Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

César de Saussure
A
TÖRÖK BIRODALOM MINDENNAPI ÉLETE, 1730-1739
Részletek egy 18. századi svájci nemes leveleiből
Antal László fordítása
Válogatta, szerkesztette: Steinert Ágota
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

TARTALOM

Konstantinápoly
Kikötő
Hippodrom
Égett Oszlop
Nagy Szeráj
A Szeráj kertjei
Nagy Bezesztán
Rabnővásár
Héttorony
Nagy Constantinus palotája
Puskakészítés
Szófia dzsámi
Víztároló
Kávépörkölés, kávéivás
Lakosság
Férfi viselet
Fejfedők
Férfi hajviselet
Női viselet
Női hajviselet
Ékszerek
Utcai viselet
Köszöntés
Testalkat, egészségi állapot
Étkezés, terítés
Kenyér
Ételek
Italok
Bor
Kutak, szökőkutak, források
Fürdők
Női fürdők
Szépítkezés
Fürdőelőírások
Pihenés
Szobabelső
Jellem, erkölcs
Becsületesség, megbízhatóság
Könyörületesség, vendégszeretet
Állatszeretet
Mértékletesség
Szelídség, békeszeretet
Szerencsejátékok
Haszonlesés
Gőgősség
A kereszténygyűlölet okai
Ragaszkodás a valláshoz
Vallás
Vallási türelem
Korán
Ramazán
Bajrám
Tisztálkodás
Imádkozás
Müezzinek
Mecset
Áhítat
A nők vallásossága
Mekkai zarándoklat
Mekkai balzsam
Körülmetélés
Tudatlanság
Írás
Nyomdák
Kegyetlenség, botozás
Nők
Szerelmi üzenetek
Házasság
Feleségek
Kábinba vett lányok
Odaliszkok
Válás
A szultán háreme
Fekete eunuchok
Fehér eunuchok
A szultán lányai
Tűzvészek
Tandír
Tűzoltás
Táncoló dervisek
Gyapottermesztés
Gabonaaratás, csépelés
Karavánszeráj
Lovak, lótartás
Lószerszámok
Kocsik
Lovasjátékok
Bírkózás
Lustálkodás, pipázás
Társasjátékok, sakk
Zene
Komédiásnők
Bábjátékok
A görögök
Öltözet
Jellem és szokások
Templomok, vallás
Keresztelés
Esküvő
Temetők
Török temető
Görög temető
Örmény temető
Zsidó temető
Görög temetés
Örmény temetés
Zsidó temetés
Török temetés
Az örmények /jellem, foglalkozás/
Öltözet, életmód, vallás
A zsidók
Öltözet
Szokások


Uram!
Megérkeztem
végre, mintegy tizenkét nap múltával, az Oszmán Birodalom híres fővárosába. Néhány napon belül Marseille-be vitorlázik innét egy hajó, nem akartam elmulasztani az alkalmat, hogy levelet küldjek Önnek a kapitányával.

Konstantinápoly
település egyik legfőbb szépsége a fekvése. Aki idegen érkezik ide, főként a Fehér-tenger vagy a Propontisz felől, csak ámul-bámul, és nem győzi csodálni. Ez a kiterjedt város egy európai földnyelven fekszik. Formája háromszög. Két oldalát tenger mossa. A Hét toronytól a Szeráj-fokig a Propontisz vagyis a Márvány-tenger határolja, magától a Szeráj fokától pedig a város túlsó végéig a kikötő. A harmadik oldala a mezőkre néz. Hét dombocskán épült amfiteátrum szerűen, ezért az érkező szinte az egészet át tudja fogni pillantásával. A domboldalakon sokféle módon és sok színnel festett házak tarkállanak, közöttük számos mecsetet, minaretet, szerájt, fürdőt s más középületet látni, kupolás tetejüket ólom borítja, némelyik aranyozott. A házak között, rendszertelenül elszórva ciprusok, szikomórok, pisztáciák s más, igen magasra nőtt örökzöld fák csoportjai teszik még változatosabbá és szebbé a látványt. Ahogy behajózunk a kikötőbe, balkézt emelkedik ez a szép város. Jobb felé tekintve egy magasabb dombon Galatát, Perát és a Tophanét pillantjuk meg; házak, mecsetek, minaretek tárulnak elénk, itt is amfiteátrum szerűen elrendezve, közöttük szép örökzöld fák nyúlnak a magasba. Ha elfordítjuk a fejünket, Ázsiát látjuk félmérföldnyire: Szkutari városa épült ott a tengerparton, nagyjából ugyanolyan stílusban, mint Konstantinápoly. Egyszóval, ahogy közeledik az ember ehhez a városhoz, a világ legszebb s legmeghökkentőbb látványában van része. Mindenkit megigéz, ha szabad így mondanunk, aki először jár itt. Konstantinápoly fekvése nemcsak hogy csodálatosan szép, hanem csodálatosan kedvez a kereskedelemnek is, hiszen a Propontisz vagyis a Márvány-tenger, valamint a Dardanellák szorosa, vagyis a Helleszpontosz révén kijárata van a Földközi-tengerre, a Trák Boszporusz vagy Csatorna meg a Fekete-tengerrel köti össze. Ilyenformán naponta számtalan hajó érkezik a kikötőjébe, hol az egyik, hol a másik tenger felől. Ha északi szél fúj - ennek itt tramontana a neve -, akkor a Fekete-tengerről jönnek a hajók; ha déli szél jár, vagy ahogy itt mondjuk, kintről fúj a szél, akkor a fehér-tengeri, azaz sziget-tengeri hajók futnak be a kikötőjébe.
A szél fordultával páratlan élményben volt részem néhány napja. Két hónapon vagy tíz héten át állandóan északról fújt a szél, s emiatt számtalan hajó rekedt meg a Dardanellákban. Egy este aztán elült, s helyette déli szél kerekedett. Másnap reggel sétálni voltam Bejogluban, ahol a frank temető van, azaz a Pera legszélén emelkedő, eléggé magas dombon, ahonnét páratlan kilátás nyílik, és látni Konstantinápoly nagy részét: s ekkor egészen elöl, a Márvány-tengeren megpillantottam egy három- vagy négyszáz vitorlásból álló hajóhadat, voltak ott keresztény és török hajók, tartánok, saikok, sakolevák, egyszóval, mindenféle-fajta nagy és kis hajók, amelyek duzzadó vitorlákkal közeledtek a kikötőhöz, varázslatos és meghökkentő látványt nyújtva.

Kikötő
A konstantinápolyi kikötő a világ egyik legszebb, legbiztonságosabb és legelőnyösebb kikötője. Számításom szerint jó egy mérföldnyi lehet a hossza a Szeráj-foktól számítva a kikötőt alkotó öböl legvégéig, ahol a Kiathaneszu nevű folyócska torkollik bele, a szélessége meg egy negyed kismérföldnyi a legszűkebb helyeken, de ennél szélesebb a Terzhmanénál, vagy az Arzenálnál, mert ott egy kissé kikaréjosodik a partja. Ez olyan biztonságos és kényelmes kikötő, hogy a legnagyobb hajók is egészen odaállhatnak a parthoz; elegendő egy deszkát odavetni a kiszálláshoz. De az a legmeglepőbb, hogy sosem tömődik el, holott ebbe öntik a város minden szemetét. Van, aki azt hiszi, hogy a kikötő végében betorkolló folyócska mos ki belőle mindent, mások meg azzal magyarázzák a dolgot, hogy a Fekete-tengerből a Boszporuszon át a Fehér-tenger irányába tartó sebes áramlatok egy része a tophanei és galatai oldalon betér az öbölbe, megkerüli, és a Szeráj oldalán újra kilépve visszatér a fősodorba, s mivel ez a vízjárás állandó, noha olykor különösen, ha az északi szél, a tramontana uralkodik,erősebben érezhető nagyon valószínű, hogy ezek az áramlatok is részt vesznek a kikötő tisztán tartásában, magukkal sodorva a Propontiszba a sok szemetet.
Mivel Konstantinápoly egy része, azaz három oldalának egyike e kikötő mentén épült balkézt, a Tophane, Galata, Kászim pasa, és más helyek meg túloldalt emelkednek jobbkézt, állandóan tömérdek hajó tartózkodik a kikötőben, s jön-megy egyik helyről a másikra. Ezek a hajók, - törökül kajikok - nagyon takaros és nagyon csinos jószágok. Belsejüket sok faragvány és diófaberakás díszíti. Faruk csúcsban végződik, a hajóorr hasonlóképp. Olyan könnyűek és a súlypontjuk olyan magasan van, hogy a legkisebb mozdulatra is erősen megbillennek, de azért nem borulnak fel könnyen. Vannak egy-, két- és háromevezős kajikok; a hajósok evezés közben rendszerint nekivetkőznek, leveszik a turbánjukat is, skarlátvörös kerek kis sapka és selyeming van csak rajtuk, kivált, amikor egy kissé messzebbre hajóznak. Minden kajikdzsi, vagyis hajós két igen jó formájú és könnyű kis evezőt fog a kezében s azzal evez, háttal a haladás irányának, boszorkányos sebességgel és ügyességgel hasítva a hullámokat. Ha nem látnak is a hátuk mögé, olyan ügyesen kerülgetik egymást, hogy alig-alig történik baleset, pedig nagyon sok hajóval találkozik itt az ember, különösképpen a kikötőben. Az előkelők kajikjaiban öt evezős ül, a háromboncsokos pasákéiban hét. Egyébként nem kerülnek sokba. Két paráért átvisznek egyik partról a másikra, és egy piaszterért, vagyis egy kistallérért egész napra kibérelhet az ember egy háromevezőset.
Konstantinápoly minden bizonnyal a legnagyobb európai városok egyike. Sosem támadt ugyan még kedvem körüljárni, de alig hinném, hogy negyedfél, sőt talán négy óránál hamarabb meg tudná kerülni az ember. Galatát, Perát, a Tophanét, Kászim pasát, Ejjubot és a többi helységet is hozzászámítva, amelyeket amolyan külvárosféléknek tekinthetünk, Konstantinápoly majdnem akkora lehet, mint London; de minthogy az említett helyeket elválasztja tőle a kikötő, ezeket rendszerint nem tekintik a város részének. A várost magát fal övezi. A Propontiszra néző fal egy részét néhány éve kijavították. El van látva lőrésekkel, és közről közre kis tornyok is erősítik. A szárazföld felől megkettőzték, úgyhogy itt két igen erős és vastag fal van egymás mögött tornyokkal és széles árokkal; de mivel még a görög császárok emelték, s a törökök vagy semmit nem, vagy csak alig javítottak rajta, sok helyütt ledőlt már.
Az embert meglepi Konstantinápoly szépsége, míg messziről közeledik a városhoz, s úgy szemléli; meglepődik akkor is, csak másképpen, amikor már benn van, és az utcákat rója.
Hogy némi távolságból oly szépnek találta, arra számít, hogy ugyanazt fogja tapasztalni majd belülről is; de nagyon csalódik, mert az utcák többnyire mocskosak, szűkek, girbegurbák, a házak sem mutatósak, alacsony a legtöbb, vagy csak egyemeletes, és jóformán csak fából épültek. A gazdagok házait általában magas falak rejtik, akárha kolostorok volnának, s ilyképpen nem látni belőlük semmit, és nem is emelik az utcák szépségét. Azokon pedig, amelyek az utcára néznek, éppenséggel nem látszik, hogy előkelő ember volna a gazdájuk, a törökök ugyanis fifikával élnek, és nem hivalkodnak fényes külsőségekkel, nehogy a Porta megsarcolja őket, azt hívén, hogy túlontúl gazdagok. Azokról beszélek, akik hivatalban vannak, a többiek ugyanis nem tartanak semmi ilyesmitől. Egész Konstantinápolyban mindössze két nagy és széles utca található, amelyekre ráfoghatjuk, hogy szépek is; főútvonala az Edirnekapi, a Drinápolyi kapu utcája.

Hippodrom
Több nagy tere is van. Legszebb a Hippodrom, amelyet törökül Almejdánnak, azaz Lovas térnek hívnak, mert szinte mindennap ott sürgölődnek és gyakorlatoznak a lovakkal. Mintegy ötszáz lépés lehet a hossza, és százötven-kétszáz a szélessége. Egyfelől I. Ahmed szultán szép és nagy mecsetje határolja, a túlfelén meg igen-igen régi és magas házak emelkednek, láthatólag még akkor épültek, amikor nem a török volt Konstantinápolyban az úr. Ezeknek az ódon házaknak egy része ma janicsár odáknak, vagyis egységeknek szolgál lakhelyül, más részükben pedig hánok, vagyis raktárak vannak. A tér közepén a legnagyszerűbb, a legfenségesebb obeliszk emelkedik, amelyet valaha ember látott. Gondolom, meglehet vagy ötven láb magas. Corneille Le Brun azt állítja róla, hogy barna kőből van, s hogy málladozik. Legyen szabad megjegyeznem, hogy téved. Vagy nem nézhette meg alaposan, vagy nem látta közelről. Az obeliszk anyaga a legnemesebb gránit, amellett teljesen ép és jó állapotú. Négyszegletű, fölfelé enyhén keskenyedő, mint a piramis. Igazi szépségét az adja, hogy egyetlen darabból van. Négy lapját a tetejétől az aljáig egyiptomi hieroglifák borítják. Ez a csúcsos tetejű szép oszlop gyönyörű fehér márványtalapzaton nyugszik, de nem közvetlenül, minthogy egy egy lábnyi magas bronzoszlopocskák tartják a négy sarkán. A talapzat két lapján felírat látható, az egyik latin, a másik görög nyelvű, amiből megtudhatjuk, hogy ezt az irdatlan oszlopot Theodosius császár parancsára emelték. A talapzat harmadik oldalát dombormű díszíti: azokat a szerkezeteket ábrázolja, amelyek segítségével ideállították. Ezt a domborművet erősen rongálták és csonkították, minthogy a törökök, babonásak és tudatlanok lévén, nem tűrik az alakos ábrázolást. Ez az obeliszk Konstantinápoly egyik legérdekesebb látványossága.
A Hippodrom sarkától nem messze látható egy bronzoszlop, amelyet három összefonódó kígyó alkot; az oszlop teteje a kígyóknak háromszög alakban kissé széttartott három feje. Az egyiknek hiányzik az alsó állkapcsa. Állítólag II. Mohamed törte le egyetlen buzogánycsapással. Ha ez igaz, pogányul kemény öklű ember lehetett. Maga az oszlop alighanem sokkal magasabb, mint amekkorának látszik, be van ugyanis ásva a földbe. Kár, hogy nem talapzatra tették, sokkal jobban mutatna.

Égett Oszlop

Ha már szóba hoztam az oszlopokat, hadd említsem meg röviden azt is, amelyiket Égett Oszlop néven ismernek. Az egy másik városrészben látható. A neve onnan ered, hogy koromfeketére égett a szomszédos tűzvészekben. Nyolc súlyos tömbből áll, pompás porfírból készült. A sok tűzvész úgy megroggyantotta, hogy széles vaspántokkal kellett körülabroncsozni, de még így is megdől egy kissé.

Nagy Szeráj
Térjünk rá most a Nagy Szerájra, vagy a szultáni palotára. A szeráj szó ugyanis egyértelműen palotát jelent, nem pedig - mint a keresztények képzelik - asszonyi lakosztályt, aminek itt hárem a neve. Ez a palota tehát, amelyet mi egyszerűen csak Szerájként emlegetünk, egy földfokon vagy földnyelven áll, amely benyúlik a Boszporuszba, s egyfelől a Propontisz, másfelől a kikötő határolja, pontosan ugyanazon a helyen, ahol, mint mondják, Bizánc állt valaha. A telek, amelyre épült, a tengerparttól enyhén emelkedik a szárazföld belseje felé. Egy kismérföldnyi lehet a kerülete. Pártázatos, jó erős falak övezik, közről közre kis tornyokkal. Alakja háromszög, akárcsak a városé. A palota, illetve a lakosztályok a dombtetőn épültek, a kertek a domb tövében terülnek el. A Szerájba több kapun át juthat be az ember, részint a tenger, részint a szárazföld felől. Vannak azonban, akiknek csak a nagy portán át van bejutásuk. Ez a kapu egy igen szép térre nyílik, amelynek a közepére Ibrahim pasa nagyvezír egy pompázatos kutat állíttatott, török ízlés szerint színmárványból, gazdagon kifaragva, dúsan aranyozva. Maga a kapu óriási méretű és igen magas. Kétfelől egy-egy hatalmas és szépséges fehér márvány oszlop veszi közre, egy-egy tornyocskát emelve. Állandóan vigyázza ötven kapudzsi, azaz kapuőr, kik amolyan testőrség félét alkotnak. Amikor őrt állnak, magas bőrsüveg van a fejükön, olyanforma, mint a janicsárok díszfövege, fegyverül pedig csupán fehér botot fognak a kezükbe, ellenkeznék ugyanis a török szokással és hagyománnyal, hogy fegyvert viseljenek, hacsak nem hadba vonulnak, vagy hosszú útra nem kelnek.
Némely szerzők azt állítják, hogy a Szerájnak ez a nagy kapuja vagy portája adta a nevét az oszmán udvarnak, de én ebben nem látok rációt. Azt hiszem inkább, hogy más forrása van ennek a névnek. Ruchat úr, a tudós professzor azt írja valamelyik munkájában, már nem emlékszem, melyikben, hogy a régi keleti népek a városaik kapujában, azaz portáján ítélkeztek a bűnösök fölött és döntöttek a polgárok peres ügyeiben, más szóval, hogy az volt a legfelsőbb ítélőszék helye. Ilyeténképpen ott tartottak udvart, és talán ugyanott vitatták meg a közérdekű és politikai ügyeiket is. A törökök, akik köztudomásulag nagyon sok kifejezést, szokást és szabályt örököltek a régi keleti népektől, alighanem tőlük vehették át az udvar értelemben használt porta kifejezést is. Az kétségtelen, hogy a vezír portájának azt a házat hívják, ahol ő a peres ügyekben ítélkezik, s ahol az állam legfontosabb közérdekű és politikai ügyeit szokták megvitatni. Ugyanilyen értelemben használatos a mufti portája, a pasa portája kifejezés is, ez utóbbi akkor, amikor a pasa a pasalikjában, vagyis kormányzóságában tartózkodik. Ha egyszerűen csak Portát vagy Magas Portát mondanak, azon mindig az oszmán udvart értik.
Belépve ezen a nagy kapun, amely miatt ezt a kis kitérőt tettem (kérem, bocsásson meg érte), az első udvarba jutunk; igen nagy és téres udvar ez, mind széltében, mind hosszában. Jobbkézt látható az ipostály, egy egészen hétköznapi, irdatlan nagy építmény; balkézt meg egy ódon épület, amely valamikor régen, mint mondják, a görög császárok kápolnája volt; ma lőportárul szolgál. A közvetlen közelében, még ugyanazon az oldalon található a pénzverde. Az udvar két oldalán számtalan lakóépület van, a szerájbeli cselédség lakik bennük. Bárki bármikor bemehet ebbe az udvarba, márminthogy nappal, mert éjjelre bezárják a kapukat.
A második udvart - ennek duár a török neve - magas fal és az elsőhöz eléggé hasonló második kapu választja el az első udvartól; ezt is ötven kapudzsi vigyázza szüntelenül. Ez az udvar, noha kisebb, sokkalta szebb az előbbinél. Az útjai szép fehér márvánnyal vannak kirakva, egyebütt gyepes; sok szép fa és két szép kút is ékesíti. Eléggé csinos, ámbár egy kissé alacsony csarnokok is futnak körbe ezen az udvaron, márványoszlopokkal. Ahogy bemegyünk, jobbra láthatók a belső istállók, azokkal a hátaslovakkal, amelyeken a Nagyúr szokott lovagolni, balra pedig a konyhák, amelyek igencsak tágasak; kilenc ólomfedelű kupola borul föléjük, kéményük nincsen, egy-egy kupola alatt raknak tüzet, s a tetőnyílásokon át száll ki a füst. Amikor Kinnoull milord kíséretének tagjaként jártam a Szerájban, benéztem egy pillanatra ezekbe a konyhákba is; nagy mocskot találtam ott, büdös volt, bokáig gázoltak az emberek a sárban, felfordult tőle az ember gyomra. Pár lépéssel arrébb, még mindig ugyanazon az oldalon található a díván terme, de arról már beszéltem, hasonlóképpen arról is, amelyikben a követeket fogadja a szultán. Mivel ez a Szeráj non plus ultrája, mentsen fel, Uram, ha kérnem szabad, részletesebb leírásától. Csak annyit mondok még, hogy sok különféle fő- és melléképület és ház látható itt, különböző korokban építették és ragasztották őket egymáshoz, minden építészeti rend nélkül, ámbár a legszebb és legdúsabb anyagokat használták fel hozzá, páratlan szépségű márványokat és pompás oszlopokat nagy mennyiségben, a hajdani görög épületek maradványait. A főépületek legtöbbjét ólomborítású kupola fedi. Ezzel csak a Nagyúr szerájait, a mecseteket, a minareteket, a hánokat, a fürdőket és más középületeket szabad borítani. Azt hallottam, hogy állandóan mintegy tízezer ember tartózkodik a Nagy Szerájban; képzelheti, Uram, hogy mennyi lakás kellhet ily tenger népnek. Várossal ér fel ez a palota, amelyet magas fal kerít s választ el Konstantinápolytól. Az idegenek, mármint azok, akik nem tartoznak a Szerájhoz, csak a nyilvános nagy dívánok napján mehetnek be a második udvarba, vagy ha valami dolguk van ott, vagy amikor a Nagyúr audencián fogadja a követeket.

A Szeráj kertjei
Az épületek háta mögül lenyúlnak egészen a tengerpartig. Én soha nem jártam ott, mert nem eresztenek be senkit, kiváltképpen frankokat nem, de azt hallottam, hogy noha igen nagy területet foglalnak el, nincsen ott semmi különös látnivaló. Se jó izlésről nem tanúskodnak, se nem díszesek. Rend és szimmetria nélkül, jóformán találomra ültettek oda rengeteg ciprust és más örökzöldet, nehogy Perából s e kerteknél magasabb fekvésű más helyekről megláthassák a szultánákat, amikor a kertben sétálgatnak. E kertek tövében, de már a falakon kívül van egy kis parti sétány, mely a kikötőre néz, Galatával szemben; néhány fát ültettek oda, s építettek egy kioszkot vagy kerti lakot is, melyet tucatnyi karcsú oszlop tart. Ólommal borított, kupola formájú teteje a nagyon kiugró ereszekkel olyan, mint egy lehajtott karimájú kalap. Állítólag nagyon díszes a belseje, dúsan aranyozva, festve és faragványokkal megrakva, az itteni ízlés szerint. Állítólag, mondom, minthogy magam sem jártam benne. Rendszerint bosztandzsik őrködnek előtte, és senkit nem eresztenek a közelébe. A Nagyúr lejár néha hűsölni ebbe a szép kioszkba, s hogy legeltesse a szemét az elragadó és üdítő látványon, mert innen belátni Galatát, Perát, a Tophanét, Szkutarit, a kikötő és a Boszporusz jókora darabját, ahol szüntelenül jönnek-mennek a változatosabbnál változatosabb formájú hajók. Itt szokott fölszállni valamelyik galiote-jára, vagyis nyitott gályájára, amikor hajókázni támad kedve. A törökök nagyon kedvelik az efféle kioszkokat, vagyis házikókat. Mindig építenek a kertjükbe, olykor még a házuk tetejére is, ahová nyáron följárnak hűsölni.

Nagy Bezesztán
Hatalmas, négyszögletes, különálló építmény Konstantinápolynak szinte a szívében. Faragott kőből épült teljesen, vasajtók, vas ablaktáblák zárják; több sisakfedele, azaz kupolája is van, ólomborítással, sok tetőnyílással, amelyeken át fényt kaphat. Ez a hatalmas épület eléggé emlékeztet a párizsi Palais és a londoni Westminster termeire, legalábbis hasonló a rendeltetése. Belülről utcafélék tagolják, amelyeket boltok sora alkot, mindenféle becses portékát árusítanak bennük: arany- és ezüstszöveteket, sokféle selyemárut, aranyozott ezüstlemezekkel kivert és drágakővel kirakott lószerszámot; különféle török ötvösmunkákat: vázát, füstölőt, szofrát, más egyebet; fegyvert: handzsárokat, azaz török kardokat és díszesebbnél díszesebb szablyákat. Ez utóbbiakból láttam például olyanokat, hogy több mint száz piasztert ért pusztán a pengéjük. Azt mondták, hogy Eszki-Sztambulból valók, vagyis hogy Ó-Konstantinápolyban gyártották őket, a törökök tudniillik Sztambulnak hívják a városukat. Alig hinném, hogy szebb, jobb és díszesebben dömöckölt pengéket valaha is látott valaki. Én láttam olyant, amellyel egyetlen suhintásra kettészeltek egy csaknem kisujjnyi vastagságú vasat. Minden török vágyainak netovábbja egy ilyen szablya. A Bezesztán kupolái alatt galériák futnak körbe, tömérdek láda és utikosár van ott megrakva drága holmikkal, amiket egyes emberek raktároztatnak ott, hogy megóvják a tüztől. Konstantinápoly különböző negyedeiben több bezesztán van még, ezeket azért építették, hogy biztonságba helyezzék az áruikat a tüzvészektől, amelyek - mint tudja, Uram - nagyon gyakoriak itt. Körülbelül ugyanezt a célt szolgálják a hánok is. Ezek faragott kőből épült hatalmas házak, vasajtókkal és ablaktáblákkal, boltozatos helyiségekkel, ólomfedelű kupolás tetőkkel, amelyekben nincsen faácsolat, úgyhogy nem kaphat beléjük a tűz. Egy-egy ilyen nagy háznak a közepén négyszegletű udvar található, körben a földszintjén raktárul szolgáló helyiségekkel a súlyos és terjedelmes árufajták számára. Ezek a hánok rendszerint két- vagy háromemeletesek. A helyiségei kicsinyek, kolostori szerzetescellákra emlékeztetik leginkább az embert, kályha van mindegyikben. Az utasok, kereskedők vagy mások napi egy vagy két aszperért, megszállhatnak ott, ki-ki a tetszése szerint rendezkedik be, ugyanis a szobákat minden bútor nélkül adják ki. Konstantinápoly legszebb és legnagyobb hánja a Valide Hán. Boltíves, szép, széles tornácok veszik körül, a hosszuk csaknem százlábnyi. Van vagy negyven kupolája, és az udvara közepén egy szép nagy kútja is. Nemegyszer jártam ott, dolgom lévén egy gazdag örmény kereskedővel, aki ott szállt meg. Többször is megkínált váni borral; ez a Ván Nagy-Arméniában van, a bora olyan kítünő, amilyent még soha nem ittam. Vörösbor, de olyan sötét vörös, hogy inkább feketének mondaná az ember. Egészen selymesen sima és bársonyos, s amellett csodálatos az illata, az aromája, a zamata. Hozzá fogható bort egyet ismerek csak, a Jóreménység fokit, amelyet Calkoen úr őkegyelmességénél, Hollandia követénél volt alkalmam néhányszor megkóstolni. Kár, hogy a váni bort ily kevéssé ismerik, és hogy sehol sem kapható.

Rabnővásár
Van Konstantinápoly egyik kerületében egy óriási hán, amelyben csak egyetlenegyféle portékát kínálnak megvételre: tudom, meg fog lepődni, ha meghallja, mi az. Azokról a szerencsétlen leányokról van szó, akiket rabnőnek hoztak ide Cserkeszföldről, Georgiából és más országokból, ahol szülői mivoltukból kivetkőzött apák és anyák nem átallják áruba bocsátani a gyermekeiket. Törökül kizlár bazár, azaz leányvásár ezeknek a hánoknak a neve. A leányok kis cellába vannak ott egyenként bezárva. A kereskedő, aki tizenötöt-húszat is összegyűjt egyszerre, időnként összeereszti őket, hogy együtt szórakozzanak. Felfogad egy-két eunuchot, olykor egy-egy vénasszonyt, hogy gondjukat viseljék és szolgáljanak nekik. Az érdeke megköveteli, hogy nagyon vigyázzon rájuk, nehogy az unalom vagy bánat eleméssze őket. Ebben a bazárban vagy vásárban csak a legszebb leányokat tartják, akik szüzek s ennélfogva a legdrágábbak is. A többieket, úgy értem, hogy akik nem olyan szépek és nem olyan drágák, a nagy Bezesztánban árulják. Láttam őket: vörös fátyolkendő fedte az arcukat, de olyan lenge, hogy jól látszottak a vonásaik. A gazdáik végigsétáltak velük a Bezesztánban, nagy selyemkendőnél fogva vezetvén őket, amelynek a másik végét maga a rabnő tartotta. Így kiáltozták fennszóval az eladási árat. A kizlár bazárba csak a törököknek szabad bemenniük, hogy leányt vegyenek. Ha keresztény ember tenné be oda a lábát, akár puszta kíváncsiságból, akár vásárlási szándékkal, hamar meggyűlne a baja. Az előkelő török, ha háremet akar alapítani és betér a leányvásárba, először szemügyre veszi egyenként a leányokat, elbeszélget velük, kikérdezi őket, majd kiválaszt kettőt-hármat, izlése és elképzelése szerint, azután alaposabban megvizitáltatja őket az erre felfogadott öregasszonyokkal, akiket megfizet a fáradságukért, ennekutána kialkussza az árat, megfizeti a kialkudott összeget, és hazaszállítattja az árut. Néha tökéletes szépségek cserélnek gazdát ezen a vásáron, Georgiából vagy Mingréliából hozzák őket, mert ott élnek a világ legszebb asszonyai. Száz és öt-hatszáz piaszter között mozog az áruk, aszerint, hogy a tökélynek mily fokán állanak, s hogy éppen bőség avagy hiány van-e az effajta áruban.
De folytassuk konstantinápolyi sétánkat. Ez a nagy város, mint említettem már, háromszög alakban épült. A Nagy Szerájt abban a szögcsúcsban van, amelynek egyik szárát a kikötő, a másikat a Boszporusz, azaz a fekete-tengeri szoros alkotja.


Héttorony
A Propontisz felé eső szögszáron helyezkedik el, először ezt pillantja meg az ember ha tengeri úton érkezik a városba. Ez az ólomtetejű Héttorony amolyan fellegvár, vaskos falakkal, lőrésekkel, belőlük meredező ágyúcsövekkel. Idegen mostanában nem teheti be oda a lábát, következésképpen én sem jártam benne, s így leírni sem tudom. Valaha ott őrizték az államkincstár egy részét. Most államfoglyokat zárnak oda néha.

Nagy Constantinus palotája
Romjait Konstantinápoly túlsó szögletében találjuk, mert az oszlopokat, a márványt s a többi építőanyagot széthordták, s a törökök abból építették meg néhány mecsetjüket és más középületüket. Egyébként még azt sem merném határozottan állítani, hogy ezek a romok és omladékok valóban Constantinus palotájából valók. A régiségek sok kutatója kételkedik benne, noha a hagyomány ezt tartja. Igaz, hogy a hagyomány nem szentírás.

Puskakészítés

Amikor több más frankkal együtt megnéztük az említett romokat, visszajövet megálltunk egy nagy hírű puskaműves manufakturánál, amely a városfalon kiül van a kikötői rakparton, Constantinus palotája és Fanar között. Konstantinápoly egyik negyedét hívják így, ott van a görög patriárkális templom, ott lakik a patriárka, a Porta dragománja s akik még megmaradtak a régi nemességből; eléggé csinos házakat is látni, ámbár török izlés szerint épültek, ami azt jelenti, hogy kivülről nincsen rajtuk semmi feltünő. Több mint kétszáz munkás szorgoskodott abban a manufakturában. Bennünket különösképpen az vonzott oda, hogy ott egészen eredeti módon készítik a puskacsövet: fognak egy kis vasrudat, nem vastagabbat, mint az ember kisujja, használt patkóvasat görbítenek köré, fölhevítik, kalapálják, egységes anyaggá dolgozzák össze. Amikor a rúdjuk mintegy másfél hüvelyk vastagságúra nőtt, miután elegendő patkóvasat rétegeztek egymásra, egy vékony fúróval hosszában átfurják, majd fokozatosan növelik a kaliberét, mind vastagabb és vastagabb fúrókat alkalmazva, aszerint, hogy milyen ürméretű csövet akarnak. Ezután vékonyítani kezdik kivülről a csövet, addig reszelgetve és csiszolgatva, míg hullámos rajzolatúvá és márványosan erezetté nem válik, akárha dömöckölték volna. Állítólag kitünő puskacső készül így, mely soha meg nem reped, igaz ugyan, hogy egy kissé nehéz és vaskos. A legjobb fajtákat a Krímben készítik ezzel az eljárással. A török puskák elsütő szerkezete többnyire spanyol mintájú, a tusájuk horgas, amilyent régen készítettek kagyló-, gyöngy-, borostyán-, gránátberakással, olykor drágakővel díszítve. De azért nem minden török puska ilyen míves munka, sőt az ilyenekben éppen hogy nagy hiány van; többnyire itt is olyan puskákat használnak, mint mi; különböző keresztény országokból szerzik be őket, noha az efféle kereskedést szigorúan tiltják Franciaországban, Németföldön és különösen Itáliában.

