Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ernst F. Schumacher: A kicsi szép

 

Fritz Schumacher
Béke és állandóság
Forrás: http://bocs.hu/eletharm/idoer/mi-03.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Csakugyan, mi a megoldás? A mégoly radikálisnak tűnő foldozgatás, vagy hogy valami újat kezdjünk? Roszak ellenkultúrát, mások ellentudományt, ellenkutatást emlegetnek. Plótinosz viszont, akinek igazán volt orra a lét botrányához, ilyen esetekre azt tanácsolja: „Hogy ez miképpen lehetséges? Hagyj el mindent."

Jó, hagyjuk el; de hogyan? Az egészet, egyszerre? Bajos. Az erkölcsi alapját? Hogyan lehet megválni valamitől, ami nincs? Marad tehát az apránként, a mégiscsak-reform, az ózonfoltozó kisiparosok nagy lehetősége, hogy kifussák magukat, maradandót alkossanak. Fából vaskarikát.

Az irodalom régóta ismeri ezt a dilemmát - hogyan vetkőzzünk úgy csupaszra, hogy közben ruha is maradjon rajtunk Más választásunk azonban, úgy tűnik, nincsen, s amikor valóban ez a helyzet, az ember először jobb híján a közgazdasághoz fordul, kiszámolja, mibe kerülne neki ez a mutatvány, min veszít többet, ha belevág, vagy ha megkerüli.

Egy ilyen számításnak mindenekelőtt azt kell tisztáznia, miből élne meg egy, a mainál igazságosabb civilizáció. Egyáltalán, vizsgálatra szorul, mi köze lehet az ökológiának a gazdasághoz meg a pénzhez azon kívül, hogy az utóbbiból rá - mint nem-termelő beruházásra - egyelőre alig futja. S azt is illúziók nélkül kell látnunk hogy jelenleg - s ez szintén a tőkés termelési móddal járó kulturális meghatározottság - két rossz között választhatunk csupán; hiszen a csődbe vezet; ha az ideológia rángatja maga után a gazdaságot, de a közjó szempontjából az sem felhőtlen állapot, hogy a gazdaság diktálja a politikát. Ez az ódivatú determinizmus ugyanis elkerülhetetlenül vezet a pártrendszerhez, amelyben a közjót majd az érdekek áttételei közvetítik, egyre lassabban, nehézkesebben, a hatalom cammogva forduló, aranyos messzelátója felé, mely a társadalmi piramis csúcsáról a jövőbe kandikál. Az áttételek miatt a hatalom végül elszakad a közérdektől, és mindössze önmaga megtartásában lesz érdekelt, konzervatív jellege megnyilvánul; egy nemsokára következő írás címével eljátszva, az igazságosság eszköze - sajátos logikával - az energiakorlátozás lesz.

Mivel azonban már a pártrendszer is csak következmény, a gazdaság, a termelési mód elemzéséig kell hátrálnunk, ha elégedetlenek vagyunk - mondjuk - a nyersanyagok azon pocsékolásával, amelyet utóbb ráfordításként megfizetünk. Az alábbi részlet Fritz Schumacher méltán világhírű, A kicsi a szép című könyvéből való, amely egy takarékosság-elvű gazdaság kilátásait taglalja, s amely a hamarosan részletezendő magyar közállapotok ismeretében megszívlelendő tanulságokat tartogat.

*****

A modern kor uralkodó meggyőződése hogy a béke legbiztosabb alapja az egyetemes jólét lehetne. Arra ugyan hiába keresnénk történeti bizonyítékokat, hogy a gazdagok jobban szeretnék a békét, mint a szegények, de hát erre azt lehetne felelni, hogy sohasem érezték biztonságban magukat a szegényekkel szemben; hogy erőszakosságuk félelemből táplálkozott; és hogy a helyzet tökéletesen másként alakulna, ha mindenki gazdag lenne. Miért is háborúzna a gazdag ember? Hiszen semmit sem nyerhet. Nem a szegények, a kizsákmányoltak, az elnyomottak azok, akik csupán láncaikat veszíthetik? Ha valaki a béke útját akarja járni, így az érvelés, annak a gazdagságra kell törekednie.

Ennek a napjainkban uralkodó hitnek szinte ellenállhatatlan a vonzereje. Azt sugallja ugyanis, hogy minél gyorsabban jut hozzá az ember egy áhított dologhoz, annál biztosabb, hogy valami mást is megszerez vele. Mindez kétszeresen is vonzó, hiszen teljesen megkerüli az etika kérdését: nincs szükség lemondásra vagy áldozatra; épp ellenkezőleg! A béke és a bőség útjára a tudomány és a technika vezet bennünket, csak arra van szükség, hogy ne viselkedjünk ostobán, irracionálisan, ne vágjunk a saját húsunkba. A szegényeknek és elégedetleneknek szóló üzenet az, hogy ne zavarják, ne vágják le türelmetlenül a tyúkot, amely idővel minden bizonnyal aranytojást tojik az ő számukra is. A gazdagoknak pedig az, hogy legyenek okosak, s időről időre támogassák a szegényeket, mert ezen a módon lehetnek még gazdagabbak.

Gandhi megvetéssel emlegette a „tökéletes rendszer álomképét, ahol majd senkinek sem kell jónak lennie". De nem épp ezt az álmot válthatjuk-e most valóra a tudomány és a technika csodálatos vívmányaival? Miért kérünk számon olyan erényeket, amelyek talán mindörökre elérhetetlenek az ember számára, amikor mindössze tudományos racionalitásra és technikai ismeretekre van szükségünk?

Gandhi helyett nem inkább századunk egyik legnagyobb hatású közgazdászára, a nagy lord Keynesre figyelünk-e? 1930-ban, a világgazdasági válság közepette ő indíttatva érezte magát, hogy „unokáink gazdasági kilátásain" gondolkodjon, és arra a következtetésre jutott, hogy talán nincs is messze az az idő, amikor mindenki gazdag lehet. Akkor majd „ismét többre tartjuk a célokat az eszközöknél, és a jóságot a hasznosság elébe helyezzük".

„De vigyázat!" - folytatja Keynes. „Mindennek még nincs itt az ideje. Még legalább száz évig el kell hitetnünk magunkkal és mindenki mással, hogy a becsületes becstelen, és a becstelen becsületes, mivel a becstelenség hasznos, a becsületesség pedig nem az. Még egy ideig a kapzsiság, az uzsora és az óvatosság lesznek legfőbb isteneink, mert csak ők vezethetnek ki ben-nünket a gazdasági szükségszerűség alagútjából a napvilágra."

Mindezt negyven éve írta le Keynes, és azóta persze meglehetősen felgyorsultak az események. Talán már hatvan évet sem kell várnunk az egyetemes jólét bekövetkeztére. Mindenesetre az üzenete elég világos: Vigyázat! Az etikai megfontolás nemcsak hogy lényegtelen, hanem igazából akadály is, mivel „a becstelenség hasznos, a becsületesség pedig nem." Még nincs itt a becsületesség ideje. A mennybe vezető út rossz szándékkal van kikövezve.

Vizsgáljuk meg ezt az állítást! Három részre bontható. Először: az egyetemes jólét lehetséges.

Másodszor: ez az állapot a „Gazdagodjatok!" anyagias világképe révén érhető el.

Harmadszor: az egyetemes jólét egyben a békéhez vezető út is. Vizsgálatomat nyilvánvalóan ezzel a kérdéssel kell kezdenem: jut-e elegendő mindenkinek? Itt rögtön komoly nehézséggel kell megbirkóznunk: mi az, hogy „elég"? Ki mondja meg? Bizonyára nem a közgazdász, aki a „gazdasági növekedést" tartja a legfőbb értéknek, így aztán fogalma sincs az „elég"-ről. Vannak szegény társadalmak, amelyek nélkülöznek; de hol az a gazdag ország, amelyik így szól: „Álljunk csak meg! Már elég gazdagok vagyunk"? Ilyen nincs.

De tegyük félre az „elegendő" fogalmát, és inkább elégedjünk meg annyival, hogy feltárjuk, miképpen növekszik a Föld természeti erőforrásai iránt a kereslet, miközben mindenki csupán arra törekszik, hogy „többet" birtokoljon belőlük. Mivelhogy nem foglalkozhatunk az összes erőforrással. azt javaslom, figyelmünket összpontosítsuk a központi szerepet játszó tüzelő- és üzemanyagokra.

A nagyobb jólét több tüzelőanyag fogyasztásával egyenlő - efelől nem lehetnek kétségeink. Jelenleg a fejlettségbeli különbségek igen nagyok a világ szegény és gazdag országai között. Tekintsük „gazdagnak" mindazon országok népességét, ahol az egy főre jutó átlagos tüzelőanyag-fogyasztás szénegyenértékben mérve 1966-ban meghaladta az egy tonnát, „szegénynek" pedig azokat az országokat, ahol a fogyasztás ennél alacsonyabb (mindvégig az ENSZ-adatok szerint).

A „szegény országok" egy főre jutó átlagos tüzelőanyag-fogyasztása mindössze 0,32 tonna - a „gazdagoké" ennek körülbelül tizennégyszerese, és nagyon sok „szegény" van a világon, a Föld lakosságának csaknem hetven százaléka. Ha a „szegények" egyszer csak ugyanannyi tüzelőanyagot használnak fel, mint a „gazdagok", a világ tüzelőanyag-fogyasztása egy csapásra megháromszorozódna.

Ez persze nem fordulhat elő, minthogy mindenhez idő kell. És az idő múlásával mind a „gazdagok", mind a „szegények" igényei nőnek, miközben a számuk is gyarapszik. Végezzünk tehát egy gyors becslést. Ha a „gazdag" országok népessége 1,25, a „szegényeké" pedig 2,5 százalékos ütemben növekszik évente, akkor az ezredfordulóra a világ népessége 6,9 milliárdra nő - ez a szám nem nagyon különbözik a mérvadó előrejelzésektől. Ha mindezzel párhuzamosan az egy főre jutó tüzelőanyag-fogyasztás a „gazdag" országokban évi 2,25 százalékkal, a „szegényekben" pedig évi 4,5 százalékkal nő, a következő számokat érjük el 2000-re.

A világ összes tüzelőanyag-fogyasztása az 1966-odik évi 5,5 milliárd tonna szénegyenértékről a 2000-edik évre 23,2 milliárd tonnára ugrana - ez több, mint négyszeres növekedés lenne, aminek az. egyik felét a népesség szaporodása, a másik felét az egy főre jutó fogyasztás fokozódása váltaná ki.

Ez a fele-fele megoszlás elég érdekes. De a „gazdagoké" és „szegényeké" még érdekesebb. A tüzelőanyag-fogyasztás feltételezett 17,7 milliárdos növekedése 5,5 milliárdról 23,2 milliárd tonna szénegyenértékre úgy alakulna, hogy azért közel kétharmad részben a „gazdagok", és csak alig több, mint egyharmad részben a „szegények" felelnének. A harmincnégy éves időszak alatt a világ 425 milliárd tonna szénegyenértéket használna fel, amelyből a „gazdagokra" 321 milliárd, vagyis 75 százalék, a „szegényekre" pedig 104 milliárd tonna jutna.

Vajon nem világítja-e meg mindez igen érdekesen a helyzetet? Ezek a számok természetesen nem jóslatok: talán „feltételes előrejelzéseknek" nevezhetnénk őket. Nagyon szerény szaporulattal számoltam a „gazdagok", és ennél kétszer nagyobbal a „szegények" esetében, mégis a „gazdagok" és nem a „szegények" okozzák a nagyobb károkat - ha egyáltalán „károknak" nevezhetjük mindezeket. Ha a „szegények" kategóriájába sorolt népesség csak olyan ütemben növekedne, mint azt a „gazdagoknál" feltételeztük, ez alig hatna a világ teljes tüzelőanyag-szükségletére: valamivel több, mint 10 százalékos csökkenést okozna. Ha viszont a „gazdagok" úgy döntenének - amit nem tartok valószínűnek -, hogy az egy főre jutó jelenlegi tüzelőanyag-fogyasztásuk már épp elég magas, és gátat vetnének a további növekedésnek, hiszen fogyasztásuk már így is tizennégyszerese a „szegényekének" - ez valóban jelentős változást hozna. A 2000-edik év teljes tüzelőanyag-szükséglete - a „gazdag" népesség feltételezett növekedése mellett is - több, mint egyharmaddal csökkenne.

Legfontosabb észrevételünk mégis egy kérdés: jogos-e az a feltételezés, mely szerint a világ tüzelőanyag-fogyasztása képes lenne elérni 2000-ben az évi 23 milliárd tonnás szénegyenérték-szintet, ami a közbeeső harmincnégy évre mintegy 425 milliárd tonnányi szénegyenérték felhasználást jelent? A jelenleg ismert ásványi tüzelőanyag-készletek ismeretében ez elég valószínűtlennek tűnik, még akkor is, ha feltesszük, hogy a világ összfogyasztásának egynegyedét vagy egyharmadát a jövőben atomerőművek biztosítanák.

Világos, hogy a „gazdag" országok rablógazdálkodást folytatnak a Föld egyszer s mindenkorra szóló viszonylag olcsó és egyszerű tüzelőanyag-készletével. Folyamatos gazdasági növekedésük egyre mértéktelenebb keresletet támaszt, s ez könnyen azzal járhat, hogy az olcsó és könnyen elérhető tüzelőanyag drágává és szűkössé válik, még mielőtt a szegény országok elérnék a jólétnek, a műveltségnek, az ipari fejlődésnek és a tőkefelhalmozásnak azt a szintjét, amely lehetővé tenné számukra, hogy a hagyományos fűtőanyagokat számottevő mértékben más energiaforrásokkal helyettesíthetnék.

