Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Sebők
Zoltán
Kulturális
virológia
http://www.c3.hu/log/anno/resourcelab/hungarianartinfo/persons/sebok_z.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Tisztelt Hölgyeim
és Uraim, első hallásra talán meglepően hangzik, hogy előadásom témájául épp
a vírusokat választottam, hiszen azon kevés mai témák egyike ez, amivel - legalábbis
tudtommal - Flusser nem foglalkozott. Jómagam egyetlen ilyen vonatkozású megjegyzésével
találkoztam, méghozzá abban a nagyinterjúban, amelyet Florian Rötzernek adott,
és amely a Kunstforum 97. számában jelent meg. Itt Flusser arról beszél, hogy
ha az AIDS terjedését algoritmus segítségével jelenítjük meg, olyan fraktálformát
kapunk, amely rendkívül hasonlít az olajfoltok terjedéséhez a vízfelületen.
Flusser a továbbiakban feltételezi, hogy az AIDS leküzdésének módja nem orvosi,
hanem formai, topologikus gondolkodás eredménye lesz.
E megjegyzés ismételten megerősítette elhatározásomat, hogy végre a biológiai
vírusok területén is behatóbban kellene tájékozódnom, addig ugyanis mindenekelőtt
a számítógépes vírusokkal foglalkoztam intenzívebben. Egyelőre azonban engedjék
meg, hogy a komputervírusok iránti érdeklődésem okairól szóljak, és hogy vázlatosan
összefoglaljam, milyen eredményekre jutottam.
Öt évvel ezelőtt meghívást kaptam egy nemzetközi művészettörténeti tanácskozásra,
melynek az volt a témája, hogy meghalt-e az avantgárd, illetve, hogy milyen
esélyei vannak manapság a szubverzív művészeti magatartásnak. A kérdés akkor
zavarba hozott, mert a válasz annyira egyértelműnek tűnt számomra, hogy hirtelen
nem is tudtam, kell-e, érdemes-e erről bármit is mondanom. A véletlen azonban
úgy hozta, hogy akkoriban került a kezembe Fred Cohen amerikai számítógép-szakértő
cikke a komputervírusokról, melynek hatására különös gyanúm támadt: hirtelen
úgy tűnt számomra, hogy az avantgárd minden józan becslés ellenére mégsem halt
meg, hanem szellemisége észrevétlenül átszivárgott a művészetből a számítógépek
világába.
Sejtésem először is azon alapult, hogy a komputerkalózok, illetve a hackerek
- ahogy a "szakma" nevezi őket - kétségtelenül szubverzív tevékenységet folytatnak,
szubverzívebbet, mint bármely avantgárd mozgalom századunkban: behatolnak a
nagy komputerrendszerekbe, s ott olyan kárt okoznak, amit pénzben szinte ki
sem lehet fejezni. Akárcsak az avantgárd, ez is mozgalmi jellegű, internacionális,
nihilista és persze igencsak erkölcstelen. A virális programokban nagyon fontos
szerepe van a véletlennek - amit már a dadaisták is istenítettek -, humor is
akad benne bőven, maga a komputervírus pedig tulajdonképpen nagyon is konceptuális:
racionális agymunka eredménye, méghozzá adott esetben rendkívül magas szintű
agymunka eredménye. Másfelől, mint az avantgárd mozgalmak többsége, ez is utópikus
célzatú. Utópiája olyan világ képét vetíti elő, amely mentes lesz a korunkra
jellemző "túlintegrált" rendszerektől, s ezzel mellesleg Kaith Haringnek, az
amerikai graffiti-művészet jeles képviselőjének vágya is teljesülhet, aki utolsó
interjújában, amikor már tudta, hogy AIDS-es, azt nyilatkozta, hogy ő kezdettől
fogva olyan vírus akart lenni, amely képes megfertőzni a művészet "túlintegrált"
rendszerét.
