Sári László: "Tested ízes húsú barack" (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Sári László
“TESTED ÍZES HÚSÚ BARACK”
Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma szerelmi élete az istenek városában
http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=108102

Cangjang Gjaco (1683-1706), az ifjú tibeti istenkirály álruhában járta a lhászai palotája közelében álló ivókat és bordélyokat, hogy megismerje a földi élet szenvedélyeit. Ezeken az éjszakai útjain szerezte szerelmi élményeit, és ekkor születtek különös költeményei, amelyeket napjainkban kezd fölfedezni és értékelni a nyugati világ.
Korában az ifjú népszerű, istenként tisztelt uralkodó volt Tibetben, s ugyancsak népszerű, ünnepelt költő. Nemcsak az éjszaka lányai kedvelték, de ismerte Lhásza, a tibeti főváros egyszerű, dolgos népe és az ország előkelő, művelt közönsége is. A szerelmi élményeiről olykor profán őszinteséggel valló ifjúról sokáig nem is sejtették, hogy ő maga a dalai láma. Sorrendben a hatodik, Tibetben minden egyházi és világi hatalom egyszemélyes birtokosa. Valójában isten, Avalokitésvarának, a könyörületesség bódhiszattvájának éppen háromszáz évvel ezelőtti földi megtestesülése.

– Tested ízes húsú barack, vágyad sohasem apadó – súgta képzeletben “A Sárkányhoz” címzett bordélyház egyik szépséges lakójának fülébe a 6. dalai láma egy bíborfekete nyári éjszakán. – Hogy járjak hát a Tanítás vágyakat tagadó útján? – tette fel azután magának a kérdést palotájában, az ezerszobás Potalában. Az emberi testet öltött istenség eltűnődött egy keveset a válaszon, de csak a tisztesség kedvéért. A földi világ legjobb elméi sem képesek megfelelni erre a kérdésre. Sőt, minél jobb elmék, annál nehezebb a dolguk. Annál kevésbé hihető számukra a legbölcsebb válasz is. A földi testben támadó szenvedélyt valószínűleg képtelenség megfékezni. Jobban teszi hát az ember, ha betölti a vágyait, még ha ezt gyakran méltatlannak érzi is. Erről győzte meg magát azon a bíborfekete nyári éjszakán Cangjang Gjaco, egy személyben isten és király Tibetben, s ezúttal sem hezitált tovább. Álruhába bújt, majd tüstént elindult a palotája szomszédságában álló, “A Sárkányhoz” címzett bordélyház irányába.

Már az odavezető utat is élvezte, akárhányszor tette is meg. Az istenek földi városának, Lhászának a lakói arról voltak híresek, hogy úgy éltek, mintha minden nap ünnepelnének valamit. – Lehet, hogy ünnepelnek is – vélte az istenkirály, s irigykedve, de jó kedvűen nézte a város éjszakai életét. A nyári estéken még az előkelőségek is fölvonultak a Potala körüli parkokban. Cangjang Gjaco mellett óriási hajdíszeket viselő asszonyságok lovagoltak el szolgáik kíséretében a tóparton, az utcákon selyemöltözetű jobb módú ifjak, turkesztáni, butáni, nepáli, kínai, mongol és örmény kereskedők vigadoztak. De feltűntek a messzi keleti tájakról érkezett nomádok, no meg a koldusok és a csavargók is.
Még rendetlen, rongyos öltözetükben sem látszott keservesnek a sorsuk. Akárhogy fürkészte is tekintetüket az égi világból alászállt uralkodó, nem talált közöttük panaszos, fáradt arcokat. De épp ilyen méltóságot és derűt látott a városiak és a falusiak szemében az istenkirály napközben is, amikor álruhájában Lhásza piacait járta. A piacok népe boldogan sürgölődött a kipakolt zöldségek, gyümölcsök és virágok színpompás tornyai körül, a fiatalok hangoskodtak, daloltak, a lányok nem győzték kacagással a csipkelődő, udvarolgató durva fickók tréfáit. – Lehet, hogy a legédesebb izgalom a földi világban a szenvedély? – Tibet uralkodója, isteni származék, meg sem kísérelt válaszolni a kérdésre. Válasz helyett egy újabb kérdés villant az eszébe. – Ha ennyire boldogító érzés a vágyak szolgálatában élni, Sákjamuni Buddha vajon miért gondolt mindig a szépségnek is, a szenvedélynek is a mulandóságára? – De Cangjang Gjaco, Tibet uralkodója, minden égi és földi hatalom egyszemélyes birtokosa, nem tűnődött el ezen a kérdésen sem.
(Fölöslegesnek tartotta. Egyrészt tudta, hogy Sákjamuni Buddhának jó oka lehetett rá, hogy a szépségnek is, a szenvedélynek is mindig a mulandóságára gondoljon, másrészt nem akarta, hogy a tűnődés megzavarja a jókedvét. Okos fiatalember volt Cangjang Gjaco, költő és uralkodó Tibetben.)