Szófia dzsámi
Scserbatov herceg az orosz cárnő rendkívüli követe mintegy két hete elutazott innét, hogy visszatérjen Moszkvába, ahol jelenleg a cárnő tartózkodik. Elutazása előtt néhány nappal fermánt, vagyis engedélyt kapott a Portától, hogy megnézhesse a Szent Szófiát és a jelentősebb mecseteket; megtisztelt vele, hogy engem is magával vitt. Nem iram még Önnek erről a szép épületről. Ideje, hogy mondjak már róla valamit, hiszen megígértem, s azóta már négyszer vagy ötször jártam is benne, bejártam és végigvizslattam minden zegét-zugát, úgyhogy eléggé ismerhetem.
Azt mondják, hogy még Justinus császár építette, és hogy Justinianus nagyobbíttatta meg, tétette gazdagabbá és szebbé. A Szent Bölcsességnek ajánlották, akkor ugyanis még nem volt divatban akár férfi, akár női szenteknek ajánlani a templomokat. A törököknél Szófia-dzsámi vagy Szófia mecset a neve. Mondhatni, ez az egyik legszebb épület Európa földjén, akár csodálatos architektúráját, akár építőanyagainak gazdagságát tekintsük is, és az ókori kereszténységnek ez a legszebb és legépebben megőrzött emlékműve. Ha a méreteire kíváncsi, Uram, olvassa el Grelot munkáját, ő pontos leírást ad róla. De hadd mondjak el azért én is egyet s mást abból, ami a legnagyobb hatást tette rám.
A templom homlokzati oldalán pompás előcsarnok húzódik végig. Ennek az előcsarnoknak négy hatalmas kapuja van, de csak egyetlen kis ajtót tartanak nyitva, amely a nagykapuk egyikébe van vágva. Amint beléptünk az előcsarnokba, a Szent Szófia egyik főimámja, azaz főpapja levétette velünk a cipőnket, és mesztet, vagyis sárga szattyán lábbelit kellett fölvennünk helyette. Török ember soha nem lép be papucsban a mecsetbe, és a keresztyéneknek is tilos cipőben belépniük. Az előcsarnokból négy óriási bronzkapu nyílik magába a templomba, legnagyobb a középső, amely csudálatosan meg van munkálva, és lombminták valamint más, nem élőalakos díszítmények boritják.Ez mindig nyitva áll, a többiek ellenben rendszerint csukva vannak. Az épület belseje tágas, levegős és nagyon világos. gyönyörű fehér márványpadozata van. Az összes mecsetek padozatát gyékényfonatokkal vagy durva szövésű, hosszú teveszőr takarókkal borítják le, amelyeket hosszú csíkokká varrnak össze és a földre teritenek,keskeny átjárót hagyva közöttük. Ezek a gyékények, illetve szőrtakarók nagyjából ugyanazt a célt szolgálják, mint a mi templomainkban a padsorok. A törökök ezekre ülnek vagy térdelnek le olyan testtartásban, amilyen az imádkozásukhoz éppen kell.
A Szent Szófia közepén ólomborítású kupola emelkedik, amelyet nem győznek csodálni a műértők. Azt mondják, páratlanul merész alkotás, az egész világon egyedülálló a maga nemében. Nekem úgy tetszik, mintha el volna lapítva.A templom belsejében mintegy hatvan pompás és hatalmas oszlopot számlálhat meg az ember, a legfinomabb és legnemesebb márványból valót: ezek az oszlopok szép nagy karzatokat tartanak, ott helyezkedtek el az asszonyok, amikor még a keresztyéneké volt ez a templom. A karzatok mennyezetét gyönyörű mozaik díszítette valaha, de ezt a törökök majdnem teljesen elpusztították. Az egyik karzat négy sarkában azért ma is látni még az Apokalipszis négy fenevadját, más helyütt meg a Szent Szűz és néhány más szent alakját, de fej nélkül. Nagy kár, hogy így megcsonkították őket, mert még a maradványokból is látható, hogy ez a mozaikmunka milyen tökéletes volt.
Valahányszor a Szent Szófiában jártam, a Koránjukat ott olvasgató törökök marékszám kínáltak néhány paráért száz színben csillogó, tündöklő, parányi üvegkockákat, amelyekből ezek a csodás mozaikok állnak: hosszú póznákkal ütögetik le őket a mennyezetről. A karzatokon mintegy nyolcvan oszlop látható, nemes márványfajtákból vannak ezek is, de sokkal kisebbek, mint a lentiek. Rajtuk nyugszik ennek a nagyszerű épületnek a tetőzete. Úgy láttam, hogy a templomnak a kórus felé eső végében öt vagy hat ilyen oszlopot megrongálhatott a földrengés. Annyira megroggyantak, hogy csak csodálkozik az ember, mint lehetséges, hogy ekkora terhet hordoznak, és még nem dőltek ki a helyükből.
Az épület belseje csupasz , csak néhány arab felirat díszíti, vaskos nagy betűkkel hirdetve Isten dicsőségét, továbbá számtalan lámpa, strucctojásdíszekkel vegyest, amelyek különböző módon elrendezett, különböző nagyságú abroncsokról függenek alá. A lámpákat éjjelre meggyújtják, füstjük egészen befogta az épületet, amelynek ékességei, a drága oszlopok is majdnem egészen megfeketedtek, csak legalul nem, ahol elmenvén mellettük, hozzájuk ér az ember: ott látni még, hogy milyen szépséges márvány az anyaguk. Az előcsarnokban és a mecset más részeiben mindig sok fiatal ember olvasgatja a Koránt. Zümmögésük eléggé kellemetlen, ugyanis fennhangon olvasnak, kántáló hanghordozással. A Szent Szófia olyan hatalmas, hogy bajrámkor, a törökök húsvétján állítólag csaknem húszezer ember gyűlik össze benne, s ilyenkor hét nyolcezer lámpást vagy mécsest gyújtanak meg éjszakára.
A mecset mellett négy minaret, négy nyíl formájú, nagyon magas és nagyon karcsú, kerek torony nyúlik az égbe. A torony belsejében csigalépcső vezet fölfelé. Odafent keskeny kis erkély fut körbe a tornyon, a müezzinek onnét kiáltják az imádkozás óráját, Keleten ugyanis a törökök soha nem harangoznak. Még arra is van gondjuk, hogy leszereljék a konstantinápolyi kikötőbe érkező hajók harangjait, nehogy véletlenül megkondítsák őket. A müezzin, amikor szólítja a népet, hogy gyülekezzék és induljon a mecsetbe, a hüvelykjével bedugja a fülét: torkaszakadtából üvölti kántáló hangon, hogy ideje imádságra menni, kiáltozását meg-megszakítja közben pár szóval, hogy Isten és prófétája, Mohamed dicséretét hirdesse. Az összes mecsetek összes minaretjeiben - mert minden mecsetnek van egy vagy több minaretje - ugyanaz zajlik ugyanabban a pillanatban.

Víztároló
Többekkel beszéltem, akik jártak a Szent Szófia alatt lévő és Hippodrom alá is áthúzódó nagyszerű és hatalmas föld alatti csarnokban, azaz víztárolóban, amelynek a bolthajtásait több mint kétszáz oszlop tartja: hajón lehet közlekedni közöttük, ez a nagy ciszterna ugyanis bizonyos magasságig mindig föl van töltve vízzel. Eleddig nem volt alkalmam megnézni ezt a csodálatos alkotást, mely bizonyára a hajdani görög császárok műve. Láttam ellenben több más, igen szép föld alatti csarnokot. Az egyik éppen útba esik, ahogy a Nagy Szerájhoz megy föl az ember: ezt harminc vagy negyven oszlop tartja, s minthogy két helyt is nyitva van, jó világos van bent. Itt rendszerint selymet gomolyitanak le, és selyemszálat fonnak.

Kávépörkölés, kávéivás
A patikások bezesztánjától nem messze van egy másik is, amely nem olyan nagy, mint emez, de annál nevezetesebb az ott folyó munkáról. Ott barnítják, azaz pörkölik úgyszólván a teljes kávémennyiséget, amit Konstantinápoly fogyaszt. Van ott vagy húsz kis kemence, ezeket telerakják négyszögletes, lapos vastepsikkel, amelyekbe beleteszik a kávét. A kemence torkánál álló ember egy kis tűzfogó vassal állandóan rázogatja. Minden kemence mellett van két márványmozsár, amelyben két ember megtöri és olyan finom porrá dörzsöli a kávét, mintha spanyol tubák lenne. Rendszerint több mint nyolcvan ember dolgozik ebben a pincehelyiségben, a rövid alsónadrágjukon kívül nincsen rajtuk ruha, és feketék, mint az ördög. A pincéből áradó finom illat betölti az egész környéket. A kávésok, valamint a kiskereskedők idejárnak reggelenkint beszerezni az aznapi kávéporszükségletüket, aztán kis zacskókba csomagolva árusítják a környékben lakóknak, akik odahaza kávét főznek belőle. Mivel a kávépor könnyen kiszárad a többnapos tárolásban , s mivel a kávé annál zamatosabb, minél frissebb a por, mindenki vigyáz rá, hogy egynapi szükségleténél többet ne vegyen belőle, hacsak útra nem kel: ez esetben bőrzacskóba töltik a kávéport, hogy frissen maradjon. Levante minden valamirevaló városában vagy településén van kemence, ahol pörkölik és törik a kávét. Ami kávét itt iszik az ember, az mind elsőrangú, minthogy a boldog arábiai Mokhából való, ahol a világ legjobb kávéját termesztik. Más fajtát itt nem is ismernek.
Nem tudom, miért képzelik annyian a keresztyén országokban, hogy a törökök nagy
kávéivók, s hogy evés közben vagy evés után is kávét isznak a szomjúságuk csillapítására . Ez egyáltalán nem így van. Ők ugyanúgy, mint mi, azért fogyasztják, mert szeretik. Igaz, hogy ők gyakrabban kávéznak. Elterjedt szokás Törökországban, hogy aki betér egy magánházba, akár látogatóba megy, akár üzleti ügyben jár, azt kávéval kínálják. Nagy udvariatlanság volna ezt elmulasztani, de visszautasítani is; így aztán sokan tíz, tizenkét vagy még több kávét is elköltenek napjában. De egy-egy alkalommal csupán egy csészével isznak, ezért is mondják náluk, hogy " felhörpintünk egy kávét", nem pedig, hogy " kávézunk" ahogy mi mondjuk. A csészéik egyébként félakkorák, mint a mieink, és még ezeket sem töltik színültig. A kávé így is eléggé megterheli sok család költségvetését, noha nem magas az ára. Jelenleg ötven parába kerül egy oka, ami négyszáz drahmányi súlyt, azaz két uncia híján három fontot jelent. Másszóval, fontja alig kerül többe tizenhat sou-nál. Azt mondják rég nem adtak el belőle ilyen sokat, mint mostanában, ugyanis rég nem jött hajó Alexandriából.
A törökök nagyjából úgy főzik a kávét , mint mi, ónozott vörösréz kávéfőzőben. Másfélét nem is használnak. Rendszerint egészen forrón és nagyon sűrűre főzve isszák; ha nagyon erős, azt mondják rá, hogy agir kahve, azaz nehéz kávé. Kiskanalat nem adnak hozzá, mert cukrot sosem tesznek bele. Előkelő házakban olykor egy-egy csöpp ámbraeszenciát csöppentenek minden csészébe, máskor egy vagy két szem szegfűborsot főznek bele a kávéba, a mennyiségtől függően. Nagyon lapos csészealjakon vagy festett és lakozott indigófa tálcákon szolgálják fel a kávét; igen gyakran használnak ónozott vörösréz tálcát , az előkelő házaknál pedig néha ezüstöt. A csészéik, mint említettem már, kisebbek a mieinknél. Rendszerint kínai porcelánt használnak, de előfordul közönséges cserépből is, amely helybeli termék, olyan , mintha nagyon finom és nagyon könnyű fajansz volna. A nálunk használatos csészealjat ők nem ismerik, helyette - hogy meg ne égessék az ujjukat - félmagasságig csészetartó foglalatba süllyesztik a csészét; ez olyanféle, mint egy parányi váza, gyakran filigránozott, máskor trébelt ezüstfigurás munka, de sokszor porcelán.
Minden előkelő házban külön alkalmazottat tartanak, akinek az az egyedüli tiszte, hogy kávét főzzön és felügyeljen mindenre, ami ezzel jár. E célra külön szobája van, a társalgószoba szomszédságában. Ennek az alkalmazottnak törökül kahvedzsi, azaz kávéfelügyelő vagy kávétiszt a neve. A háremben, vagyis a női lakosztályban is alkalmaznak kahvedzsit, mégpedig eunuchtot, akinek az a dolga, hogy a nőknek főzzön kávét. Egyébként itt általános szokás a kávéivás: a férfi és nő , gazdag és szegény, öreg és fiatal mind kávéivó, és nem is tudna lemondani róla. Ahogy mi bort vagy borravalót adunk annak, aki valami szívességet tett nekünk, a törökök kahve akcseszivel, kávéravalóval fejezik ki a hálájukat.
Ha egy pasa vagy egy nagyon előkelő személy ellátogat egy másikhoz, legelőször pipával kínálják, minthogy a törökök nagy dohányosok. Utána mindjárt hozzák a kávét. Nyáron jégbe hűtött sörbetet vagy serbetet is szolgálnak fel szilkében, vagyis kehelyben. Ha nagyon meg akarják tisztelni, közvetlenül távozása előtt különféle illatszerekkel kedveskednek neki; ezt nagyon szereti minden török; egy rabszolga hímzett selyem- vagy pamutkendőt terít a látogató fejére, egy másik rab ezüst tömjénezőfélét vagy füstölőserpenyőt hoz be, amelynek a parazsára tömjént, gyantát vagy más illatszert szórnak, ezt odatartja a beillatosítandó személy arcához és szakállához, az előző rab pedig felfogja a füstjét a kendőbe. Ezután illatos folyadékot hoznak, rózsavizet, levendulát vagy más effélét hosszú nyakú aranyozott ezüstámpolnában, amelynek a nyakán olyan apró lyukacskák vannak, mint az öntözőkanna rózsáján; ezzel megpermetezik a látogató arcát, szakállát és kezét, valamint azt a kendőt is, amelyben fölfogta az illatos füstöt, és szépen megkérik, hogy tartsa meg és vigye magával. A törökök csak annak kedveskednek illatszerrel és kendővel, akit különösképpen meg akarnak tisztelni, és aki nem mindennapos vendég a házukban.

Lakosság
Miután talán túlságosan is bőbeszédűen szórakoztattam Önt Konstantinápolynak és külvárosainak leírásával, most bizonyára azt várja tőlem, hogy mondjak valamit a lakosokról is. Eleget kell tennem az óhajának. A lakosság törökökből, zsidókból, görögökből, örményekből és frankokból áll. Kezdjük mindjárt az elsőkkel, egyrészt mivel ők az ország urai, másrészt mert sokkal több mondanivalóm van róluk, mint a többiekről.

Férfi viselet
Az idegennek először is a török viselet szúr szemet, ám ha megszokta, méltóságteljesnek, mértéktartónak és kényelmesnek találja. A törökökön nem uralkodik zsarnok módjára a divat. Amit régen viseltek, azt viselik ma is. Ezt a férfiak ruhájára értem. A női holmikkal valamelyest másképp áll a dolog. A nők ugyanis, akármelyik országról legyen is szó, elsősorban nők, azaz: változékonyak, állhatatlanok, mohón kapnak minden újdonságon. Korántsem akarom bántani őket ezzel, hiszen sokan vannak köztük, kik e tekintetben nem annyira nők, mint a többiek.
A törökök vászon alsónadrágot viselnek, mely elől és hátul egyaránt zárt; húzós övvel erősítik a derekukra, és közvetlenül a testükön viselik. Ingük többnyire nyersselyem, buggyos ujjú, mint a nőké, és elöl ugyanúgy nyitott; kiül hordják az alsónadrágon. Erre a csamasírt, ezt a nagyon hosszú és nagyon bő bugyogót veszik fel, amely a csipő fölött szorul a testükre, és a bokájukig ér le; elöl-hátul zárt ez is, akárcsak az alsónadrág, és ezt is húzós övvel erősítik fel. A Nagyúrtól a kézművesig mindenki ugyanilyen szabású, skarlát vagy vörös vászonbugyogót hord, amelyhez sárga szattyán lábbelit, törökül: meszt varr hozzá. Papucsnak mondott, sárga színű, sarok nélküli, könnyű szattyáncipőbe bújnak bele; sarkat - lópatkószerű, félköríves vasat - csak az veret rá, aki sokat gyalogol. A török emberen tehát, mihelyt fölvette a csemasírját, vagyis a bő vörös bugyogóját, valamint a papucsát, rajta van a szükséges lábbeli is. Az ingre térdig érő zubbonyfélét vesznek föl, amelynek zsupon a török neve, erre jön egy hosszú köpönyeg, a dolimán, mely a boka fölött három vagy négyujjnyival ér véget; a ruhaujj szűken gombolódik a csuklóra, és kör alakú kézelőben végződik, mely akár a kézfejet is eltakarhatja. A dolimán nyaktól derékig sok apró gombocskával záródik, ezek ezüstből vagy aranyozott ezüstből vannak, a legtöbbje filigránozott. A zsupon és a dolimán anyaga lehet pamutszövet, tatota, szatén vagy bármely más csinos mintás selyemkelme, amit a Levantén szőnek. A dolimánjuk köré a törökök selyemövet tekernek, amely háromszor vagy négyszer is körüléri a derekukat. Van aki háromujjnyi széles arany- vagy ezüsthímes szattyánövet visel, amely aranyozott ezüst- vagy aranyozott rézkapcsokkal záródik. Sokan handzsárt, hüvelybe dugott nagy török kardot szúrnak az övükbe, a markolatát rendszerint arany vagy ezüstlemezek, vagy más apró veretek díszítik; az előkelőkét drágakövekkel rakják ki. Végül mindezek fölé egy feredzsét, sarkig érő hosszú posztóköpenyt terítenek magukra, amely hiúz, róka, szürkemókus vagy más állat prémjével van bélelve, mivel a törökök szeretik a szőrmét. A feredzse egyetlen gombbal vagy kapoccsal záródik az áll alatt; gyakran csak panyókára vetve hordják.

Fejfedők
Atörök férfiak nem növesztik meg a hajukat. Gyakran borotváltatják a fejüket, ezt el nem mulasztanák. Sokan meghagynak egy kis tincset hátul a koponyájukon. Fejfedőjük, a turbán két részből áll, a kavukból és tülbendből. Az előbbi színes posztóból készült, körülbelül egylábnyi magas süvegféle, a teteje lapos. A posztó pamuttal és pikével van megtűzve, ami nagyon megvastagítja a süveget, különösen a felső részét. Akármilyen magas is, nem lehet jól belenyomni a fejbe, s az ember homloka és füle födetlen marad. Az előkelők kavukja néha velurbársonyból készülnek. A tülbend hosszú, síma, fehér fátyol, amelyet körbecsavarnak a kavuk alsó részén, ki ilyen, ki amolyan formában, rangja és társadalmi állása szerint. A efendik, az imamok, a mollák és más törvénytevők tülbendje egészen kerek és igen nagy méretű. Kerek a tengerészeké is, de egészen kicsi. Az előkelők, a cselebik vagy rangosabb urak ilyen formába hajtogatják, a polgárok amolyanba. A kisemberek vagy az egyszerű nép turbánja körülbelül olyan, mint a janicsároké. Turbánt csavarni nem tud mindenki. Ahogy minálunk is vannak parókakészítők, akik fésülgetik és gondozzák a parókánkat, ugyanúgy a törököknek is megvannak a tülbendzsijeik, akik a turbánjukat mossák és hajtogatják.
A törökök semmi néven nevezendő aranyholmit nem raknak a ruhájukra. Azok a zsinórozott és hímzett cifraságok, amikkel gomblyukak vagy sujtások formájában a tisztelt festőink teletűzdelik a török emberek ruháját, a képzelet szüleményei, és csak a festett vásznon léteznek. A török férfiruha mégis többe kerül, mint a miénk. Több szövetet használnak fel hozzá, ami Törökországban nagyon drága, amellett cobolyprémmel, hermelinnel s más drága szőrmékkel bélelik a köpenyüket, arról nem is szólva, hogy minden évszakra külön köpenyük van, több is. Nagyjából minden török egyformán öltözködik, csak a turbán alakja, a szövet finomsága és a szőrmék szépsége árulja el kinek-kinek a rangját és méltóságát. Csupán a janicsárok és a többi harcosok öltözködnek különbözőképpen.

Férfi hajviselet

Minden török férfi szakállas vagy bajszos, kivéve az eunuchokat, akiknek nem serked a szőrzet az állán. A Szerájban csak a szultán és a bosztandzsi basi adhat engedélyt a szakállnövesztésre. Csak azok viselhetnek szakállt, akiknek van bizonyos tekintélyük, így például a családatyák , vagy azok a tisztek, akiknek alárendeltjeik vannak. Az egyszerű katonák, a házicselédek és a rabszolgák borotváltatják magukat, és csak bajuszt viselhetnek. A török ember szereti és nagyra tartja a szép szakállat, amely ékessége a férfinak; akinek van, gondosan ápolja, fésülgeti, kerekre nyírja, s ha őszülni kezd, néha feketére festeti. Török embernek a legnagyobb sértés, ha megrángatják a szakállát, vagy ha levágják. A török gyakran esküszik a szakállára, ilyenkor megfogja, fölhajtja és megcsókolja. A törökök igencsak furcsállják, hogy a frankok simára borotválják arcukat, mintha csak a nőkhöz vagy még inkább az eunuchokhoz akarnának hasonlítani. Hogy ezt a szégyenletes hasonlóságot elkerüljék, a konstantinápolyi frankok valamennyien bajuszt növesztettek; no meg azért is, hogy a nők kedvét keressék, akik természetesen idegenkednek a szőrtelen arctól.

Női viselet

Anők majdnem ugyanúgy öltöznek itt, mint a férfiak. Sem fölső, sem alsó szoknyát nem viselnek. Rajtuk is, mint amazokon, vászon alsónadrág és bő bugyogó van, amely a csípő fölött szorul a testre és a bokáig ér le. Télen szatén vagy pamuttal letűzött, mintás selyemszövet a bugyogó anyaga, nyáron viszont tafota vagy muszlin, sőt olykor fátyolszövet. Igen finom és drága nyersselyem kelméből készült ingüket nem tűrik be a nadrágjukba, mint a férfiak, hanem kívül viselik, úgyhogy félig elfödi a lábuk szárát. A mesztjük vagyis lábbelijük fehér bőrből készült. Néha franciás divatú papucscipőt vagy könnyű cipellőt vesznek föl, máskor török papucsba bújnak. Mint a férfiak, ők is térdig érő zsupont vagy zubbonyt és dolimánt, vagyis köpenyfélét viselnek, mely a bokájuk fölött három-négy ujjnyival végződik, s deréktól lefelé fokozatosan szélesedve elfödi az inget és részben a bugyogót is. Ez a köpeny nem hétköznapi viselet; odahaza csak zsupon van rajtuk, amelyből kilátszik az ingük és térd alatt a buggyos nadrágjuk. Mellközéptől derékig mindkét ruhadarab apró ezüst,- aranyozott ezüst- vagy filigrángombocskákkal csukódik. Mivel a mellrész mélyen ki van vágva, a nők sokat megmutatnak a keblükből, melyet csupán a fátyolszövet ing fed. A zsuponjukat és a dolimánjukat, vagyis kaftánjukat /ezt a hosszú köpönyeget ugyanis hol így, hol úgy emlegetik / dúsan hímzett selyemövvel fogják össze, amelyen a csatok vagy kapcsok ezüstből vagy aranyozott ezüstből vannak, gyakran drágakő is dísziti őket. Télen szép szőrmével bélelt posztüköpenyt kerítenek magukra, ugyanúgy, mint a férfiak.

Női hajviselet

Az itteni női divatban én a hajviseletet találom a legszebbnek: van benne némi kacérság, és jó izlésre is vall. A nők hosszúra növesztik a hajukat és több ágba fonják; néha lebocsátják a csípőjükig, máskor kontyba csavarják és feltűzik. Főkötőt viselnek, amelynek tarpos a neve, és piros, kék, sárga vagy zöld színű bársony vagy posztó az anyaga. Meglehetősen hosszú lévén, a végét a bal fülükre hajtják vissza, szarvfélét formálva belőle. A főkötőt dús arany- és ezüsthímes kendőkkel kötik és szorítják a homlokukra, többször is körülcsavarva őket a fejükön, s egy homlokpárna segélyével elöl egészen tekintélyes hurkát formálnak belőlük, mely kétfelől ellapulva a fejükhöz simul. Az egészet egy kissé a fülükre billentve viselik.

Ékszerek

A török férfiak ruhája mint mondtam, egyszerű, mértéktartó, dísztelen és nélkülözi a csillogást, a nőké ezzel szemben igen cifra, pompás. Zsuponjuk mindig valamilyen drága selyemkelméből készül, kaftánjuk vagy dolimánjuk többnyire arany- vagy ezüstbrokát, prémes köpönyegük külseje pedig gyakran velurbársony. De még ennél is cifrább rajtuk a sok ékszer és drágakő. Tarposukat dús arany - és ezüstszalagokkal, művirággal díszítik, és több soros kalárissal rakják körbe, amelyen nagy smaragdok függenek. Szívesen ékítik magukat nyakba való drága kösöntyükkel, drága fülbevalókkal, értékes gyűrűkkel. Gyakran viselnek a vállukon átvetve aranyláncot vagy aranypénzfüzért; a csuklójukon arany karkötőláncocskát; a fejükön gyémánttal, rubinnal és más drágakővel ékes bokrétaforgót. Ez a nagy cifraság s ez a szerénynek nem mondható módi nagyon meghökkenti az idegent, aki nincsen szokva efféléhez.

Utcai viselet

Az utcán nem páváskodik így a török nő. Ha elmegy hazulról, könnyű sárga szattyán lábbelit vesz föl és papucsba bújik, ugyanolyanba, mint a férfiak. Nagyon bő és nagyon hosszú köpönyeget, úgynevezett feredzsét kerít magára, mely egészen beburkolja a testét az elől egymásra boruló két szárnyával; az ujja szoros, de olyan hosszú, hogy a kéz eltűnik benne. A török nők feredzséje mindig zöld, keresztyén asszony nem merne ilyen színűt magára venni. A török asszony, ha kimegy az utcára, két finom fátyolkendőbe rejti az arcát: az egyik a homlokára szorul, mint valami homlokpánt - ezt hátul tűzi össze a tarkóján; a másik az arcát, orrát fedi el - ezt a feje búbján tűzi meg; ilyenformán csak a szemét látni s fölül az orrából egy darabkát. Férfiember előtt soha nem merne mutatkozni fátyol nélkül. Az emíreknek, azaz Mohamed állítólagos ivadékainak a leszármazottai zöld fátylat viselnek homlokkötőnek.

Köszöntés

A török férfiak sosem veszik le a turbánjukat. Megmosolyognak bennünket, hogy mi kalaplevéve köszöntjük egymást; sőt a kalaplengetésünkből még szólást is faragtak, amely így hangzik: Maradatlan, mint a frank kalap. Ők, ha üdvözölni akarják egymást, a szívükre teszik a bal kezüket, és fejbiccentve meghajolnak egy kissé. Az egyik azt mondja, hogy " szelam alejküm", ami azt jelenti, hogy "béke legyen veled "; a másik azt feleli rá, hogy "alejküm szelam", azazhogy "veled legyen béke "; az utóbbi olykor még azt is hozzáteszi, hogy "verahmetullah", azazhogy: "és Isten kegyelme" Konstantinápolyi török soha nem köszöntene így keresztyént. Vidéken azonban találkoztam törökökkel, akik így üdvözöltek engem. Amikor magasabb rangú személynek nyilvánítják tiszteletüket, fölemelik a kaftánjuk alsó szegélyét, földig hajolnak és hódolattal megcsókolják. A nők ugyanúgy köszöntik egymást, mint a férfiak. Ha egyszerűbb asszony találkozik előkelőbbel , előfordul, hogy megfogja a jobb keze két első ujját, megcsókolja és a homlokához emeli; máskor beéri annyival, hogy éppen csak az ujja hegyével érintse a másik hölgy kezét, s helyette a magáét illesse az ajkával és vigye a homlokához, vagy csak imitálja a mozdulatot.

Testalkat, egészségi állapot

Okkal mondják, hogy "erős, mint egy török", mert a török férfiak általában jól megtermettek, erősek, izmosak és élettől duzzadók. Púposat, csámpásat, göthöset egyet se láttam még, kivéve Musztafa szultánfit, III. Ahmed szultán legidősebb fiát. Annál többükre lehet rámondani, hogy daliás férfi. Sokan igen magas kort érnek meg. Van az Angol Palota közelében egy ismerős kahvedzsi, azaz kávéárus, aki már százhét éves, és még most is remekül tartja magát; csak a szakálla sárgult meg egészen. Többeket is láttam, akiknek vénségükre így megsárgult a szakálluk.
Köszvényre, farzsábára, reumára s más efféle fájdalmas betegségre nem hajlamosak a törökök. Ez, valamint az, hogy sokan oly magas kort érnek meg, a gyakori fürdőzésnek, gőzfürdőknek tulajdonítható, no meg annak, hogy olyan mértékletesen és egyszerűen élnek. Náluk jószerivel ismeretlenek azok a fényűző lakomák, amelyek aláássák az egészséget és lelappasztják az erszényt. Legalábbis igen ritkán kerül sor effélére; például amikor egy gazdag atya körülmetélteti, vagy amikor megnősíti a fiát, olyankor meghívja egész atyafiságát és összes barátait, de csak ilyen rendkívüli alkalmakkor, egyébként soha. Alig hinném, hogy török embert valaha is nagy eszem-iszom tett volna tönkre. Hogy epikureusnak lenni mit jelent, arról nekik sejtelmük sincsen . Egy jó francia szakács itt soha nem gazdagodna meg.

Étkezés, terítés
Étkezési szokásaik merőben mások, mint a mieink. Az előkelőknél nem terítenek szép damaszt asztalneművel, amiként ismeretlen a sok arany- és ezüstedény is, valamint a hozzá való sok cifra holmi, amit a mieink ebédlőasztalán meghonosított a fényűzés. Vajon kevésbé volnának ettől boldogok? Egy francia nemesúrfi, akit boldogít a pompa, bizonyára sajnálkoznék rajtuk. Egy filozófus, vagy akár csak egy józan ítéletű ember is azt mondaná rájuk, hogy értelmesen gondolkoznak, mert tudják, mint szabaduljanak meg sok fölösleges gondtól. Lássuk ezek után, hogyan esznek. Széket, asztalt, terítőt nem használnak, nem úgy, mint mi. Az egyszerű embereknél, de még a polgároknál is egy kerekre szabott puha szattyán, vagyis bőr szolgál asztalként s egyúttal asztalterítőül is: ezt terítik le a kerevet sarkára, és erre rakják az ételeket. Köréje telepednek, s úgy esznek. Aki egy kicsit többet ad a külsőségekre, az egy egészen alacsony kis zsámolyt használ asztalláb gyanánt, erre egy ónozott rézből készült asztallapfélét - törökül: szofrát tesz, erre tálalják aztán a fogásokat, mindig egymás után. A törökök nem használnak sem abroszt, sem külön szalvétát, mint mi; kiterítenek ellenben egy hosszú vászoncsíkot, egy része kinek-kinek a térdén, abba törlik az ujjukat és a szájukat. A tányérjuk többnyire ónozott réz. Van, aki fajanszot használ, nagy ritkán porcelánt. Nem hiszem, hogy akadna török, ha mégoly gazdag is, aki ezüsttányérból enne. Étkezés előtt és étkezés után nagyon gondosan megmossák a szájukat és a kezüket.
Signor Battista Guigának, a Porta első dragománjának, aki egyúttal a moldvai fejedelem fivére is, volt egyszer valami intéznivalója Kinnoull milorddal, az angol követtel. Egy nyári napon meghívta magához a fekete-tengeri szoros partán épült vidéki házába. Milord negyedmagával látogatott el oda, velük voltam én is. Az elképzelhető legjobb és legfigyelmesebb fogadtatásban volt részünk, de a vendéglátás igazi török egyszerűséggel zajlott. Egy nagy teremben terítettek ebédhez két asztalon, jobban mondva két szofrán, teljesen az ország szokása szerint, azzal a különbséggel mégis, hogy mindenkinek volt szalvétája, ha csak eléggé durva orosz vászon is, továbbá óntányérja és vasvillája. Ha signor Guiga történetesen frank, azaz európai lett volna, akkor pompás asztalneművel s minden egyébbel hivalkodik, hiszen van rá módja, de a helyi szokás, amelyhez kénytelen alkalmazkodni, megóvta ettől a kiadástól. Az egyszerűségért azonban hamarosan bőven kárpótolt bennünket néhány fogás, amelyet, noha török volt, fölöttébb ízletesnek találtunk, de legfőképpen a pompás ciprusi óbor, amellyel bőven locsolgattuk a torkunkat. - De térjünk vissza a törökök asztalához.
Mihelyt török módra letelepedtek, azaz keresztbe vetett lábbal leültek a szofra köré, a családatya vagy a társaság legtekintélyesebb tagja azt mondja, hogy " biszmillah", ami annyit tesz, hogy "Isten nevében".

Kenyér

Azután fogja a kenyeret, és oszt mindenkinek, akinek kell. Két fajta kenyerük van. Az egyik olyan kétfontosforma cipó, amelyből szeletelnek, a másik kétujjnyi vastag, lapos sült tésztaféle, amelyből törnek, jobban mondva szakítanak egy-egy darabot. Mindennap frissen sült kenyeret esznek, amely azonban nem olyan fehér s nem is olyan ropogósra sült, mint a franciáké, ennélfogva nem is olyan foszlós a belseje.

Ételek
Legfőbb és legközönségesebb ételük a kebab, a piláf és a csorba. A kebab a tulajdonképpeni sült, amelyet elsőnek szolgálnak föl. Apróra vágott húsdarabok - lehet birka, borjú vagy marha - nyársra tűzve, mint a pacsirta, hagymakarikákkal vegyest, vajjal megöntözve. Igen jó étel. Kivált, ha birkabordát készítenek el ezen a módon, annak fölséges az íze, a levantei hagyma ugyanis, mely egészen édes, pompásan fűszerezi a húst. A piláf főtt rizs apróra vagdalt birkahússal vagy baromfival, amelyet addig tartanak tűzön, míg el nem fő a leve, s a rizs jól ki nem szárad. Néha sáfrányt tesznek bele, hogy megsárgítsák, vagy egy kis alkörmöst, amely pirosra festi. Amikor elkészült, felszolgálás előtt még egy kis olvasztott vajjal is meglocsolják. A szegény emberek piláfjába csak rizs, vaj, só és bors kerül. Ha kappan vagy egy-két fürj is fő a piláfban, akkor egészen különleges az íze. Ilyent még a követ urak asztalánál is ehetik néha az ember. Ezt mindenki hamar megkedveli. A csorba voltaképpen leves vagy húsleves, amelybe apróra vagdalt húst, egy kis rizst, petrezselyemgyökeret főznek, de kenyeret nem. Törökül csorbának hívnak minden bő lére eresztett, apróra vágott húst, és minden főtt húst, amelyet a húslével együtt tálalnak. A leves-ételeket fa-, kagylóhéj- vagy elefántcsont kanállal eszik. A szilárd ételneműeket pedig, amelyekhez nincsen mártás, a jobb kezük első három ujjával veszik ki a tálból, mert itt a villát hírből sem ismerik. A levest vagy a leves ételeket a végén szolgálják föl. Asztali áldásul egyszerűen azt mondják, hogy "hamdillah", vagyis hogy "dicsértessék".
A törökök általában alig esznek húst. Legfőbb táplálékuk a rizs, a gyümölcs és a zöldségfélék. Van egy uborkaféle zöldségük, amilyennel még sehol nem találkoztam, padlizsánnak hívják. A magjai parányiak, a héja lila. Kettévágják, megsózzák, megborsozzák, egy kis olivaolajat vagy friss vajat tesznek rá, és roston megsütik. Nekem nagyon ízlik. Hihetetlen, hogy a szegénynép mi fokhagymát, vereshagymát, póréhagymát és uborkát meg nem eszik itt nyersen. Mondhatni, hogy a kenyér meg ez a fő táplálékuk, csakhogy ezek a zöldségek itt Keleten összehasonlíthatatlanul ízesebbek, kevésbé csípősek és nem olyan ártalmasak, mint egyebütt Európában. Ugyancsak meglepődtem tavaly, amikor először láttam, hogy egy parasztember azonmód nyersen megeszik három vagy négy hatalmas uborkát, se a levét nem nyomja ki, se meg nem sózza vagy borsozza, aztán megiszik rá egy nagy csupor vizet. Biztos vagyok benne, hogy ha a mi uborkáinkból enne valaki így három vagy négy darabot, ugyancsak megfeküdné a gyomrát.
Többfajta igen jó dinnye is terem itt. Az, amelyet a frankok ugorka - vagy görögdinnyének hívnak, többnyire egészen különleges. Akkora, mint egy közepes tök, alakra is eléggé hasonló hozzá. A héja zöld és kemény, a kés alig fogja, amikor fel akarja vágni az ember. Hogy érett-e a görögdinnye, megtudjuk, ha megkopogtatjuk: elárulja a kongása. Némelyiknek sárga, a többinek szép piros a bele. A húsa valósággal elomlik az ember szájában, a leve is finom, zamatos. Sok magja van, márványosan erezett vagy színesen csíkozott. A dinnye nemcsak hogy igen ízletes, de fölöttébb egészséges is. Nem árt meg, akármennyit eszik is belőle az ember. Sőt a pestises, fekete himlős, lázas betegeknek is adják, mert frissítő és jótékony a hatása.

