Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Salát Gergely
VALLÁSPOLITIKA A NÉPI KÍNA ELSŐ ÉVTIZEDEIBEN
ELTE BTK kínai szak
e-mail: salger@freemail.hu
1999. október
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

I. Bevezetés

A kommunista forradalmak egyedülálló jellegzetessége az, hogy nem csupán az adott ország politikai, gazdasági, társadalmi rendszerének megváltoztatására törekszenek, hanem az ország lakóinak gondolkodását, értékrendjét, életmódját, hitrendszerét is át kívánják alakítani. A kínai kommunista forradalomra ez különösen igaz. A kommunista ideológia alapvetően materialista, ateista, s a vallásokhoz való hozzáállása leginkább Marx híres kijelentésére - "A vallás a népek ópiuma" - épül. A kínai kommunisták is idegenkedve, olykor ellenségesen tekintettek a vallásokra, mindazonáltal a Kínai Népköztársaság (KNK) 1949-es megalakulása óta a kínai valláspolitika végig ellentmondásos, térben és időben változó volt, s abban a legtöbb kutató egyetért, hogy a kulturális forradalom évtizedét (1966-1976) kivéve a vallások szisztematikus, teljes megsemmisítésére a kínai kormányzat nem tett kísérletet. Kínában ma is élénk vallási élet zajlik, s bár a teljes vallásszabadságot az állam nem biztosítja, a jelenlegi keretek elegendőek ahhoz, hogy a vallásosság, ha nem is meghatározó, de fontos szerepet játsszon a kínai társadalomban. A következőkben a KNK valláspolitikájának előzményeiről, változásairól, valamint az egyes vallások sorsának alakulásáról kívánunk vázlatos képet adni.

II. A vallás fogalma Kínában

Bár vallások valószínűleg mindig is léteztek Kínában, a vallás fogalma a hagyományos kínai gondolkodásban tisztázatlan volt: a különböző vallási, világi és állami kultuszok összefonódtak, elemeik keveredtek egymással. Az első szervezett vallás, a buddhizmus idegen eredetű volt, s ennek a mintájára alakult ki a vallási taoizmus a maga templomaival és hierarchiájával, a konfucianizmus pedig e kettő sikerének hatására vett fel valamiféle vallási jelleget Konfuciusz-templomaival, Konfuciusznak bemutatott áldozataival. A vallás mint intézmény Kínában tehát egyértelműen külföldi eredetű. Jellemző, hogy a ´vallás´ jelentésben használt kínai szó - zongjiao - a japánból került be a kínai nyelvbe a huszadik század elején. (Maguk a japánok pedig egy homályos nyelvezetű régi buddhista szövegből emelték ki a szót, amikor megfelelőt kerestek a nyugati ´vallás´ kifejezésre. Ld. Paper 1994: 77)
A Nyugaton ma elterjedt hiedelem, miszerint Kínában három vallás él egymás mellett - buddhizmus, taoizmus, konfucianizmus -, Matteo Riccitől ered, aki a Kínában használatos "három tanítás" (san jiao) kifejezést "három vallás"-ként értelmezte - tévesen. Később a "vallások" köre tovább bővült, s maguk a kínaiak is, valószínűleg az ötös számhoz való vonzódásuk eredményeképpen, öt vallásról kezdtek beszélni, ami alatt a fenti hármat, valamint a kereszténységet és az iszlámot értették. A jobb híján "kínai népi vallás(ok)nak" nevezett bonyolult hitrendszert azonban sem a nyugatiak, sem a kínaiak nem sorolták be a fenti csoportosításokba, annak ellenére, hogy a kínai történelem folyamán mindig ez volt a kínai néptömegek életére nézve legmeghatározóbb (antropológiai értelemben vett) vallás.
A kínai kommunista kormányzat folytatta a mesterséges kategorizálás hagyományát, s a párt- és közigazgatási dokumentumokban a vallás fogalmát általában nem definiálják, hanem egyszerűen felsorolják a vallásként elismert kultuszokat. Így hivatalosan a KNK-ban öt vallás létezik: buddhizmus (fojiao), taoizmus (daojiao), iszlám (yisilanjiao), protestantizmus (jidujiao vagy xinjiao) és katolicizmus (tianzhujiao) . Ezek azok a vallások, amelyek - legalábbis elméletileg - alkotmányos védelemben részesülnek, templomokat, kolostorokat, iskolákat tarthatnak fenn, híveket toborozhatnak, emellett képviseltethetik magukat a különböző szintű törvényhozó és tanácsadó szervekben (népi gyűlésekben és népi politikai tanácskozó testületekben).
A "buddhizmus" kategóriába beletartozik a buddhizmus mindhárom, Kínában jelenlévő ága: a han buddhizmus (mahajána - ez Kínában a legelterjedtebb, nevét onnan kapta, hogy a han nemzetiségűek körében népszerű), a lámaizmus (a tibetiek és a mongolok túlnyomó többségének vallása), valamint a páli buddhizmus, amely az ország délnyugati területein élő nemzeti kisebbségek körében honos (s amelyet éppen ezért neveznek yunnan-i buddhizmusnak is). E három - egymástól rendkívül különböző - vallás tehát egy vallásként van számon tartva, s mindhármat a Kínai Buddhista Szövetség képviseli (Stockwell 1993: 87, 92-109).
Az egymástól jóval kevésbé különböző katolikus és protestáns vallásokat viszont különválasztják, más-más szervezetek képviselik őket, egymástól függetlenül működnek. Ennek okai a múltba nyúlnak vissza: a kereszténység két ágának hittérítői máskor jelentek meg Kínában, általában más hatalom érdekszférájába tartoztak, más fordításokat, már kifejezéseket használtak. Jellemző, hogy még az ´Isten´ szót is különféleképpen fordították kínaira: míg a katolikusok a ´Tianzhu´ (kb. "Mennyei Felség") szót használják, addig a protestánsok vagy ´Shangdi´ (kb. "Legfelsőbb Uralkodó") vagy "Shen" (eredetileg: "Szellem") néven emlegetik Istent . Mindezek miatt a kínai köztudatban a protestantizmus és a katolicizmus két különböző vallásként él, s ezt a megkülönböztetést a hivatalos szervek is átvették.

Érdemes megemlíteni, hogy melyek azok a vallási jellegű szerveződések, illetve kultuszok, amelyeket a kínai politika nem tekint vallásnak:
- A népi vallások. A népi vallásokat a kormányzat élesen elkülöníti a fenti, intézményes vallásoktól, s a "feudális babona" kategóriába sorolja be őket. Mivel a babona nem vallás, nem vonatkoznak rá a vallásszabadság védelméről szóló jogi passzusok, tehát semmiféle állami védelemben nem részesül. Az, hogy a népi vallásokat kifejezetten üldözik-e, vagy hallgatólagosan eltűrik létüket, a mindenkori politikai helyzettől függ, ami gyakran évről évre változik .
- A szekták, titkos társaságok. Bár a forradalmi polgárháborúk időszakában a kommunisták együttműködtek egyes szektákkal és titkos társaságokkal, hatalomra jutásuk után azonnal igyekeztek leszámolni velük. Mint ugyanis a kínai történelem megmutatta, a szekták komolyan veszélyeztetik a dinasztia (jelen esetben a párt) hatalmát, felszámolásuk tehát nem egyszerűen ideológiai, hanem hatalompolitikai kérdés is. Az 50-es, 60-as évekre a szekták gyakorlatilag eltűntek, de egyes - a kínai sajtóban is közölt - jelentések szerint a 80-as években újra megjelentek. A szektákat, titkos társaságokat illető kínai politika 1949 óta változatlan: a rezsim a teljes felszámolásukra törekszik, olykor brutális eszközöket is alkalmazva (Miles 1996: 178, 234-5).
- A földalatti keresztény közösségek. Kínában léteznek olyan keresztény csoportosulások - mind katolikusok, mind protestánsok -, amelyek nem ismerik el a hivatalos, államilag engedélyezett - és ellenőrzött - katolikus, illetve protestáns egyházat. Ezen gyülekezetek a szektákkal esnek egy elbírálás alá, tehát nem ismerik el őket vallási közösségként, tevékenységük tiltott, kezelésük nem vallási, hanem politikai kérdés. A nyugati sajtóban gyakran megjelenő, keresztény hívek, egyházi személyek bebörtönzéséről, megkínzásáról szóló tudósítások nagy része ilyen illegális egyházakban tevékenykedő személyekről szól.
- A konfucianizmus. A konfucianizmust általában nem tartják vallásnak, de a Konfuciusz-kultusznak a régi Kínában voltak vallásos jellegű megnyilvánulásai is. A konfucianizmus teljes szekularizálása, majd az egész eszmerendszer elvetése már a század elején megindult. Egyes kínai értekezések a konfucianizmusról mint vallásról beszélnek, de kizárólag negatív, elítélő értelemben, Kong mester tanításainak a nép elbutítására, kizsákmányolására irányuló természetét hangsúlyozandó. A 70-es években nagyszabású kampány igyekezett a konfuciánus ideológia maradékát is kiirtani a kínai népből, a 80-as évek végétől kezdve azonban a kínai vezetés a konfuciánus értékek, Konfuciusz tanításainak propagálásával igyekszik betölteni a "reform és nyitás" során semmivé foszlott "forradalmi erkölcsiség" helyén keletkezett űrt, s ezzel fokozatosan újjáéleszti - bár vallási irányba terelődni nem hagyja - a Konfuciusz-kultuszt.

