Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Néhány nap óta magasra csaptak a hullámok, a homokos partot mind ellepte a víz, a figyelmeztető vörös zászlót majdnem az országút mellett tűzték ki, senki sem járt már arrafelé.

Én meg, mivel kifogytak otthon a kövek, nem bírtam ki, fogtam a piaci kosarat, és újra nekivágtam, hogy összeszedjek pár szép darabot a parton. Igazából láttam én aznap reggel, hogy az az ember fékez az úton és rohan a tenger felé, azt is láttam, hogy két kézzel integet, odapillantottam fél szemmel, de úgy láttam, semmi közöm hozzá, lehajoltam, és forgattam tovább a kavicsokat.

Mire újra felemeltem a fejemet, az ember már, mint a villám, ott termett előttem, feszült volt az arca, mintha mondani akarna valamit nekem, de már meg sem szólalt, csak megragadta a kezem, és futva fordult vissza, én meg a lábam megvetve tettem néhány lépést a nyomában, majdnem elvágódtam, tekertem a csuklómat, hogy kiszabaduljak az idegen szorításából. Ő annál szorosabban vonszolt az országút felé, arccal visszafordult, és ordított valamit nekem, mögöttünk tajtékzott a tenger, egy szót sem értettem. Félelmetes volt az arca, féltem tőle, értetlenül, fejvesztve futásnak eredtem.

Ő meg alig tett néhány lépést, hirtelen visszafordult, mind a két karjával átfogott, és a fülembe ordította:

– Gyere! Kapaszkodj belém!

Visszanéztem a tengerre, akkor döbbentem csak rá, hogy égig nyúló hullám vicsorog rám, mindjárt elnyel, tudtam: már nem menekülhetek, rémületemben mereven hanyatt vágódtam, a szürke vízfal átcsapott a fejemen, abban a pillanatban úgy hittem, végem. Lágyan lehunytam a szemem.

Vagy négyet bukfenceztem a vízben, a negyedik után elsötétült minden, azután valami hatalmas erő szívott kifelé, a nyílt tengerre, az a két kar mögöttem pedig átölelt szorosan, és ellenkező irányba, a part felé vonszolt. Vizet öklendezve fel akartam állni, de a lábamban nem volt annyi erő. A hullám hirtelen visszavonult, a fejem kibukkant a vízből, akkor meg látom, hogy egy másik ember türelmetlenül kiáltozva a mellkasig érő vízbe gázol, felénk tart, és nyújtja a karját.

– Gyorsan, jön a következő hullám! – kiáltja az, aki engem kiragadott.

Ketten támogatnak kifelé a vízből, már majdnem az úton vagyunk, amikor elengednek. A földre csuklom, s még mindegyre öklendezem a vizet, vacog a fogam, apró patakok folynak a hajamból a szemembe.

– Köszönöm! Köszönöm! – bukik ki belőlem, feltérdepelek, és velőtrázó köhögés szakad ki belőlem.

Azok ketten, akik megmentették az életemet, azok sincsenek jobb állapotban, csak nem nyomorognak a földön, mint én, egyikük mellkasra szorított karral fújtató módjára liheg.

Eltelik némi idő. Az a középkorú, aki elsőnek jött menteni, már nem nagyon liheg. Ordítva rám förmed:

– Meg akarsz halni?! Olyan hatalmas hullám ágaskodik mögötted, nem igaz, hogy nem tudsz róla!

Én még remegve rázom a fejem.

A középkorú újra kiabál:

– Tegnap is becsavart két embert. Ha balhézni akarsz, minek rángatsz bele? Láttad, hogy integettem, miért nem vetted észre, hm?

Felemelem a fejem, és rábámulok, erre megint dühös képpel rám kiált:

– Hm, miért?

– Bocs, én vagyok a hibás! Nem direkt volt, igazán bocsánat!

Ordítani volna kedvem, akár újra beugranék a vízbe, hogy ezt az embert egy kicsit jókedvre derítsem.

– Nesze, itt a kosarad!

A másik, a fiatalabb, aki utóbb jött segíteni, felszedte a kosaramat, odateszi elibém; csurom víz mindene.

