttengert, mikor
bukkan föl belőle a shit-monster. Lehet hogy nem bírja a büdöset..

Néha fölbukkan az egyik kalauz (ill. utaskísérő-szerűség), és morogva
fölseper, hogy "Miért nem dobják ki az ablakon a szemetet?". A
fölsöprés is érdekes: a nagyobb szeméttel próbálja semlegesíteni a
kisebb szemetet. A kocsi közepe táján már egy Titanic-ot el lehetne
süllyeszteni a szemétheggyel, de küzd töretlenül, míg a kocsi végében
valahogy ki nem tuszkolja az egész görgeteget a kocsi ajtaján, adva
egyet a környezetvédőknek. Végülis nagy része szerves.. A vasútvonalak
szerintem az űrből könnyen megfigyelhetők: kb. 5-600 km-enként (azaz
két étkezés közötti távolságban egymástól) színpompás szeméthegyek
emelkednek Kínában a sínek mentén.

Forróvizes tartályok majd' minden kocsiban találhatók, ebből töltődnek
fel a bögrék hol teavíz gyanánt, hol tésztaleves gyártáshoz. A vonaton
egyébként étkezőkocsi is van, ez nem csak azokról gondoskodik, akik
odamennek, hanem délidőben és estebédkor műanyag tálcákban hoznak
"egyperceseket" az utazóközönségnek, néhány jüanért. Az állomásokon is
jókora választék várja a beérkező vonatokat: az ablakokon keresztül
egy csomó dolgot be lehet szerezni, sörtől kezdve a sült csirkén
keresztül a kártyáig.

Az állomásokat és környéküket egyébként szigorúan őrzik, főleg ezen a
(Shanghai-Kunming) vonalon. Az elmúlt években több robbanás, robbantás
történt a vonatokon (néhány évvel ezelőtt pl. állítólag kézigránátokat
dobtak be az egyik vonat ablakán), a legutolsó eset '92 decemberében
történt, Guilin közelében: valami felrobbant az egyik hardseat kocsi
végében, négyen meghaltak, rengeteg sebesült volt (az utazóközönség
okítása végett minden állomáson szép nagy színes tablók vannak az
égett-véres-csonka holttestekkel..). Mindezeket megelőzendő az
állomásokon bemenetkor szigorúan átnézik a csomagokat, néhány helyen
át is világítják.

- Megérkezés

A leszálláshoz készülődést pár órával érkezés előtt megkezdik.
Elpakolják a felszereléseket, a csomagokat az ülésekre készítik. Az
elsők már az ajtónál tolonganak és amikor a vonat végre tényleg beáll
az állomásra, mindenki elsőként akar leszállni. (Repülőn ugyanúgy
felállnak leszállás közben, a stewardess-eket az őrületbe kergetve. A
repülő még gurul, amikor a társaság nagy része már leszállásra készen
a kapukban áll.)

1993. január 18. Guilin, Yangshuo

A vonatunk éjjel 1 órakor érkezik Guilinba, menetrend szerint. Kb.
1700 km-t tett meg a 30 óra alatt. Ja, expressz vonat volt!

Guilin Guangxi tartomány turisztikai központja. Guangxi Kína egyik
legdélebbi tartománya, egyik oldalon Vietnámmal határos. Különös
formájú karszthegységéről híres messzeföldön. Kínai turisták százezrei
keresik fel és a külföldi csoportoknak is ez az egyik megállója.

Az állomásépület előtt több "segítőkész" kínai várakozik ránk,
szállodákat ajánlgatva. Előbb magunk próbálkozunk, az állomás
közelében fekvő hoteleket járjuk sorra. Mindegyik ugyanolyan drága:
40-50 jüan személyenként. Hallgatunk hát az egyik jóakarónkra és
motoros bumbumtaxiba szállunk vele. Ezek háromkerekű teherjárgánnyá
átalakított motorok, a vezető mögötti ponyvás dologban szerintem max.
kettő normál méretű ember fér el cuccostól. Mi négyen, rutinos
rambózók hátizsákostól, plusz a kínai gengszter betoszulunk.

Végigjárunk néhány szállodát, de vagy nagyon drágák vagy egyszerűen
csak nem engednek külföldieket ott lakni. A barátunk szemmel láthatóan
nem örül hogy sikermentesen végighurcolt minket az en darab szállodán,
de fizetni a semmiért nem fogunk. Legalább körülnéztünk a városban..

Keresünk egy utcai kajáldát, rendelünk, sört és vodkát iszogatunk.
Hideg van és semmi kilátásunk egy olcsóbb szállodára. Megkérdezünk egy
taxist, mennyiért vinne el eredeti célállomásunkra, Yangshuo-ba (kb.
60-80 km-re fekszik Guilintól). 120 jüan, menjen a rosseb. Evés után
az állomásépületbe vetjük be tehát magunkat, bízva abban, hogy az első
busz Yangshuo felé hamarosan indul. Arthurt beültetjük az
állomásrendőrök különbejáratú tüze köré (kicsit szét van csúszva a
leány), Doki motorostaxikat kérdezget sorra, hogy elvinnének-e
bennünket. Vágyik egy kis rambózásra, kalandra, agyszétrázásra. Úgy 5
óra körül ha nem is motrosjárgányt, de egy buszt talál, ami 7 jüan-ért
elvisz minket Yangshuo-ba. A buszban mind a négyen nagyon gyorsan és
nagyon rettentően elalszunk, a sofőr alig bír felverni bennünket
amikor megérkezünk. Doki még annyira kába, hogy a buszról leszállás
után az egyik hegyet az állomás mellett a kollégiumuknak nézi, azt
hiszi megyünk tovább, Arthurral ellenkezik, hogy: "Te, itt a kolesz,
hová megyünk?".

Még alig pitymallik, nem nagyon látni semmit, meg egyébként sincs sok
szemem, de amikor Csaba elénk mutat, hogy nini, egy hegy, akkor kicsit
megrémülök: oda van nőve egy böszme nagy hegy a pofánkba. Csak úgy,
minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Megdöbbentő.

Végül az állomáshoz legközelebb eső hotelben, a "Holiday Inn"-ben
kötünk ki. Holiday Inn... Kétágyas szobák 20 jüanért.. zuhanyzó a
folyosó végén, a melegvizet egy kb. 15 literes gázbojler szolgáltatja,
ablak ill. ajtó nem szokás, a fürdés így aztán kissé huzatos, a víz
pedig nem igazán zubog. Mondhatni csordogál. Pityereg. A WC sem túl
nyugodt hely: alattunk fütyül a szél. Legalább nincs büdös.

Annak örömére, hogy szíjjelszéveltük magunkat az olcsó szállással,
fürdés után belerohanunk az ágyba. Közben kiderül, hogy Arthur a
kirándulásra vásárolt hálózsákját "otthonfelejtette". Valami egyre
gyanúsabb Arthur körül.

Délután Doki ébreszt minket, hogy ideje valami étel-ital után
nézelődni. Amikor elindulok mosakodni, ismét a pofámba bámul egy hegy
a folyosó végén. A hotelból kilépve pedig az a gyerekmondóka jut
eszembe: "Egy hegy megy\Szembejön egy másik hegy\Én is hegy, te is
hegy\Nekünk ugyan egyre megy". Én nem tudom hogyan csinálta ide ezt a
dolgot a természet, de tetszik. A vidék úgy alapvetően teljesen sík, a
hegyek olyanok, mint amikor a rajzfilmeken Jerry fejbeveri Tom-ot, és
kipúposodik a feje. Pár száz méterre egymástól szinte függőleges
oldalú, majdnem egyformán 2-400 méteres, zöldellő hegyek. Közöttük
szintén gyönyörű zöld rizsföldek, apró falvak, a kanyargó Li-folyó és
egyéb erecskék. Egy baj van: nagyon hideg (10-15 fok) és ködös az idő.
Fűtés pedig természetesen sehol sincs.

Először sétálgatunk egy kicsit a városban. Tele van külföldi
turistákkal (pedig nincs is szezon), alapvetően rájuk rendezkedett be
az éttermek és boltok nagy része. "Hard Rock Café Yangshuo", "Mickey
Mao's Café", "Beer-Beefsteak-Buddha Café", "Green Lotus Peak
Winehouse", "Lisa's Café", stb. nevű kocsmák, mindegyik úgy reklámozza
magát, hogy itt vannak a legegzaktabb nyugati stílusú ételek, úgymint
hamburger, hotdog, sült krumpli, beefsteak, müzli, effélék.

A boltok nagy része a helyi specialitásnak számító batikolt ruhákkal
van tele. Szerintünk ezek inkább afrikai motívumok, de azért nem
rosszak. A többi boltban "régiségeket" és mindenféle marhaságot lehet
kapni. Az árusok még kínai viszonylatban is eléggé agresszívek.

Sétálgatás után beülünk a "Hard Rock Café Yangshuo"-ba. Az embléma
korrekt, a zeneszolgáltatás viszont kicsit frusztrálttá tesz
bennünket. A hifi-torony fő eleme egy agyonstrapált walkman, ami
nyávog mint egy falka macska (mint kiderült, a kevéssé villamosmérnök
tulaj 3V helyett 4.5V-ról járatta, nem csoda hogy árammérgezést kapott
szegény), összesen két kazetta cserélődik: az egyiken két Pink Floyd
lemez, a másikon kínai slágermúzeum. A végfok viszont elég izmos.
Miután gatyába rázzuk a zenegépet, mi szolgáltatjuk a kocsma
közönségének Tátrait és az LGT-t, igaz, az amerikaiak depressziósnak
találják a Loksit (épp a "Primadonna" után, fene a gusztusukat), ezért
kis Pink Floyd-ot kérnek (merthogy az annyira heppi..).

Kb. fél ötkor ültünk be, kétszer vacsoráztunk (egyszer egy ötfogásos
kínait, egyszer "nyugatit"), megittunk hozzá mintegy 14 sört, az
összesért fizettünk négyen kb. 750 Ft-nyi összeget. Közben a
szállodánkba járunk át kisebb-nagyobb dolgokat elintézni, egyik
alkalommal megállunk az utcán (egy amerikai figura kisebb tűzijátékkal
borította el a kocsma bejáratát). Mellettünk álldigál egy srác, akire
teszek néhány megjegyzést, merthogy "Ez a figura nem normális, ebben a
k.. hidegben szandálban rohangászik..". Erre odajön hozzánk, hogy
"Magyarok vagytok? Én Keménj Béjla vagyok." Egy magyarul elég jól
beszélő igazi angol úriembert fogtunk ki. A papája '56-ban disszidált
Angliába, az édesanyja a hatvanas évek végén ment utána, Béla már
Angliában született. A szülei soha nem tanították magyarul, elcsípett
mondatokból és a székesfehérvári nagymamájától tanult meg. A
névjegykártyája:

Trafford House & Budapest Hotels

BED, BREAKFAST & EVENING MEAL

LICENCED BAR, OPEN WEEKEND

és a végén egy vendégcsalogató megjegyzés: "Overlooking Headingley
Cricket Ground". Erre gondolom özönlenek a vendégek..

Együtt folytatjuk az estét: Arthurról kezdenek kiderülni bizonyos
dolgok, de egyelőre nem firtatjuk. Kitör mindenkiből a képeslapírás,
még a Dokiból is, aki pedig az eddigi hat hónap alatt összesen egy
azaz 1 levelet írt Magyarországra. A helyi sör pedig finom, valami
rózsaszín elefánt van rajta, egyébként osztrák-kínai vegyesvállalat
gyártja.

Fél 1 körül távozunk a helyiségből, nem nagy kedvvel, mert ugyan fűtés
az nincs, de minden asztal alatt egy arra rendszeresített eszközben
(lavór) faszenet égetnek, amikor nincs nagy huzat, egészen kellemes a
mikroklíma az asztal alatt-körül. Arthur egyre gyanúsabb (folytatásos
képeslapokat ír mindenkinek, amelyeket külön fog feladni).

1993. január 19. Yangshuo

Fél tízkor Arthur ugraszt az ágyból, átkergette hozzánk a kávéínség.
Borotválkozás az egyik süvegcukor-alakú hegy lábánál (már kicsit
yeti-nek néztem ki), a hangulat teljesen romantikus, csak ne kellene a
borotvahabot jégcsákánnyal leszedni az orcámról. Közben egy
agyalágyult amerikai sziklamászó figura a gangon gyakorol - fölmászik
a függőfolyosóra csak úgy, konkávul. A frászt hozza rám. A barátnője
meg közönyösen mos pár méterrel alatta. Hogy zuhanna rá!

Szévelés és vidámság szempontjából a két kétágyas szobából átköltözünk
egy négyágyasba - kb. feleannyiba kerül, ráadásul a közös nőnket
(mármint Arthurt) is jobban tudjuk felügyelni. A Hard Rock-ban
reggelizünk: KV, hem&x, igazi narancsjuice (most zsarolták ki),
pirítós, banános palacsinta. Az átlagos kínai reggelitől egy kicsit
eltér, ami vízbe-rizsből (mint a tejberizs, csak vízbe'), hideg
falatkákból (savanyúság, főtt mogyoró, szárított marhahús, stb.),
illetve húsostáskákból, tésztalevesből áll.

A városka kikötőjébe megyünk, Béla is velünk tart. A Guilin-Yangshuo
távot hajón szokás megtenni a Li folyón (kb. 80 km, 4 órás út), de
miután a külföldieknek ez már kb. 200 jüan-ba kerül, mi inkább nem..
(A kínaiaknak negyedennyi és most még a kínai igazolványok sem
segítenek, pedig teljesen tutti igazolványom van: Csaba egyik
barátjának, egy tavaly Shanghai-ban angolt tanító amerikai srácnak a
papírjaival utazom.) A kikötőben shifu-csapatok rohannak meg minket,
ők is arra gondolnak, amire mi: külföldi menni hajókázni folyó! A
kezdeti 50 jüan/fős árat sikerül letornászni a felére, a folyón
felfelé fogunk menni kb. 2 órányit.