III. A kommunista valláspolitika előzményei

a. Állam - vallás kapcsolat

Az állam és a vallások kapcsolatában a Kínai Kommunista Párt (KKP) politikájának sok vonása emlékeztet a császári Kína gyakorlatára. A legfontosabb elemek, amelyekben a KKP a császárság hagyományait folytatja, a következők:
- Az állam és a társadalom világi jellege. Kínában mindig több vallás élt egymás mellett, de ezek közül - egy-két rövidebb időszaktól eltekintve - soha egyik sem került domináns pozícióba, és soha egyik sem vált államvallássá. Az állam, bár voltak vallási jellegű vonásai (pl. a császári áldozat az Égnek), mindig szekuláris volt, nem fonódott össze egyik intézményes vallás hierarchiájával sem, és az ország kormányzásából szinte teljesen hiányoztak a vallásos elemek (pl. a bizonyos vallásos előírások megsértéséért kiszabott állami szankciók). Maga a társadalom sem került egyik (intézményes) vallás befolyása alá sem, a kolostorokon kívül nem volt jellemző az egyes vallások kizárólagossá válása, egy adott kultusz befolyása mindig a helyi viszonyoktól és a pillanatnyi érdekektől függött. A vallási intézmények - az újkor előtti Európával ellentétben - Kínában mindig gyengék voltak, nem fenyegették komolyan az államhatalmat, s az állami mellett nem alakult ki párhuzamos egyházi hierarchia. Emellett a kínai vallásos gyakorlatra az volt a jellemző, hogy a vallás magánügynek számított: a nemzetségi ősöknek bemutatott közös áldozatokon és a vallási intézmények tagjainak - papoknak, szerzeteseknek - a közös szertartásain kívül nem létezett közös imádság, közös áldozatbemutatás. Vallási tevékenységét mindenki egymaga végezte, Kínában tehát nem voltak erős, összetartó laikus közösségek. Így hatalomra jutásakor a KKP-nak nem kellett szembenéznie olyan erős, befolyásos egyházakkal, illetve vallási közösségekkel, mint az európai kommunista rezsimeknek.
- A vallások alávetettsége az államnak. Mivel a császár nem csak a világi hatalom megtestesítője volt, hanem valamiféle "főpapi" funkciót is betöltött - ő volt a kapocs az Ég és a Föld között -, az általa vezetett állam mindig minden vallás, vallási intézmény felett állt. Kínában nem volt invesztitúraharc, a császárnak joga volt beleszólni az egyes vallások belügyeibe - ezt gyakran meg is tette -, templomokat, kolostorokat alapított és támogatott, illetve szüntetett meg, földeket adományozhatott és kobozhatott el. Nem alakult ki tehát az államtól független, vele egyenrangú egyház eszméje, s a vallások befolyásának állami korlátozására irányuló kísérleteknek is nagy hagyománya van Kínában (ld. Tang-kori buddhistaüldözések). Amikor tehát a kommunisták az ötvenes években igyekeztek például a buddhista szerzeteseket visszakényszeríteni a világi életbe, illetve bevonni a termelő munkába, ezzel csak az évezredes császári gyakorlatot újították fel. (Yang 1967: 378-404. "VIII. State control of religion")
- A vallások hármas csoportosítása. A császárkorban - kimondatlanul - három vallási-ideológiai kategória létezett. Az első, a támogatott, egy világi eszmerendszer, a konfucianizmus volt. A dinasztiák többsége támogatta Konfuciusz kultuszát, templomokat emelt a Mester tiszteletére, s a hivatalnokvizsgák anyagának megszabásával egységes gondolkodású hivatalnokértelmiséget nevelt magának. A második, eltűrt kategóriába az intézményes vallások - buddhizmus, taoizmus és a jelentéktelenebb vallások: iszlám, judaizmus, manicheizmus stb. - tartoztak. Ezek az állam jóváhagyásával tevékenykedhettek, de el kellett fogadniuk az állam fennhatóságát. A harmadik kategória az üldözött vallásoké volt, ide a különböző szekták, titkos csoportosulások tartoztak. Ezek ellen - mivel biztonságát veszélyeztették - az állam kíméletlenül fellépett. Ez a hármas séma ráillik a kommunista kormányzat politikájára is: a világi konfucianizmus helyére a világi "marxizmus-leninizmus-maói eszme" került - saját kánonnal (marxista alapkönyvek és Mao művei), templomok helyett forradalmi zarándokhelyekkel, egységes gondolkodásúvá alakított pártapparátussal -, a tűrt vallások közé az öt vallásként elismert hitrendszer tartozik, s a szektákat, titkos társaságokat az állam továbbra is üldözi. (Eppink 1996)
Mindezekből látszik tehát, hogy az 1949-es kommunista hatalomátvételkor nem történt gyökeres fordulat a kínai állam valláspolitikájában.

b. Ideológiai előzmények

Amikor a kommunisták hatalomra jutottak Kínában, a vallási élet már régóta hanyatlóban volt. A nyugati behatolás hatására a 20. század elején a hagyományos társadalmi rend összeomlott, s ez felgyorsította a társadalom szekularizálódását. A városiasodással a városokba került családok számára a nemzetségi őskultusz elvesztette jelentőségét; az újonnan alakult szakszervezetek és kereskedelmi kamarák nem vették át elődjeiktől, a céhektől a "mesterségisteneket"; a császárság összeomlása együtt járt az "állami vallás" és az állami Konfuciusz-kultusz megszűnésével, s a köztársasági kormány már nem használt vallási szimbólumokat; már az 1800-as évektől kezdve számtalan templomot világi célokra használtak, iskolává alakítottak stb. Ugyanígy - a kereszténység kivételével - az intézményes vallások befolyása is csökkent.
A kínai értelmiség kétségbeesetten kereste az utat, amely kivezethette Kínát a szegénységből és a megalázott helyzetből. A radikális gondolkodók az ország katasztrofális helyzetéért főleg a konfucianizmust tették felelőssé, és nyilvánvaló volt, hogy a hagyományos vallások sem kínálnak megoldást a bajokra. A misztikus elemekkel átszőtt, mágikus gyakorlatokat, elixíreket, talizmánokat kínáló taoizmus és a földi lét lényegtelenségét hirdető buddhizmus alkalmatlan volt bármiféle támpontot adni a modern világban (Pong-Caldarola 1982: 551-2). A kereszténység ugyan sokak szemében összekapcsolódott a Nyugat fejlettségével, de egyrészt befolyása a városi középosztályra korlátozódott, másrészt pedig erős ellenérzéseket is kiváltott, hiszen a haladó gondolkodók inkább a hódító hatalmak eszközének tartották (Lutz 1976).
Ráadásul nyugatról nem csak a keresztény eszmerendszer jutott el Kínába, hanem az ekkoriban uralkodóvá váló materializmus, a tudomány mindenhatóságába vetett hit is (Ch´en 1964: 455). Ez utóbbi vált meghatározóvá a kínai értelmiség körében. "Ma Kínában gyakorlatilag az összes kiemelkedő szellemi vezető nyíltan agnosztikus vagy ateista - írta Hu Shi 1934-ben. - A fiatalok pedig kifejezetten vallás-ellenesek. [...] Nem tagadható le, hogy a művelt emberek Kínában közömbösek a vallás iránt, s hogy az uralkodó szellemi irányzat nem kedvez semmiféle vallási mozgalomnak vagy újjáéledésnek." (Idézi: Pong-Caldarola 1982: 553.)
A világiasodás jele volt az is, hogy a köztársasági kormányok szakítottak a császári gyakorlattal, amely a hatalom legitimációját az "égi megbízatásra" alapozta. Az 1916-ban balul végződött restaurációs kísérletet végrehajtó Yuan Shikai-t kivéve az ország vezetői nem mutattak be többé áldozatot az Égnek, nem hivatkoztak természetfeletti erők utasításaira. Ugyanez a szekularizáció az államigazgatás alacsonyabb szintjein is végbement. A Guomindang (GMD) kormánya - az értelmiségiek körében uralkodó szellemiségnek megfelelően - tevőlegesen is fellépett a vallások visszaszorítása érdekében, 1929-30-ban rendeleteket adott ki a babonák (népi vallások) felszámolásáról, a szertartásokhoz szükséges tárgyak árusításának tilalmáról, de ezek a rendeletek papíron maradtak (Yang 1967: 366-7). Több sikerrel jártak az oktatásnak a vallási intézményektől való függetlenítését célzó kísérletek, bár a külföldi hittérítők által fenntartott iskolák ügyeibe a kormányzat nem szólhatott bele. Terv született arról is, hogy a buddhista kolostorok túlnyomó többségét átalakítják világi iskolává (ennek előkészítéseként 1928-ban felmérették a kolostorok vagyonát), de a tervet végül 1931-ben elvetették (Ch´en 1964: 455-6). Ennek ellenére számtalan szentélyt, kolostort kisajátítottak, s használtak iskolaként, hivatalként, rendőrorsként, katonai szálláshelyként.
Az azonban nyilvánvaló volt, hogy a feje tetejére állt világban, a hagyományos értékrend pusztulásakor az embereknek szükségük van valamiféle vezérelvre. A köztársasági korban egy kísérlet történt a vákuum betöltésére: Chiang Kai-shek kormánya a Guomindang alapítójának, Sun Yat-sen-nek "három népi elvét" (sanmin zhuyi) tette meg az országot egységbe forrasztani hivatott ideológiának . Bár ez az ideológiai alap - s Sun Yat-sen ezzel járó kultusza - nagyban hozzájárult a GMD kezdeti sikereihez, később a korrupt rendszerrel együtt megsemmisült, s mivel a japánellenes háború, majd a KKP és a GMD közötti polgárháború további pusztítást végzett az intézményes vallások körében, az 1940-es évek végére ismét ideológiai űr keletkezett Kínában. Ezt az űrt igyekezett - sokáig sikerrel - kitölteni a kommunizmus.

c. Kommunista elméletek a vallásokról

Bár a "népek ópiuma" meghatározás a legközismertebb marxista vélemény a vallásról, a marxista gondolkodók nincsenek egy véleményen a vallással kapcsolatban. Engels például A német parasztháború című művében a vallást pozitív, a népet mozgósító erőként értékeli. Nem egyértelműek a vallással kapcsolatos teendők sem: az biztos, hogy a marxizmus ateista, s távlati célja a vallásosság megszüntetése, de az ehhez vezető út nincs világosan megszabva. A "népek ópiuma" meghatározásból az következik, hogy a kommunista pártoknak hatalomra kerülésükkor azonnal, akár erőszakosan is le kell számolniuk a vallásokkal - több kommunista országban ez történt. Létezik azonban egy békésebb megoldás is: mivel a gazdasági alap átalakításával megszűnik a kizsákmányolás, nem lesz többé kizsákmányoló osztály, amely a vallás segítségével szipolyozza ki a népet, s így nem lesz szükség vallásra sem. E nézet szerint a gazdaság és társadalom kommunista átalakítása tehát maga után fogja vonni a vallások csöndes elhalását is.
A kínai kommunista teoretikusok keveset írtak a vallásokról, ami azt jelzi, hogy ez a kérdés nem volt elsődleges probléma a kínai kommunisták számára (s ez a vallásoknak a kínai társadalomban betöltött viszonylag jelentéktelen szerepére enged következtetni). Az egyértelmű volt, hogy a KKP vezetői vallásellenes nézeteket vallottak, ez következett egyrészt marxista - materialista - beállítottságukból, másrész pedig a kommunista eszme kvázi-vallásos jellegéből. A kommunista meggyőződés - főleg ebben az időben Kínában - értelmezhető szinte vallási jellegű hitként is, és az erős hitek jellemző vonása, hogy kölcsönösen kizárják egymást (Yang 1967: 386). Tehát hithű marxista nem lehet vallásos. Ennek ellenére - leginkább gyakorlati megfontolásokból - a kínai kommunisták a vallások előbb említett kétféle marxista kezelési módja közül az utóbbit hirdették, vagyis a vallások lassú, önmaguktól való elhalására számítottak.
A forradalmi küzdelmek elején, 1927-ben a hunan-i parasztmozgalmakról szóló jelentésében Mao Zedong, a KKP későbbi elnöke így írt a vallások szerepéről a kínai falvakban (kiemelések tőlem - S. G.):

Kínában a férfiak rendszerint három erő hatalma alatt állnak, amelyek egész hierarchikus rendszert alkotnak, nevezetesen: 1) állami rendszert - az országos, tartományi, kerületi és járási hatalmi szervek rendszerét (politikai hatalom); 2) nemzetségi rendszert - az ősök közös nemzetségi templomának, a nemzetségi elágazások ősei templomának és a családfőknek rendszerét (nemzetségi hatalom); 3) vallási rendszert, amelyet a következő erők képviselnek: a) földalatti erők - a pokol legfőbb ura, a szellemek - a városok őrszellemei és a helyi szellemek, és b) égi erők - az istenek és a szentek, az ég legfőbb urától kezdve az elképzelhető legkülönfélébb szellemekig. Mindezek együttvéve a túlvilági erők rendszerét alkotják (a vallás hatalma). A nő mindezek mellett még a férfi hatalmának is alá van rendelve (a férfi hatalma). A hatalomnak ez a négy fajtája - a politikai hatalom, a nemzetségi hatalom, a vallás hatalma és a férfi hatalma - a feudális-patriarchális ideológiát és viszonyokat tükrözi, s a kínai népet, különösen a parasztságot kezén-lábán lebéklyózó szörnyű bilincseket jelent. (Mao 1927: 73)

Ugyanitt e hatalmi rendszer megdöntéséről Mao a következőket írja:

A földesúri hatalom az a központi erő, amelyre valamennyi felsorolt erő támaszkodik. A földbirtokosok hatalmának megdöntésével a nemzetségi hatalom, a vallás hatalma és a férfi hatalma is meginog. [...] (I.m. 73-4)

A parasztmozgalom fejlődésével a vallás hatalma mindenütt meginog. A parasztszövetségek egész sereg községben elfoglalják és szövetségi helységekként használják fel a templomokat. A helyi parasztszövetségek mindenütt ragaszkodnak ahhoz, hogy a templomok vagyonát vegyék igénybe parasztiskolák szervezésére és a parasztszövetségek kiadásainak fedezésére, s ezeket az eszközöket "babonából származó bevételeknek" nevezik. [...] (I.m. 74-5)