– Hajnalok hajnalán, tarisznyarákot szedsz? – kérdi kíváncsian.

Lopva a középkorúra pillantottam, aki éppen átnedvesedett ruháját csavarta ki. – Nem – válaszoltam félénken, alig hallhatóan. A kosárban tíz-egynéhány sima, lúdtojásnyi kavics – tele ilyennel a homokpart.

A középkorú mégis meghallotta, miről beszélünk, odahajol, belenéz a kosárba, hitetlenkedve leguggol, kitapogat egy követ, a kezébe veszi, forgatja, nézi sokáig, csak azután ejti vissza, és jelenik meg arcán a kifejezés. – Te jó ég! – Mind a két kezét a halántékához emeli, merev lábbal, mint valami gépember, recsegve tesz egy lépést, még egyet, lassan elindul az út szélén álló piros kocsija felé, még elköszönni sem akar.

– Uram, hagyja meg a címét, meg akarom köszönni önnek – tápászkodom fel hirtelen, utolérem, belekapaszkodom a kocsiajtóba.

Sóhajtott egyet, elindította a motort, aztán újra lehajtotta a fejét, végignézett még mindig csöpögő ruházatomon, fáradtam bólogatott: – Áldja meg az Isten, meg a köveit is! Viszontlátásra! – Megindultam a kocsi mellett: – Isten áldja uram! Köszönöm! Igazán köszönöm – kiáltottam tiszta szívből utána. Az arckifejezése láttán nagyon szomorú lettem: "Megmentettem, de minek, nem érte meg" – ez volt az arcára írva.

– Ajjaj, megharagudott rám – mormogtam a távolodó kocsi után.

A fiatalember mellettem mosolygósan kivett egy kavicsot a kosaramból, és játszani kezdett vele.

– Minek gyűjt követ? – kérdezte.

Keserűen elnevettem magam: – Szórakozásból. – Olyan jó szórakozás? – kérdezett vissza. Komolyan bólintottam. – Kis híján elszórakozta az életét – mondta halkan, félig tréfálkozva. Azután hosszút füttyentett, hívta a kutyáját, nedves ruháját két kézzel megrázta, és elindult. Utánaeredtem, és visszatartottam. A kezeimet tördeltem, nem tudtam, hogyan fejezzem ki hálámat. Micsoda veszélybe sodortam, nincs rá magyarázat.

– Megtérítem a ruhája árát – ezt a mondatot sikerült kinyögnöm.

– Ugyan, mindjárt megszárad. Viszlát! – Már előbb is el akart menni, most apró léptekkel elfutott, vöröslött az arca.

Mindenki elment, egyedül maradtam az út szélén, sötétszürke égbolt, világosszürke, tajtékzó hullámok a tengeren, a fekete kődarabokkal teleszórt parton őrült szél tombolt, valahol a távolban, a szirten magányosan állt egy elhagyott világítótorony. A látvány egy régi filmkockát juttatott eszembe. Aztán megint eszembe jutott, hogy alig néhány perce még nagyon is sok esély volt rá, hogy ilyen sivár, komor díszletek között fejezzem be az életem, és a szívemben önkéntelenül valami gyöngéd melegség áradt szét.

A hazafelé vezető úton leszakadt az eső lába, fekete felhők kergetőztek az égen, barátnőm, Dai E háza előtt haladtam el, csecsemővel a karján állt az ablakban, mikor meglátott, nagy hangon szólított: – Ajjaj, hajnali hét, és már meg is érkeztél az álomvilágodból?

– Ne is mondd, az előbb kis híján elsodort egy hullám, nézz csak rám, még most is sápadt vagyok az ijedtségtől. – Belemarkoltam vizes hajfürtjeimbe, hadd lássa.

– Héka! – nevette el magát.

– Nézd, szedtem egy tucatnyit – ferdén odanyújtottam a kosarat, hadd lássa.

– Tényleg bolond vagy te, felkelsz hajnalok hajnalán, aztán csak emiatt – sóhajtott.