– A mangófa íze fanyar, de gyümölcse édes, finom. Ki lánya vagy, nem érdekel, de gyönyörű tested nagyon! – nyitott be aznap este “A Sárkányhoz” címzett bordélyba Cangjang Gjaco. Köszönés helyett e sorokat skandálta. Mindenütt kedvelték őt a korhely, vidám költő szerepében, Tibet uralkodója pedig élvezte a lányok és a cimborák társaságát. Mint máskor is, az a szépséges lány odalépett hozzá. Mint máskor sem, aznap se vette zokon, hogy a vígkedvű költő megcsipkedte az arcát.
– Tested ízes húsú barack, vágyad sohasem apadó – súgta nem
sokkal később “A Sárkányhoz” címzett fogadó emeleti szobájában a lány fölé hajolva Cangjang Gjaco. – Hogy járjak hát a Tanítás vágyakat tagadó útján? – folytatta aztán a strófát a kérdéssel. A díszes takarón elheverve, vállán a lány fejének könnyű, édes terhével már eszébe sem jutott eltűnődni a válaszon. De addigra már költői álöltözetét is levette magáról Cangjang Gjaco, költő és uralkodó, minden égi és földi hatalom egyszemélyes birtokosa Tibetben.

– Tested ízes húsú barack – vallotta még a lánynak ezután is
számtalanszor a bíborfekete tibeti éjszakákon az istenkirály. Sohasem apadó vágyuknak is még jó néhányszor örvendhetett, majd mindannyiszor elhevert a díszes takarón, vállán a lány fejének könnyű, édes terhével. (Örvendezései és heverései közben azonban soha többé semmit sem kérdezett.) A házban hamarosan még gyakoribb vendég és még kedveltebb költő lett, akinek verseit a lányok és a vendégek együtt énekelték. Este “A Sárkányhoz” címzett bordélyban, napközben a piacokon és az ivókban megvendégelték Cangjang Gjacót, Tibet uralkodóját a cimborák. Tibet uralkodója pedig élvezte a lányok és a cimborák társaságát. Több szép nyár, ősz, tél és tavasz telt így Lhászában, az istenek városában, a földi világ tetején.
– Szép lenne így élni mindig. Jó lenne tenni a dolgunkat, iparkodni
nap nap után gondtalanul, majd felhőtlenül örülni a szépségnek és a mosolyoknak. Szép lenne így élni mindig. – Gondolta ezekben az években az istenkirály, de utóbb arra is gondolt már bizony, hogy jó lenne sohasem gondolni a Sákjamuni Buddha tanítására, mely a világ változékonyságára, minden dolog múlására figyelmeztet. (Mert okos fiatalember volt Cangjang Gjaco, költő és uralkodó, minden égi és földi hatalom egyszemélyes birtokosa Tibetben, háromszáz évvel ezelőtt.)

Volt aztán egy másik kérdés is, ami később élénken foglalkoztatta Cangjang Gjacót. Az a kérdés nemcsak álruhában, költőként foglalkoztatta, hanem civilben, vagyis uralkodói minőségében is. Éjjel-nappal, azaz minden szerelmes pillanatában tudni akarta, miként válhatott számára az a lány a fogadóban épp olyan természetesen fontossá, mint a saját élete. Miként történhetett, hogy olyan gyönyörűségnek érzi találkozásaikat, amelynek hiányába azonnal belepusztulna. Mert jó ideje így érezte Cangjang Gjaco, minden égi és földi hatalom birtokosa, azaz istenkirály Tibetben. De nem találta a választ erre a kérdésre sem, hiába igyekezett éjt nappallá téve felfedni a titkot, hiába gyötörte magát. Pedig okos fiatalember volt Cangjang Gjaco költő és uralkodó Tibetben. Zavarba jött, szégyellte a tehetetlenségét. És valóban, gyakran csak szótlanul bámulta, csodálta a lányt a sok hosszú bíborfekete tibeti éjszakán. De nem bánta. Szenvedélyes vonzódása hozzá leírhatatlan gyönyörök forrása volt. Mintha erre a sorsra ítéltetett volna örökre. Mintha ezt a gyönyörűséget kapta volna örökre.