Azokon a helyeken, ahol a parasztok felülkerekedtek, csak az öregek meg a nők maradnak hívők; az ifjúság és a középkorú férfiak nem hisznek többé. Mivel pedig a parasztszövetségek éppen az ifjúság és a meglett férfiak kezében vannak, mindenütt a vallás és a babona hatalmának felszámolásán munkálkodnak. (I.m. 75-6)

A jelentésben Mao részletezi az általa vizsgált falvak parasztszövetségeinek vallásellenes intézkedéseit, a szoborrombolásokat, a vallási szertartások betiltását. (Megjegyzendő, hogy tudomásunk szerint Mao összes műve közül itt foglalkozik a legtöbbet a vallások kérdésével.) Mindebből a következők látszanak Mao valláspolitikáját illetően: 1) A vallás megszüntetése a földesurak gazdasági hatalmának megszüntetését követi - ez beleillik az általános marxista elképzelésbe, amely szerint a gazdasági alap határozza meg a társadalmi felépítményt; 2) A parasztok, felszabadulásukat követően maguktól, spontán módon számolnak le a "babonákkal", nem párutasítás alapján - a KKP számára ez jelenti a vallások automatikus elhalásának folyamatát.
Egy másik, 1930-as jelentésben, a földosztásról szóló fejezetben Mao így utalt arra, hogy a kommunisták miként gyorsíthatták fel a vallások elhalásának természetes folyamatát:

A buddhista szerzetesektől, taoista papoktól, keresztény lelkipásztoroktól megkívánták, hogy változtassák meg foglalkozásukat. Ha már nem voltak többé szerzetesek, papok, pásztorok, részesülhettek a kiosztott földből. Ellenkező esetben nem kaptak földet. A jövendőmondókra, földjósokra vonatkozóan - kis számuk miatt - nem hoztak külön rendelkezéseket; általában részesülhettek a szétosztott földből. A járás déli részében nincsenek többé szerzetesek, papok, lelkipásztorok, jövendőmondók, földjósok; mindannyian megváltoztatták foglalkozásukat. (Mao 1930a: 414-5)

Látható, hogy az uralmuk alatt álló területeken a kommunisták nem közvetlenül léptek fel a vallási intézmények ellen, hanem gazdasági kényszert alkalmaztak. Ez a politika akkor is jellemző maradt, amikor a KKP már az egész országot uralta. Megjegyzendő azonban, hogy ez a - többé-kevésbé békés - valláspolitika már a tanácskörzetek idejében sem volt általános: egyes helyeken már ekkor tettek kísérletet a vallások erőszakos felszámolására. Az több mint három évtizeddel későbbi események tükrében különös jelentőséget nyer az, hogy a feladat elvégzésére gyerekeket használtak. A Xingguói [Hszingkuo] vizsgálat című jelentésnek "A falvak militarizálásáról" szóló részében Mao így ír (kiemelés tőlem - S. G.):

Ahol van Vörös Gárda brigád és ifjúsági brigád, ott van "dolgozók gyermekeinek brigádja" is. [...] A gyermekek brigádjának feladatai a következők: először is őrjáratozniuk kell, másodszor ópium és szerencsejátékok után nyomozni, harmadszor pedig felszámolni a babonákat és a vallást. A gyermekbrigádok óriási erővel, minden kímélet nélkül nyomoznak ópium és szerencsejáték után, illetve támadják a vallásokat, "rendületlenül és alaposan végezve közfeladataikat." (Mao 1930b: 652)

A kulturális forradalom vörösgárdistáinak pusztításai tehát nem voltak előzmény nélküliek a kínai kommunizmus történetében. A vallásokkal kapcsolatban leggyakrabban hangoztatott álláspont azonban mindig is a türelem, a vallások automatikus elhalásához való feltételek megteremtésének a szükségessége, de a közvetlen beavatkozás elvetése volt.
1945-ben írt, A koalíciós kormányról című munkájában Mao síkra szállt a vallási meggyőződés szabadsága mellett (Mao 1945: 553, 566-7). Az 1949-es kommunista hatalomátvétel után is ez maradt a hivatalosan hirdetett politika. Az ideiglenes alkotmány szerepét betöltő Közös Program, majd a KNK összes alkotmánya biztosította a vallásszabadságot . Egy 1952-es kormánydokumentum a következőképpen nyilatkozott a vallásokról:

A hosszú feudális uralom táplálta a népbe a babonás gondolatokat, s ezek nem semmisíthetők meg csupán kormányrendeletekkel. [...] A tömegeknek maguknak kell kezdeményezniük az átalakulást.

Ugyanezt tanácsolta Mao 1957-ben A népen belüli ellentmondások helyes megoldásáról című előadásában. Elmélete szerint a társadalmi ellentmondásoknak két kategóriájuk van: a népen belüli, illetve a nép és a népellenség közötti (antagonisztikus, feloldhatatlan) ellentmondások. Erőszak csak az utóbbi kategóriába tartozó ellentmondások megoldásakor használható; a népen belüli ellentmondásokat - ahová a vallások kérdése is tartozik - demokratikus módszerekkel kell megoldani:

Az ideológiai kérdéseknek, s az igaz és a nem igaz kérdésének adminisztratív módszerekkel és a kényszer módszereivel való megoldására irányuló kísérletek nemcsak haszontalanok, hanem egyenesen károsak. Nem alkalmazhatunk adminisztratív módszereket például a vallás leküzdésénél, nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy ne legyenek hívők. Nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy elforduljanak az idealizmustól, s arra sem kényszeríthetjük őket, hogy elfogadják a marxizmust. Az ideológiai kérdéseket, a népen belüli valamennyi vitás kérdést csak demokratikus módszerek útján - a vita, a bírálat, a meggyőzés és a nevelés módszerével lehet megoldani; nem oldhatók meg a kényszer és a ledorgálás módszereivel. (Mao 1957: 13-14)

A KKP valláspolitikájának ideológiai alapja tehát az volt, hogy a gazdasági alap átalakításával meg kell teremteni a vallások elhalásának feltételeit, s ezután neveléssel, meggyőzéssel stb. kell elősegíteni, de nem kényszeríteni annak megtörténtét. A következőkben azt igyekszünk áttekinteni, hogy a gyakorlatban miként alakult a vallások helyzete a KNK története folyamán.

IV. Vallások Mao Kínájában

1. A vallások helyzete 1949 körül

Bár a kommunista hatalomátvétel előtt Kínában - különösen a városokban - már évtizedek óta hanyatlóban volt a vallási élet, a vallás 1949-ben sem volt elhanyagolható társadalmi tényező. Az intézményes vallások közül a buddhizmus rendelkezett a legnagyobb befolyással, Kína-szerte körülbelül 40.000 buddhista kolostor, szentély, kegyhely állt, amelyekben összesen kb. 500.000 szerzetes és apáca élt, s az 1953-ban megalakult Kínai Buddhista Szövetség önmagát százmillió buddhista hívő képviselőjének tartotta (CHEC 1985: 190) . 1949-ben 20.000 taoista templomot és kolostort tartottak számon 40.000 szerzetessel és apácával (CHEC 1985: 196). (A taoizmus és a népi vallások egybemosódása miatt a taoista hívők számát lehetetlen megbecsülni.) A tíz muzulmán nemzeti kisebbség (akiknek kb. felét a hui-k, azaz a muszlim vallású kínaiak tették ki) összlétszáma 8 millió fő volt (Stockwell 1993: 139). Egy 1946-os felmérés szerint Kínában 3.270.000 katolikus élt , s egy másik, a felszabadulás előtt nem sokkal készített felmérés a protestánsok számát 700.000-re tette (CHEC 1985: 208, 214). A két keresztény felekezetet összesen 6.000 külföldi hittérítő és 10.000 kínai egyházi alkalmazott szolgálta ki. A keresztények 400 elemi és középiskolát, 16 főiskolát és egyetemet, valamint 320 kórházat tartottak fenn, amelyek évente körülbelül 350.000 beteget láttak el (Pong-Caldarola 1982: 554). Emellett a "népi vallások" gyakorlatilag az egész falusi népesség életére kisebb-nagyobb hatással voltak.
E számadatok alapján a vallások jelentős erőt képviseltek, ám a kommunisták vallásellenes politikájának végrehajtását megkönnyítette az értelmiség vallások iránti közömbössége, illetve az, hogy még az intézményes vallások szervezettsége is igen gyenge volt. A buddhista és taoista kolostorok elszórva helyezkedtek el Kína-szerte, gyakorlatilag egymástól függetlenül működtek, országos szervezetek nélkül; a muzulmán lakosság nagy része az északnyugati nemzeti kisebbségi területeken vagy szétszórva a kínai városokban élt (a kínai többség által mélyen lenézve); a keresztények számaránya rendkívül alacsony volt, főleg a városokban koncentrálódtak, s külföldi támogatóiktól elvágva védtelenül maradtak; a "népi vallások" pedig nem rendelkeztek klérussal, így szervezett ellenállásra nem voltak képesek.

2. A valláspolitika alakulásának különböző szakaszai

Bár jogilag a különböző hivatalos vallások azonos megítélés alá estek, a kommunista kormányzat az egyes vallásokat valamelyest eltérően kezelte. Ennek ellenére általános tendenciák is megfigyelhetők a vallások sorsának alakulásában, amelyek szorosan követték a belpolitikai események változásait. A vallások története a KNK-ban négy szakaszra tagolható, amelyek a következők:
- 1949-56: a vallások meggyengítése és betagozódása a társadalmi szervezetrendszerbe, az intézményes keretek kialakulása;
- 1957-65: a szélsőbalos politika térnyerése ("nagy ugrás") és az ezt követő mérsékeltebb időszak;
- 1966-78: a kulturális forradalom, a vallási élet teljes felszámolása;
- 1978-?: társadalmi-gazdasági reformok, amelyek során a vallások újjáéledtek és virágzásnak indultak.