Másrészt az sem mellékes, hogy bizonyos esetek alapján úgy képzeltem, a hackermozgalom
- ellentétben az avantgárddal - végképp anonimitásra van ítélve. Hiszen aki
romboló vírust juttat egy százharminc országra kiterjedő hálózatba - mert már
ilyesmi is megtörtént - az nem pusztán "kísérletező művésznek", hanem egyenesen
bűnözőnek számít. Éppen ezért kizártnak tartottam, hogy a komputerkalózkodás
az avantgárdhoz hasonlóan valaha is úgymond hivatalossá válhat.
De csakhamar elgondolkodtató információk birtokába jutottam. Megtudtam, hogy
Amsterdamban máris megrendezték a komputerkalózok legális világtalálkozóját,
a teoretikusok pedig máris beskatulyázták a virális programokat, precízen elválasztva
egymástól a kuka-vírusokat, a programmódosító, a hardver- és hardvermódosító
vírusokat, megteremtve a század eleji művészeti izmusok számítógépes megfelelőit,
ugyanakkor a komputerkalózkodás történeti tényhalmazzá való szelídítésének alapfeltételét
is. Az avantgárd analógiájára a hackermozgalomnak számos folyóirata van, de
már nem csak szamizdat és underground, hanem nagy példányszámú hivatalos is.
S ami még lényegesebb, megtudtam, hogy a nagy komputercégek úgy próbálnak védekezni
a vírusok ellen, hogy óriási pénzekért egyszerűen felvásárolják őket a kalózoktól.
Ismétlődni látszik tehát a történelem, ami talán újabb alátámasztása lehet sejtésünknek,
hogy ez már nem is történelem: egy rendszer megint magához öleli ellenségeit,
vagyis lényegében ugyanaz történik, ami egykor az avantgárd végzete lett.
Úgy látszik azonban, hogy a jól ismert stratégia ezúttal nem válik be, ami bizonyára
a hackermozgalmak meglepő földrajzi eloszlásával magyarázható. Az ember józan
ésszel azt föltételezné, hogy a komputerkalózkodás központjai valahol a fejlett
Nyugaton kell, hogy legyenek, ahol a technológiai "fejlődés" is a legintenzívebb.
De nem ez a helyzet. A ma ismert több mint kétezer fajta komputervírus jelentős
része a Szovjetunióban, illetve annak utódállamaiban keletkezett, s nem kis
meglepetésre olyan országok is vírusnagyhatalomnak számítanak, mint Bulgária
vagy India. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, mindenesetre tény, hogy a
komputerkalózok még mindig két-háromhónapnyi lépéselőnyben vannak az ellenőrzőkkel
szemben, vagyis a komputervírusok kiszűrésére még mindig nincs száz százalékos
hatékonyságú eszköz.
De miért olyan fontos mindez számomra? Mindenekelőtt azért, mert a technikához
való viszonyulásom gyógyíthatatlanul ambivalens: egyrészt rendkívüli módon elbűvölnek
az eredményei, másrészt legalább ugyanolyan aggodalommal töltenek el. Flusser
új iránti alapvető lelkesedését például legalább annyira a magaménak tudom tekinteni,
mint a pesszimista jóslatokat. (Mellesleg, Klaus Nüchternnel folytatott beszélgetésében
Flusser maga is bevallotta, hogy az új technológiák iránti lelkesedése bizony
nem felhőtlen.) Mindenesetre el kell mondanom, hogy rendkívül mély benyomást
tett rám Virilio egykori ötlete, miszerint létre kellene hozni egy olyan múzeumot,
ahol a technikai felfedezések mellett azok a balesetek is ki lennének állítva,
melyeket az illető találmány idézett elő, például a hajó mellett a hajótörés,
a vonat mellett a kisiklás bemutatása stb. - egészen a legújabb technikákig
és technológiákig. Tudtommal ez az ötlet azóta sem valósult meg a gyakorlatban,
így aztán annál sürgetőbb feladat, hogy legalább a képzeletünkből ne maradjon
ki. A nemrégiben híressé vált skóciai klónozott birkát övező tudományos diadal
mellé például kötelességünk odaképzelni azt a mintegy hatszáz korcsot is, ami
a vállalkozás "baleseteként" létrejött, s amiről legfeljebb véletlenszerűen
szerezhettünk tudomást. Ami a komputervírusokat illeti, azok nyilvánvalóan a
komputerizáció "baleseteként" foghatók fel, az AIDS-ről pedig máig nem lehet
biztonsággal megállapítani, hogy nem a génsebészet "balesete"-e. Itt nincs se
terem, se kedvem ahhoz, hogy részletezzem a különféle feltételezéseket, melyekkel
a sajtó bőségesen foglalkozott az utóbbi időben, mindenesetre tudós körökben
közhely, hogy biológiai vírusok már régóta előállíthatók szintetikusan.