Italok

A törökök evés közben nem isznak, de étkezés után bardakokban, agyag- vagy kristályedényekben vizet vagy serbetet tesznek az asztalra, s ki-ki annyit ihatik belőle, amennyit akar. Ők nem koccintanak egymás egészségére, ez csak azoknál szokás, akik összejárnak a frankokkal, s eltanulták tőlük. Aki ivott, annak a többiek azt mondják, hogy "afijetler olla", azaz: "váljék egészségedre". Hadd mondjam el, mi is az a serbet vagy sörbet, és hogyan készül. Több fajtája van, a legjobbakat különféle gyümölcssajtokból, vagyis egészen sűrű őszibarack-, szamóca- stb. lekvárból készítik; az Egyiptomból behozottat kedvelik leginkább. Vízben szétnyomkodják, majd felfőzik, cukrot, citromhéjat, narancsvirágolajat s más effélét tesznek bele. Ezután hagyják kihűlni, vagy jégre teszik. Némelyik igen kellemes ízű, sokkal jobb, mint a mi mandulatejféléink és limonádéink. Az olcsóbb fajta, amely a köznépnek készül, nem ilyen változatos összetételű. Egyszerűen összefőznek néhány gyümölcsöt, hogy íze legyen a víznek, és mézet csurgatnak bele. Ez azonban édeskés, émelygős, seízű. A színe többféle. Nyáron szinte minden utcában látni két-három serbetdzsit, serbetárust. Van a törököknek egy másik italuk is, amelynek boza a neve. Ez árpából és mézből készül. Megpróbálkoztam vele néhányszor, de sosem ízlett. Ezt csak a szegény nép issza.

Bor
Ámbár a törökök nem készítenek bort, mégis termesztenek szőlőt, egyrészt mivel sokat fogyasztanak maguk is, másrészt meg bőven adnak el a keresztyéneknek és a zsidóknak, akik bort csinálnak belőle, kivált ez utóbbiak, akik jobbára csak a maguk készítette bort isszák. Azt bizonyára tudja már, Uram, hogy a törökök törvénye tiltja a borivást. Sokuk úgy véli azonban, hogy nem tiltás az, hanem inkább csak amolyan intelem vagy óvás. Hadd mondjam el, mire alapozzák ezek a mohamedán jezsuiták vagy elfajzott kazuisták azt az állításukat, hogy Mohamed eltiltja, jobban mondva eltanácsolja híveit a bortól.
Ez a hamis próféta, mint Ön is tudja, élete nagy részét Arábiában töltötte, ahol soha nem termett szőlő, és nem ismerték a bort, főleg az ő idejében nem. Minekutána megszilárdította hatalmát, és meghódította Arábia több vidékét, átcsapott Szíriába egy kisebb sereggel. Déltájban megérkezett egy ottani faluba. Látta, hogy a falusiak énekelnek, táncolnak, igen vidáman vannak. Tudakolta az okát. Megmagyarázták neki, hogy egyrészt ünnepnap van, másrészt azonban és főképpen sok bort ittak azok, akiket ott vigadozni lát. "Ej - mondta Mohamed -, hát a bornak ilyen a hatása?" Majd az embereihez fordulva biztatta őket is hogy igyanak. Ugyanaznap estefelé visszatért abba a faluba. Nagy változást tapasztalt: a falusiak legtöbbjét, akiket délben vigadni látott, most sebesülten látta viszont, és sokan holtan hevertek. Tudakolta, miért folyt vér. Megmagyarázták neki, hogy az emberek valósággal megvadultak a sok italtól, összevesztek és összeverekedtek. " Hát méreg is a bor, hogy megvész tőle a jámbor?" Erre aztán eltiltotta őket a bortól, jobban mondva azt tanácsolta nekik s kötötte erősen a lelkükre, hogy soha ne igyanak többet a kelleténél. Török embertől hallottam ezt a szép mesét, s az illető - ahhoz képest, hogy török - még okos és művelt ember is, csakhogy nagyon szereti a bort, és vedeli is lelkifurdalás nélkül. Ezért aztán úgy fogadja és úgy veszi ezt az anekdotát, mint a szentírást. És mások is sokan így vélekednek erről. Ismét mások viszont úgy tekintenek emezekre, mint Istentől elrugaszkodott emberekre. Ennélfogva az előbbiek, valahányszor borozni támad kedvük, mindig félrevonulnak, nehogy megbotránkoztassák azokat, akik szigorúan és betű szerint értelmezik a törvényt.
A janicsárok és más közönséges halandók nem ilyen finnyásak és nem is ilyen aggályosak. Különösebb titkolózás nélkül járnak részegeskedni a kocsmákba, amelyeket görögök és frankok tartanak fenn Galatában és Perában a keresztyén országok követeinek oltalma alatt. Igaz ugyan, hogy ha a kulluk vagyis az őrjárat részegen találja őket az utcán, akkor letartóztatják és a janicsár aga vagy a kerületi kádi, azaz a bíró elé viszik őket, aki bírságot s azonfelül gyakran még botbüntetést is szab ki rájuk. Hogy szigorúbban vagy enyhébben bírálják-e el a dolgot, az attól függ, hogy a miniszterek, de főképpen a janicsár agák, szeretik-e vagy utálják a bort. Aki török italozik, nem képes mértéket tartani, nyakló nélkül vedeli a bort, különösen, ha ő a gazda. A törökök soha nem keverik vízzel a bort, és csak nevetik a keresztyéneket, hogy vízzel isszák. Mindig nagyon vigyáznak, nehogy folt essék közben a ruhájukon, mert ha csak egy csepp is ráhullik, tisztátalannak tekintik magukat.
Ha már a bornál tartunk, hadd mondjak egyet s mást az itteni fajtákról. A legjobb görög borok a ciprusi óborok, amelyek legtöbbje enyhén gyantás illatú; a tinei malvázia, ez a csillogó, gyöngyszínű ital; a tenedoszi muskotály, amely a frontignanira emlékeztet egy kissé; a némileg kovakőillatú santorini; a borostyánszőlőről szüretelt szmirnai, amelynek némely évjárata különösen aromás és zamatos. A felsoroltak mind fehérek, s inkább csemege-, semmint asztali borok. Egyik sem fogható azonban a nagy-arméniai váni borhoz, amelyről írtam már. Az egyik legközönségesebb folyóbor itt az alogniai fehér, amely a Propontisz, vagyis a Márványtenger azonos nevű szigetén terem. Ámbár több jó helyi fajta kapható itt, a követ urak s az angol és francia kereskedők egy része mégis Marseille-ből hozat bort: a Toulon fölötti malgues-i szőlőskertek borát, a burgundi, a champagne-i s egyéb fajtákról nem is beszélve. Konstantinápolyba csak úgy lehet bort behozni, ha megvan hozza a Porta fermánja, vagyis engedélye, amelyet az csak a keresztyén országok követei részére állít ki. Ám ezek, minthogy jóval a saját szükségletükön felül kaphatnak engedélyt, görögöknek adják tovább a fermánjukat, azok pedig behozzák a bort, és nyilvánosan árusítják a kocsmákban, annak a követnek az oltalma alatt, akitől a fermánt kapták. Óriási nyereségre lehet szert tenni ezzel a kupeckedéssel, ugyanis négy-öt paráért adják a bor okáját vagy palackját, holott nekik még egybe se kerül, igaz ugyan, hogy nagy ajándékokkal kell kedveskedniük a követnek, akitől a fermánt kapták s aki oltalmazza őket; a janicsár agának, aki a közrend legfőbb őre Konstantinápoly egy részén; a galatai vajdának, vagyis előljárónak, végül pedig a vámosoknak. Gyakran kegyetlenül zaklatják és jogtalanul üldözik ezeket a görögöket. Egy-egy új janicsár aga, aki vakbuzgó őre a törvénynek s ennélfogva ellensége a bornak, vagy aki nem éri be a kocsmárostól kapott ajándékokkal, odaküldi hozzá a fogdmegeit, s azok felforgatják a pincéjét, kieresztik az egész borát, sőt még meg is botozzák, különösen, ha borozgató törököket találnak nála.

Kutak, szökőkutak, források

Alig van ország, amelyben úgy vigyáznának a vízre, mint itt. Nemcsak azért, mert a legtöbb török nem iszik bort, hanem azért is, mert úgyszólván állandóan szükségük van rá a rituális tisztálkodásukhoz. Számos szép kút van Konstantinápolyban, szultánok, vezírek és mások emeltették őket a köz használatára; még pénzbeli alapot is teremtettek a rendben tartásukra. Hasonló alapítványt tett sok polgár is, hogy kutakat állítsanak az országutak mentén és karbantartsák őket. Minden kútnál nagy rézedények is vannak, odaláncolva, nehogy elvigyék a parasztok, akik vizet mernek velük. Mindegyik kút márványból van, legtöbbjét faragványok, aranyozott és festett minták díszítik, török ízlés szerint; török felirat is van mindegyiken, megtudható belőle a kút alapítójának neve és foglalkozása, néhány arab vagy perzsa verssor kíséretében. Majdnem minden töröknek, akinek szép háza van valahol, kivált vidéken, van a háza alsó helyiségében szép kis szökőkútja is, amelynek a vize száz különböző módon szökell, s amely nemcsak a helyiség díszéül és nem is csak üdítő látványul szolgál, hanem hogy ott tisztálkodjanak is. De Konstantinápolyban nincs másutt jó víz, csak a ciszternákban. A legtöbb nagy háznak van saját ciszternája az udvar alatt vagy másutt. Ezek nagy föld alatti tartályok , amelyekbe csatornákon vezetik be a tetőről lefolyó esőt; a víz ott leülepszik, megtisztul, és nyáron is jó hideg. De nem lehet csak úgy tetszés szerint meríteni belőle, különösképpen nyáron nem, amikor nagy a hőség. Konstantinápoly környékén is sok olyan kút van, amelynek nem jó a vize; de azért sok szaka, azaz vízhordó jár oda, hogy megtöltse a bőrtömlőjét, és vizet vigyen azoknak a polgároknak, akiknek sem saját kútjuk, sem ciszternájuk nincsen a házukban.

Fürdők
Ha már úgyis forrásokról és vízről beszélünk, azt hiszem, helyénvaló lesz mondanom valamit a törökök szárazfürdőiről, azaz forrólégfürdőiről is. Jó néhány van belőlük Konstantinápolyban, némelyik igen nagy és igen szép. Nincs város, sőt még kisváros sem, ahol ne volnának ilyen fürdők. Rendkívül jól megépített, kőből vagy márványból rakott, szilárd középületek ezek; a mecseteket nem számítva ezek a legszebb építmények Törökországban. Némelyiknek hét-nyolc terme van, vagy akár még több is. De a legkisebbnek is legalább három. Ablaka egyik teremnek sincsen. Ólomborítású félgömbtető, vagyis kupola borul mindegyik fölé, számos világítónyílással, amelyek dinnye formájú üveggel vannak lefedve. Az első teremben kerevetpad fut körbe a falon. Némelyikben kút is van középütt
nagy márványmedencével, ott mossák ki a használt fürdőlepedőket, majd a magasban függő rudakra teregetik őket. Levetkőzik az ember a csarnok kerevetén, és ott hagyja a ruháját, nem kell félni tőle, hogy bárki is hozzányúl, a közfürdő megszentelt hely, ahol biztonságban van minden, tolvajlás soha nem fordul elő. Mielőtt egészen levetkőzne az ember, s letolná az alsónadráját is, maga köré kerít egy nagy kék törülközőfélét, amelynek pesztimál a neve, s övtől térdig elfödi vele a testét /tudni való, hogy a török ember némely tekintetben igen tartózkodó és szemérmes/; ezután teljesen lecsupaszítja magát, majd fasarut húz, olyanfélét, amilyent a kapucinus barátok viselnek, hogy a szobák meleg padlója meg ne égesse a talpát. Az első helyiségben mindig egyenletesen meleg a levegő. Innét átmegyünk a következőbe, ez már olyan, mint egy tűzforróra fűtött szoba. A padlója és a fala kváderkő vagy gyakran márvány. Miután ebben a meleg helyiségben is elidőztünk egy darabig, belépünk a harmadikba, a tulajdonképpeni szárazgőzbe. A belépőt, amint kinyitja az egészen kisméretű és nemezzel bélelt ajtót, arcul csapja a fojtó hőség, amely mintha kemence torkárból fújna rá. Amikor első ízben jártam ilyen fürdőben, majd hanyatt vágódtam, belépvén ebbe a harmadik helyiségbe; a lélegzetem is elakadt a forróságtól, amely úgy megviselt, s olyan heves szívdobogást okozott, hogy néhány percnyi benntartózkodás után ki kellett jönnöm. Három-négy percig sincsen odabent az ember, s már elborítja a testét a veríték, és csurog minden pórusából. Mindig ez a harmadik csarnok a legnagyobb és a legszebb. Padlója és fala rendszerint márványból van. A fal mellett négy-hat kis medence, mindegyikhez két vizescsap, az egyiken a meleg, a másikon a hideg víz folyik. Ehhez a nagy csarnokhoz vagy teremhez néhány kisebb kamra csatlakozik, ahová visszavonul az ember, ha egyedül akar lenni. Ezekben rendszerint még melegebb van mint a csarnokban.
Némelyik szárazgőzcsarnok közepén széles, négyszögletű márványpadféle áll; másutt csak kispad található mindegyik kút előtt, ahol leül az ember. Jön egy rab vagy egy fürdőszolga, anyaszült meztelen az is, kivéve a pesztimálját, lefekteti a márványpadra a fürdőzőt, s alaposan ledörzsöli és megtisztogatja a testét egy kecskeszőrből készült, négyszögletes kis kesztyűfélével, amelybe beledugja a kezét. Azután jól beszappanozza az embert, tetőtől talpig elborítja habbal, megmossa, bőven öntözi rá a meleg vizet, amelyet az egyik márványmedencéből merít egy nagy réztállal vagy merítőedénnyel. Ennek végeztével kinyújtóztatja, meghúzogatja a két karját, az ujjait, a lábszárát, a lábfejét, közben hol a hátára, hol a hasára, néhányszor az egyik, néhányszor a másik oldalára fordítja, a térde közé fogja, gyömöszöli, gyúrja, olyanformán, mint a pék a kenyértésztát, és jól megropogtatja az izületeit. Mindezt valami hihetetlen ügyességgel végzi, anélkül hogy a páciens, ki ezt az egész műveletet végigszenvedi, bármi fájdalmat érezne. A törökök szerint roppantul egészséges dolog ez. Meggyőződésem, hogy nagyon jót tenne az angolkóros gyerekeknek is. Ezután ugyanaz a szolga levágja az ily módon alaposan megdömöckölt vendég körmét, mind a lábáról, mind a kezéről, majd megborotválja a fejét és hóna alját, aztán odaadja neki a borotvát, hogy másutt maga vágja le a szőrét. E célból a vendég a nagy csarnok valamelyik oldalfülkéjébe húzódik be, kiakasztva az ajtóra a pesztimálját figyelmeztetésül, hogy más ne menjen be oda. Ezután ha kedve tartja, még egyszer megszappanoztatja, -mosatja és -dörzsölteti magát, s miután annyit izzadt, amennyit jólesett, kimegy a második helyiségbe, amely kevésbé meleg, mint melyikből kijött; itt háziköntösfélét, vagyis végig nyitott, bolyhos bélésű, bő vászoninget adnak rá. Néhány percig ott marad a második helyiségben, azután kimegy az elsőbe, ahol száraz és meleg törülközőket kap, hogy megtörülközzék. Végezetül felöltözik, elszív egy pipát, ha kedve van hozzá, megiszik egy csésze kátét, és kifizeti a fürdőtaksát, ami mindenestül csak négy-öt aszpert, azaz egy-két sout tesz ki. Amikor mi megyünk oda, nekünk sokkal többe kerül, nem akarunk ugyanis akkor ott lenni, amikor mindenki odajár, és elvegyülni mindenféle népséggel, ezért estefelé fűttetjük be a fürdőt, amikor a törökök már nem keresik fel, és akkor a miénk az egész. Az egyik pincehelyiségben gyújtanak be, pontosan a nagy csarnok, azaz a szárazgőz és mellékfülkéi alatt. Ez egy kettős falu terem, egymás mögött van a két fala, és begyújtanak a falközben is.
El sem hinné, Uram, hogy mennyire csábítja az embert az ilyen fürdő, ha már hozzáedződött. Én most már örömest járogatok oda, noha nem egykönnyen szoktam hozzá. Meggyőződésem, hogy igen egészséges dolog a fürdőzés, feltéve, ha nem túl gyakran élnek vele; a törökök is ennek köszönhetik, hogy a köszvény, a reuma, a zsába és sok más fájdalmas nyavalya elkerüli őket. Viszont a legtöbbször más bajokat, szemgyulladást kapnak, akik túl gyakran fürdenek, és különösképpen, akik a fürdőkben szolgálnak. Fel nem érem ésszel, hogy bírják ott ki a rabok és a fürdőszolgák nap mint nap órák hosszat egyfolytában. Sőt még láttam olyanokat is, akik hosszú időt töltvén el a szárazgőzben, ahol számos személyt szolgáltak ki, utána csuromizzadtan és pucéran /csak a pesztimál volt rajtuk/ kimentek a szabad levegőre, és mégsem lett semmi bajuk.

Női fürdők
Kora reggeltől délig a férfiaké a fürdő, a nap hátralévő részében a nők járnak oda. Vannak olyan fürdők is, ahová csak férfiak járnak; más fürdők meg csak női vendéget fogadnak. Együtt soha nem tartózkodnak a fürdőben, még az első teremben sem. Halálra szentenciáznák azt a férfit, akármilyen felekezetű legyen is, aki bemenne egy közfürdőbe, amikor a nők fürdenek ott. A nőket nők szolgálják, szappanozzák, dörzsölik, mossák, nyújtóztatják, olyanformán, ahogy a férfiak a férfiakat, csak éppen nem borotválják őket; ehelyett szőrirtó szert - törökül: rusmát - használnak. Ez egy barnászöld színű, Törökországban eléggé közönséges ásvány; egy kis oltatlan meszet adnak hozzá, azzal együtt porrá törik, majd vízben oldva jól elkeverik és eldolgozzák, míg sűrű pép nem lesz belőle. Ezt a sűrű pétet a szőrtelenítendő testrészre kenik, pár percig ott hagyják, majd egy réteg megnedvesített zsíros földet tesznek rá, ami arra való, hogy könnyebben leszedjék vele a szőrirtó szert, amely a szőrrel együtt leválik. Ha negyedórán belül vagy még hamarabb le nem szedik a rusmát, beleég a bőrbe, s akkor már hiába akarják leszedni, vele jön a bőr, sőt a hús is. Nagyon ügyelni kell, hogy nyomban rátapassza az ember a zsíros földet, mihelyt észreveszi, hogy a szőrirtó viaszosodni kezd. Ugyanezt a zsíros földet használják a nők a hajuk tisztítására is; a hajukat rablányokkal vagy fürdős szolgálókkal fonatják be, akik, minthogy erre alkalmazták őket, nagy hozzáértéssel végzik a munkájukat.

Szépítkezés
Anők ezután feketére festik a szemöldöküket, a szempillájukat és a hajtincseiket egy rasztik nevű agyaggal, ez különböző szerek vegyüléke, amelyekből festőoldatot készítenek; olyan jól fog, hogy semmivel sem lehet eltávolítani, hiába próbálják lemosni szappannal; idő kell hozzá, míg megfakul. Aki ilyesmit használ, minden tíz napban, két hétben megismétli. Vannak öregemberek is, akik fiatalabbnak akarván mutatkozni a valóságos koruknál, ezzel az oldattal festik a szemöldöküket és a szakállukat; ami a hajukat illeti, megírtam már, hogy a török férfiaknál egyáltalán nincsen hajviselet, s hogy hetente legalább kétszer leborotváltatják a fejüket.
A nők, mielőtt eljönnének a fürdőből, halványpirosra festik a kezük és a lábuk körmét egy porrá tört növényi festékkel, amely egyiptomi eredetű, és a törökök alkanna néven ismerik. Van aki a sarkát, a tenyerét és néha még a hajfürtjei végét is megfesti vele. De csak török nők s elvétve görögök és örmények festik magukat ilyen csúnyán és ízléstelenül. Frank nőknek soha eszébe nem jutna ilyesmi. A török asszonyoknak jó szórakozás a fürdő. Mindig csapatostul járnak oda, és órákat elidőznek ott. Rendszerint elemózsiát is visznek magukkal, uzsonnára.

Fürdőelőírások
A közfürdőkbe bárki szabadon bemehet, keresztyén, zsidó, török egyaránt, minthogy a fürdő az emberek tisztaságát és egészségét szolgálja, hiszen arra építették. Igaz, hogy a törökök gyakrabban használják; a legszegényebbek is eljárnak fürdőbe egy héten legalább egyszer. Előírja a vallásuk. Mihelyt úgy érzik, hogy bemocskolódtak, vagy mert a feleségükkel érintkeztek, vagy mert bort ittak, vagy mert valamilyen tisztátalan dologhoz nyúltak, kötelesek fürdőbe menni, hogy megtisztuljanak. De eljárnak oda megszokásból is, meg szórakozni is. A török nőknek is megszabja a vallásuk, hogy mikor menjenek oda: megtisztulni bizonyos időszakok végén, és azután, hogy a férjükkel háltak. A török előkelőségeknek és többnyire a gazdagoknak is saját fürdőjük van odahaza, hogy ne kelljen közfürdőbe járniuk; itt akkor és úgy fürdőzhetnek ők is, meg az asszonyaik is, amikor és ahogy nekik tetszik.

Pihenés
Abból, amit a törökök asztaláról és étkezési szokásaikról mondtam, bizonyára megállapíthatta, Uram, hogy nem sokba nézik az egészet. Nos, az alvásukról ugyanezt mondhatom. Itt nem ismerik azokat a szép oszlopos ágyakat, amelyeket a keresztyén országokban használnak; itt nyoma sincsen a függönyös ágynak. Amikor elérkezik a lefekvés ideje, matracokat vetnek a pamlagokra vagy kerevetekre, párnákat raknak rá, majd lepedőt, végül egy tűzdelt takarót, amelyhez hozzá van varrva vagy fércelve a huzat, hogy le ne csússzék, amit én igen ügyes szokásnak találok. Reggel összehajtogatják az egész alkalmatosságot, és visszarakják a helyére, a szoba alsó felén nyíló nagy szekrénybe, úgyhogy egy szempillantás múlva nyomuk sincs az ágynak. Akik itt születtek, törökök , görögök vagy mások, legyenek bár férfiak vagy nők, télen és nyáron egyaránt hálórékliben vagy köntösben és alsónadrágban hálnak, szöges ellentétben azzal, ami Szicíliában s Itália némely részeiben dívik, ahol állítólag anyaszült meztelen és ing nélkül alszanak. Egyenlőre elég is lesz ennyi, nem szórakoztatom tovább a törökök szokásaival és életmódjával. Máskor talán lesz még alkalmam visszatérni rá.

Szobabelső
Most leírom néhány szóban , hogy milyenek a törökök szobái általában, mivelhogy nagyon hasonlítanak egymáshoz, s szinte mindegyik egyformán van bebútorozva, de meg kell hagyni, válogatott szép holmikkal mindegyik. Szák, asztal, ágy vagy tükör nincsen bennük, legfőbb, sőt úgyszólván egyetlen bútoruk a kerevet, ez a körülbelül egylábnyi magas, deszkákból összerótt lóca, mely elfoglalja a szobának háromnegyed részét, sőt meg többet is. Ezt a lócát szép török szőnyegek vagy finom egyiptomi gyékényfonatok borítják, csak a falak mellé és az ablakok alá vetnek nagy matracokat, amelyeknek törökül minder a nevük. A matracokon több mint negyedfél láb hosszú és két láb magas, degeszre tömött párnák sorakoznak a falnak döntve. A mindereket vagy matracokat posztóval vagy zöld és vörös kelmével takarják le; a párnákon nyírottbársony huzat van, ezt külön erre a célra készítik. Ilyen tehát a török kerevet, amelyen keresztbe vetett lábbal ülnek, mint nálunk a szabók, hátukat a tömött párnáknak vetve. A szobák többnyire olyan magasak, hogy egymás fölött két sor ablaknak is jut hely bennük. Az alsók mindig el vannak látva keresztrudakkal vagy faráccsal és zöld, piros vagy más színű zsalugáterekkel. A felsők különböző formájú, rekeszes ablakszemekből állnak, és be vannak építve vagy gipszelve a falba, ezért nem nyithatók. Magasságában a szobát hosszú és keskeny deszkapolcok osztják ketté, amelyek elfoglalják a két ablaksor közét, és körbefutnak a három falon. E polcokra porcelántárgyakat, szép kristályvázákat és más efféle portékát raknak ki. A falaknak a polcok alatti részét olykor selyemszövettel kárpitozzák, vagy fával borítják be. A felülső falmezőket színes és aranyozott stukkók, vagyis domborított finom gipszminták: öblös vázák, virágos cserepek díszítik. A szobának azon az oldalán, amerről belép az ember, nincsen kerevet, ott egy virágmintákkal vagy aranyozással diszített, néha igen finoman faragott faborítás látható, melynek kettős ajtószárnya mély szekrényformát takar; nappalra ebben zárják el azokat a matracokat és takarókat, amelyeket éjjel az alváshoz kiraknak a kerevetre. Minden szobának a mennyezetét színes gipszminták díszítik, némelyik nagy művészettel van kifaragva és dúsan aranyozva.

Jellem, erkölcs
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a törökök rendkívül hűvös, méltóságos, komoly és tartózkodó természetűek. Nevetni vagy vidulni ritkán látja őket az ember. Szűkszavúak, és amit mondanak is egymásnak, igen halkan mondják. Soha nem szakítják félbe egymást. Két görög, ha apró-cseprő dolgokról társalog, néha nagyobb zajjal és zsinatolással van, mint húsz török, amikor üzleti ügyekről tárgyal.

Becsületesség, megbízhatóság
A törökök általában jó, egyenes lelkű és szíves emberek. Adott szavukat soha meg nem szegik. Egy török embernek pusztán szóbeli ígéretére biztosabban építhetünk, mint a keresztyéneknek /úgy értem, az itt élő keresztyéneknek/ mégoly hiteles írásaira. A törökök példásan becsületesek és megbízhatók. Ha náluk hagy valamit az ember, bizonyos lehet benne, hogy hiánytalanul visszakapja. Hadd mondjak el a becsületességük bizonyítására egy esetet, amely, noha csak csekélység, mégis meglepett.
Konstantinápolynak olyan részében jártam egy napon, amely igen messze esik Perától. Vásároltam néhány apróságot egy boltban. Nem lévén nálam aprópénz, egy zindzsirli aranyat adtam a kereskedőnek. Ennek az aranypénznek az értéke akkor nem volt állandó. Én száztizenöt parának mondtam, mert magam is úgy fogadtam el, de ő csak száztizenkettőnek volt hajlandó számítani, mondván, hogy ha mégis száztizenötért adna túl rajta, visszakapom tőle a három parát. Nem akartam vitatkozni vele, odaadtam az aranyamat annyiért, amennyire taksálta, beletörődve, hogy a három parám elveszett, hiszen talán soha többet nem lesz dolgom abban a városnegyedben. Néhány hónap múlva azonban az én törököm meglát engem valahol másutt, fölismer, megállít, és rám tukmál három parát, mondván, hogy száztizenötért adott túl az aranyomon. A törökök naponta adják tanújelét - az elmondottnál még meglepőbb módon is - becsületességüknek és feddhetetlenségüknek. Száz példát is idézhetnék rá.
Tolvajt csak elvétve talál köztük az ember. Zsiványoktól, zsebmetszőktől itt nem kell tartani. Egy kalap arannyal vagy ezüsttel végigsétálhatnánk Konstantinápolyon anélkül, hogy akár csak megpróbálná is valaki elragadni tőlünk. A boltokat alig zárják, éppen csak odaakasztanak egy kis lakatot, mégsem hallani soha, hogy leverték volna valamelyiket is, mert be akartak törni a boltba. Előfordul ugyan nagy néha, de valóban csak igen ritkán, hogy utonállóval találkozik az ember. Mintegy két esztendeje elfogtak és karóba húztak hetet, de igazi török egy se volt köztük. A bandavezér itteni születésű ír volt, a többiek görögök vagy renegátok.

Könyörületesség, vendégszeretet

Atörökök nem érik be annyival, hogy nem ártanak felebarátjuknak: igyekeznek tőlük telhetően jót is tenni velük. Nem hiszem, hogy akad még egy ország, ahol ilyen könyörületesek és vendégszeretők volnának az emberek. Megrögzött koldusnak, kéregetőnek itt nyomát se látni. A mecsetek a jövedelmükből gondoskodnak a hozzájuk tartozó összes ínségesekről és betegekről, akik valamicskével jobban vannak ellátva, mint a londoni parókiák rászorulói, pedig itt nem gyűjtenek olyan óriási összegeket a szegények javára, mint Angliában. Igaz, hogy itt nincsenek churchwardenek. Elég gyakran megtörténik, hogy egy-egy szegény ördögöt bedugnak az adósok börtönébe, ha nem tudja kiegyenlíteni a tartozását; de, ha a hitelezője nem enged a követeléséből, több gazdag ember összeadja a szükséges összeget, kifizetik az adósságát, és kiszabadítják. Máskor, ha valaki nem képes fölépíteni a leégett házát, irgalmas szívű emberek sietnek a segítségére, és gyakran még többet is összegyűjtenek, mint amennyire szükség van. Török ember soha nem bocsátja el a szolgáját vagy a rabját, ha az megbetegszik, még akkor sem, ha történetesen pestist kap. Segít rajta, maga ápolja, vagy a gyerekeivel ápoltatja.
A törökök irgalmassága nem merül ki abban, hogy ispotályokat alapítanak a szegények és a betegek részére. Az országutak mentén épült hánok és karavánszerájok - ezek afféle nagy beszálló fogadók - beszédes bizonyítékai a vendégszeretetüknek. Ezekben ingyen kap szállást az ember. Több helyütt még kenyeret és piláfot is adnak az utasnak, a lovának meg szalmát, de ezt a kedvezést csak a szegények fogadják el. Az is megesik, hogy utazás közben az egyik török betér a másikhoz, megszáll nála, holott nem is ismerik egymást, és élve a vendégjoggal letelepszik az asztalához is; nem kell, hogy meghívják, és nem kell hízelegnie. Szívesen fogadják, de azért nem sokat teketóriáznak vele, s nagyobb fazék leves sem kerül miatta a tűzre.

Állatszeretet

Konstantinápoly utcáit valósággal elárasztják a kutyák, de az a sok kutya egyébként nemhogy hasznot hajtana, inkább megkeseríti az ember életét. Csúnya kis vörös ebek, apró, hegyes rókafüllel. Mivel nincs gazdájuk, állandóan a város utcáin kóborolnak. Minden városnegyednek megvannak a maga ebei. Amelyik más városrészbe akarna átmenni, könnyen megjárhatná: halálra marnák az odavaló kutyák. Az egyik helyen több kutya van, a másikon kevesebb. Legtöbbet a tengerparton, valamint a péküzletek és a mészárszékek előtt látni. Minthogy az ebek gazdátlanok, és folyton láb alatt vannak, nyílván meglepődve tapasztalná, Uram, hogy mégis megtűrik őket. A törököknek eszük ágában sincsen megszabadulni tőlük, sőt, gondjukat viselik. A könyörületet itt állatokon is gyakorolják. Van, aki állandó összeget ad havonta vagy hetente a mészárosnak, a péknek, hogy kenyérrel és hússal etesse a környékbeli kutyákat. Mások a végrendeletükben intézkednek - amolyan kegyes végakaratnyilvánítás ez - a kutyák és a macskák ellátásáról. Ha egy szuka megkölykezik, jámbor kezek kis házfélét raknak neki kőből, és valami ócska gyékénnyel bélelik ki, hogy védjék, s nehogy rátaposson valaki a kölykeire.
Ez a tömérdek kutya nagyon sok bosszúságot okoz a járókelőknek, kiváltképpen a frankoknak. A Galatából és Perától távolabb eső negyedek kutyái, amelyek ennélfogva nem valami gyakran látnak franciás öltözetű embert, alighogy megpillantanak egy frankot, máris a nyomába szegődnek, vadul csaholnak rá, sőt igyekeznek lehetőleg megharapni is. Velem is gyakran megesett, hogy egyszerre húsz-harminc kutya is nekem rontott, alig tudtam megszabadulni tőlük; néha valamelyik török boltosnál kerestem menedéket, aki előzékenyen a segítségemre sietett, és egyetlen szóval elzavarta azokat az átkozott ebeket. A frankok pusztítják és mérgezik is a kutyákat, ahol csak tehetik, de mindig csak éjjel, mert ha rajtakapnák őket, hogy elemésztik a kutyákat, ugyancsak meggyűlne a bajuk: a kutyákat, ha gazdájuk nincsen is, minden török ember oltalmazza, a törökök ugyanis nem tűrik az állatok bántalmazását, még arra is nagyon vigyáznak, hogy az emberi táplálékul szolgáló állatok ne soká szenvedjenek, amikor leölik őket. Soha nem ölnek meg olyan állatot, amely nem kártékony, és amely a halála után nem hajt hasznot. Lehet, hogy azért, mert még hat náluk a lélekvándorlás hite? Nem állítom, csak gyanítom.
Noha a törökök ennyire vigyáznak a kutyára, mint ahogy elmondtam fentebb, mégis tisztátalan állatnak tekintik. A házukba soha nem engedik be. Nagyon óvakodnak hozzányúlni is. Ha egy kutya véletlenül hozzájuk dörgölődzik, az - úgy vélik - beszennyezi őket, és fürdőbe kell menniük, hogy megtisztuljanak.
Nem így vannak ellenben a macskával, noha az nem olyan hűséges, nem olyan okos állat, mint a kutya, és nincsenek is meg benne a kutya jó tulajdonságai; a macskát a török ember tiszta állatnak tekinti. A legtöbbjüknek van kedvenc macskájuk, s állandóan kényeztetik, becézgetik, miközben a szegény kutyát kizárják a házukból, hadd kóboroljon csak az utcán. Ahmed nagy mecsetje mellett van egy macskakórházféle is, rengeteg macskát tartanak ott, és meghatározott órában mindennap juhbelsőséget visznek oda az emberek, azzal táplálják őket.
A törökök nemcsak a kutyára és a macskára viselnek gondot. Konstantinápolyt és környékét ezrével lepik el a gerlék, de a frankok nem merik elzavarni őket. Ha rajtakapnának valakit, hogy csak egyet is elpusztít közülük, nem vinné el szárazon. A gerlék az udvarokon, a kertekben és a temetőben lévő ciprusfákon raknak fészket. Hihetetlenül sokat látni belőlük a vásártér környékén és a gabonakikötőben, ahol annyi szemet szedegetnek föl, amennyit csak akarnak, minthogy ebben az országban nem öntik zsákba a gabonát, és senki nem merészelné elhessegetni vagy evés közben megzavarni őket. A törökök azt vallják, hogy minden állatnak meg kell hagyni az életét, s hogy bűn volna nem gyakorolni a vendégszeretet és a könyörületesség erényét minden élőlény iránt, amelyeket a Nagy Teremtő, a világegyetem korlátlan Ura teremtett, aki nem csak az ember kedvéért hozta létre ezt a világot. Sok felfuvalkodott ember viszont nem így gondolkodik, ezek azt képzelik, hogy minden az emberért és az ember javára teremtetett.

