Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
San Mao
AZ
ÓRIÁS
Kalmár
Éva fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Nagyvilág, 2001/7
Danielt egy
holdas éjjelen láttam először: egyedül sétáltam nem messze a háztól, tíz óra
is elmúlt már. A tengerparti lépcsőn futottam felfelé a széles útra, hogy hazafelé
induljak már, amikor a sötétből egy fekete farkaskutya ugrott nekem hirtelen,
hangtalanul. Két mancsa a vállamon, forrón az arcomba lihegett, a nyakamon éreztem
nyirkos, bűzös leheletét; nem tudtam uralkodni magamon: rémületemben éles hangon
felsikoltottam, se előre, se hátra, mozdulni sem mertem. Néhány másodpercig
farkasszemet néztünk, azután valaki hátulról felénk rohant, és fojtott hangon
szólította a kutyát, az elengedett engem, és a gazdája után loholt, otthagytak
a sötétben, remegve.
- Hé, micsoda otromba fráter! A kutyája halálra rémisztett,
és még csak annyit se mond: "bocsánat!" - szitkozódtam, de a kutya gazdája meg
sem fordult, alakjából ítélve egy gyermek lehetett: haja feltekerve, mint valami
répa, a holdfényben vörösen csillogott.
- Neveletlen kölyök! - dohogtam még magamban, csak azután
indultam haza sietve.
- Kinek a vörös hajú kölyke tart nagy farkaskutyát? - faggattam
a szomszédokat, de senki sem tudta.
Egyszer aztán az egyik barátnőm a következő ajánlattal állt
elő:
- San Mao, egy utcával följebb lakik egy svájci család, segítőt
keresnek, minden reggel takarítani kell, aztán mosni, délben megfőzni az ebédet,
egy órakor már haza is mehetsz, fizetnek havonta százötven dollárt, neked nincs
gyereked, a pénz meg jól jönne, nem?
Abban az időben krónikus női bajom kiújult, nem nagyon lelkesedtem
az ötletért; aztán megkérdeztem a férjemet, ő pedig semmiképp sem engedett volna,
így aztán lemondtam a munkát a barátnőmnél. Hogy ki a svájci beteg, arról fogalmam
sem volt. Ismét néhány hét múlva kórházba vonultam műtétre, az osztályos orvossal
beszélgettem egyszer. "Micsoda véletlen: van még egy betegem, aki arra, maguk
felé lakik - említette. - Milyen különös eset, tavaly már úgy véltem, a májrákja
három-négy hónap alatt végez vele, a férjével meg a gyerekével él, mindenáron
haza akart menni, hogy ha meg kell halni, hát akkor is együtt legyen velük,
de a beteg, lám, még most is él. A legnehezebb mégis az alig tizenkét éves fiának:
az apja mind a két lábára béna, az anyja már alig él, az egész család terhét
mind egyedül a vállára vette." "Kiről van szó? Hogy lehet, hogy nem ismerem
őket?" "Huthnak hívják, svájci, a fiúnak lángvörös a haja." "Ja!..." - kiáltottunk
fel egyszerre a férjemmel, hogy nem jutott eszembe, hát persze, az a fiú, aki
mindig egyedül járkál a tengerpartra. Tudom már, Huthék, az a furcsa, hogy gyakran
találkozom azzal a gyerekkel a piacon is, a postán is, a patikában is, mindenütt
belebotlom. "Halló, ugye Huthnak hívják?" - állítottam meg egyszer a kocsimat
a házuk kapujában. Bólintott, nem szólt egy szót sem. "A kutyád jól rá tud ijeszteni
az emberre!" Meg se mukkant erre sem, én már-már nekiindultam az autóval, amikor
a kertből egy női hang hallatszott: "Daniel, kivel beszélgetsz?" A gyerek megfordult
és bement, én pedig már gázt adtam, amikor kinyílt a kapu: "Várjon, anyám kéri,
hogy jöjjön be!" "Majd legközelebb! Itt lakunk egy utcával lejjebb, viszontlátásra!"