A feltételes előrejelzések természetesen nem bizonyítanak semmit. A jövőbeli dolgok kipróbálása semmiképp sem lehetséges, és bölcs az a megállapítás, hogy a jóslatok eleve megbízhatatlanok. Józan mérlegelés szükséges. Feltételes előrejelzéseink ehhez adhatnak információkat. Mindenesetre számításaink egy nagyon fontos tekintetben alábecsülik a probléma nagyságát. Nem felel meg a valóságnak az, hogy a világot egyetlen egységként kezeljük. A tüzelőanyag-források nagyon szórtan helyezkednek el, és a kínálat csökkenése - bármilyen csekély legyen is - azonnal, teljesen új vonalak mentén osztaná ketté a világot, azokra, akiknek adatott és azokra, akiknek nem. A különösen előnyös helyzetben levő területek, mint a Közel-Kelet és Észak-Afrika ma még alig elképzelhető mérvű irigységet váltanának ki, míg más, nagy fogyasztók - Nyugat-Európa és Japán - a maradékon osztozó általános örökös nem túlságosan irigylésre méltó helyzetébe kerülnének. Ez aztán az igazi konfliktusforrás!

Minthogy semmi sem bizonyítható a jövőről - még olyan közeli jövőről sem, mint a következő harminc év -, bármikor elhessegethetjük az igazán vészterhes problémákat is azzal a megfontolással, hogy majd csak történik valami. Például lehetséges, hogy mérhetetlen, soha nem hallott olaj-, gáz- sőt szénkészleteket fedeznek fel. Az sem törvényszerű, hogy az atomenergia részarányának az összes felhasználás egynegyedére vagy egyharmadára kell korlátozódnia. A probléma így áthárítható a döntés egy másik szintjére; de ettől még probléma marad. A tüzelőanyagok ilyen mérvű felhasználása ugyanis - feltéve, hogy nincsenek leküzdhetetlen akadályai az utánpótlásnak - példátlan veszélyt jelentene a környezetre nézve.

Vegyük az atomenergia kérdését. Egyesek szerint a világ viszonylag koncentrált uránium-készlete nem elégséges egy valóban jelentős nukleáris programhoz - olyan programhoz, amely számottevően javítaná a világ fűtőanyag-helyzetét, s amelyben nem milliós, hanem milliárdos nagyságrendben kell szénegyenérték-tonnákkal számolnunk. De tegyük fel, hogy ezek az emberek tévednek. Elég urániumot fedeznek majd fel; ezt összegyűjtik a világ legtávolabbi részeiről, elviszik a legnépesebb területekre, és erősen radioaktívvá teszik. Nehéz elképzelni ennél nagyobb biológiai veszélyt, nem beszélve arról a politikai veszélyről, hogy ennek a szörnyű anyagnak egy egészen kis részét valaki felhasználhatja nem teljesen békés célokra is.

Másfelől, ha fantasztikus, új kőszénlelőhelyeket fedeznének fel, ami fölöslegessé tenné az atomenergia-termelés fokozását, ott lenne a minden eddigi mértéket meghaladó hőszennyezés problémája.

Bármi is legyen az üzemanyag, amennyiben a fogyasztás négyszeresére, majd ötszörösére, sőt hatszorosára nő - nincs elfogadható válaszunk a környezetszennyezés kérdésére.

A tüzelőanyagok ügyét csak példaként hoztam fel égy nagyon egyszerű állítás szemléltetésére: míg a közgazdászok, fizikusok, vegyészek és mérnökök szempontjából a gazdasági növekedésnek nincsenek korlátai, addig a környezettel foglalkozó tudományágak szemszögéből a növekedés szükségképpen akadályokba ütközik. Az az életfelfogás, amely az anyagi jólét egyoldalú hajhászásában látja önnön beteljesedését - egyszóval: a materializmus -, nem illik ebbe a világba, mivel hiányzik belőle az önmérséklet elve, holott az őt körülvevő környezet szigorúan határos. Környezetünk máris figyelmeztetni igyekszik bennünket, hogy bizonyos túlterhelések tűrhetetlenek. Egy problémát „megoldunk" ugyan, de a megoldás tíz újat szül. Mint Barry Commoner professzor hangsúlyozza: az újabb problémák nem véletlen baklövések, hanem a technikai siker velejárói.

Egyesek itt majd megint ragaszkodni akarnak ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket kizárólag a derű- és borúlátás szemszögéből vitassuk meg, és hivalkodnak optimizmusukkal, miszerint „a tudomány meg fogja találni a kiutat". Szerintem ebben csak akkor bízhatunk, ha tudatos és alapvető változás következik be a tudományos erőfeszítések irányában. A tudomány és technika az elmúlt száz évben úgy fejlődött, hogy a veszélyek még a lehetőségeknél is gyorsabban nőttek. Erre később még szeretnék visszatérni.

Máris számtalan tény bizonyítja, hogy a természet nagy önszabályozó rendszere bizonyos szempontból és meghatározott pontokon egyre inkább elveszti egyensúlyát. Túl messzire vezetne, ha most megpróbálnám összegyűjteni ennek a bizonyítékait. Az Erie-tó állapota - amire többek között Commoner professzor is felhívta a figyelmet - épp elegendő lehet figyelmeztetésnek. Egy-két évtized, és az Egyesült Államok összes belföldi vízrendszere hasonló állapotba kerülhet. Más szavakkal az egyensúly felbomlása akkor már nemcsak bizonyos területeket fog érinteni, hanem általánossá válik. Minél tovább engedjük ezt a folyamatot, annál nehezebb lesz visszafordítani, ha ugyan el nem hagyjuk már azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés.

Úgy véljük tehát, hogy a korlátlan gazdasági növekedés eszméje, amely szerint mind többet kell termelni mindaddig, míg mindenki el nem jut az áhított gazdagságig, legalább két ponton kérdéses: hogy elegendőek-e hozzá a legfontosabb természeti erőforrások; és hogy a környezet - emellett, vagy ráadásul - meg tud-e birkózni a várható emberi beavatkozás következményeivel? Ennyit a dolog fizikai és anyagi részéről. Nézzünk most néhány nem anyagi szempontot!

***

Kétségtelen, hogy az emberi természethez szorosan hozzátartozik a sze-mélyes gyarapodás vágya. Keynes a már idézett tanulmányában azt állította: még nincs itt az ideje, hogy „visszatérjünk a vallás és a hagyományos erkölcs biztonságos alapelveihez, melyek szerint a fösvénység bűn, az uzsora vétség, a pénz imádata pedig megvetésre méltó."

Keynes szerint a gazdasági haladás csak úgy valósulhat meg, ha az ember felhasználja az önzés erős ösztönét, amellyel a vallás és a hagyományos bölcsesség szerint dacolnunk kellene. A modern gazdaságot a pénzimádat őrült szenvedélye hajtja előre, az, hogy szabadjára engedi az ember tobzódó irigységét - és ezek nem mellékes vonások, hanem sikeres terjeszkedésének az igazi forrásai. Csak az a kérdés. hogy ezek a tényezők hosszú távon is hatékonyak-e, vagy önmagukban hordják a pusztulás csíráit? Amikor Keynes azt mondja, hogy „a becstelenség hasznos, a becsületesség nem", olyan tényt szögez le, ami lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem; rövid távon elfogadhatónak tetszhet, és kiderülhet, hogy hosszabb távra már nem áll. Mi hát az igazság?

Úgy vélem, mára elég bizonyítékunk gyűlt össze, hogy megmutassuk: ez a megállapítás nagyon közvetlen, gyakorlati értelemben hamis. Ha az olyan emberi hibákat, amilyen a kapzsiság vagy az irigység, módszeresen kiműveljük, ez óhatatlanul az emberi értelem bukásához vezet. Akit a pénzéhség és az irigység vezérel, az elveszíti a tisztánlátás képességét - azt, hogy a dolgokat annak lássa, amik, a maguk valóságában és teljességében -, és így sikerei kudarcokká válnak. Ha egész társadalmakat fertőznek meg ezek a hibák, esetleg bámulatba ejtő dolgokat érnek el, de egyre inkább képtelenek lesznek a mindennapi lét legelemibb problémáinak a megoldására. A bruttó nemzeti jövedelem gyorsan növekedhet, de csak a statisztikusok szerint; az átlagember azonban nem ezt tapasztalja, őt nyomasztja a növekvő reményvesztettség, az elidegenedés, a bizonytalanság. Hamarosan a bruttó nemzeti jövedelem sem növekszik már, és nem a tudomány vagy a technika hibájából, hanem mert a társadalmi együttműködés hiánya bénítólag hat - ami kifejeződik az emberek menekülésvágyában, nemcsak az elnyomott, a kizsákmányolt, hanem a különösen kivételezett rétegekben is.

Még sokáig sopánkodhatnánk a magasabb vagy alacsonyabb társadalmi rangú emberek irracionalitásán és ostobaságán: „Bárcsak észrevennék végre, mik is a valóságos érdekeik!" De vajon miért nem veszik észre? Talán azért, mert értelmüket elhomályosítja a kapzsiság és az irigység, vagy még inkább azért, mert szívük mélyén tudják, hogy nem ezek az igazi érdekeik. Van erre egy forradalmi mondás: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével".

Ezen a téren megint nem „bizonyíthatunk" semmit. De elképzelhető-e, hogy a gazdag társadalmak súlyos betegségei merőben átmeneti jelenségek, melyeket egy erős kormány - csak volna ilyen! - gyökerestől kiirthat akár a tudomány és technika erőteljes bevonása révén, akár egy szigorúbb büntetőrendszer által?

Én úgy gondolom, hogy a béke alapja nem lehet a mai értelemben vett egyetemes jólét, mert ez a jólét csak az emberi természet olyan ösztönei révén érhető el - ha egyáltalán -, mint a kapzsiság meg az irigység, ami lerombolja az értelmet, a boldogságot és a derűt, vagyis az emberi békességet. Meglehet, a gazdagok jobban őrzik a békét, mint a szegények, de csak akkor, ha tökéletesen biztonságban érzik magukat - és ez önellentmondás! A gazdagok jóléte abból a rendkívül nagy keresletből származik, amivel a világ korlátozott nyersanyagforrásai iránt viseltetnek; s ez óhatatlanul összeütközéshez vezet - nem elsősorban a gyenge és védtelen szegényekkel, hanem a többi gazdaggal.

Röviden azt mondhatjuk: az ember mára túlságosan okos ahhoz, hogy bölcsesség nélkül képes legyen életben maradni. Senki sem munkálkodik igazán a békéért, míg azon nem kezd munkálkodni, hogy visszaállítsa jogaiba a bölcsességet. Az az állítás, hogy „a becstelenség hasznos, a becsületesség pedig nem", szöges ellentétben áll a bölcsességgel. Az a remény, hogy a jóságra és erényre való törekvést elhalaszthatjuk azokra az időkre, mikor az általános jólétet már elértük, és hogy a jólét egyoldalú hajszolásával - anélkül, hogy lelkiismereti és erkölcsi kérdésekkel törődnénk - béke lehet a Földön: ez a remény ellentmond a valóságnak, tudománytalan és irracionális. A bölcsességnek a közgazdaságból, a tudományból és a technikából való száműzése olyan dolog volt, amit kis időre talán megengedhettünk magunknak, mindaddig, míg viszonylag sikertelenek voltunk; most azonban, mikor kezdünk nagyon is sikeressé válni, központi helyre lépnek vissza a szellemi és erkölcsi igazság kérdései.

Közgazdasági szempontból a bölcsesség központi fogalma az állandóság. Az állandóság gazdaságtanát kell tanulmányoznunk. A közgazdaság szerint minden értelmetlen, ami hosszú távon nem képes fennmaradni anélkül, hogy abszurd következményekhez vezetne. A „növekedésnek" lehetnek objektív, kitűzött céljai, határtalan, általános növekedés azonban nem lehetséges. Több mint valószínű, hogy - Gandhi szavaival - „a Föld javai elegendőek ahhoz, hogy minden embert jóllakassanak, arra azonban nem, hogy mindenki kapzsiságát is jóllakassák". Az állandóságnak nincs sok köze ahhoz a fosztogató viselkedéshez, amely azon lelkendezik, hogy „ami apáink idején fényűzés volt, mára már természetes szükséglet".

A szükségletek ápolása és szaporítása ellentéte a bölcsességnek. És ellentétes a szabadsággal és a békével is. A szükségletek mindenfajta szaporodása azzal jár, hogy az ember még inkább kiszolgáltatottá válik a számára ellenőrizhetetlen, ezért egyre félelmetesebb külső erőknek. Csak a szükségletek megzabolázása enyhítheti igazán azokat a feszültségeket, amelyek a viszály és a háború végső okai.

Az állandóság gazdaságtana kiköveteli a tudomány és a technika orientációjának mélyreható változását; ki kell nyitniok kapuikat a bölcsesség előtt, vagyis be kell azt építeniök saját struktúráikba. Az olyan tudományos vagy technikai „megoldások", amelyek mérgezik a környezetet, rombolják a társadalom szerkezetét, és lealacsonyítják magát az embert is, lehetnek akármilyen kifinomultak vagy első pillantásra bármennyire vonzóak, mégsem hasznosak. A minden eddiginél nagyobb gépek, velejárójuk, a gazdasági hatalom az eleddig ismertnél is nagyobb sűrűsödése és a környezeten tett, minden eddigit felülmúló erőszak nem a haladással, hanem a bölcsesség megtagadásával egyenlő. A bölcsesség valami újat kíván a tudománytól és a technikától: hogy legyen szerves és szelíd, az erőszaktól tartózkodó, elegáns és szép. A béke, ahogy mondani szokás, egy és oszthatatlan - hogyan lehetne hát felépíteni a gátlástalan tudomány és az erőszakos technika alapjain? Magát a technikát kell forradalmasítanunk, hogy olyan újításokhoz és gépekhez jussunk, melyekkel visszafordíthatók lesznek a mindannyiunkat fenyegető, pusztító erők.