A hajó alig halad, miután nagy a sodrás. A folyó helyenként alig egy
méter mély, ehhez képest szép nagy hajók közlekednek rajta. A víz
kristálytiszta, a látvány igazán lenyűgöző: a folyó vadregényesen
kanyargós, néha enyhe szorosokon vág át - és minden kanyarulat után
újabb és újabb különös alakú hegy bukkan elő a ködből. Messziről
kékes-szürkén boronganak, mintha csak odafestették volna őket a
piszkos égre, de melléjük érve kizöldülnek, kis patakokat eregetnek a
folyóba, falucskákat rejtenek a völgyek. A falvak környékén nagy az
élet: a parti köveken mosnak az asszonyok, a rozoga kompok emberrel,
kecskével, tyúkkal, cukornáddal megrakva trotyognak el mellettünk; az
utasoknak nagyon tetszenek a nagyorrú külföldiek, majd' a vízbe esnek
a nagy integetésben. Bambuszligetek, gyönyörű zöld rizsföldek között
kanyargunk, néha egy-egy falu "kikötője" mellett haladunk el:
halászcsónakok, rajtuk unottan üldögélő kárókatonákkal
(kormoránokkal), éjszakánként velük halásznak (régen nálunk is
halásztak velük, de egyikőnk sem emlékszik hogyan - a csónakon
elhelyezett lámpással van valami trükk).

Mindegyik hegynek van valami (szerintem kicsit giccses) költői neve,
és valami legenda amiből a név ered. Majdnem mind arról szól, hogy
valaki ment valahová/jött valahonnan, csinált valami
disznóságot/hőstettet vagy szerelmes lett/csalódott a szerelmében, és
ettől kővé vált/valami arra járó istenség kővé változtatta - vagy
pedig odarepült a hegyecske ill. valaki odahajította. "Ádám
bátyám\pávát látván\száját tátván\lábát rántván\pávává vált."

Csak ne lenne ilyen hideg, ködös az idő - bár a látványtól még fázni
is elfelejtünk -, meg a hajó is lehetne egy kicsit csendesebb: a
meghajtást egy őrjöngő traktormotor szolgáltatja. A hűtővíz 93%-a úgy
tízpercenként elpárolog, ilyenkor gőzfelhőbe burkolódzunk, nagyon
rambós; még jó hogy folyón vagyunk és van honnan pótolni a vizet.

Egy Xingping nevű falucskában kötünk ki, a hajóssal botrányozunk egyet
(ugyanis nem akar minket visszavinni Yangshuo-ba). Végül úgy döntünk,
nézünk egy kis kantriszájdot, a hajós szerint egyébként is kb. 15
percenként van busz Yangshuo felé. Átvágunk a falun - ami nem is megy
olyan gyorsan, ugyanis heti nagypiac van. Rögtön akad néhány kísérőnk,
főként vihorászó kiskölykök. A piacon mindenki valószínűleg bevásárol
egész hétre, egyúttal eladja az egész heti terményét - szinte mindenki
megrakottan biciklizget ki a faluból. Ami a legjobban tetszik: a
malacoknak külön ketrecük van bambuszból, amit a bicikli
csomagtartójára lehet rakni. Nagyon jópofa, ahogy a malacok
kényelmesen, a lábukat lógatva röfögnek hátul, bámulják a tájat, míg a
gazdi teker hazafelé.

Buszt természetesen nem találunk, gyalog indulunk Yangshuo felé. Végre
közelebbről is szemügyre vehetek néhány sírt. Kínában ugyanis nincs
temető, a halottakat a szántóföldön temetik el, vidéktől és vallástól
függő módon. A sír helyét földjósok választják ki hosszas procedúra
alapján - régen legalábbis így működött a dolog. Guilin felé a
vonatablakból már láttam a rizsföldeken itt-ott elszórt sírokat, itt a
falutól nem messze valóságos temető mellett megyünk el. Az egyik
hegyoldalban ha nem is sorban, de egy csomóban kb. száz sír. (Gyanús
nekem, hogy ezek a földjósok "véletlenül" itt mindig a legrosszabb,
legsziklásabb földet találták örök nyugvásra rendkívül alkalmasnak)
Mindegyik sír egy nagyobbacska kőhalom, egyik oldalán sűrűn teleírt
sírkővel. A falubeli gyerekek játszanak rajtuk, tehenet legeltetnek
közöttük, itt úgy látszik nincs az a fajta tanult félelem a
halottaktól, szellemektől mint a keresztény kultúrában. Igaz, ekkora
népsűrűség mellett nem is lehetnének olyan jó kis elhagyatott,
kísérteties temetők.

Már egy jó órát megyünk traktorokat stoppolgatva, mikor végre egy
dzsip felvesz minket és egészen a szállodánkig visz. Itt is
gyakoroljuk a "sok jó ember.." végrehajtását: az UAZ-méretű dzsipben
már ülnek hárman, a hátsó fertály pedig kb. IFA-nyi rakománnyal: fél
disznókkal, vég vásznakkal, kisszékekkel van tele - ebbe zsúfolódunk
bele még öten kis hátizsákokkal, fotóstáskával. Én speciel egy
nagyobbacska sertéscsülkön és Csaba fél térdén egyensúlyozok, közben
tartom a hátsó ajtót (mert egyébként kinyílik és Dokival félig
kizuhanunk).

Mivel az úton megéheztünk-megszomjaztunk, végigjárunk néhány "Café"-t.
Arthur a BBB-ben (ez a "Beer-Beefsteak-Buddha Café") törleszti a
Shanghai-ban nyert öt sörömet. A kocsma WC-je nagyon szórakoztató:
kissé lerobbant, csak pisilésre alkalmas, kiírták tehát szép nagy
betűkkel: "Don't shirt!" (sic!).

Sörözgetés közben megtámad bennünket néhány kocsmai szolgáltató
úriember. Az egyik Bélát akarja megtanítani kínai sakkra
(természetesen nem ingyen, bár Bélának ez csak nagysokára esik le), a
másik pecsétet akar vésni nekünk, a harmadik (ez viszont korrekt
üzlet) könyvet ill. pénzeket akar cserélni. Van egy albuma, találunk
benne egy- és tízforintost is, a maradék aprókkal kiegészítjük a
készletét. Tényleg nagyon sok ország pénze megvan neki, számomra egy
friss ropogós 500 rubeles a fő attrakció. A könyvcserélgetőnél pedig
találunk egy magyar gimnáziumi 3. osztályos biológia tankönyvet! Vajon
ki cipelhette idáig - és miért éppen itt jött rá hogy fölösleges?

Ezután nagyon gyorsan elhagyjuk a helyiséget, ugyanis egy új-zélandi
tengerészgyalogos figura műsorozik, nagyon tetszik magának, itatja a
fél kocsmát - és a kínaiak nem bírják az italt, nagyon csúnyák
részegen.

Végigjárunk még néhány helyet, közben az utcán tűzijátszunk. Nemsokára
ugyanis itt a kínai holdnaptár szerinti újév (január 22-én), ami az
egyik legnagyobb ünnep, három szabadnappal, nagy evés-ivással, és
főleg tűzijátékkal. Már folyik a bemelegítés: mindenféle
repülő-durrogó-sivító eszköz bevásárolható szinte fillérekért. Kis
rakétákkal kezdünk (darabja kb. 2 Ft) aztán nagyobb, fütyülő-durranó
rakétával folytatjuk, majd áttérünk a kézi aug.20-ra. Ez egy méteres
papírcső, amiből kb. 20 színes tűzgömböcske repül ki szép sorjában,
egészen magasra. Arthur már tankot vásárol: ez rakétameghajtással
gurul egy darabig, végül elsüti az ágyúját. Arthur élvezi. Ilyen.

Doki záróaktusként egész kis üteget állít össze gyújtózsinórból és tíz
rakétából, kb. félórát tűzszerészkedik, de megéri: majdnem
fölrobbantjuk magunkat.

1993. január 20. Yangshuo

Kicsit későn mászunk ki az ágyból - hálózsák+takaró alatt egészen
elviselhető az időjárás, menjen sétálni akinek eszkimók a felmenői!

Végül elindulunk, a szemben növő hegyre mászunk föl. Nem látni rajta
hogy megmászható, csak abból gondolni, hogy a tetejére egy pagoda van
ráhuppantva. Jónéhány lépcső vezet föl (az ember vagy liheg, vagy
lépcsőt számol - fogalmam sincs mennyi volt), fönt már egészen
kellemes meleg van.. A kilátás isteni, csak a köd, az a fránya köd. A
hegy aljában egy szép park, sétálunk-sétálunk, egy kicsikét
eltévedünk. Átrambózunk egy kőfalon (Arthur szerint nyugdíjas rambók
vagyunk, az igazi csak átlendül, mi meg vacakolunk egy negyedórát),
mint kiderül, berambóztunk egy kórházba. Végül kikapálódzunk,
tekergünk, vásárolunk a városban. Csabával égünk egy nagyot: a
walkman-je ugyanis néha furcsákat csinál, most éppen nem nagyon akar
működni, valami kontakthibára gyanakszunk. Odamegyünk az egyik
"szervizhez" - mindent javít, az egész műhely kb. 3 négyzetméter - és
kérünk egy műszert. A mester mondogatja ugyan hogy biztosan az elem
merült ki, de mi fölényes mosollyal utasítjuk vissza a szakmailag
alulképzett kollégát, és jó félóra alatt kiderítjük (ebből kb.
negyedórát a földre esett csavarok keresése tett ki) hogy kimerült az
elem...

Az esti program pedig a szokásos. A kérésünkre (lassan törzsvendégek
vagyunk a Hard Rock-ban; a sört is olcsóbban kapjuk mint a közönséges
vendégek) hozott anyagból csinálnak nekünk "burkolt ananászt" - nem
rántott, nem bundás: palacsintatésztában sült ananász. Nagyon finom.

1993. január 21. Yangshuo

Nagyon gyors reggelizés után bicikliket bérelünk (valami 20 Ft egy
napra), fölszedjük Bélát is, és elgurigázunk dél felé. Béla ugyanis
tegnap találkozott valahol valakivel, aki azt ígérte neki, hogy
beviszi egy barlangba. Ugyanis karsztvidékről lévén szó, szinte minden
hegy alatt van egy barlang.

Nagyon kellemes utakon, szép zöld rizsföldek és hegyek között
kerekezgetünk pár kilométert, egy parknál állunk meg. A közepén áll
egy (állítólag) 1300 éves fa, megnézzük, hiszi a piszi.

Néhány kilométerrel odébb sűrűsödnek a barlangokat reklámozó útmenti
táblák, mindegyik a környék legeslegeslegszebb cseppkőbarlangja
(naná). Továbbmegyünk, a Moon Hill-nél állunk meg. Ez egy "lyukas"
hegy: kb. 500 méter magas lehet, a legfelső száz métere pedig olyan
mintha egy irdatlan ágyúgolyóval átlőtték volna. Több ilyen "lyukas"
hegy is van, messziről már megcsodáltunk néhányat. Állítólag amikor
Carter (a volt amerikai elnök) itt járt, nem hitte el hogy ezek
természetes képződmények. Tényleg furcsán működnek itt az elemek. Egy
tippünk volt az erózió másságára: eső és lecsapódó pára rengeteg van,
viszont fagy nem mállasztja a hegyeket - de egy geológust azért
szívesen meghallgattam volna, mitől lettek ezek ilyenek.

Elindulunk megmászni. A hegy aljában megtámad bennünket néhány üdítőt,
miegymást áruló asszony, kitartóak, ők is elindulnak velünk fölfelé -
gondolom azt remélik, mire felérünk megszomjazunk és dúlni fog a
biznisz. Kicsit hülyén érzem magam ahogy serpaként ott lihegnek
szegények a nyomunkban, karjukon a megpakolt kosárral, de mi a fenét
lehet ilyenkor csinálni?

Nyolcszáziksz lépcső visz fel a lyuk aljáig. Úúúútálom a lépcsőt!!
Pihegünk egy kicsit (Bélának nagy a lelke, vesz egy üveg vizet az
alpinista árusoktól), aztán egy kissé nyaktörő ösvényen fölmegyünk a
lyuk tetejére. Kicsit rosszul vagyok: egyrészt a gondolattól, hogy
alattunk szünet van a hegyben, másrészt pedig igen pici a hely a
csúcson, négykézláb kerülgetjük egymást. A panoráma viszont csodás.
Előttünk (bár elég komoly képzelőerő kell hozzá) egy "ugrásra készülő
tigris", körülötte "kilenc menekülő bárány." Balra tőlünk egy hatalmas
barlang bejárata látszik, a második világháború idején állítólag itt
rejtőzködött a környék lakossága (de legalábbis a kommunisták) a japán
megszállók elől. Kínában még most sem igen kedvelik a japánokat.

Visszaérve a hegy lábához megtaláljuk azt a nőt, aki a barlangot
ígérte Bélának - és kezdetét veszi a Barlang-Mizéria.

Elvisz minket egy barlanghoz, amelyben állítólag csónakázni is lehet,
a cseppkövek nagyon szépek, stb. stb. A barlangot valami szingapúri
érdekeltség megvásárolta - bezárták, rendbeteszik, szállodát és
egyebeket is építenek mellé. Az asszony azt állította, ő be tud minket
vinni, nála van a barlang kulcsa vagy valami ilyesmi. Elbiciklizünk a
barlang bejáratához, ahol három öreg munkást találunk, éppen
ebédfőzéssel vannak elfoglalva. Várunk egy jó félórát az asszony
férjére - ő lesz a vezetőnk. Közben már kialakul némi vita az öreg
szakikkal, nem akarnak beengedni minket. Megérkezik a férj és kezdetét
veszi a jó órás vita. Az öregek semmiképp nem engednek, az asszony és
a férje mindenképp be akar vinni bennünket. Mi csak álldigálunk,
Arthur és Csaba néha fordítja a vitát - teljesen meddő. Végül
megunjuk, elindulunk vissza a biciklikhez. Mint kiderül, a hegy másik
oldalán is van a barlangnak egy bejárata.. A férj a hegyen keresztül
megy, még a hegy tetejéről is hallatszik a méltatlankodása.