– Egyáltalán nem aludtam, hajnali ötig festettem, amikor He Xi munkába ment, elhatároztam, hogy nem alszom, hanem indulok a tengerpartra szórakozni – vallottam be egyenesen.

– Mikor leszel már végre kész vele? Az enyém mikor kerül sorra? – kiáltott Dai E megint türelmetlenül.

– Nem tudom magam sem, viszlát! – Rohantam hazafelé a zuhogó esőben.

Tavaly karácsonyra az egyik barátnőm nagy doboz átlátszatlan vízfestékkel lepett meg, és szép gondosan néhány közönséges ecsetet is illesztett hozzá.

Ôszintén szólva nem nagyon örültem neki, inkább munkaeszköz volt csak, befejezetlen ajándék, magadnak is kell még valamit készítened vele, mert csak úgy tudod meg, végül is milyen, amit kaptál. Kifordítottam tehát a fehér fonallal varrott ruhákat, nagy gonddal kikevertem ugyanazt a színt, amilyen a ruha anyaga volt, befestettem az oda nem illő fehér cérnát, mert bökte a szemem, és a ruha máris sokkal szebb lett. Később azután találkoztam a barátnőmmel, akitől a festéket kaptam, megmutattam a farmerom szárát alul, ahol magam varrtam meg, és mondtam neki, hogy azelőtt fehér cérna virított benne, az ő festékével színeztem kékre. Erre a lány leszidott: – Azért kaptad, San Mao a festéket, hogy képeket fess vele, nem hogy a cérnával bajlódj; ha varrni akarsz, cérnát akármelyik boltban kaphatsz. – Meghallgattam, gondolkodtam egy sort rajta. Festeni én már sohasem fogok: az előző életemből nem lehet visszahozni semmit ebbe az életbe.

Ezért aztán csak néztem a lányt, és nevettem.

Később lementem egyedül a kikötőbe, bámultam a hajókat. Véletlenül észrevettem, hogy az egyik bódéban kifestett, fehér kavicsot árulnak. Kicsi kavicsok voltak, kisebbek, mint egy olajbogyó, tarkán virítottak, gyönyörűen. Nagyon tetszett nekem ez a festett kavics, nem álltam meg, vettem egyet. Mikor hazaértem, úgy éreztem: félbe maradt a játékom, miért is nem vettem meg mindet. Másnap reggel megint nem bírtam ki, már hajnalban rohantam a boltocskához, megint vettem egyet; alkonyatkor újra, ezúttal Dai Evel, a barátnőmmel együtt, végül megint megvettem egyet, a három kőre ráköltöttem egész heti kosztpénzemet.

– Ha követ ehetnél, boldogabb lennél, igaz? – kérdezte Dai E. Elővettem a kavicsokat, jobbra-balra forgattam őket, és boldogan bólintottam.

– És ha magad festenéd? Nem hiszem, hogy nehéz ilyet festeni – szólalt meg újra Dai E.

Ahogy így mondta, érzéki vágyaim támadtak, a színes kövek csábítottak!

A tengerparton, a házunk előtt ezernyi, tízezernyi kő hever.

Az első napon, amikor elhatároztam, hogy kavicsot festek, csak egyetlen kövérkéset vittem fel.

Fogalmam sem volt, mit festek rá. Évek óta kezembe sem vettem a festőecsetemet; amint nekiláttam, mindjárt kiderült, hogy pajkos kővel van dolgom, fel sem foghattam, mi hozott össze bennünket.

– Ez nem művészet, San Mao – mondta kuncogva He Xi.

– Én meg nem vagyok festő – válaszoltam könnyedén.

Leszállt az éj, He Xi aludni tért, én pedig még akkor is törökülésben ültem a földön, szemben a kaviccsal – rá-ránéztem – meg akartam látni a lelkét, azt szerettem volna, hogy ő maga mondja meg: mi rejlik benne. Csak ha megmondta, akkor fogom felöltöztetni, kicsinosítani.

Ott meditáltam fél éjszaka, végül a kavics megmondta, hogy piros ruhás, fekete szoknyás, széles csipkeszegéllyel díszített, fehér kötényt viselő asszonyság, hosszú hajú, frufrus, rózsaszín az orcája, meggypiros az ajka, a kebelén ott a neve kihímezve, a szoknyájára apró virágokból egy kövér asszonyság van festve; azt is elmondta, hogy BABU a neve, és kilencven kiló.