Mértékletesség
Atörökök nagyon mértékletesek, húst soha nem esznek túlságosan sokat, és annak sem csak a javát. Mondhatni, Valere életelvét vallják Moliere Fösvényéből; aki szerint az ember azért eszik, hogy éljen, és nem azért él, hogy egyék. Az igazi muzulmán nem borivó, sőt irtózik az iszákosoktól, következésképpen soha nem részeg. Ráfogják a törökökre, hogy kicsapongók, mert a törvényük megengedi a többnejűséget és hogy a rabnőiket szabadon használják. De ne higgye ám, Uram, hogy mindnyájan élnek ezzel a jogukkal. Csak nagyon kevesen tartanak egynél több asszonyt. Egyébként, mivel a törvényük tiltja, hogy olyankor közösüljenek, amikor az asszony másállapotban vagy bizonyos időszakban van, és mivel egyáltalán nem hajlanak, vagy csak igen kevesen, az önmegtartóztatásra, a hajdanik patriárkák példáját követik, mondván, hogy a nőkkel való testi érintkezés vágya ugyanolyan természetes szükséglete az embernek, mint az ivás és az evés. Az örömtanyákat azonban nem tűrik. Ha rajtakapnak egy ledér nőszemélyt, letartóztatják, bezárják, néha meg is botozzák, sőt azt hallottam, hogy volt, akit vízbe fojtottak. Ez kicsapongás és engedékenység? Meggyőződésem, hogy az összes európai nagyvárosok közül legkevésbé Konstantinápolyban látni olyant.

Szelídség, békeszeretet

A törökök szelíd, békeszerető emberek, nem zsörtölődnek, nem civakodnak. Hírből sem ismerik a párbajt, a becsület megvédésének ezt a hamis módját, amely arra késztet két férfit, sőt gyakran két barátot, hogy holmi semmiségért elmesse egymás torkát. Van még két igen jó tulajdonságuk, amit én nagyon nagyra értékelek. Az egyik az, hogy nem avatkoznak bele a más dolgába, kíváncsiságtól vagy megszólási viszketegségtől vezettetve; a másik, hogy nem rosszmájúak. Nem tűrik, hogy bárkit is rágalmazzanak.

Szerencsejátékok

Nem mondhatni, hogy a törökök szenvedélyes játékosok; játszani játszanak ugyan (csak kártyázni nem szoktak, mert a kártyát nem ismerik), de sohasem pénzben. Nem is érik fel ésszel, hogy ragadhat el valakit annyira a játék őrülete, hogy tönkretegye magát. Elhinni se tudják, hogy Londonban, Párizsban, Velencében és egyebütt játékbarlangok vannak, ahol fiatalok és öregek egyetlen lapra teszik fel egész vagyonukat, és majdhogynem nyílvános, sőt némely helyeken hivatalosan engedélyezett bordélyházak működnek, ahol az ifjak az egészségüket és a vagyonukat emésztik.
Szinte hallom, Uram, amint ezt mondja: "Ejha! Lehetséges, hogy ezek a törökök olyan tisztességes emberek, mint ahogy Ön itt lefesti nekem őket?" Amire én azt válaszolom, hogy igenis lehetséges, és hogy a fentiekben a jó muzulmán hű portréját rajzoltam meg Önnek; persze, nem minden törökét; mert van köztük sok semmirekellő is, akik hitüket elhagyva rászolgáltak erre a névre; megrögzött gonosztevők, akiknek a gyerekei, nélkülözvén a jó nevelést és az erkölcsi tanítást, gyakorta szintén az apák bűnös és megvetendő példáját követik. De az igazi törökökről általánosságban megállapíthatjuk , hogy jó emberek, szeretik és tisztelik az erényt, akár muzulmánban, akár keresztyénben mutatkozzék is meg. Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy mindnyájukban megvannak az imént felsorolt kiválóságok. A köznép mindenütt csak köznép, hiszen alig vagy egyáltalán nem részesülvén nevelésben, másoknál könnyebben kapható némely bűnökre. Különösen a katonanépség gonosz fajzat: szemtelenek, s ha ittak, még veszedelmesek is. Semmiképp se mondom tehát, hogy a török ember hiba nélkül való. Ha az volna, a török lenne a világ legszerencsésebb nemzete.

Haszonlesés
A törökök hallatlanul haszonlesők. Egy sem akad köztük, aki ne örömest és készségesen fogadna el ajándékot bármi alkalommal. Ha valamiben rájuk szorul az ember, akármi dolog legyen is az, legjobb az ajándékkal kezdeni. Nem túlzás azt mondani, hogy itt igen gyakran még az igazságot is ajándék fejében osztják. Akinek peres ügye van, és nem ajándékozza meg az ítélkező kádit, könnyen elvesztheti a perét, legyen akármennyire is igaza egyébként. A bíró olykor magától értődő természetességgel kéri is az ajándékot. De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ez az egyetlen mellékes jövedelme. A törvénytelen ítélkezések mégsem olyan gyakoriak itt, mint hinné az ember, és nem is maradnak megtorlatlanul. Ha valaki a Nagyúrhoz vagy akár csak a nagyvezírhez folyamodhatik a panaszával, a bíró gyakran az életével lakol, hogy hagyta megvesztegetni magát.
Az bizonyos, hogy pénzért mindenre kaphatók a törökök. Mindjárt el is mondok erre egy elképesztő históriát, amely tavaly esett meg itt. Egy török fiatalember részegen tért haza egy este. Az apja, aki tisztességes és hithű muzulmán volt, s ennélfogva gyűlölt minden kicsapongást, de legfőképpen a részegeskedést, keményen megrótta a fiát, hogy ilyen állapotba került. A fiú azonban, akinek a bor végképp elvette az eszét, kirántotta a handzsárját, és az apja szívébe döfte. Az elvetemült ifjú embert nővérének és sógorának nyomós kérésére letartóztatták; ezek ugyanis bevádolták a Sztambul efendinél, Konstantinápoly főbírájánál, azt követelvén, hogy vére hullásával lakoljon apjuk kiontott véréért. Az ifjút hamarosan fővesztésre ítélték. Ez, mihelyt értesült az ítéletről, elhivatta a börtönbe egy testi-lelki jó barátját, megbízta, hogy menjen el egy szarafhoz, egy pénzváltóhoz akinél néhány nappal azelőtt letétbe helyezett ezer zecchinót, kérje vissza tőle a pénzt, s vigye el és ajánlja fel a Sztambul efendinek, hogy mentse meg érte az életét. A barátja ügyes emberhez illő módon teljesítette a megbízatását. Azt kérte, hogy négyszemközt beszélhessen a főbíróval, majd egy szót sem szólva kibontotta a pénzes zacskót, kiborította a kerevet minderjére, vagyis matracára az ezer aranyat, és néhány percig eljátszadozott ott vele. Hamarosan észrevette, hogy a Sztambul efendi bámul a csillogó aranyra, majd mohón faggatni kezdi, hogy mi a szándéka azzal a tömérdek pénzzel. "Az egész a tiéd - hangzott a válasz -, feltéve, hogy futni hagyod azt, akit halálra ítéltél." A bíró azt válaszolta, hogy az lehetetlenség, hiszen ő szabályos törvényszéki tárgyaláson hozta meg az elmarasztaló ítéletét; hogy az ügy nagy port vert fel; hogy ha a vezírnek, ki maga is ismeri az esetet, véletlenül tudomására jut, hogy ő szabadon engedte, akit elítélt, könnyen megtörténhetik, hogy neki csapják le a fejét. A kérelmező belátva, hogy milyen nagy a nehézség, s valósággal is azt hívén, hogy nincsen mód megmenteni a barátja életét, összeszedi az aranyait, besöpri a zacskóba, s készül indulni. A főbíró azonban, ki rettentően bosszankodott, hogy ilyen szép summa kicsúszik a markából, azt mondta neki, hogy jöjjön vissza másnap, addig meggondolja az ügyet, és egyelőre elhalasztja a barátja kivégzését.
Amikor másnap újból megjelent, a Sztambul efendi azt kérdezte tőle, hogy igazán szereti-e azt, akinek az érdekében eljár nála, s hogy képesnek érzi-e magát érette valami egészen rendkívüli tettre. Amaz igenlően válaszolt. "Ez esetben - mondta neki a főbíró - csakis te mentheted meg az életét. Halljad, hogyan. Holnapra van kitűzve a kivégzése; állj meg valahol útközben, amerre a vesztőhelyre viszik, és kezdj el kiabálni, hogy ártatlan az apja halálában, akit te öltél meg a saját kezeddel. Erre téged le fognak tartóztatni, az én törvényszékem elé állítanak, én pedig majd úgy intézem a dolgot, hogy mind a ketten megmeneküljetek." Képzelheti, Uram, hogy sokáig szabódott, mielőtt beleegyezett volna a bíró tervébe. Félt tőle, és okkal, hogy tette súlyos következményekkel járhat. Érezte, hogy mit kockáztat. A bíró azonban megnyugtatta, és határozottan megígérte neki, hogy semmi baja nem lesz; maga a fogoly is nagy jutalommal kecsegtette, így aztán végül beadta a derekát.
Másnap, amikor a bűnöst a vesztőhelyre kísérték, a barátja odaállt kiáltozni, hogy ártatlan az apja halálában, mert ő maga a tettes, és azért vallja be a bűnét, mert nem tűrheti, hogy ártatlant végezzenek ki. Letartóztatták, és mindkettőjüket a Sztambul efendi elé vitték, aki éppen a törvényszékén tartózkodott; az, aki bűnösnek mondta magát, őelőtte is megismételte a vallomását. A bíró őt börtönbe küldte, a halottnak a fiát pedig fölmentette és szabadon bocsátotta azzal, hogy mivel a meggyilkoltnak ő a legközelebbi hozzátartozója, tőle függ, hogy kívánja-e apja vérének megváltását és a bűnös megbüntetését. A fiú azt felelte rá, ő Istenre hagyja a bosszút apja haláláért, és nem követel vérváltságot, mert aki megölte, részeg volt, és nem tudta, mit cselekszik. Ilyenformán azt, aki magát vádolta, fölmentették, minthogy a halott legközelebbi hozzátartozója lemondott a bosszúállásról. Emez pedig megadta a Sztambul efendinek az ezer aranyat s a barátjának is a megígért jutalmat. Mindenki meg volt elégedve, csak a nővére meg a férje nem, akik nem is annyira apjuk halálának megbosszulása miatt idézték volt törvénybe a fivérüket, hanem inkább azért, hogy tekintélyes vagyonát megkaparitnthassák.

Gőgősség
Beszéljünk még a törökök hibáiról. Általában büszkék, gőgősek, pökhendiek. Többre tartják magukat minden más nemzetnél. Azt hiszik, hogy ők a legbátrabbak a föld kerekén. Azt képzelik, hogy értük van a teremtett világ. Akadnak azért olyanok is, akik kevésbé ragadtatják el magukat ezektől a velük született előítéletektől, nagyobbra értékelik a frankokat, semmint önmagukat, hisz napról napra van alkalmuk meggyőződni róla, hogy azok okosabbak, ügyesebbek, szorgalmasabbak náluk. De a nemzet zöme, főképpen a kisemberek, megvetik és gyűlölik az összes többieket, különösen azokat, akik nem a Mohamed törvényét követik.

A kereszténygyűlölet okai
Ennek a gyűlöletnek és ennek a megvetésnek, úgy látom, két alapvető oka van. Az egyik az, hogy naponta újabb meg újabb ruhadivatokkal állunk elébük a keresztyén világból, s ez módfelett ingerli őket. Azt mondják, hogy a mi öltözködésünk komédiásnak való, nevetséges, nem komoly férfihoz illő. De minthogy úgyszólván naponta látnak Konstantinápolyban frankokat, lassacskán csak hozzászoknak a ruházatunkhoz. Hússzor is kószáltam egymagamban Konstantinápoly kellős közepén, francia divatú ruhában, oldalamon karddal, anélkül hogy bárki is belém kötött volna, csak egyszer kiabált utánam a csőcselék, hogy köpek, azaz kutya, meg hogy gyaur, azaz hitetlen. De ennyiszer London utcáin is megtiszteltek azzal, hogy French dog, azaz francia kutya, amikor a hajhálót meglátták a fejemen. Úgy hallom, hogy a törökök tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt még jobban gyűlölték a ruhájukért a frankokat, mint manapság, és gyakran pimaszkodtak is velük, például leverték a fejükről a kalapjukat.
De hadd mondjam el, mi a fő oka a törökök keresztyéngyűlöletének: a mohamedánok - ez tagadhatatlan - példás és fölöttébb épületes módon respektálják, tisztelik és imádják Istent, de meg lévén győződve róla, hogy ennek az Egyetlen Mindenható Lénynek a szemében a bálványimádás a legrútabb és legförtelmesebb bűn, elutasítanak mindent, ami ilyesmire csak emlékeztet is. Azért gyűlölik a keresztyéneket is, mert azt képzelik róluk, hogy három főistenségük van, nem értenek ugyanis semmit a Magasztos Szentháromság fenséges misztériumából. Azt ellenben látják, hogy a katolikusok és görögkeletiek templomai tele vannak férfi és női szentek ábrázolatával és képmásaival, amelyek vallásos imádatuk tárgyai. Ezért azt hiszik, hogy a keresztyének megannyi alistenükhöz vagy fiókistenükhöz könyörögnek és fohászkodnak segedelemért. Bizonyos tehát, hogy a törökök elsősorban azért idegenkednek az összes keresztyénektől és a vallásuktól, mert azt látják, hogy a katolikusok és a görögkeletiek vallásos áhítattal csüggenek férfi és női szentjeiken, valamint a képmásaikon. Azért mondom, hogy az összes keresztyénektől, mert nem tudnak különbséget tenni, s nem is tudják, hogy van különbség katolikusok, görögkeletiek és protestánsok között. Ez utóbbiak sokkal kevesebben is vannak, és sokkal szerényebben is viselkednek, semhogy bárkinek is feltűnne a vallásuk. Mindössze két kis kápolnájuk van, egy az angol, egy a holland követség palotájában, ahová török ember talán még soha nem tette be a lábát. Ezzel szemben a többieknek, kivált a görögkeletieknek számtalan templomuk van mindenütt, szerte az oszmán birodalomban, agyondíszítve szenteket ábrázoló festmények tömegével, és a törökök naponta láthatják, mint borulnak le előttük bálványimádó hódolattal a görögök; ez fakasztja bennük azt a nagy megvetést és gyűlöletet irántuk.
Íme, az egyik magyarázata, hogy miért nem szenvedhetik a szobrokat, domborműveket és képmásokat, akár embert, akár állatot ábrázoljanak is; hogy miért tiltja ezeket a törvényük, s pusztítják őket, ahol csak érik. Tudom, hogy sokuknak egészen nevetséges nézeteik vannak erről a dologról. Azt mondják, hogy egyedül csak Isten joga szobrokat és képeket csinálni, mert egyedül csak Ő tudja életre kelteni őket; hogy amelyeket emberek csinálnak, azok az Utolsó Ítélet napján lelket követelnek tőlük; s hogy az embereknek, mivel e kívánságot nem tudják teljesíteni, súlyosan bűnhődniük kell, amiért elbizakodottságukban és vakmerőségükben a Nagy Teremtő művét akarták utánozni. De csak az egészen bárdolatlan, tudatlan és babonás törökök vélekednek így a szobrokról és képmásokról. A többiek nem így gondolkodnak, de azért még ők is azt mondják, hogy jobban teszik, akik se nem csinálnak, se meg nem tűrnek maguk körül ilyen alkotásokat, mert idő múltával esetleg még visszaélnének velük, miként a keresztyének is.

Ragaszkodás a valláshoz

Meggyőződésem, hogy nincs nép, amelyik jobban ragaszkodnék a vallásához, mint a török. Úgyszólván naponta látjuk, hogy különböző felekezetű emberek áttérnek mohamedánnak, de alig hinném, hogy sok törököt találnánk, aki keresztyénné lett; ilyesmi legalábbis csak elvétve fordul elő. Nemcsak hogy rajonganak a vallásukért, hanem nagyon vallásosak és nagyon áhítatosak is. Fölemelő érzés látni, hogyan áhítatoskodik a hívő török: figyelem, odaadás, ritka búzgóság egyesül benne.

Vallás
Annyi bizonyos, hogy a keresztyének általában hamisan ítélnek a törökök vallásáról, azt tartván, hogy ennél képtelenebb és nevetségesebb vallás nincsen. Én pedig úgy vélem, hogy van, nem is egy, még akár Európában is. Ön is megítélheti majd, ha elolvasta, amit alább elmondok róla.
A muzulmán vallás két fundamentumon nyugszik:
1. Az első az a tanítás, hogy csak egyetlen Isten van, tagoltság nélkül, mennynek és társ nélkül, mennynek és földnek teremtője, minden dolgoknak föltétlen ura, aki örökké volt és örökké lesz, a végtelen jóság, a végtelen irgalom, a mindenható, a mindenütt jelenvaló, aki mindent tud és aki felfoghatatlan. Bizonyos, hogy a törökök /akarom mondani, a hithű muzulmánok/ nagyon nagy és nagyon dicséretes tisztelettel és hódolattal vannak e magasztos lény iránt: mondhatni, félve és borzongva ejtik ki még a nevét is. Elannyira, hogy óvakodnak alantas célra felhasználni /ahogy mi szoktuk/ bármiféle írott papirost, hátha rá van írva valahol Isten neve, vagy szó esik róla azon a papíroson, sőt, ha ilyen papírszeletkét pillantanak meg a földön, azt is gondosan fölveszik. Szerintem ez merő babonaság. De hát minden nemzetnek megvannak a babonái. A protestáns Svájc sem kivétel ez alól.
2. A muzulmán hit másik fundamentuma az a szent és szilárd meggyőződés, hogy Mohamed Istennek prófétája vagy inkább küldötte volt; a raszúl Allah kifejezés ugyanis inkább azt jelenti, hogy Isten küldötte, mintsem hogy prófétája. A törökök Mózest és Jézus Krisztust is nagy prófétának tartják. Azt hiszik, hogy Isten az előbbinek adta a kezébe a törvényt, de mivel az emberek, gonoszak lévén, nem tartották meg, enyhébb törvénnyel elküldte hozzájuk a másodikat. Őt Iszának hívják, és nagy tisztelettel viseltetnek iránta; az összes próféták legnagyobbikának tekintik; azt hiszik róla, hogy Isten leheletétől fogant Szűz Mária méhében, aki a szülése előtt is, a szülése után is szűz volt. Ha meghallanák, hogy valaki tiszteletlenül beszél róla, meglehet, ugyanolyan szigorúan megbüntetnék, mintha Mohamedet szidalmazta volna. Nem hiszik, hogy a zsidók keresztre feszítették, ellenben azt vallják, hogy mivel ki akarták végezni, Isten mindenhatósága elragadta őt; ez színtiszta nesztorianizmus. Ugyanis Nestorius konstantinápolyi pátriárka azt tanította az ötödik században, hogy a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak nemcsak hogy két természete, de két személye is van: az egyik az isteni, öröktől fogva való; a másik, a tisztán emberi, a boldogságos Szűz Máriától született, és elszenvedte a halált. Ennek a dogmának még ma is vannak szektás hívei Keleten. A törökök azt mondják, hogy Keresztelő Szent János és Jézus Krisztus megjövendölte Mohamed eljövetelét /nem tudom, honnan veszik ezt a próféciát/, s Mohamed csak azért jött, hogy megerősítse a régi próféták tanítását, még erősebben buzdítsa az embereket a jóra, és elhozza nekik a Koránt, a törvények legtökéletesebbikét. A törökök gyűlölik a zsidókat, amiért megtagadták és üldözték Jézus Krisztust. Gyűlölik a keresztyéneket is, azt tartván róluk, hogy bálványimádók, akiknek nem elég, hogy istent csináltak Jézus Krisztusból, még a férfi és női szentjeiket is imádják és magasztalják; de hogy emellett még azt is látniuk kelljen, mint borulnak le bálványimádó hódolattal a szentképeik előtt, azt még visszataszítóbbnak érzik, az végképp felháborítja őket. Ugyanis - de azt hiszem, ezt mondtam is már - ők nem tesznek különbséget protestánsok, római és görög katolikusok között, minthogy az előbbiek csak elenyésző számban vannak Törökországban.
A törökök hisznek a paradicsomban és a pokolban, ahol a jók elnyerik jutalmukat, a gonoszok elveszik büntetésüket. A Korán gyönyörűségek kertjének ábrázolja a paradicsomot, ahol a legfinomabb érzéki örömök várnak az emberre. A műveletlen és faragatlan törökök legtöbbje azt hiszi, hogy ez betű szerint igaz; de akik értelmesebbek és tanultak is valamit, azok csak allegóriát és metaforát látnak a tejjel és mézzel csorgó csermelyekben, a kristályosan tiszta és hűs vizű forrásokban a zamatos gyümölcsökben, az elbűvölően szépséges és örökké szűz lányokban és még sok más efféle ínyencségben, amit a Korán kínálgat; ezek azt mondják, hogy Mohamed, mivel faragatlan és durván érzéki araboknak prédikált, kénytelen volt úgy beszélni a paradicsomról, mint a tökéletes boldogság honáról, azt ígérve nekik, hogy ott minden vágyuk teljesülni fog. Azok a törökök ellenben, akik józan ítéletűek és felvilágosultabbak, azt vallják, hogy a paradicsomi boldogság szellemi természetű, és mindenekelőtt Isten jelenvalóságának öröméből fakad. A Korán pokolról is ad tanítást, de arról nem szól, hogy ott mifajta szenvedésben és gyötrelemben lesz része az embernek. A józan ítéletűek azt mondják, hogy a kínzó lelkifurdalás lesz a legkeservesebb, valamint az a fájdalom, amelyet Istentől elszakadva érez az ember. A törökök egyébként nem hisznek az örök szenvedésben; azt mondják, egyszer mindenki üdvözül, mert Isten igazságosságával és irgalmával nem egyeztethető össze, hogy a rosszakat örök kárhozatra vesse.

Vallási türelem
Ámbár a törökök nagyon ragaszkodnak a vallásukhoz, és alig lát rá példát az ember, hogy valamelyik is elhagyja a hitét és másikra térjen át, mégis nagyon türelmesek, és minden török alattvaló teljes lelkiismereti szabadságot élvez. Szerintük egyedül Istennek lehet dolga, hogy megnyissa az ember szívét; bárkit is üldözni vagy gyötörni azért, hogy olyan vallásra térjen át, amelyben nem hisz, barbárság és gyalázatos kegyetlenség. /Kitűnő lecke vallásüldöző keresztyéneknek./ A törökök soha nem zaklatták görög, örmény, zsidó rájáikat, azaz más vallású alattvalóikat, hogy legyenek muzulmánná. Amazoknak megvannak a templomaik, emezeknek a zsinagógáik minden városban és faluban, ahol laknak, és szabadon és nyilvánosan gyakorolhatják a vallásukat. Igaz ugyan, hogyha újat akarnak építeni - vagy mert leégett, vagy mert összedőlt a régi -, nagyon sokat kell fizetniük az engedélyért.

Korán
A török ember szemében isteni mű: a legtökéletesebb törvény foglalata, amelyet Isten adott az embernek, s amelyben minden benne van, amit tudnia és tennie kell, hogy üzvözüljön. Ebből alkották meg a kánoni és a polgári jogot is. Megvan benne a tízparancsolat, azaz amit Mózes rendelt, és azonfelül öt másik is, amit vallásuk fundamentumának tekintenek.
Ezek: l. tettel és szóval megvallani, tanúsítani, hinni és megerősíteni, hogy Isten egyetlen és egyedülvaló, sem társa, sem párja, sem kísérője nincsen; és hogy prófétája, Mohamed az ő igazi küldötte; 2. megtartani a ramadán vagy ramazán havi böjtöt; 3. imádkozni a megszabott órákban és módon, ahogy Isten megparancsolta prófétája által; 4. gyakorolni a felebaráti vendégszeretetet és istápolni a szegényeket; 5. nem elmulasztani a zarándoklást Mekkába, s ott meglátogatni Beitullaht, Isten szent házát. A zarándoklat parancsa mindazoknak szól, akiknek van idejük és módjuk odamenni.
Az első parancsolatot mindenki nagyon szigorúan megtartja. Istent és szent nevét, mint már mondtam is, különösen mélyen tisztelik. Ez abban is megmutatkozik, hogy akármibe fogjanak is bele, mindig ezzel kezdik: "biszmillah", azaz: Isten nevében. Csak annyit mondhatok, bár a keresztyének is olyan mély tisztelettel és hódolattal lennének Isten és szent neve iránt, mint a törökök.

Ramazán

A második parancsolat a ramazán vagy ramadán böjt megtartására szól. Mihelyt feltűnik az égen a hold, mely e nevet viseli, ágyúlövéssel figyelmeztetik rá a népet, a müezzinek pedig, akik az imádság óráit kiáltják szét a minaretek erkélyeiről, az egész várossal tudatják a hírt. A böjt harminc napig tart, ameddig a holdhónap. Török embernek ezalatt nem szabad sem innia, sem ennie, sem bármit a szájába vennie, még pipáznia sem /ami a legkeservesebb megpróbáltatás /, napkelte és napnyugta között. Utána azonban ehetnek mindent, amit csak akarnak; egész éjjel lakomáznak és mulatoznak. Ez a böjtölés, vagyis koplalás az egyszerű népet sújtja igazán, mert az kénytelen dolgozni, hogy megéljen; kivált, ha nyáron jön el az ideje; a törökök ugyanis holdhónapokra osztják fel az esztendőt, és így sem a ramazánnak, sem más ünnepüknek nincsen egyszer s mindenkorra megszabott napja; Ha a ramazán történetesen nyár derekára esik, és éppen a nagy dologidőre, olyankor bizony sokat szenvednek, mert akárhogy szomjaznak, akárhogy izzadnak is, egy csöpp vizet sem mernének a szájukba venni, hogy fölfrissüljenek tőle. A gazdagoknak sokkal könnyebb a dolguk; ők a nappalból éjszakát csinálnak, az éjszakából meg nappalt, vagyis nappal alszanak, kivéve az imádság óráit, amikor fölkeltetik magukat a szolgáikkal, éjjel meg fönn vannak és dőzsölnek. Hiába a szigorú koplalás: a törökök ezalatt vidámabban vannak, mint akármikor, kivéve bajrám idején. A kávéházak egész éjjel nyitva tartanak; jönnek - mennek az énekesek, a komédiások, a karagözök vagy bábosok, akik néhány paráért elmulattatják az iszogatókat.
Nincs szebb látvány, mint Konstantinápoly bizonyos távolságból, például Perából nézve ramazánéjszakák idején. A mecsetek minaretjeinek erkélyeit körberakják lampionokkal, olyanformán, mintha tűzkoszorú vagy tűzszalag futna körbe rajtuk. Mivel a nagy mecsetek minaretjein három erkély van egymás alatt, ott három-három sor lampion látható. Amellett még köteleket is vetnek át egyik minaretről a másikra, s leleményes elrendezésben kisebb-nagyobb lámpásokat akasztanak rájuk, olyanformán, hogy arab betűk rajzolódjanak ki, sőt egész mondatok is Istent, Mohamedet és a szultánt dicsőítve. Mivel Konstantinápolyban számtalan mecset és kápolna van, kivilágítva valamennyi, és hogy a város amfiteátrumszerűen épült, szebb és lenyűgözőbb fényjátékot elképzelni sem lehet annál, mint amit bajrámkor látni, meg a donanma néven ismert népünnepélyek alkalmából, amelyeket akkor rendeznek, amikor a szultánnak fia születik, vagy amikor fényes diadalt aratott.

Bajrám

Mihelyt feltűnik az égbolton a savvál hold, amely a ramazán után következik, számtalan ágyú sortüzével adják hírül a népnek, hogy beköszöntött a nagy Bajrám, vagyis a török húsvét ünnepe. Az ünnepség másnap kezdődik, és három napig tart. A Nagyúr, trónusán ülve, kora reggel kihallgatást ad a Porta összes nagyjainak. Fogadja bókjaikat, mindegyiknek csókra nyújtva a bal kezét. Ez az egyetlen alkalom, amikor ilyen kegyben részesülnek. Ezután nagy ünnepélyességgel és fényes díszkísérettel a Szent Szófia mecsetbe vonul, mögötte egész udvara. Az esztendő egyetlen más napján sem jelenik meg nyilvánosan ekkora pompával és fénnyel. Az összes törökök, kiváltképpen a tehetősek, új ruhát öltenek e nagy ünnepen. A birodalom nagyjai még a szolgáikat és a rabjaikat is új ruhába öltöztetik ilyenkor. Kurbánt, azaz áldozatot is mutatnak be, ki-ki a tehetsége szerint; ki ökröt vágat, ki juhot, ki meg bárányt. Az állatok fejét vörösre, zöldre vagy más színűre festik, és néhány óra hosszára közszemlére teszik ki a házuk elé; a húsát aztán szétosztják a szegények közt. Ilyenkor gyakran megajándékozzák egymást az emberek. A bajrám három napja alatt nagy tömeg hullámzik az utcákon és a tereken. Némelyek sétálgatnak, mások abban találják örömüket, hogy meghintáztatják magukat néhány aszperért; mások megint másként szórakoznak, ki-ki a tetszése szerint. Az ismerős törökök összeölelkeznek, ha találkoznak, köszöntik és jókívánságokkal halmozzák el egymást. De én azt találom a legszebbnek és legfigyelemreméltóbbnak, hogy ilyenkor kibékülnek a haragosok is; elfelejtik esetleges sérelmeiket; hitük szerint, ha nem így cselekszenek, akkor nem igazán szép a bajrám vagyis a húsvét. Evangéliumi eszme, bárcsak a keresztyének is úgy követnék, miként a törökök! A bajrám három napja alatt naponta reggel nyolckor, délben és délután négykor több mint száz ágyú szólal meg Konstantinápolyban a Szeráj-foknál s más helyeken felállított ütegekből, amire a kikötőben horgonyzó összes hajók összes ágyúi felelnek. A bajrám három éjszakáján még fényesebb a kivilágítás, mint a ramazán éjjelein. A főbb mecseteknek a tetejét, sőt az egész törzsét kirakják lámpásokkal, úgyhogy valóságos tűzoszlopok gyanánt fénylenek. A török hajóknak, különösen a hadihajóknak és a gályáknak az árbocait és kötélzetét is teleaggatják lampionokkal; elragadó látvány! A Nagy Szeráj és Galata között a kikötőben tűzijátékot rendeznek és röppentyűket lőnek a magasba. A bajrámot követő három nap a török nőknek is ünnepük. Csapatostul lepik el ilyenkor az utcákat, sétálgatnak, boltról boltra járnak, vagy piacról piacra, ahol az árusok elébük rakják, ami drága és finom holmijuk csak van; vannak, akik a fekete-tengeri szorosban hajókáznak, mások kirándulnak a környékre, a zöldbe.
Hetven nappal a nagy bajrám, vagyis a ramazán bajrámja után újabb ünnepük van a törököknek; ez a kis bajrám vagy a hadzsik bajrámja. Ez csak egynapos. Semmi említésre méltó nem történik, hacsak az nem, hogy előtte való este kivilágítják valamennyi minaretet, s hogy reggel a Nagyúr nagy fénnyel és pompával vonul a mecsetbe.