Átbiciklizünk a másik oldalra, a bicikliket egy rizsföldön hagyjuk. A
barlang bejáratánál itt is egy öreg szaki főzi az ebédjét (a halat
kézzel tisztítja), egy szót sem szól hozzánk, mehetünk be. Kezdődik az
alku - 15 helyett végül 8 jüan/fő-ért megyünk be. Nagy nulla a
barlang. Látszik hogy voltak itt szép cseppkövek, de
letörték-szétrombolták az egész barlangot, csónakázásról pedig szó
nincs, olyan száraz mint a Szahara. Ráadásul a barlang közepén a
vezetőnk elbizonytalanodik hogy merre kell továbbmenni, megállít
bennünket az egyik teremben, és ki-be szaladozik egy jó negyedórát.
Arthur kicsit idegösszeroppan, de túléljük.

Meglehetősen letörten vágunk át a rizsföldön a biciklikkel, amikor
leszólít bennünket egy kedvesnek tűnő asszony, megkérdezi (egészen jól
beszél angolul) melyik barlangot láttuk, mennyit fizettünk, majd a
szomszédos hegyoldalba mutat, hogy ott a "New Watercave", azt nézzük
meg. Szívesen elkísér bennünket, abban a faluban lakik, éppen hazafelé
tart. Elmegyünk vele. Előkeríti a vezetőt, míg várunk rá, bemutatja a
"vendégkönyvét". Ezen a környéken elég sokszor találkozni ilyennel:
egy-két oldalon az amerikai-európai-ausztrál vendégek dicsérik egy-két
fényképpel alátámasztva, milyen kedves és vendégszerető is ez a Li
asszony. Felajánlja hogy a barlangi túra végén menjünk hozzá
vacsorázni.

Megjön a vezetőnk, ismét kezdődik az alkudozás, nagynehezen enged
kicsit az árból, nagyon morcos. Bent a barlangban már barátságosabb,
elmondja hogy azért nem tudott még többet engedni, mert a pénz majd'
felét Li asszonynak kell adnia. A kis önzetlen. "Éppen hazafelé
tartott".

A barlang remek. Egy-két éve fedezték föl, épek a cseppkövek - bár nem
egy Aggtelek. Lemászunk egy kb. 20 méteres függőleges lukon keresztül
az alsó barlangba. A lemászás különösen rambós: bambuszlétrán,
köteleken, akrobatamutatványokkal kúszunk-siklunk. Lent egy nagyobb
terembe érkezünk, kis tavacska van benne. A terem egyik oldalán tovább
lehet menni. Eddig egy-két lámpa világított, a további részen viszont
vaksötét, és egy idő után már csak gatyára vetkőzve lehet
továbbgyalogolni a langyos vízben. Csaba, Doki és Béla bugyiban
továbbmennek, nagyon jól néznek ki, mi Arthurral visszavonulunk (még
mindig beteg vagyok, nem akarom súlyosbítani egy jó kis felfázással).

Mire kijövünk a barlangból, beesteledik. Sötétben tekerünk hazafelé -
ugyanis Kínában nincs lámpa a bicikliken. Itt ismét tapasztalunk egy
kevéssé szimpatikus szokást. A teherautó-sofőrök nem kapcsolják be a
fényszórójukat, a városi jelzőfénnyel száguldoznak az éjszakában.
Egy-egy pillanatra kapcsolják fel a reflektorukat, gondolom akkor, ha
valami gyanús árnyékot sejtenek maguk előtt. Félelmetes.

Hazaérve szokásos nagy vacsorázás, tűzijáték, sörözgetés. Béla kicsit
fellazulva megkér, hadd írja le helyettem a mai kalandokat vázlatosan.
Betű szerint idézem:

"A hóld hegyen latük a tigris hedgyet a kilanc tehény hedgekell + a
gyunuru lámyat a ki feshulye a haját. A 'Li' át foszöt as elsö
barlangal. Nem vólt hajo és nem volt viz és a Guide se tudta hodgy
mera kellet meni. A 'fekete Buddha' barlangba látunk vizet és nyóls
metere lehetet csónakal meni. Egésen O.K. keszdet a kirándulasz,
kozépen sor vólt és a vege jól yöt ki."

Béla becsületére legyen mondva: soha senki nem tanította magyarul írni
-szerintem ahhoz képest egesen lyo.

1993. január 22. Guilin

Reggeli után elbuszozunk Yangshuo-ból Guilin-ba. Érzelmes búcsút
veszünk Bélától (a búcsúzás után tíz perccel még visszarohan hozzánk 2
jüannal, mert eszébe jutott, hogy még tegnap estéről tartozik nekünk.
Azért mégis inkább angol mint magyar..). Guilinban pedig Arthurtól
válunk meg: mi hárman Hainan felé tartunk, délután 3-kor Liuzhou-ba
vonatozunk, Arthur Kunmingba indul, éjjel egykor megy a vonata. Doki
még tesz egy teljesen fölösleges és meggondolatlan, viszont baromi
lovagias gesztust: Arthurnak adja a hálózsákját (kíváncsi vagyok, hol
fogja elhagyni a szétszórt agyával). Érzelmes puszizkodás után
megpróbálunk fölrambózni a vonatra - nem sikerül. A vonat ugyanis
egyrészt üres - ti. az újév miatt senki sem utazik - másrészt egy
különleges expresszvonat, amin csak tátjuk azt a bamba pofánkat.
Üléshuzat, fűtött vagon, egy csini kalauzlány járja a vagont egy
forróvizes kannával, stb. Tiszta Kánaán, kicsit rosszul is érezzük
magunkat, semmi jó kis rambós hardseat. Három órányi kényelmeskedés
után megérkezünk Liuzhou-ba: ez a város kb. félúton van Zhanjiang felé
(onnan lehet majd elbuszozni a Hainan felé menő komphoz). Este
háromnegyed nyolckor megy egy vonatunk tovább, ami majd megteszi az út
hátralévő részét mintegy tizenhét óra alatt (ez korántsem
expressz-vonat). Mi mindenesetre nagyon örülünk neki - nem kell itt
töltenünk az éjszakát.

Mivel a csomagmegőrző zárva, cuccostól indulunk sétálni egy kicsit a
városba. Mintha ostromolnák: géppisztoly-sorozatként durrognak
innen-onnan a petárdák. Érződik az ünnepi készülődés, mégis olyan
furcsa, rideg a hangulata ennek a városnak. Csaba már járt itt négy
éve, elindulunk megkeresni azt az evőhelyet ahol annak idején
vacsorázott. Természetesen jól eltévedünk néhány sikátorban,
néhányszor elrakétázik az orrunk előtt egy-egy büdös kölyök - azért a
felnőtteket sem kell félteni, fél atombombányi petárda-füzéreket
durrogatnak itt-ott. Végül találunk egy kvázi-szimpatikus helyet, jól
befalunk-besörözünk, ki tudja mikor tudunk ismét meleget enni.
Beszerzünk még néhány sört az útra, és indulás a vonat felé!

Fölszállás után rémülten szaladunk a kalauzhoz: biztos hogy ez a vonat
indul két perc múlva Zhanjiang-ba? A mi kocsinkban rajtunk kívül még
hárman ülnek ugyanis.

Ennyire borzalmasan nem fáztam még. Igaz ugyan hogy dél felé megyünk,
de az egész tengerparton hidegfront vonul át. Inkább lenne tömeg, a
fene egye meg, az legalább ha büdös is, de meleg! A vonat minden
sarkon megáll, éjfélkor pedig a puszta közepén ácsorgunk egy jó
félórát - gondolom buli volt a mozdonyban, BUÉK-oltak a masiniszták.

Doki kihasználja a lehetőséget: kipróbálja milyen fekvés esik fönn a
csomagtartón. Kicsit már besörözött, úgyhogy Csabával aggódva lessük
mikor zuhan az ölünkbe - de stabil a Doki, félóra múlva is csak azért
jön le, mert úgymond "nem tud kényelmesen fordulni". Mintha egyben
lenne a gerince..

Tizenhét óra fagyoskodás után reggel tízkor végre lerecsegtetjük
tagjainkat Zhanjiang-ban.

1993. január 23. Zhanjiang-Haikou

Kicsit elment a kedvem ettől a nagy fene déltől: hideg van (talán pár
fokkal melegebb mint Shanghai-ban), szemerkél az eső, szürke és
szomorú az állomás környéke. Innen busszal tudunk továbbmenni
Hai'an-felé, onnan megy majd komp Hainan szigetére - a végcélunk a
sziget legdélebbi csücske, Sanya. Rögtön meg is találjuk a buszunkat,
28 jüan/fő. Kicsit drágálljuk, de nincs mit tenni.

Végre busz tehát! Csaba már mesélt a néhány napos busz-útjairól, de a
fene gondolta hogy tényleg ilyen nyuszibusz. Egyik oldalon három, a
másikon két ülés van, a sorok között kb. 30 centi hely. Egyszerűen
lehetetlen úgy elhelyezkedni, hogy valamije ne akarna szétszakadni az
embernek úgy öt perc után. Na persze kínaiaknak készült a busz, nem
ilyen gnóm európai szörnyetegeknek, az ötvenezer centis lábukkal.
Gyorsan megisszuk tehát a maradék vodkánkat, veszünk némi kaját az
útra, és bepasszírozzuk egymást egy hármas ülésre. Még jókor: érkezik
utánunk egy vonat Kanton felől, rögtön csurig lesz a busz. Sőt.
Kínában ugyanis még a legluxusabb luxusbuszban is van néhány sámli,
lóca, Luca-széke ideális helykihasználás végett. Mert ugye micsoda
dolog az hogy egy ötven személyes buszban ötvenen ülnek, ott az az
iszonyatos szélességű folyosó példának okáért az ülések között. Nomeg
ott az a kongó térség a lépcsőn. És a motoron senki sem fog ülni?! A
sofőr mellett azon az ülésen meg nehogy már ne férjen még el öt ember,
mert azonnal főbelövöm magam!

Így aztán kisebb ordítozás, trancsírozás, csomag-néni-fejére-pakolás,
miegymás után kívülről néhányan segítenek betuszkolni az ajtót, és kb.
80 utassal nekivág a busz az öt órás útnak.

Na, végre mintha délen lennénk: az út mellett óriási
ananász-ültetvények, narancs-ligetek, bambuszerdők, az emberek is
másmilyenek mint északabbra. Talán holnap már a Dél-Kínai tengerben
áztatom habtestemet.

Délután háromkor érkezünk a komphoz - ill. a kikötő melletti kb. 10
házból álló faluba. A busz közönségével leözönlünk a kikötőbe.
Gutaütés: az utolsó komp félórája ment el, a következő holnap reggel
nyolckor megy. Az első elkedvetlenedés elvonultával duplázódik az
aktivitásunk: hárman ötfelé nézelődünk, keresgélünk, kavarunk. Több
gyanús tekintetű, kevéssé úrimebernek nevezhető illető fölajánlja hogy
átvisz minket Haikou-ba. Az egyikkel hosszasabb alkudozásba fogunk,
fejenként 50 jüan-ról lealkudjuk 30-ra a tarifát. Nagyon örül magának,
egyre gyanúsabbá válik a dolog. Akkor pedig már végképp pöceillatúvá
válik az üzlet, amikor fölvisz minket egy jó nagy tengerjáró hajóra,
ami alapvetően autós komp. Már álldigál a személyszállító részben
néhány utas, Csaba gyorsan megérdeklődi tőlük, mennyiért viszik át
őket - 15 jüan. Bocs. Maffiózókám lecseszi őket, mit képzelnek, miért
rontják az ő üzletét. Nagy botrányt csinálunk, fenyegetőzünk, satöbbi,
végül megállapodunk hármónkért 50 jüanban. Amikor már fizetnénk, a
hapsikám (egyre rosszabb az arca, Dokinak már keményedik az ökle)
ismét meggondolja magát, megint többet akar. Ekkor végképp kiakadunk,
nagy üvöltözés közepette, főként magyarul káromkodva (egészen
megszeppennek tőle) elindulunk a partra. Összefutunk a kapitánnyal,
akivel végül kiegyezünk 20 jüan/fő-ben - és ennek a felét rögtön ott
az orrunk előtt át is nyútja maffiózókámnak. Eszméletlen mi lehet itt
a kikötőben.

Mint a buszon, itt is meg kell várni az ideális kitöltési tényező
elérését, valamikor este fél nyolc körül sikerül elindulnunk. Az
utasfedélzeten hongkongi kardozós filmet vetítenek, nagyon
szórakoztató, néha úgy érzem, nem is a szemétben gázolok térdig, hanem
vérben. Utólag kiderül hogy fizetni kellett volna a mozizásért -
BOCCSS, ha véletlenül oda is mertek volna jönni hozzánk pénzt
beszedni, akkor sem lett volna sok köszönetük benne. Kicsit idegesek
vagyunk. Na, holnap már nyugisabb lesz amikor naranccsal dobálom a
cápákat a pálmafák alól!

1993. január 23. Haikou-Sanya

Másfél óra hajózás után megérkezünk Haikou-ba. Ez a legnagyobb város a
szigeten - Hainan szigete egyébként majdnem akkora mint Taiwan, van is
rajta vagy három nemzetiség.

Esik ugyan az eső, este nyolc van, mégis kellemes, párás langymelegben
szállunk partra - érdekes, ennyit számítana az a 40-50 kilométer?
Gyorsan lehámozom magamról a fél Kína piszkát és aromáját magába
szívott, annak idején zöld színű tollkabátomat és átvedlek
farmerdzsekibe. Senki nem tudja megmondani merre van a sziti, így
aztán találomra elindulunk a kikötőből. Természetesen piszokul
eltévedünk, jó egy óra félregyaloglás után találunk egy kisbuszt ami
bevisz minket a városba. Útközben Csabát folyamatosan életre kell
pofozgatni: négy éve itt még egy kis porfészek volt, most pedig
csillogó-villogó szállodákkal, áruházakkal, éttermekkel tömött igazi
nyaralóváros. Tényleg fantasztikusan néz ki, a fene se gondolta volna
hogy itt a világ végén ilyen nagy élet van. A régi utcák egyébként
nagyon hangulatosak: régi európai stílusú házak, leginkább a portugál,
holland, angol jelenlétre emlékeztetnek. Bent a városban aztán már a
hátulütőit is megtapasztaljuk a fejlődésnek: igencsak drága minden. A
sör pl. máshol átlagosan 1.5 jüan - itt 3 jüannál olcsóbban nem
találunk. Az éttermekkel kb. ugyanez a helyzet, de most nem sajnáljuk
rá a pénzt, végre eszünk egy jót.