Másnap valaki halkan megkocogtatta az ablakot, a vörös hajú fiú állt ott lehajtott
fejjel. "Szóval Danielnek hívnak. Gyere, gyere be!" "Az apám és az anyám várják
egy teára, kérem, jöjjön át!" Szikár és komoly volt a hangja, egyetlen felesleges
szót sem szólt. "Jó, menj csak haza, máris megyek utánad." Amint beléptem a
házuk kapuján, máris nyomott hangulat csapott meg, a levegő sem volt friss,
betegségszag terjengett. Halkan beléptem a nappaliba, egy férfi és egy nő feküdt
egy-egy pamlagon, kinn kánikula, a szobában mégis égett a tűz a kandallóban.
"Ó, jöjjön hamar! Elnézést kérünk, de egyikünk sem tud felkelni a fogadására."
"Gelo vagyok, Huthékhoz van szerencsém, ugye?" - indultam feléjük mosolyogva,
és a két középkorú, ágyban fekvő beteggel egyenként kezet szorítottam. "Foglaljon
helyet, már nagyon sokszor hallottunk magáról, egy alkalommal kértük volna is,
hogy jöjjön segíteni, de azt üzente, nem jön, nagyon sajnáltuk!" - szólt a háziasszony
közvetlen hangon; kissé törte a spanyolt, nagyon lassan beszélt, az arca puffadt,
a keze is vörösre duzzadt, szinte ijesztő volt ránézni. "Nekem is volt valami
betegségem, azért nem jöttem, és akkor nem is tudtam még, hogy beteg" - mondtam
nevetve. "Most már ismer, kérem, jöjjön minél gyakrabban látogatóba, hiszen
szinte egyáltalán nincsenek barátaink." A házigazdán vastag gyapjútakaró, kerekes
szék a dívány mellet. Rekedtes hangon szólt hozzám: "Jöjjön, igyon egy kis teát,
hiszen szomszédok vagyunk, ne udvariaskodjék!" A háziasszony nagy erőfeszítéssel
felült. Hasa, mely akkorára dagadt, mintha kilencedik hónapos terhes volna,
kilátszott a takaró alól. Daniel ekkor tolta be a konyhából a kis kocsit, teáskanna,
csészék, cukortartó, tej, sütemény, papírszalvéta mind oda volt készítve a kis
zsúrkocsira, mintha egy leány rakta volna fel gondosan. "Nem kellene annyit
bajlódni a kedvemért, Daniel" - mondtam udvariasan. "Ugyan, ha nem jött volna,
akkor is teáznánk délután." A házigazda nem teázott. Rövid negyven perc alatt,
amit náluk töltöttem, megivott egy fél üveg whiskyt, de nem látszott részegnek,
csak egyre durvább hangon szólította a fiát. "Bocsánat, Nicolas nagyon hangosan
beszél, először van itt, még nem szokhatta meg!" - mondta a háziasszony némiképp
zavartan, és közben leplezetlen rajongással pillantott folytonosan tevékenykedő
fiára. "Az én uram is szokott néha kiabálni, Rose, nem kell hogy kényelmetlenül
érezze magát." Mit válaszolhattam volna, kezdtem kényelmetlenül érezni magam,
mivel hirtelen észrevettem, hogy Nicolas erőlködve a villa után nyúl és Daniel
után hajítja. Felálltam és elköszöntem. Így ismerkedtem meg Huthékkal; azontúl
Daniel gyakran átjött, mindig teázni hívott. Mivel többször is láttam, hogy
Nicolas részegen durván bánik Daniellel, többé már nem sajnáltam ezt a béna
férfit, sőt már-már gyűlöltem. "Mindig üti Danielt, rossz nézni - magyaráztam
a férjemnek. - Gondold csak meg, tizenkét éve kerekes székből nézi a világot,
szociális segélyből él, a felesége meg májrákot kapott, hogy is lehetne jókedve?"