Ez utóbbi a biológiai vírusok tanulmányozására tett szörnyen kínos kísérleteim
eredménye, mely kísérletek titkolt célja az volt, hogy végül megint csak a modern
kultúra, a modern művészet valamiféle virológiájához jussak el. Annál inkább,
mert a vírus, illetve a betegség, meglepően gyakori metafora a művészetben,
különösen az oroszban: gondoljunk csak Tolsztoj fertőzés-elméletére, Malevics
hasonló elképzelésére, vagy a Medicinális Hermeneutika nevű orosz művészcsoport
munkáira, melyeknek az a kiindulópontja, hogy a művészet, úgy ahogy van, betegség,
s csupán az interpretáció képes meggyógyítani. S talán az sem puszta véletlen,
hogy a biológiai vírus felfedezése épp a modern művészet kialakulásának kezdetére
esik, arra az időszakra, amikor Párizsban az impresszionisták vívták a maguk
gigantikus harcát az elismertségért. De aztán egy pillanatra elbizonytalanodtam,
hiszen eszembe jutott, hogy Flussernek a modern művészethez fűződő viszonya
enyhén szólva nem volt valami szoros. Rötzernek adott, s már említett interjújában
például ezt mondta: "Az emberi kreativitás tekintetében tanácsosabb egy közönséges
autót szemlélni, mint az újkor legnagyobb műalkotásait". Ez bizony lesújtó véleménynek
hangzik, de azt kell mondanom, hogy "szerencsére" ma már nem érvényes: legalábbis
azóta nem, amióta egy francia művész a kasseli Documentán úgymond saját műve
gyanánt a legújabb típusú Mercedes gépkocsit állította ki. (Ha önöket esetleg
nem elégítené ki a Mercedes kreativitása, figyelmükbe ajánlom, hogy ugyanaz
a művész azóta más márkájú gépkocsikat is kiállított, legutóbb például a Volvót.)
Másrészről nem tudom, észrevették-e, de szerintem feltűnő, hogy mennyire eltűnt
a művészeti irodalomból a Flusser által is használt egykori kulcsszó, a kreativitás.
Vajon miért? A kérdés megválaszolása érdekében engedjék meg, hogy vázlatosan
összefoglaljam Boris Groys egyik kitűnő esszéjét, mely németül A gyűjtés logikája
című, hamarosan megjelenő könyvében lesz olvasható, magyarul pedig Az utópia
természetrajza című esszékötetében található.
Groys kiindulópontja az, hogy eddig minden kultúrában túl sok mű született,
ezért mindig is szükség volt valamiféle "kultúrökológiai célzatú cenzúrára",
hogy meg lehessen szabadulni a fölösleges "kulturális szeméttől". Groys szerint
mindössze két hatékony szelektálási rendszert ismerünk: a minőségi cenzúrát,
mely azokat a műveket ajánlja megőrzésre, melyek elérik a kanonikus művek színvonalát
és az innovációs cenzúrát, melynek mércéje az újdonság, vagyis az archivált
művektől való eltérés. Az előbbi a modernizmus megjelenéséig volt uralkodó és
bizonyára többek között azért kellett elavulnia, mert nem volt elég hatékony:
a modern reprodukciós technikáknak (is) köszönhetően túl sokan tanultak meg
nívós műveket alkotni. Az új paradigma az innováció lett - ennek szerves tartozéka
a Flusser által számon kért kreativitás -, csakhogy mára már ez is a múlté:
olyan sok van a művészeti és más innovációkból, hogy ez a szisztéma is devalválódott.