Nagyon kedvemre való volt, máris kevertem a színeket, az ecsetemet mintha szellem vezérelte volna – három óra múlva a kövér BABU asszonyság, mintha tűzről pattant volna, ott virult a kavicson, igen kedves forma, éppen olyan, amilyennek nekem megmutatkozott. Féltem, hogy megint elrejtőzik, ezért máris sebtében vettem a rögzítőlakkot, és átkentem vele a kavicsot, hogy ott maradjon, attól aztán még jobban virult, mintha a lelke lobbanását láttam volna.

Az első színes kavicsot He Xinek adtam. Nem gondolta volna, hogy mire felébred, a durva kőből kövér asszonyság lesz. A váratlan varázslat mindkettőnket úgy felvidított, hogy azt sem tudtuk, mihez kezdjünk jókedvünkben. Már kaptam is a piaci kosarat, és röpültem a tengerpartra, szempillantás alatt az összes kő életre kelt, mind, mind megmutatkozott nekem.

– Mi után festetted? Milyen minta után? – jött el Dai E is, hogy megnézze. Ôt is úgy fellelkesítette, hogy aztán be nem állt a szája.

– A kő maga megmondja neked, mit kell rá festeni. Ha lecsendesíted a lelked, és megszólítod, nem kell semmi minta.

Akkor éppen lehajtott fejjel, buzgón festettem háromszög alakú kavicsomra: a háztetőre, a kéménynyílásba fészket rakó szarkát, a boldogság madarát. A kő kicsi volt, pontokat pöttyögtem rá vonalak helyett, messziről nagyon ihletettnek látszott.

– Beszél hozzád a kő? – hitetlenkedett Dai E.

– Van-e új ruha a királyon? – kérdeztem vissza. Ingatta a fejét. – Nekem ez a mesebeli király gyönyörűséges, új ruhát visel – nevettem. – Persze csak az látja, akinek jó a képzelete – tettem még hozzá.

Erre Dai E hirtelen mozdulattal felkapott egy kerek kavicsot, félrehajtotta a fejét, nézte egy darabig, aztán:

– Nem, nem szólal meg, egy kődarab csak.

– Neked csak kő, nekem meg nem.

Ez a beszélgetés januárban zajlott le közöttünk. Februárban elfogyott a festékem, elhasználtam egy doboznyi fényes lakkot is, folyton a tengerpartra jártam, éjjel-nappal csak a köveket vallattam, azelőtt egyenként jöttek a kövek, most rajokban, rendszerint két héten át éjjel-nappal, egyfolytában festettem, és csak az egy rajba tartozókat, néhány apró kavicsot sikerült megfestenem. A köveknek nagyrészt magasztos, finom a lelke, sosem untam bele; egyiket a másik után festettem, oly aprólékosan, hogy annál különbül már nem is lehet. Tökéletesre pingáltam mindet.

Egyik nap sorba raktam a kavicsokat, szigorúan végigmértem alkotásaimat. Egyszer csak fölfedeztem ám, hogy BABU, hogy, hogy nem, nagyon rendetlen: félreáll a köténye, a szeme is kancsal, a darulába meg mintha eltört volna, olyan természetellenesen tartja; a hosszú hajú lányka képe elfancsalodott, hattyúnyaka mintha megmerevedett volna, az őzike foltjai összevissza állnak, a kockás szoknyát viselő hét skót katona valahogy asszonyt formáz, a gyönyörű kakukkos óra meg, akár holmi piskóta...

Sajgott a lelkem, úgy éreztem, elárultak engem a kövek, azelőtt, amikor festettem őket, nem találtam efféle hibákat rajtuk. Egész éjjel gondolkodtam, másnap reggel valamennyit visszadobtam a tengerbe.

Dai E, amikor meghallotta, hogy a sok színes kő mind veszendőbe megy, olyan mérges lett, hogy remegett a lába.