Sanya-ra busszal lehet lejutni. A szállodák elől indulnak szinte
félóránként "luxusbuszok" - azaz kiszuperált japán 2x2 ülés-soros
(tehát normális emberre méretezett) buszok. Az egyikre veszünk jegyet,
gyorsan be is szállunk, nagyon rákezdett az eső. A buszjegy is piszok
drága: 40 jüan a hétórás út. Már éppen belemerülünk a hongkongi
akciófilmbe (ja, mert video is van ám!), amikor nagy veszekedés támad
körülöttünk: állítólag rossz buszba szálltunk, a szomszédban parkoló
busz a miénk. Igaz hogy ugyanaz a társaság üzemelteti, az is igaz hogy
egyszerre indulnak, valamint az is igaz hogy a jegyen nincs semmi arra
vonatkozólag hogy melyik busz a miénk - mindegy, okosabb enged. A
sofőrrel még vitatkozunk erről-arról, ritka unszimpatikus figura.
Végül elhelyezkedünk (bár a nagy ordítozást megsínylette két sörünk:
idegességünkben a másik buszban felejtettük), elindulunk. Eleinte itt
is van video, természetesen hongkongi akciófilm, de egy idő után
elmúlik - a sofőrnek beleszorult a lába a gázpedálba, vagy már rögtön
úgy született hogy bele volt nőve, mert száguld mintha kitört volna a
legújabb ópiumháború, a döccenőket pedig mintha direkt keresné. Az
egyik méretes kátyúban akkorát zökkenünk, hogy a videomagnó kizuhan a
helyéről, néhány (lócán kucorgó) utast majdnem agyonüt, és bágyadt
sercegéssel jobblétre szenderül. A sofőr mintha csak erre várt volna:
rövid rendrakás és a rémült utasok megpisiltetése után újult erővel
rázuhan a gázpedálra. Egy idő után csillapodik a halálfélelmem,
elszunyókálok egy kicsit. Arra ébredek hogy borulunk. Ahogy
felpislantok, látom ám hogy jön felénk valami nagy sötétség bal felől,
bambuszállvánnyal körülvéve, azt próbáljuk egy uszkve 235 fokos
kanyarral kikerülni. Kanyar közben elfogy az aszfalt (eddig egy
vadonatúj autópályán jöttünk), talán épp ez a szerencsénk. A kátyúk,
egyebek lefékezik annyira a buszt, hogy nem rohanunk bele az épülő
felüljáró-pillérbe. Édes tömeggyilkosunk elnézte az útelterelést.. Na,
fő hogy élünk, összeszedegetjük a csomagtartóról lezuhant cuccunkat,
ápolgatjuk az előttünk ülőket akiket maga (és egymás) alá temetett a
hátizsákom, aztán hajnaltájt végre megérkezünk Sanya-ra (hét helyett
hat óra alatt értünk le).

1993. január 24-30. Sanya

A busztól félig-meddig találomra elindulunk a tenger felé. Mint már
említettem, Csaba négy éve volt itt "telelni", rögtön a tengerparton
tud egy jó olcsó bambuszkunyhós-pálmafás-hűderomantikus turistaszállót
- az akkor készült fényképek alapján isteni hely. Elindulunk tehát
gyalog, közben vetkőzgetünk-vetkőzgetünk, végre meleg van. Már kezd
pirkadni mire az öböl közelébe érünk, a kanyarban ahol a
bambuszkunyhóknak kéne lenni, gyanúsan csillognak a fények. Borogatás,
rosszullét, hazaakarokmennimiafenénekjöttünkide: a Csaba
bambuszkunyhóit beletolták a tengerbe és a helyére építettek egy olyan
luxustelepet, hogy a Riviéra egy nulla hozzá képest. Én meg itt jól
beleéltem már magam, hogy a különbejáratú pálmafánk alatt fogom tömni
magamba a friss ananászt rosszullétig, utána pedig a banánt a
következő rosszullétig, aztán megyek a baromi olcsó evőbe és a
harmadik rosszullétig pusztítom a rákokat, polipokat, egyéb
herkentyűket, miközben belebambulok az azúrkék tengerbe, hogyan
nyaldossa a pálmafák tövét, satöbbi. Teljesen lelombozódva
hanyattvetem magam a hátizsákkal a tengerparton (ha már idáig
elgályáztunk, legalább hadd hallgassam a hullámverést arra a fél órára
ami a hazaindulásig van még), Doki és Csabi pedig elindul körülnézni,
hátha talál valami szállást. Itt?! Nem normálisak.

Közben valószínűleg keleget föl a nap (nemtom, mert ugye úgy el van
borulva az ég is mint az én lelkem), a telepet pedig megszállták a
takarítók: a homokon szedik a szemetet, tele van a part
tűzijáték-maradványokkal, de eszméletlen mennyiségben. Valami nagy
buli lehetett itt tegnap - gondolom. Találok néhány épen maradt
rakétát, lövöldözgetünk kicsit. Hopp, milyen kis bájos: a ragyogó
tisztára söpört járdán a golfpályáról átszalad egy patkány a
mű-vízeséshez. Hopp, egy másik! Hopp egy tizedik! Egész kis csapat,
gondolom ők is ide járnak nyaralni. Patkány kollégának pénz (meg
szállás) nem számít.

Visszaérnek Dokiék: természetesen nincs szállás, az úszómedence
partján, a műfüvön áll két bérelhető eszkimósátor, egy éjszakára 30
jüan darabja - viszont foglaltak, amerikaiak laknak benne (jellemző
módon a szállóvendégek között csak egy külföldi párocskát láttunk:
oroszok voltak).

Keresünk tehát egy nyitva lévő evőhelyet, Dokinak rendelünk egy sört,
sorsára hagyjuk, elmegyünk Csabával még egyet próbálkozni
szálláskeresésileg. Egy sikátorban végül találunk egy "szállodát": egy
bontás előtt álló épület, a fele rendes lakóház, a másik fele
szállodaszerű izé. Kiveszünk két egyágyas szobát, darabja 11 jüan
(kínaiaknak csak 10, a +1 a külföldiek kiváltsága), az egyikben
úgynevezett fürdőszoba van: a szoba egyik 1x0.5 négyzetméteres sarka
elkerítve, benne egy pottyantó (mellette vödör vízöblítés miá), a
plafonról pedig egy csap kandikál, ez a zuhany. Mindegy: van ágy,
olcsó, a patkányokat majdcsak túléljük, meleg víznek meg ott a tenger.
Szévelés szempontjából Csabával egy ágyban alszom, egyikőnket mindig
becsempésszük a szobába.

Pakolás, miegymás után elindulunk kajanézőbe: Csaba szerint itt
hülyére fogjuk zabálni magunkat tengeri herkentyűkkel, olyanokkal is,
amit még sosem láttam, a moziban se. Aggódom kicsit, de azért várom a
rosszullét előidézését. Útközben végképp gyanússá válik az egész
sziget. Szinte az összes autó fekete rendszámos (ez azt jelenti hogy
külföldi a tulaj) és nagyon nagy ill. drága: 500-as, 600-as
Mercedesek, Lexus-ok, vadonatúj Toyota Crown-ok, sötét üvegek,
öltönyös-nyakkendős sofőrök; az autók között a legújabb Hondák,
Suzukik, Kawasakik száguldoznak bukósisak nélküli (Shanghai-ban ezért
helyben összetépik az ember jogsiját) úriemberekkel, mögöttük az
ülésen-csomagtartón egy-két-három(!) kiöltözött lánykával (csinossal
ám!). A várost pedig mintha lebombázták volna: mindenhol új épületek,
általában luxusvillák és szállodák. Vad építkezés folyik mindenfelé,
ijesztő mennyiségű pénz lehet itt. Kitaláljuk, hogy hongkongiak és
taiwaniak a nyaralók is, meg valószínűleg a beruházók is. Miután
kibámultuk magunkat, kikötünk nem messze a parttól egy étteremsoron.
Épp ebédidő van, tömve mindegyik "kerthelyiség" a kiöltözött
közönséggel. Nem értem mire ez a nagy öltözködés - mint később
kiderült, ez a hétköznapi nyaraló-viselet: fehét ing, nyakkendő
(nyakkendőtűvel), öltöny (a zakó ujján minél nagyobb, minél
feltűnőbben mutogatható gyári címke), lakkcipő. Félelmetes.

Tehát nagynehezen keresünk egy asztalt, étlapot kérünk, majd elhűlünk.
Piszok drága, különösen a tengeri kaják. A szomszéd asztalnál egy kb.
tízfős család "eszeget": már a fél tengert kiették, most épp az
étkezés végén sorra kerülő levesnél tartanak. A második kígyólevesüket
kérik ki (ami ujjujuj de nagyon drága), kicsit rosszul vagyok tőle:
pont a "konyha" (tehát a főzésre szolgáló betonplacc) mellett ülünk,
az egyik szakács az orrunk előtt pucolja (a földön természetesen) a
kígyót, rakja a lébe, sőt, ő is szolgálja fel - ez valami nagy
fontosságú dolog lehet, mert hosszas hajcihő van körülötte.

Egészen egyszerű ebédet eszünk tehát, tengeri herkentyűről szó sem
lehet - bár Csabáék esznek valami shrimp-származékot, nem veszek részt
az élvezetekben. Eléggé kinéznek minket: már valószínűleg rájöttek
hogy a külföldi nem olyan jó vendég mint a kínai. Turista, utazni meg
látni akar az agyalágyult, nem evés-ivásra költeni az összes pénzét
mint egy jólnevelt kínai. Ők ha egyszer elkezdenek mulatni, vagy
egyszerűen csak lakmározni, félelmetes mennyiségű pénzt elköltenek.

Gyors evés és menekülés után veszünk az éttermek előtti utcán egy
mamitól kókuszdiót másfél jüanért. Spéci szerszáma van amivel lyukat
farag a dió egyik végébe, szívószállal lehet kortyolni a levét.
Iszonyatos. Nem részletezem milyen zamata van ennek a löttynek, egy
zokni kétheti gumicsizmában tartózkodását tudnám említeni esetleg.
Gyorsan megszabadulunk tehát tőle, inkább sört vásárolunk (először
eltévesztés történik, valami körtéből vagy mi a manóból főzött
rettenetet vásárolunk, alig győzünk visszarohanni az árushoz) és
lemegyünk a bícsre kártyázni - a nap ugyanis továbbra sem hajlandó. De
egy picit se. A dög.

Közben barátnőnk támad: egy amerikai lány vágyakozva bámul bennünket,
ezt a három magyar gyártmányú Adoniszt. Messziről Dokinak még tetszik
is (utólag derült ki hogy amerikai) - aztán amikor szemügyre veszi a
teleobjektíven keresztül, inkább kortyol egyet a söréből és bámulja
velünk tovább a kínaiakat: ünneplőbe öltözve sétálgatnak föl-alá a
parton, asszonyostól-nagymamástól-gyerekestől. Engem gyerekkoromban
büntetésből küldtek ünneplő ruhában játszani, pláne homokban mászkálni
abban az úútálatos cipőben.. A szerelmespároknak is borzasztó
romantikus lehet ez a tömeges séta, kábé olyan az egész mint hétvégén
napközben a Duna-korzó. Néhányan séta-motorcsónakáznak: beül a família
a motorcsónakba, és körbetötyögik az öblöt. Baromi izgalmas lehet, a
csónak közepén kucorog az egész család, nehogy összecsapkodja a víz a
szép ruhájukat. A vagányabbak a fiatalabbja közül vízimotorral
száguldoznak (lehetőleg minél feltűnőbben), egy perc hat jüan.

Miután megunjuk a bámészkodást, bebuszozunk a városba. Találunk egy
HK$-ért (hongkongi dollár) árusító szupermarketet: fegyveres őr,
eszméletlen választék, csillvill. Kinéznek minket, úgyhogy átmegyünk a
"népi" piacra - ott is csillvill, csak kicsiben. Mindent lehet kapni,
de főleg márkás italokat, gondolom dúl a tax-free. A második HK$-os
bolt mellett egy anyaszült meztelen, félelmetesen mocskos figura
fekszik a betonon, a kutya sem foglalkozik vele. Ijesztő. De még csak
meg sem bámulják.

Rábukkanunk egy "biliárdszalonra" is. Fantasztikus hely: egy mozi
mögött, egy dodzsempálya közvetlen szomszédságában egy nagy
betonudvart befedtek sebtében bambusztetővel, alatta van hat kicsi és
három nagy asztal. Természetesen teljesen amatőr gyártmányú,
pozdorjalemezből készült asztalok, a golyók is inkább multiéderek mint
gömbök, viszont mindenki nagyon élvezi. Különösen bennünket. Kb. tíz
fős állandó közönségünk van - ami nem is lenne baj, ha nem dumálnának
bele állandóan és nem toszogatnák az ember dákóját, hogy "ne azt, ezt
üsd". Ebben a vicces az, hogy senki sem a szabályok szerint játszik, a
játék lényege maga a játék: amit amivel el tudsz találni, üsd,
lehetőleg nagyon. A fehér golyót általában elsőre elteszik - hacsak
nem ütik le az asztalról a szomszédos három társaságában, és nagy
hejehujával nem üldözik végig az asztalok között (lehetőleg akkor,
amikor a söröm visszanyerésére irányuló sorsdöntő ütésre koncentrálok
piszkosul). Miután keresztbenyertük egymást, hazamegyünk, és a
szomszédos "Garázs" mintájú etetőhelyen egy kellemes ziaomien-t eszünk
(ez húsos-zöldséges makaróniszerűség - mármint állagra, mert egyébként
semmi köze a makarónihoz) a sörökhöz. Itt délen egyébként szinte
minden evőhely ilyen "Garázs" mintájú: alumíniumredőny, mögötte egy
kb. kétgarázsnyi betonpadlós, régen meszelt helyiség egy neonlámpával,
hátul elfüggönyözve pedig a konyha. No persze van nem "Garázs" mintájú
etető is: minőségben fölfelé haladva exponenciálisan növekednek az
árak is, lefelé haladva viszont csak a színvonal esik - bár a teljesen
utcai, egy asztalkányi etetőknél legalább látja az ember, mit és
hogyan készítenek neki. (Ezek miatt használom inkább az "etető"
kifejezést az étteremnek is nevezhető helyekre - mert van étterem is
Kínában, ami az itthoni értelemben is étterem, de ezek a föntebb
említett helyek nem kifejezetten termek.)