“A világ márpedig változó!”– jelentette ki azonban Sákjamuni Buddha valamikor igen határozottan. S ha a sákják bölcse ezt nem nyilatkozza, Cangjang Gjaco akkor is fölismerte volna a világban a változás törvényét. Nem egyszer látta, hogy a legbódítóbb szépség, a legélénkebben hajladozó virágkehely is előbb vagy utóbb elveszíti tündöklését, majd eltűnik a földi világból, nem marad belőle semmi. Ezektől a gondolataitól, isteni származása ellenére is, egyre csendesebbé vált Cangjang Gjaco, a szívét borzongás töltötte el. A megtestesült istenség szánta a tökéletesnek született emberi lényt, szánta a nyomorult, múlékony földlakót.
– Látván virágok hullását, feketére száradását, eltűnődöm: ez a
vénség ifjú lányként virult egykor! – vallotta meg magának szorongását egyre gyakrabban. Amikor pedig a mulandóság korai és váratlan feltűnéseivel találkozott, a földi testet öltött istenség még fájdalmasabban szánta a tökéletesnek született emberi lényt, a nyomorult, múlékony földlakót. (De leginkább a lányt és kettejük földi sorsát szánta Cangjang Gjaco, költő és uralkodó Tibetben.)

– A tested hússzírmú virág! – ezt súgta most már a korábbi
vallomás helyett a lány fülébe Cangjang Gjaco a bíborfekete tibeti éjszakákon. És hozzátette. – Temető kertjében nyíló! – Ezután még próbálkozott olykor a lélek örökkévalóságával vigasztalódni, de hamarosan ezt is föladta. – Lelked szélfútta madártoll, a halál szűk ösvényén száll... – Ilyen árván és reménytelenül sodródónak képzelte el a földlakók lelkét Cangjang Gjaco költő és uralkodó, és egyre komorabb strófákat írt a lélek utazásáról a bíborfekete tibeti éjszakákon.
– A lelkem égi származék, nem érinti a földi lét. Szenvedése tűnő
felhő, az elborult ég látomás. – Ezzel a gondolattal csillapította fájdalmát végül, és valóban, égi származásának tudata olykor megnyugtatta egy kissé. De soha többé nem álmodott már e világi boldog bűneinek túlsó parti folytatásáról az istenkirály. Pedig nemrég még hitte, hogy odaát is ugyanez a gyönyörűség vár rá. Beteljesülve se csökken a vágy, az életre szóló. Ha férfi és nő kötést tesznek, a lét társas útját járják örökkön-örökké, míg a túlsó boldogságig érnek.
Az e világi boldogságnak nincs folytatása odaát.

Cangjang Gjaco, az ifjú költő, isten és király úgy érezte, a vágyai megcsúfolták. – Lent délen, forró ég alatt, bőkedvű lányok közt élnék végtelen hosszan s boldogan, ha megengedné a Halál. – Úgy kellene élni, mintha mindig nyár lenne, forró ég, szerelmes vágyódás, szépség és ifjúság. De hát nem engedi a Halál. Bevilágíthat-e szívünkbe az öröm leghalványabb fénye is, ha az elmúlás mindenre rávetíti az árnyát? – Ha nem gondolsz az elmúlásra, ostoba vagy, még ha másban okos is. – Hajtotta le fejét Cangjang Gjaco, minden égi és földi hatalom birtokosa Tibetben.

– E világnak minden dolga vízben tükröződő kép csak. Lásd s
tudd: e tűnő rajzolat sohasem lehet valóság. Csak egyetlen pillanatra van nyár, forró ég, szerelmes vágyódás, szépség és ifjúság. – Esténként és hajnalonta így tűnődött fájdalmasan Cangjang Gjaco, s már nem nézett az emberek szemébe az istenek földi városának, Lhászának az utcáit járván. Ők sem néztek rá. Sem az utcán, sem az ivókban, sem a piacokon, sem a fogadókban.
– Szarvasbikák, díszgúnárok, enyelgések, könnyű lányok. Éjjel-
nappal botorságok, se család, se barátságok. – Gondoltak vissza fénykorukra a cimborák. Csak egyetlen pillanat volt a nyár, a forró ég, a szerelmes vágyódás, a szépség, az ifjúság.