– Ne dühöngj, csak kövek voltak – nevettem.

– Nekem nem kő – szólt sértetten.

– Hm, fejlődtél tehát. Látod, hogy a kő nem kő! – Kiabáltam, tapsoltam.

Ami nem kedvedre való, azt el kell dobnod. Nem szabad sajnálni, így van ez a kövekkel is, festegeted, és egy nap fény gyúl a szemedben, meglátod, hogy egy-egy kő kiváló-e, silány-e, akkor el kell dobnod a rosszat, még akkor is, ha egyetlenegyet sem tarthatsz meg.

Észrevétlenül napról napra jobban magával ragadott a kőfestés, hacsak valami fontos családi ügy vagy elintéznivaló nem akadt, minden időmet a köveknek szenteltem. Nem ettem, nem aludtam, nem beszéltem. Ezt a mérhetetlen boldogságot csak a tébolyodott álmodozók érthetik. Amikor minden erejét összeszedi az ember, némán leül, még az évezredek óta sivár kövek is megindulnak, és egyenként megmutatják rejtett arcukat.

Néha némán ülök szemben a kővel egész nap és egész éjszaka, ő nem beszél, én meg nem tudok hozzálátni a festéshez. Előfordul, hogy túl korán kezdek el festeni, a színek összezavarodnak, le kell mosnom, kezdhetem elölről, egyetlen kavicsot három óra alatt kinccsé változtathat az ember, de az is lehet, hogy tíz nap, két hét is eltelik, még sincs semmi eredmény.

Ha szólítom, az a legnagyobb öröm, még ha megsenyvedem is, fel se veszem. Egyik nap az ecsetem alól egy fa kerekedett ki, tele piros gyümölccsel, hét fehér madár szálldosott körüle, egy meztelen emberpár ült az ágak hűs árnyékában, éjszakai kép, a fa felett ott függött az újhold sarlója, a halovány holdfény esőcsepp gyanánt hullott a fa hegyére...

He Xi hazaért, meglátta ezt a szavakkal le nem írható, mérhetetlen, misztikus szépséget, nagyon meghatódott, durva kenderkötélből font neki tartót, és felállította ezt az egy követ a könyvespolcra. – San Mao, ez itt az Édenkert – szólt halkan, nem mertünk hangosan beszélni, féltünk, hogy a boldog emberpárt a kőben még felriasztjuk.

Később aztán elhagytam az apró kövecseket, kávéscsésze szája nagyságúakra kezdtem festeni, már nem önálló alakokat festettem, hanem egész jelenetet, azelőtt nem mertem kidolgozni az alakok arcát, most még a legfinomabb bánathoz is volt már merszem, a kövekben rejtőző szellem rendszerint nem vidám, az egyik loncsos haját rázva kiáltoz: "Jaaj – neem – jaaj – neem."

A másik barna ruhás, mosolygó kislány, amikor festettem, belül egyre azt kiáltozta: "Segíítséég! – Segíítséég! – Segíítséég!" Meghallottam, latin betűkkel, angolul odapingáltam a képére: S.O.S. – S.O.S. – S.O.S. Volt még egy zenész is, csirkével a hóna alatt felült a piros háztetőre hegedülni, a violinkulcs odafagyott a sárgás-vöröses holdtányérra, az egy négyzet alakú kőnek volt a lelke. Szakadatlanul festettem, szakadatlanul dobáltam. Amit igazán nagyon szerettem, nem volt több öt-hat kőnél, nem bántam, hogy mennyi, csak a legjobbakat akartam.

Dai E ott lakott a szomszédságban, mindig két gyermekkel érkezett látogatóba, ha meghallottam a gyerekkocsi zörgését, fölugrottam, és a legdrágább köveket bedugtam a ruhásszekrénybe.

A takarítónő hetente egyszer jött, fogott egy törlőruhát, és majd kiguvadt a szeme, úgy nézte a képeket, amíg törölgetett. Mikor lakbért fizettem, többször is mondtam a házmegbízottnak, hogy nekem nem kell alkalmazott, de a bérház együtt fizetett érte, nem lehetett lemondani.