"Épp ezért nem sajnálom, mert már tizenkét éve ezt teszi. Béna a lába, de keze
van, agya van, elvesztegette azt a tizenkét évet, csak iszik és üti a gyereket,
farkasszemet néz a valósággal, azt mondod?" "Az a gyerek is furcsa, egy kukkot
sem szól, akárha néma volna, szeretni sem lehet, csak Rose, ő igazán nagyszerű,
nap mint nap kedves, közvetlen, mindig mosolyog" - válaszoltam. Egyik nap véletlenül
belebotlottam Danielbe a piacon. Kezében élelmiszerrel teli bevásárlókosár,
éppen a buszra akart felszállni. A férjem megnyomta a dudát, és odaintette.
"Hazaviszlek, szállj be!" A fiú belódította a csomagot a kocsiba, egy doboz
tejszín kiesett. "Tejszínt vettél? Ki süti a süteményt? - kérdeztem. - Hiszen
anyád fel se tud kelni." "Anyám szereti, én sütöm." A válasz szűkszavú volt
és pontos, mint mindig. "Tudsz piskótát sütni?" Büszkén bólogatott, aztán elnevette
magát, alighanem észrevette a hitetlenkedést az arcomon. "És honnan van rá időd?
Nem sok a lecke?" "A leckét megcsinálom az iskolai szünetekben meg ebédidő alatt"
- felelte halkan. "Te aztán ügyes vagy! A tejszínes piskótával sokat kell bajlódni"
- bólogattam elismeréssel. "Anyám szereti, hát csinálom" - válaszolta ellentmondást
nem tűrő hangon. "Mondd meg anyának, hogy ha valamit enni kíván, szóljon, majd
én elkészítem, te meg menj a férjemmel, szórakozzatok egy kicsit. Nem tudok
mindennap átmenni, de segíteni azt tudok." "Köszönöm!" - mosolygott Daniel.
Elnéztem kócos fejét, és az jutott eszembe, hogy ha idejében férjhez mentem
volna, nekem is lehetne ekkora gyerekem. Aznap este Daniel áthozta a piskóta
egynegyedét. "Nagyon jó! Hihetetlenül ügyes vagy, tényleg tudsz süteményt sütni!"
- dicsértem, amíg ettem. Elpirult örömében, beszédesebb lett. Néhány nap múlva
hozott egy kis kosár tojást. "Anyám küldi, a saját tyúkjaink tojták." "Még tyúkot
is tartotok?" - kiáltottam fel. "A pincében. Anyám szereti a tyúkokat, én meg
tartom." "Nem túl sok így a dolgod, Daniel? Egy kutya, tizenhárom macska, egy
csapat tyúk, a kert is ráadásul, és mind a te dolgod." "Anyám szereti" - szakadt
ki ismét a száján az ismerős mondat. "Anyám szereti a virágot" - tette hozzá.
"Túl sok a dolgod" - szólalt meg a férjem is. "Á, dehogy! Viszontlátásra." Szinte
futott hazafelé.
Daniel hajnali hatkor kelt, megetette a tyúkokat, kitakarította
a tyúkólat, összeszedte a tojásokat, a szennyest berakta a mosógépbe, megetette
a kutyát-macskát, elkészítette anyjának-apjának a reggelit, saját magának szendvicset
készített ebédre, kitakarított, akkor elindult, hogy elérje az iskolabuszt.
Délután ötre ért haza, letette a táskáját, velünk együtt indult a piacra élelemért,
hazament, nyomban kiszedte a mosógépet, kiteregetett, anyjának beadta a délutáni
teát, azután ment vasalni, elmosogatott anyja és apja után, vacsorát készített,
részeg apját lefektette az ágyba, lemosdatta beteg anyját, elkészítette anyjának
és apjának a másnapi ebédet, akkor indult csak sétálni a kutyával. Éjfél is
elmúlt, mire ágyba került. Semmire nem maradt már ideje, még aludni is alig.