Másnap reggel mintha kicsit kikandikálna a nap - de nem, vissza is
retten azonnal. Így aztán elindulunk kirándulni. A sziget legdélebbi
csücskében van egy "Ég sarka" (azaz Világ Vége) elnevezésű hely -
mármint ez van belevésve az egyik furcsa formájú sziklába, és ez
nagyon híres hely ill. szikla, az egyik pénzükön is rajta van
(elfelejtettem melyiken, talán a kétmaóson). Elbuszozunk tehát oda -
természetesen itt is minden megváltozott, fejenként pl. 6 jüant kéne
fizetnünk hogy az országút felől közelíthessük meg az illető helyet.
Természetesen berambózunk inkább, átvágva egy bambuszligeten.

Fantasztikus egy hely. Tulajdonképpen semmi különös nincs ezen a
partszakaszon azon a néhány sziklán kívül, mégis feketéllik a part a
tömegtől - mert természetesen ide is sötét öltönyben-nyakkendőben
jönnek kirándulni, sziklát mászni. Némelyik sziklára ugyanis föl lehet
mászni - illetve 5 maóért (azaz fél jüanért) föllétrázni. Kicsit
följebb a parton éttermek, bazársor fából, kagylóból, gyökérből
készített, ilyen helyen szokásos echte népművészeti giccsekkel.

Hamar elunjuk a bámészkodást, különösen hogy majdnem összetöröm az
öcsém Minoltáját egy merészebb szikláról-sziklára átlendülés közben.
Úgy döntünk hogy rambózunk egy kicsit, elindulunk a parton az öböl
oldalában látszó falu felé. Nagyon romantikus a néptelen tengerpart,
hallgatjuk a tenger zúgását - talán ez az első alkalom mióta Kínában
vagyok, hogy hallótávolságon kívül kerülök a tömegtől. Jó félórát
gyalogolunk, míg szagközelbe kerülünk a faluhoz. Ugyanis a
tengerparthoz közeli házakban nincs WC, a szép aranysárga homokban itt
is - ott is barnállik-feketéllik egy-egy legyektől körülzsongott
aknácska. Nagynehezen átugráljuk-kikerülgetjük őket, és máris a
faluban vagyunk. Nagyon hangulatos, nyugis kis halászfalu. Alig
találkozunk emberrel - egy anyókára véletlenül ráijesztünk az egyik
udvarban (kerítés sehol nincs, nem tudni hogy most éppen közterületen
vagy magánterületen járunk) épp a dolgát (remélem kicsit) végzi. Egy
másik ház teraszán kártyázik a família - legalább tizenöten - nagy
örömködés, vihorászás kezdődik amikor megpillantják a három
"nagyorrút". A következő udvarban egy kissrác kergeti az elszabadult
disznót (egyébként teljesen mások a disznók mint nálunk: kicsik,
feketék és ormótlanok, mintha be lenne horpadva a hátuk), amint meglát
minket, ő is szerteszalad ijedtében.

Végül kikeveredünk a faluból, kiérünk az országútra. Nem messze újabb
falu az út mellett, úgy döntünk, bemegyünk mielőtt éhenhalunk. Nagyban
dúl a piac a faluban, természetesen itt is szenzációt kelt a
megjelenésünk, kisebb uszályban követnek bennünket a kiskölykök. Nem
találunk semmi evőhelyet (ez eléggé furcsa, bár lehet hogy faluhelyen
nem szokás), így aztán dinnyét, narancsot, ilyesmiket vásárolunk.
Buszt nem találunk Sanya felé, kiállunk stoppolni az útra, hamarosan
fel is vesz hármónkat egy oldalkocsis ízirájder. Kicsit szkeri, megy
mint a bolond. A "Világ végére" vitetjük vissza vele magunkat, onnan
busszal indulunk vissza Sanya-ra. Kb. az út felénél a motor elkezd
köhögni, majd leáll. A sofőr kiugrik a buszból, vadul elkezdi
szerelni. A kalauznő eközben diszkréten előhalászik egy benzineskannát
és kiáll stoppolni. Jó negyedóra múlva ér vissza a teli kannával -
eközben a sofőr lelkesen "szereli" a motort és még lelkesebben
vitatkozik néhány vehemens utassal, hogy márpedig itt a motorral van
valami.

Már jócskán beesteledik mire visszaérünk a városba, épp annyi erőnk
van még, hogy találjunk egy jó kis tésztavendéglőt, isteni finom a
baozi (húsos táskának lehetne leginkább nevezni, csak épp a tésztája
is furi, nomeg a tölteléke, nomeg párolva van, nem főzve ill. sütve,
satöbbi) és nagyon olcsó, be is tuszkolunk fejenként kb. tizenötöt
összesen 6 jüanért. Sétálgatunk még kicsit a városban, aztán kimegyünk
a szállodánk felé, a "turistanegyedbe". Első nap találtunk ugyanis egy
Yangshuo-iakhoz hasonló, külföldiekre specializálódott éttermet
beefsteak-kel, sült krumplival, ilyesmikkel - nomeg egyáltalán: ez az
egyetlen hely ahol az ember le tud ülni a sörei mellé beszélgetni,
levelet írni. Az étterem (May Flower) egyébként úgy hirdeti magát,
mint "Az egyetlen hely a városban, melyet említ a Survival kit". Ezzel
kapcsolatosan egy kis kitérő:

A Survival kit tényleg nélkülözhetetlen Kínában - még azok számára is,
akik beszélnek kínaiul, hát még a "mutogatós turistáknak". Soha nem
láttam még ilyen típusú és ilyen fantasztikusan jó útikönyvet. A
"Lonely planet" (reklám!) nevű sorozat direkt hátizsákos, kispénzű
turistáknak készült, eleinte csak Kína, Dél-Ázsia, egyéb kevéssé
"ibuszos" környékekről. Teljesen precíz információkkal tömve a
legeldugottabb helyekről is: "XY faluban ha kiszállsz a dzsunkából,
észak felé mégy 300 métert, a kiserdőnél balra fordulsz, ott keresel
egy buszt, elmégy ZW faluba, és érdeklődsz Mr. LDRX-ről, ott lesz
balra az első házban". Teljesen autentikus módon íródik: néhány ember
1-2 évre eltűnik a hátizsákjával és a laptop-jával a lehető
legeldugottabb-legmegközelíthetetlenebb helyeire a világnak, és
jegyzetel. Olvasmánynak sem megvetendő, rengeteg mellékes információ,
útiélmények, egyebek vannak benne, utazás közben nagyon kellemes
időtöltés.

Az esték egyébként kicsit nyomasztóak, vannak ugyan időtöltési
lehetőségek, de nem ránk, kispénzű külföldiekre méretezve. Így aztán
ez az étterem is állandóan tele van - azt hiszem, az összes külföldi
befér ide, aki Sanya-n van: kb. 40, főleg amerikai vendég (főként
vakációzó, Kína különböző sarkaiban angolt tanító nem-túl-szimpatikus
népek). Átmegyünk a szomszédos evőhelyre, tészta és sör mellett
töltjük az időt. Közben Csaba egyszercsak az egyik sarokba mutogatva
elkezd örvendezni: "Nézzétek, milyen kicsi egér!" majd miután kicsit
jobban megnézzük az "egérkét": "Úristen, mekkora svábbogár!".

Másnap reggel Csaba Dokival bemegy a városba - állítólag megy hajó
Sanya-ról Kantonba, a következő úticélunk felé, megnézik van-e jegy,
ill. mikor megy hajó. Én addig mosok - kicsit kalandos a
WC-tartályként szolgáló vödörben. Ha tisztább nem is lett semmi,
legalább az illúzióm meglesz ha fölveszem a márnemisannyirabüdös
zoknimat.

Csabáék fél sikerrel jönnek haza: állítólag három nap múlva, pénteken
van hajó, de jegy még nincs. Viszont VÉGRE kisütött a nap, loholunk le
a partra, ahol dúl az apartheid: a külföldiek külön szekciót képeznek
a parton, mert ugye a kínaiak csak sétálgatnak, és bámulják a sok
hülye nagyorrút, akik fekszenek a napon, ráadásul - atyavilág! -
fürdenek a tengerben (a kínaiak ugyanis alapvetően nem tudnak úszni).
Betelepszünk tehát néhány amerikai közé, akik rögtön orosznak néznek
minket (legalábbis egymás között annak tippelnek bennünket a nyelvünk
és - gondolom - brutális testalkatunk alapján). Eleinte felháborodunk
rajta, aztán inkább nem ellenkezünk - egyrészt nagyon szórakoztató,
hogy mi értjük amit ők beszélnek, ők meg nem amit mi, másrészt
aggódjanak csak, hogy mit fognak merényelni ezek a derék csekisták
szegény rambómentes amerikai családanyák ellen. Egyébként is elegünk
van az amerikaiakból, kommunikáljon velük a birodalmi lépegető!

Közben a helyi lakosság halászásba kezd. Ez persze csak sokára derül
ki a számunkra - eleinte csak azt látjuk, hogy kb. tíz ember szép
lassan húz ki egy kötelet a tengerből. Az egyik nemzetiségből valók,
kötélhúzás közben egyfolytában csicseregnek (ja, mert természetesen a
tízből kilenc nő). Néhány hülye amerikai természetesen az edvencsör
kedvéért beáll kötélhúzni, a halászok persze örömmel ülnek le rögtön
trécselni - szegény nagyhatalmisták ekkor még nem tudják, hogy egy
ilyen halászat több órás, még naplementekor is ott huzogatják a
kötelet kényszeredetten vigyorogva. A halászat vége teljesen jellemző
a kínai "mindent tudni akarok" mentalitásra: a kihúzott hálóhoz a
halászoknak úgy kell odaverekedniük magukat, mert az öltönyös
sétálgató közönség persze rögtön odacsődült megnézni a zsákmányt. A
tömeg csitultával én is megnézem: hát, gyanús nekem hogy ezek a
halászok csak úgy halászok, mint a Hortobágyon a csikósok csikósok a
karikásostorukkal. Kb. tíz ember (pláne kínai) egy este megvacsorázza
az egész halászzsákmányt. Egyébként sem hiszem, hogy pont a strand
öblében nyüzsögne a legtöbb hal.

Este végre sikerül beülni a May Flower-be, beefsteak-hegyek formájában
zuhannak belénk a koleszterin-bombák. Közben látunk egy kis affért: az
egyik taxist, aki nem húzódott le a rendőrautó elől, kiszedik a
kocsiból és alaposan helybenhagyják. Tán a meleg teszi, itt mintha
kicsit idegesebbek lennének az emberek.. Az amerikaiak viszont csak
hülyébbek lesznek a melegtől - nomeg a sörtől is, úgyhogy hamarosan
távozunk is a kocsmából.

Másnap ismét hajójegy-vásárlással próbálkozunk, kiderül, hogy az újévi
ünnepek miatt csak valamikor két hét múlva megy hajó - buszozhatunk,
vonatozhatunk ismét Kanton felé. Mindegy, napozunk-fürdünk-leégünk
mint a fene. Este csavargunk egy nagyot a városban. Iszonyatos
mennyiségű fodrászszalon van. Ez egyébként minden városra áll, de itt
extra mennyiségű van - a kínaiak szinte minden nap mennek fodrászhoz,
de még ha nem is mennek, minden nap hajat mosnak (ez az
Irkutszk-Peking vonaton tűnt föl először: reggel nagy sorbaállás volt
a mosdónál, és mindenki vizes fejjel jött ki). Nagy az élet így
estefelé, kicsit hasonlít egy európai tengerparti üdülőhelyhez, csak
persze egészen más. Dizsi helyett pl. kalaoké-bárok vannak. Ezt
elmagyarázom:

Ez egy olyan hely, ahol (lehetőleg videolemezről) a videoklipek ének
nélkül mennek, a szöveg pedig feliratos - és tessék aláénekelni.
Tessék fizetni érte! Félelmetes nagy divat, egy bár nem is bár KTV
(Kalaoké TV) nélkül - és félelmetes mennyiségű pénzt kifizetnek
egy-egy órás "aládanolásért". Vannak olyan KTV-bárok is, ahol
kisebb-nagyobb termeket is ki lehet bérelni, hogy az ember
elszórakoztassa a barátait, ismerőseit. A gazdagabbak külön
kalaoké-barátnőt tartanak, akivel ilyenkor el lehet büszkélkedni.

A következő napunk is napozással-evéssel-csavargással telik, ez az a
nap (így utólag) ami a hasonló semmittevékeny nyaralások fordulópontja
szokott lenni: az ember kezd beleszokni ebbe az életritmusba, és épp
kezdi unni is egy kicsit.

Péntekre adódik egy kis változatosság: úgy leégtem, hogy délig
kenegetem-hűtögetem a szinte nem is létező bőrömet, és azzal
vigasztalgatom magam, hogy 29 évig még nem sikerült leégnem január
végén, épp itt volt az ideje. Este (miután fél óra alatt magamra műtöm
a farmeromat nagy káromkodások közepette) Doki születésnapját
ünnepeljük néhány beefsteak-kel (ezt azért nem lehet megunni), aztán
dinnyét veszünk és lemegyünk a partra. Már javában folyik a szokásos
esti tűziháború: az éttermek melletti árusoknál hegyekben áll a
rafináltabbnál rafináltabb petárda, rakéta, hidrogénbomba, mindenki
géppuskarakasznyi lőszert cipel a partra. Tisztára olyan, mitha egy
lövészárokban falatoznánk a dinnyénket: süvöltés-robbanás,
fütyülés-durranás, vijjogás-pattogás, fellobbanó világítórakéták,
néhányan kicsit meggyulladnak. A sokáig világító rakétákat szeretjük:
ki lehet vadászni egy-egy nagyobb falatot a dinnyéből. A dinnye
elmúltával Dokinak is megjön a kedve (Yangshuo-nosztalgia), bevásárol
néhány kilónyi rakétát, mi is beállunk a csatazajba. Ha volt is eddig
a környéken cápa, már rég az Atlanti-óceánon ápolják szétcincált
idegeiket: miután néhányszor majdnem magunk alá pörkölünk a
forgó-sivító típusú rakétákkal, a tengert vesszük célba.