Aznap, amikor a tengerpartról, a "halál kapujából" visszatértem, egész nap nem voltam magamnál, akármibe fogtam, semmi sem sikerült. Mária, a takarítónő jött sepregetni, észrevette, hogy furamód nem ülök az asztal mellett, hogy fessem a kavicsokat. Nagyon meglepődött, én meg újra elmeséltem neki, mennyire megijedtem, bele is sápadtam, majdnem belefulladtam a kavicsok miatt.

– Ne is fessen többet, ha így folytatja, még belepusztul! A hegyben nincs kő elég? – korholt aggodalmaskodva.

– A tengeri kő finom, kerek, a hegybélivel nem is lehet egy napon említeni – sóhajtottam. Megvártam, míg letörli az asztalt, azután a szokás hatalmából újra leültem, megtapogattam a kezem ügyébe eső kavicsot, szenvedélyesen megint szemügyre vettem. – Ebből él? – tört fel Máriából a sóhaj.

Vajon hány művészember él a világban e szenvedély kedvéért? Sose tudja, mikor eszik legközelebb, él-hal e tébolyért. Az én lelkesedésem és tehetségem az övékétől nagyon messze van, Mária meg azzal törődik, miből élek meg, nem hallott róla, hogy akad olyan ember a világon, aki nem törődik vele: megél-e.

Nagyon szerettem azt a néhány kavicsot, amit a néhány száz kő közül megtartottam, amit megfestettem. Kiválogattam a legjobbakat. Számomra ezeknek lelke volt, éltek, és nagyon finoman voltak megformálva, alakjuk gyönyörű, anyaguk nemes, akármelyiket is a kezembe vettem, megmagyarázhatatlan öröm és meghatódottság támadt bennem, sokáig beszélgettek velem, csak azután festettem meg őket olyan formán, ahogyan ők maguk akarták.

E tizenegy kő kedvéért vettem egy piciny bambuszkosarat, kibéleltem puha, piros flanellal, puhán betakartam kincseimet, szó sem lehetett róla, hogy csak úgy könnyelműen megmutassam valakinek. Minden reggel, mikor fölkeltem, kivettem őket, az erkélyen megnapoztattam, óvatosan kifényesítgettem, pedig a védőlakk úgyis megóvta színeiket. Ezt a boldogságot semmi sem pótolhatta nekem.

Eljött a húsvét, látogatóba érkeztek hozzánk a Kanári-szigeteken lakó hajdani szomszédaink, egy egész nagy család, négy nap szabadságukat töltötték nálunk. A Kanári-szigeteken, ha fölkerekednek, mindjárt egy egész nagycsalád jön, tucatnyi ember. Váratlanul érkeztek, én persze rettenetesen boldog voltam, elszaladtam, vettem élelmet meg sört, egész ládányit, mentem a tengerpartra is, hogy értesítsék He Xit: jöjjön minél hamarabb. Összevissza futkostam, végül hatalmas sült csirke adagokat cipelve érkeztem haza.

Még be se tettem a lábam, hallom ám, hogy a ház, ahol máskor legfeljebb madárcsicsergést hallani, olyan, mint valami piactér, a földszinten lakó német öregasszony feltartóztat, és halálra váltan mutogat az ajtónk felé.

– Ne féljen, barátaim érkeztek látogatóba, csak egy délután tart a nyüzsgés, aztán elmennek – nyugtatgattam vidáman, ő mégis dühös képet vágott.

Belépek, szétosztom a sört a férfiaknak, néhány fiatal nő velem jön a piciny konyhába segíteni, lökdösődnek és nevetgélnek, be nem áll a szájuk, szörnyen vidámak.

És ekkor egyikük, Lolly megszólal: – San Mao, abban a bambuszkosárban a kavicsokat te magad festetted, vagy kaptad valakitől? Igazán szépek!

A konzervnyitó megállt a kezemben, nem is válaszoltam, csak rohantam be a szalonba, ott négy tízéves forma vadember fiúcska kergetőzött, mintha háborúzna.