Gyermekjáték az ő számára egyáltalán nem létezett. Olykor, ha jó filmet játszottak,
átvettem tőle az esti munkát, megkértem a férjemet, hogy vigye be a városba
moziba, vigye el vacsorázni, rúgjon ki a hámból egy kicsit. "Nem bírok vele,
nem viszem el többet" - fakadt ki a férjem egy alkalommal, amikor hazaért Daniellel.
"Engedetlen? Vagy mi a baj?" "Engedelmesnek nagyon is engedelmes. De ez a gyerek
csak testben van távol, lélekben mindig csak otthon, minden percben aggódik
az anyjáért meg az apjáért, ha szórakozni viszed, mintha megbüntetnéd, jobb
neki, ha a szüleire vigyáz!" "Azt mondják, anyjának és fiának egy a szíve, nagybeteg
az anyja, persze hogy semmihez sincs kedve. Legközelebb ne hívjuk akkor. Szegény
gyerek!" Nemrégiben Rose nagyon rosszul lett, bevitték a kórházba katéterezni,
két napig benn volt. Nicolas két nap, két éjjel zokogott otthon. Részeg volt
és zokogott. Daniel nappal az iskolában volt, este bement az anyjához, az apjától
mindenáron szabadulni igyekezett, ránk hagyta, bőghetnékünk volt tőle. Rose
a katéterezés után hazatért, alig kapott levegőt. Másnap Daniel megjelent nálunk
egy kétezressel a kezében: "San Mao, kérem, vegyen helyettem egy üveg kölnit,
ötszázötöset. Holnap van anyám születésnapja, az lesz az ajándék." "Születésnapja
van? Hogy ünnepeljük meg?" "A kölnivel, és sütök két nagy tortát." "Anyád tud
enni belőle?" - kérdeztem. Megrázta a fejét, a szeme elkerekedett hirtelen.
"A tortát én sütöm, te menj az iskolába, hallgass rám!" - mondtam. "Én sütöm"
- azzal sarkon fordult. Másnap reggel halkan megnyitottam Rose nappalijának
ajtaját, Daniel tortája már ott állt az asztalon, a gyertyák is rajta, ő maga
már régen elindult az iskolába. Egy szalmabábu feljegyzései. Egy tajvani
jade karperecet húztam gyengéden Rose csuklójára. Mosolyogva köszönte meg. Aznap
többé már meg se szólalt. Feszesre dagadt lába szárán hatalmas cseppekben folyt
a víz, ijesztő látvány volt. "Rose, ne menjünk vissza a kórházba?" - kérdeztem
tőle halkan. Lehunyt szemmel rázta a fejét. "Semmi értelme, már csak pár napom
van hátra." Nicolas, aki ott ült mellette, erre hangosan felzokogott. Kitoltam
a kertbe, hogy ne zavarja Rose-t, aki már úgyis csak épp lebegett. Egész nap
ott maradtam Rose mellett, fogtam a kezét, egészen addig, míg Daniel haza nem
ért az iskolából. Aznap éjjel szinte nem is aludtam, egyre attól féltem, az
éjszaka közepén átjön Daniel és kocog az ablakon; Rose hamuszürke arcán már
kirajzolódtak a halál jelei. Reggel fél kilenc körül, még félálomban hallom,
hogy a férjem valakivel beszélget a kertben, mintha Daniel hangja volna. Felugrottam,
kihajoltam az ablakon: "Daniel, miért nem mentél iskolába? Anyád rosszul van?"
Daniel piszkos arcán két csík: könnyek nyoma. Ott ült a fa alatt kétségbeesetten.