Közben Csaba elfilozofálgat, mennyire különbözik Dél, de különösen
Sanya Kína többi részétől. Mintha külön világ lenne a sziget: máshol
nem látni egymásba kapaszkodó - hát még csókolódzó! - párokat, ez
mitha az erkölcstelenség tengere lenne. Tűzijáték-ügyben is itt a
legnagyobb a szabadság: nincs ugyan tiltva sehol Kínában, de ekkora
"tűzerejű" és mennyiségű rakétát-miegymást sehol máshol nem lehet
kapni. A bukósisakmentes, lányokkal zsúfolt motorokat már említettem -
azt pedig nem láttuk ugyan, mik folynak a kalaoké-bárokban, de a
szállodai szobánk falán talált Csaba néhány feliratot, ami arra utalt,
hogy töltött ott néhány éjszakát egy pár(ocska), akiktől nem valószínű
hogy kértek házasságlevelet (és nem valószínű hogy fejtől-lábtól
aludtak..); márpedig anélkül Kínában fiú nem kaphat szobát lánnyal. Az
is igaz ugyan mindezek mellett, hogy ide még véletlenül sem keveredik
egy átlagpolgár.

A szomszédban egy úszómedencés-vízeséses szabadtéri kalaoké-bárban épp
kalaoké-versenyt rendeznek - egészen elégedettek vagyunk a
versenyzőkkel. Érdekes egyébként: ha az ember megszokja hogy kínaiul
énekelnek, teljesen fülbemászó néhány slágerük - Csaba néha, amikor
nem figyel oda, csendben kalaokézgat magában..

Miután elfogy a tüzelnivalónk, elindulunk sétálgatni a
luxus-turistaközpontban - nappal belépőjegyet kell venni, ingyért még
bámészkodni sem lehet. Fantasztikusan van kivilágítva, a
luxusautókkal, szökőkutakkal, szállodákkal simán veri a Riviérát. A
telep egyik sarkában néhány "villácska" van, külön (fegyveres) őrség
körülötte, nem engednek arra bennünket.

Utolsó nap reggel összepakoljuk a hátizsákjainkat, őket is levisszük a
bícsre egy napozásra. Pénzünk fogytán odahívjuk magunkhoz az egyik
törölközőfejű csendzsemanis lánykát. Ugyanis néhány helybeli
(nemzetiségi) lány törölközővel a fején (a törölközőn azzal a tipikus
"kínai" háromszögletű bambuszkalappal), kosárkával a karján sétálgat a
parton, és utánozhatatlan kiejtéssel és hangsúllyal pénzt akar
váltani. Odahívjuk tehát az egyiket, rögtön odasereglik még négy, és
félig kínaiul, félig nemzetiségiül (sajnos nem tudom, melyik népből
valók) ott csicseregtek eleinte nekünk, aztán amikor kiderült hogy sem
igazgyöngyöt, sem kagylót, sem egyéb marhaságot nem akarunk venni
tőlük, akkor már csak egymással pletykálkodtak. Borzasztóan aranyosak
voltak - csak aztán amikor észrevették hogy le akarom fényképezni
őket, hanyatt-homlok elmenekültek.

Természetesen ma is halásznak - az amerikaiak viszont már leszoktak a
halászásról. Az egyik vízimotoros viszont nem veszi észre a neki kb.
mellmagasságban húzódó kötelet - és egyszercsak a vízben találja
magát, a motor meg sofőr nélkül. A halászoknak nagyon tetszik a dolog,
hangosan vihorásznak, motoroskám pedig idegesen próbálja újraindítani
a járgányt, nem sikerül neki - a halászok még jobban szórakoznak. Mi
is kárörvendünk egy kicsit: egyrészt (nyilván) savanyú a szőlő,
másrészt meg a frászt hozzák ránk néha, amikor úszás közben
elszáguldanak mellettünk.

Késő délután fölszedelődzködünk és bemegyünk a városba - biztosan megy
valami busz éjszaka vissza Haikou-ba. Rögtön találunk is egy buszt,
11-kor indul. Nem luxus, csak amolyan "népi" - viszont feleannyiba, 25
jüan-ba kerül a jegy mint idefelé. Nagy örömünkben veszünk gyorsan
vietnámi katonai gyakorlósisakot (isteni jól néz ki, teljesen szafaris
fejjel hódítjuk a várost), aztán sörök készletezése után biliárdozunk
egyet, majd jól bevacsorázunk. A Pekingben kezdődött taknyom még
mindig tombol, és mivel az orrom égett le a legjobban, nagyon
szenvedek (azóta pedig különösen, mióta véletlenül megpillantottam
magam egy tükörben - már nem is csodálkozom, hogy némelyik kínai
visszaretten a romokban heverő orromra pillantva) betérünk tehát egy
patikába is. Ezek a patikák leginkább egy itthoni gyógynövény-bolthoz
hasonlítanak, Kínában ugyanis főként recept nélkül megy a
gyógyszerezés, túlnyomórészt természetes, és vidékről vidékre változó
anyagokkal. A patikusok tulajdonképpen "körzeti orvosok" is egyben:
mivel nincs egységes gyógyszerkészlet, nem egy bizonyos orvosságot
kell kérni, hanem a betegségre valamit. Ezért aztán körbetapogatnak,
megnézik a torkomat meg a nyirokcsomóimat, majd adnak egy fiolát
amiben sörétszerű fekete izék vannak, naponta 15 darabot kell
bevennem. Talán megmaradok..

Miután bebalzsamozom magam egyrészt életbentartásom, másrészt
büdösítésem végett, irány a busz! Mivel a sofőr azt mondta, hogy
nagyon kevesen leszünk a buszon, csak indulás előtt kb. 20 perccel
megyünk oda - a busz tömve, már a sámlikon és a motorházon is ülnek.
Ott álldigálunk tanácstalanul hátizsákostól-sisakostól-söröstől, a
sofőr intézkedik: majd' a fél buszt leszállítja-visszaszállítja, végül
sikerül úgy bepakolni a közönséget, hogy kerül három ülőhely a
számunkra. Borzasztó rendes volt. Doki kerül a (szerintünk) legjobb
helyre: a sofőr melletti székre, mi az ajtó mellett zsúfolódunk össze,
minden ajtónyitáskor a nyakamba kell vegyem a lábam - ami még ép
bőrrel sem egyszerű, hát még az én rákhoz hasonlatos
testburkolatommal. Mindenesetre aránylag kellemesen szunyókálunk,
élvezzük az adódó kalandokat. Ha valaki a busz hátuljából le akar
szállni valami megállóban, félórás veszekedés és dzsungelharc
kezdődik, az utolsó ám legsúlyosabb akadályt a hátizsákjaink képezik,
a harmadik ilyen rumli után már leteszek arról hogy megmentsem a
zsákomat az agyontiprástól - lesz ami lesz, próbára tesszük a szovjet
(bocsánat: orosz) ipar EPMAK elnevezésű alkotását. A következő nagy
buli: néhány megállóban körülnyüzsgik a buszt az árus-nénik, főleg
cukornádat lehet tőlük vásárolni. Ilyenkor nagy hacacáré kezdődik:
pénzkeresés, néni-hívogatás, rohangászás, majd miután mindenki
hozzájutott a hőn áhított nád-darabkához, szabályos disznóóllá
változik a busz. Harapás-csámcsogás-köpés, harapás-csámcsogás-köpés,
és így tovább, a végén az a több méter cukornád szétrágva ott hever a
földön.

A busz egyébiránt nem a tengerparti úton megy mint idefelé (ugyanis
Haikou a sziget északi, Sanya pedig a déli csücskében fekszik), hanem
a hegyeken toronyiránt átvezető úton. Kár hogy alig látni valamit,
néha a holdfényben egészen vadregényes kis szakadékok bukkannak föl
mellettünk.

1993. január 31. Haikou-Zhanjiang

Hajnali ötre Haikou-ba érünk. A kikötőben már rengetegen vannak,
várják az első kompot. Nagy gyökölés kezdődik: legjobb lenne hajóval
menni Kantonba, vagy busszal valahogyan, mert - legalábbis úgy tudjuk
- vonattal kicsit zűrös, fél Kínát meg kell kerülni. Hajó nem megy, a
busz pedig meglehetősen drága. Doki közben meggondolja magát: eddig
úgy volt hogy elválunk, ő megy Kunming-ba (Nyugat felé) találkozni a
többiekkel, most mégis inkább velünk jön még egy darabig - ezen
cseppet sem csodálkozunk, velünk álom utazni..

Csaba berambózik a sorba és megveszi a kompjegyet, alszunk egy jót a
másfél órás hajókázás alatt. Reggel nyolckor érkezünk Haikou-ba,
szinte rögtön van buszunk Zhanjiang-ba. Négy óra az út, tehát kb. déli
egykor érünk oda - és itt ismét egy kis kitérő.

Az EBÉD mint olyan. Kínában ez szentség, ha cigánygyerekek is zuhognak
az égből, délben ebéd. Mesélik, hogy képesek a legkomolyabb üzleti
tárgyalás közben is kiejteni a tollat a kezükből, mondatot
félbeszakítani, és eltűnni egy órára ebédelni. A távolsági busznál
sincs ez másképp. Pontban déli 12 órakor a busz leparkol egy út
melletti etetőnél, utasok kizúdulnak, bezúdulnak az evőbe, evés!
Bennünket hülyének néznek hogy nem megyünk velük csak narancsot
majszolgatunk. (Csaba egy hasonló ebédszünetből kifolyólag ragadt be
egyszer egy napra valami állomáson, lekéste az utolsó vonatot - ott
negyedóra volt még az útból, akkor ütött be a délidő).

Déli egy órakor megérkezünk tehát Zhanjiang-ba - azért így
napsütésben, melegben egészen barátságos hely. Felmérjük továbbutazási
esélyeinket a vasútállomáson - teljesen reménytelen. A pénztáraknál
emberhegyek, egyesült erővel sem bírjuk Csabát betuszkolni az ablak
közelébe, pedig birkózunk becsületesen, ráadásul egy-két fej magassági
előnyünk is van - azon csodálkozom hogy a több szintes emberhalom
alján hogy nem fulladtak már meg néhányan. És még élvezik is!
Bánatunkban veszünk egy dinnyét, rezignáltan köpködjük a magokat
Dokival, míg egyszercsak megjelenik Csaba, hogy vett jegyet az este
fél hétkor induló vonatra. Mint elmesélte, jött néhány rendész
sorbaállítani a jegyre várakozókat, ekkor Csaba feltette a nagyobbik
arcát, és szépen előresétált, bedugta a fejét az ablakon (hogy lássák
a nagy külföldi orrát) és megvette a jegyet. Doki ebből akkorát
tanult, hogy a (kínait nála nagyságrendekkel jobban beszélő) többiek
megrökönyödésére neki mindig sikerült a leglehetetlenebb helyzetben is
jegyet szerezni bárhová. Kantonban pl. egyszerűen odament az egyik
vasúti rendőrhöz, megkérdezte hol lehet itt vonatjegyet kapni (a
kasszától 5 méterre!), a rendőr pedig odakísérte szegény
magatehetetlen külföldit a sor ill. tömeg elejére.

Örömünkben (természetesen) eszünk egyet, sikerül kifogni egy nagyon jó
kis etetőt. Feltöltjük keksz-narancs-sörkészleteinket, és megedzzük
lelkünket a 12 órás hardseat-útra.

Ez az út igen sokáig emlékezetes lesz számomra.

Felszálláskor még úgy-ahogy normális volt a helyzet - bár a helyeinket
már elfoglalták, kicsit kavarnunk kellett. Sikerült három egymás
melletti helyet szereznünk - talán ez volt a szerencsénk.

A második-harmadik megálló táján kezdett fokozódni a helyzet. Ekkorra
az ajtón keresztül már nem lehetett felszállni, annyira tele volt a
peron - ezért aztán kezdődött a Rambók ideje. Néha innen-onnan nagy
kiabálás, majd tompa puffanások, kis dübörgés, aztán hosszas
veszekedés hallatszott - ilyenkor néhányan az ablakon keresztül
tuszkolták be magukat a vonatba. A mi "fakkunkban" már rutinos utazók
ültek: még ha szunyókáltak is, a vonat lassítására reflexszerűen
húzták le az ablakot (mint már említettem, az ablakok fölfelé
nyílnak). Félútra a következő helyzet alakult ki: a (saccolásunk
szerint) kb. 6 négyzetméteres "fakkban" ahol 10 ülőhely van, 28-an
azaz huszonnyolcan utaztunk - és nálunk a csomagtartón még nem is volt
senki! Kb. félóránként forogtunk, ugyanis aki az ablak mellett ült, az
a lábát nem tudta kinyújtani, az ablakot kellett huzogatnia, viszont
tudott az asztalon szunyókálni. A középső hely volt a legnyugisabb, a
jobb szélső volt a "harcos": balra mellette ültek fönt a ülés tetején,
szemben a földön ülő két úriember a térdén szunyókált, közben pedig
egy másik úrral kellett csendes csatát vívni, aki mindenáron le akart
telepedni negyedikként az ülésre. Nagyon szívós volt: kb. negyedóráig
nyomtam tiszta erőből a veséjébe a könyökömet, már én is belefáradtam,
mire sikerült kicsiholni belőle egy kis káromkodást és
pozíció-feladást. Ha összegémberedett az ember és kicsit megmozgatta a
tagjait, 3-4 szomszédjának kellett átszerveznie a végtagjait (a
térdünkön szunyókálók ilyenkor kicsit megemelték a fejüket, aztán
édesdeden aludtak tovább).