a. 1949-56

A KKP az egész kínai társadalmat át akarta formálni, s e hatalmas vállalkozáshoz két dolgot kellett megvalósítania:
- Egyrészt minden társadalmi erőt, amely a segítségére lehetett (a "haladó" erőket), a maga oldalára kellett állítania, hogy a társadalom lehető legnagyobb része - a KKP vezetésével - kivegye a részét az országépítésből - ez volt az egységfront-politika lényege;
- Másrészt minden társadalmi erővel, amely ellenszegült, kíméletlenül le kellett számolnia.
Az új kormányzat valláspolitikájára is e kettősség volt jellemző. A kommunistáknak ateista meggyőződésük ellenére be kellett látniuk, hogy a hívők hatalmas tömegeit felesleges és veszélyes lenne kihívó erőszakossággal maguk ellen fordítaniuk. Azt is felismerték, hogy egy megfelelően ellenőrzött vallási szervezet kifejezetten hasznos lehet a számukra, hiszen a kívánatos irányba terelheti a hívők energiáit, miközben biztosítja lojalitásukat, s kiszűri a veszélyes elemeket. Ugyanakkor azonban elvi síkon a végső cél mindvégig a vallások békés elhalásának elősegítése volt. Mindennek alapján a tárgyalt időszak valláspolitikája a következő elemeket tartalmazta:
1) Élesen elkülönítették a különböző jellegű vallásokat. Bár a kommunista hit szerint minden vallás babona (mixin), a már tárgyalt vallásfogalomnak megfelelően különbséget tettek "vallási babona" (zongjiao mixin), "egyszerű babona" (yiban mixin) és "feudális babona" (fengjian mixin) között. A "vallási babona" az öt intézményes vallást jelentette, az "egyszerű babona" az olyan szokásokat, szertartásokat, amelyeket egyének követtek saját házuk falai között (pl. az ősök tisztelete), míg "feudális babona" címkével illettek minden más vallási jellegű tevékenységet (pl. arcjóslás, ördögűzés, áldozatbemutatás helyi szellemeknek stb.) (Anagnost 1987: 43-4)
2) 1950-ben az intézményes vallások kezelésére felállították az Államtanácshoz tartozó Vallásügyi Hivatalt (VÜH). Máig ez felel a valláspolitika kidolgozásáért és végrehajtásáért, az intézményes vallások ellenőrzéséért, a velük való kapcsolattartásért. Ennek alárendelten az alacsonyabb szinteken - a tartományokban, s ahol a hívők száma ezt szükségessé teszi, a járásokban és a városokban - is létrehoztak vallásügyi hivatalokat, s az ezeken a területeken működő vallási szervezeteket ezek ellenőrizték, illetve közvetítették közöttük és a központ között az információkat, illetve az aktuális irányvonalat. Az egyéb "babonák" nem a VÜH-ok hatáskörébe tartoztak; mivel nem minősültek vallásnak, s a KKP egyik fő célja a tőlük való megszabadulás volt, kezelésük feladata a közbiztonsági hivatalokra hárult.
3) A Államtanács VÜH-ának közreműködésével az egyes vallásokhoz tartozó "haladó" - tehát a kommunistákkal együttműködni hajlandó - erők létrehozták az öt vallás országos "hazafias" szervezeteit. Ezek központosított, hierarchikus szervek, tulajdonképpen a vallások egyházainak felelnek meg. Az állam ennek az öt hivatalos szervezetnek a követőit ismerte el vallásosnak, tehát csak nekik járt valamiféle védelem. Azok, akik e szerveket, azok vezetőit nem fogadták el, kívül estek a "vallásosok" körén, s vallási tevékenységük jobb esetben feudális babonának, rosszabb esetben ellenforradalmi bűncselekménynek számított.
A vallási szervezetek váltak az állami valláspolitika legfőbb végrehajtóivá. Vezetőik - akiket elméletileg demokratikusan, saját alapszabályuk szerint választottak meg - beépültek az állami apparátusba, sokan közülük küldöttként részt vettek a különböző szintű népi gyűlések és népi politikai tanácskozó testületek ülésein. A kormányzat e szervezeteket ugyanúgy kezelte, mint a többi társadalmi szervezetet, felállításuk célja a hívők hatékonyabb ellenőrzése mellett az volt, hogy a vallási intézményeket betagolja a társadalmi szervezetrendszerbe (Ch´en 1964: 467). A "hazafias" vallási szervezetek fő feladata az volt, hogy a hívőket mozgósítsák az aktuális politikai és építési kampányokban való részvételre, a KKP által megszabott feladatok végrehajtására . E szervezetek tehát nem csupán vallási, hanem politikai jellegűek is voltak.
Az állam - legalábbis elméletileg - a "hazafias" szervezetek által képviselt közösségeknek engedélyezte, hogy "normális" vallási tevékenységet folytassanak (vagyis olyat, amely nem ütközött a törvényekbe vagy a párt politikájába), szertartásokat, istentiszteleteket tartsanak, a kölcsönös be nem avatkozás elvére épülő kapcsolatokat építsenek ki külföldi vallási szervezetekkel, emellett a kormányzat jelentős támogatást nyújtott egyes nevezetesebb, reprezentatív jellegű templomok, kolostorok újjáépítésére.
4) Miközben a VÜH és a hivatalos vallási szervezetek létrehozásával az intézményes egyházakat betagolta a társadalmi szervezetrendszerbe, a kormányzat nekilátott a vallások elhalásához szükséges körülmények megteremtésének.
A legfontosabb lépés a vallási intézmények anyagi ellehetetlenítése volt. 1949 és 1952 között végrehajtották a kínai történelem egyik legnagyobb szabású földreformját; ez természetesen elsősorban nem a vallások ellen irányult, de mint minden más, nagy földbirtokkal rendelkező intézménytől és magánszemélytől, a templomoktól, misszióktól, kolostoroktól is elkobozták földjeiket. Mivel a kolostorok nagy része földjeinek bérbeadásából élt, a földreformmal a buddhista és taoista szerzetesek elvesztették fő megélhetési forrásukat, így jelentős számban kénytelenek voltak visszatérni a világi életbe. Azoknak is, akik a kolostorokban maradtak, be kellett kapcsolódniuk a termelő munkába, emiatt csak szabadidejükben folytathattak vallási tevékenységet. A keresztény gyülekezeteket elvágták külföldi támogatóiktól, a külföldi hittérítőket kiutasították, s a kínai papoknak, lelkipásztoroknak munkát kellett vállalniuk. Az eddig vallási tevékenységből élőknek nemcsak a gazdasági kényszer miatt kellett részt vállalniuk a termelésben: egy 1950. augusztus 4-én kiadott kormányrendelet a buddhista szerzeteseket, taoista papokat, jövendőmondókat "vallási dolgozóknak", s mint ilyeneket, a "társadalom élősködőinek" minősítette, mivel ezek nem folytattak termelő tevékenységet (Ch´en 1964: 462). Emellett a hitélethez szükséges "babonás" árucikkekre - füstölőkre, gyertyákra, áldozati papírpénzre stb. - súlyos adókat vetettek ki, s különböző különadókkal számos vallási szervezetet csődbe juttattak, például a Kínában addig igen aktív YMCA-t.
A gazdasági ellehetetlenítés mellett a másik fontos eszköz a vallások tömegbázisának csökkentése volt. A legnagyobb hangsúlyt az oktatásra fektették: a kötelező elemi oktatás kiterjesztésével az 50-es évektől kezdve a fiatalok százmilliói szigorúan dialektikus materialista tananyagon nevelkedtek, s az iskoláknak fontos feladata volt a babonák kiirtása az új generációból, illetve a tudomány mindenhatóságába vetett hitre nevelés. A kormányzat ezzel azt igyekezett elérni, hogy mind a vallások klérusának, mind pedig hívőinek utánpótlását megszüntesse, s ezzel a vallások egy idővel kihaljanak (Yang 1967: 388).
A vallási tömegbázis csökkentésére közvetlenebb módszereket is alkalmaztak: tudományos felvilágosító előadásokat tartottak, "babonaellenes kiállításokat" rendeztek, betiltották, illetve átírták a mitologikus tartalmú irodalmi műveket, különösen a legszélesebb néptömegekhez eljutó drámákat (Yang 1967: 388-9). Bár nem ez volt az elsődleges célja, de a vallástalanításnak is hatékony módja volt a tömegek állandó mozgásban tartása, a kampányok sorozata: az embereknek ugyanis annyi politikai ülésen, értekezleten, munkagyűlésen kellett részt venniük, hogy nem maradt idejük vallási életet élni. A mezőgazdasági szövetkezetekben, majd a kommunákban havonta két szabadnapot kaptak a parasztok, amely nem biztos, hogy vasárnapra esett - így a keresztény parasztoknak lehetőségük sem volt istentiszteleten, misén részt venni.
5) Bár erre az időszakra a vallások ellehetetlenítésére tett fenti, közvetett intézkedések voltak a jellemzők, erőszakos vallásellenes fellépésre is jócskán akad példa.
A legsúlyosabb meghurcoltatások azokat a vallási vezetőket, papokat, szerzeteseket, hívőket érték, akik nem voltak hajlandók együttműködni a rezsimmel, nem engedelmeskedtek a pártutasításoknak. Mivel vallásosnak csak törvényes - tehát az irányvonalat követő - tevékenység minősült, ezeknek az embereknek az ügye nem vallási, hanem politikai ügy volt, s általában ellenforradalmi bűncselekmények miatt elítélve kerültek börtönbe, munkatáborba, "munka általi átnevelésre" stb.
A KNK megalakulása utáni években megélénkült a társadalmi tevékenység, parasztszövetségek, mozgalmi szervezetek, ifjúsági ligák, pártsejtek tömege jött létre, amelyeknek mind épületre, székhelyre volt szükségük. Központi utasítás ugyan nem volt erre, de - a vallásellenes hangulat közepette - kézenfekvő megoldás volt a kisebb, állami védelem alá nem eső templomok kisajátítása. Így tehát országszerte templomok, szentélyek tízezreit, esetleg százezreit kobozták el és hasznosították világi célra a különböző helyi szervezetek, ami ellen a forradalmi légkörben senki nem mert tiltakozni.
Bár a központ a teisztikus hitrendszerek erőszakmentes, maguktól történő elhalását hirdette, a túlbuzgó helyi káderek számtalan vidéken erőszakkal is felléptek a vallások ellen: nem volt ritka, hogy felszították a tömegeket a "babonaság" elpusztítására, ami szerzetesek ellen rendezett "bírálati gyűlésekhez", hívők megkínzásához, öngyilkosságba kergetéséhez, templomok felgyújtásához, ereklyék elpusztításához vezetett .

Az 1949 és 1956 közötti időszakról összefoglalásként elmondható, hogy a vallások helyzete a kínai társadalomban gyökeresen megváltozott: teljes felszámolásukra ugyan nem történt kísérlet, de anyagi és tömegbázisuk jelentős részét elvesztették, s a vallási tevékenységet szűk, szigorúan ellenőrzött keretek közé szorították.

b. 1957-1965

1957-től a KNK politikai életére a fokozatos balra tolódás volt jellemző, amit a vallási intézmények is megszenvedtek. 1957 áprilisában Mao Zedong megindította a Virágozzék száz virág! mozgalmat, amelynek során felszólították az értelmiséget, hogy bírálja a pártot, a párttagok hibáit. Az ezt követő leszámolás során 1958 nyarára - hivatalos adatok szerint - félmillió embert nyilvánítottak "jobboldali elhajlóvá", köztük számos vallási vezetőt, akik felemelték szavukat a vallásszabadság megsértése, az államnak az egyházak ügyeibe történő beleszólása, a helyi káderek vallásellenes túlkapásai ellen (Stockwell 1993: 21; Pong-Caldarola 1982: 556-7). Az ekkor elítélt értelmiségiek, vallási vezetők közül sokat csak két évtizeddel később rehabilitáltak.
A vallásokat érő következő csapás a "nagy ugrás" (1958-60) volt, amikor is a falusi lakosságot népi kommunákba tömörítették. A kommunák a parasztok életének minden területe felett szigorú ellenőrzést gyakoroltak, s az állandó munkaverseny, a népi kohók mozgalma és a többi politikai kampány vidéken gyakorlatilag lehetetlenné tette a vallási tevékenységet. A központilag koordinált nagyszabású építkezésekben, iparosításban való részvétel alól senki sem vonhatta ki magát, így a vallási dolgozók sem, általában őket is beszervezték a kommunákba (Yang 1967: 396-7).
A kiigazítás időszaka (1961-1965), amikor a központban ismét a mérsékelt erők kerekedtek felül, viszonylagos nyugalmat hozott a vallásoknak, a "nagy ugrás" okozta éhínség felszámolásához ugyanis lazítani kellett a társadalom feletti kontrollt.
Mindeközben - a viharos társadalmi változások ellenére - a hivatalos valláspolitika nem változott: a "hazafias" vallási szervezetek tovább működhettek, az általuk ellenőrzött templomokban - különösen a városokban és a híresebb vidéki kegyhelyeken - továbbra is folyhatott vallási tevékenység, bár a papoknak, szerzeteseknek folyamatosan politikai oktatáson, "bírálati üléseken" kellett részt venniük. Emellett a kormányzat ebben az időszakban is jelentős összegeket áldozott nevezetesebb vallási épületek renoválására, s - az országpropaganda részeként - elősegítette a kínai és külföldi (különösen a buddhista) vallási szervezetek közötti kapcsolattartást.