"Rose tegnap éjjel meghalt" - szólt a férjem. "Hogy? Meghalt?" - kiáltottam
föl. Gyorsan magamra kaptam a ruhát, kibuggyantak a könnyeim, kirohantam hozzá.
"Hol van?" - kérdeztem toporogva Danielt. "Ott fekszik még a díványon." "És
apád?" "Részeg. Nem költöttem föl, még most is alszik." "Mikor halt meg?" "Tegnap
éjjel tizenegy tizenötkor." "Miért nem szóltál?" - kérdeztem szemrehányó hangon.
De ahogy átvillant az agyamon, hogy a gyerek egész éjjel őrizte halott anyját,
összefacsarodott a szívem. "Hogy bírtad ki ezt az éjszakát, Daniel?" - simogattam
meg kócos haját, közben a könnyeimet morzsolgattam. Merev volt, mint egy fabábu.
Szóltam a férjemnek, hogy telefonáljon a konzulátusra: küldjenek ide valakit.
Én meg Daniellel elindultam, hogy Nicolasszal közöljük a hírt. "Kérem, hozzon
előbb orvosságot, hívjon orvost, apámnak rossz a szíve, csak ha már itt az orvos,
akkor rázom fel." Daniel félelmetesen józan volt, mindenre gondolt, még jobban
tudta, mi a teendő, mint mi, felnőtt létünkre. "Most apámmal kell törődnöm"
- mondta rekedten. Rose-t másnap eltemették. A koporsót a szokások szerint a
rokonoknak kellett vinni. Daniel és a férjem vitte a templomtól a közeli temetkezési
helyig. Daniel egyetlenegyszer sem sírt, csak amikor a sárga rögök kopogni kezdtek
a koporsón, akkor gördült le szeméből két könnycsepp. A holtak meghaltak, az
élőknek élni kell tovább, nem csak Daniel, mi magunk is külön gondoskodtunk
a mozdulni képtelen Nicolasról. Még jó, hogy folyton részeg volt, részegségében
folyton sírt, én pedig mindig azt szerettem volna, hogy ha részeg, akkor aludjon
el. Nicolas mindennap fél tízkor feküdt le azután, hogy Rose meghalt, Danielnek
maradt rá ideje, hogy átjöjjön hozzánk, tizenegyig nézte a tévét. "Mi leszel,
ha nagy leszel" - kérdeztem egyszer beszélgetés közben. "Állatorvos." "Igen?
Szereted az állatokat, mint édesanyád?" "Itt a környéken nincsen állatorvos,
itt fogok majd praktizálni." "Nem mégy vissza Svájcba?" - kérdeztem csodálkozva.
"Itt apám lábának előnyös a klíma, Svájcban nagyon hideg van." Egész életedben
apádat akarod gondozni?" Komoran és furcsálkodva pillantott rám, kicsit elszégyelltem
magam. "Én azt mondom, Daniel, minden embernek egy napon el kell szakadnia a
szüleitől, persze a te eseted más." Sokáig hallgatott, aztán hirtelen így szólt:
"Tulajdonképpen nem is az édes szüleim" "Mit beszélsz?" Azt hittem, rosszul
hallok. "Magukhoz vettek." "Mikor tudtad meg ezt a titkot? Lehetetlen, biztosan
tévedsz." Ijedten ugrottam egyet. "Nem titok. Nyolcéves voltam, amikor magukhoz
vettek a menhelyről, már mindent értettem." "Szóval te... te... úgy szereted
őket, szóval annyira szereted." - Csodálkozva bámultam ezt a tizenkét esztendős
gyermeket, úgy megrendültem, hogy hang se jött ki a torkomon. "Ha a saját szüleim
volnának, nem ugyanaz?" - nevetett Daniel. "De, de, ugyanaz, Daniel!" - bámultam
csodálattal ezt a vörös hajú óriást, úgy éreztem, én magam olyan picire zsugorodtam
össze, mint egy mustármag.