De az istenség megtestesülése, minden égi és földi hatalom birtokosa Tibetben még ezután is eljárt “A Sárkányhoz” címzett fogadóba. (Tested ízes húsú barack, vágyad sohasem apadó. Hogy járjak hát a Tanítás vágyakat tagadó útján?) Ám újabban egyre ritkábban verselt, többnyire csendben tűnődött, s csak bámulta tovább földi istennőjét. Végül csupán ennyit mormolt maga elé egészen halkan, mint egy imát. – Ékes arcú, szép kedvesem! A jó kígyódémont kérem, vegye rá a Halál Urát, együtt maradjunk odaát.
Otthont lelni a halálban, bizony keserű folytatás.

A tibeti istenkirály ezután már nem vigasztalódott és nem vigasztalt senkit. Sem a fogadóban, sem az ivókban, sem a piacokon, sem az utcán. De országáért azért tett még sokat. (Tisztességes fiatalember volt Cangjang Gjaco, minden egyházi és világi hatalom egyszemélyes birtokosa Tibetben.) Országa lakóit megvédelmezte a rájuk törő ellenségtől, és erősítette hitüket, hogy lelkük békéjét is megtalálják. Még szilárdabbá tette papjaik rendjét, még több új szentély és kolostor építését rendelte el. (Azoknak a szerzeteseknek talán könnyebb lesz a Tanítás vágyakat tagadó útján járni.) Sokáig őrizte a rendet és a békét. Aztán egyszer árulók segítségével felülkerekedtek csapatain a mongol támadók. Az istenkirályt elfogták, s a fogságban meggyilkolták. De addigra már földi teste is jóban volt az elmúlással.
Avalokitésvara bódhiszattva testetöltése előtt hatodszorra is bizonyossá vált: a valóság igazi természete a változás. Vagy ahogy Sákjamuni Buddha figyelmeztetett egyszerű, profán szóval: “A világ márpedig változó!”. Lehetetlen nem érteni ezt a világos beszédet. Cangjang Gjaco, költő és uralkodó Tibetben, valójában gyerekfejjel megértette. Ezért írta meg már jó előre búcsúversét. Tudást Őrző Tiszta Tenger szerelemről már nem dalol. Hallgat, miképpen mindazok, akikről szólnak a dalok.
Mintha odaátról tekintene vissza magára, költőre és uralkodóra, aki háromszáz évvel ezelőtt az istenek városában, Tibetben, a földi világ tetején élt.

Cangjang Gjaco, teljes főpapi nevén Blobzang Rigdzin Cangjang Gjaco (beszélő név: Tudást Őrző Tiszta Hangú Tenger), az ifjú tibeti istenkirály álruhában járta a lhászai palotája közelében álló ivókat és bordélyokat, hogy megismerje a földi élet szenvedélyeit. Ezeken az éjszakai útjain szerezte szerelmi élményeit, és ekkor születtek különös költeményei, amelyeket napjainkban kezd fölfedezni és értékelni a nyugati világ.
Korában az ifjú, istenként tisztelt uralkodó volt Tibetben, s ugyancsak népszerű, ünnepelt költő. Nemcsak az éjszaka lányai kedvelték, de ismerte Lhásza, a tibeti főváros egyszerű, dolgos népe, és az ország előkelő, művelt közönsége is. A szerelmi élményeiről olykor profán őszinteséggel valló ifjúról sokáig nem is sejtették, hogy ő maga a dalai láma. Sorrendben a hatodik, Tibetben minden égi és földi hatalom egyszemélyes birtokosa. Valójában isten, Avalokitésvarának, a könyörületesség bódhiszattvájának háromszáz évvel ezelőtti földi megtestesülése.

* * *

Cangjang Gjacót első pillantásra szomorú költőnek gondolhatnánk, pedig egyáltalán nem az. Csak minden szépnek és jónak, a szerelemnek és az életnek az elmúlásán is sokat töprengő ifjú volt, aki buddhista szerzetesként így keresett megnyugvást a mulandó világban. A mulandó világ egyik pompás városában, Lhászában, amelynek lakói arról voltak híresek, hogy úgy éltek, mintha minden nap ünnepelnének valamit. Ahol a nyári estéken még az előkelőségek is felvonultak a parkokban, ahol óriás hajdíszeket viselő asszonyságok lovagoltak el szolgáik kíséretében a tavak partján, s az utcákon selyemöltözetű jobb módú ifjak, turkesztáni, butáni, nepáli, kínai, mongol és örmény kereskedők vigadoztak.
Abban a városban, ahol feltűntek a messzi keleti tájakról érkezett nomádok, koldusok és csavargók is, akiknek még rendetlen, rongyos öltözetükben sem látszott keservesnek a sorsuk. Akárhogy fürkészte is tekintetüket az égi világból alászállt uralkodó, nem talált közöttük panaszos, fáradt arcokat. De épp ilyen méltóságot és derűt látott a városiak és a falusiak szemében az istenkirály napközben is, amikor álruhájában Lhásza piacait járta. A piacok népe boldogan sürgölődött a kipakolt zöldségek, gyümölcsök és virágok színes tornyai körül, a fiatalok hangoskodtak, daloltak, a lányok nem győzték kacagással a csipkelődő, udvarolgató durva fickók tréfáit. – Lehet, hogy a legédesebb izgalom a földi világban a szenvedély? – Tibet uralkodója, isteni származék, az életével válaszolt meg a kérdésre.