***

Mit is kívánunk igazából a tudósoktól és a mérnököktől? Olyan módszereket és eszközöket, amelyek:

elég olcsók ahhoz, hogy gyakorlatilag mindenki számára elérhetők legyenek,

alkalmasak a házi, háztáji használatra, és

összeegyeztethetők az ember alkotó vágyaival.

E három feltétel teljesülése szüli az erőszak nélküli világot és az ember olyan viszonyát a természethez, amely állandósághoz vezet. Ha közülük egyet is elhanyagolunk, a dolgok szükségképpen rosszra fordulnak. Vegyük őket sorra!

Olyan módszerekre és eszközökre van szükségünk, amelyek elég olcsók ahhoz, hogy gyakorlatilag mindenki megvehesse őket. Miért feltételeznénk, hogy tudósaink és mérnökeink nem képesek ilyeneket fejleszteni? Ez volt Gandhi legfőbb gondja: „Szeretném, ha országunk szavazat nélküli milliói egészségesek és boldogok lennének, és szellemiekben nagyra nőnének ... Ha szükségünk van gépekre, bizonyára lesznek gépeink. Minden olyan gépre szükség van, ami megkönnyíti az emberek munkáját, de nem lehet helyük olyan gépeknek, amelyek egy maroknyi csoport kezében összpontosítják a hatalmat, és a tömegeket egyszerű gépkezelőkké változtatják, ha éppen nem teszik munkanélkülivé őket."

Tegyük fel, hogy az lesz az újítók és a mérnökök elismert feladata, amit Aldous Huxley feltételezett: olyan eszközökhöz juttatják az egyszerű embereket, amelyekkel „hasznos és jelentőségteljes munkát végezhetnek, függetlenné válhatnak főnökeiktől, és így saját maguk lesznek önmaguk munkaadói, vagy önkormányzattal rendelkező szövetkezeti munkaközösségek tagjaiként saját szükségletükre vagy a helyi piacra termelhetnek ... Ez a más irányba haladó technika oda vezetne, hogy egyenletesebb lenne a lakosság területi eloszlása, a földtulajdon és a termelési eszközök tulajdona, valamint a politikai és gazdasági hatalom." Huxley szerint azonban ennek egyéb előnyei is lennének: „több ember élete válhatna emberibbé, valóra válna a valódi önkormányzati demokrácia magasabb foka, és megszabadulnánk végre a felnőttoktatásnak attól az ostoba és ártalmas formájától, melyet a tömegfogyasztási cikkek termelői a hirdetéseken keresztül művelnek".

Ha a módszerek és a gépek olyan olcsók, hogy bárki számára megvásárolhatók, ez azt is jelenti, hogy költségeiknek meghatározható arányban kell állniok azon közösség jövedelmi színvonalával, amelyben használni akarjuk őket. Jómagam arra a következtetésre jutottam, hogy az egy munkahelyre jutó átlagos tőkebefektetés felső határát egy képességei teljében levő, becsvágyó ipari munkás évi keresete szabja meg. Ez azt jelenti, hogy ha egy ilyen munkás évi átlagban mondjuk 5000 dollárt keres, akkor munkahelyének létrehozása nem kerülhet ennyinél többe. Ha a ráfordítás ennél lényegesen nagyobb, a szóban forgó társadalom komoly nehézségekbe ütközhet: ilyen a gazdaság és a hatalom aránytalan felhalmozódása egy kiváltságos kisebbség kezében; ilyen a társadalom peremére szorult és beilleszkedni nem képes emberek halmozódó és egyre veszedelmesebbé váló problémája; ilyen a „strukturális" munkanélküliség, a túlságosan gyors városiasodás következtében a népesség egyenetlen eloszlása, az általános csalódottság, az elidegenedés, az egyre nagyobb bűnözés és így tovább.

A második követelmény a házi vagy háztáji alkalmazhatóság. A „lépték" problémájáról Leopold Kohr professzor írt ragyogóan és meggyőzően. Nyilvánvaló, hogy ez a probléma szorosan összefügg az állandóság gazdaságtanával. A háztáji léptékű beavatkozások - számuktól függetlenül - általában kevésbé károsak a természeti környezetre, egyszerűen azért, mert a természet regeneráló erőihez képest a hatásuk viszonylag kicsi. Bölcsesség rejlik a kis méretekben, ha másért nem, az emberi tudás szűkös és hiányos volta miatt, amely sokkal inkább támaszkodik a kísérletezésre, mint a megértésre. A legnagyobb veszély változatlanul a részleges tudás könyörtelenül széles körű alkalmazásából fakad. Ennek vagyunk tanúi napjainkban az atomenergia, az új mezőgazdasági vegyszerek, a közlekedés és számtalan más dolog terén.

Igaz, néha - általában tudatlanságból - a kis közösségek is komoly pusztulást okozhatnak - ez azonban szinte elhanyagolható a kapzsiságtól, irigységtől és hatalomvágytól vezérelt gigászi vállalkozások pusztító hatásához képest. Ezenkívül nyilvánvaló, hogy a kisebb egységekbe szerveződött emberek jobban ügyelnek saját területükre vagy természeti kincseikre, mint az arcnélküli vállalatok vagy a megalomániás kormányok, amelyek azzal áltatják magukat, hogy az egész világegyetem az ő törvényadta kincses- bányájuk.

Talán a harmadik követelmény a legfontosabb: a módszerek és eszközök hagyjanak tág teret az emberi alkotókészségnek. Az utóbbi évszázadban senki sem beszélt erről a témáról olyan kitartóan és figyelmeztetőleg, mint a római pápák. Mivé lesz az ember, ha a termelési folyamat „száműzi a munkából emberi mivoltunknak még a nyomait is, és teljesen mechanikus tevékenységgé alakítja azt?" A munkás a szabad lény torzképévé válik.

„A fizikai munka - mondotta XI. Pius -, melyet a Gondviselés a bűnbeesés után a test és lélek épülésére rendelt, sok tekintetben az eltévelyedés eszközévé vált; míg az élettelen anyag értékesebbé válva kerül ki a gyárból, az emberek lezüllenek és lealacsonyodnak ugyanott."

Ez a téma megint oly nagy, hogy éppen csak érinthetem. Mindenekelőtt a munka valódi filozófiájára van szükség, amely nem embertelen robotként fogja fel a munkát - amilyenné valójában vált, s amit minél hamarabb töröljön el az automatizáció -, hanem valami olyannak, amit „a test és a lélek épülésére rendelt a Gondviselés". A család után a munka és a munka révén létrejövő emberi kapcsolatok alkotják a társadalom igazi alapjait. Ha ezek romlottak, hogyan lehetne egészséges a társadalom? És ha a társadalom beteg, hogyan tudja elhárítani a békét fenyegető veszélyt?

„A háború ítélet - fejtegette Dorothy L. Sayers -, mely akkor sújtja a társadalmakat, mikor azok huzamosabb ideig olyan elvek szerint élnek, amelyek túl hevesen ütköznek össze a mindenséget igazgató törvényekkel. A háború nem irracionális katasztrófa, hanem akkor tör ki, mikor a hibás gondolkodás és életmód elviselhetetlen helyzetet teremt." Gazdasági szempontból életmódunk legfőbb hibája, hogy módszeresen szabadjára engedjük a pénzsóvárságot és az irigységet, és ezzel tarthatatlan vágyak hosszú sorát keltjük életre. A kapzsiság bűne szolgáltatott ki minket a gépek hatalmának. Ha nem a kapzsiság lenne a modern ember tanítómestere, melyet az irigység is támogat, hogyan fordulhatna elő, hogy az anyagiasság szenvedélye a magas életszínvonaltól sem mérséklődik, sőt épp a leggazdagabb társadalmak törekednek a legkíméletlenebbül gazdasági előnyökre? Mivel magyarázhatnánk máskülönben a gazdag társadalmak vezetőinek - lett légyen szó magán- vagy kollektív vállalkozókról - csaknem általános tiltakozását a munka humanizálása ellen? Elég annyit megjegyezni, hogy ezáltal az „életszínvonal" csökkenhet, máris elzárkóznak minden vita elől. Hogy a lélekölő, értelmetlen, gépies, egyhangú és ostoba munka olyan sérelme az emberi méltóságnak, ami szükségképpen ábrándokba menekülést vagy támadókedvet szül, és hogy nincs az a „kenyér és cirkusz", ami ezt a kárt ellensúlyozná - ezeket a tényeket senki sem cáfolja és senki sem ismeri el, hanem a megtörhetetlen hallgatás összeesküvése veszi körül, mivel tagadni őket nyilvánvalóan túl képtelen dolog lenne, a beismerésük viszont azt jelentené, hogy a modern társadalmak legfőbb tevékenységét az emberiség elleni bűntettnek nyilvánítjuk.

A bölcsesség mellőzése, sőt megtagadása olyan méreteket öltött, hogy az értelmiségiek többségének halvány fogalma sincs e szó értelméről. Ennek köszönhető, hogy úgy próbálják a betegséget gyógyítani, hogy az okát ápolják. Azt a betegséget azonban, amelyet a bölcsességet az eszességre cserélve okoztunk, valószínűleg a legokosabb kutatás sem gyógyíthatja meg.

De mi valójában a bölcsesség? Hol található? Ez a bökkenő: olvasni olvashatunk róla sok helyütt, de igazából csak magunkban találhatunk rá. Hogy fellelhessük, először önmagunkat kell megszabadítanunk az olyan tanítómesterektől, amilyen a kapzsiság meg az irigység. A felszabadulást követő nyugalom közepette érzékelhetjük - ha csak pillanatokra is - azt a bölcsességet, amely semmilyen más módon nem közelíthető meg.

Ez a megvilágosodás észrevéteti velünk, mennyire üres és milyen mélységesen elfogadhatatlan az az élet, amelyet elsősorban az anyagiak hajszolásának szentelnek a lelki javakat figyelemre sem méltatva. Ez az életforma szükségképpen egymásra uszítja az embereket és a népeket, hiszen az ember kívánsága végtelen, a végtelen pedig csak a lélek birodalmában érhető el, az anyagi világban soha. Az embernek kétségkívül fölül kell emelkednie ezen a sivár „világon"; az utat a bölcsesség mutatja számára’ bölcsesség nélkül az ember olyan szörnyeteg gazdaságot épít, amely lerombolja a világot, miközben fantasztikus kielégülést keres, amilyen a Holdra szállás. Ahelyett, hogy a szentségre törekedve győzné le a „világot", felsőbbrendűségét jólétével, hatalmával, tudományával, sőt bármiféle elképzelhető „sporttal" igyekszik bizonyítani.

Ezek a háború igazi okai, és a béke alapjait letennünk mindaddig csalóka álom marad, amíg ezeken nem változtatunk. Kétszeresen csalóka a béke, ha olyan gazdasági alapokra építjük amelyek viszont a kapzsiság és fösvénység módszeres gyakorlására támaszkodnak, mert ezek azok az erők, amelyek összeütközésbe sodorják az embereket.

Hogyan foghatnánk egyáltalán hozzá hogy lefegyverezzük a kapzsiságot és az irigységet? Talán úgy, hogy ellenállunk a kísértésnek, és nem hagyjuk, hogy a fényűzés megszokott szükségletünkké váljon. Talán azzal, hogy megvizsgáljuk igényeinket, nem egyszerűsíthetők, nem mérsékelhetők-e. De ha nincs erőnk mindehhez, legalább annyit tehetnénk, hogy nem ujjongunk az olyan gazdasági „fejlődés" láttán, amely nyilvánvalóan nem az állandóságra épít, és legalább valamelyest támogathatnánk azokat, akik nem félve a sarlatánság bélyegétől, az erőszak ellen küzdenek: a természetvédőket, a környezetvédőket, a vadállomány védőit, a szerves mezőgazdaság szószólóit, a kistermelőket és hasonlókat. A tetteknek egy morzsája is többet ér, mint egy szakajtóra való elmélet.

Ahhoz persze igen sok tettre van szükség, hogy lerakjuk a béke gazdasági alapjait. De honnan gyűjtsünk erőt, hogy folytatni tudjuk a küzdelmet az ijesztő egyenlőtlenségek ellen? Vagy még inkább: honnan legyen erőnk, hogy legyőzzük önmagunkban a kapzsiság, az irigység, a gyűlölködés és az élvhajhászás tüzét?

Azt hiszem, Gandhi megadta a választ: „El kell ismernünk a testtől különvált lélek létezését és változtathatatlan természetét; s a felismerés által fel kell emelkednünk az eleven hit magasáig. Az erőszak nélküli élet végső soron csak azoknak jut ki, akik élő hittel hisznek a Szeretet Istenében."

*****

Hogy Schumacher gondolatmenete az idézett fejezetben lord Keynestől a Szeretet Istenéig ível, az nem véletlen, hanem már-már tipikus. Könyvében máshelyütt az emberarcú technikáról töpreng - válogatásunkban ez is szerepel; s ott Krisztus hegyi beszédét közgazdasági terminusokra lefordítva fogalmazza meg a túlélés gazdaságtanának parancsolatait.

Az én szememben ezzel a bravúrra! nem az a baj, hogy Keynes gazdasági cinizmusának tagadásaként, antitézisként tálalja nézetét, tehát hogy az ötlet logikus, de csak logikus, mert egy tézis tagadása; hanem az, hogy elmarad a szintézis, a följebb-lépés. Hogy a szeretet is lehet kifizetődő, az egyéni tapasztalatnak feltétlenül igaz, világgazdasági mozgatóként azonban mindaddig hihetetlen lesz, míg a megfelelő elmélet meg nem születik - olyasformán, ahogyan Richard Dawkins vezette le az önfeláldozó önzetlenség mérhetetlen evolúciós előnyeit egy önző génekkel túlzsúfolt világban. Olvasókönyvünk azonban csupán fejezeteket emelt ki Schumacher művéből, a szintézis élménye tehát az egész könyvet elolvasónak talán megadatik.