Miután az ablakokat már testükkel védték az újabb betolakodóktól, csak
a WC-ablak maradt a vonatot éjnek évadján is tömegesen rohamozó
utasjelöltek számára, ugyanis be volt törve. Ennek az lett a
következménye, hogy a peronon már több rétegben álltak az emberek
(ill. léteztek - volt már ott mindenféle pozíció, szerintem azok a
híres kínai gumitestű nők hardseat-en edzenek). Dokinál ért le
leghamarabb a sör, és mivel a WC-hez legközelebbi fakkban ültünk,
röpke negyedóra alatt sikerült (néhány utas megnyomorítása után)
kihatolnia pisilni. A nagy tömegen keresztül csak annyi látszott, hogy
Doki kinyitja a WC-ajtót, álldigál egy darabig, aztán visszajön. Mire
visszaért, Csabának is csobbant a söre, kérdezgette Dokit hogy "Na mi
van, lehet menni?", Doki csak vigyorgott, meg biztatgatta hogy menjen
csak nyugodtan. Miután Csaba elment pisitúrára, elmesélte, hogy a
WC-ben kb. hatan vannak, ki sem lehet nyitni rendesen az ajtót. Már
fordult volna vissza, hogy majdcsak kiizzadja vagy mittudomén, de
biztatgatták, hogy nyugodtan, nézze csak, itt csinálnak egy kis
ösvényt, ügyesen be lehet célozni. Becélzott. Nekem hál'Isten valami
furcsa vesém lehet, kibírtam az utat.

1993. február 1. Kanton

Reggel fél hétkor érkezünk meg Kantonba, Kína egyik nagyvárosába. Az
egyik különleges gazdasági övezet határában van, Hongkong és Macao
közelében - így aztán fölkészülünk a legrosszabbra: drága szállás,
drága kaja, drága sör, Drága Gizike.

Az állomáson elképzelhetetlenül nagy tömeg. Még az állomásépület előtt
is annyian vannak, mint annak idején itthon a rendszerváltás előtt egy
jó kis tüntetésen - azzal a különbséggel hogy itt ülősztrájkolnak.
Napokig itt laknak az utazni vágyók, ennek megfelelően iszonyatos
szeméthegyeken és bűztengeren kell átvágnunk - ha a tömeget nem
számítjuk. Mindenféle náció megtalálható itt, de az ujgurok vannak a
legtöbben. Csaba már régebben sem szimpatizált velük, de most így nagy
töménységben nekem sem tetszenek: különösen gyanús képűek, egy-egy
nagyobb csoporton kicsit félve vágunk át, a csomagjainkat jól
magunkhoz szorítva. Imitt-amott néhány kismama épp a gyerekét
szoptatja, amarra épp a kisdolgát végzi valaki, spirituszfőzőn ebédet
csinálnak, valamit manipulálnak egy köteg pénzzel, veszekednek - élik
az életüket, míg egy pár nap múlva sikerül végre felszállniuk egy
vonatra.

Sikerül kisebb-nagyobb konfliktusok árán mintegy negyedóra alatt
keresztülverekedni magunkat a tömegen - közben szinte a fejünket
súrolja néhány repülő: a reptér közvetlenül a vasútállomás mellett
van. Pár éve Csaba repülővel jött Kantonba, és leszállás közben azt
hitte, épp rázuhannak az állomásra.

Először az állomástól nem messze lévő orvosi egyetemen próbálunk
szállást keresni - majdnem mindegyik egyetemnek van ugyanis egy
vendégháza, ahol a külföldi részképzősöket, vendégtanárokat, valamint
a turistáskodó Kínában tanuló külföldi diákokat szállásolják el.
Egészen hamar megtaláljuk, van is egy szabad háromágyas szoba - maga a
mennyország: WC, fürdőszoba (naponta kétszer két órára melegvíz,
erkély, friss ropogós ágynemű, stb), mindez fejenként 15 jüanért.
Miután kicsit rendezzük sorainkat, bemegyünk a városba.

Hát, szó ami szó, érződik Hongkong közelsége. Eddig Shanghai volt A
város számomra Kínában, Kanton - ha mindenben nem is -
pénzkoncentráció szempontjából veri. Iszonyatos árubőség mindenből. A
klíma is igen kellemes, egy szál pólóban mászkálunk a májust idéző
langymelegben. Szinte minden utca árkádos - monszun idején is
kellemesen lehet vásárolni - és ami még kellemesebb: a főbb útvonalak
emelt úttesten mennek, a nagy forgalom ellenére nincs akkora tumultus
mint Shanghai-ban. Az élet természetesen itt is az utcán folyik, de a
kellemes idő miatt valahogy kedvesebbnek, közvetlenebbnek tűnnek az
emberek mint északabbra.

Természetesen az itteni tartózkodásunkat is azzal kezdjük hogy
elkezdjük szervezni a továbbutazásunkat - ez Dokinak még sürgősebb,
három-négy napon belül Kunmingban kell lennie, ami innen kb. 50 órás
vonatút. Az állomáson reménytelen a helyzet, a vasúti rendőrök itt
különösen szigorúak: külön kis "kifutójuk" van a sorbaállók fölött, a
rusztikus gumibotjaikkal eléggé félelmetesek, ráadásul Csaba
tapasztalatai szerint nem vacakolnak, itt rend van, ha félig agyon is
kell verni a kedves utazni vágyót. Az utazási irodában sincs jegy -
illetve softsleeper-re, 50%-os felárral. Frászt!

Az állomástól nem messze találunk egy jó kis tésztavendéglőt - itt
délen különösen rákaptam a jiaozi-re, nagyon jó kis csípős mártásokat
adnak mellé, isteni finom. A belváros felé haladva sorra érnek
bennünket a kellemes meglepetések: tele a város nyugati stílusú
gyorséttermekkel: hamburger, sült krumpli, satöbbi. Az utóbbi pár nap
fáradalmait kipihenendő és az elvesztett kalóriákat pótlandó
mindegyikbe betérünk - meglehetősen drágák, de jólesik ez a kis
változatosság. A másik igen pozitív dolog Kantonban: egymást érik a
pékségek, mindenféle finomságokkal. Olyan piskótákat, péksüteményeket
ettünk, hogy itthon is igen ritkán. Talán még a franciáktól tanulták,
nem tudni - viszont egy halom pénzt otthagyunk náluk a kantoni
tartózkodásunk alatt, egyszerűen nem lehet elmenni egy ilyen illatozó
üzlet mellett úgy, hogy az ember legalább egy piskótatekercset ne
vegyen.

Este kimegyünk az új városnegyedbe - itt is (mint Shanghai-ban) kicsit
érdekesen működik a várostervezés: ráböknek a térképen egy külvárosi
részre, hogy "ez lesz az új üzleti-diplomáciai negyed" és vadul
elkezdenek építkezni. Ez Shanghai-ban nem nagyon jött össze,
tudtunkkal egyetlen konzulátus költözött ki az új negyedbe, bár a
cégek már költözgetnek ki, de korántsem annyi amennyi feltöltené a
vadonatúj felhőkarcolókat. Itt Kantonban úgy tűnik összejött a dolog:
nagy a nyüzsgés a csillogó-villogó új iroda- és szállodakomplexumok
környékén. Egy óriási, nagyonluxus Friendship-áruházat is építettek
ide, benézünk. Minket meg kinéznek a szakadt farmerünkkel az
öltönyös-nyakkendős-kisestélyis vásárlók. Azért tátjuk a szánkat
egészen este tízig, a záróráig. Én a hifi-részlegen bámészkodok vagy
egy félórát, hihetetlen mennyiségű és minőségű cuccal van tele.
Természetesen a több százezer jüanos tornyokban is van kalaoké-keverő
(igaz, digitális, és az effekt-pulthoz pilótavizsga kell), ami a japán
cuccoknál nem meglepő, de a Philips, Marantz, egyéb cégeknél már igen.
Persze, hülyék lennének kihagyni egy ekkora piacot.

Hazafelé egy igazi angol emeletes busszal megyünk - gondolom
Hongkongból selejtezték le, még az eredeti feliratok is benne vannak,
bár a kalauznak már itt eszkábáltak bele pultot, és a hátsó ajtót is
beezermesterkedték. Ez egy drága busz: fejenként egy jüant fizetünk.
Egyébként bizonyos szempontból jó találmány ez a kantoni: vannak drága
(5 maó-1 jüan) buszok, amik kevés helyen állnak meg és általában a
felüljárókon közlekednek, nincs rajtuk tömeg - és vannak "népi", 1-2
maóba kerülő buszok, amik szokásosan zsúfoltak, lassúak.

Épp sikerül hazaérkezni az esti melegvízre, 11-kor másodpercre
pontosan elmúlik. Doki még kimegy a vasútállomásra jegyvásárlással
próbálkozni, sikertelenül.

1993. február 2-5. Kanton

Reggel folytatjuk a további utazás szervezését. Doki az állomásra
megy, mi Xiamen-be akarunk hajókázni, ezért a kikötőbe indulunk.
Körbeutazgatjuk a fél várost, a nagy kikötőből (ahonnan Hongkong ill.
Macao felé indulnak a hajók) átküldenek bennünket a másik kikötőbe,
ahol öt perc alatt megvesszük a jegyet, fejenként 38 jüanért. Igaz,
csak négy nap múlva megy hajó, de nagyon örömködünk az olcsó jegynek -
nomeg egyáltalán annak, hogy tovább tudunk utazni, attól féltünk hogy
még több időre beragadunk ide Kantonba.

Átsétálunk a városon - Dokival a szigeten találkozunk délután.
Találunk egy katolikus templomot, nagynehezen sikerül bejutnunk.
Kicsit furcsa, odabent hűvös van, csend, a templombelső teljesen
európai - attól eltekintve, hogy az éneklendő zsoltárok kínaiul vannak
kiírva. A templom melletti utcákban vannak a nagykereskedők. Trafiknyi
üzletkék és nagy csarnokok, mind zsúfolásig tömve áruval, a főnök
rádiótelefonnal a kezében utasítgatja a szakasznyi beosztottját.
Minden utcában mást kapni: konzervet, kekszet, zöldséget, gyümölcsöt,
halat ill. tengeri állatokat, teát, cipőt - a leglenyűgözőbb a
"gombás-utca" volt: pár száz méter hosszan mindenféle gomba,
iszonyatos mennyiségben, még az úttesten is gombás zsákokat kell
kerülgetni.

Végül a szigetre érünk. Ez egy kb. fél Margitszigetnyi, a Li-folyó egy
kis, tíz méter széles ágával a városközpontból leszelt szigetecske,
annakidején ez volt a külföldiek negyede. Az épületek túlnyomórészt
megmaradtak, az ember Európában érezheti magát itt sétálgatva.
Kellemes parkok, csend, ódon, a dél-kínai viszonyokhoz idomított
eklektikus paloták. Nem lehetett rossz itt "senyvedni" a piszok
imperialista angoloknak, franciáknak, portugáloknak, egyén nációknak -
bár a légkondícionáló-mentes korokban pl. egy ködös Britanniához
szokott angol kisasszony biztosan megszenvedte itt a nyarakat a
fűzőjében.

A szigeten van Kanton legnagyobb és legelegánsabb szállodája is, a
Swann-hotel. Természetesen bemegyünk pisilni, meg bámészkodni egy
kicsit. A hallban egy kb. tíz méteres vízesés, kisebb dzsungellel,
halakkal, mohos kövekkel, nagyon impozáns, ráadásul kellemesen hűvös
mikroklímát is csinál.

Végre megérkezik Doki, természetesen most sem sikerült vonatjegyet
vennie. Bánatunkban elhatározzuk hogy veszünk egy úti-TETRIS-t -
ötméterenként kapni, a vonaton már többször megirigyeltük. Csaba az
egyik helyen lealkuszik 55 jüanra egy 100 jüanos kütyüt, magunk is
csodálkozunk - szerintünk kicsit átverte magát a boltos. Örömünkben
(természetesen) keresünk egy etetőt. Kicsit mások itt az éttermek -
ezek már tényleg étterem-szerűek, abrosz az asztalon, tisztaság,
normális világítás - gyanakszunk is az árakra. Mint kiderül,
egyáltalán nem drágák, csak a tengeri kaják. Kanton nagy
különlegessége pedig az, hogy az étterem bejáratánál nem csak
akváriumok vannak a mindenféle tengeri herkentyűkkel (ez máshol is
általános), hanem ketrecek is tyúkokkal, nyulakkal, nutriával,
kígyóval, mindenféle állattal - a szólás szerint Kantonban mindent
megesznek aminek négy lába van, kivéve az asztalt. A kirakatban
szárított, félbevágott állatok is lógnak - mint kiderül, főleg kutya
és macska, amit máshol is esznek Kínában, de itt különösen kedvelik. A
kígyót nemkülönben, van egy többszintes, kifejezetten kígyóra
specializálódott étterem is a városban, a földszintje olyan mint egy
terrárium: millió csúszómászó, választhat a kedves vendég.

Mindezektől függetlenül nagyon kellemeset vacsorázunk, csak az
általunk ismert kajákból: tojásos sült rizs, édes-savanyú disznó,
mogyorós csirke, rákos tojás, zöldpaprikás marha, gombás disznó, és
természetesen sör. Hazafelé menet valahogy nagyon hamar-hirtelen
lecsobban a söröm, gyorsan valami pisilőhelyet keresek. Nyilvános WC
csak a régi típusú "kollektív" lakónegyedekben van (még evőhelyen sem
nagyon), így aztán kit hol ér el, oda pisil. Nekem még nem sikerült
levetkőzni ezirányú gátlásaimat, ezért aztán már görcsölő vesével jó
negyedóráig rohangászok, mert sajnos éppen olyan környéket fogtam ki,
ahol szinte éjjel-nappal piac lévén jó a közvilágítás és tömeg is van,
sehol egy sötét sikátor. Végül amikor már szikrázik a szemem, megállok
az egyik utcán, már forgolódni sincs időm, eloltok egy erdőtüzet.
Amikor utána körülnézek látom csak, hogy majdnem sikerült egy üldögélő
párocskát kettépisilnem, ráadásul egy lámpa alatt, ráadásul az egyik
pékhez sorbanállókkal tökéletesen szemben. Innentől kezdve leomlottak
a pisilési gátlásaim.

Másnap folytatjuk a tekergést a városban. Hainan-nal ellentétben itt
hegyekben áll az ananász: általában egy bicikli csomagtartójáról
árulják, nagyon ügyesen és nagyon gyorsan hámozzák (ami nem is olyan
egyszerű: spirál alakban kell, külön szerszámuk is van hozzá), egy
negyed 5-7 maóba kerül, betegre ananászozzuk magunkat. Ez nem is olyan
nehéz: egyszer kifogtunk egy éretlenebb darabot, rögtön el is ment
tőle a gusztusunk. Egyébként sem olyan édes, erős zamatú a frissen
hámozott mint a befőtt, de azért az érett az finom.