c. 1966-1978

1966 nyarán megkezdődött a Nagy Proletár Kulturális Forradalom. A Mao által feltüzelt vörösgárdisták kíméletlen hadjáratot indítottak a "négy régi" - a régi kultúra, régi gondolkodás, régi szokások és régi hagyományok - ellen. A támadások fontos célpontjai közé tartoztak a vallási használatú épületek, a vallási dolgozók, vezetők, intézmények stb. A templomok, kolostorok túlnyomó többségét a kormányzat bezárta, gyáraknak, iskoláknak adta, a vörösgárdisták sokat közülük leromboltak, megrongáltak, berendezésüket, dekorációjukat, szobraikat szétverték. Az "ökörszörnyeknek és kígyódémonoknak" nyilvánított papokat, szerzeteseket meghurcolták, vidéki átnevelésre küldték, a vallási szervezetek abbahagyták működésüket. Több mint egy évtizedre megszűnt a vallási élet Kínában .
Ugyanebben az időszakban egy új "vallás" jelent meg: Mao elnök kultusza (Thompson 1996: 138; Pong-Caldarola 1982: 568). Vitatható, hogy ez a jelenség mennyiben tekinthető vallásnak, de ahhoz nem fér kétség, hogy a személyi kultuszban a túlvilágba vetett hiten kívül minden más, a vallások jellemzőinek tartott elem megtalálható volt. A maoizmusnak voltak szent iratai: Mao művei, pontosabban ezek közül néhány - a kis vörös könyv (Idézetek Mao elnöktől), valamint "a három írás" (lao sanbian) ; voltak "szentjei" - pl. Lei Feng, az önfeláldozó katona; rendelkezett zarándokhelyekkel - pl. Peking, Shaoshan (Mao szülőfaluja), Jinggangshan (Wagner 1992: 378-85). Mao képe előtt az emberek meghajoltak, esténként beszámoltak neki aznap elkövetett hibáikról (vö. gyónás a katolikusoknál), oltárféleségeket emeltek a maói ereklyéknek, "hálatáncot" jártak, stb. A fanatikus hitek kizárólagosságra törekvése miatt nem csak a vörösgárdisták pusztításai, hanem a Mao-kultusszal átitatott közeg is lehetetlenné tette bármiféle más vallási tevékenység folytatását.
A kulturális forradalom vihara 1971-től kezdett elcsitulni, de a vallásszabadság biztosítása még sokáig nem került napirendre, a vallási vezetők továbbra is munka általi átnevelésen maradtak. 1976 szeptemberében meghalt Mao. Ezután lassan megindult a helyzet normalizálása, a meghurcolt emberek rehabilitálása, a Mao-kultusz felszámolása. Amikor 1978-ban Deng Xiaoping és mérsékelt frakciója megszerezte a hatalmat, s nekilátott a kínai gazdaság és társadalom újbóli gyökeres átalakításának, a vallások helyzete is megváltozott.

3. Az egyes vallások helyzete Mao Kínájában

a. Buddhizmus

A kommunista hatalomátvétel idején a vallások közül a buddhizmus volt messze a legbefolyásosabb, ezért a KKP különös hangsúlyt fektetett a buddhisták megnyerésére és ellenőrzésére, illetve a buddhista tanok megreformálására. A kormányzat politikájával élesen szemben állt a buddhizmus tanítása az erőszakmentességről, a szellem és tudat elsődlegességéről, a földi lét átmeneti jellegéről, de a kommunisták is elismerték, hogy a buddhizmus nagyban hozzájárult a kínai kultúra és művészetek fejlődéséhez, s hogy jelentős befolyást gyakorolt a kínai tömegek gondolkodására és életére. Ezért a buddhizmussal kapcsolatban az elsődleges cél az alaptanítások újraértelmezése, a vallás "párt-konformmá" alakítása volt.
1953. május 30-án a pekingi Guangji templomban megalakult a Kínai Buddhista Szövetség (Zhongguo Fojiao Xiehui), amely máig a kínai buddhisták legfontosabb szerveként szolgál. A KBSZ-t hivatalosan a buddhisták "négy csoportja" - a szerzetesek, apácák, világi férfiak, világi nők - képviselői hozták létre, bár megalakulásakor a Vallásügyi Hivatal bábáskodott. A szövetség elnökévé a tekintélyes Yuanying szerzetest választották (az ő 1953. szeptemberi halála után a tibeti származású Shirob-jaltso került a helyére), a főtitkár és alelnök pedig Zhao Puchu lett. (Később tiszteletbeli elnöknek megválasztották többek között a Dalai és a Pancsen Lámát, valamint a 117 éves Xuyun csan pátriárkát.) A megalakulást bejelentő nyilatkozat első mondata a buddhizmus megreformálására irányuló kormányzati politikát tükrözi: "A kínai nép felszabadítása megteremtette a lehetőségét annak, hogy a kínai buddhizmus megtisztítsa magát hibáitól és megújult fénnyel ragyogjon" (Chao 1957: 35). Az alapszabály szerint a KBSZ célja "a Népi Kormány vezetése alatt egyesíteni a buddhizmus minden követőjét, hogy kimutathassák szeretetüket a haza iránt, s hogy őrizhessék a világbékét" (idézi: Ch´en 1964: 464). A KBSZ feladatai a következők (Chao 1957: 41-53):
- Segíteni a kormányt a vallásszabadság biztosításának politikájában, közvetíteni a kormány és a buddhista hívők között. Ez a gyakorlatban a sangha és a dogmák megújítását célzó politika végrehajtását, illetve a hívők mozgósítását jelentette a különböző politikai és termelési kampányokban.
- Vallási dolgozók képzése. E célból 1956. szeptember 28-án Pekingben megnyitották a Kínai Buddhista Akadémiát, összesen valamivel több, mint száz tanítvánnyal. A tanagyag buddhista tanításokat, művészettörténetet, idegen nyelveket és politikaelméletet tartalmazott (Pong-Caldarola 1982: 561), a kétéves kurzus elvégzőiből "vallási dolgozók" válhattak - a fogalom pontos jelentése nem egyértelmű, leginkább templomi adminisztrátort jelentett (Ch´en 1964: 465) -, a négyéves kurzust elvégzők pedig prédikátorként, tudósként működhettek. Azzal kapcsolatban, hogy képeztek-e ki új szerzeteseket Kínában, ellentmondásosak az információk: 1957 tavaszán a kínai sajtó több nagyszabású szerzetesavatásról is hírt adott, de egy 1980-as beszámoló szerint elképzelhető, hogy 1949-től 1980-ig egyetlen új szerzetest sem avattak fel (Welch 1980).
- A buddhizmussal kapcsolatos kulturális munka elősegítése. Mivel a buddhista templomok, kolostorok és a bennük található műtárgyak a KKP szerint a "kínai nép alkotásai", meg kell őket őrizni: a KBSZ ezen alkotások felkutatásában, számbavételében, védelmében vesz részt.
- Helyreállítani és fejleszteni a nemzetközi buddhista párbeszédet. A nemzetközi elszigeteltségből kitörni igyekvő KNK-nak a buddhizmus fontos eszköze volt az ázsiai buddhista országokkal - Nepállal, Laosszal, Burmával stb. - való kapcsolattartásban. A KBSZ számos alkalommal küldött delegációkat ezekbe az országokba, s fogadott ottani küldöttségeket. A küldöttek általában találkoztak a vendéglátó országok politikai vezetőivel is, így útjuk félhivatalossá vált, s szerepet játszott a hivatalos kapcsolatok elmélyítésében.

A KBSZ mindezeket a feladatokat valóban ellátta, de felállításának fő célja nem ez volt, hanem az, hogy a kormányzat meghosszabbított kezeként működjék a buddhista hívők felügyeletében és irányításában. Ezt sikerült is megvalósítani azáltal, hogy a szövetség vezetését néhány olyan emberre bízták, akik lelkes támogatói voltak az új rezsimnek (Ch´en 1964: 466).
Mint már említettük, a szerzetesek egy részét - különösen a fiatalokat - visszakényszerítették a világi életbe, de a kolostorokban maradóknak is termelő - ipari vagy mezőgazdasági - tevékenységet kellett folytatniuk, nem élhettek tovább "parazitaként". A KBSZ aktív részvételével megindult a szerzetesek átnevelése: káderek vagy "haladó" buddhisták vezetésével tanulmányi üléseken kellett részt venniük, amelyeken a szocializmus alapelveivel ismertették meg őket. Mindennek következtében alig maradt idő a vallási tevékenységre: a szútrák recitálása, ami addig naponta kétszer kötelező volt, szabadon választható elfoglaltsággá vált. (A "nagy ugrás" alatt kizárólag a holdhónap első és tizenötödik napján olvashatták a szútrákat.) Mivel a szerzetesek a napot kemény munkával töltötték, a meditáció a fáradtság miatt gyakorlatilag lehetetlenné vált.
A vinayát, a szerzetesi szabályokat módosították: a szerzeteseknek engedélyezték a házasságot, a húsevést, világi öltözet viselését, a haj megnövesztését. Az élet kioltásának tilalmát átértelmezték: személyes okokból továbbra sem volt szabad ölni, de a reakciósok és az imperialisták elpusztítása nem volt ellenzendő. A kolostorokban a valódi hatalmat a KBSZ által kinevezett szerzetes-káderek gyakorolták, ezzel megszűnt a kolostorok hagyományos autonómiája. (Pong-Caldarola 1982: 560) Mindennek teológiai alapját a buddhista tanítások újraértelmezése adta: a KBSZ vezetői - a kormányzat elvárásainak megfelelően - bevezették az "evilági buddhizmus" fogalmát, ami azt jelentette, hogy a buddhisták feladata a világból való kivonulás, a túlvilágra, következő életre készülés helyett a jelen földi világ fejlődésének elősegítése, a társadalom jobbítására irányuló mozgalmakban való aktív részvétel lett (Stockwell 1993: 109-12). Zhao Puchu megfogalmazása szerint: minden buddhista "kötelességének tartja, hegy ezen a a világon megvalósítsa a ´tiszta föld´ eszményét, s hogy kivegye a részét a modern szocialista építésből, a haza tiszteletének és az emberek segítésének magasztos ügyéből" (idézi: Stockwell 1993: 110).
Az ily módon a politikai irányvonalhoz igazított buddhizmus némi támogatást is kapott a kormányzattól. Miközben a kisebb kolostorokat, szentélyeket ezerszámra vették birtokukba a különféle világi szervezetek, a nagyobb, történelmi jelentőségű templomok felújítására - a hívők megnyerése és a nemzetközi propaganda érdekében - az állam nagy összegeket költött. 1953 és 1978 között restaurálták a híres Yungang barlangtemplomokat (Pong-Caldarola 1982: 575); az 50-es években több mint száz templomot hoztak rendbe, például a loyang-i Fehér Ló kolostort (Baima si), a Shaolin kolostort, Pekingben a Guangji, a Fayuan és a Láma-kolostort (Yonghegong) stb. (Chao 1957: 36). Emellett a kommunista kormányzat néhány új templomot is építtetett, például Peking külvárosában az 50 méter magas Buddha Foga pagodát, amelyben 1964-ben helyezték el a névadó ereklyét.
Az egységfront-politika jegyében már 1949-ben két buddhista küldött - Ju Zan és Zhao Puchu - is részt vett az első Országos Népi Politikai Tanácskozó Testület ülésein, s buddhista képviselők később is helyet kaptak a különböző képviseleti és tanácsadó szervekben (Ch´en 1964: 462). Az Országos Népi Gyűlés egyik alelnökévé a Pancsen Lámát választották, és 1959 után ő lett a Tibeti Autonóm Terület Felállítását Előkészítő Bizottság ügyvezető elnöke. A buddhista vezetés tehát többé-kevésbé beépült az állami hierarchiába, miközben az egyszerű buddhista hívők és szerzetesek betagozódtak a társadalomba.
A kulturális forradalom idején a buddhista vallási élet is szünetelt, nem csak a KBSZ szűnt meg, hanem maga a Vallásügyi Hivatal is. A buddhista templomok nagy részét megrongálták, csak néhány maradt sértetlen, például a pekingi Láma-templom, amelyet Zhou Enlai miniszterelnök személyes közbelépése mentett meg a pusztulástól (Stockwell 1993: 104).