Tisztálkodás

A muzulmán törvény harmadik parancsolata előírja az imádkozást az arra rendelt és megszabott órákban. Mielőtt részletesebben szólnék erről, hadd mondjam el röviden, mit neveznek a törökök tisztátalanságnak, és mit tartanak az Istenhez való fohászkodás előtti kötelező tisztálkodásról. Két fő tisztálkodási formát ismernek: az egyik a közlü, a másik az abdeszt. / Az előbbi a száraz lég- és gőzfürdő, amelyről hosszasabban írtam már az egyik levelemben./ Oda akkor mennek, ha előtte az asszonyukkal háltak; ha lerészegedtek vagy ha egyáltalán csak bort ittak is; ha halottat érintettek meg vagy temettek; és végül, ha rájuk fröccsent a vizeletük vagy más rondaság, amit egyébként nagyon igyekeznek elkerülni; ezért vizeléskor mindig lekuporodnak, mint a nők, és hosszan dörzsölődnek a falhoz, nehogy egy csepp is rájuk vagy a ruhájukra hulljon. Ha fentiek szerint ilyen vagy olyan módon véletlenül beszennyeződnek, akkor el kell végezniük az említett két tisztálkodást, tehát fürdőbe mennek, s aztán abdesztet végeznek, mielőtt imádkoznának. De beszennyeződhetnek úgy is, hogy egyszerűen csak azt teszik, amit bárkinek kell; vagy ha elered a vérük, ha hánynak, ha elvesztik az eszméletüket, ha elnevetik magukat vagy elalszanak a mecsetben, vagy ha akár csak megérintenek egy ott alvót, ha megölelnek vagy egyszerűen csak megcsókolnak egy nőt, ha kutyához, disznóhoz vagy más tisztátalan állathoz nyúlnak. E sok különféle esetben elegendő a tisztuláshoz az abdeszt, de azt is csak akkor kell elvégezniük, amikor már imához készülődnek.
Hadd mondjam most el, miként végzik ezt a tisztálkodást: l. Háromszor megmossák a kezüket, az ujjaik hegyétől a csuklójukig. 2. Háromszor kiöblítik a szájukat, s egy kis kefével vagy a jobb kezük hüvelykjével megtisztogatják a fogukat. 3. Háromszor átöblítik az orrukat, a tenyerükből szippantva fel a vizet az orrlyukukba. 4. Háromszor vizet loccsantanak az arcukba a két tenyerükkel. 5. Háromszor megmossák a karjukat, csuklótól könyökhajlatig. 6. A jobb hüvelykjükkel és mutatóujjukkal megdörzsölik a fejüket, homloktól fejtetőig. 7. Ugyanazzal a két ujjukkal kívül-belül megmossák a fülkagylójukat. 8. Végül háromszor megmossák a lábfejüket, lábujjtól bokáig. Azok, akik reggel lábat mostak már, mielőtt felhúzták volna a meszttel, vagyis a sárga szattyán lábbelivel egybevarrott csamiasirjukat, azaz bő vörös bugyogójukat /az ugyanis mindig vörös színű/, napközben, amikor az abdesztjüket végzik, egyszerűen csak végighúzzák a megnedvesített jobb hüvelykjüket és mutatóujjukat a mesztükön. Sok hókuszpókusz vagy inkább babonaság! Pedig úgy kell végezniük, s abban a rendben, ahogy itt elmondtam, máskülönben tökéletlen lenne a tisztálkodásuk, és az imádságuk is meddő maradna. Hogy az abdesztjüket kényelmesen elvégezhessék, a mecsetek udvarán mindig ott van a kút vagy a gondosan feltöltött nagy medence több vizescsappal, hogy egyszerre többen is tisztálkodhassanak. Ha úton vannak a törökök, vagy sivatagban járnak, ahol nincsen víz, akkor fűvel, földdel vagy homokkal is elvégezhetik az abdesztet.

Imádkozás
Minden töröknek napjában ötször kell imádkoznia. Az első imádságot, a szabah namazit, napkeltekor végzik; a másodikat, amelynek namazi a neve, délben; a harmadikat, az ikindi namazi nevű imát, négy órakor; a negyediket, az aksam namazit, mindjárt napszállta után ; az ötödiket pedig, amelyet jatszi namazinak hívnak, a teljes sötétség beállta után körülbelül egy órával. A hithű muzulmánok soha nem mulasztják el ezt az öt imádságot, de különösen az elsőt, a délit és az estit kell nagyon szigorúan vennie mindenkinek. Ha történetesen nincs mecset a közelükben, hogy oda menjenek, akkor ott imádkoznak, ahol éppen vannak, utazás közben akár a mezőn, vagy akár odahaza, ha nem mehetnek ki. Pénteken - ez az ő vasárnapjuk - van még egy imájuk reggel kilenckor: a kusluk namazi. Olyankor a legzsúfoltabbak a mecsetek.

Müezzinek

Minthogy a törököknél el van tiltva a harang, sőt még azt sem engedi meg a törvényük, hogy utcai nagy órák figyelmeztessék őket az imádság idejére, kikiáltókat, müezzineket alkalmaznak, akiknek vízióráik vagy homokóráik vannak, hogy azokhoz igazodjanak. Amikor elérkezik az imádság órája, a minaretek erkélyére fölmegy egy-egy müezzin, és bedugva a fülét a két hüvelykujjával, torkaszakadtából elkiáltja és többször is elismétli, hogy Allah kebúr; lá-iláhe illá Allah, ahia hielfela. Ezeknek az arab szavaknak a jelentése: "Allah nagy; nincsen más isten Allahon kívül; jöjjetek hát imádkozni; figyelmeztetlek benneteket." A világ négy tája felé kiáltják, jobban mondva kántálják ezt a szöveget; a déli oldalon kezdik és a nyugatin végzik. Mivel Konstantinápolyban több nagy mecset van, s mindegyikhez tartozik minaret, kettő, négy vagy némelyikhez hat is, és mivel ezenkívül nagyon sok mecset is van egy-egy minarettel, végtelen sok müezzin kiáltozik, vagyis kántál egyazon időben s igen messzire hallatszón, ami egészen különös muzsikaként hat az újonnan érkezőkre. De csakhamar hozzászokik az ember, és aztán már ügyet sem vet rá. Itt, Rodostóban nem hallunk ilyesmit, mert a lakónegyedünk eléggé távol van a törökökétől, s ennélfogva mecset sincsen a szomszédságunkban.

Mecset
Míg a müezzinek ilyen szépen zengedeznek, ki-ki készülődik az imádságra, s végzi az abdesztjét. Utána a mecsetbe mennek, nagyon illedelmesen és példamutató komolysággal. A kapuban levetik a papucsukat. Aki attól tart, hogy netán elcserélik, az a hóna alá fogja, vagy a kezébe veszi. Mindenki elfoglalja a helyét, és a sarkára guggol, ami a keletieknél a legnagyobb tiszteletet kifejező testtartás. Így várják nyugodtan, hogy az imám, vagyis a mecset papja, elkezdje, ami úgy történik, hogy föláll, tenyerét szétterpesztve a két hüvelykujjával bedugja a fülét, és ezt mondja: Allah kebír, vagyis hogy Allah nagy. A gyülekezet szintén föláll, s ki-ki ezt mondja magában: "Mindenben utánozni fogom ezt az imámot." Hajladoznak erre-arra, különböző testtartásokat vesznek föl, s míg az imám fennhangon fohászkodik, a nép halkan mondja utána a szöveget. l. Bedugják a fülüket a két hüvelykujjukkal, annak jeléül, hogy nem akarnak hallani semmit, s hogy nincsen számukra más, csak az imádság. 2. Karjukat keresztbe fonva, két kezüket a vállukra teszik, ami azt jelenti, hogy most leteszik minden földi dolgukat, hogy átadják magukat a jelen lévő Istennek. 3. Törzsüket mélyen előre döntik, kezüket a térdükre támasztva. 4. Letérdepelnek. 5. Egy pillanatra a sarkukra ülnek. 6. Leborulnak a földre, megcsókolják, közben a két tenyerükkel a földre támaszkodnak. 7. Föltérdelnek. Fölegyenesednek, fölállnak, kezüket a mellükön keresztbe téve. - Minden mozdulathoz egy-egy rövid fohászt mondanak, egészen halkan mormolják, csak az Allah kebír-t kiáltják közbe-közbe fennhangon. Imáikat azzal fejezik be, hogy végigsimítják az arcukat és a szakállukat, közben hangos szóval magasztalják Istent. Körülbelül fél órát tart az egész. Elfelejtettem megemlíteni, hogy mindeközben végig Mekka felé, azaz keletnek fordulnak. Minden mecsetben ott van a kible, egy fülkeszerű mélyedés a falban, jelzi a keleti irányt. Hétfőn, szerdán és pénteken a nagy mecsetek főpapja fölmegy a szószékre, elolvas egy fejezetet vagy néhány passzust a Koránból, és magyarázatot fűz hozzá a saját értelmezése szerint. Vannak kántoraik is, akik néha himnuszokat és egyházi énekeket énekelnek, elnyújtott, bánatos dallamra. A nép sosem énekel fennhangon, nehogy még gyászosabb legyen az összhatás.

Áhítat
Az ember csak csodálja a törökök mély vallásosságát, és nem győz okulni rajta. A török ember, ki szent helynek tekinti a mecsetjét, mindig a legmélyebb áhítattal lép be oda. Ott nincs beszélgetés, fecsegés, nevetgélés, mint a keresztyén templomok legtöbbjében. Bárhol végezzék is az imájukat, akár a szabad mezőn, akár egy köztéren, csodálatra méltó áhítattal, odaadással és elmélyültséggel imádkoznak; semmi el nem vonja a figyelmüket; ha a világ legérdekesebb eseménye zajlanék mellettük, arra sem fordítanák oda a fejüket, hogy megnézzék. Egy szó, mint száz, buzgóbban, serényebben, jámborabbul és áhítatosabban gyakorolják a vallásukat, mint a keresztyének a magukét; ezt persze csak általánosságban mondom.
Áhítatuk tárgya az egyetlen és egyedülvaló Isten. Akármilyen hódolattal és tisztelettel vannak is Mohamed iránt, őt mégis csupán embernek tekintik; ha mégannyira választja is Istennek, aki prófétájává fogadta, imádkozni soha nem imádkoznának hozzá, mert az csúf bálványimádással lenne egyenlő. Bár a purgatóriumban nem hisznek, miként a keresztyének sem hittek benne az első öt vagy hat évszázadban, a halottaikért mégis imádkoznak, mint annak idején az első keresztyének is; imádságaik és fogadalmaik célja, hogy rokonaik és barátaik mielőbb örök boldogságra jussanak. Igaz ugyan, hogy e hittételt illetően nincsen osztatlan egyetértés a törökök között.

A nők vallásossága

A török nők nem járnak templomba. Thévenot és más utazók állítása szerint azért nem, mert a törökök oly kevéssé becsülik a nőket, hogy azt hiszik, még a paradicsomban sem jut hely nekik, és szinte nem is tekintik őket értelmes lénynek; így gondolkodván felőlük, már kicsi korukban sem nevelik őket vallásosságra és istenfélelemre, s így a nők nem is vesznek részt a vallásgyakorlásban. Azt hiszem, e jó urak, kik efféle érzelmeket tulajdonítanak a törököknek, inkább maguk nézik le és veszik semmibe a nőket. Én ugyanis nem egy alkalommal éppen az ellenkezőjét láttam, annak, amit ők állítanak.
- Megkérdeztem egyszer egy józan ítéletű és okos török embertől, hogy miért nem engedik be asszonyaikat a mecsetekbe. A válasza az volt, hogy nem illik a két nemnek összevegyülnie, amikor Istenhez imádkoznak; és hogy csak zavarnák egymást; s hogy különösen a nők, kik rendszerint nyughatatlanok, locskák, és kevésbé tartózkodóak, mint a férfiak /a török nőkre értette/, különösen ők zavarnák állandó izgés-mozgásukkal és tiszteletlen magatartásukkal a férfiakat; s hogy Keleten sosem volt szokás vagy gyakorlat semelyik vallásban, hogy a férfiak és a nők elvegyüljenek a vallási gyülekezet helyén, mint ahogy a keresztyének között szokás: egyébként is, az ő asszonyaik odahaza ájtatoskodnak, ahol kevésbé szóródik szét a figyelmük, és jobban össze tudják szedni a gondolataikat.
Ámbár a török nők nem járnak a mecsetekbe, tudomásom van róla, s nem is egy embertől hallottam, hogy az előírt órákban ők is elvégzik a tisztálkodást és az imádságot, ugyanúgy mint a férfiak, talán csak azzal a különbséggel, hogy nem olyan szabályosan, nem olyan lelkiismeretesen és nem olyan elmélyülten, és soha nem nyilvánosan, hanem a háremjük, vagyis a lakosztályuk falai között. Ahogy Perából jövet leereszkedik az ember Galatába, a dervisháztól egy kicsivel lejjebb egy kápolnácska áll; egy nap, hogy arra jártam, török asszonyok tódultak ki onnét; kérdeztem, mi az. Azt mondják, hogy most ért véget az ájtatosság abban a kápolnaszerű épületben, amelybe csak nőknek van bejárásuk, férfiember be nem tenné oda a lábát. Alig hinném, hogy ne volna Konstantinápolyban egyebütt is olyan kápolna, amelyet csak nők látogathatnak. Ezenkívül eljárnak imádkozni még a nagy mecsetek mellett lévő türbékbe is, ahol a szultánok síremlékei találhatók.
A törökök törvényének negyedik parancsolata előírja az irgalmasság és a vendégszeretet gyakorlását. Mondhatni, ezt a parancsolatot általában igen lelkiismeretesen megtartják. Nem hinném, hogy akadna még egy nemzet, amely minden tekintetben oly irgalmas volna, mint a török, s amelynél, ennek folytán, oly csekély számban volnának koldusok. Az irgalmasságot itt olyan komolyan veszik, hogy kiterjesztik még az állatokra is. De úgy emlékszem, hogy erről már hosszasabban írtam Önnek az egyik régebbi levelemben, ezért most nem ismétlem meg, amit ott elmondtam már.

Mekkai zarándoklat
Az ötödik s egyben utolsó parancsolatot, amely szerint életében egyszer mindenkinek el kell zarándokolnia Mekkába sokkal kevésbé tartják meg, mint a többit. Minden török mindig hangoztatja, hogy oda készül, s éppen azon fáradozik, hogy lehetőséget teremtsen a szent zarándoklatra -, de mindig közbejön valami, ami meggátolja őket a véghezvitelében. Annak ellenére, hogy minden esztendőben nagyon sok zarándokkaraván indul útnak Szkutariból, Kairóból, Aleppóból és az oszmán birodalom számos más helységéből Mekkába, nekem az az érzésem, hogy ezer, sőt tízezer törökből talán egy sem járta meg azt a zarándokutat; pedig a hadzsiknak - így hívják azokat, akik jártak ott - nagy a becsületük és a tekintélyük. Azonban az út olyan hosszú, keserves és fáradságos , és a költségek olyan magasak, hogy vagy elmegy tőle a kedve a legtöbb embernek, vagy bele sem tud vágni. Azt hallottam, hogy sok hádzsi, vagyis zarándok valósággal szakmányban jár Mekkába, hogy ellátogasson a Beitullahba, Isten szent házába. s ott azokért vagy azok helyett imádkozzék, akik megfizették érte.

Mekkai balzsam

A pompás és csodálatos mekkai balzsamot is csak ezektől a hádzsiktól lehet beszerezni vagy megvásárolni, minthogy a keresztyének és a zsidók ki vannak tiltva Mekkából, amelynek még a közelébe se mehetnek. Amikor a zarándokok megérkeznek Aleppóba, Kairóba, Szmirnába vagy Konstantinápolyba, nagy tételekben eladják az ottani zsidóknak, akik rendszerint meghamisítják, kopaival és perubalzsammal vagy más fajtákkal keverik, úgyhogy a frankok csak igen nehezen juthatnak hozzá a tiszta és hamisítatlan mekkai balzsamokhoz, ugyanis ők soha nem kereskednek közvetlenül a törökökkel, s még kevésbé a hádzsikkal. A frankok teljes levantai kereskedelme zsidók közbejöttével bonyolódik le. Nekem van azért egy kis tartalékom ebből a remek balzsamból, amelyet féltő gonddal őrizgetek. Biztos vagyok benne, hogy nem hamisítvány, ugyanis Ali pasától, a mostani nagyvezírtől való. Ő ajándékozott belőle tavaly Kinnoull milordnak egy nagy bardakkal - így hívják azt a gondosan leszurkozott és lezárt fakorsó - vagy fapalackszerű edényt, amelyben egyenest Mekkából érkezik ez a szer. Mylord pedig volt olyan jóságos, hogy nekem is adott belőle egy kis üvegnyit; nagy becsben tartom, mert kitűnően alkalmazható mindenféle seb, sérülés, zúzódás, izomgörcs, inhúzódás stb. orvoslására. Beszedve is használ. Csodás hatású a rossz emésztés, gyomorfájás, elesettség, köhögés stb. ellen. Frank hölgyeink némelyike, fölöttébb kényes lévén /mint sok más hölgy is / a szépségére, mekkai balzsamból és édes mandulatejből készített kenőccsel dörzsöli be esténként lefekvés előtt az arcát, mondván, hogy az táplálja és bársonyossá teszi a bőrt, eltűnteti a pörsenéseket és az előforduló egyéb csúnyaságokat, s megtartja, sőt élénkíti az arc színét. Alighanem Londonban is keresett és kelendő cikk lenne ez a kenőcs, ha Párizsban nem is, mivel az ottani dámák különb kenőcsöt használnak, mely jobban élénkíti az arcuk színét, mint az összes arábiai balzsamok együttvéve. Az azonban bizonyos, hogy a mekkai balzsamnak csodálatos a hatása, de nem is beszélek róla többet, mert még azt találja hinni, Uram, hogy valamiféle kuruzsló ajánlgatja Önnek a csodaszereit.

Körülmetélés
Azt bizonyára tudja már, Uram, hogy Mohamed a zsidó és a keresztyén vallásból merített több mindent, megalapítván a saját vallását. A zsidókéból vette a rituális mosakodást; az étkezési tilalmat a disznóhúsra, a megfulladt állatok húsára és a vérre; és főképpen a körülmetélést, amelyet vagy azért választott a keresztyének keresztelési szokása helyett, hogy könnyebben fölismerje majd a háborúkban elesett tanítványait és híveit - mert már akkor sejtette, hogy nem kerülheti el a háborúkat -, vagy talán egyszerűen a kényelmesség és tisztaság okán. Az araboknak ugyanis olyan hosszú a fitymabőrük, hogy nagyon meggyűlne vele a bajuk, ha nem vágnák le; legalábbis így mondta nekem egy örmény ismerősöm, aki hosszú ideig élt közöttük. Ugyanebből az okból metéltetik körül magukat keresztyén létükre a koptok és az abesszinok is, nem pedig, mint némely utazók írták, vallási meggyőződésből.
A zsidó gyerekeket a születésük utáni nyolcadik napon kell körülmetélni. A törökök ellenben várnak vele, míg a gyermek meg nem érik, vagy legalábbis míg el nem tudja mondani a hitvallás szövegét, ilyenformán hat-hét éves és tizennégy-tizenöt éves kora között történik a körülmetélése. Mivel ez eléggé költséges ceremónia, a szegényebb emberek addig nem metéltetik körül a gyereküket, míg valamelyik pasa vagy más nagyúr is el nem végezteti ezt a műveletet a saját gyerekein, ilyenkor ugyanis a gazdag fizeti az összes költségeket; úgy hogy néha több mint ötven gyerek is összegyűlik metélésre. Tavaly a valide szultána, vagyis a jelenlegi szultán édesanyja látván, hogy a fiának nincsen gyermeke, és abban reménykedve, hogy kiérdemelheti az Ég áldását, a saját költségén körülmetéltetett legalább kétszáz gyermeket. Amikor felvirrad a szertartás napja, új ruhába öltöztetik a sorra kerülő fiúgyermekeket; gyöngyhímes skarlát föveget, jobban mondva, bő sapkát nyomnak a fejükbe; drágaköves és gyöngyös boglárral ékes övet csatolnak a derekukra. Akinek nincsen, az kölcsönöz vagy bérel; a szegényeken rendszerint hamis a drágakő meg a gyöngy. Ezután pompásan fölszerszámozott paripákra ültetik őket; két férfi áll mindegyikük mellett, hogy elkapja őket, ha ne adj, Isten leesnének. A menet élén a janicsárok lépdelnek, fejükön az ünnepi alkalmakkor viselt magas bőrsüvegük, kezükben a botjuk. Mögöttük dervisek vonulnak, harántfuvolájukat fújják, és kis üstdobjukat verik. Utánuk jön az imám, vagyis a parókia lelkésze. Őt követi az a fiú, akinek az apja viseli a költségeket, vagy ha több apa adta össze a pénzt, akkor mindegyiküknek ott a fia. Gyakori eset ugyanis, hogy nem egy ember viseli az egésznek a terhét. Azok a fiúgyerekek, akiknek a szülei semmivel sem járultak hozzá a kiadásokhoz, a többiek mögött lépkednek, s egyúttal ők zárják be a menetet is. Miután a menet végigvonult több városnegyeden, betér a költségeket viselő személynek vagy személyek valamelyikének a házába, ahol már megtörténtek az előkészületek az ünnepségre. Az összes fiúgyerek fölsorakozik egy nagy terem kerevetpadján, ahol az imam beszédet intéz hozzájuk, s buzdítja őket, hogy legyenek állhatatosak a Koránban foglalt igaz hitük megvallásában, és mindig végezzék el az előírt imádságot, valahányszor a müezzin hívó szavát hallják. Aztán rájuk parancsol, hogy ki-ki emelje föl egy ujját annak jeléül, hogy csak egyetlen Istent ismer el, majd mondja utána arab nyelven a hitvallást, amely így hangzik: Allah Ashadu lá illá Allah-iláhe, Mohamed rasszúl , és ezt jelenti: "Valóságosan csak egyetlen Isten van, és Mohamed az Ő profétája vagy küldötte." Ezután borbélyok lépnek elő, és körülmetélik őket, ami úgy történik, hogy a bal kezük két első ujjával összecsippentik a fitymabőrt, és egy borotvával lemetszik, majd felmutatják a jelenlévőknek, akik torkuk szakadtából így kiáltanak arabul: Allah váhed, Allah kebír, Allah blich, és így tovább; ami azt jelenti, hogy : "Isten egyetlen, Isten nagy, Isten jó " stb. Ilyesféléket mondanak még, hangoskodásukkal elfojtva szegény gyerekek jajkiáltásait a fájdalmas művelet alatt. Utána valamiféle port hintenek a sebükre, és bekötözik. Ajándékokkal vigasztalgatják őket. Minden rokonuk és minden barátjuk ad valamit. A szegény sorsúak olykor egészen nagy értékű ajándékokat kapnak a gazdagoktól. Utána a ceremónia összes résztvevői asztalhoz ülnek és nagy vidámsággal vannak, csak szegény fiúk nem, akik bizony szenvednek, és néha elég sokáig eltart, amíg begyógyul a sebük. A gazdagok ilyenkor rendszerint nagyon bőkezűen bánnak a szegényekkel; ezzel akarják kifejezni örömüket, hogy a gyermekük muzulmánná, azaz igazhívővé lett a körülmetélés által. Aki elhagyja a vallását, hogy törökké legyen, annak is el kell végeznie vagy végeztetnie magán ugyanezt a műveletet, csakhogy őt nem viszik körbe diadalmenetben a városon; egyszerűen elmondja a hitvallás szövegét, és körülmetélik.

Tudatlanság
Meg kell hagyni, hogy a törökök jobbára igen tudatlanok. Alig akad köztük, aki csak valamit is konyítana a geográfiához, a históriához vagy egyéb tudományokhoz. A matematikát, az asztronómiát, a józan bölcselkedést hírből sem ismerik. A megrögzöttség, a megszokás, a gyanakvás, de mindenekelőtt a lustaság és a restség eredménye, hogy sem a művészetet, sem a tudományt nem művelik. Mert elképzelhetetlenül lusták. A török legszívesebben a kerevetén üldögélve, pipázgatva töltené el egész napját. Kineveti a frankokat, hogy óraszám sétálgatnak, pusztán mert örömük telik a járásban. Még jobban kineveti azokat, akik ötvenszer is végigmérik a szobát, fel nem foghatja, mi örömet szerezhet ez nekik. Azok a törökök, akik tanulásra adják a fejüket, hogy efendi, vagyis törvénytudó ember legyen belőlük, csak olvasni és írni tanulnak meg, valamint arabul, minthogy ezen a nyelven van írva a Korán, amely a polgári és kánoni jogot tartalmazza. Más nyelvet soha nem tanulnak. Olyan törököt, aki idegen nyelven tudna, keresve sem talál az ember, hacsak rabszolga nem volt valaki Máltán, Itáliában vagy Marseille-ben. Akik az Archipelagosz szigetein születtek, vagy hosszabb ideig éltek ott, vagy pedig gyakran érintkeztek a görögökkel, azok beszélik is a nyelvüket, de ilyenek csak elvétve akadnak. Itt már az is tudósszámba megy, aki jól megtanult olvasni és írni; büszkélkedik is vele a legtöbb, s hogy mindenki lássa, ezüst vagy réz tollszárat tűz dísznek a ruhája övébe.

Írás
Kicsi egyiptomi káka- vagy nádheggyel írnak; a tintájuk egyfajta sűrű pépből készül, olyanféléből, mint a kínai tus, csak ez szemcsésebb, és vízzel hígítják; minden papírjukat Franciaországból hozzák be; a papírt tükörsimaságú márványlapon simítják és fényezik, egy erre a célra készült erős, tömör, nagy üveggolyóval mángorolva. Minden török arany vagy ezüstgyűrűt visel, amelybe bele van vésve a neve lombdísz vagy más minta kíséretében. Akik nem tudnak írni, azok a gyűrűjüket használják aláíráshoz: betintázzák és odanyomják a nevük helyére. Ez a gyűrű szolgál pecsétként is.

Nyomdák
Néhány éve létesítettek itt egy nyomdát, török földön ez volt az első, sokat beszéltek is róla a keresztyén országokban; azt lehetett remélni, hogy idő múltával kisegíti őket abból a sötét tudatlanságból, amelyben tengődnek. Érdemes elbeszélnem, hogyan került sor az alapítására, s miféle akadályok merültek fel mindjárt kezdetben.
Egy tizennyolc- húsz esztendős magyar ifjú, aki azzal a céllal tanult, hogy egyszer majd református lelkész lesz belőle, szerencsétlenségére török fogságba esett l692-ben vagy l693-ban, Thököly háborújában, és elvitték rabszolgának. Hosszú ideig nagyon nyomorúságos körülmények között élt, minthogy egy durva és kegyetlen gazda kezébe került; végül nem bírván tovább a rabsorsot, muzulmánná lett. Ibrahim - ezt a nevet vette föl - okos és talpraesett ifjú ember volt; több esztendőt szentelt a török nyelv és a török törvények tanulmányozásának, s olyan szépen haladt, hogy a végén jól képzett efendi lett belőle. Szerencséjére megismerkedett Ibrahim pasa nagyvezírrel - ezt a nagyvezírt fojtották meg aztán 1730-ban, annak a rebelliónak idején, amely I. Mahmudot trónra emelte. A vezír több ügy intézésében is jó hasznát vette Ibrahim efendinek, aki hamarosan rájött, hogy milyen messzire tekintő, hatalmas elme ez a főminiszter, s hogy mennyire szeretné megbarátkoztatni a törököket a művészettel és tudománnyal. Ezért azt ajánlotta neki, hogy alapítsanak nyomdát Konstantinápolyban. A vezír helyeselte az ötletét, rábízta a megvalósítását, és rendelkezésére bocsátotta a szükséges pénzt is. Betűmetszőket, betűöntőket és nyomdászokat hozattak Bécsből, s máris neki akartak fogni a munkának; azonban az összes efendi és írnokok, akik nagy hatalmú testületet alkotnak a birodalomban, minthogy valósággal a papok szerepét töltik be, s élükön ott áll a mufti is, szembeszegültek a tervvel, és minden erejükkel igyekeztek megakadályozni az újítás megvalósítását. Különböző időpontokban folyamodványokat nyújtottak be a vezírhez, amelyekben előadták, hogy a nyomdász mesterség soha nem honosodott meg a muzulmánok körében; hogy ez az újítás igen nagy veszedelmet hozhatna rájuk, nagyobb számban terjesztvén a könyveket, semmint ajánlatos olvasni őket, ha meg akarják őrizni a közbékét, valamint szent és igaz vallásukat, Mohamednek, Isten küldöttének művét; s hogy végül a Konstantinápolyban és szerte a birodalomban élő ezer meg ezer efendit és írnokot éhhalálra ítélnék ezzel, megfosztva őket írómunkájuktól, minthogy eddig legtöbbnyire ők írták a polgárok leveleit, számadásait és emlékeztetőit, valamint a birodalomszerte használatos összes könyveket, amelyeket azonban ezentúl már csak nyomtatnának. Az efendik testülete látva, hogy a vezír szilárdan eltökélte a nyomda ügyének segítését és támogatását, kis híján fellázította a népet, és majdhogynem felkelést szított. Voltak is kisebb zavargások, és nagy zúgolódás. Az már igaz, hogy a papoknak nagy a befolyásuk a nép gondolkodására, akármelyik vallásról legyen is szó, de minél tudatlanabb és babonásabb egy nép, annál nagyobb ez a befolyás. Véleményem szerint nagy csapás ez az egész társadalomra. Hogy az efendiket és a velük egy húron pendülőket megnyugtassák, megígérték nekik, hogy sem könyvet, sem más írást nem nyomtatnak ki addig, míg be nem mutatták a muftinak, s az jóvá nem hagyta. Ezzel megbékültek.
1729-ben működni kezdett a sajtó magának Ibrahim efendinek a házában, aki ott állította fel a nyomdáját. Először néhány török és arab történetet, e két nyelv szótárát, több térképet és néhány más munkát nyomtattak ki, ez utóbbiak között említendő különösen az a francia és török nyelvtan, amelyet de Laria úr, a francia nemzet egyik első dragománja vagyis tolmácsa írt, Halderman atyának, a keleti nyelvekben tudós jezsuita páternek az irányítása alatt. A nyomda azonban nem sokat dolgozott, és nem is nagyon fejlődött, egyrészt mert Ibrahim pasa vezír, aki támogatta, nem sokkal az alapítása után meghalt, másrészt azért sem, mert Ibrahim efendi nem nagyon tudja értékesíteni a könyveit. Nincs mit csodálkoznunk ezen; azok a törökök, akik tudnak olvasni - és korántsem ők alkotják a nagy többséget -, nem nagyon kapkodnak az olvasnivalóan, és nem könyvekkel töltik a ráérő idejüket. Ezért aztán Ibrahim kénytelen igen drágán adni a maga nyomtatta munkákat. Vettem egy példányt a francia és török nyelvtanából: egy findikli zecchinómba, azaz egy aranydukátomba került; ha Franciaországban vagy Hollandiában nyomtatják, húsz garas se lett volna az ára. Félő, hogy ha Ibrahim efendi meghal, egy napon oda lesz a nyomda is, mert amint mondja, olyan csekély hasznot hajt, hogy aligha akad majd török ember, aki a nyakába vegye a terhét és folytassa a vállalkozást: a törököket ugyanis egyedül a nagy haszon reménye bírhatja rá, hogy új vállalkozást indítsanak vagy folytassanak. Náluk a nyereség mindennél előbbre való.

Kegyetlenség
Ama törökök között, akiknek van némi tekintélyük és némi hatalmuk, sok szigorú, rideg, sőt kegyetlen embert látni. Kisebb, sőt olykor egészen jelentéktelen vétségekért is gyakran büntetnek falakával, vagyis botozással, száz, százötven, kétszáz, olykor még ennél is több botütést mérve a vétkesre. Ebben az országban eléggé mindennapos a büntetésnek ez a neme. A gazda ezzel bünteti a szolgáit és a rabjait. Először a hátára fektetik a delikvenst, majd a két lába szárát, egymástól kissé távolabb, rákötik egy vastag botra, két ember megfogja a botot a két végén, s olyan magasra emelik, amennyire bírják, hogy a delikvensnek csak a válla érje a földet, és se ficánkolni, se védekezni ne legyen módja; két másik ember pedig kisujjnyi vastag pálcákkal verni kezdi a talpát, olyanformán, ahogy két kovács veri az üllőn a vasat, és közben számlálják az ütéseket, míg le nem vernek annyit, amennyit kirótt rá a bíró. Aki elszenved, vagy amint itt mondják: "megeszik" két-vagy háromszázat, utána néha hónapokig nyomja az ágyat, mielőtt megint lábra tudna állni. De aki csak harmincat-negyvenet kap, ami csekélyebb vétségekért mindennapos büntetés, az szinte meg se érzi. Láttam olyant is, aki harminc ütés után még futni is tudott. Falakával, azaz botozással büntetik a tetten ért utcanőket is, de őket csak elfeneklik az alsónadrágjukon át.

Nők
Bizonyára régen várja már, hogy írjak valamit a török asszonyokról. Megpróbálok hát eleget tenni a várakozásának, de előre megmondom, hogy frank férfi nem adhat valami nagyon pontos és nagyon részletes beszámolót róluk, minthogy soha meg nem nézheti és semmi körülmények között meg nem látogathatja őket. A török nő nagyon fehér bőrü, mert alig jár ki, és csak ritkán éri napfény. Frank hölgyeinktől hallottam már nemegyszer, hogy a török asszonyok igen szemrevalóak. Az bizonyos, hogy a szemük szép. A legtöbben festik a szemöldöküket, rasztikkal vagy szürmével húzzák ki feketére, ugyanúgy mint a szempillájukat is; ezt gyakran megfigyelhettem magam is, mert úgy fátyolozzák el magukat, hogy kilátszik a szemük és egy kicsit az orruk is.
A török férfi nagyon féltékeny a feleségére. Soha nem engedi el hazulról, csak hetenként kétszer a fürdőbe és nagy néha levegőzni egy keveset vagy hajókázni a fekete-tengeri szorosban. De még olyankor se mehetnek ki egyedül, mindig kíséri őket valaki, rabnő vagy szolgáló. Az egyszerű asszonyok sem járnak piacra vagy bevásárolni; még a férjük boltjába sincs bejárásuk. A török férfiember még a legmeghittebb barátját, a legközelebbi atyafiát sem ereszti be soha a háremébe, vagyis a női lakosztályba. Megszentelt hely az, ahová a ház urán kívül férfiembernek tilos belépnie.
Nemhiába féltékeny a feleségére a török. Jól tudja, hogy a legtöbb nő híjával van a szemérmességnek és a tartózkodásnak, s hogyha nem rettegnének a falakától, a talpveréstől, örömest felkínálkoznának a legtöbb férfinak, akivel szembetalálkoznak. Nem sarkalatos erényük a szűziesség, legalábbis nem sokan tudják mi az. A frankok mégis nagyon óvakodnak a társaságuktól, mert ha egy keresztyén férfit véletlenül bizalmas kettesben találnak egy török nővel, akkor vagy át kell térnie mohamedánnak, vagy a fejét veszik, vagy legalábbis csak nagyon drágán válthatja meg az életét. A török nők rettenetesen lusták; alig akad köztük, aki selyemfonással vagy fátyolkendők hímzésével töltené az idejét. Az itteni nők, de különösképpen a görög asszonyok és a mi frank dámáink közül is sokan kitűnően értenek a hímzéshez. Ez a leggyakoribb foglalatosságuk. Akármiféle hímzőmunkát elvégeznek, mégpedig utolérhetetlen tökéletességgel. De drágán is adják. Láttam egyszerű fátyolszövet kendőket selyem tűfestéssel hímezve, ötven-hatvan tallérért vagyis piaszterért darabját. A török asszonyok az idejük java részét a kereveten üldögélve töltik, kávézgatnak, pengetik a gitárra emlékeztető hangszerüket, dúdolgatnak, masztixot rágnak. Az itteni nők legtöbbje, legyen bár török, görög, frank vagy egyéb, szinte egész nap rágja a masztixot, állítólag ez tisztítja a fogat, erősíti a fogínyt, és üdévé teszi a leheletet. A török nők el-ellátogatnak néha a rokonaikhoz és a barátnéikhoz, egymás háremébe. Szórakozásul meghívnak olykor magukhoz egy-egy csenkeniszt, komédiásnőt is, akiknek egyike-másika férfinak öltözik, különféle komédiákat vagy rendszerint inkább szemérmetlen paraszttréfákat adnak elő. A pasák és más nagyurak asszonyai mindenben duskálnak; pompásnál pompásabb és szebbnél szebb ruhákkal és ékszerekkel hivalkodnak; rabnők és szolgálólányok serege szolgálja őket meglepően nagy tisztelettel és alázattal; semmi nem hiányzik nekik, csak egy kicsivel több szabadságuk lenne; de ezért sem nagyon bánkódnak, mert hiszen úgy nevelték őket, hogy egész életüket elzárva töltsék, és más életmódról nemigen van fogalmuk. Ha arról hallanak, hogy miként élnek a francia vagy az angol nők, hiszik is, meg nem is, de sajnálni azért sajnálják őket, s őszintén mondják, hogy ők bizony nagyon nem szeretnének olyan magukra hagyatva élni, mint az európai asszonyok. Talán azért, mert túlontúl kevésbe nézik saját magukat, azt képzelik magukról, hogy törékenyebbek, mint valójában. A török nőket nagy tudatlanságban nevelik. Nem hiszem, hogy egész Konstantinápolyban akadna négy, aki olvasni tud; írni még annyi sem. Mire tanítják hát őket? Énekelni, gitározni, buján táncolni és a férjüket ölelni. Mivel nem látnak más férfit és nem érintkeznek mással, s mivel a legtöbbjük fölöttébb szerelmes természetű, állandó témájuk a szerelem. Fondorkodások, hirtelen fellobbanó érzések és a nyomukban járó féltékenység, gyűlölködés és ezer más szenvedély, amit a szerelem támaszt: ez az életük.