A kérdés tehát továbbra is az, hogy vajon miként tudunk megszabadulni attól
az óriási kulturális szeméttömegtől, amiben már évek óta fuldoklunk. A megoldás
roppant nehéz, hiszen az azonosságon (minőségi cenzúra) és az eltérésen (innovációs
cenzúra) kívül más legitimációs lehetőség nyilvánvalóan nem áll rendelkezésünkre.
Ezzel magyarázható az állami kulturális intézmények mindenhol tapasztalható
legitimációs válsága, ami alól egyébként a mi vendéglátónk, a Műcsarnok sem
kivétel. A nyugati múzeumok például nagy előszeretettel vásárolják az úgynevezett
appropriaton art, azaz a kisajátítási művészet alkotásait, anélkül, hogy értelmesen
meg tudnák indokolni, miért épp ezekre, s nem valami egészen másra esett a választásuk.
A legszerényebb kisvárosi föstő is joggal mondhatja, hogy az ő munkái jobbak
és/vagy kreatívabbak, mint például Jeff Koons giccs-kisajátításai. Az efféle
érvelésben csupán az a hiba, hogy elavult cenzurális rendszerek elavult fogalmaival
operál. De akkor vajon milyen elv szerint választódnak ki a megőrzésre érdemes
művek a feledésre ítéltektől?
Boris Groys a tömegkultúrából jól ismert nyílt konkurrenciaharc egyetemessé
válásáról beszél, aminek alapelve szerinte a tautológia. A következőket írja:
"A tartalmi üresség felé tendáló jelek tudják a kulturális immunrendszereket
és civilizációs határokat a legkönnyebben áttörni, s határtalan sokszorozódásra
képesek. Ezekből lesznek a kulturális vírusok, melyek minden lelket egyaránt
megfertőznek."
Nos, tulajdonképpen ez a két mondat késztetett arra, hogy elmerüljek a biológiai
vírusok világában, s onnan valamiféle kulturális virológiával, a mai kulturális
helyzet értelmezéséhez szükséges fogódzókkal térjek vissza. (Nyilván mondanom
sem kell, mennyire flusseri az ilyen kísérlet). Borzalmas túlvilági nyelvezetű
tudományos könyveket tanulmányoztam, vezető magyar virológusokkal barátkoztam
és konzultáltam, s egyszer csak súlyos fertőzést kaptam. Megfertőztek a mémek.
Pedig a fogalom nem volt új számomra. Érintőlegesen már korábban foglalkoztam
a Lumsden-Wilson-féle kultúrgénekkel és tudtam Dawkins kulturális replikátorairól,
a mémekről is. De nem fogtam fel a jelentőségüket. Méghozzá azért nem, mert
másokkal együtt magam is bedőltem Dawkinsnak, s a memetikában valamiféle kulturális
evolucionizmust sejtettem.
Dawkins, mint azt önök közül bizonyára sokan tudják, a mém (meme) elnevezést
a görögös hangzású miméma szóból vonta el, külön megörülve annak, hogy ebben
a formájában mennyire hasonlít a gén szóra, emlékeztet a memória szóra, és rokon
a francia méme (ugyanaz) szóval. Engedjék meg, hogy felolvassak egy sokat idézett
részt Az önző gén (Selfish Gene) című könyvéből:
"A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, egy ruhadivat, edények készítésének
és boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a gének azáltal terjednek el a génkészletben,
hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek egy olyan folyamat
révén, melyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk. Ha egy tudós egy jó gondolatot
hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti cikkeiben
és előadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról
agyra terjedve elszaporodik."