A tibeti buddhizmus sorsa valamelyest másképp alakult, mint a han buddhizmusé: sokkal inkább a nemzetiségi, mint a vallási politika kérdéskörébe tartozott.
Tibet 1951-es "békés felszabadítása" után a pekingi vezetés kezdetben igyekezett a lámaizmust a szeparatista törekvések ellen felhasználni. A Dalai Lámával kötött egyezményben a kormányzat ígéretet tett arra, hogy tiszteletben tartja a tibetiek szokásait, hitét, hagyományait, s így a legfontosabb tibeti vezetőt megnyerte magának. A KBSZ megalakulásakor a szövetség irányító tanácsában a tibeti képviselők több helyet kaptak, mint amennyi a tibeti buddhisták számaránya alapján járt volna, s a KBSZ második elnöke egy Qinghai tartományból származó tibeti szerzetes lett. 1956-ban létrehozták a KBSZ tibeti szervezetét, amely speciálisan a terület vallási ügyeit intézte.
Az ötvenes évek második felében azonban a kormányzat igyekezett egyre jobban felgyorsítani a reformokat Tibetben is, ami a helyi lakosság éles ellenállásába ütközött. Végül 1959-ben fegyveres felkelés tört ki a kínai uralom ellen, ennek nyomán kínai csapatok szállták meg a területet, s a Dalai Láma elmenekült. Ekkor indult meg a lámaizmus intézményrendszerével való kíméletlen leszámolás. A tibeti "uralkodó osztály" és a kolostorok vezetése közötti összefonódás miatt a kolostorok meggyengítése nem vallási, hanem hatalompolitikai kérdés volt. A szerzeteseket megfosztották előjogaiktól, sokat közülük megkínoztak, meggyilkoltak, visszakényszerítettek a világi életbe, a kolostorok földjét elkobozták, a kolostorok közül sokat leromboltak.
A kulturális forradalom Tibetben az átlagosnál is több pusztítást okozott, az autonóm területet ellepték a vörösgárdisták, s Zhou Enlai utasítására sem voltak hajlandók hazatérni onnan. A vallási tevékenység gyakorlatilag megszűnt, magát a Pancsen Lámát is - aki addig mindenben együttműködött a kommunista kormánnyal - letartóztatták és munkatáborba küldték. 1967-re - Zhou Enlai szerint - a lámáknak körülbelül 90%-át visszakényszerítették a világi életbe.

b. Taoizmus és népi vallások

A taoizmus elválaszthatatlan a népi vallásoktól, ami két következménnyel járt: egyrészt jóval nehezebb volt kontrollálni és visszaszorítani, mint az erősebb intézményi háttérrel rendelkező vallásokat, másrészt viszont már a császárkor második felétől folyamatosan el kellett szenvednie mind az értelmiség megvetését, mind a kormányzat gyanakvását (Thompson 1996: 139-40).
A kommunista vezetés az összes vallás közül a taoizmussal bánt a legkeményebben. Elvileg ugyan a taoizmus elismert vallás volt, de gyakorlatilag inkább úgy tekintettek rá, mint babonára. Emellett fontos tényező volt az is, hogy a taoizmus mindig szoros kapcsolatban állt a különböző titkos társaságokkal, szektákkal, amelyek potenciális veszélyt jelenthettek az új rezsimre. A KKP dolgát megkönnyítette, hogy a taoizmus intézményrendszere igen gyenge volt, viszonylag kevés templommal rendelkezett, s ezek is általában kisméretűek voltak, néhány pappal, akiknek nem volt országos szövetsége. Az intézményes taoizmus legfontosabb szimbóluma, a 63. Mennyei Mester (Zhang Tian-shi) a kommunista csapatok elől Taiwan-ra menekült, Jiangxi tartománybeli birtokait elkobozták, így a legjelentősebb taoista központ megsemmisült.
A KKP hosszú és kíméletlen kampányt folytatott a babonának tartott népi vallások ellen, ami a taoista klérust is érintette. A hagyományos családi kultuszt igyekeztek felszámolni, egyrészt mert az fenyegette a nép párt iránti hűségét, másrészt pedig mert rengeteg idő és pénz elpazarlásával járt. Az embereket megpróbálták rávenni arra, hogy egyszerű és olcsó temetéseket tartsanak, minden vallási elem nélkül (ezt csak a városokban sikerült teljesen megvalósítani - ld. Whyte, M. K. 1990). Az 1950-es házassági törvény - elméletileg - megszüntette a tradicionális, szülők által intézett, pazarló házasságkötéseket. A vallási ünnepeket betiltották, mert ezeken is sok pénzt és munkaórát eltékozoltak. A jövendőmondókat, ördögűzőket, boszorkányokat, valamint a taoista papok nagy részét eltiltották foglalkozásuktól, és átképezték őket, hogy hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.
Mindez azonban nem szüntette meg a taoizmust mint intézményes vallást. Tekintélyes - és a párthoz hű - taoista papok 1957 áprilisában a pekingi Fehér Felhő templomban (Baiyun si) megalakították a Kínai Taoista Szövetséget (KTSZ, Zhongguo Daojiao Xiehui), amely azóta a vallás hivatalos képviselője. A szövetség elnökévé Chen Yingning-et választották. A KTSZ a Kína különböző részein működni engedett templomok személyzetét tömöríti, de igazgatási hatalma nincs: az egyes templomok egymástól függetlenül működnek, a KTSZ csupán koordinálja tevékenységüket, szervezi a taoista oktatást és kutatásokat, illetve képviseli a külföld felé a kínai taoizmust.
A kormányzat keményen fellépett a titkos társaságok ellen, tevékenységüket ellenforradalminak minősítve. Az intézkedések gyors sikereket is hoztak - például 1951-ben csak Pekingben 100.000 tag tagadta meg a Yi Guan Daó-t (Egység szekta) a felkínált amnesztiával élve -, de társaságok még sokáig működtek a vidéki területeken. 1955-ben például csak Shaanxi tartományban 102, szekták által használt földalatti rejtekhelyet tártak fel, és 434 szektavezetőt tartóztattak le (Pong-Caldarola 1982: 558; Yang 1967: 400).
A taoizmus mint intézményes vallás tehát meggyengült, s a népi vallások is visszaszorultak, de egyik sem tűnt el. Számos taoista kolostor - az állam védelme alatt - fennmaradt, emellett Kínában is elindult a taoizmus tudományos igényű tanulmányozása. A népi vallások pedig, amelyeknek eltüntetésére a kommunisták a legtöbb energiát szentelték, a forradalmi hullámok között mindig újra meg újra megjelentek valamilyen formában, köszönhetően annak, hogy nincsenek szabályozható intézményekhez, átnevelhető klérushoz, elpusztítható szent könyvekhez kötve. A mélyen a kínai hagyományokban gyökerező taoizmust és a népi kultuszokat még a kulturális forradalom sem tudta meggyöngíteni, sőt, annak elmúltával újult erővel jelentek meg a vidéki Kína életében (Anagnost 1987).

c. Iszlám

A kínaiak az iszlámot sokkal inkább nemzetiségi, mint vallási kérdésként kezelik. Hivatalosan nincsenek is muzulmán kínaiak (han-ok), mert a Ming-kor óta a hivatalnokok azokat a muzulmánokat, akik nem tartoztak egyik ismert nem han nemzetiséghez sem, a hui nemzetiséghez sorolták (Stockwell 1993: 141). A hui-k többsége ma han etnikumú, de ettől függetlenül továbbra is nemzetiségként kezelik őket, s a nemzetiségekre vonatkozó törvények érvényesek rájuk. Rajtuk kívül még kilenc muzulmán nemzetiség él Kínában: ujgur, kazak, dongxiang, kirgiz, salar, tadzsik, üzbég, bonan és tatár.
A nemzetiségi területek feletti uralma megszilárdítása érdekében a pekingi vezetés bizonyos óvatossággal közelítette meg a muzulmán kisebbségeket. E területeken pl. az 50-es évek elején a kínai katonákat külön utasították a helyi lakosok vallási szokásainak tiszteletben tartására, nem avatkozhattak bele a szertartásokba, nem beszélhettek muzulmán nővel, nem ehettek disznóhúst muzulmánok házában. Az évtized elejének földreformmozgalma is viszonylag érintetlenül hagyta a muzulmánok lakta területeket, a mecsetektől nem kobozták el földjeiket (Pong-Caldarola 1982: 565-6). A KKP tagjai nem lehetnek vallásosak, de a muzulmán kisebbségből származó kádereknek - hogy ne idegenítsék el maguktól népük tagjait - engedélyezték, hogy megtartsák a disznóhús fogyasztásának tilalmát, s részt vegyenek vallási elemeket is tartalmazó hagyományos esküvőkön, temetéseken és ünnepségeken.
A kínai muzulmánok ellenőrzésére és tevékenységük megfelelő irányba terelésére 1953 májusában létrehozták a Kínai Iszlám Szövetséget (KISZ), amelynek elnökévé Burhant választották. Az ezt követő években összesen 270 helyi muzulmán szervezet jött létre. Hivatalosan a KISZ feladata az Iszlám kultúrájának ápolása, könyveinek lefordítása és megjelentetése (pl. a Koránt lefordították ujgurra és kínaira), zarándokutak szervezése Mekkába. A szövetség szintén fontos szerepet játszott a Kína és a muzulmán országok közötti kapcsolattartásban. 1955 júliusában a KISZ Pekingben felállította a Kínai Iszlám Intézetet, ahol muzulmán vallási dolgozókat képeztek. (A tanagyag tetemes hányada természetesen politikaelmélet.)
A kormányzat legfontosabb eszköze az Iszlám befolyásának csökkentésére az oktatás volt. Míg a kommunista hatalomátvétel előtt a muzulmán gyermekek nagy része a mecsetekben működő vallási iskolákba járt, az új rezsim alatt minden gyermek állami iskolába került, ahol többek között kínai nyelvet és politikai tantárgyakat kellett tanulnia.
Az ötvenes évek második felétől a központi politika balra tolódása a muzulmán területeken is éreztette hatását. Mivel itt a helyi "uralkodó osztály" nagy mértékben összefonódott a vallási vezetőkkel, túlbuzgó káderek támadásokat indítottak az Iszlám ellen, meghurcolták a mecsetek személyzetét és vezetőit, "bírálati gyűléseket" szerveztek ellenük, sok mecsetet kisajátítottak és világi célokra használtak. (Yang 1987: 393) A kulturális forradalom a muzulmán vallási életet is megbénította, az Iszlám "vallási dolgozóira" is sok szenvedést hozott, de mivel ezen nemzetiségek identitástudatának szerves részét képezi a hit, a megpróbáltatások hosszú távon nem voltak hatással a muzulmán lakosok vallásosságára és szokásaira.