Szerelmi üzenetek
Ámbár a férfiak nem járnak el az asszonyokhoz, sokukban mégis fellobban a vágy, ha csak futólag látnak is egy asszonyt vagy egy leányt az ablakában vagy az utcán, vagy ha egyszerűen csak meghallanak valamit felőlük azoknak az örmény és zsidó asszonyoknak valamelyikétől, akik háremről háremre járva árulják a nőknek való portékájukat. Ezek aztán elmondják egyik-másik fiatal embernek, hogy ez vagy az a csodás szépségű leány többször is látta őket káfesze, vagyis az ablakrácsa mögül, és máris nagyon megkedvelte. Gyakran nem is kell több ennél, hogy az ifjú nagy szerembe essék. Ilyenkor aztán igen furcsa jelét adják szerelmének. Üzen a kedvesének, hogy egy meghatározott órában tartózkodjék az ablakrácsánál, s amikor az valami módon jelt ad neki, hogy látja, ő a handzsárjával, vagyis a nagy tőrével hosszú vágást ejt a karján, ami azt jelenti, hogy jobban szereti őt a tulajdon vérénél, amelyet kész kiontani érte. Sok fiatal férfit láttam, akiknek a karját könyöktől csuklóig elborították a nagy kardvágások behegedt nyomai és a széles sebhelyek; maguk kaszabolták így össze magukat, hogy szerelmüket bizonyítsák olyan asszonyok vagy lányok iránt, akiket legtöbbször még csak nem is láttak. Igaz, hogy csak janicsárok és más alantasabb emberek adják ily barbár módon jelét a szerelmüknek. A többiek csiszoltabb módot választanak ehhez. Az említett zsibárus asszonyokkal különféle jelképes tárgyakat küldenek a kedvesüknek; olyanformán, ahogy mi szerelmes levélkéket szoktunk küldözgetni. Ezeknek az értelmét a hagyományból tudja mindenki. Lássunk néhány példát.
A férfiak az alábbiakat küldhetik az asszonyoknak vagy a lányoknak: l. masztixot, aminek az értelme: " Szeretlek, ó, te drága lány!" 2. sót: "Szerelmem tüze érted lángol";
3. dohányt: "Szerelmem őszinte és hűséges"; 4. pézsmát: "Nem vagyok görög, aki csal és hazudozik"; 5. mirhát: "Adja az ég, hogy vágyamat töltsem veled!"
A nők az alábbiakat küldhetik a kedvesüknek válaszul: l. egy marék földet, aminek az értelme: "Szabadulj meg régi szerelmeidtől!"; 2. hajat: "Ó fejemnek ékessége!"; 3. egy fej hagymát: "A karod: öv a derekamon"; 4. egy babszemet: "Te miattad nem tudtam aludni az éjjel"; 5. egy darab szenet: "Szerelmem izzóbb a tiédnél".
Van még számtalan más is, de azokat nem ismerem. Nem volt még szerencsém török módra udvarolni. Amiket fentebb elmondtam, azokat is egy frank hölgytől tudtam meg; nagyjából láthatja belőlük, Uram, milyen is a török szerelem.

Házasság
Most, hogy már elmondtam egyet s mást a szerelmükről, ideje mondanom valamit a házasságukról is. A török embernek háromféle asszonya lehet: törvényes felesége; olyan, akit kábinba vesz; végül ágyasa vagy rabnője. A török férfi, amikor törvényes feleséggel akar egybekelni, addig nem is látja az asszonyt, míg meg nincs kötve a házasság, sőt, míg melléje nem fekszik a hitvesi ágyba. Legelőször a lány apjával vagy a fivérével vagy a legközelebbi férfi rokonával állapodik meg a tartásdíjról, amelyet akkor kell fizetnie, ha előbb hal meg a feleségénél, vagy ha elküldi a háztól az asszonyt. Amikor megvan a megállapodás, kerítenek két-három tanút, és elmennek velük a kerületi kádihoz, aki ellátja a közjegyzői teendőket: elkészíti a szerződést a kikötött feltételek szerint, aláírja a szerződő felekkel, valamint a tanukkal, ha tudnak írni. A feleség semmi mást nem visz a házasságba, csak a kelengyéjét, amely egy szoba bútorból, a pipereeszközeiből, ruháiból és csecsebecséiből áll: hogy miből mennyije van, azt atyjának és férjének a helyzete és vagyona szabja meg. A kelengyét az esküvő előtti napon ünnepélyesen átviszik a férj házába. Két-három lóra rakják a kerevetet, tehát a párnákat és a mindereket, vagyis matracokat más bútorokkal együtt; két-három másik ló viszi a málhákat és a ládákat, a feleség pipereeszközeivel és ruháival; egy másik ló hátára nagy vasketrecfélét tesznek, abban vannak a feleség csecsebecséi, valamint különféle edények, illatszeres üvegek, füstölők, ezüst csészetartók. Gyakran megesik, hogy sokkalta több bútor, edény, ékszer gyűlik össze, mint amennyije valóban van a feleségnek; kölcsönbe vesznek sokat, hogy legyen mivel parádézni eznap. A kelengyét hordó lovakat vagy öszvéreket nagy strucctollakkal, szalagokkal, aranyfüstlemezkékkel cicomázzák fel. Mindig több jószág van ott, mintsem kellene. Néha tíz-tizenkét lóra málházzák a kelengyét, amelyet könnyen elvinne három vagy négy ló is. Amikor a kelengye megérkezik a férj házába, kirakják a parádés szobában, hogy mindenki lássa. Másnap ünnepélyesen elkísérik az asszonyt a férjéhez. A menetet janicsárok nyitják meg, akik a magas, ünneplős bőrsüvegüket viselik. Mögöttük egy férfi lépked, vastag botot tart a magasba, a bot végén piramisforma alkotmány látható, szalagocskákkal, aranyfüstlemezekkel, virágokkal, viaszból készült csecsebecsékkel díszítve. Arany- és ezüsthímes kendőket, apró ékszereket, szalagokat s más ajándéktárgyakat aggatnak rá, amikkel a rokonok és barátnők kedveskedtek a fiatalasszonynak. Öt vagy hat dervis jön ezután, sípját fújva, kis üstdobját verve. Őket követik a feleség rokonsága, közrefogva a férjet, aki a legszebb ruháit ölti magára eznap, turbánját aranyfüstlemezek díszítik. Asszonycsapat zárja a menetet, ők a feleséget fogják közre, és nagyon vigyáznak rá. Amikor a menet a férj házába ér, a férfiak asztalhoz ülnek, esznek, isznak, dalolnak, táncolnak kedvükre a lakásban, s a nők hasonlóképpen a háremben. Amikor elérkezik a lefekvés ideje, a nők levetkőztetik a fiatalasszonyt, befektetik az ágyba, és egy eunuchhal vagy egy vénasszonnyal üzennek a férfinak. Ekkor a férfiak ingre-gatyára vetkőztetik a férjet, és átadják az eunuchnak vagy a vénasszonynak, aki elvezeti a nászi ágyhoz, ahol az újdonsült házasok első ízben találkoznak egymással. Az esküvő, a kelengye, a fiatalasszony bevonulása a férj házába és minden egyéb, ami még hozzátartozik, hol fényes és pompázatos, hol kevésbé az, aszerint hogy milyen gazdagok a házasulandók, és milyen rangosak.
Tavaly történetesen magam is részt vehettem a fővámfelügyelő idősebbik fiának az esküvőjén. Minthogy az illető igen jó viszonyban van egy holland kereskedővel, őt is meghívta a két fiával együtt az ünnepségre, amelyet ebből az alkalomból rendezett, sőt arra kérte, hogy vigye magával néhány barátját is; így kerültem és oda. Megérkezvén a vámfelügyelő házába, már vagy ötven személyt találtunk ott, akik a ház különböző szobáiban felállított asztaloknál ültek. Bevezettek minket a parádés szobába, ahol a kerevet párnáira és matracaira kirakva több mint húszezer tallért érő drágaságok, edénynemük, mindenféle fajta női ruhaneműek és szép míves bútorok voltak láthatók. Bejött hozzánk a fővámfelügyelő is, megkülönböztetett tisztelettel bánt velünk, majd átkísért bennünket egy külön szobába, ahol pompás ebédet tálaltak fel, török ízlés szerint. Négy-öt óra hosszat ültünk az asztalnál, s ezalatt több mint ötven fogást vonultattak fel; nekem nagyon ízlett némelyik, többek között a mandulás és a pisztáciás sütemény, amelynek a leveles tésztáját nagyon finoman csinálják. Heten voltunk ott, mind jókedvű cimborák, és fölségesen mulattunk. Nem voltunk híján a legfinomabb görög boroknak. De kaptunk még néhány palack burgundit és champagne-i pezsgőbort is. A fővámfelügyelő is be-benézett hozzánk, és felhajtott egy-egy színültig töltött pohárral, minthogy Bacchusnak korántsem ellensége. Udvariasan azt mondta, hogy sokkal szívesebben van a mi vidám és jókedvű körünkben, mint a többi vendégeivel; gyanítom, hogy ebben a vélekedésében volt némi része a jó borának is. Ahányszor kiment tőlünk, mindig jól kiöblögette a száját, s beillatosította az arcát és a szakállát, nehogy az asztalánál ülő törökök rájöjjenek, hogy borozgatott velünk, s némelyeket megbotránkoztasson, másokat meg utánzásra késztessen. Egyszer behozta hozzánk a fiát is, olyan tizenhatéves formának néztem, azt mondta, hogy a felesége, akit nem látott még addig, tizennégy. Nőt egyet se láttunk. Ők a háremjükben, vagyis a lakosztályukban mulatoztak és lakmároztak.

Feleségek
A törökök nagyon fiatalon házasítják ki a gyermekeiket; a fiúkat tizenöt, tizenhat, a lányokat tizenkét, tizenhárom, tizennégy éves korukban. E szokásuk mellett egyebek között azt hozzák fel érvül, hogy így, állítólag elejét tudják venni a szabadosságnak és a kicsapongásnak; minthogy ismeretlen előttük az önmegtartóztatás adománya, a nőkkel való testi érintkezést ugyanolyan természetes szükségletnek tekintik, mint az evést, ivást, alvást, és azt állítják, hogy nincs az az ifjú ember, aki elérve bizonyos kort, képes volna ezt legyőzni, hacsak meg nem nősül. A keresztyén világban általános az a hiedelem, hogy a török férfi annyi feleséget tarthat és tart is, amennyit csak akar. Ez tévedés. Igaz, a törvény akár négy legális feleséget is megenged, de ritkán látni olyan törököt, akinek több volna egynél; a feleségtartás ugyanis nagyon költséges dolog: ott az a sok ruha, a sok ékesség, cicoma /és mindig a legjobb és a legdrágább kell nekik mindenből/, aztán a rabnők és a szolgálók, akikből egyszerre többen szolgálnak egy-egy asszonyt, lévén a török nők igen lusták. Azonfelül a törvényes hitvest bizonyos figyelem illeti meg, ellentétben a kábinba vett lánnyal vagy a rabnőkkel és ágyasokkal, akiknek semmi követelnivalójuk nem lehet a férfitól. Például a férjnek gondoskodnia kell a törvényes feleség ellátásáról, tartásáról és mindarról, amit megígért neki a kádi előtt kötött szerződésben; hetenként legalább egyszer teljesítenie kell házastársi kötelességét, mert ha nem, akkor az asszony jogosan kérheti a válást, és a férjnek tartásdíjat kell fizetnie, amiről majd alább többet is mondok. Mivel sok töröknek kételyei vannak, hogy szabad-e közelednie a feleségéhez, amikor az terhes, másfelől viszont nem tud ellenni nő nélkül, lányt vesz kábinba. Hogy ez mit jelent, mindjárt elmondom.

Kábinba vett lányok

Amikor egy török férfi talál egy kedvére való lányt, és egymás közt már megállapodtak, elmennek együtt a kádihoz, hogy szerkesszen nekik írásos egyezséget, amelynek értelmében a férfi kötelezi magát, hogy egy bizonyos időre magához veszi a lányt, és meghatározott összeget fizet neki. Amikor lejárt az ideje, elbocsátja, kifizeti neki a megszabott összeget, de megtartja a gyereket, akiket az szült neki közben. Ha akarja, elküldheti akár előbb is, kifizetve a teljes összeget; vagy ha a lány is akarja, megújítják a lejárt bérletet; olykor még az is megtörténik, hogy a férfi feleségül veszi a lányt, feltéve, hogy az török származású, törvényes feleségül ugyanis csak török nőt választhat, kábinba viszont görögöt, örményt vagy törököt egyaránt vehet.

Odaliszkok
Az ágyasok, vagy amint ők mondják, odaliszkok száma nincsen korlátozva. Lévén ezek rabnők, a férfi annyit tarthat belőlük, amennyit csak meg tud vásárolni, s aztán kedve szerint tehet velük akármit. A nagyok és a gazdagok a törvényes feleségük mellett mindig tartanak a háremjükben odaliszkokat is, akikkel kedvüket tölthetik; ezeknek eunuchok és más rabok viselik gondját, sőt állandóan a szolgálatukra állnak. Ezzel szemben a köznép, sőt a mi fogalmunk szerint való polgár is rendszerint csak egy feleséget tart. Az asszony odahaza tartózkodik, s ellátja a háztartást, amíg a férje a boltjában van, vagy a dolga után jár. A kábinba vett nőktől, valamint az odaliszkoktól született gyermekek is törvényesnek számítanak, ugyanúgy, mint akik a többi asszonytól születtek. Fattyút a törökök nem ismernek. Az apák általában nem tesznek különbséget a fiaik között; a lányok ellenben semmi mást nem kapnak, csak a kelengyét, amikor férjhez mennek.

Válás
Azt nyilván tudja, Uram, hogy a törököknél be van vezetve a válás. Férfiak is, nők is kezdeményezhetik, csakhogy különbözőképpen. A férfi bármikor elbocsáthatja a feleségét, nem kell az elhatározását megindokolni. E célból elmegy vele a kádihoz, bemutatja a házassági szerződést, és egyszerűen ennyit mond az asszonynak: - Háromszorosan elbocsátalak. - Akkor a kádi kiállítja neki a váláslevelet. A férj megfizeti az asszonynak a kikötött tartásdíjat, s attól fogva mindketten szabadok, azzal léphetnek megint házasságra, akivel akarnak. A nő azonban nem mehet férjhez addig, míg a válás után el nem telik négy hónap, és meg nem bizonyosodik felőle, hogy nem terhes, mert ha igen, akkor a férjnek mindaddig magánál kell tartania, míg meg nem szüli a gyerekét. Ha a férfi alapos okkal bocsátja el a feleségét, például azért, mert az nem volt hozzá hű /akármilyen értelemben/, akkor nem köteles kifizetni a tartásdíjat. A nőnek is van joga válást kezdeményezni, de mindig csak valamilyen törvényes okkal, például, ha a férje rosszul bánik vele; ha nem teljesíti legalább hetente egyszer a házastársi kötelességét; ha nem ruházza rendesen, ha megtagadja tőle a piláfot, a kávét, vagy nem ad neki pénzt, hogy hetenként kétszer fürdőbe járhasson; egyszóval, ha nem teljesít mindent, amire a házassági szerződésben vállalkozott; és végül, ha a férj arra a természetellenes bűnre akarja rávenni a feleségét, amely miatt egykor az Ég tüze földig perzselte Szodomát és Gomorrát. Pedig ez a bűn ugyancsak mindennapos a Levantén. Ez esetben az asszony egyszerűen elmegy a kádihoz, ott nem kell egy szót sem szólnia, csak leveszi a két papucsát, és egymásnak fordítja őket. A kádi már tudja, hogy ez mit jelent, kiállítja neki a váláslevelet, sőt, ha a férjre rábizonyul a bűne, vagy éppenséggel be is vallja, mit tett, még meg is büntetik, kap vagy tizenkét botütést a talpára. Valahányszor az asszony javára mondják ki a válást, a férj köteles megfizetni a tartásdíjat, tekintve, hogy csak nyomós és alapos okkal fogadják el az asszony keresetét. De akár a férfi bocsátja el a feleségét, akár ez utóbbi mondatja ki a válást, a gyermekek mindenképpen a férjnél maradnak; az asszonyt soha nem terhelik velük. Egyébként a törökök nem élnek olyan gyakran a válás lehetőségével, mint ahogy gondolná az ember; sem mint ahogy talán a keresztyének élnének vele, ha bevezetnék náluk is. A török ember, általánosságban szólva, jó ember; , szereti a békességet; példás türelemmel viseli az asszonyi szeszélyeket; csak akkor bocsátja el a feleségét, ha valami valósággal rákényszeríti erre. Egy szó, mint száz: nem nagyon sűrűn él a válás jogával. Azt hiszem, többeket visszatart az is, hogy válás esetén ki kell fizetnijük a tartásdíjat az asszonynak.

A szultán háreme

A Nagyurak vagyis a szultánok sem így, sem úgy nem nősülnek azóta, hogy Timur-Lenk a megvert és foglyul ejtett Bajazid szultán asszonyait martalékul vetette tisztjei és harcosai kegyetlenségének. Odaliszkjaik csak pénzen vett keresztyén vagy pogány rabnők lehetnek, akik rendszerint Cserkeszföldről, Mingréliából és Georgiából, a Fekete- és a Káspi-tenger között elterülő tartományokból származnak: ott teremnek a Kelet legszebb asszonyai, onnan népesülnek be a török szultánnak, a perzsa szúfinak és e két birodalom nagyjainak a háremei. Ha a Nagyúr meghal, vagy ha letaszítják a trónjáról, az összes nőket, vagyis odaliszkokat átköltöztetik a Nagy szerájból az Öreg Szerájba, ahol szigorúan őrzi őket sok fehér és fekete eunuch; a fehérek a lakosztályaik előtt őrködnek, a feketék odabent. Férfiember soha nem közeledhetik hozzájuk, sem ők nem jöhetnek ki onnét soha. Az azonban előfordul néha, hogy az új szultán férjhez adja elődjének néhány odaliszkját /feltéve, hogy nem volt még gyerekük/ valamelyik pasához vagy más nagyúri kegyencéhez. Ez esetben nem küldik őket az Öreg Szerájba, vagy ha már ott vannak, visszahozzák őket. Az új szultán trónraléptekor a Nagy Szerájban nem lakhatik más asszony, csak az uralkodó anyja, a valide szultána, valami mint azok a nővérei, azaz szultánák, akik még nincsenek férjnél; ha azonban ezek történetesen az Öreg Szerájban laknának, átköltöztetik őket a Nagy Szerájba, amint legutóbb is történt, a most uralkodó szultán trónra lépése alkalmával. Noha az új szultánnak eleinte nincsenek odaliszkjai, hamarosan benépesítik velük a háremét. Az előkelőségek igyekeznek ajándékokkal kedveskedni neki, részint hogy hivatalt szerezzenek maguknak, részint hogy a már meglévőben megmaradhassanak. Ez alkalommal örömest adják oda a legszebb lányokat, akik csak találhatók, arra számítva, hogy ezek majd szólnak egy-két jó szót előbbi gazdájuk érdekében is. Ezek a rabnők, a Nagyúrral ölelkezvén, szultána címet nyernek. A legelső, aki fiúgyereket szül neki, a hászekí szultána vagyis szultána királyné címet kapja. Ha a fia meghal, elveszti e címét, és helyette az kapja megint, aki elsőnek szül fiúgyermeket. Azt nemigen tudjuk, hogy ezek a szultánák és odaliszkok hogyan élnek, és mivel töltik az idejüket. Nagyjában annyit tudunk róluk, hogy igen jól tartják őket, és semmiben nem szenvednek hiányt; hogy a legdrágább és legpompásabb ékszereket és ruhákat kapják, és azonfelül sok pénzt is, amin mindenféle különleges holmikat vásároltatnak maguknak az eunuchokkal; hogy gazdagon bebútorozott szobában lakik mindegyik; hogy néha összegyűlnek a nagy termekben, ahol dalolnak, táncolnak, gitároznak, és csörgős dobon meg más hangszereken játszanak; hogy nagyon szépen szolgál nekik sok rab cselédlány, és nagyon gondosan vigyáz rájuk sok fehér és fekete eunuch.
Időnként sétálni is mennek a szeráj kertjeibe, de csak ha a Nagyúr megengedi, és halvetben, vagyis a kerti szórakozás és vigadozás örömében részesíti őket. Ámbár e kerteket, amelyeket körös-körül magas falak öveznek, telis-tele ültették ciprussal, babérfával, szikomórral és más sűrű lombú, örökzöld fákkal, amelyek tökéletesen elrejtik az ott tartózkodó szultánákat és odaliszkokat, mégis, valahányszor halvetre kerül sor, bosztandzsik járják körül kívülről a falakat, hogy eltávolítsanak mindenkit, aki véletlenül a parton tartózkodnék; egész nap ott silbakolnak a kikötői út két végében, nehogy arra tévedjen bárki is. Ezenkívül még néhány kajik azaz hajó is horgonyoz ilyenkor a parttól bizonyos távolságra, éspedig mind a kikötő, mind a Boszporusz felől, hogy föltartóztasson minden hajót vagy bármiféle vízi járművet, amely túl közel merészkednék a kert falához. Közvetlenül azelőtt, hogy a hölgyek a szerájból kivonulnak a kertbe, több eunuch körbejár ott, hogy elkergessen mindenkit, aki véletlenül még ott volna, legyen az bár maga a nagyvezír.
Annyira vigyáznak, hogy senki meg ne lássa és szemügyre ne vehesse a Nagyúr szultánáit és odaliszkjait, amikor a szultán nyári költözködése idején egyik szerájból a másikba mennek át, hogy ámbár sűrűn el vannak fátyolozva, és egy csapat fekete eunuch nyüzsög köröttük, a kertre néző házaiknak mindjárt a kapujában jól lefödött és vörös posztóval jól eltakart kocsikba ültetik őket, s ha szárazföldön utaznak, fehér eunuchok lovagolnak előttük, hogy mindenkit elkergessenek, aki netán a közelükbe kerülne. Ha vízi úton mennek, akkor a palotakert parti kapujától egészen a vízig, sőt pár lépésnyire még be a vízbe is, fedett kijárót vezetnek, s a végéhez odakormányozzák azokat a huszonnégyevezős nyitott gályákat, vagyis nagy hajókat, amelyeken egyedül a szultán szokott utazni; ezeket is gondosan elfödik és letakarják vörös posztóval. A fedett kijárónak zöld sátorlapokból van az oldala, s oly módon van megépítve, hogy senki ne láthassa meg, mikor szállnak hajóra a szultánák. De térjünk vissza a kerti vigasságokhoz.
Amikor a fehér eunuchok mindenkit kitereltek a kertből, egyikük jelentést tesz a kizlár agának, a fekete eunuchok fejének. Ez bemegy a hölgyekért a lakosztályukba, és kivezeti őket a kertbe, de előbb az összes fehér eunuchoknak el kell tűnniük onnét. Csak feketék maradnak a kíséretükben, és őrzik őket. Ott sétálgatnak egy darabig, majd megpihennek egy pompás kioszkban, a falak fölé épült, fényűzően berendezett kerti lakban, ahonnan kényelmesen beláthatják a fekete-tengeri szorost és a Propontisz egy részét, és nem kell tartaniuk tőle, hogy bárki is meglátja őket. Ott dalolgatnak, táncolgatnak és vigadoznak kedvük szerint. A rabnőik szolgálják ki őket, s viszik nekik a kávét, sörbetet s az uzsonnára valót. Olykor színjátékkal is szórakoznak, török ízlés szerint. A fekete eunuchok nem mennek be velük a kioszkba, ahol a nők csak maguk között vannak, teljesen szabadon. De a feketék ott tartózkodnak azért nem messze, a kapuval és az ablakokkal szemközt. Mindeme részleteket egy ismerősömtől hallottam, egy vén zsidótól, az meg az egyik fekete eunuchtól, akivel elég jó viszonyban van, mert sok női holmit s a szerájban használatos más portékát szokott eladni neki. Csakis az ő révükön lehet valamit is megtudni abból, ami a szeráj háremében zajlik. S minthogy ezek a csúf uraságok általában igen kevéssé, sőt egyáltalán nem közlékenyek, csak nagyon ritkán és nagyon nehezen tud meg tőlük bármit is az ember.

Fekete eunuchok
A fekete eunuchok Etiópiából vagy Afrika más országaiból származó néger rabszolgák. A legcsúfabbakat választják ki, akiket egészen kicsi korukban teljesen megcsonkítottak és megfosztottak a férfiasság minden jegyétől. Kegyetlen műtét ez, és olyan veszedelmes, hogy tíz-tizenkét szerencsétlen gyerekből, akin végrehajták, legföljebb kettő, ha életben marad. Az effajta rabszolgák nagyon drágák, kiváltképpen, ha még csúnyák is. Többe kerülnek, mint a szép lányok. Minden pasa és előkelő úr tart belőlük legalább kettőt vagy hármat, az asszonyok őrzésére. A szerájban különösképpen sokan vannak, a Nagyúr szultánáinak és odaliszkjainak a szolgálatára rendelve. Van, amelyik a Koránt magyarázza nekik, vagy a mohamedán vallásra tanítja őket, afféle igehirdetői vagy lelkészi feladatot látva el; mások, akik fölcsipegettek néhány morzsát a medicina vagy a chirurgia tudományából, gyógyítgatják őket, ha megbetegszenek; megint mások szolgálnak nekik; végül némelyek
- mindenekelőtt a kizlár aga, a fekete eunuchok feje - a magaviseletükre vigyáznak, igazgatják minden dolgukat, sőt még meg is fenyítik vagy más fekete eunuchokkal megfenyítetik őket, ha valamiben vétkeznek. A kizlár agának szerfölött nagy a hatalma a háremben, a nőknek és az összes eunuchoknak parancsol. A mostani különösen nagy tekintélyű férfiú. Minthogy ő érintkezik leggyakrabban a Nagyúrral, igen nagy befolyással van a gondolkodására, minélfogva korántsem éri be annyival, hogy a hárem belső ügyeit igazgassa, hanem igyekszik beleszólni a politikába is, de erről, azt hiszem, írtam már önnek a vezírcseréről szóló beszámolómban.

Fehér eunuchok
A fehér eunuchok szintén rabszolgák, akiket a szüleik megoperáltattak, ugyanúgy mint azokat a bizonyos itáliai énekeseket és zenészeket szokták. A törökök, ha ilyen kerül a kezükbe, mohamedánt faragnak belőle, s mihelyt muzulmánná lett, tovább már nem rabszolga, minthogy egyetlen rabszolga sem az, mihelyt muzulmán lesz. A fehér eunuchok többféle feladatot látnak el a szerájban; többek között rájuk hárul a Nagyúr icsoglánjainak vagy apródjainak a nevelése is; de az asszonyokhoz nem közeledhetnek, és a hárembe sincsen szabad bejárásuk; ehhez nem eléggé csonkák. Sem a fehér, sem a fekete eunuchoknak nincsen szakálluk vagy bajuszuk; egyetlen szál szőr sem serked az állukon.

A szultán lányai

A szultán gyakran adja feleségül a lányait, nővéreit, unokahugait és más fejedelmi vérrokonait pasákhoz és más kegyenceihez. Néha már négy, öt- vagy hatéves korukban férjhez adják őket, miként a legutóbbi Nagyúr is, aki négyévesen adta feleségül a nagyobbik lányát Dzsin Ali pasa nagyvezírhez. Mahmud szultán tavaly adta férjhez az egyik unokanővérét, III. Ahmed leányát a szilaktár agához, vagyis a birodalmi kardhordozóhoz; ez igen jelentős hivatal, az oszmán udvar egyik legmagasabb tisztsége. Az efféle házasság, noha igen nagy megtiszteltetés az uraknak, és a legmagasabb jóindulat jele, egyúttal nyomasztó teher is rajtuk. Először is: kénytelenek elbocsátani minden asszonyi személyt, akikkel addig együtt éltek, s elküldeni az odaliszkjaikat, ami azt jelenti, hogy az egyetlen szultánán kívül más asszonyuk nem lehet. Nagy veszedelembe sodorná magát az az úr, aki a szultánája mellett még más nőkkel is közösködne; ha a szultána észreveszi, és panaszt tesz ellene, az a legkevesebb, hogy kegyvesztetté válik és vagyonának jó részét elkobozzák. Ez az egész nagyon kínos a férfiaknak. Ugyanis ritka török az olyan - ezt az urakra értem -, aki beérné egyetlen nővel. Másodszor: ez a házasság tömérdek pénzébe kerül; kénytelen gazdag ajándékokkal, drágakövekkel, pompásnál pompásabb ruhákkal kedveskedni a szultánának; fényűzően berendezni részére egy szerájt vagyis egy palotát; számtalan eunuchot és rabnőt fölfogadni mellé. És mindehhez semmi hozományt nem kap a hercegnővel, hacsak hozománynak nem mondjuk a topuzt, vagyis a drágakövekkel kirakott buzogányt, és a hattiserifet, a Nagyúr kézjegyével ellátott engedélyt a házasság konszumálására, ami nélkül közeledni sem merne a szultánához. Ezenfelül még jelentős pénzalapot vagy életjáradékot is kell biztosítani a hölgy tartására, arra az esetre, ha előbb találna meghalni nála, vagy ha távoli kormányzóságba vagy hivatalba helyeznék át, húsz-harminc mérföldnyire Konstantinápolytól; a szultánák ugyanis soha nem utaznak olyan messzi a fővárostól, hacsak a maguk jószántából nem, vagy mert kedvük telik benne. Így hát, mindent egybevetve, azt hiszem nem sok olyan uraság van, aki szultánát kívánna feleségnek. És mégis mindegyikük készségesen fogadja ezt a megtiszteltetést, amikor kecsegtetik vele, mert ha csak a legcsekélyebb vonakodást tanúsítaná is, könnyen pórul járna: az a legkevesebb, hogy elvesztené a szultán kegyét és jóindulatát.

Tűzvészek
Augusztusban olyan iszonyú tűzvész dühöngött Konstantinápolyban, amilyent régóta nem láttak már. Egy tophanei sütödében ütött ki, a galatai kapu közelében, s már jó néhány ház és bolt porig égett, mire odaértek a janicsárok, akikre itt a tűzoltás munkája hárul. Sajnos a tramontana, vagyis az északi szél olyan hevesen fújt, hogy áthajtotta a lángokat a galatai falakon, s odaát is lángra kaptak a házak; de az volt a legnagyobb baj, hogy a tűz egy igen szűk utcában keletkezett, ahol a házak - méghozzá faházak - úgyszólván egymás hegyére-hátára épültek, és nem volt elegendő hely az oltáshoz. Errefelé, ha tűz van, nem sokat bajlódnak vele, hogy vizet öntsenek rá, kivált, ha már el is harapódzott. Azon iparkodnak csak, hogy a továbbterjedését megakadályozzák, az útjába eső tíz, tizenöt vagy akár húsz házat is szétverve és lebontva előtte. Ám abban a tűzvészben, amelyről most beszélek, ez az intézkedés mit sem használt. A dühöngő szél korbácsolta lángörvények a tűztől távol eső utcákat is felgyújtották. Nagy vasszegek, vörös vasdarabok, izzó zsarátnokok pattogtak a légben, szálltak a lebontott házak helyén nyíló üres tereken át, felgyújtva a még megmaradt házakat is. Szomorúbb és megrendítőbb látványt elképzelni sem lehet. Csaknem egy egész város hamvadt el a tűzben; szegény emberek siránkoztak, hogy mindenük odaveszett; nők és gyermekek jajveszékeltek, félmeztelenül futkározva a lángok között; szerencsétlenek üvöltöztek, segítségért rimánkodva, mert megsebesültek a felfordulásban, vagy bennszorultak az égő házakban. Akármerre nézett az ember, szívszaggató és irtóztató volt, ami a szeme elé tárult.
Amikor a tűzvész elérte a frank negyedet, ahol a francia, holland és olasz kereskedők laknak, még vadabbul és még irtózatosabban pusztított, mivel ott nagyobbak a házak, de főként mivel az ott lévő raktárak és boltok tömve vannak pálinkával, olajjal, zsírral és másféle gyúlékony anyagokkal, amelyek táplálják a tüzet. Tetézte a bajt, hogy a janicsárok és a szegény emberek látván, hogy a tűz elharapódzott a frank negyedben is, egyáltalán nem igyekeztek segíteni, hanem inkább fosztogattak és raboltak mindenütt. Több franciát megtámadtak, fenyegetőzve, hogy agyonütik őket, ha el nem árulják, hová rejtették el legféltettebb kincseiket. Ezek marokszám osztogatták az aranyat, ezüstöt, csak hogy az életüket mentsék. Hét-nyolc zsivány tőrt szegezett egy gazdag holland kereskedő torkának, azzal fenyegetve, hogy megölik, ha meg nem mutatja nekik, hová rejtette a pénzét. Az levitte őket a pincéjébe, mely rakva volt a legkeresettebb borokkal, s azt mondta nekik, hogy ennél jobbat nem tud ajánlani. Azok nem nagyon kérették magukat, úgy vedelték az italt, hogy többen ott estek össze holtrészegen a pincében, ahol benn is égtek, amikor meggyulladt a ház.
Húsz óra leforgása alatt majdnem kétszer ötszáz házat, raktárat és más épületet hamvasztott el a tűzvész. Este tíz tájban kezdődött, és csak másnap este hatra ért véget. Volt a Vajda utcájában néhány tűzbiztos ház vagy áruraktár, amely teljesen kőből épült, ezek állták útját végül a dühöngésének. Galata legnagyobb része porrá égett; a tűz martaléka lett több görög templom, valamint a jezsuiták, a domonkos rendiek és a kapucinusok kolostora. Szép summa pénzükbe került, hogy a Portától engedélyt kapjanak az újjáépítésére. Még nagyobb összeget kellett lefizetniük a görögkeletieknek, hogy engedélyezzék a templomaik újjáépítését.
Annak, hogy ilyen gyakoriak és ilyen veszedelmesek a tüzek Konstantinápolyban, több oka is van. A házak szinte kivétel nélkül csak fából és szecskázott szalmával összegyúrt, napon szárított sártéglából épültek, úgyhogy a tűz nagyon könnyen beléjük kap. A legtöbb török szenvedélyes pipás; pipájuknak négylábnyi vagy még annál is hosszabb szára fából, a feje pedig kemencében égetett vöröses agyagból készül; dohányuk kevésbé csípős és sokkal kellemesebb, mint a nyugat-indiai; néha egy darabka áloészárat is belevagdalnak a dohányba, amitől az finoman illatozik. Sok töröknek soha ki nem kerül a csutora a szájából, van, amelyik eladni se bír pipa nélkül; a pipa feje alá egy darabka kerek bagariabőrt tesznek a kerevetpadra, de néha megesik, hogy míg alszanak, a pipa kifordul, és a gyékényborítás meggyullad a kereveten. Igen gyakran ebből támad tűz. A török szobák legtöbbjében van kandalló, de ez csak imitált darab, szobadísznek, nincsen benne cső vagy kémény , s ennélfogva tüzet sem lehet rakni benne.