A köveim, a kedvenceim! Szétszórva hevertek a földön, a felnőttek rájuk hágtak, a gyermekek játszogattak velük, az egyik nagyon kicsi fiú, Lolly gyermeke meg éppen a legkedvesebbet, azt, amelyikre az édenkertet festettem, a szájába vette, és éppen harapdálta. Hirtelen elkiáltottam magamat, odakaptam, és erőszakkal elvettem tőle. A gyermek felvisított, a nők mind odarohantak. – Mindent szétszedhettek, mindenhez nyúlhattok, de a kövekhez nem! – szidtam meg a körém sereglő gyermekeket. A köveket összeszedtem, és felraktam a könyvespolcra legfelül.

– Nem csoda, ha San Mao ideges lett, nagyon, nagyon szépek azok a kövek – sóhajtott fel Lolly húga végtelen gyönyörűséggel.

Aztán kimondta, amitől féltem: – Adj nekem egyet, messziről jöttem el hozzád!

– Ha akarsz egyet, festek neked, de ezeket semmiképp nem lehet, soha életemben nem tudok ennél a tizenegy kőnél szebbet festeni!

A lány nem vitatkozott velem, hanem gonoszul nevetett. Rossz érzésem támadt, fogtam a köveket, és most a fiókba rejtettem. Azután mindenki együtt evett, összevissza hangoskodtak, zsibongott az egész ház, aki mondani akart valamit, annak kiáltania kellett. A jóbarátok úgy érkeztek, mint a forgószél, és úgy is távoztak.

Szinte szédültem aznap este, el is feledkeztem a köveimről.

De másnap reggel eszembe jutottak az elrejtett kövek, kihúzom a fiókot, hogy előhívjam őket, s akkor látom, hogy három mintha hiányozna közülük. Dobogott a szívem, számoltam, számoltam a köveket, mindössze hét, néggyel kevesebb, pontosan négy darab hiányzik, pontosan emlékszem, melyik négy: egy síró, csenevész bohóc, egy nyilat ölelő Ámor, egy csermelyparti, barackvirágos falucska és végül az a mosolygós kislány, aki mindig S.O.S.-t kiáltozik.

Majd megszakadt a szívem, Lolly húga elrabolt négy lelket.

Sokáig-sokáig bánkódtam. Elhatároztam, hogy a maradék hetet beteszem a bankba a széfembe, semmiképp sem mutatom meg senkinek.

A széf, amelyet béreltünk, a Nagy Kanári-sziget Központi Bankjában volt, okmányokat őriztünk benne, meg néhány anyámtól származó gyűrűt, más nem is volt benne; mikor ideiglenesen elköltöztünk, nem kellett hozzányúlnunk.

Egyelőre nem készültem a Kanári-szigetekre, a hét drága követ tehát újságpapírba csomagoltam, műanyag zacskóba bújtattam, elrejtettem az ágyam alá, többször is lelkére kötöttem Máriának, hogy ne nyúljon hozzá, én magam sem veszem elő többé, hogy megmutassam bárkinek.

Egyik nap elmentem a piacra, azután betértem a házkezelőségre, hogy a lakbért kifizessem, a pénztárossal megvitattuk az időjárást. – Mostanában sokan kaptak influenzát, Mária sem jött be, azt üzente, beteg – tette még hozzá.

– Ja, akkor megyek haza, kitakarítok – álltam fel.

– Ugyan, ne siessen! Aki helyettesíti, éppen magánál takarít.

Rossz érzésem támadt, sietve hazaindultam, még oda se értem, már hallottam a porszívó búgását, ólomnehéz súlyt éreztem a szívem tájékán.

– Jó reggelt – estem be az ajtón nevetve. Látom, hogy egy nagyon fiatal lány szívja a port, még ott találtam, hát megnyugodtam.

Hogy ne zavarjam a munkában, becsuktam a konyhaajtót, forráztam magamnak egy csésze teát. Mikor kidobtam volna a teászacskót, észrevettem, hogy a tegnapi szemét már nincsen ott. Mária nem így szokta, megint zsibbadást éreztem a szívem táján, csöndesen belopakodtam a hálóba, lehajoltam, hogy megnézzem, ott vannak-e a köveim az ágy alatt, azonban a szőnyeget és csak a szőnyeget találtam, a köveim pedig sehol! Két kézzel nyúlkáltam az ágy alá, tapogattam mindenütt, bebújtam, a zacskó sehol, sehol!