Rövid élete kíváncsi kalandozás volt ebben az izgató világban, amelyről mindent tudni akart. Éles szemmel figyelte az emberi elme és szív minden rezdülését. Szerelmi élményeiről és tűnődéseiről készült rövid “bölcseleti értékelései” mire nyelvi öltözetet kaptak és ábrázolássá formálódtak, világirodalmi rangú költészetté lettek. A különleges látásmódhoz és magatartáshoz, amellyel saját szerelmi életének eseményeit közelítette, egy különleges közlésmód is társult, mely sohasem vállalkozott többre, mint a röviden és pontosan megfogalmazott helyzet (állapot) minden kommentár nélküli felmutatására. Ha létezik Kelet-Ázsiában úgynevezett felmutató piktúra, akkor létezik felmutató költészet is. És nem csak a kínai, a japán és az indiai irodalomban, de a tibetiben is, ahol ennek legszebb, leggyönyörködtetőbb példája Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma költészete.

Élete és költészete az égi és a földi létezés kérdéseit veti fel. Az ember égi vagy földi lény? Hol van igazán otthona? Melyik világban vendég, miért ilyen türelmetlen, miért tétova, tévelygő? Hasonlóan azokhoz, akik a kérdések nagy részét már megválaszolták, Cangjang Gjaco sem maradt a földi világban egy perccel sem tovább. Akik felismerik a világ valóságos természetét, felfedik maguknak a változás törvényét, mielőbb szabadulni igyekeznek a földi szabályok szorításából, és átköltöznek égi otthonukba. Cangjang Gjaco is hamarosan az istenek égi országába költözött. Kihívta a sorsot, kihívta a halált. De addigra már nem maradt semmi dolga itt az ég alatti világban közöttünk. Elég volt neki ezen a tájon huszonhárom esztendő. Már csak unatkozott volna ideát. Rövid élete során eljutott minden lényegeshez, megismert minden égetőt.
Mert igen okos fiatalember volt Cangjang Gjaco, költő és uralkodó, teljes főpapi nevén Blobzang Rigdzin Cangjang Gjaco (beszélő név: Tudást Őrző Tiszta Hangú Tenger) háromszáz évvel ezelőtt, Lhászában, az istenek városában, a földi világ tetején.

Tested ízes húsú barack,
vágyad sohasem apadó.
Hogy’ járjak hát a Tanítás
Vágyakat tagadó útján?

A mangófa íze fanyar,
de gyümölcse édes, finom.
Ki lánya vagy, nem érdekel,
de gyönyörű tested nagyon.

Látván virágok hullását,
feketére száradását,
eltűnődöm: ez a vénség
ifjú lányként virult egykor!

A tested hússzírmú virág,
temető kertjében nyíló.
Lelked szélfútta madártoll,
a halál szűk ösvényén száll.

A lelkem égi származék,
nem érinti a földi lét.
Szenvedése tűnő felhő,
az elborult ég látomás.

Beteljesülve se csökken
a vágy, az életre szóló.
Ha férfi és nő kötést tesznek,
a lét társas útját járják
örökkön-örökké, míg a
túlsó boldogságig érnek.

Ha nem gondolsz az elmúlásra,
ostoba vagy,
még ha másban okos is.

E világnak minden dolga
vízben tükröződő kép csak.
Lásd s tudd: e tűnő rajzolat
sohasem lehet valóság.

Szarvasbikák, díszgúnárok,
enyelgések, könnyű lányok.
Éjjel-nappal botorságok,
se család, se barátságok.

Ékes arcú, szép kedvesem!
A jó kígyódémont kérem,
vegye rá a Halál Urát,
együtt maradjunk odaát.

Tudást Őrző Tiszta Tenger
szerelemről már nem dalol.
Hallgat, miképpen mindazok,
akikről szólnak a dalok.

(Sári László fordításai)