Tandír
Ezen a hiányosságon az itteniek úgy segítenek, hogy telente egy tandírnak nevezett alkalmatosságnál fűtőznek. Ez kétlábnyi magas, négyszögletes kis asztalféle, amelyet négy oszlopocska tart a négy sarkán, fiókja van és fedele. A fiókját bádogbélés védi. Ezt a tandírt a kerevetpad sarkához állítják. Parazsas kőtálat raknak a fiókjába, és lefödik egy nagy tűzdelt takaróval. Akik fűtőzni akarnak, odaülnek a tandír mellé, és a takarót magukra húzva beburkolják a lábukat meg a fél törzsüket. Veszedelmes módja ez a fűtőzésnek, mert a tűz belekap olykor a takaróba, máskor meg, mivel a tandír nincsen mindig kibélelve bádoggal, az gyullad meg éjjel, és az okoz bajt. Az is megesik néha, hogy a konyhai tűzhely kéménye gyullad ki, ha nem jó téglából vagy nem kemencében kiégett cseréplapokból építették, és nem olyan tűzálló, mint az angol vagy a francia tűzhelyek.

Tűzoltás

Ebben az országban rendkívül gyakoriak a tűzesetek: az elmúlt télen is egymás után hét szombaton arra riadtam, hogy a tűzőr baljós kiáltozását hallom az éj süket csöndjében, az ő dolga ugyanis riasztani a különböző városnegyedeket, ha tűz támadt valahol. Két hónapja meg az Angol Palota tetején lévő kioszkból egyszerre öt tüzet figyelhettünk meg részint Konstantinápolyban, részint a külvárosokban. Szerencsére egyik sem volt nagyon súlyos. Véleményem szerint nagyon rossz szokás honosodott itt meg e dologban, mégpedig az, hogy addig semmit nem szabad tenni a tűz megfékezésére, míg meg nem érkeztek a janicsárok és baltadzsik, vagyis a csákányosok a magas bőrsisakjukban, a horgas rudjaikkal, a csákányaikkal és egyéb szerszámaikkal, hogy lebontsák a házakat, ennek az a következménye, hogy a tűz már jócskán elharapódzott, mire nekilátnak a baj orvoslásának. A szakákat, vagyis vízhordókat, akiknek az a napi dolguk, hogy bőrtömlőikben vizet hordjanak ki a házakhoz, ilyenkor arra kötelezik, hogy a vizet oda vigyék, ahol kiütött a tűz. Ha nagyobbfajta tűzvész fenyeget, megjelenik a nagyvezír, minden főminiszter, olykor még a Nagyúr is, hogy buzdítsák és jelenlétükkel ösztönözzék a janicsárokat és a baltadzsikat az élénkebb munkára, s hogy amennyire lehetséges, megakadályozzák a fosztogatást és a rendzavarást.
A leégett házak helyrehozásával nem sokáig késlekednek. Két három hónap alatt hatalmas házat tudnak megépíteni, föltéve, hogy megvan hozzá az építőanyag. A falrakást, az ácsolást, az asztalosmunkát ugyanazok az emberek végzik, s még azt se lehet mondani, hogy nagyon sok szerszámjuk volna. Egy fűrész, egy balta, mely egyúttal kalapácsként is használható, néhány gyalu: jóformán nem is dolgoznak mással. Igaz ugyan, hogy semmit sem fejeznek be tisztességesen, s hogy sejtelmük sincsen a jó ízlésről, sem arról az építőművészetről, amellyel a keresztyén világban emelik a házakat.

Táncoló dervisek
Közvetlenül mielőtt Galata felől a Quatra Stradára érne az ember, egy tekkét, vagyis kolostort lát, amelyben dervisek, azaz mohamedán szerzetesfélék laknak, akik közösségben élnek ott egy vezetővel vagy házfőnökkel. A fejfedőjük fehér nemezkavuk, tülbend nélkül. Ezek a szerzetesek nagyon furcsa istentiszteletet tartanak minden kedden és pénteken. Van egy kis mecsetjük, amolyan kápolnaféle, négyzetes belső térrel, amelyet azonban oszlopos könyöklő korlát vesz körül, középütt szabályos kört formálva. Akik odalátogatnak - akár áhítatból, akár kíváncsiságtól vezérelve - , azok a könyöklőn kívül állnak, vagy törökülésben ülnek egy gyékénnyel fedett, lábnyi magas lócán. A körben csak a dervisek ülnek, nyolcan vagy tízen, hátukkal a könyöklőnek dőlve. A kápolna túlfelén, a bejárattal szemközt, két egybeépített szószékféle, vagy inkább két nagyon magas fa karosszék látható; három lépcsőfok visz fel oda. Az egyik szék a házfőnöké, a másikat - ha ő nincs ott - a helyettese foglalja el. A bejárat fölött karzat húzódik, amelyen ugyancsak dervisek ülnek, harántfuvolákkal, baszk tamburákkal és kis üstdobokkal csinos kis zenekart alkotva.
Az istentiszteletet a házfőnök nyitja meg, felolvasva egy passzust a Koránból, amelyet törökül is megmagyaráz, mert a Korán arabul van; ezután szentbeszédet tart, vagy inkább hangosan elmélkedik az olvasottakon, majd felolvas néhány imádságot, s végezetül Isten dicséretét zengi egy szent énekben, amelyet a dervisek is vele énekelnek a karzaton lévő társaik zeneszerszámaitól kísérve. Az istentisztelet után, mely másfél-két óra hosszat tarthat, a házfőnök leszáll a székéből, ünnepélyesen, szinte ütemre lépkedve körbejárja a középső térséget, ahol a dervisek most állnak, és elhaladva előttük főhajtással köszönti őket, amit azok mélyen meghajolva viszonoznak. A házfőnök másodszor is körbejárja a kápolnát, miután ellépdelt a dervisek előtt, akik ekkor a nyomába szegődnek sorban, s körmenetfélét alkotva megkerülik az oszlopos könyöklőt. Ennek végeztével a házfőnök visszaül a helyére, s most a dervisek vonulnak el sorban őelőtte, és mindegyikük mély meghajlással köszönti. Mindehhez a karzaton elhelyezkedő zenészek adják a kísérőzenét, mely eléggé kellemesen hangzik, noha egy kissé bánatos és epekedő a dallama. Amikor azonban a dervisek másodjára is elvonultak a főnökük előtt, s mély meghajlással köszöntötték megint, vidámabb és frissebb dallamra vált a zenekar, s ekkor a mezítlábas dervisek pörögni kezdenek önmaguk körül, földre szorított bal lábukat használva mintegy a forgás tengelyének. Előbb még kibontják a derekukra magasan felkötött szoknyaféle ruhadarabot is, amely a mozgásuktól felkavart levegőtől felduzzadva harang alakban terül szét. Olyan gyorsan, olyan sebesen pörögnek, mint egy valóságos forgócsiga. De az még meglepőbb, hogy tizenöt-húsz percig is eltáncolnak így anélkül, hogy ez a szédítő forgás megártana nekik. Amikor ugyanis a zene, körülbelül ennyi idő múlva, hirtelen félbeszakad, álltó helyükben ők is megtorpannak. Kétrét görnyedve megcsókolják a földet, majd újra a főnökük elé vonulnak, mély meghajlással köszöntik ismét, aztán tovább forognak, ezúttal megkerülve a középső kört az oszlopos könyöklő mentén. Ámbár pörgőtáncuk közben többnyire behunyják a szemüket és kitárják a karjukat, s eléggé szorosan követik is egymást, mégsem ütköznek össze, és soha nem bomlik fel a soruk. Így pörögnek körbe négyszer vagy ötször, utoljára mindig hosszabban, mint előtte.
A török asszonyok odavannak ezért a furcsa és szertelen ájtatosságért, legalábbis mindig tele van velük a perai tekke, különösen pénteken. Ámbár a keresztyéneket nem bocsátják be a török mecsetekbe, még kevésbé az istentiszteletekre, a dervisek mégis megengedik nekik, hogy jelen legyenek a tekkéjükben tartott hitbuzgalmi gyakorlatukon, hátha, úgymond, akad közöttük egy-kettő, akikre olyan nagy hatást tesz a táncuk vagy pörgésük, hogy meglátják az ugrándozókon, mily különös eszközökkel gyámolítja Isten az embert, s ez arra indíthatja őket, hogy megtérjenek és muzulmánná legyenek maguk is. Mi is eljárunk néha a perai tekkébe. Nem annyira a táncért, hiszen ha azt egyszer vagy kétszer megnézte az ember, éppen eleget látott, hanem a társaságért, éspedig nem is a törökökéért, amely se nem kedves, se nem vonzó, hanem a frankokéért, akik gyakran előre összebeszélnek, hogy közösen nézik meg ezt a sajátságos színielőadást. Én a dervisek muzsikálását is lágynak és kellemesnek találom, és még inkább az lenne, ha nem volna olyan bánatos és epekedő.
Úgy hallottam, hogy Szkutariban másfajta dervis tekke van. Azok ott nem csendben táncolnak, s nem is úgy , mint a peraiak. Miután többször körbejártak kicsavarva-tekerve a tagjaikat, fennhangon elkiabálják, de nem artikuláltan, Isten különböző attributumait,úgymint: Allah Kebir, Egyedülvaló Isten; Allah Utala, leghatalmasabb Isten, és így tovább. A torkukból, a gyomrukból fújják ki a szót, miután nagy erővel beszívták a levegőt, s ezt így csinálják óraszám, kifulladásig. Amikor egészen kimerültek és nem bírják tovább erővel, gyakran aléltan rogynak össze, és a szájuk habzik, mint a veszett kutyáé. Azt mondják, hogy ilyenkor förtelmesek, s ezért nem is csődül úgy a nép a tekkéjükbe, mint a mieinkhez, Perába. Egyébként megjegyzem, hogy a felvilágosult törökök többnyire csak csúfolódnak a derviseknek ezen a nevetséges szenteskedésén, de mégis azt mondják, hogy ez táplálja az egyszerű nép és a nők vallásos buzgalmát. Azok a római katolikusok, akik jártasak valamelyest az egyház történetében, és főként akiknek van józan eszük, ugyanezt mondják a szentek és szentképek kultuszáról.

Gyapottermesztés
Oly kedves itt a környékünkön a mező, s oly kellemes séta esik ott, hogy gyakran élünk vele. Különösen kedvemre való a sok szép gyapotföld, melyet elborítanak a kellemesen keveredő zöld és fehér színek. Ön nyilván nem tudja, hogy termesztik a gyapotot. Talán nem veszi zokon, ha elmondom.
Kétféle gyapot van: az indiai és a levantei. Azt mondják, hogy az előbbi fajta fán terem, s hogy selymesebb, fehérebb és szebb, mint a másik, de minthogy ilyent nem láttam, nem is mondok róla többet. Az itteni gyapotot, tehát azt, amelyiket levanteinek hívnak, szántóföldbe vetik, ott művelik, ott gyarapodik. Felszántanak egy táblát március vége felé, jobban mondva felárkolják és bevetik gyapotmaggal, majd boronálás helyett végigmángorolják egy vastag fahengerrel. A gyapotmag kicsírázik, egy-másfél láb magas növény lesz belőle. A gyapotnövény három-négy vagy több ágat hajt, a levele olyanforma, mint a szőlőé, csak kisebb annál, a virága sárga, harang alakú; a termése olyasféle, mint a bükké; amikor eléggé megérett, háromfelé hasad, és előtűnik a gyapothaj; lassan növekedik s kibújik abból a tokszerű burokból, amely körülzárta; körülbelül almányi szőrcsomó fejlődik belőle. Október végén aratják, amikor könnyen kifejthető a tokjából. A gyapotszemek vagy gyapotmagok pontosan olyanok, mint a fekete bors; bele vannak nőve a szőr közé, s úgy megtapadnak benne, hogy csak egy külön erre a célra készült szerkezettel lehet kiszedni őket onnét. Ez a szerkezet két hengerből, azaz vastag rúdból áll, az egyik vas, a másik fa, s egy hajtónyéllel forgatják. A gyapotot áthajtják rajta, a magok azonban, mivel nem férnek át a rúd közötti nagyon szűk résen, túloldalt kiesnek.

Gabonaaratás, cséplés
Mint furcsaságot talán azt is megemlíthetem, hogy itt nem csépelik a gabonát, mint nálunk. Itt csűrök sincsenek. Aratás után mindjárt a mezőn összehordják és felhalmozzák a levágott gabonát. Ezek a halmok vagy kazlak kúp alakúak, és olyan magasak, mint egy-egy ház. Ott szárad a gabona öt-hat hétig. Akkor nagy szérűt csinálnak a kazal mellett. Kinézik, hol síma a talaj, megöntözik, és súlyos fapörölyökkel egészen keményre döngölik. Amikor a szérű már teljesen száraz és jó keményre van döngölve, körben szétterítik rajta a gabonát. Van egy alkalmatosságuk, két egymáshoz kapcsolt erős és vastag tölgyfa deszkából áll, az eleje fölhajlik, olyanformán, mint a szánkó talpa; a deszkák alulról élesre köszörült kovakövekkel vannak sűrűn kiverve; elébe fognak két ökröt, vagy inkább két bivalyt - itt ugyanis sokkal inkább az utóbbi, semmint az előbbi az igavonó barom, lovat meg erre egyáltalán nem használnak -, s rámennek vele a gabonára; ha nem elég súlyos, nagy köveket raknak rá nehezékül. A sok kovakő kipergeti a kalászból a magvakat, és összevagdalja a szalmát. Amikor már jó apróra van szecskázva, nagy halomba hordják az egészet, s ha jön a szél, amely itt rendszerint esténként támad föl, széles falapátokkal a levegőbe hányják; a szél aztán kifújja belőle a töreket, pelyvát, port egyik felé, a magvak meg, mivel súlyosabbak, másfelé hullnak. Cséplésnek, rostálásnak más módját itt nem ismerik, és hamarabb el is végzik így a munkát, meg jobban is, mint cséphadaróval és szelelőkosárral. Az itteni pékek egyúttal molnárok is, mármint a legtöbbje. Mindegyiknek van egy kis darálója odahaza, amelyet ló, szamár vagy bivaly hajt. Szélmalomnak itt nyomát se láttam.

Karavánszeráj
Hérakliában egy karavánszerájban, vagyis karavánfogadóban szálltunk meg. A karavánszerájok nagy hodályok, sokkalta hosszabbak, mint amilyen szélesek. Némelyikben több mint száz ló is elfér. Van olyan, amelyben fölül vagy az oldalához tapasztva kis kamrácskák vannak az utasok részére; ilyen volt az is, amelyikben mi szálltunk meg Hérakleiában; de a legtöbb még ennyire sem kényelmes. Úr, szolga, ló, öszvér, teve, szekér rendszerint közös fedél alatt kap helyet. A karavánszeráj mindegyik oldalát a lovak jászlai foglalják el, közöttük és az épület fala között egy háromlábnyi magas és hét-nyolc lábnyi széles fal húzódik körbe, közről-közre egy-egy tűzhellyel, mely magába a falba van beépítve. E fal neve törökül mastaba. Az utasoknak itt az ebédlőjük, a hálószobájuk, az éléskamrájuk, a konyhájuk. A karavánszeráj előljárója gyékényszőnyegeket oszt szét közöttük, hogy ki-ki azon aludjék /már akinek másféle ágya nincsen/; ezen hálnak az utasok, a lovuk fejénél vagy közel hozzá. A felügyelő adja a lovaknak a szalmát és az árpát. Csak azt kell megfizetni, amit így külön ad; ezeket a középületeket ugyanis a szultánok és a gazdag magánosok az utasok kényelmére és szolgálatára építették. A karavánszeráj szomszédságában mindig talál az ember török szakácsot, akinek rendszerint van készen piláfja vagy kebabja, ha netán azzal akarna jóllakni valaki.

Lovak, lótartás

A legközönségesebb ló, amelyet itt bargirnek, azaz heréltnek hívnak, igen jó fajta; alig akad közte rakoncátlan; némelyik igen szemrevaló jószág, de általában inkább lusta, s nem valami élénk mozgású. A Törökországban látható legszebb lovak a türkmén, az alföldi arab és a hegyi arab fajtákból valók. A cserkesz lovakról most nem beszélek, azokat nagyon ritkán látni itt, és különben sem a szépségükről, hanem a gyorsaságukról és az erejükről híresek; azt mondják róluk, hogy sosem fáradnak el. A türkmén fajta Türkméniából, Tatárország egyik tartományából ered. Szép nagy testű, büszke tartású ló, de egy kicsit lomha; nem jó futó, és kocsihúzásra sem való; nagyon hamar kimerül; inkább parádézni szoktak vele. Sokkal jobban használható ennél a második fajta, vagyis az alföldi arab ló; ez általában nem olyan nagy testű mint a türkmén, de erősebb, robusztusabb és a futásban kitartó; nagyon szép példányokat látni köztük. De a legjobb, legszebb és legtökéletesebb fajta a hegyi arab mén, amellyel sem a lombardiai, sem a szárdiniai, sem az andalúziai nem veheti föl a versenyt. Nem hiszem, hogy volna a világon ennél nemesebb, karcsúbb és sebesebb futású ló; a lába olyan kecses, mint a szarvasé. Azt hallottam, hogy némelyik hamar utoléri még a gazellát is, ha sík földön futhat.
Az arab lovak nagyon kényesek, nagyon vigyázni kell rájuk. Mihelyt befejezték egy-egy útjukat, takarót vetnek rájuk, s kantárszáron fogva egy fél óra hosszat vagy még többet jártatják, majd megitatják és visszaviszik az istállóba őket. Ugyanilyen gondosan bánnak a többi lóval is. Az istállóban nemcsak egyszerűen kötőféket tesznek rájuk, hanem meg is béklyózzák a lábukat: a két elülső csüdjükre lószőrből font béklyót vetnek s ezt a hátsóhoz vezetik, az egyik hátulsó csüdjükre meg egy körülbelül három rőf hosszú kötelet kötnek, amely egy földbe vert cövekhez van hozzáerősítve; az ily módon megbéklyózott ló úgyszólván moccanni se tud. Nem értem, mire ez a nagy óvatosság, hiszen a lovaik általában igen nyugodt természetűek, kivált az arab fajták, de a török herélt paripák is. Igaz, hogy ez utóbbiakra általában nem vetnek féket. A lovakat az egész Levantén vagdalt szalmával és árpával abrakolják, ezért az istállókban mindenütt csak egyszerű jászol van, szénatartó rács nélkül. A szénázást itt nem ismerik; csak kétféle szemes növényt vetnek és aratnak: búzát az embernek, árpát a lónak. A lovakat tavasszal öt-hat hétre kicsapják a mezőre legelni. Kipányvázzák és megbéklyózzák őket, hogy ne nagyon sokat egyenek.
Minden török ember odavan a lovakért. A pasák, az előkelő urak és jóformán mindazok, akiknek több lovuk is van, arab lovászt tartanak, minthogy az arabok tökéletesen értik a lótartás és lóápolás minden csinját-binját. Sem a nagyuraknak, sem más gazdag embereknek nincsen hintajuk, csak lovuk. Ahogy kilépnek a házukból, még ha jóformán csak az utca túlfelére mennek is át, már nyeregbe ülnek, és köröttük ott nyüzsögnek a csokadárjaik, a gyalogszolgák; kinek több van, kinek kevesebb. Egyikük állandóan ott szorongat a hóna alatt egy veres vászonzsákot, amelybe urának a jagmurlukja, az esőköpenye van belehajtogatva. Másikuk az úr papucsát viszi, úgyszintén veres vászonzacskófélében. A török, ha lóra ül, sárga szattyáncsizmát vagy magas szárú cipőt húz, de mihelyt leszáll a lováról, leveti. Ha a janicsár aga végigvonul a városon, mindig szépen fölszerszámozott lovon ül, és húsz-harminc janicsár kiséri, akiknek egyike hosszú vörös vászonzsákot cipel a vállán, benne tíz-tizenkét husáng a falakához, a talpveréshez, hogy érdemük szerint megbüntessék azokat, akik netán botrányt okoznának vagy bármi zavart keltenének a városban. Ez a tiszt /azt hiszem, említettem már/ bizonyos tekintetben felügyel a rendőrségre is.

Lószerszámok
A törökök igen pazarul bánnak a lószerszámaikkal; az előkápát, a nyeregszárnyat, a kantárszárat és a szügyelőt rendszerint ezüst vagy aranyozott rézveretekkel borítják, s ugyanebből a fémből való a kengyel is, amely más formájú, mint a nálunk használatos, és sarkantyú gyanánt is szolgál, mivel a törökök nem viselnek a csizmájukon sarkantyút. A csótár majdnem egészen eltakarja a ló farát, és lelóg a combjára; rendszerint dús arany- vagy ezüstszövetből, posztóból vagy gazdagon kihímzett bársonyból készül. Pisztolyt nem tartanak a nyeregkápán, ellenben jobb felől topuzt, vagyis buzogányt akasztanak rá, balkézt meg szablya függ a nyereg alól a ló oldalán. A pasáknak és a birodalom más főembereinek a lovasfölszerelését gazdag arany és aranyozott ezüstveretek, drágakövek ékítik, kiét több, kiét kevesebb. Úgy látszik, hogy a török férfiak, kik maguk sem aranyholmit, sem ékszert nem viselnek, örömest cicomázzák fel s úgyszólván borítják be drágakővel asszonyaikat és lovaikat, mintegy bennük telvén legnagyobb örömük.

Kocsik
A törököknek nincsenek olyan hintaik, mint nekünk; ehelyett kocsit használnak, amelyre nagy, négyszögletes kasfélét eszkábálnak össze vesszőfonatból vagy zsalusan összeszegezett lécekből; de ez nem rugós, mint a mi hintóink. Látni azért egészen csinos kocsikat is, faragott, aranyozott, színesre pingált, sárgaréz és aranyos rézveretekkel borított alkotmányokat. Konstantinápoly némely terein és nagy utcáin is állomásoznak ilyenek, utasra várva, akárcsak Párizsban vagy Londonban a fiákerek, hogy bérbe vegyék őket. De csak nők utaznak rajtuk; férfiember, ha gyalog nem mehet, lóra száll.

Lovasjátékok
Lovardájuk nincs a törököknek, és nem is úgy tanulnak lovagolni, mint mi. De majd mindennap látni őket, amint a lovaikat futtatják, ugratják az Okmejdánon, azaz a gyakorlótéren. Különösen azt igyekeznek megtanulni, hogyan állítsák meg hirtelen a lovat sebes vágtában. Ez azonban nagyon meggyötri a ló száját, különösen az arabét, amelynek fajtabeli sajátsága, hogy nagyon érzékeny a szája. - A legérdekesebb gyakorlatuk a dzsirid, a dárdavetés. Kétszer is láttam, hogy edzették magukat ebben a játékban a Nagyúr icsoglánjai, vagyis apródjai a nagy Okmejdánon. A dzsirid vagy a dárda egy körülbelül három lábnyi hosszú és kéthüvelyknyi vastag puszpángbot vagy más, kemény és súlyos fából készült rúd. Ezt hajítják el, karjukat hátrafeszítve, hihetetlen nagy erővel és ügyességgel. Láttam olyant, aki negyven-ötven lépésnyire hajította. Hadd mondjam el, hogyan folyik ez a játékféle, amelyet ugyan inkább viadalnak kéne mondani. Az egyik játékos vad vágtában menekül, a másik a nyomában nyargal, és amikor eléggé közel kerül hozzá, ráhajítja a dzsiridjét. A menekülő hátra-hátrapillant, hogy lássa a dárdát, és hogy elkerülje, ha tudja. Ezért olykor teljesen hátrafekszik a lova farára, vagy odasimul a nyakához; néha egészen oldalt hajlik, úgyszólván lebújik a ló hasa alá; máskor meg elkapja röptében a dzsiridet. Akkor aztán az üldözőből lesz üldözött. Van, aki olyan ügyes, hogy sebes vágtában lehajlik, és a földről kapja fel a dárdát, a magam szemével láttam. Az bizonyos, hogy roppantul érdekes és szórakoztató játék ez, különösen, ha olyan ifjak gyakorlatát nézheti az ember, akik ügyesen hajítják s kerülik el a dzsiridet; vagy ha egyszerre többen harcolnak egymás ellen, és ilyen játékra jól idomított szép arab méneken lovagolnak. Én azonban, az igazat megvallva, sokkal jobban szórakoznék, ha nem kellene állandóan attól rettegni, hogy háton vagy fejen találja őket a dárda, amely bizony néha csúnya sebet ejt rajtuk.

Bírkózás

Ha már elkezdtem mondani, hogyan gyakorlatoznak a törökök, hadd folytassam egyéb játékaikkal és mulatságaikkal. A harcosok kölönböző módokon edzik magukat, hogy erejüket, izmaikat és ügyességüket fejlesszék. Sokat nyilaznak, dárdát vetnek gyalog és nyeregből. Néha birkóznak is. Vannak olyan birkózók - a pehlivánok -, akik külön mesterséggé fejlesztették ezt a játékot; meztelenre vetkőznek, csak egy török alsónadrág marad rajtuk, bedörzsölik olajjal a testüket, és rendkívüli erővel és ügyességgel küzdenek. A törökök nagyon szeretik nézni ezt a fajta versengést. Vannak, akik árokugrásban vetélkednek egymással; mások abban, hogy melyikük vet messzebb egy negyven-ötven fontos kőkoloncot. Ezekkel a gyakorlatokkal a testüket edzik, az erejüket növelik, az ügyességüket fejlesztik.

Lustálkodás, pipázás

Általánosságban mégis azt kell mondanunk, hogy a török hihetetlenül renyhe és lusta népség. Soha nem sétálgatnak, mint mi, a szobájukban vagy a fasorokban. Ha egy török életében előszőr látna egy frankot, amint magában sétálgat fel s alá egyazon helyen, bizonyára azt hinné róla, hogy megbolondult, vagy hogy legalábbis nagy bánat emészti, s azért jár-kel szüntelenül, azt se tudva, hogy mit csinál. A gazdag török idejének java részét evéssel, ivással, szundikálással tölti, vagy a kerevetén ülve pipázgat. Mondhatni, hogy ez a török ember egyik legnagyobb öröme. Aki elvenné tőle a pipáját, az a legkedvesebb mulatságától fosztaná meg. Legtöbbjük állandóan pöfékel, s csak amíg eszik és ájtatoskodik, addig veszi ki a szájából a pipát. Sokan még aludni se tudnak, ha nincs a szájukban a csutorájuk. Megfigyeltem egy érdekes dolgot; pipázás közben soha nem köpködnek a törökök; abbahagyják, mihelyt pipázni kezdenek.

Társasjátékok, sakk
A törökök nem kártyáznak, nem kockáznak, sem más szerencsejátékot nem játszanak. Kifejezetten tiltja a törvényük. Ha rajtakapnák valamelyiküket, hogy pénzben játszik, tetemes bírságot fizethetne, nem beszélve róla, hogy nem maradna el a falaka sem, a talpverés. Van ellenben néhány játék, amely nincsen tiltva, ilyen a sakk, a mangalah, a dáma és még néhány más, de ezeket sem játsszák soha pénzben. A sakkjuk egy kissé különbözik a miénktől, a táblájuk nagyobb, tíz-tíz négyzet van rajta széltében-hosszában, és a négyzetek egyszínűek, ami elég fárasztó a szemnek, és nem könnyíti meg a sakkozást, kivált annak nem, aki máshoz szokott hozzá; négy figurával többjük van, mint nekünk, mégpedig két gyaloggal és két másik figurával, amelyek hol huszárként, hol futóként léphetnek. Sok török ügyesen sakkozik. A mangalah mintegy két lábnyi hosszú ládikaféle, úgy nyílik és csukódik, mint a triktrak, tizenkét kerek nyílás, azaz lyukacska van rajta, hat a ládikán, hat a fedelén; minden résztvevő harminchat kagylóhéjjal vagy babszemmel játszik, induláskor hatot-hatot téve minden lyukba. Noha ez a játék se nem nagyon izgalmas, se nem nagyon szórakoztató, mégis ez van a legjobban elterjedve, s ez dívik leginkább a törökök között. Rendíthetetlen nyugalommal játsszák; egy szót sem ejtenek közben soha, örömnek, bosszúságnak a nyoma sem látszik rajtuk, akár nyernek, akár veszítenek; így szórakoznak órák hosszat, megszakítás nélkül, némán.

Zene

Sok török azzal mulatatja magát néha, hogy egy gitárforma, háromhúros hangszeren játszik. Képesek óraszám, szünet nélkül elhangicsálni vele, noha a hangzása se nem vonzó, se nem kellemes a fülnek, kivált frank fülnek nem. Itt hírből sem ismerik azokat a szép zeneszerszámokat, amelyekkel azokat a szép hangversenyeket rendezik Európában. Ezek azt se tudják, mi a muzsika. A dalaik, akár hangszeren adják elő, akár énekelik őket, bágyadtak, epekedők, akinek a legkevésbé kényes a füle, az se lelheti kedvét bennük; éneklés helyett torkuk szakadtából kiabálnak. Ugyanebbe a hibába esnek a görög férfiak és a görög nők is, noha nekik egészen kellemes dalaik vannak, amelyeknek vidámabb a dallamuk is. És ugyanígy tesznek a mi frank hölgyeink is, akár franciául, akár olaszul énekelnek.

Komédiásnők
Ámbár a törököknél nincsen sem teátrum, sem játékszín, mint Franciaországban, Itáliában, Angliában és egyebütt, komédiásnőik mégis vannak, csenkenisz a török nevük, házhoz mennek, ahová csak hívják őket. Jobbára zsidó vagy örmény nők ezek, némelyikük férfinak öltözik, ha bohókás darabokat adnak elő, ám ezekben csak a kétértelmű fordulatok, sőt a mocskos és szemérmetlen kifejezések jelentik a tréfát. Táncolni is szoktak, csöngős dob, kereplő s más hangszerek zenéjére, de táncuk úgyszólván csak buja és illetlen mozdulatokból és vonaglásokból áll. Ha frankok hívják őket házhoz, akkor tartózkodóbbak és mérsékeltebbek, mint a törököknél, akiknek nagy örömük telik bohóckodásukban és illetlen mozdulataikban, amiken az előbbiek, illemtudók és szemérmesek lévén, megütköznek.

Bábjátékok

A zsinóros báb sem ismeretlen Törökországban; zsidó mutatványosok viszik magánházakhoz, ha hívják őket, vagy nyilvános kávéházakban lépnek föl ramazán idején. Kíváncsiságból megnéztem őket egyszer egy kávézóban. Itt nem úgy mozgatják a bábukat, mint Európában. Egy szoba sarkában kifeszítenek egy nagy szőnyeget, amelynek a közepében mintegy háromlábnyi széles, ablakszerű nyílás, azaz négyszögletes nagy kivágás van, egészen világos, fehér függönnyel vagy vászonnal elfödve. Mögötte meggyújtanak néhány gyertyát, mire a vásznon parányi figurák jelennek meg, amelyeket igen ügyesen mozgatnak; az előadott tréfák azonban mindig nagyon illetlenek, főszereplőjük pedig, Karagőz - mint nálunk Paprikajancsi - egészen ocsmány figura.

A görögök
Úgy érzem, hogy elég hosszú ideig tartottam szóval a törökökről. Ideje lesz az itt lakó többi népekről is mondanom valamit. Kezdjük a görögökkel, mivel ők vannak a legtöbben. Azt mondják, hogy európai Törökországban és a Szigettenger szigetein kétszer annyi török, örmény és zsidó alattvalója van ezeken a helyeken a Nagyúrnak. De nincs is ebben semmi meglepő, ha meggondolja az ember, hogy valamikor ők uralták ezt a szép országot, s hogy a törökök, amikor meghódították, egyetlen görögre sem kényszerítették rá a maguk vallását.

Öltözet

A sziget tengeri görögök, jobban mondva a görög nők rendkívül sokszínűen öltözködnek. Jószerivel mindegyik szigetnek megvan a maga divatja. De nem fogom Önt a leírásukkal untatni. Van, amelyik tetszetős, és jó ízlésre vall, de van olyan is, amelyet én nevetségesnek tartok. A férfiak cipőt, harisnyát és nadrágot viselnek, olyanformát, mint mi, kurta ujjasukat vagy zekéjüket széles - legtöbbször vörös - selyem- vagy gyapjúőv fogja össze, amelyet többszörösen körbecsavarva viselnek a derekukon; a fejfedőjük hosszú, skarlátszínű föveg. Az előkelő görögök /maguk között megtartottak ugyanis egyfajta nemesi osztályt, amelynek a legnagyobb része Konstantinápoly fanar nevű negyedében lakik/, mondom tehát a rangosabb görögök, valamint a gazdagok hajszálra úgy öltözködnek, mint a törökök, azzal az egyetlen különbséggel, hogy turbán helyett kalpakot, azaz vörös posztókucsmát viselnek, amelyet alul széles prémszegéllyel, finom fekete perzsa bárány- vagy nyestszőrmével díszítenek. Valamikor tilos volt mesztet és sárga szattyánpapucsot hordaniuk. Ma már azonban mindenki azt húz a lábára, amit akar. A Konstantinápolyban és környékén lakó görög nők is ugyanúgy öltözködnek, mint a török asszonytársaik, csak amikor elfátyolozva elmennek hazulról, nem vehetnek föl zöld színű feredzsét. Ilyen színűt csakis török nők viselhetnek. A konstantinápolyi és környékbeli görög köznép nagyjából úgy öltözködik, mint a janicsárok; még turbánt is tesznek a fejükre, de csak egészen kis méretűt, a tülbendje kék-fehér vagy vörös-fehér csíkozású pamutvászon. A görögöknek a házai is ugyanolyanok, s ugyanúgy vannak berendezve is, mint a törökökéi; ugyanazok az étkezési szokásaik, ugyanúgy készítik el a húst, egyszóval, tökéletesen egyforma módon élnek. Csak a természetük üt el egymásétól, de az nagyon.