Nem hallgathatom viszont el, hogy valamiféle megtérő felhang, olcsónak ható szeretetkultusz, esetleg némi másodkézből vett keleti misztikával nyakon öntve, éppenséggel nem ritka az ökológiai irodalomban, és ebben az olvasókönyvben is lépten-nyomon felbukkan. Mindez természetes, de veszedelmes is. Azokra az írásokra gondolok, amelyek ahelyett, hogy az általunk felfogható transzcendens ellentmondásos vonásaira, ember és istenség problematikus viszonyára hívnák fel a figyelmet, elkendőzik a meghasonlást, és kész történelmi klisék „ökologizálásával" próbálnak időszerűvé válni. Ez pedig megtéveszti a megoldásra áhítozókat. Ahogyan Festetics Antal jegyezte meg, az ökológiát ma leginkább az a veszély fenyegeti, hogy vallássá, azaz pótlékká válhat.

A gyors és nem fájdalmas változásoknak óriási piaca lenne, de az ökológia gondolati magvát áruba bocsátani végzetes kufárkodás. A tudományból így szekta lesz, a lelkiismeret tettvágyából az egyéni üdvözülés hajtóvadászata, s az eltolódás ebbe az irányba szinte biztosan manipuláció műve. Nemcsak a vallás, a divat is a tömegek ópiuma, s azt hinnünk, hogy mienk lesz a mennyország, ha ennek az új hóbortnak hódolunk, nem egyszerűen reakciós, hanem rosszabb annál: sötét. A legkisebb kár, amit ez a tévhit okozhat, hogy új jármot veszünk a nyakunkba, cselekvésünk pótcselekvéssé silányul. Ez a mai helyzetben megengedhetetlen, mert kilábalásunk egyetlen eszközét, gondolkozásunk tisztaságát zavarná meg és tenné hatástalanná.

A probléma veleje - szerintem - az ószövetségi és az újszövetségi koncepció háborúja mibennünk, más szóval a társadalmi igazságosság gyakorlata és elmélete között tátongó űr. Elég például a túlnépesedés és az igazságosság szembeállításaként felidéznem, hogy abban a nyugati kultúrában, amelyhez tartozni szerencsés vagyok, a terhességmegszakítás a családtervezés törvényes eszköze. Nem kétséges azonban, hogy az abortusz során az ártatlant sújtja a halálbüntetés. Mivé lett vágyálmunk, az igazság? Ennyire lennénk képesek? És mi kényszerít, hogy elfogadjuk a realitásokat? Ezeket a kérdéseket a szeretet pótlék sem kenheti el.

 

Fritz Schumacher
Emberarcú technika
Forrás: http://bocs.hu/eletharm/idoer/mi-08.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Egy kívánatos gyakorlat elméletei után lássuk most az elméletek gyakorlatát, praktikusabb megközelítéseit. Más szemszög ez, mint amelyből eddig vizsgálódtunk, körülbelül annyira más, mintha a „micsoda?" helyett a „hogyan?" kérdését feszegetnénk. Az egzisztenciális különbséget a homo grammaticus és a homo faber ellentétén szemléltetem, melyek az olvasókönyv második részében a teológiai és a biológiai lény megfelelői lesznek.

Benjamin Lee Whorf amerikai nyelvészt egyszer egy biztosítótársaság fogadta fel. Nem emberbarátságból - tűz okozta károkkal kellett bajlódnia. Whorf azonban leleményesen ötvözte a hasznosat a kellemessel: rövid idő múlva azzal állt elő, hogy rátalált a tüzek egy részének nyelvi okára.

Az egyik benzinraktár például azért röpült a levegőbe, mert a dohányzást tiltó tábla arra figyelmeztette a munkásokat, hogy a teli hordók között nem szabad rágyújtaniok. A munkások ezért cigarettázni nem a teli, hanem az üres hordók közé jártak. Mivel azonban az üres hordókban felgyülemlett benzingőz sokkal gyúlékonyabb, mint a folyékony párlat, a csattanó nem maradt el.

A környezeti válság mögött talán szintén felfedezhetjük a nyelvi okot is, amely az adottnak, evidensnek tartott dolgokon, közhelyszerű igazságokon keresztül mintegy megbénítja gondolkozásunkat. Köztudott, hogy ezért a válságért nem kevéssé hibáztathatók a mindenféle fogyasztói társadalmak, s hogy az élő és élettelen világ állapotát jelző, aggasztó tünetekre először az angolszász országokban figyeltek fel; tehát nagyjából ugyanott, ahonnan a bajt okozó mentalitás is világhódító útjára indult.

Mindez akkor válhat fontossá, ha felidézzük: az angol free szó egyaránt jelenti azt, hogy valaki szabad, szabadságában áll cselekednie, illetve hogy valami ingyen van. Ahol viszont a szabad úgy hangzik, ahogy az ingyen, ott a nyelv által gondolkodni tanulóknak a szabadság annyit fog érni, amennyi: a semmibe se kerülő dolgok általában, azaz nem sokat. Mivel a vizet, az eget, a napfényt meg a levegőt úgy szoktuk meg, mint ami nem kerül pénzünkbe - hisz ettől tartjuk ezeket természetes, nem pedig kulturális javaknak -, a természet mint érték, a természet mint szabadság a jelentéseltoldás folytán egyszerre fabatkát sem ér, vagyis rombolható. S amíg csak a tájra látunk rá, a nyelvi észjárás ketrecére nem, addig nem is érthetjük, honnan támad egy-egy kultúrában a pocsékolás önpusztító dühe.

A homo grammaticus helyzetét súlyosbítja az, amit nemrégiben Tatár György írt le egy Nietzsche-tanulmányában. Eszerint a hitevesztett modern ember mintegy magát száműzte a világtörténelemből, mikor a természetfölöttit mint viszonyítási pontot kitagadta életéből. A nyelvi lénynek azonban olyannyira leglényegéből fakadó velejárója, hogy önmagából nálánál magasabbrendűt fakasszon, majd pedig hozzámérje tetteit, hogy a szellemtelen anyagtól az anyagtalan szellemig ívelő fejlődésétől legfeljebb egy vak és szűkkeblű kor kívánhatja megfosztani. Ez a fosztogatás a képi kultúra térhódításában követhető nyomon. Fontos megértenünk, hogy a nyelvi lény mindenét, így a metafizikáját is a nyelvből teremti - másként ezt úgy mondhatnánk, hogy az ember a nyelven innen születik, de rajta túl válik felnőtté.

Sorsként hordozott terheink közül nem a nyelv az egyetlen. Kettős lények vagyunk: másik végzetünk az ügyességünk, a mozgékony, túlfinomult kéz. és játékai. Erre a fátumunkra utalt Marx amikor megállapította, hogy az embert a munka tette emberré.

Ez azonban legfeljebb féligazság, mert a homo faber, a műszaki lény végzetes ügyessége belőle levezethetetlen. Az embert sokkal inkább a munkakerülés tette emberré Ha ugyanis annyira szerette volna ásóbottal túrni a földet, még ma is túrhatná naphosszat, boldogan. ősünk azonban - valószínűleg - annyira undorodott az ásóbottól, hogy kitalált helyette valami mást.

Ez a velünk született lustaság, amely az elmét megfeszíti és új kalandokra kergeti, az én szememben közvetett bizonyítéka annak, hogy fajunk csakugyan a meleg égövből származik, s csupán a paradicsomból való kirajzás után szublimálódott bennünk újító dühvé az édeni semmittevés elvesztése fölött érzett fájdalom. S mivel évmilliók óta sem szoktunk le róla, hogy még lakhatatlanabb helyeket telepítsünk be, mind u megélhetés imperativusa, mind ez az alkotódüh valósággal ontja a következményeket, amelyek változatlan biológiai alkotunk és változó környezetünk összeütközéséből erednek.

Erről és még sok másról szól Fritz Schumacher következő esszéje, az Emberarcú technika.

***

A modern világot a metafizikája alakította ki a közoktatás révén, A amely azután életrehívta a tudományt és a technikát. Így - anélkül, hogy visszanyúlnánk a metafizikáig és a közoktatásig - azt mondhatjuk, hogy a modern világot a technika formálta. Ez a világ válságról válságra bukdácsol, s minden oldalról katasztrófákról szóló jövendölések és az összeomlás látható jelei veszik körül.

Ha ez a valami, amit a technika alakított és alakít ma is, betegnek tűnik, talán érdemes közelebbről is szemügyre venni magát a technikát. Ha úgy találjuk, hogy egyre embertelenebb, talán mérlegelhetnénk, lehet-e valamink, ami jobb helyette - egy emberarcú technikánk.

Bármily különös, a technika, annak ellenére, hogy az ember teremtménye, saját törvényei és elvei szerint fejlődik; és ezek igen különböznek az emberi természet vagy általában az élő természet törvényeitől és elveitől. A természet, hogy úgy mondjam, mindig tudja, mikor és hol kell megállni. A természetes növekedés misztériumánál csak a növekedés természetes megtorpanásának misztériuma nagyobb. Minden természetes dolog mértékletes nagyságában, gyorsaságában, erősségében. Ennek következtében a természet rendszere - melynek az ember is része - önkiegyenlítő, önszabályozó és öntisztító.

Ez nem áll a technikára - vagy talán úgy is mondhatnám: nem áll a technika és a specializáció uralma alatt élő emberre. A technika nem ismer önkorlátozó elvet, sem a méret, sem a gyorsaság, sem az erő vonatkozásában. Következésképp nem rendelkezik az önkiegyenlítés, önszabályozás és öntisztítás erényeivel. A természet kifinomult rendszerében a technika és különösen a modern világ szuper-technikája idegen testként működik. A jelek arra mutatnak, hogy a természet kiveti magából ezt az idegen testet.

A modern technika által megalkotott világ - noha nem teljesen váratlanul - most egyszerre három területen is válságba jut. Először is: az emberi természet tiltakozik az embertelen technikai, szervezési és politikai megoldások ellen, melyeket fojtogatónak és lealacsonyítónak érez. Másodszor: az emberi életet fenntartó élő környezet az emberi tevékenység jármában nyög, és a részleges összeomlás jeleit mutatja. Harmadszor: mint köztudott a tárgyban tájékozottak előtt, a Föld meg nem újítható erőforrásait - különösen az ásványi tüzelőanyagokat - oly mértékben fosztjuk ki, hogy a hiány és a lelőhelyek kimerülése már csak idő kérdése.

E három válság vagy betegség bármelyike végzetessé válhat. Valójában nem tudom, hogy a három közül melyik fenyeget leginkább a közvetlen összeomlással. Az azonban tökéletesen világos, hogy a materialista alapokon nyugvó életmód - amely folyamatosan és határokat nem ismerve terjeszkedik egy véges környezetben - nem tartható fenn sokáig, és kilátásai annál rosszabbak, minél sikeresebben éri el expanzív céljait.

Mit értünk el az elmúlt negyedszázad ipari fejlődésének fergeteges eredményeivel? A válasz eléggé kiábrándító A problémák mindenütt gyorsabban szaporodnak, mint a megoldások. És úgy látszik, ez éppúgy érvényes a gazdag országokra, mint a szegényekre. Az elmúlt huszonöt évben semmit nem tudtunk felmutatni, ami bizonyítaná, hogy a modern technika, ahogyan ma ismerjük, valóban hozzájárult volna világszerte a szegénység enyhítéséhez - hogy a munkanélküliséget ne is említsük, mely már számos, úgynevezett fejlődő országban elérte a harminc százalékos szintet, és most egy sor gazdag országot is járványként fenyeget. Mindenesetre az elmúlt időszak nyilvánvaló - jóllehet kétes értékű - sikerei nem ismétlődhetnek meg: erről gondoskodik az a három válságjelenség, melyet az előbb említettem. Így hát jobb, ha feltesszük a kérdést: mire szolgál ma a technika, és voltaképpen mi lehetne a feladata? Képesek vagyunk-e rá, hogy olyan technikát fejlesszünk - a magunk képére -, amely valóban hozzájárulna problémáink megoldásához?

Első pillantásra úgy tetszik: a technika elsődleges feladata az, hogy megkönnyítse a létfenntartásért dolgozó és a lehetőségei tágítására törekvő ember életét. Amikor egy-egy gépet önmagában figyelünk meg, könnyű észrevennünk, hogy a technika valóban ezt a célt szolgálja - egy számítógép például másodpercek alatt végzi el azt a műveletsort, amelyhez a tisztviselőknek vagy akár a matematikusoknak is nagyon sok időre lenne szükségük, ha egyáltalán képesek lennének megoldani a feladatot.

Ha azonban egész társadalmakra tekintünk, már sokkal nehezebb meggyőznünk magunkat ennek az egyszerű állításnak az igazáról. Amikor először utaztam be a világot, gazdag és szegény országokat egyaránt megfigyelhettem, és kísértést éreztem, hogy a közgazdaságtan első törvényét az alábbi módon határozzam meg: „A társadalom tényleges szabad ideje fordítottan aránylik az emberek helyett dolgozó gépek számához." Talán jó ötlet lenne a közgazdaságtan professzorai számára, hogy vizsgakérdéseik között ezt az állítást is kidolgoztassák diákjaikkal.

Akárhogy is, a bizonyítékok nagyon meggyőzőek. Ha a komótos Angliából, mondjuk, Németországba vagy az Egyesült Államokba utazik valaki, azt látja, hogy az emberek túlterheltek. Ha viszont olyan országba utazunk, mint Burma, amely az országok fejlettségi rangsorában meglehetősen hátul helyezkedik el, úgy találjuk, hogy az embereknek hihetetlenül sok ráérő idejük van, amellyel valóban maguk rendelkeznek. Minthogy sokkal kevesebb helyettük dolgozó gépet használnak, természetesen kevesebbet „végeznek", mint mi; de ez más kérdés. Az a tény azonban vitathatatlan, hogy a létfenntartás terhe sokkal kevésbé nyomja a vállukat, mint a miénket.