Kirohanok. – A zacskó az ágy alól? – kiáltom.

– Az előbb itt ment el a szemeteskocsi, a konyhai szeméttel együtt kidobtam az újságokat is az ágy alól – válaszolta a vékony,csengő hangocska.

Tovább nem hallgattam, mint az őrült rohantam lefelé az emeletről, de hol volt már akkor a szemeteskocsi! Igazán nem tudtam, hová menjek utána, túlságosan felindultam, a kukás embernek igaza volt: nem mehettem fel ilyen állapotban, nem szidhattam meg a lányt. Dai Enél próbálkoztam, de nem volt otthon, rohantam, rohantam, egyenesen a tengerparti szirthez, rávetettem magam egy nagy fekete kőre, és erőt vett rajtam a zokogás. Hosszú ideig sírtam, kifogyott az erőm, akkor megfordultam végre, és szemben a tengerrel leültem.

Huhogva támadt fel a szél, sziszegve csapkodott a tengervíz, mintha nekem szólna a hangja: "Csak kövek, csak kövek!"

Hogy ezt hallottam, megint kicsordult a könnyem, mélán bámultam a partot végestelen-végig beterítő kerek köveket, mintha ezentúl ők is hozzám beszélnének: "Van nekem kövem, de az nem egyetlen emberé, hanem a hegyeké, a tengeré, a nagy természeté... ahogyan jött, úgy tűnik el..."

Nem hittem, amit a kövek súgtak nekem. Majdnem ráment az életem, hogy gyűjtögettem őket, nem lehet, hogy így elhagyjanak engem.

Késő éjszakáig ültem a tengerparton, a hold sötétbe burkolózott, a csillagok betöltötték a koromfekete égboltozatot. Fölemeltem a fejem, sóhajtottam egy nagyot, hirtelen látom, hogy távolodnak a csillagok, a nap ott függ a látóhatár egyik végén, a hold meg a másikon, egyik sem fénylik, közöttük a végtelen, titokzatos, fekete éj, a hét kő pedig, amit elvesztettem, nagy merítőkanállá sorakozik az égen, a koromfekete, gyönyörű égbolton, amely oly különös, tarka színnel és fénnyel, hogy nem lehet belenézni, tekint le jelentéktelenül piciny önmagamra.

Megbabonázva bámultam az égre, mozdulni sem tudtam: szóval ott vannak! Hirtelen könnyű lett a testem, felrepültem, egyenesen az eget néztem, a hét kő egyre közelebb került, egyre nagyobb volt, összeálltak egyetlen karrá, s amikor még nem tudtam kitapintani egyet sem közülük, ők már lágyan magukba öleltek.

 

Valódi neve: Chen Ping. 1943. március 26-án született Chunqingban. 1949-ben szüleivel Tajvanra menekült. Másodikos korában abbahagyta az iskolát, apja és anyja tanították, az ő védőszárnyaik alatt sajátította el a régi kínai nyelvet. Megalapozta tudását a klasszikus költészetben és az angol nyelvben, továbbá pedig festeni tanult. 1964-ben a tajvani Wenhua Daxue egyetem filozófiai fakultásán vizsgázott. 1967-ben egyedül nekivágott Spanyolországnak. Kurzusokat hallgatott a Madridi Egyetemen, a Goethe Intézetben, Németországban, majd könyvtáros volt az Illionis Egyetem jogi könyvtárában. 1970-ben Tajvanon, egykori egyetemén német és filozófia szakon tartott előadásokat. Kötetei sorra jelentek meg Tajvanon és Hongkongban. 1979-ben férjét, He Xit elsodorta a víz, és meghalt. Közép- és Dél-Amerikában utazgatott, majd a tajvani egyetem irodalmi tanszékén regényírást és esszéírást tanított. 1989 áprilisában először járt a szárazföldi Kínába. 1990-ben drámaírásba fogott. 1991. január 4-én halt meg.