Jellem és szokások

A görögök általában ravaszak, alattomosak, csalók; sőt mondhatni, azt se tudják, mi a tisztesség és a becsület. Ha göröggel akad dolga az embernek, soha nem vigyázhat eléggé, hogy rá ne szedjék. A törökök, akik már alaposan kiismerték a természetüket, nagyon haragszanak rájuk; van egy szólásuk is erre: "Úgy csal, mint a görög." Persze, nem olyan szabály ez, hogy ne volna kivétel alóla. Meggyőződésem szerint a görögök között is sokan nagyon tisztességesek. Magam is ismertem ilyeneket: csak jót mondhatok róluk. Csakhogy nem ezek vannak többségben, sőt ellenkezőleg. Bizonyos, hogy sokkal több tisztességes, becsületes és őszinte törökkel találkozik az ember, mintsem göröggel. Ez utóbbiak általában igen vidám legények; nemhiába mondja az angol szólás; hogy:Merry as Greek, vagyis hogy olyan vidám, mint egy görög. Amilyen eleven, nyughatatlan és szószátyár a görög, olyan komoly, megfontolt és hallgatag a török. Az ember különösen akkor lepődik meg természetüknek ezen a különbözőségén, ha belegondol, hogy egyazon égőv alatt élnek, s hogy nagyjából egyazon módon táplálkoznak is.
A görögök bolondulnak a táncért; vidéken nemcsak a vasárnap délutánjaikat meg az ünnepnapokat töltik azzal, hogy táncolnak és dalolnak a réten, hanem részben még az éjszakát is. A munkások, a parasztemberek, a matrózok, mihelyt van egy kis szabad idejük, táncban üdülnek föl, s pihenik ki a munka fáradalmát. A szigeti és a vidéki asszonyok és lányok, kik nagyobb szabadságot élveznek a konstantinápolyiaknál, gyakorta szintén részt vesznek ezekben a nyilvános táncokban. Kézen fogják egymást valamennyien, s füzért alkotva járják a táncot egy vidám dallamra, amelyet négyen vagy öten énekelnek. A nők ugyanolyan elevenek, jókedvűek és vidámak, mint a férfiak. Azonkívül roppantul barátságosak is; a legszebb és legvonzóbb nők a Chio szigetén lakók; egyáltalán nem ijedősek, és könnyen barátkoznak idegenekkel is.
A mai görögök ugyancsak elfajzottak már hajdani őseik erényeitől. Bátorságuk, okosságuk már régen a múlté. A mai görög gyáva, puhány, nőies. Egy botos török tízet is el tudna hajtani, egyikük sem merne szembeszállni vele. Amellett szörnyű tudatlanságba süllyedtek. Ma már ugyanolyan ritka közöttük az írni és olvasni tudó ember, mint a törökök között. Papjaik sem felvilágosultabbak, mint a köznép. Művelt görög papot csak elvétve találni. Ámbár a nyelvük nem üt el jobban az antik görögtől, mint az olasz a latintól, s ámbár régi görög nyelven miséznek és mondják az egyházi szertartásaik szövegét is, alig egy-két pópa, vagyis pap akad csak, aki értené is.

Templomok, vallás
A templomaikon nincs semmi említésre méltó. Jobbára egyszerű kis templomhajók, ódonak és öregek. Falaikat kívül és belül egyaránt elborítják a vakolatra festett képek, a freskók; eléggé gyatra festmények ezek, általában hibásan méretezett, aránytalan alakokkal. A görögök csak a falképeket tűrik meg, nehogy vétkezzenek a második parancsolat ellen, amely azt mondja, hogy: "Ne csinálj magadnak semmi faragott képet..." és így tovább. De ugyanennek a második parancsolatnak ellenére nagy tiszteletben részesítik és imádják azokat a képeket, amelyekkel élnek: mindenekelőtt Jézus Krisztus, a Boldogságos Szűzanya, Szent György, Szent Demeter és néhány más fontosabb szentjük képmásait. A szentélyt a templom többi részétől deszkaállvány választja el, amely telis-tele van rakva képekkel, különösen négy vagy hat nagyméretű festmény tűnik fel rajta, azoknak a szenteknek a képmása, akiket a legmélyebb hódolattal vesznek körül, s akiknek a feje körül néha megfordított ezüst holdsarló van dísznek. Ez elé a deszkaállvány vagy választófal elé négy nagyméretű karos gyertyatartót állítanak a földre, megvan négy-öt lábnyi magas mindegyik; némelyik sárga- vagy vörösrézből, némelyik aranyozott fából készült. Vastag gyertyákat dugnak beléjük. A négy gyertyatartó közé odaállítanak még két rendkívül nagy méretű gyertyát, hat láb a magasságuk, amikor még újak, és ahhoz mérten vastagok is. A nagy ünnepi misék alkalmából az összes gyertyát meggyújtják. A pátriárka templomában és a székesegyházakban fából készült, trónszékszerű alkotmányt látni, a pátriárka és a püspökök részére. Körben a templom fala mentén olyanforma padsor húzódik, mint az Ön nagytemplomának a szentélyében, ott foglalnak helyet a papi személyek és az előkelőségek; a köznép a templom közepén áll. A nők külön vannak választva a férfiaktól, és egy berácsozott galérián helyezkednek el. Az oltár egyszerű asztal, amelynél miséznek- a szentélyben van felállítva egy kétszárnyú ajtó előtt. Ezt misemondás közben nyitva tartják, úgy hogy a hívek csak ezen át láthatják a papot. Egy papjelölt, vagyis alszerpap időről időre megfüstöli tömjénnel az oltáriszentséget, a férfi és női szenteket, a pátriárkát vagy a püspököt, a templomban tartózkodó papokat és szerpapokat, az előkelőségeket és végül a híveket. A görög és örmény templomoknak nincsen harangjuk, mert a törökök - mint említettem már - nem tűrik a harangozást. A falusi és vidéki papok templomba szólítván a népet, egy vastag doronggal megdöngetnek egy póznát, amely a templom mellett áll egy kis magaslaton; elég messzire száll a hangja. Ne várja tőlem, Uram, hogy elmondjam, miből áll az istentiszteletük; noha többször is részt vettem rajta, megvallom, semmit nem értettem az egészből, ami nem is csoda, hiszen régi görög nyelven tartják, amelyet én még kevésbé értek, mint a görög pópák legműveletlenebbike. Számos himnuszt és litániát énekelnek, amire a hívek gyakran ráfelelik, hogy Kyrie eleiszon, azaz hogy "Uram, irgalmazz!", ami az én megítélésem szerint sokkal ésszerűbb, és jobban illik az Evangéliumhoz is, mint az Ora pro nobis, a "Könyörögj érettünk!", amit a katolikusok intéznek a Szűzanyához s a férfi és női szentjeikhez. A görögök sűrűn hányják a keresztet is, és állandóan hajladoznak a Jézus Krisztus, a Panágia, vagyis a Szűzanya és a többi szentek képmásai előtt. Megfigyeltem viszont, hogy soha nem hajtanak térdet, még az oltáriszentség előtt sem.
Elmondom, melyek a legfőbb pontok, amikben eltérnek a római katolikusoktól. A görögök azt hiszik, hogy a Szentlélek egyedül az Atyától származik, s nem a Fiútól is. Nem ismerik el a pápát az egyház fejének. Nem fogadják el a purgatóriumot, ám abban mégis hisznek, hogy az igazak lelkei harmadik helyen tartózkodnak, míg be nem bocsáttatnak a tökéletes és örök boldogságba /a nyolcadik vagy kilencedik századig az összes keresztyének így vélekedtek/. A görögök a szentjeikhez fohászkodnak; húsvét napjának reggelét végigimádkozzák a halottaikért; ilyenkor az asszonyok napkelte előtt, agyaglámpácskát fogva a kezükbe, kimennek gyászolni a férjük vagy a szüleik sírjához és könyörögni, hogy lelküket mielőbb fogadják és bocsássák be oda, ahol a boldogok tartózkodnak. A misén közönséges kelesztett kenyeret áldanak meg, amit hétköznap is esznek. A papok, a világiak, a nők, sőt még a gyermekek is két szín alatt áldoznak, de ugyanúgy, mint a katolikusok, ők is vízzel keverik a bort. A görög papoknak és szerpapoknak, akik nem kalugyerek, vagyis szerzetesek, egyszer szabad házasodniuk; ha feleségük meghal, nem nősülhetnek újra; így tartják meg Szent Pál szabályát, aki azt mondja a Timotheushoz írt első levele harmadik részének második versében, hogy a püspöknek egyfeleségű férfiúnak kell lennie. A görögök úgy értik, hogy egész életükben. Ha megnősülnek, özvegyasszonyt nem vehetnek feleségül, hanem csakis szép fiatal szűzet, mármint aki annak mondja magát. Valóban feltűnő, hogy minden papadia, azaz pópáné milyen szép asszony; innen ered, hogy a görögök, ha dícsérni akarják egy nőnek a szépségét, azt mondják rá, hogy valóságos papadia. A görögök hetente kétszer tartanak hústalan napot. Ilyenkor csak gyümölcsöt, zöldséget, tengeri kagylót, kaviárt és botargát esznek. Négy böjtjük van; a legjelentősebb a húsvét előtti, amely hat hétig tart. Böjtidőben semmi olyant nem ehetnek, ami élőlényből származik, kivéve a tengeri kagylót; sem tojást, sem vajat, sem tejet, sem sajtot nem fogyasztanak. Mihelyt vége a böjtnek, és eljön a húsvét, az összes görögök nagy örömünnepeket rendeznek, amelyek gyakran kicsapongássá fajulnak. Valamikor ezek az ünnepségek lármásabbak és kellemetlenebbek voltak, mint manapság, a görögök ugyanis kiváltságos helyzetet élveztek, annyit énekelhettek, táncolhattak és ihattak nyilvánosan, amennyit csak akartak; de minthogy ilyenkor gyakorivá lett a rendbontás, a Porta igen bölcsen megfosztotta őket attól a kiváltságuktól, hogy örjöngjenek. A konstantinápolyiakról beszélek. Húsvét és áldozócsütörtök között minden görög, aki rég nem látott ismerősével találkozik az utcán, megcsókolja és köszönti, de nem úgy, mint más közönséges napokon, hanem azt mondja nekik, hogy Krisztosz aneszti, azaz hogy "Krisztus feltámadott", amire a másik ráfeleli, hogy "Krisztus valóban feltámadott". Azt hiszem, hogy ez az őskeresztyén egyház hajdani szokása lehetett, amit a görögök megtartottak. Szerintem igen dicséretes szokás; keresztyén ember nem gondolhat rá elégszer, s idézheti emlékezetébe, hogy Krisztus érette halt meg és támadt föl. Van azonban a görögöknek más szokásuk is, amelyre épeszű ember nem tekinthet iszonyodás nélkül: minden görög, aki ad rá, hogy vallásosnak tartsák, tart odahaza egy szentet, jobban mondva őrzi a képmását; afféle házi istenség ez, védőszelleme és gyámola az otthonnak, éjjel-nappal lobog előtte a mécses, a háziak pedig minden áldott reggel ott hajbókolnak előtte és hódolnak neki. Mondja valaki, hogy ez nem színtiszta bálványimádás! Csak a katolikusok nem hajlandók elismerni, merthogy ők is pontosan ezt művelik.

Keresztelés
A görögök rendszerint egy héttel a születésük után keresztelik meg a gyermekeiket. Ők is, mint az örmények vízbemerítéssel keresztelnek. Langyos vízzel töltik meg a keresztelőkutat - ez egy márványból vagy rézből való nagy edény vagy kis medence -, a pap a karjába veszi a teljesen csupasz csecsemőt, és háromszor a vízbe meríti: először az Atya , másodszor a Fiú, harmadszor a Szentlélek nevében. Azután megkenik a gyermek ajkát, orrát és fülét krizmával, azaz szentelt olajjal. Ennek utána részeltetik az oltáriszentségben: a szájába tesznek egy falatka megszentelt kenyeret, amelyet szentelt borban áztattak meg. Mindeme ceremóniát szüntelen imádság kíséri. Két görög keresztelőt is végignéztem, egyet itt, Rodostóban, egyet meg a belgrádi kistemplomban.

Esküvő
Részt vettem egy görög esküvőn is. Igaz, egy kissé megkésve érkeztem, s így nem láthattam magát a szertartást. Népes társaság gyűlt össze, férfiak és nők, egy tágas teremben, ahol lefolyt az ünnepség. Az ifjú asszony méltóságos komolysággal ült a kerevet sarkában, a díszhelyen, gazdagon felékszerezve /a görög nő s általában minden itteni fehérnép elképesztően hiú/.Fejét elborította a sokféle cicoma, egyebek között számtalan aranyfüstszál, amely körben fityegett róla, elfödve még az arcát is. Mintha templomi szobor, jobban mondva pagodai bálvány lett volna. És közben kínosan ügyelt, nehogy egyetlen szóval, óvatlan mozdulattal vagy akár csak egy szemrezdüléssel is vétsen a szerénység, az illedelmesség, a hagyomány szabályai ellen. Azt mondták, hogy a szertartás legünnepélyesebb pillanata az volt, amikor a pópa összeadta őket: virággal és aranyfüsttel ékesített kis tarka gyapjúkoszorút tett a vőlegény és a menyasszony fejére; megáldott aranygyűrűt húzott a kisujjukra háromszor egymás után, lehúzva a gyűrűt a vőlegény ujjáról s ráhúzva a menyasszonyéra; egy-egy korty bort kínált mindkettőjüknek ugyanabból a pohárból; a maradékot megitta, majd a poharat földhöz csapva összetörte; mindeközben végig imádkoztak és kiváltképpen sűrűn hányták magukra a nagy keresztet. A kereveten az ifjú asszony mellett nagy medencét láttunk, amelybe mindenki beledobta az adományát. Mi is odajárultunk, miként a többiek. Hamarosan elkezdődött a nagy eszem-iszom; minthogy nagyon sokan voltunk, több asztalnál, jobban mondva, több szofrán terítettek, tudniillik török módra étkeztünk s úgy is szolgáltak fel. A nap hátralévő részét táncolással töltötte a násznép, görög módi szerint. Az ifjú asszony egész idő alatt moccanatlanul ült a kerevet sarkában. Egyébként errefelé nagyon korán házasodnak. Ismerek egy fiatal görög nőt, még csak tizenöt éves, és most vesztette el a férjét; négy napra rá megszületett a második gyermeke. Azt hallottam, hogy egy francia kereskedő szenzáljának a leánya még nem volt tizenkét éves, amikor már gyereket hozott a világra. A szenzálok mind zsidók. Talán említettem már, hogy a frank üzletemberek nem kereskednek közvetlenül a törökökkel. Mindegyiknek megvan a maga szenzálja vagyis közvetítője, annak a kezén megy át minden üzlet. A közvetítésért százalékos részesedést kapnak.

Temetők
Beszéljünk most arról, hogy temetkeznek itt. Azt hiszem, előbb a temetőkről kellene mondanom valamit. A törökök nem engedik, hogy akárkit eltemessenek bent a városban. És ebben igazuk is van. Nem értem, miért nem követik a példájukat Londonban vagy Párizsban, ahol a város közepén rothadó töméntelen hulla bűze igazán nem tesz jót az egészségnek. Konstantinápoly városában csak a szultánokat és a szultánákat szabad eltemetni; a királyi mecsetek mellett lévő sírboltokban helyezik el a tetemüket. Ezekről a türbékről vagy sírboltokról már írtam Önnek. - A temetők tehát mindig a városon kívül vannak. Konstantinápoly környékén többfelé is lát az ember temetőt. Hatalmas kiterjedésűek, tekintve, hogy itt soha nem temetnek két testet egy sírba. Minden nemzetnek, sőt minden felekezetnek külön temetője van.

Török temető

A törökökét könnyű felismerni, minthogy a legtöbb sírgödörnél két kis oszlop van a földbe ásva, körülbelül háromlábnyi magas márvány- vagy egyszerű kőoszlopok, fejtől az egyik, lábtól a másik. Ha férfi nyugszik ott, akkor az első kő turbánban végződik, s alája oda van vésve a halott neve; a másik oszlopocskán felirat vagyis epitáfium adja tudtul az elhunyt erényeit, állását vagy foglalkozását. Imitt-amott mauzóleumszerű építményeket is látni, sokkal magasabb, szélesebb és díszesebb oszlopokkal, mint egyebütt. A konstantinápolyi temetők úgy meg vannak tömve márvánnyal, kővel és oszlopokkal, hogy azt hiszem, bőven kitelne belőlük egy szép nagy város. Tömérdek ciprus és másféle fa is zöldell bennük.

Görög temető
A görögök, örmények és frankok legnagyobb temetője Konstantinápolyban a Pera szélén elterülő szép nagy sík területen található bejoglui temető. A görögök legtöbbje, vagy legalábbis azok, akik tehetősek és bírják pénzzel, nagy márvány- vagy síma kőlapot helyeztetnek el a hozzátartózóik sírján, s belevésetik az elhunyt nevét egy görög nyelvű epitáfium kíséretében; az is kitetszik, hogy mi volt az illető mestersége - látni a szerszámairól: a szabó sírján ollót és varrótűt, az ácsén szekercét és fűrészt látni, és így tovább.

Örmény temető

Számtalan törpe ciprus és más fa alkot igen csinos ligetet azon a helyen, ahol az örmények sírjai vannak, Bejoglu legtávolabb eső zugában. A sok egyszerű kőlap között, amelyekre rá van vésve az alattuk nyugvók neve és epitáfiuma, láthatók itt-ott azoknak a hajdani pátriárkáiknak és más tudós doktoraiknak a síremlékei, akiket a vertabietek, vagyis az örmény papok a szentek között tartanak nyilván, és csodatévő erőt tulajdonítanak nekik. Ezért vizet szoktak húzni a közelben lévő kútból, megöntözik vele e szentek sírjait, s azt állítják, hogy az ily módon megszentelt víznek gyógyereje van, bizonyos bajokra, különösen a női meddőségre igen hatásos; de csak meghatározott ünnepnapokon fejti ki gyógyító hatását. Ilyenkor a papok vizet húznak a kútból, megöntözik valamelyik sírt, az asszonyok isznak belőle egy keveset, ájtatosan megmosogatják a testüknek bizonyos részét, miközben a papok kis rézkeresztet tartva a kezükben, a szertartáshoz illő imát mormolják óörmény nyelven, és mindjárt meg is kapják az érte járó fizetséget. Ami méltányos is, hiszen ki-ki a maga mesterségét gyakorolja e földi világban.

Zsidó temető
A zsidó temető az Okmejdán mellett egy dombhátra települt. Messziről olybá tűnik, mint egy csinos város, mert az összes síremlék, márpedig jó sok van belőlük, márványból vagy kemény fehér kőből vannak, és néhány lábnyira felmagaslanak; mindegyiken hosszú feliratok láthatók héber betűkkel.

Görög temetés
Nagy pompával, vagy mondjuk inkább, nagy zenebonával zajlik. Ha egy asszony elveszíti a férjét vagy valamelyik kedves gyermekét, hozzácsődülnek majdnem az összes szomszédasszonyok, hogy segítsenek elsiratni. Olyan förtelmes jajveszékelést és sápítozást csapnak együttesen, hogy néha majd belebolondul az egész környék. A zsinatolás még zajosabb a temetés napján, aszerint hogy aznap több vagy kevesebb siratóasszonyt fogadnak-e föl, attól függően, hogy mennyit akarnak vagy tudnak rájuk költeni. A gyászmenetet nyolc, tíz vagy tizenkét görög pópa nyitja meg, aszerint hogy milyen előkelő származású és milyen gazdag személy volt az elhunyt, tudniillik jól megfizetik valamennyiüket; a legtöbbjük valamilyen papi ornátust, de legalábbis stólát visel. Két papjelölt, vagyis alszerpap megy legelől füstölővel. A pópák párosával lépkednek, litániázva. Mögöttük jönnek a rokonok és a barátok; néha nagyon sokan vannak; mindegyikük keserű narancsot tart a kezében egy-egy beleszúrt rozmaringággal, amelyet a sírgödörbe dobnak; menet közben énekelnek, válaszolgatva a papok litániájára; válogatás nélkül jönnek, nem megszabott rendben, attól eltekintve, hogy a legközelebbi rokonok vannak a legközelebb a halotthoz. Négy férfi viszi a vállán a halott tetemét, amely oszlopocskákkal szegett nyoszolya- vagy kerevetszerű ágyon fekszik. Ezt az ágyat néha indákkal és virágfüzérekkel, aranyfüstlemezkékkel és szalagokkal díszítik; a halott a legszebb ruháiba öltöztetve, letakaratlanul fekszik rajta. Ha női személy, ráaggatják minden ékszerét és a legcifrább holmijait; olykor még ki is pirosítják. Mögötte jönnek az asszonyok; a legközelebbi nőrokonok legelébb. Ha asszony kíséri elhunyt férje tetemét, mindig födetlen a feje; a haja fésületlen, bele-belemarkol és meg-megtépi, vagy legalábbis úgy tesz; közben öklözi az arcát és a mellét; a könnye patakzik; hangosan sikongat és szívettépően siránkozik. Mindez a sok majomkodás persze nem okvetlenül azt jelenti, hogy valóban szerette és gyászolja is az elhunytat. Legtöbbnyire csak azért fitogtatja a kétségbeesését, mert így kívánja a hagyomány, és hogy megmutassa, milyen jó feleség volt ő. Három vagy négy siratóasszony is segédkezik neki, kócosan, borzasan azok is; segítenek elsiratni a férjét; együtt sikonganak és jajveszékelnek vele; aszerint kapják a bérüket, hogy milyen szépen sírtak és mímelték a kétségbeesést. Utánuk vonulnak a női rokonok, a barátnék és a szomszédasszonyok, rendesen fedett fejjel és olyan öltözetben, mint máskor. Amikor a menet a temetőbe ér, a halottról leveszik az ékszereit és a díszes ruháit, csak a hétköznapi viseletét hagyják rajta, ami a többi alatt van, de még azt is átlyuggatják és késsel meghasogatják, nehogy valakinek is kedve támadjon kihantolni a holtat és kifosztani. Ezalatt a papok tömjénnel megfüstölik a sírgödröt, a tetemet és az összes jelenlévőket, és több imát mondanak vagy kántálnak a jelenlévőkért és a halottért. Azért ellenben nem fohászkodnak, hogy nyugtot leljen, és hogy a kínjai enyhüljenek a purgatóriumban. A keleti keresztyének ugyanis egyáltalán nem hisznek ebben, ellenben azt vallják, hogy az igazak lelkei szendergő állapotban egy harmadik helyen leledzenek, és hogy a hívők imája mintegy részelteti őket az örök boldogság előérzetében. Az őskeresztyén egyház is így vélekedett erről. E szertartás végeztével a tetemet a sírgödörbe bocsátják, egy deszkalappal lefedik és elföldelik /egyetlen levantai nemzet sem temeti el koporsóban a halottait/. A nők rendbe szedik az özvegy- és a siratóasszonyok haját, s azzal ki-ki hazatér.

Örmény temetés
Az örmények nagyjából hasonlóképpen temetik el a halottaikat, mint a görögök, csakhogy az ő asszonyaik, nem lévén olyan szenvedélyesek, mint a görög nők, nem esnek kétségbe olyan látványosan, és nem csapnak akkora ricsajt. De azért húsvétkor, pünkösdkor és más ünnepeken már kora reggel kivonulnak a hozzátartozóik sírjához, ott sokáig zokognak és imádkoznak a lelkük üdvösségéért, majd elfogyasztják a hazulról elhozatott jobbnál jobb ételeket.

Zsidó temetés
A zsidók koporsóba teszik a halottaikat, s úgy viszik a temetőbe. Eleinte csak nagyon lassan lépkednek, hogy a mögöttük jövő asszonyoknak elegendő időt hagyjanak a hóbortjaikra: Ha asszony veszítette el a férjét, akkor így kiáltozik: "Miért haltál meg? Nem voltam-e hű feleséged, ki odaadóan szolgáltalak? Nem volt-e meg a csibukod a legfinomabb dohánnyal, nem magam gyújtottam-e meg neked? Miért haltál meg?" Ezernyi hasonló kérdést tesz föl neki, mindegyikkel azt vetve a szemére, hogy meghalt. Aztán meg dalol és táncol, mintha elment volna a józan esze. Majd meg zokog, mint aki elunta az életét. E különböző mozzanatok hihetetlen sebességgel követik egymást, sajátságos, sőt egészen nevetséges színjáték gyanánt. Volt alkalmam látni háromszor vagy négyszer. De engem - nem tehetek róla - valahogyan mindig hidegen hagyott; néha mégis nevetésre fakadtam; máskor meg inkább szánakoztam. Miután megtették ily módon két-háromszáz lépésnyi utat, kiválik néhány férfi a menetből, megfogják az asszonyokat, és erővel visszafordítják, azaz hazaküldik őket, míg a többiek most már gyorsan tovaviszik a halottat. Ekkor csap igazán magasra a nők sivalkodása; úgy tesznek, mint az eszelősek; a férfiak, akik karon ragadták őket, néha ugyancsak nehezen tudnak elbánni velük.

Török temetés
A törökök semmibe se nézik ezt a sok komédiázást és nevetséges óbégatást. Szerintük ez megannyi lázadás az isteni Gondviselés rendelése ellen. Ők sokkal kevesebb ceremóniával és kevésbé feltűnően temetik el a halottaikat. Megmossák és mindenütt leborotválják a holttestet, kivéve az arcán; a természetes nyílásokat eltömik gyapottal; aztán beillatosítják, koporsóba teszik, amelyet halotti lepellel vagy fehér színű koporsótakaróval borítanak le; ha katona volt a halott, akkor piros a lepel; ha emír, vagyis Mohamed leszármazottja, akkor zöld. Turbánt is tesznek a koporsóra, amilyent a halott viselt. Négy férfi - a barátai vagy a szomszédai - fölveszi a vállára, és megindul a menet a temetőbe: elől lépked egy vagy két imám, hátul jönnek a rokonok és a barátok. Megfigyeltem, hogy mindig nagyon gyorsan mennek. Ha a négy halottvivő elfárad, négy másik lép a helyükbe. Mindenki örömest vállalja és kötelességének tekinti, hogy testvérének megtegye ezt a végső szolgálatot. Megérkezvén a temetőbe, az imamok elmondanak néhány fohászt, de inkább az élőkért, mintsem a halottért, hálát adnak Istennek, hogy az elhunyt a törvények tiszteletében élt és halt meg. Ezután kiemelik a koporsóból és lebocsátják a sírgödörbe, majd lefödik egy deszkalappal, amely valamivel hosszabb, mint maga a gödör, úgyhogy az egyik vége a sír fenekét éri, a másik meg majdnem a peremét. /El nem tudom képzelni, honnan ered ez a szokás vagy hagyomány./ Ennek utána az egészet beborítják földdel. Néhány nap múlva két kis márványoszlopot ásnak be, egyet fejtől, egyet lábtól, ahogy elmondtam már.
Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy legyen bár török, görög, örmény vagy zsidó, egyetlen levantei nemzet sem visel gyászt semmilyen alkalommal. Némely szerzők azt írták, hogy a törökök sárgában gyászolnak. Higgye el, Uram, én soha nem tapasztaltam, hogy bármikor is inkább viseltek volna sárgát, mint mást, sem hogy bármi külső jelét mutatták volna a gyásznak. Igaz ugyan, hogy akadnak görögök, akik szeretnének franknak látszani, s ezért egyik vagy másik követ oltalmába ajánlván magukat, némely dolgokban az európaiak szokásait is utánozzák, például ha meghal valamely közeli rokonuk, feketébe öltöznek. De a számuk igen csekély.

Az örmények (jellem, foglalkozás)

Beszéljünk most az örményekről. Nem sok mondanivalóm van róluk. Jó emberek, nagyon egyszerűek. Egyenességükkel, őszinteségükkel, hidegvérükkel, nyugalmukkal és mértékletességükkel nagyon hasonlítanak a törökökre. A Levantén megtelepedett frank kereskedők, különösen az angolok, sokkal szívesebben fogadják a szolgálatukba őket, mint a görögöket, és jól is járnak velük. Minden örmény kereskedik valamivel, vagy űz valamiféle mesterséget; földmíveléssel nemigen foglalkoznak. Örmények végzik általában a legalantasabb munkákat. A teherhordók, akiknek itt hamal a nevük, mindig örmények; hihetetlen erejük van, iszonyatos súlyú terheket képesek elcipelni. Például (most nem fogja elhinni, amit mondok, pedig színigaz) hat ilyen hamal képes elvinni a Tophanéból Perába egy hatszáz okás hordót borral tele; számításom szerint az oka körülbelül megfelel a lausanne-i iccének, minthogy két uncia híján három font a súlya. Három vastag kötéllel körülkötözik a hordót, majd három rudat dugnak át rajta. Hat hamal a vállára veszi a rudak végét, fölemelik a hordót, és elviszik Perába, pedig elég hosszú és meredek az út odáig, s amellett olyan komisz, hogy szekérrel járhatatlan. Igaz, hogy sokat küszködnek, kisebesedik a válluk, s a seb helyén aztán megkérgesedik a bőr. És tegyük hozzá, hogy hordónként mindössze egy piaszter, azaz egy kistallér a fizetségük.

Öltözet, életmód, vallás
Az örmények ruhája ugyanolyan, mint a törököké, azzal a különbséggel, hogy a legtöbben kék vagy lila színű nagy kalpagot, föveget viselnek, fekete bárányszőr szegéllyel; a formája elüt a görög kucsmáétól. Mesztjük és papucsuk piros szattyán, nem sárga, mint amilyent a törökök hordanak. Az életmódjuk egészen olyan, mint a törököké. Nagyon mértékletesek és híres koplalók. Több nagyböjtöt is tartanak, a számtalan böjtös napon kívül. Állítólag évente mintegy kilenc hónapot koplalnak, s ezalatt semmiféle élőlényből származó terméket nem fogyasztanak, még kagylót, sőt még olajat sem. Vallásuk leglényegesebb pontjának a nagyon szigorú böjtölést tekintik. Papjaik kékben járnak, többnyire házasemberek. Nekik is van pátriárkájuk, aki szimóniával és ráigéréssel jut a hivatalához, ha nem is olyan szemérmetlen módon, mint a görög.
Vallásuk nem sokban különbözik a görögtől. Ők is két szín alatt áldoznak, de hígítják vízzel a bort. Az átlényegülésről vallott felfogásuk inkább a lutheránus, semmint a görög és a katolikus felfogáshoz áll közel. A szentek képeit nem imádják, nincsenek is szentképek a templomaikban. Örmény nyelven mondják a misét, olvassák a Szentírást és éneklik a zsoltárokat, de már csak alig érti valaki, mert annyira tudatlanok.
Még néhány szót az örményekről: azt állítják, hogy Rodostóban őriznek egy szöget a mi Urunk keresztjéből, s áhítatosan tisztelik. Több mint tízezer örmény sereglik oda augusztus nem tudom hányadikán, hogy méltón ünnepelje ezt a szentséges és becses ereklyét. A jezsuita misszionáriusok nagyon sok örményt térítettek át valamikor a római katolikus vallásra. Sőt e tárgyban még nagy perlekedés is folyt a Portán az örmény pátriárka és Szent Ignác követői között. Ez utóbbiak a francia követtől kaptak támogatást. Beleszóltak a tengeri hatalmak is, ők viszont a pátriárkát pártfogolták; hogy miért, nem tudnám megmondani; hacsak azért nem, mert Franciaország akkor éppen hadban állt Angliával és Hollandiával. A Porta úgy határozott, hogy a Nagyúr minden alattvalója maradjon meg abban a vallásban, amelyben született, hacsak muzulmánná nem akar lenni. Szigorúan megtiltotta a katolikus szerzetesek hittérítő tevékenységét, s ezzel valamicskét csökkentette mértéktelen buzgalmukat. Ma már legföljebb csak titokban toborozhatnak új híveket. Az örmények pedig nagyon vigyáznak, ha katolikus templomba mennek, mert félnek a falakától, azaz a botozástól, vagy legalábbis hogy sok pénzükbe kerülhet, ha meg akarnak menekedni tőle.

A zsidók

Az oszmán birodalomban mindenfelé nagyon sok a zsidó. Konstantinápolyban és környékén állítólag csaknem nyolcvanezren élnek. A fekete-tengeri szoros ázsiai partján fekvő, Kuzgundzsuk nevű nagy faluban csak zsidók laknak. Mindegyik kereskedik valamivel, vagy űz valamilyen ipart. Olyant, aki a földet túrná, egyet se látni. Némelyikük roppantul gazdag, de a többség eléggé nyomorúságosan tengődik. Feltűnő, hogy általában milyen mocskosak; ami azért is szembeötlő, mert a törökök annyira tiszták.

Öltözet
A zsidók öltözéke nagyjából olyanforma, mint a törököké, azzal az eltéréssel, hogy a lilán kívül más színt nem viselhetnek, még a turbánjuk, a mesztjük és a papucsuk is lila. Hahamjaik vagy rabbijaik a lila ruhájukra bő fekete lebernyeget is vesznek.

Szokások
Megfigyeltem, hogy az itteni zsidók sokkal kevésbé érintkeznek a keresztyénekkel, mint az Angliában élők, és hogy sokkal babonásabbak; például a világ minden kincséért sem ennének olyan kenyeret, vagy innának olyan bort, amely nem felel meg az előírásnak, vagyis amelyet nem maguk készítettek. Külön mészárszékeik vannak. Azt mondják, hogy a zsidó mészárosnál szebb húst kapni, mint a másfélénél; igaz, hogy valamivel drágább is. Konstantinápolyban karaiták is élnek; ez egy nem túlságosan népes zsidó szekta. Elvetik a Talmudot, valamint a többi zsidók által elfogadott hagyományt és jövendöléseket; csak Mózes és az ótestamentumi próféták írott törvényét fogadják el és ismerik el érvényesnek; külön zsinagógáik vannak; úgy hallottam, hogy csak szektabelivel kötnek házasságot is.