Tehát érdemes felvetni a kérdést: mit is nyújt nekünk a technika? Szemlátomást csökkenti bizonyos típusú munkák arányát, miközben más típusúakét növeli. A modern technika leginkább a szakértelmet kívánó, hathatós kétkezi munkát szorítja vissza, ahol a munkás így vagy úgy közvetlen kapcsolatban áll a nyersanyagokkal. A fejlett ipari társadalmakból az ilyesfajta munka jószerével kiveszett, és ma már szinte lehetetlenség ilyen munkából tisztességgel megélni. A modern neurózis talán nagyrészt ennek a ténynek köszönhető.

Az ember - akit Aquinói Szent Tamás aggyal és kézzel rendelkező lényként jellemzett - semmit sem szeret jobban, mint hogy teremtő módon, hasznosan és gyümölcsözően használhassa agyát és kezét. Manapság gazdagnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ezt az egyszerű dolgot, ezt a hatalmas fényűzést élvezhesse: csak az engedheti meg magának, akinek helye van rá és megfelelő szerszámai; szerencse kell hozzá, hogy jó tanítómestert találjon, és hogy elég ideje legyen tanulni meg gyakorolni. Valójában elég gazdagnak kell lennie ahhoz, hogy állás nélkül is megélhessen, hiszen olyan állás, ami fizet is, meg a fentieknek is megfelel, alig akad.

Talán az alábbiakkal érzékeltethető, hogy a modern technika mennyire átvette az emberi kéz munkáját. Megkérdezhetnénk, hogy a „teljes társadalmi időalapnak" - a társadalom összes idejének, személyenként napi huszonnégy órát számítva -, mekkora részét köti le ma a tényleges termelés. Országunk népességének jóval kevesebb, mint ötven százaléka - mint mondani szokták - hasznosan foglalkoztatott, és ezek egyharmada dolgozik jelenleg a mezőgazdaságban, a bányászatban és az iparban. A közvetlen termelőkről beszélek, nem azokról, akik másoknak mondják meg, mit kell tenniök, vagy elszámolják a múltat, vagy eltervezik a jövőt, avagy elosztják, amit mások megtermeltek. Más szavakkal, a teljes népességnek alig egyhatoda dolgozik a közvetlen termelésben; azaz mindegyikük átlagosan öt másik embert tart el, akik közül kettő hasznosan foglalkoztatott nem a tényleges termelőmunkában, hanem más területen, a másik három pedig nem hasznosan foglalkoztatott.

Ma a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkás - az ünnepnapokat, betegségeket és más hiányzásokat leszámítva - teljes időalapjának egyötödét tölti munkával. Ebből következik, hogy a „teljes társadalmi időalap" közvetlen termelésre fordított része - abban a szűkebb értelemben, ahogyan én használom e fogalmat - a szóban forgó ötven százalék harmadának az ötödét: vagyis 3,5 százalékot tesz ki. A „teljes társadalmi időalap" fennmaradó 96,5 százalékát más módon használjuk fel: alvásra, étkezésre, tévénézésre, nem közvetlen termelőmunkára, avagy egyszerűen csak elütjük ezt az időt valamilyen többé vagy kevésbé emberhez méltó időtöltéssel.

Bár ezt a rövid számítást nem kell túlságosan betű szerint vennünk, elég jól mutatja, mire tett képessé bennünket a technika: a szó szoros értelmében vett termelés idejét a társadalmi időalap annyira kis hányadára zsugorítottuk, hogy az csaknem elhanyagolhatóvá vált, nincs valódi súlya még kevésbé tekintélye. Ha ebből a szemszögből nézzük az ipari társadalmakat, nem lepődhetünk meg rajta, hogy azoknak van tekintélyük, akik a teljes társadalmi időalap fennmaradó 96,5 százalékát segítenek kitölteni, így elsősorban a szórakoztatóiparban dolgozóknak, illetve Parkinson törvénye végrehajtóinak. A következő tételt ajánlhatnám a szociológia művelőinek figyelmébe: „A modern társadalom tagjának tekintélye fordított arányban áll azzal, hogy az illetőnek mennyi köze van a közvetlen termeléshez."

Ugyanennek a dolognak van még egy oka. Az a folyamat, amely a teljes társadalmi időalap 3,5 százalékára zsugorította a termelés idejét, óhatatlanul azzal a következménnyel jár, hogy a természetes emberi élvezetek és örömök a munkaidőn kívülre szorultak. Gyakorlatilag minden igazi termelés embertelen robottá változott, amely nem gazdagítja, hanem kiüríti azt, aki végzi. Ahogyan már elhangzott, „míg az élettelen anyag értékesebbé válva kerül ki a gyárból, addig az ember ugyanott lezüllik és lealacsonyodik."

Elmondhatjuk tehát, hogy a modern technika megfosztotta az embert attól a foglalatosságtól, amit a legjobban szeret: a teremtő, hasznos, kézzel és értelemmel végzett munkától, és helyette a felaprózott tennivalók sorát adta, amelyeknek zöme semmiféle örömöt nem szerez neki. Megsokszorozta azoknak a számát, akiket produktívnak alig mondható munka terhel, s ha mégis, akkor is csak valamilyen közvetett, kerülő értelemben gyümölcsöző a tevékenységük, amelyre jórészt nem is lenne szükség kevésbé modern technika esetén. Úgy tűnik, Karl Marx jó előre látta mindezt, amikor azt írta: „Olyan termelést szeretnének, mely csupa hasznos dolgot hoz létre, de közben elfelejtik, hogy a túl sok hasznos dolog túl sok embert tesz fölös- legessé." Ehhez hozzátehetnénk: különösen így van, ha a termelés folyamata örömtelen és unalmas. Mindez alátámasztja azt a gyanúnkat, hogy a modern technika - az a mód, ahogyan fejlődött, fejlődik és várhatóan fejlődni fog - egyre embertelenebbé válik. Számot kellene vetnünk ezzel a ténnyel, és céljainkat újrafogalmaznunk.

Így téve elmondhatjuk, hogy hatalmas új tudást halmoztunk fel, ragyogó technika áll rendelkezésünkre, amellyel ezt a tudást tovább gyarapíthatjuk, és óriási tapasztalatunk van e tudás felhasználásában. Mindez az igazság egy neme. De ez az igaz tudás mint olyan nem kötelez el bennünket a gigantizmus, a hangon túli sebesség, az erőszak technikája, a minden örömétől megfosztott emberi munka mellett. Gyakorlatunk csupán az egyik lehetősége tudásunk lehetséges felhasználási módjainak, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy gyakran ésszerűtlen és romboló következményekhez vezet.

Mint már utaltam rá, társadalmunk közvetlen termelésre fordított ideje az össztársadalmi időalap 3,5 százalékára fogyott, és a modern technikai fejlődés sodrásában még tovább fog fogyni, aszimptotikusan (Aszimptota: olyan matematikai egyenes, amely folytonosan közelít valamely függvénygörbéhez, de véges távolságon belül sohasem éri el) közelítve a nullához. Képzeljük most el, hogy az ellentétes célt tűztűk magunk elé - körülbelül hatszoros növekedést úgy, hogy a társadalmi időalap húsz százalékát fordítanánk termelésre, az emberi értelem és kéz, és természetesen kiváló szerszámok segítségével. Hihetetlen gondolat! Még a gyermekeknek is szabad lenne hasznosnak lenniök, sőt az öregeknek is. A jelenlegi termelékenység egyhatodával ugyanannyit termelnénk, mint ma. Minden munkadarab elkészítéséhez hatszor annyi időnk volna - épp elegendő ahhoz, hogy igazán jó, örömet szerző és minőségi - sőt szép - munkát végezzünk. Gondoljunk csak a kétkezi munka gyógyító és nevelő hatására. Akkor senki nem akarná kitolni az iskoláskor határát vagy leszállítani a nyugdíjkorhatárt pusztán azért, hogy távol tartsa az embereket a munkaerőpiactól. Mindenkinek a közreműködésére szükség lenne. Mindenkinek kijárna a ma oly ritka kiváltság, hogy hasznos és alkotó munkát végezzen. kezével és értelmével, a maga idejében és tempójával - valamint kiváló szerszámokkal.

De talán így mérhetetlenül elnyúlna a munkaidő? Nem, mert azok az emberek, akik így dolgoznak, nem ismernének különbséget munka- és szabad idő között. Az alvásra, étkezésre vagy semmittevésre szánt időt leszámítva minden percüket kellemes, gyümölcsöző elfoglaltsággal töltenék. Az „órabéres" munkák nagy része így egyszerűen eltűnne - az olvasó képzeletére bízom, melyek azok. Kevesebben keresnénk az értelmetlen szórakozásokat és egyéb kábítószereket, és kétségkívül kevesebb lenne a betegség.

Minderre persze azt lehet mondani, hogy mindez romantikus, utópisztikus látomás. Az bizony. A modern ipari társadalom. amelyben élünk, a maga valóságában nem romantikus és egyáltalán nem utópisztikus, hiszen ez vesz körül minket. Viszont mély válságban van, és egyáltalán nem hordja magában a túlélés ígéretét. Össze kell szednünk minden állandó bátorságunkat, ha ki akarunk evickélni belőle, és gyermekeinknek legalább esélyt akarunk nyújtani a túlélésre. Aligha szabadulhatunk meg attól a három válságjelenségtől, amelyekről beszéltem, ha továbbra is úgy élünk, ahogy eddig. A helyzet egyre romlik, végül katasztrófához vezet, hacsak ki nem találunk egy új életmódot. amely jobban összeegyeztethető az emberi természet valóságos igényeivel, természetes környezetünk megóvásával és a Föld természeti kincseinek mennyiségével.

Ez valóban soknak tűnik a jóból. Nem azért, mintha elképzelhetetlen lenne egy. ezeknek a követelményeknek és tényeknek megfelelő új életmód, ha-nem azért, mert a mai fogyasztói társadalom olyan, mint a kábítószeres: akármilyen nyomorúságosan érzi is magát, kibírhatatlanul nehéznek találja, hogy helyzetén változtasson. Ebből a szempontból - dacára annak, hogy más megfontolások is lehetségesek - ma a gazdag országok a világ nehezen kezelhető gyermekei, nem a szegények.

Szinte isteni adományt kell látnunk abban, hogy mi, gazdag országok végül is szívünkbe fogadtuk a harmadik világ problémáit, és legalább megpróbálunk tenni valamit az ottani szegénység csökkentése végett. A különféle indítékok és a szüntelen kizsákmányolás ellenére, úgy gondolom, hogy a gazdagok nézeteinek ez a változása mindenképpen tiszteletre méltó. Ezenfelül megmenthet minket: a szegény országokban ugyanis a szegénység mindenképpen lehetetlenné teszi, hogy sikeresen vegyék át a mi fejlett technikánkat. Természetesen több helyütt is megpróbálkoznak ezzel, s ez még vészesebb következményekhez vezet: tömeges munkanélküliséget hoz létre, a falusi tömegeket a városok felé tereli, tönkreteszi a falvakat, és tűrhetetlen társadalmi feszültségeket teremt. Holott nekik is éppen arra lenne szükségük, amire nekünk: egy más típusú - emberarcú - technikára, amely ahelyett, hogy feleslegessé tenné az emberi kéz és értelem munkáját, azon van, hogy ezek minden eddiginél hatékonyabban működhessenek.

Gandhi azt mondta: a világ szegényein nem segít a tömegtermelés, csak az olyan termelés, amelyet a tömegek végeznek. A tömegtermelés fejlett, erősen tőkeforgató, energiaforrásoktól függő, emberi munkát felváltó rendszere feltételezi, hogy máris gazdagok vagyunk, hiszen akár csak egyetlen munkahely létesítése is számottevő tőkebefektetést kíván. A tömegek termelése ezzel szemben azokat a megfizethetetlen forrásokat mozgósítja, amelyekkel minden ember rendelkezik: az értelmet, az ügyes kezeket, és elsőrangú szerszámokkal látja el őket. A tömegtermelés technikája lényegénél fogva erőszakos, ökológiailag káros; a gyarapíthatatlan természeti kincseket tekintve önromboló technika, amely feleslegessé teszi az emberi lényeket. A tömegek termelése viszont - amely technikájában felöleli a modern tudás és tapasztalat legjavát - a decentralizációt szorgalmazza, jól összeegyeztethető az ökológia törvényszerűségeivel, óvatosan bánik a szűkös erőforrásokkal, és szolgálja az embert, ahelyett, hogy a gépek szolgájává tenné. Ezt a módszert köztes technikának neveztem el, jelezve, hogy messze felülmúlja az előző korokét, ugyanakkor sokkal egyszerűbb, olcsóbb és szabadabb, mint a gazdagok szuper-technikája. Nevezhetnénk „segíts magadon" technikának is, vagy demokratikus, illetve népi technikának, minthogy olyasmiről van szó, amihez bárki hozzáférhet: nemcsak azok számára van fenntartva, akik már gazdagok és hatalmasok.

Noha az ehhez szükséges tudás már birtokunkban van, mégis csupán módszeres, alkotó munkával tudjuk a gyakorlatban is életre kelteni, elterjeszteni és mindenki számára használhatóvá tenni ezt a technikát. Tapasztalataim szerint sokkal nehezebb visszatérni a közvetlen és egyszerű elképzelésekhez, mint továbbhaladni az egyre agyafúrtabb és bonyolultabb dolgok irányába. Eszközeinket bármelyik harmadrangú mérnök képes tovább bonyolítani, viszont jó szimat kell a dolgok lényegéhez, hogy megint egyszerűbbé váljanak. És ez az éleslátás nehezen megy azoknak, akik hagyták, hogy idegenné váljon számukra a valódi, termelő munka és a természet önellensúlyozó rendszere, amely mindig pontosan betartja a mértéket és a korlátokat. Az ördögtől való minden olyan tevékenység, amely nem ismeri az önkorlátozás elvét. A fejlődő országokban folytatott munkánk során legalább rákényszerülünk, hogy a szegénység korlátozó tényezőit felismerjük, ez a munka pedig hasznos iskola lehet mindannyiunknak, hiszen, miközben őszintén segíteni próbálunk másokon, talán tudást és tapasztalatokat szerzünk, hogyan segítsünk önmagunkon.