d. Protestantizmus

A kereszténység ügye eltért a többi vallásétól, mert szorosan kapcsolódott Kína félgyarmati helyzetéhez, amiből Kína már egy évszázada igyekezett kiemelkedni. A kínai elit - már jóval a kommunisták hatalomra jutása előtt - a keresztény hittérítőkben az imperializmus, a gyarmatosító hatalmak ügynökeit látta (ld. Lutz 1976). A kommunisták is kifejezetten ellenségesen viszonyultak a kereszténységhez: "[Az imperialista országok Kínában] egyházakat alapítanak, hogy láncos kutyákat neveljenek maguknak..." - írta Mao Zedong 1929-ben (Mao 1929: 133). A KKP hatalomra kerülésekor a keresztényekkel kapcsolatos első és legfontosabb lépés az volt, hogy a kínai keresztény közösségeket elvágták külföldi anyaegyházaiktól. Ez a protestánsok esetében viszonylag könnyen sikerült.
A protestantizmus az ópiumháborúk után kezdett nagyobb mértékben elterjedni Kínában, de a hívők száma az 1940-es években is csupán 700.000 volt. A kínai protestáns közösségek különböző felekezetekhez tartoztak, mindegyiküket egy-egy külföldi - általában angolszász - felekezet létesítette és támogatta, élükön külföldi hittérítő állt. A kínai protestánsok körében már a 20. század első évtizedeiben megjelentek olyan igények, hogy a kínai felekezeteket a kínaiaknak kellene irányítaniuk, így a KKP keresztényekkel kapcsolatos politikája nem volt idegen a hívők számára.
Az 1946-49-es polgárháborúban a kommunisták által elfoglalt területeken megindult a külföldi hittérítők tevékenységének ellehetetlenítése. 1948-tól kezdve sokat közülük kémkedés és egyéb ellenforradalmi bűncselekmények vádjával börtönbe zártak vagy kiutasítottak. 1952-re gyakorlatilag az összes protestáns misszionárius elhagyta Kínát (Varg 1960: 303-314).
Ezzel párhuzamosan elkezdték szervezni a kínai protestánsok saját szervezetét, amely - mint a többi hasonló szervezet - a hívők ellenőrzésének és irányításának eszköze lett. 1949 nyarán Beiping-ben (a mai Pekingben) felkérték Wu Yaozong-ot (Y. T. Wu), a tekintélyes protestáns világi vezetőt (aki korábban is szorgalmazta a keresztények és a marxisták együttműködését), hogy legyen tagja egy bizottságnak, amely a hamarosan megalakuló kormánynak tanácsokat ad vallási ügyekben. Wu lett a keresztények egyik képviselője a Népi Politikai Tanácskozó Testület első, 1949. szeptemberi ülésén (Varg 1960: 309; Whyte, B. 1987: 16; Stockwell 1993: 196-7). 1950 nyarán Wu és 40 kiemelkedő protestáns vezető nyilatkozatot adott ki A kínai keresztények feladatai az új Kína építésében címmel, amelyben felszólították Kína protestáns lelkipásztorait és hívőit, hogy függetlenítsék magukat a külföldi befolyástól, váljanak önellátóvá, intézzék maguk a saját ügyeiket és hirdessék maguk a hitet. Ezzel indult meg az ún. "Három Ön-" Mozgalom , amely az önkormányzat, önellátás és "önhirdetés" elérésére irányult. A nyilatkozatot hamarosan 400.000 protestáns írta alá országszerte (Stockwell 1993: 196). 1951 áprilisában 150 protestáns vezető úgy döntött, hogy minden kapcsolatot megszakítanak a külföldi missziókkal. 1954 júliusában Pekingben megalakult a kínai protestantizmus országos szervezete, a Kínai Protestáns Egyházak "Három Ön-" Hazafias Mozgalmának Bizottsága (Zhongguo Jidujiao "San zi" Aiguo Yundong Weiyuanhui), amelynek elnökéül Wu Yaozong-ot választották.
Az ily módon kínaiasított és egységes szervezetbe tömörített protestantizmus könnyen kezelhetővé vált a kormányzat számára, amely a "Három Ön-" Mozgalmat használta a protestáns hívők mozgósítására és felügyeletére, illetve a lelkipásztorok bevonására a termelő munkába. A korábban a külföldi misszionáriusokkal tartott kapcsolat miatt a protestáns lelkészeknek és hívőknek sok megpróbáltatást kellett kiállniuk. Az 50-es években végig politikai gyűléseken, önbírálati üléseken kellett részt venniük, emellett az 1957-58-as jobboldali-ellenes kampány idején sokukat meghurcolták, munka általi átnevelésre küldték, megkínozták (Varg 1960: 315-7; Stockwell 1993: 23).
A "nagy ugrás" idején, 1958 és 1960 között a "Három Ön-" Mozgalom a kormányzat elvárásainak megfelelően nagyszabású egységesítést hajtott végre a protestáns felekezetek körében. Korábban több tucatnyi különböző felekezet működött Kínában, de ekkor úgy döntöttek, hogy megszüntetik a különbségeket: egységesítették a szertartásrendet, az énekeket, a szóhasználatot stb. Ezáltal létrejött Kínában az ún. "felekezetek utáni" protestantizmus. A kampány célja valószínűleg gazdasági volt: az egyesítés után nem volt szüksége minden felekezetnek külön épületre, így az eddig templomként használt épületeket a kormány átvehette és világi célokra hasznosíthatta. Pekingben például 65 templomból 4 maradt meg; Shanghaiban 200-ból 23; Nankingban 35-ből 4. Emellett az egységesítés után a lelkészek még több időt tudtak termelő munkával tölteni (Pong-Caldarola 1982: 562; Stockwell 1993: 197-8).
Megjegyzendő, hogy Kínában az egységesítéssel sem jött létre protestáns egyház: a "Három Ön-" Mozgalom csak koordinálja a viszonylag önálló protestáns közösségeket, de - legalábbis elméletileg - nem rendelkezik felettük jelentős hatalommal.
A kulturális forradalom a protestánsokat is rendkívül súlyosan érintette: a lelkipásztorokat, hívőket meghurcolták, vidékre küldték, megkínozták, a vallási tárgyakat, bibliákat elkobozták és elégették. Ugyanakkor azonban, mint sok más esetben a történelem folyamán, az üldöztetés nem gyengítette meg a keresztények hitét, hanem inkább megerősítette. Sőt, mivel a börtönökben, munkatáborokban sokkal szorosabb kapcsolatba kerültek a nem keresztényekkel, mint korábban, alkalmuk volt rá, hogy a kínai társadalom széles rétegeit fogékonnyá tegyék a keresztény tanok iránt. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kulturális forradalom után a protestantizmus váljék Kína legdinamikusabban növekvő vallásává.

e. Katolicizmus

A katolikusok ügye különös problémát jelentett az új vezetés számára az egyház kötött, hierarchikus szervezete, valamint a Vatikánnak való alárendeltsége miatt. A kommunista forradalom egyik célja az volt, hogy semmiféle külföldi hatóság ne gyakorolhasson hatalmat kínai állampolgárok felett, illetve Kína területén. A Vatikán joghatósága a kínai katolikusok felett, illetve a hittérítők előjogai a KKP támadásainak természetes célpontjaivá váltak. Mindezek miatt a katolikus egyház kezelése sokkal inkább politikai, mint vallási kérdés volt.
Maga a Vatikán is sokat tett a katolikusok és a kommunisták viszonyának elmérgesítéséért. "[A kommunizmus] halálos járvány, amely beférkőzik az emberi társadalom szöveteibe, csak hogy elpusztítsa azt" - jelentette ki XIII. Leó pápa (Bent 1980: 22). XI. Pius a Divini Redemptoris című 1937-es enciklikában a következőket írta: "... senki, aki meg akarja menteni a keresztény civilizációt, semmiféle vállalkozásban nem működhet együtt vele [a kommunizmussal]" (Bent 1980: 22). 1949. július 13-án a Szentszék külön rendeletet adott ki a katolikusok és kommunisták együttműködésével kapcsolatban; ebben a katolikusoknak megtiltják, hogy belépjenek a kommunista pártokba, nekik dolgozzanak, kommunista eszméket hirdető írásokat írjanak, olvassanak, terjesszenek, kommunista újságokba írjanak, s mindezeket a cselekedeteket a szentségektől való eltiltással, kiközösítéssel büntetik (Barron-Waddams 1950: 99-100). Ez természetesen a kínai katolikusokra is vonatkozott, akik így olyan helyzetbe kerültek, hogy egyházuk eltiltotta őket az új rezsimmel való együttműködéstől. Ráadásul a Vatikán nem ismerte el a KNK-t, helyette Taiwan-nal tartott fenn diplomáciai kapcsolatot.
A kommunisták, akik amúgy sem szimpatizáltak az imperializmus eszközének tartott kereszténységgel, ezt nem tűrhették. Ugyanúgy, ahogy a protestáns hittérítőktől megszabadultak, a katolikus misszionáriusok - akiket a Szentszék arra utasított, hogy maradjanak Kínában, amíg lehetséges - munkáját is ellehetetlenítették, börtönbe zárták, kiutasították őket . Ezzel párhuzamosan elkezdték szervezni az önálló, Vatikántól független kínai katolikus egyházat. A katolikusok elvágása a külföldtől nehezebben ment, mint a protestánsok esetében, hiszen a pápához való hűség a katolikus hit egyik fontos eleme. 1951 februárjában a kínai Püspöki Konferencia egy olyan dokumentumot fogadott el Az egyház Kínában: Nyilatkozat az alapelvekről címmel, amelyben megerősítették a hagyományos álláspontot, miszerint a magukat Rómától elhatároló katolikusok egyben Krisztustól és az egyháztól is elvágják magukat (Pong-Caldarola 1982: 563).
A következő években a fokozódó nyomás és számos katolikus pap, püspök, hívő meghurcolása, börtönbe zárása sok katolikus ellenállását megtörte. 1951-ben Wang Liangzhu sichuan-i atya és 500 másik katolikus aláírt egy dokumentumot, amely A katolikus egyház nyilatkozata a függetlenségről és reformról címet viselte (Stockwell 1993: 170), s ezután lassan, kormányzati segítséggel terjedni kezdett a kínai katolikusok "függetlenségi mozgalma". Végül 1957 júliusában megalakult a kínai katolikusok hivatalos szerve, a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetsége (KKHSZ, Zhongguo Tianzhujiao Aiguohui). Az alakuló ülésen elfogadott határozat szerint a kínai katolikusok továbbra is elfogadták a Vatikán fennhatóságát hitbéli és erkölcsi kérdésekben, de minden politikai és gazdasági kapcsolatot megszakítottak vele. A teljes szakításra 1958-ban került sor, amikor a kínai katolikusok az elűzött külföldi és a Taiwan-ra menekült vagy bebörtönzött kínai püspökök pótlására 20 püspököt választottak és szenteltek fel a Vatikán hozzájárulása nélkül. 1962-ig összesen 50 püspököt szenteltek fel jóváhagyás nélkül. Ezáltal létrejött a hivatalos, független kínai katolikus egyház, amely a Vatikánnal semmiféle kapcsolatot nem tart fenn. (Ennek eredményeképpen a hivatalos kínai katolikus egyház tagjait nem érintették az egyetemes katolikus egyházban azóta történt óriási változások, a II. Vatikáni Zsinat határozatai. Így pl. a misék nyelve sokáig a latin maradt, csak a 90-es években kezdtek átállni a kínaira.)
A Vatikánnal történt 1957-58-as szakítás a kínai katolikus egyházat is kettészakította. Azóta létezik egyrészt a hivatalos egyház, amelyet a KKHSZ képvisel, s amelynek tevékenysége ugyan szigorú korlátok közé van szorítva, de legális; másrészt pedig működik egy ún. "földalatti" katolikus egyház is, amely továbbra is hűséges a pápához. Ez utóbbi titokban működik, püspökeit a pápa nevezi ki, papjait nem hivatalos szemináriumokban képzik, hanem jobbára magánúton, s a miséket kínaiul tartják. Híveinek száma nem ismert, a hivatalos szervek maroknyi ellenforradalmárról beszélnek, míg egyes külföldi források szerint akár tízmillió földalatti katolikus is lehet Kínában (Stockwell 1993: 171). A földalatti egyházat a kormányzat kíméletlenül üldözi: mivel nem számít vallásnak, jogi védelemben nem részesül, s nem a Vallásügyi Hivatalok hatáskörébe tartozik, hanem a közbiztonsági szervekébe. Az 1950-es évek végétől a 70-es évek végéig terjedő időszakot a pápához hű püspökök zöme börtönben, munkatáborban töltötte.
Az 50-es évek végétől a protestánsokéhoz hasonlóan a katolikusok helyzete is egyre nehezebbé vált. Mind a hivatalos, mind a földalatti egyház hívei közül sokat meghurcoltak, a papoknak be kellett kapcsolódniuk a termelésbe, át kellett nevelődniük, vallási tevékenységet csak szabadidejükben folytathattak. A kulturális forradalom alatt a katolikus vallási élet is megszűnt, a templomokat gyárakként, raktárakként használták, a papokat, hívőket vidéki munkára száműzték.