Főleg ezt a részt szokás idézni Dawkinstól, de mi kövessük tovább okfejtését:
"Ha egy termékeny mémet ültetsz az agyamba, akkor szószerint élősködsz az agyamon
- írja -, mert a mém terjesztésének eszközévé teszed, pontosan úgy, ahogy a
vírus élősködik a gazdasejt genetikai mechanizmusán." No most akkor gén, vagy
vírus? - tehetjük fel a kérdést. A memetikusok többsége kritikátlanul ismételgeti,
hogy a gén kulturális megfelelőjéről van szó, aminek megvan az a vitathatatlan
előnye, hogy jól hangzik és evolucionista, tehát szalonképes konnotációval rendelkezik.
De legalább két probléma van vele: egyrészt a gén - ellentétben a gyorsan fertőző
vírussal - csak generációról generációra adódik át, másrészt nincs szüksége
arra az irracionális reprodukálódásra, ami a vírusok tulajdonsága, és ami a
mémeket igazán érdekessé teszi. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a T-fág vírus
úgy reprodukálódik, hogy eltéríti egy baktérium DNS-ét, rákényszerítve gazdáját
arra, hogy másolatok millióit készítse a fágról.)
Mindent egybevetve, az általam keresett kulturális virológia felfedezésére nincs
semmi szükség, mert az maradéktalanul benne rejlik a megfelelően értelmezett
memetika nevű, rendkívüli eredményekkel kecsegtető diszciplínában. Segítségével
új megvilágításba kerülnek azok az üresség felé tendáló, mégis rendkívül fertőző
jelek, alig-jelek és alig-valamik, melyekről Groys beszél, s amelyek szép lassan
betöltik kultúránk egészét. Mindennek részletes kifejtése természetesen meghaladja
e vázlatos előadás kereteit, de engedjék meg, hogy két fontos mozzanatot kiemeljek:
1.) A memetikának megvan az az óriási előnye az összes formalista kritikai módszerrel
szemben, hogy rendkívül érzékenyen tud reagálni azokra a kontextuális finomságokra,
melyek az utóbbi időben, rendkívüli mértékben elszaporodtak a kortárs művészetben,
s melyekre az évtizedeken keresztül uralkodó formalizmus szinte teljesen vak
volt. Ezeket a finomságokat a memetika a mémek közötti kapcsolódásokként tudja
értelmezni.
2.) A másik rendkívül fontos dolog szerintem az, hogy a memetika vak a magas
és az alacsony kultúra közötti rang- és szintkülönbségre, ami az utóbbi időben
alaposan megingott, de ami - mit tudjuk - a modernista kultúra alapvető oppozíciója
volt. A memetikát nem az érdekli, hogy kinek a fejéből pattant ki a mém, és
hogy a világunk mely tartományából származik, hanem hogy sikeresen fertőz-e,
s ezáltal képes-e arra a határtalan sokszorozódásra, ami a vírusok fő túlélési
stratégiája.
Hogy ez fejlődés-e, kérem, döntsék el önök. Mindenesetre a várható kulturális
tendenciák érzékeltetéséhez engedjék meg, hogy felolvassak három jellegzetes
megállapítást Glenn Grant Memetikus lexikonjából:
1.) "A választás azokat a mémeket részesíti előnyben, melyeket a legkönnyebb
megérteni, emlékezni rájuk és átadni másoknak."
2.) "Az emberek megpróbálják megfertőzni egymást azokkal a mémekkel, melyeket
a legvonzóbbnak tartanak, figyelmen kívül hagyva azok objektív értékét vagy
igazát."
3.) "A gyakorlatban az emberek még arra is képesek, hogy rábízzák magukat bármilyen
új mémre, még ha ki is kellene derülni róla, hogy halálos ostobaságról van szó,
mint például: "Ugorj le egy ágról, és az istenek majd megreptetnek."
Végül engedjenek meg egy megjegyzést. Nyilván önök is tudják, hogy Vilém Flusser
milyen óriási jelentőséget tulajdonított annak, hogy az ember a termodinamika
második törvényének ellentmondva a szerzett információkat kulturális emlékezetében
tárolja, amihez azután a következő nemzedékek is hozzáférhetnek. Nagyon érdekelne,
hogy a memetika fényében is kitartana-e álláspontja mellett. Kár, hogy ezt már
nem tudjuk megbeszélni.