Azt hiszem, már kivehető a magatartásoknak az a konfliktusa, amely el fogja dönteni a jövőnket. Egyfelől azokat látom, akik hisznek benne, hogy a jelenlegi módszerekkel meg tudnak birkózni életünk hármas válságával, mégpedig egyre inkább. Ezeket előre menekülőknek nevezem. A másik oldalon az új életmódot kereső emberek állanak, akik igyekeznek visszatérni bizonyos, az emberre és a környező világra vonatkozó alapigazságokhoz. Ezeket megtérőknek hívom.

Ismerjük el, hogy az előre menekülők a legszebb, vagy legalábbis a legnépszerűbb legismertebb muzsikát játsszák - akár az ördög. Azt mondják, nem maradhatunk veszteg; megállnunk annyi, mint elvesznünk; muszáj előre mennünk; a modern technikával pedig nincs semmi baj, ha csak az nem, hogy még nem tökéletes - tegyük tehát tökéletessé! Ennek a csoportnak jellegzetes képviselője dr. Sicco Mansholt, az Európai Gazdasági Közösség egyik vezetője. „Többet, tovább, gyorsabban, gazdagabban - ezek a mai társadalom jelszavai" - mondja, és úgy gondolja, meg kell tanítanunk alkalmazkodni az embereket, mert „nincs más választásunk". Ez az előre menekülők hiteles hangja, amely ugyanúgy cseng, mint Dosztojevszkij Nagy Inkvizitoráé: „Miért jöttél, hogy megzavarj bennünket?" (Institoris Irén fordítása)

ők is felismerték a népességrobbanást és a világméretű éhezés lehetőségét. „Már ezért is kénytelenek vagyunk előre menekülni, nem lehetünk nyúlszívűek. Ha az emberek tiltakozni vagy lázadni kezdenek, akkor több és jobban felszerelt rendőrre lesz szükségünk. Ha baj van a környezettel, szigorúbb törvények kellenek a környezetszennyezők ellen és gyorsabb gazdasági növekedés, hogy a szennyezés elleni harc kifizetődő legyen. Ha problémák lesznek a természeti erőforrásokkal, majd műanyagokat használunk; ha nehézségeink az ásványi tüzelőanyagok körül, akkor a lassú reaktorokat majd gyorsabb maghasadást elérő erőművekkel, az atomerőműveket pedig hidrogénerőművekkel váltjuk fel. Nincsenek megoldhatatlan problémák." Az előre menekülők jelszavai nap nap után bekerülnek az újságok főcímeibe; az üzenetük pedig így szól: „napi egy siker nem álság, csávába kerül a válság".

És mi a helyzet a másik oldalon? Ez a tábor olyan emberekből áll, akiknek mély meggyőződése, hogy a műszaki fejlődés rossz irányba halad, és ezt az irányt meg kell változtatnunk. A „megtérő" kifejezésnek természetesen vallásos kicsengése is van. Mert nagy elszántság kell ahhoz, hogy nemet mondjunk a kor divatjára és vonzerejére, és kétségbe vonjuk annak a civilizációnak a létjogosultságát, amely látszólag arra rendeltetett, hogy meghódítsa az egész világot - az ehhez szükséges erőt csak a mély meggyőződésből meríthetjük. Ha mindössze a jövőtől való félelemből fakadna erőnk, a döntő pillanatban valószínűleg elapadna.

Az igazi „megtérőnek" nincsenek behízelgő dalai, de kezében van a legmagasztosabb szöveg: az evangélium. Számára nincs tömörebb megfogalmazása saját helyzetének, a mi helyzetünknek, mint a tékozló fiúról szóló példabeszéd. Bármily különös, a hegyi beszéd nagyon pontos útmutatást ad arra nézve, hogyan alakítsuk ki azt a magatartást, amely kezünkbe adja a Túlélés Gazdaságtanát.

• Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
• Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak.
• Boldogok a szelídek: mert ők örökségül kapják a földet.
• Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.
• Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.

Merésznek látszik ezeket az igéket összefüggésbe hozni a technika és a közgazdaságtan kérdéseivel. De vajon nem az okozza-e a problémát, hogy oly sokáig nem kapcsoltuk össze ezeket a dolgokat?
Nem nehéz lefordítani, mit jelenthetnek ma nekünk ezek az igék:

• Szegények vagyunk, nem pedig félistenek.
• Számtalan okunk van a szomorúságra, és nem haladunk az aranykor felé.
• A gyengéd bánásmódhoz erőszak nélküli szellemre van szükségünk; és az a szép, ami kicsi.
• Szívünkön kell viselnünk az igazság ügyét, és segítenünk a jog győzedelmét.
• Mindezzel és csakis ezzel tehetünk valamit a békéért.

A megtérők eszményképe eltér az előre menekülőkétől. Túl felületes lenne, ha csak annyit mondanánk, hogy az utóbbiak hisznek a „növekedésben", az előbbiek pedig nem. Bizonyos értelemben mindenki hisz benne és joggal, lévén ez az élet lényegi jellemzője. A lényeg az, hogy minőségi meghatározottságot tulajdonítunk a növekedés eszméjének, minthogy mindig vannak dolgok, amelyeknek növekedniük kell, másoknak viszont fogyniuk.

Ugyanilyen felületes lenne azt állítanunk, hogy a megtérők nem hisznek a haladásban, hiszen az ugyancsak lényegi jellemzője minden élő dolognak. Minden azon múlik, mit tekintünk haladásnak. A megtérők azt vallják, hogy a modern technika eddigi fejlődése és további útja - mely a még nagyobb méretek, a még nagyobb sebesség és a még nagyobb erőszak felé mutat, fittyet hányva a természetes harmónia törvényeinek - ellentéte a haladás-nak. Ezért követelik a számvetést, és hogy keressünk más célokat. Ebből a számvetésből kiderül, hogy most létünk alapjait romboljuk; az új célok meghatározásához pedig emlékeznünk kell rá, mire is való az ember élete.

Így vagy úgy, valamilyen módon mindenki állást kell, hogy foglaljon ebben a nagy összecsapásban. Aki azt mondja: „bízzuk a szakemberekre", az az előre menekülők táborához csatlakozik. Azt mindenki elismeri, hogy a politika túlontúl fontos ügy ahhoz, hogy a szakértőkre bízzuk. Napjainkban a politika főként a közgazdasággal egyenlő, e gazdasági kérdések mögött pedig főként a technika kérdései állnak. Ha tehát a politikát nem bízhatjuk a szakemberekre, akkor a gazdaságot és a technikát sem.

A reményt az indokolja, hogy az átlagember látóköre gyakran tágabb, a szemléletmódja „emberségesebb", mint a szakembereké. A hétköznapi embernek - aki ma hajlamos teljesen erőtlennek érezni magát - nem az ad hatalmat, ha a cselekvés új módjait keresi, hanem ha rokonszenvével támogatja azokat a kisebbségi csoportokat, amelyek már megindultak a cselekvés útján.

Nincsenek kétségeim afelől, hogy a technikai fejlődésnek új irányt szabhatunk, amely visszavezet minket az ember valódi szükségleteihez, egyben pedig az emberi méretekhez. Az ember kicsi, ezért a kicsi a szép. A gigantikus méretek hajszolásával a vesztünkbe rohanunk. S hogy mibe kerül ez az irányváltoztatás? Visszás dolog a túlélés költségeit latolgatni. Ami valamit is ér, azért fizetnünk kell; ha a technika futását úgy akarjuk megváltoztatni, hogy az az embert szolgálja, ne pedig a vesztét okozza, ahhoz elsősorban képzeletre és arra lesz szükségünk, hogy hátat fordítsunk a félelemnek.

 

Hollós László
SCHUMACHER ÖRÖKSÉGE
Beszélgetés Diana Schumacherrel
Forrás: http://www.tabulas.hu/okotaj/23-24/mester.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Small is beautiful: A kicsi szép. Ernst Fritz Schumacher német közgazdász 1973-ban megjelent könyve máig ökológiai alapműnek számít, eddig közel nyolcvan nyelvre fordították le. Vajon miért olyan fontos és jelentős könyv ez még napjainkban is? Először erre kértem választ Diana Schumachertől, az 1977-ben elhunyt neves közgazdász "szellemi örökösétől", az angliai Schumacher Társaság elnökétől, akivel Londonban találkoztam.

Mi végre e rohanás?!

- Apósom híres könyve tulajdonképpen korábbi előadásainak szöveggyűjteménye. Azzal a szándékkal íródott, hogy világos, mindenki számára érthető érveket tárjon az olvasó elé. Ha jól emlékszem, eredetileg az volt a címe, hogy A méret, ami számít, ám a kiadó ezt rossznak találta és egyszerűen áthúzta. Maradt hát A kicsi szép, amely egy Amerikában megjelent mű, A fekete szép címére utal. Akik Schumacher könyvét elolvassák, talán megállnak egy pillanatra, és elgondolkoznak azon, mi végre is e fékevesztett rohanás, e gazdasági megalománia, a minél nagyobb, annál jobb elve. E mű útmutatást ad: mit tehetünk, hogyan viselkedjünk, hogyan változtassuk meg a dolgok menetét. És remélhetőleg sokan ráébrednek majd saját felelősségükre és lehetőségeikre.

- Milyen előzményei voltak a könyv megszületésének?

Schumacher eredetileg közgazdász volt, nagyon jó szakember, aki már fiatalon egyetemen tanított New Yorkban. A háború alatt internálták német származása miatt. Egy norfolki gazdaságban dolgozott földművesként. Óriási élmény volt számára látni, hogyan élnek és dolgoznak az egyszerű emberek. Itt döbbent rá, milyen fontosak is a hagyományos mezőgazdasági módszerek, mekkora jelentősége van a természet körforgásának, a földdel való kapcsolatunknak. A háború befejeztével visszatért Németországba, és újra közgazdász "lett". 1950-ben a Szénbányászati Bizottság gazdasági szakértőjeként jött újra Angliába. Felkérték, legyen a burmai kormány fejlesztési tanácsadója, és vegyen részt a nemzeti gazdasági stratégia kidolgozásában. Schumacher keményen dolgozott, a hétvégeket pedig egy buddhista kolostorban töltötte. Itt döbbent rá, hogy valójában ezeknek az embereknek nincs is szüksége fejlesztésekre és beruházásokra. A mi európai mércénk szerint szegények ugyan, ám egyszerű életük az emberi tartáson, a közösségi kapcsolatokon és az élet szeretetén alapul. Ez a felismerés gyökeres fordulatot jelentett apósom életében. Elkezdte újragondolni korábban vallott gazdasági elméletét. 

- És a könyve, A kicsi szép, elindított egy globalizáció elleni mozgalmat.

- Pedig a megjelenésekor nem aratott átütő sikert. Schumacher elmélete pusztába kiáltott szónak tűnt csupán, kevesen figyeltek fel rá. Csak azokat érdekelte igazán, akik egyébként is fogékonyak voltak az alternatív megoldásokra. Persze azóta sok minden megváltozott. Amikor Schumacher az indiai kormány tanácsadója volt, a nagy gazdasági konglomerációk felaprózását javasolta kisebb egységekre azért, hogy a lakosságnak nagyobb ellenőrzési lehetősége legyen. Vállalkozási kísérletekben vett részt, végül otthagyta a Szénbányászati Bizottságot, és saját jótékonysági intézményt hozott létre. A Középszintű Technológiai Fejlesztési Csoport célkitűzése az volt, hogy harmadik világbeli, fejlődő országok gazdasági önállósulását segítse. Ha azt kérdezi, milyen hatása volt Schumacher tevékenységének, bizton állíthatom, lényegesen nagyobb befolyással volt a fejlődő országokra, mint a fejlett gazdaságokra Európában és a globalizálódó világban.

Új Gazdasági Alapítvány

- A Schumacher Társaság egyfajta fedőszervezet, különböző csoportokat tömörít. Hogyan és miért jött létre?

- Schumacher korai halála után - hatvanhat éves korában ment el közülünk, négy évvel A kicsi szép kiadását követően - sokan úgy érezték, hogy vezető nélkül maradtak. Apósom indiai származású barátja, Satish Kumar elhatározta, hogy összegyűjti a hasonló gondolkodású embereket, és egy társaságba tömöríti őket, így nem veszítik el egymással a kapcsolatot. Sokáig a társaság ezeknek az együttgondolkodóknak a laza szövetsége maradt. Nem volt tagdíj, nem volt adminisztráció. Azután előadás-sorozatokat kezdtünk szervezni. Rengeteg embert meghívtunk egy-egy rendezvényre, amelynek helyszínéül szándékosan nem Londont, hanem egy vidéki régió központját, Bristolt választottuk. Ez is azt a filozófiánkat tükrözte, hogy a régiókat kell fejleszteni. Eldöntöttük, hogy évente megrendezzük előadás-sorozatunkat jeles előadók részvételével. Ma már Liverpoolban és Manchesterben is vannak rendezvényeink. Green Books -- Zöld Könyvek néven kiadóvállalatot hoztunk létre. Kis nonprofit vállalkozásunk olyan könyvek kiadásával foglalkozik, amelyek egyébként nem jelenhetnének meg, de nagyon fontosak a Schumacher-filozófia terjesztése szempontjából. Termőtalaj Társaságunk az organikus mezőgazdaságot népszerűsíti. Az előadók között a biogazdálkodás, a megújuló élelmiszer-termelés és erdőgazdaság neves szakértői találhatók meg.
Az Új Gazdasági Alapítványt heten hoztuk létre még 1986-ban. Egyik legfontosabb rendezvényünk, az Alternatív Gazdasági Csúcstalálkozó "válasz" volt a legfejlettebb államok, A Hetek akkoriban zajló csúcstalálkozójára. Ezen felvetettük, hogy vajon milyen alapon diktál gazdasági ügyekben a világ szegényebb részének ez a néhány gazdag ország, amely egyébként népességét tekintve még kisebbségben is van. Sajtótájékoztatót tartottunk, ahol is megkérdőjeleztük A Hetek, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank álláspontját. Persze kevés visszhangja volt az egésznek, mindössze néhány cikk és híradás. Aztán valaki felhívta a figyelmünket arra, hogy valójában nem a bruttó nemzeti termék nagysága egy ország gazdaságának biztos mutatója. Miben keresendő hát a fenntartható gazdasági fejlődés lényege? Mik a feltételezett és a valós jólét paraméterei? Mitől biztosítja egy adott közösség a gazdaságát -- nem pénzben mérve, hanem az élet minőségét tekintve? Ezek lettek az Új Gazdasági Alapítvány alapvető kérdései. Alapítványunknak közgazdászok és gazdasági szakemberek a tagjai, akik azt tanulmányozzák, hogy milyen együtthatók kellenek az önfenntartó közösségek létrehozásához, és milyen alternatív gazdasági mutatókat lehet alkalmazni. Ezek a szakemberek rendszeresen publikálnak, előadásokat tartanak, így az alapítvány szinte magától "működik" a Schumacher Társaságon belül.