A piacon Csaba megvarratja a tollmellénye kiszakadt zsebét - ez is
fantasztikus Kínában: az ember öt perc alatt bármit meg tud
javíttatni, még utána sem kell járni, minden mester útbaesik, olcsó,
gyors.

A szállodánktól nem messze találunk egy elhagyatott parkot - ez nagyon
különös itt a város közepén. A teljesen kihalt, elhanyagolt dzsungel
közepén találunk egy mohamedán kolostort. Egy öreg szerzetes bújik
elő, nagyon kedves, de a külső udvarnál nem mehetünk tovább. A
kolostor mellett egy (szintén elhanyagolt) mohamedán temető, a
sírköveken a kínai mellett arab feliratok. Eleinte furcsálljuk, de
végülis teljesen normális a mohamedán jelenlét: miért éppen ők
hiányoznának ebből a városból, hisz ők még Európánál is közelebb
vannak.

A park másik végében az Orchidea-parkhoz lyukadunk ki. Fejenként 4
jüan a belépő - kicsit sokalljuk, az sem vígasztal bennünket, hogy
ebben egy orchidea-tea is bennefoglaltatik. Sajnos az orchideák nem
virágoznak, de azért nagyon szép a park. Kis tavacskák,
sziklakertecskék mellett gyönyörűen berendezett teaházak, patakocskák
aranyhalakkal, patyolattiszta ösvények. Bemegyünk az egyik teaházba,
borzasztó udvarias egyenruhás hölgyek fogadnak bennünket a
kagylóberakásos faragott bútorok között. A teánkat utánunk hozzák az
egyik tavacskára néző teraszra, ott szürcsölgetünk egy jó órát a
napsütésben, a fejünk fölött csicsergő madarak között - azért tudnak
valamit ezek a kínaiak. Sétálgatunk még egyet, orchideákat is találunk
és rengeteg öreg nénikét, gondolom itt
sétálgatnak-teázgatnak-beszélgetnek egész nap. Nem lehet rossz.

Ezután Doki a szokásos vonatjegyszerző útjára megy, mi pedig Csabával
templomkeresőbe indulunk. Még nem voltam buddhista templomban és Csaba
szerint itt van néhány szép és érdekes. Nagynehezen rátalálunk egyre -
igen sokat kell tekeregni mindenféle sikátorokban, nincsenek olyan
szembetűnő helyen a templomok mint Európában.

Kicsit zavarban vagyok, nem tudom hogy kell viselkedni - Csaba is csak
arról világosít föl, hogy a kb. 30 centis küszöböket át kell lépni,
aki rálép, azt nagy szerencsétlenség fogja érni (szerintem ez is egy a
sok hasznos babona közül: nem kopik, rongálódik a faküszöb). Egy ilyen
templom egyébként nem is egyetlen templom, hanem egy egész
templomtelep: jónéhány nagy pavilon, mindegyikben egy-két
Buddha-szoborral, előtte asztallal, ahová az áldozatokat kell rakni.
Az asztalok előtt párnácskák és füstölőtartók. A templomlátogatás a
következőképpen zajlik: a közönség leteszi az áldozatokat (általában
gyümölcsöket, sokan még a nejlonzacskóból sem veszik ki) az asztalra,
ami mögött néhány templomszolga (főleg mami) serénykedik, azaz ha
nagyon megtelik az asztal, az alatta lévő vödrökbe gyűjtik a
narancsot, banánt, mogyorót (közben eszegetik is). A füstölőkkel
hajlonganak néhányat a szobor felé, majd a párnácskára térdelve is
hajlonganak néhányat. Ezután (a bejáratnál vásárolt) mű-papírpénzeket
elégetik az udvaron található nagy üstben. Végül megsimogatnak néhány
szobrot majd átsimogatják magukra a szoborból nyert erőt, és elmennek.
A szerzetesek árulják a kellékeket, sétálgatnak, beszélgetnek. Kicsit
vásárosnak tűnik az egész.

A templom után elmegyünk a Szun Jat Szen emlékterembe. Kanton volt
ugyanis a központja szegénynek - azért szegény, mert jóformán mindig
bekavartak a forradalmainak. Egyébként ezt sem gondoltam volna: azt
hittem, a Kuomintang megalapítóját
kitörölték-elfelejtették-minthanemislettvolna, de nem. Az is igaz
persze, hogy mégiscsak ő volt az első nagy forradalmár. Mindenesetre a
halála után fölépítették ezt a nagy színházterem-szerűséget. Kb. 2000
személyes, nagyon szép kívülről - belülről már nem annyira, kicsit
elhanyagoltnak tűnik. A színpad hátsó falán nagy márványtábla, Szun
Jat Szen politikai végrendelet-szerűsége olvasható rajta (nem írtam
fel, de úgy emlékszem, nem valami világrengető nagy bölcsesség). A
terem körül futó folyosón Szun Jat Szen élete képekben és
dokumentumokban - egészen érdekes, bár kicsit sokáig tart végigjárni,
mivel kínaiul van, szegény Csabát egészen lefárasztom.

Kicsavargunk a szigetre - kb. másfél óra alatt érünk ki, pont jólesik
süteményezni-üldögélni kicsit. Dokival 8-kor találkozunk a
Friendship-áruháznál, sörök után busszal indulunk el. Itt esik meg az,
ami elvileg (és eddig gyakorlatilag sem) eshet meg Kínában: Csabát
majdnem megzsebmetszik. Amikor szállunk föl a buszra, egy rosszarcú
figura feltűnő erőszakossággal nyomakodik fölfelé Csaba mögött - pedig
alig szállnak föl. Ahogy fölérünk, épp kezdenék méltatlankodni, Csaba
pedig fenyegetően közeledni a kis fickóhoz, amikor az hirtelen leugrik
a buszról. Amint később megbeszéljük, egészen ügyesen csinálta a kis
gengszter (amikor pedig Csaba bejelenti, hogy a hajójegyeink is a
pénztárcájában vannak, kicsit meghűl bennem a hűlnivaló). Pedig nagyon
jó a közbiztonság Kínában mindenhol - de még olyan sem fordult elő
soha, hogy ha valamit valahol ottfelejtettünk (ez pedig ugye velem meg
szokik esni) és később visszamentünk érte, ne lett volna meg.

Dokinak sikerült jegyet vennie, holnap reggel indul Kunmingba -
ráadásul hardsleeper-re szerzett helyet ez az életművész!

Vásárolgatunk, és benézünk egy szállodába pisilni. Na, erről kicsit
bővebben!

Tehát szakadt külföldi menni pisicsinálni szállodába. Első
megrőkönyödés: a szálloda halljában korrekt vonósnégyes ad élőzenét
(kevesebb csillagos szállodában zongorista vagy fuvolás). Megkeressük
a WC-t. Megtaláljuk. Palota, diszkréten szól a rejtett hangszórókból
Vivaldi. A vécésbácsi (egyenruhás) figyeli, mikor végzünk a
dolgunkkal, ahogy elindulunk a mosdó felé, nyitja a csapot, készíti a
folyékony szappant, majd nyújtja a törölközőt (néhány helyen
csipesszel). Bizonyos helyeken kézmosás közben a vécésbácsi
masszírozza az ember vállát (nem vicc, saját szememmel láttam!).
Kicsit rosszul vagyok ezektől a vécésbácsiktól, de mit csináljak, ez
van (vagy a másik véglet, ld. fentebb).

Szétválásunk alkalmából búcsúvacsorázunk - nagyon jó kis evőhelyet
találunk, a tulajjal (meg az egész személyzettel) beszélgetünk, pár
éve járt Budapesten. Kicsit hosszadalmas a kajarendelés - a kantoni
ugyanis külön nyelv, állítólag a kantoni és a standard kínai kb. úgy
viszonyul egymáshoz, mint a spanyol és az olasz. Ha két ilyen külön
"nyelvjárású" kínai találkozik, általában írásban kommunikálnak - itt
is ez történik, de még így sem nagyon értik mit akarunk enni, ezért
először a szakács hordja ki a különféle zöldségeket, hogy "erre
gondoltok?", aztán Csaba bevonul a konyhába és összepakolja a
vacsoránkat (egyébként ez normál esetben is sokszor előfordult, a
kedves vendég nyugodtan válogathat).

1993. február 6. Kanton

Reggel hatkor kiugrunk az ágyból (jó, oké, kitámolygunk) - igaz, én
összesen max. egy órát aludhattam, azt is teljesen éberen, rettegtem
hogy elalszunk. A buszra nem férünk föl, a felrambózás is abszolút
kizárt, úgyhogy taxival érkezünk a hajóállomásra. Szigorú
jegyellenőrzés után beszállítanak minket egy lélekvesztőbe. Jó, azért
nem egy dunai tötytötykomp, de nyílt tengerre ki nem mennék vele.
Kiderül, hogy csak a folyótorkolatig megyünk ezzel, ott átszállunk az
igazi nagy hajóra.

A "tranzitban" szép katonásan sorbaültetnek bennünket, aztán soronként
mehetünk a bejárathoz. Mint a repülőtéren: csomag-átvilágítás,
fémkeresőn átsétálás, kétes esetekben motozás. Igaz, a hajó Taiwan
közelében is elmegy. A hajó szép nagy, az ötödosztály a merülési vonal
alatt, viszont tiszta és a körülmények/jegyár arány igen megfelelő.

1993. február 6-9. Dél-Kínai tenger

Már gyerekkorom óta vágyom egy igazi tengeren igazi nagy hajón utazni.
Miután megtaláljuk a helyünket - ami nem is olyan egyszerű, kisebb
labirintusban bolyongunk míg megtaláljuk a hálótermünket - elmegyek
tekeregni. Az ötödosztály két, egyenként kb. százötven fős teremből
áll, kétszintes ágyakkal. Annak ellenére hogy ilyen nagy, nomeg ablaka
sincs, egészen kellemes. A felsőbb osztályok exponenciálisan csökkenő
ágyszámú kabinok (8-4-2), összesen kb. 800 fős lehet a hajó.

A tenger nagyon sárga, gondolom a Gyöngy-folyó hordalékától. A hajó
piszok gyors, nem tudom ugyan pontosan megítélni, de hatvannal
biztosan megyünk. A távolban még látszik kicsit a part, kezdem
sajnálni hogy itt volt a fenekünkben Hongkong meg Makao, és nem láttam
egyiket sem. Kicsit drága meg hercehurcás lett volna a vízum -
ráadásul visszafelé is kellett volna, Kínába. Majd legközelebb.

A hálóteremben velünk utazik néhány buddhista szerzetes is, az egyik
kicsit gyagya, állandóan a nyakunkon lóg: mogyoróval meg az
élettörténetével töm bennünket. Ráadásul egyfolytában nekem beszél,
alapvetően kínaiul, beleszőve az általa ismert 3-4 angol szót a
mondanivalójába (csak hogy értsem).

Xiamen az úticélunk. Ez az egyik legrégibb (volt) külföldi kolónia,
Taiwan-nal szemben fekszik, állítólag a strandja is nagyon kellemes. A
24 órás út felénél úgy döntünk, nem szállunk ki, egyenesen elhajózunk
Shanghai-ba (ez összesen 72 óra). A hajón kérdezgettünk néhány embert,
milyen hely Xiamen - és mivel nem tudtak semmi izgalmasat mondani, nem
láttuk értelmét hogy csak azért kiszálljunk és szállás-kaja-vonatjegy
után kavarjunk, hogy kipipálhassunk egy újabb várost a térképen.
Egyébként is, már megtanultam, hogy Kínában mindig a közlekedés a szűk
keresztmetszet: olyan helyre nem érdemes menni, ahol egy-két látnivaló
miatt hat-nyolc napra is beragadhat az ember vonat/hajó/busz híján.
Tulajdonképpen Kantonra sem szántunk volna két-három napnál többet,
vonat- ill. hajójegy híján töltöttünk ott egy hetet. Ráadásul február
10-12. körül Shanghai-ban kéne legyünk, jönnek a holland barátaink.
Pedig szívesen elmentem volna Dokival Kunming felé, nagyon szép
helyekre mentek a többiekkel.

Tehát három napig élvezzük a hajókázás gyönyöreit. A nyílt tenger
kicsit unalmas, bár a sétafedélzet mindig tele van - különösen reggel,
még itt a hajón is "tornáznak" az idősebbek.

A szomszédos ágyon egy fiatal apuka utazik a pár hónapos gyerekével
meg egy barátjával v. rokonával. Egész nap és éjszaka kétségbeesetten
próbálják csitítani a folyamatosan üvöltő gyereket. Nagyon aranyosak,
etetik, legyezgetik, mindennel próbálkoznak, táskás szemmel, néha
elbóbiskolva küzdenek három napon keresztül.

A nagy semmittevést próbálom levélírással, naplóírással kitölteni.
Kezdek rájönni, hogy igaza volt annak aki azt mondta, hogy ha az ember
egy hetet tölt Kínában, könyvet ír róla - ha egy hónapot, újságcikket
- ha egy évet, képeslapot. Egy csomó dolog, ami az első napokban
annyira különös és mindenképpen elmesélnivaló volt, valahogyan
természetessé, vagy legalábbis elmesélhetetlenné vált - illetve
annyira mindennapossá, hogy ha meg kell fogalmaznom, elveszíti az
ízét, illatát, hangulatát. Látni kell, benne élni.

A harmadik nap éjszakáján megérkezünk a Jangce torkolatához. A hajó
még a nyílt tengeren megáll, a körülöttünk lévő rengeteg hajóval
együtt gondolom arra várunk, hogy fölengedjenek bennünket a folyóra.
Jó hat órát várunk, már hajnalodik amikor a Huangpu-ra érünk. A
sétafedélzetről bámuljuk több mint ötven kilométeren keresztül a
kikötőt - óriási hajók, a világ minden részéről. Nagyon impozáns az
egész, különösen így, a felkelő nap sugaraiban.

Végül reggel hétkor ismét a szárazföldet tapodjuk, végetért a Nagy
Déli Utazás.

1993. február 9- . Shanghai

Na, innentől még hiányzik kb. egy hónap, talán idén sikerül
befejezni...