- Hogyan került kapcsolatba a Schumacher-örökséggel?

- Mint már említettem, Ernst Schumacher az apósom volt, a férjem révén az ő nevét viselem. Ez megkönnyítette a munkámat. Satish Kumar és a többi alapító kérésére vettem részt a Társaság munkájában, később pedig az elnöki teendőket is elvállaltam. Már ezt megelőzően is a környezetvédelemben dolgoztam, így aztán nem volt idegen számomra ez a terület. Valami isteni szerencse folytán éppen a megújuló energiarendszerekkel foglalkoztam, napkollektorok népszerűsítésével és ehhez hasonlókkal. Schumacher a Szénbányászati Bizottság szakértőjeként maga is sokat tanulmányozta a megújuló energiaforrásokat. Számos cikket írt e témában, amelyek csak halála után jelentek meg Schumacher az energiáról címmel. Végül is ezen a vonalon jutottam ide, mintegy a "mellékbejáraton" át. Nem az volt az elsődleges cél, hogy létrehozzak egy emlékbizottságot. Mivel mindvégig támogattam Schumacher elképzeléseit, és a társaságnak szüksége volt egy elnökre, hát rám esett a választás.

Dávid harca Góliáttal

- Ön nem pusztán elméleti munkásságáról ismert, tevékeny aktivistaként is számon tartják.

- Férjemmel egy tanácsadó céget működtetünk. Olyan vállalati stratégiákat dolgozunk ki, amelyekkel ésszerűbbé tehető a termelés, és a különböző vállalatok rendszeresen együttműködhetnek. Nem részproblémákra koncentrálunk, hanem átfogó megoldásokat keresünk. Világ életemben azt figyeltem, mire van éppen szükség a környezetvédelemben. Megalapítottam például a Környezetvédelmi Jogvédő Alapítványt. Ennek személyes okai voltak. Egy multinacionális cég építkezni akart Surrey megyében, Londontól délre, abban a faluban, amelyben ma is élek. Az egész olyan volt, mint Dávid és Góliát harca. Vajon mit tehet egy maroknyi közösség egy hatalmas vállalat ellen, amely fel akarja dúlni környezetét, tönkre akarja tenni a falu vízellátását? Ráadásul rengeteg pénzbe kerül egy ilyen óriásvállalatot beperelni. Mi mégis megtettük. Nyilvános vizsgálatot kértünk, másfél évig küzdöttünk, és végül megnyertük a pert. A cég dühösen odébbállt, egyszerűen el sem akarta hinni, hogy ilyesmi megtörténhet vele.
A helyi ügyvédeknek fogalma sem volt a környezetvédelmi törvényekről, így hát őket is ki kellett képezni a feladatra. Miután mi sem voltunk tisztában sok mindennel, rengeteg időt, energiát és pénzt kellett áldozni a munkára. A költségeket visszatérítették ugyan, ám még így is hosszú időbe telik, amíg visszafizetjük a bankkölcsön kamatait. Arra gondoltam, talán ennek nem kellene mindig így lennie. Bizonyára akadnak olyan jogászok is, akik a jó oldalon állnak, akik meggyőződésből harcolnak a környezet védelméért, és nem az számít nekik, melyik ügyfél fizeti a legtöbbet. Megmondom őszintén, nem volt könnyű ilyen jogászokat találni. Két év után végre rábukkantunk néhányra, aki megértette szándékunkat és igent mondott. Közösen létrehoztuk a Környezetvédelmi Jogvédő Alapítványt, amelynek olyan jogászok a tagjai, akik kifejezetten a környezetvédelmi törvényekkel foglalkoznak, és sürgős esetekben hajlandók ingyenes jogi tanácsot is adni, vagy csupán az alapdíjat számolják fel a jogi képviseletért. A környezetvédőket, tudósokat és más szakértőket is tömörítő alapítvány mára az egész országra kiterjedő hálózattal rendelkezik. Alapvető célunk, hogy a segítségünkkel a helyi közösségek megvédhessék magukat a külső támadások ellen. 1991-ben kezdtük a munkát. Kiépült a jogászok hálózata, de persze sosincs elegendő pénz, ugyanis e tevékenységhez képtelenség a nagyvállalatoktól vagy a bankoktól támogatást kapni. Azért eddig még mindig sikerült valahogyan talpon maradni.

Ellenállás helyett oktatás

- Nem beszélt még a Devon megyei Dartingtonban található, gyönyörű Schumacher Kollégiumról, ahol sok magyar környezetvédő is megfordult már.

- Kollégiumunk alapgondolata Gandhitól származik, aki az ellenállás helyett az általános oktatás szükségességét hangsúlyozta. A nyugati társadalom és kultúra súlyos válságban van, az emberek valami olyasmi után vágyakoznak, ami spirituális, egészséges, és összhangban van a környezettel. Még az úgynevezett fontos emberek, elismert társadalmi vezetők is igénylik, hogy olykor-olykor megszabaduljanak mindennapi teendőiktől, egy kicsit elgondolkozzanak, találkozzanak más nemzetiségű emberekkel és eszmét cseréljenek.
Itt, Dartingtonban háromhetes kurzusokat szervezünk. A részvétel egyetlen feltétele, hogy a jelentkező tizennyolc éven felüli legyen és beszéljen angolul. Egyik kurzusunkon a legfiatalabb résztvevő éppen tizennyolc éves volt, a legidősebb már elmúlt nyolcvan. A résztvevők -- Gandhi filozófiájának megfelelően -- együtt élnek, és megosztják a házimunkát. Mindig vendégül látunk egy-egy híres tudóst, aki valósággal idevonzza a résztvevőket, s egyúttal meghatározza az adott kurzus fő tematikáját is. Például James Lovelock, a Gaia-elmélet megalkotója már kétszer is járt nálunk. Olyan fontos, sokakat érdeklő témák voltak már itt terítéken, mint az ökologikus építészet, az organikus mezőgazdaság, vagy a fajok védelme. Aki eljön hozzánk, kilép a hétköznapokból, és gondolkozni kezd. Sokan állítják, hogy a nálunk eltöltött idő megváltoztatta az életüket, a gondolkodásmódjukat, a világról alkotott szemléletüket.

- Milyen nemzetközi kapcsolatai vannak a Schumacher Társaságnak?

- Gyakorlatilag bárki alapíthat Schumacher Társaságot. Csak el kell olvasni Schumacher könyvét, hogy ki-ki elsajátíthassa a követendő filozófiát, mi pedig minden segítséget megadunk. Münchenben működik a Schumacher Gesamtschaft, amely hozzánk hasonlóan évente szervez előadásokat. Igen aktív társaság tevékenykedik az Egyesült Államokban, a Massachusetts állambeli Barringtonban. Könyvtárat építettek, ahová több Schumacher-kéziratot és dokumentumot küldtünk megőrzésre. Rendszeresen szerveznek előadásokat a Yale egyetemen. Shula Sybreska Thaiföldön alapított egy hasonló intézményt, amelyet ugyan nem Schumacher Társaságnak hívnak, de alapfilozófiája megegyezik a miénkkel. Kifejezetten fiatalokhoz szól, a Gandhi-féle elvnek megfelelően. Létezik egy indiai fejlesztési csoport is, amelyet még Schumacher alapított azzal a céllal, hogy nagyon szegény régiókban megtanítsa az ott élőknek, hogyan használják a szerény ipari háttérrel előállított eszközöket. Ezek az emberek ugyanis nem tudják megvásárolni a legmodernebb technológiákat, de meg lehet nekik tanítani, hogyan készítsenek olyan eszközöket, amelyekkel fenn tudják tartani magukat, és javíthatnak életkörülményeiken. Schumacher filozófiája szerint azt kell megnézni, mivel foglalkozik egy adott közösség, s abban kell segíteni az embereknek, hogy ezt a lehető legjobban csinálják. Nem szabad a saját elképzeléseinket a szegény országokra erőltetni.
A Schumacher Technológiai Intézet szakmai oktatással foglalkozik. A diákok hat hónapot töltenek egy-egy szakma elsajátításával. Villanyszerelő, vízvezeték-, vagy kerékpárszerelő lesz belőlük, s ezzel aztán otthon biztosíthatják megélhetésüket. Ugyanakkor azt is megtanítják nekik, hogyan lehet öntözőrendszert építeni, elsajátíthatják az organikus mezőgazdaság alapjait, és amikor visszatérnek a falujukba, e tudást továbbadják a helybelieknek, így javítva a régió színvonalát.

- Akár nálunk, Magyarországon is lehetne alapítani Schumacher Társaságot?

- Semmi akadálya. Boldogan elküldjük a szakanyagot, előadókat biztosítunk, megosztjuk önökkel jó és rossz tapasztalatainkat, minden lehetséges módon segítjük a helyi szervezet tevékenységét. Csupán egy elszánt csoportra van szükség, amelynek tagjai egyetértenek az alapelvekkel, és vállalják azok megvalósítását.

A következetesség hiánya

- Véleménye szerint mi a legégetőbb probléma napjainkban?

- Talán az egyik legnagyobb baj az, hogy nem gondolkozunk következetesen, tetteink nem állnak összhangban gondolatainkkal. Teljességgel magunkévá tettük a materialista értékeket, ezért aztán képtelenek vagyunk összekapcsolni a két dolgot. Egyfajta poszt-karteziánus gondolkodásmód ez, a világ feldarabolása apró részletekre. Újra egyesíteni kellene a testet a lélekkel és a gondolattal, az egész élővilággal. Schumacher mindig azt tanácsolta: "Nézd meg a világot, és lásd teljes egészében!" Amikor dönteni kellett valamilyen fejlesztési kérdésben, azt javasolta: először is vizsgáljuk meg, jó lesz-e az egyén, a közösség számára, szerencsés-e a foglalkoztatás szempontjából, nem veszélyezteti-e a környezetet? Ez a négy fő kritérium. Lehetőség szerint mindig ilyen holisztikus módon próbáljuk megítélni az adott helyzetet.
Szóval szerintem a következetesség hiánya okozza manapság a legtöbb problémát. Lehetne persze most konkrét jelenségeket is kiemelni, mint például a génmanipuláció vagy a multinacionális vállalatok terjeszkedése, de ezek mögött egy lényeges probléma húzódik meg: a helytelen gondolkodásmód. És ez a helytelen gondolkodás a társadalmi bizonytalanság oka. Mindenekelőtt tehát a gondolkodásunkat kell a helyes mederbe terelni, és integrálni kell a szellemi, etikai és anyagi megfontolásokat. Semmi értelme elméleteket gyártani, ha azokat nem valósítjuk meg!

 

Vértesi László
E. F. Schumacher: A kicsi szép
Ipargazdasági Szemle, 1988/3. szám, 118-122. o.

Az olajválság kirobbanásának évében, 1973-ban megjelent és világsikert arató köny-vet, amelyet az ankét egyik felszólalója is idézett, a sok hivatkozás ellenére részleteit tekintve nem nagyon ismerik hazánkban. A mű igazolásul szolgál nündazoknak, akik a kicsiben, az emberközpontúban, annak előnyeiben látják a jövőt, s bár a könyv elsősorban nem a kisvállalatok témájára összpontosítja a figyelmet, érveket ad azok-kal szemben, akik továbbra is az állami ipar, a nagyvállalatok, az államosítás, a tö-megtermelés különleges varázserejében hisznek.

A könyv első része a modern világ néhány fontos kérdését tárgyalja. Megoldatlan gond, hogy a termelés során egyre több nyersanyagot, energiát használunk fel, és a tartalékok kimerülőben vannak. Egyre sűrűbben jelentkeznek a korábban másodlagos-nak hitt mellékhatások, elsősorban környezeti ártalmak és ökológiai problémák. A vi-lág energiafogyasztása 1966-ban 5,5 milliárd tonna szénegyenértéknek felelt meg, ez az ezredfordulóra — a demográfiai változások extrapolálásával és az egy főre jutó fogyasztás megduplázódásával számolva — az ENSZ becslése szerint 23,2 milliárd tonnára nő. A pazarló felhasználást meg kell állítani, hiszen a következő nemzedé-kek szempontjából felelőtlenség a természet ilyen mértékű kirablása. A szerző kissé utópisztikus megoldásban látja a kiutat: a Gandhi-féle önmérséklet, a szükségletek önkorlátozása és a széleskörűen vett béke vezet a helyes irányba.

Ilyen helyzetben a közgazdaságtan szerepe is megváltozott. Edward Coplestontól Keynesig mindenki a gazdaságosságra törekvő magatartást tekintette a közgazdaság vezérelvének. Ez érvényesül a termelés, a beszerzés, az eladás terén. A mai ún. meta-ökonómiában a fő szempont a javak ésszerű elosztása és nem a maximális haszonra törekvés. A felmerülő problémákra adott választ keresve a szerző a buddhista közgaz-dasági gondolkodáshoz fordul, amely szerint az igazi emberi jólét ott kezdődik, ahol a maximális jólét elérése minimális fogyasztással párosul. Nem kell tehát teljes fog-lalkoztatásra törekedni, hiszen a másodlagosan jelentkező haszon nagyobb az el-sődlegesnél. Ha például az édesanyák gyárban dolgoznak, és nem gyerekeik nevelésé-vel törődnek, ez a buddhista közgazdaságtan szemében éppoly gazdaságtalan, mint a modern európai közgazdász szemében az, ha a képzett munkaerő kihasználatlanul marad.

A könyv rámutat a méretnagyságok szerepére. Az idők során nagy változáson ment keresztül a család—törzs—nemzet—nemzetek egysége. A szerző gyerekkorában az ará-nyok szétesése folytán végbemenő sokasodást „balkanizációnak" nevezték, és egy-értelműen kedvezőtlen jelenségnek tekintették. Napjainkban a részekre osztás, a függetlenné válás természetes folyamat. A modern technológia, különösen a közle-kedés és a hírközlés gyors fejlődése nagymértékben csökkenti az emberek kötődését, egyre inkább elvész a nemzeti hovatartozás. A metropolisokban, megalopolisokban több tízmillió ember él együtt. E tömbök szervezete már nem a rendszeresség felé, hanem inkább a káosz irányába mutat. A szerző a megalománia elriasztó eseteinek bemutatása után európai példákkal igazolja (Dániát Németország akarta beolvasz-tani, Belgiumot Franciaország stb.) a függetlenség, a kicsinek maradás előnyös voltát. Megítélése szerint még az sem lehet gyümölcsöző, amikor egy szegény, elmaradott terület egy gazdag térséggel keresi a közvetlen kapcsolatot. Bizonyítja, hogy a gazdag mindig gazdag, a szegény pedig szegény marad. A kicsi fölemelkedésének egyetlen útja az lehet, ha maga oldja meg a problémáit. Ezért gazdasági szempontból helyes-nek tekinthető napjaink nacionalizmusa, az önkormányzatra való törekvés, a regioná-lis fejlesztési-önállósulási politika. „A kicsi szép" — mondja.

A könyv második része az emberiség rendelkezésére álló erőforrásokkal foglalko-zik, amelyek közül a szerző a nevelést, az oktatást tartja a legfontosabbnak. A tör-ténelemben az emberi tényező szerepe meghatározó. Az oktatás-nevelés pedig erős hatást gyakorol arra a döntésre, hogy mit, hogyan és miért tegyünk. Az oktatás-ne-velés kulcskérdés, szinte valamennyi problémára megoldást adhat. Elsődleges feladat annak megmagyarázása, hogy az egyén mit kezdjen az életével, milyen értékek vezetik.

Az a jó oktatási, nevelési rendszer, amelyben „egész emberek" formálódnak. Nem az a jól képzett egyén, aki mindenből tud egy keveset, de az sem, aki valamennyi té-makör összes részletét ismeri (ez nem is lehetséges), hanem az, aki bizonyos dolgokról és elméletekről részismeretekkel rendelkezik, és tudja, mit hol keressen a lexikonban, és látja a világ lényegét, élete célját, önmaga szerepét. A nevelés segítségével el kell érni, hogy az ember megtalálja élete, munkája értelmét, és a társadalom, valamint sa-ját maga számára hasznos eszményképet tudjon kialakítani. A kicsi — szép.

A szerző szerint az anyagi erőforrások közül az első helyen a föld áll. A termelés-növelés lehetőségét bemutatva kiemeli, hogy a korszerű eszközök, az iparszerű föld-művelés által az agrárszférában is el lehet érni az 5 napos munkahetet. A szerző taglal-ja a könyv megírásának idején nagy horderejűnek tartott, a közös piaci mezőgazda-ság átrendezését célzó Mansholt-terv előnyös oldalait. Állást foglal amellett, hogy a távoli jövőt s az emberiség érdekeit szem előtt tartva a mezőgazdaság átalakításakor 3 célnak kell teljesülnie:

1. Az embert ne válassza el a természettől, amelynek az egyén a legsebezhetőbb része.
2. Az ember környezetét javítani, nemesíteni, humanizálni kell.
3. Az élethez nélkülözhetetlen élelmiszerek és nyersanyagok egyre könnyebben álljanak rendelkezésre.

A szerző utal arra, hogy a fejlett ipari országokban (Angliát és az USA-t veszi pél-dának) az első világháborút követően erőteljesen csökkent a mezőgazdaságban dolgo-zók száma. Jelenleg a foglalkoztatottak mindössze 3-4%-a dolgozik ebben a szek-torban. A városi életnek azonban a kényelem mellett sok káros hatása is van: lelki-leg, gazdaságilag és biológiailag tönkreteszi az embert, arról nem is beszélve, hogy a termelés vegyszerekkel való növelése milyen károkat okozott a talajban, a természeti egyensúly megbontása mennyire tönkretette a flórát és a faunát. „A kicsi — szép" — mutat rá.

Az iparra mint erőforrásra vonatkozó koncepciója lényegében megegyezik a Ró-mai Klubnak a „Növekedés határai" címen megismert fölfogásával. A szerző, aki gyakran hivatkozik az anyagra, a pazarlást az USA példáján mutatja be: a világ ásvány-kincseinek 20—40%-át használja fel, és a világ energiahordozó-felhasználásából pedig 45-63%-kal részesedik. A jövőben egyre kevesebb lehetőség lesz arra, hogy olyan gazdag ásványlelőhelyeket fedezzenek föl, mint az 50—60-as évtizedben. Így az ipar-nak le kell mondania a pazarlásról, át kell térnie az ésszerű takarékosságra. Az olaj példáján bemutatja az olajexportálók és az importőrök közötti függőségi viszonyt. A könyvnek a világ iparára vonatkozó sok megállapítása (a pazarlás, a termelés irra-cionális fokozása, a profitérdekeltség miatti elembertelenedés) lényegében ma is helytálló.

Ezután átfogóan vizsgálja a nukleáris energiának az emberiség jólétében betöltött szerepét. Utal előnyeire, viszonylagos olcsóságára, távlataira, de fölhívja a figyelmet azokra a káros következményekre is, amelyeket a radioaktivitás idéz elő. A radio-aktivitás hatását ma még senki sem képes biztonsággal megítélni, hiszen a stroncium 90-nek például 28 év a felezési ideje, a carbon 14-é pedig 5900 év. A szerző utal arra, hogy a biztonsági előírások még nem tökéletesek, és néhány térségben a megengedett maximális radioaktivitási szint kétszeresét mérik. Mindezek alapján - a „kicsi szép" jelszavát hangoztatva — a nukleáris rendszerek ellen emeli fel szavát.

A könyv egyik legérdekesebb része az emberarcú technológia kérdésével foglal-kozik. A szerző szerint a termelés minőségi és mennyiségi fejlesztését nem az ember-től elidegenedett gyártási rendszerek elterjesztése útján kell megvalósítani, hanem az olyan típusú termelésé a jövő, ahol az ember maga is átérzi az egész termelési folyamatot, nagy szakismerettel rendelkezik, kitűnő minőségű szerszámokkal, esz-közökkel dolgozik. Szakítani kell tehát a tömegtermelés gondolatával, és emberköz-pontú termelést kell kialakítani. Az ember kicsi, és ,,a kicsi szép".

A harmadik fejezet a fejlődő világ országainak gondjait tárgyalja. Jelenleg ezek-ben az országokban a lakosság 85%-a vidéken él s csak 15%-a a nagyvárosokban. Ha el akarjuk kerülni a fejlett társadalmakban jelentkező nagyvárosi problémákat, akkor ügyelni kell, hogy a tradicionálisan kialakult, egészséges településarány ne bomoljon föl. A szerző szerint ezekben a térségekben olyan speciális nevelési, szervezési, fej-lesztési rendszert kell kialakítani, hogy az általános gazdasági fejlesztés lobogója alatt e társadalmak elkerüljék azokat a zsákutcákat, amelyekbe a nagyvárosok lakossága jutott. Felhívja a Figyelmet a regionális fejlesztések buktatóira. Rámutat a fejlődő országok eltérő fejlettségi szintjének megfelelő, tehát nem egységes recept alapján készített fejlesztési elképzelések kidolgozásának szükségességére, sőt arra a veszélyre is, hogy a korszerű technika alkalmazása egyre inkább élőmunka-kímélő jellegű.

A szerző szerint nem szabad felszámolni a fejlődő világ vidéki életformáját, a két-millió falu világát; meg kell őrizni ezt a történelmileg kialakult településszerkezetet. A jelenlegi egyensúly felszámolása ugyanis katasztrofális következményekkel járhat.

A könyv a fejlesztés lehetséges módozatait India példáján mutatja be. A szerző óv attól, hogy a brit korona korábbi ékességét gazdasági szempontból egységes egészként kezeljük, hiszen területeinek fejlettségbeli szintkülönbsége nagyobb Olaszországénál. Az északi-déli térség közötti gazdasági konfliktust egyetlen olasz kormányprogram sem tudta megoldani. Ehhez hasonlóan elképzelhetetlen, hogy a hatalmas méretű és lakosságú Indiában az ország egészének fejlesztésére gyógyírt találjanak. A legfőbb gondot a képzés okozza. Ma átlagosan 30 földműves munkájába kerül egy fő egy évi egyetemi tanulmányának fedezése (5 éves átlagos képzési idővel számolva ez 150 fő évi munkáját jelenti). Ilyen körülmények között lehetetlen olyan nevelési-oktatási kultúrát kialakítani, amely a modern kor igényeinek megfelelne. A szerző a Ford-gyár példáján bemutatja, hogy az indulás időszakában, amikor a cég még kicsi volt, 4 hónap elég volt az első típussorozat kialakításához. Ez volt a legendás T modell. A 60-as években pedig már 4 év kellett egy gyártmánycsalád kifejlesztéséhez, nem is beszélve a költségek növekedéséről: 1903-ban mindössze 30 ezer dollár kellett an-nak megvalósításához, ami 1963-ban már csak 50 millió dollárral volt elérhető. Az in-diai gazdaság még a század eleji Amerika fejlettségi szintjén van. Így a munkahely-teremtés, az alkalmazott technológia átvételének költsége jóval szerényebb, mint a fejlett ipari országokban. A kicsi — itt is szép.

A szervezet és a tulajdon kérdését tárgyaló negyedik fejezet a rövid és hosszú távú előrejelzésekkel, a tervezéssel foglalkozik. A szerző ezt a két tevékenységet drasz-tikusan szétválasztja: a prognózisokból nem szűrhetők ki a bizonytalansági tényezők. Minél nagyobb gazdasági egységekről van szó, annál nagyobb a tényleges és az előre-jelzett érték eltérése. A tervezés jobban behatárolható: a terv készítője tudja, hogy mi áll rendelkezésre, és mi várható a beruházástól, a fejlesztéstől.

A Franz Kafka Kastély című művére alapozott szokatlan eszmefuttatás alapján a szerző eljut oda, hogy az alkotó szabadsággal rendelkező ember nem más, mint a vál-lalkozó. Szabadságának korlátját az adott társadalom szervezeti felépítése határozza meg. Az eszmefuttatás egy mao-ce-tungi gondolattal zárul: „Nézd a gyakorlati embereket, és tanulj tőlük, azután tapasztalataidat fogalmazd meg elvekben és elméle-tekben, majd térj vissza a gyakorlat emberéhez, szólítsd fel őt, hogy ezeket az elve-ket és módszereket ültesse át a gyakorlatba úgy, hogy ezáltal megoldást nyerjen problémája és elérhesse a szabadságot és boldogságot."

A szerző külön alfejezetet szentel a szocializmus tárgyalásának. Korábbi gondo-latmenetéhez hasonlóan ennek kapcsán is a kicsiség előnyeire utal. Megítélése szerint a kollektivizálás, az ipar államosítása önmagában nem jelent megoldást. Annak a szo-cialista rendszernek van jövője — vallja —, amely emberközpontú, az ipar szervezetén belül széles körben fellelhetők a demokratizmus jegyei, a gépesítés nem jár együtt az elembertelenedéssel, az emberi erőfeszítéseket tisztelik, s az emberi alkotóképes-ség gyümölcseit felhasználják.

A „kicsi szép" elméletébe beletartozik a tulajdon, elsősorban a magántulajdon sza-badsága. A szerző a kisméretű vállalkozások mellett foglal állást. Példákkal igazolja, hogy a kisméretű vállalkozás mennyivel előnyösebb a közepes vagy nagyméretű vál-lalkozásnál. Hangsúlyozza, hogy kisvállalkozáson magánvállalkozást kell érteni, amely-ben érvényesül a tulajdonosi szemlélet. Példaként az angol állami ipar és magánipar helyzetét hasonlítja össze. Logikai lánccal bemutatja, hogy a szabadság-piacgazda-ság-magántulajdon triászából hogyan vezet(het) az út ennek teljes ellentétéig, a to-tális rendszer—tervgazdaság—köztulajdon hármasáig. A három alapismérv (szabadság-fok, piacszervezet, tulajdonviszony) szerinti felosztás közül a szerző számára a sza-badság, a piacgazdaság és a magántulajdon jelenti egyértelműen az emberközelit, a kicsit és a szépet. A XX. század emberének ez kínál reális alapot a további fejlődés-hez, különösen akkor, ha az egyén rendelkezik az alapvető erényekkel, az okosság-gal, igazságossággal, biztonsággal és a türelemmel. Csak ezek birtokában és a felso-rolt gazdasági szempontok mellett lehet igazán szép jövőt építeni.