V. Befejezés: a vallások helyzete Mao után

Mint láttuk, 1949 és 1966 között a vallások befolyását igyekeztek a minimálisra csökkenteni, s a vallási tevékenységet jól ellenőrizhető intézményes keretek közé szorítani. Mao országlásának utolsó évtizedében, 1966 és 1976 között Kínában gyakorlatilag megszűnt a vallási élet. 1978 után az addig zajló folyamat megfordult: a maoista érában elszenvedett csapások ellenére az utóbbi húsz év a vallások gyors fejlődését és felvirágzását hozta.
Az új valláspolitika. Deng Xiaoping 1978-ban meghirdetett reformpolitikájának az az egyik leglényegesebb eleme, hogy igyekszik viszonylagos liberalizmusával megnyerni az egész lakosságot a négy modernizálás nagy ügyének, s nem akarja szembeállítani a népet a vezetéssel. A vallásokkal kapcsolatban az új vezetés belátta azt, hogy az emberek hitbeli meggyőződését nem tudja gyorsan megváltoztatni, illetve azt, hogy céljai eléréséhez szüksége van a vallásos tömegek támogatására is. Ezért a kínai valláspolitikában új szakasz kezdődött, amelyre a - kínai viszonylatban - engedékeny szabályozás jellemző.
Az eddigi valláspolitikát átértékelték: elismerték, hogy 1957 után már történtek "balos" hibák, s hogy a kulturális forradalom óriási károkat okozott az egész társadalomnak, így a vallásoknak is . Elrendelték, hogy az elkobzott templomokat, kolostorokat vissza kell adni a vallási közösségeknek - ez, mivel az épületekben berendezkedett gyárak, iskolák elköltöztetése igen bonyolult feladat, máig folyamatban van. Az elismert vallások "normális" tevékenységét nem akadályozzák, azt az alapelvet hirdetik, hogy a vallás magánügy, az államnak nincs köze ahhoz, ki miben hisz. A vallási meggyőződés szabadságát nem csak az alkotmány biztosítja, hanem egy sor másik törvény is - például a Büntető törvénykönyv szigorú szankciókat helyez kilátásba azoknak az állami hivatalnokoknak, akik a normális vallási tevékenységet súlyosan akadályozzák. Folyamatban van egy átfogó vallásügyi törvény megalkotása is, ez várhatóan a következő évezred első évtizedében fog elkészülni . Ez természetesen nem jelent európai értelemben vett vallásszabadságot: egyrészt a vallások védelme csak az öt hivatalos vallásra terjed ki, tehát például a földalatti keresztényeket és a szektákat továbbra is üldözik ; másrészt pedig helyi káderek körében máig előfordulnak vallásellenes túlkapások.
A hívők száma. Az alábbiakban néhány 1997-es adatot közlünk a vallások mai helyzetére vonatkozólag . A hivatalos vallások követőinek számát összesen 100 millióra becsülik, s kb. 85.000 "vallási rendeltetésű hely" (templom, imaház stb.) van Kínában. A "vallási dolgozók" száma 300.000, és 74 vallási iskola, főiskola működik országszerte. Buddhista templomból 13.000-et tartanak számon, 200.000 szerzetessel és apácával. Taoista templomból 1500 van, 25.000 pappal és apácával. A buddhista és taoista hívők összlétszámát 60-70 millióra teszik (Stockwell 1993: 57). A hivatalos katolikus egyháznak 4 millió tagja van, papjainak száma 4.000, s 4600 templommal és gyülekezőhellyel rendelkezik. A legnagyobb változás a protestánsok számában történt: ma már 10 millióan vannak, 18.000 lelkipásztorral, 12.000 templommal és több mint 25.000 gyülekezési hellyel. (Ez azt jelenti, hogy a 80-as években Kínában átlagosan naponta egy új protestáns imaház, gyülekezési hely stb. nyílt!) Ezek a hivatalos adatok, s valószínűleg alábecsülik a hívők számát, hiszen nem veszik figyelembe a földalatti keresztények - több milliósra becsült - közösségét, illetve a népi vallások követőit.
Végezetül felmerül a kérdés, mennyire volt hatékony a Mao alatti, a társadalom vallástalanítására irányuló politika. A fenti adatok tükrében úgy tűnik, nem túlságosan. A hívők száma nem változott jelentősen 1949 óta, bár az igaz, hogy a teljes népességhez viszonyított arányuk a felére csökkent. Hasonló folyamat azonban a világon sok helyen lejátszódott, a 20. század második fele majdnem mindenhol a vallásosság visszaszorulásának korszaka volt. Kínára vonatkozóan a legkézenfekvőbb viszonyítási alap Taiwan, ahol nem zajlottak le vallásellenes kampányok. Egy 1992-es felmérés szerint a taiwan-i lakosságnak csak 19% volt nem-hívő, míg a KNK városi lakosságának 86%-a(a vidékiekre vonatkozólag sajnos nincs adatunk, de feltételezhető, hogy nincs nagyságrendbeli eltérés; Tang 1996). Ez jelentős különbség, de két tényezőt figyelembe kell venni: a KNK déli régiójában (Guangdong, Fujian, Guangxi és Hainan) a nem-hívők aránya csupán 60%, míg az északkeleti területeken jóval magasabb, mint az országos átlag; Taiwan-on pedig a nem-hívők aránya a szárazföldről származók körében az átlag kétszerese, kb. 40%. Ebből látszik, hogy a dél-kínaiak - rendszertől függetlenül - sokkal vallásosabbak, mint az északiak. Ha feltételezzük, hogy a szárazföldi kínaiak 40%-a mindenféle politikai rendszer alatt ateista lenne, a nem-hívők jelenlegi 86%-os aránya a maoista valláspolitika számottevő, de nem teljes sikerét jelenti. Ráadásul ezek az arányok változnak: napjainkban a KNK-ban minden vallás - különösen a protestantizmus - hívőinek száma gyorsan növekszik, s elképzelhető, hogy az intézményes vallások befolyása hamarosan el fogja érni a kommunista hatalomátvétel előtti szintet.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Könyvek, tanulmányok, dokumentumok

A Kínai Népköztársaság Államtanácsának Tájékoztatási Hivatala. Tibet - tulajdonjoga és emberjogi helyzete. Peking, 1992. szeptember ("VIII. A vallási meggyőződés szabadsága", pp. 55-59.)
Amritananda, Bhikku. 1961. Buddhist Activities in Socialist Countries. Peking, New World Press.
Anagnost, Ann. S. 1987. "Politics and Magic in Contemporary China." Modern China, Jan. 1987, Vol. 13. No. 1, pp. 41-61.
Barron, J. B. and Waddams, H. M. 1950. Communism and the Churches. A Documentation. London, SCM Press.
Bent, Ans J. van der. 1980. Christians and Communists. An ecumenical perspective. Geneva, World Council of Churches.
Chao Pu-chu. 1957. Buddhism in China. Peking, The Chinese Buddhist Association.
Ch´en, Kenneth K. S. 1964. Buddhism in China. A Historical Survey. Princeton, Princeton University Press. ("Chapt. XVII. Reforms and Changes: The Modern Period", pp. 455-470.)
CHEC (China Handbook Editorial Committee) (comp.). 1985. Life and Lifestyles. (China Handbook Series.) Beijing, Foreign Languages Press. ("Chapt. 4. Religion" pp. 180-214.)
Constitution of the People´s Republic of China (Adopted on September 20, 1954 by the First National People´s Congress of the PRC, on its First Session), Peking, Foreign Languages Press, 1954.
Evers, Georg. 1990. "The Catholic Church in China." China Study Project Journal, Dec. vol. 5., no. 3. pp. 12-4
Ferenczy Mária. 1990. "A kínai népvallás helye ma a nemzeti tudat fejlődésében" In Ecsedy Ildikó és Ferenczy Mária (szerk.), Vallási hagyományok a kultúrák keresztútján. (Történelem és kultúra sor. 6.) Budapest, MTA Orientalisztikai Munkaközösség, pp. 66-82.
Kalmár Éva. 1998. "Lelkes kövek." Korunk (Kolozsvár), aug. 3. III. folyam IX/8 pp. 60-68.
Kaplan, Frederic M. & Julian M. Sobin. 1982. Encyclopedia of China Today. (3rd ed.) Macmillan Reference Books. London and Basingstroke, Macmillan Publishers LTD. ("10. Religious Policy and Practice." pp. 341-4.)
Koch István. 1999. "Bevégeztetett." (Szerk.: Vámos Péter.) Budapest, Terebess.
Lutz, Jessie G. 1976. "Chinese Nationalism and the Anti-Christian Campaigns of the 1920s." Modern Asian Studies, 10.3 (1976), pp. 395-416.
Mao Ce-tung. 1927. "Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról (1927. március)", In Mao Ce-tung válogatott művei I-IV. Budapest, Szikra, 1952, I. köt. pp. 33-96.
Mao Zedong. 1929. "Manifesto of the Communist Party (January 1929)." In Mao´s Road to Power - Revolutionary Writings 1912-1949. Vol. III., Armonk - London, M. E. Sharpe. pp. 133-5.
Mao Zedong. 1930a. "Xunwu Investigation (May 1930)." In Mao´s Road to Power - Revolutionary Writings 1912-1949. Vol. III., Armonk - London, M. E. Sharpe. pp. 296-418.
Mao Zedong. 1930b "Xingguo Investigation (October 1930)." In Mao´s Road to Power - Revolutionary Writings 1912-1949. Vol. III., Armonk - London, M. E. Sharpe. pp. 594-655.
Mao Ce-tung. 1945. "A koalíciós kormányról (1945. április 24." In Mao Ce-tung válogatott művei I-IV. Budapest, Szikra, 1952-4. IV. köt. (1954) pp. 493-617.
Mao Ce-tung. 1957. A népen belüli ellentmondások helyes megoldásáról. (1957. febr. 27-én mondott beszéd a KNK legfelsőbb Államtanácsának kibővített ülésén, javított, kiegészített változat.) Budapest, Kossuth.
Miles, James. 1996. The Legacy of Tiananmen. China in Disarray. Ann Arbor, The University of Michigan Press.
Nagykövetségi jelentés, Peking, 1994. jan. 31. (Cím nélkül; a földalatti katolikusok ellen hozott intézkedésekről.)
Nagykövetségi jelentés, Peking, 1994. márc. 3.: "A külföldiek Kínában folytatandó vallásgyakorlásának szabályozása."
Nagykövetségi jelentés, Peking, 1994. márc. 3.: "A vallási tevékenység folytatására kijelölt helyek Kínában."
Paper, Jordan. 1994. "Religion [in China]", In Wu Dingbo and Patrick D. Murphy (eds.), Handbook of Chinese Popular Culture. Westport, Greenwood Press, pp. 77-92.
Pong, Raymound and Caldarola, Carlo. 1982. "China: Religion in a Revolutionary Society" In Carlo Caldarola (ed.), Religions and Societies: Asia and the Middle East. Berlin, Mouton Publishers, pp. 551-577.
Sautman, Barry. 1997. Legal Reform and Minority Rights in China. (Working Papers in the Social Sciences, No. 11.) Hongkong, Hongkong University of Science and Technology, Division of Social Science, 1997. May
Schram, Stuart R. (ed.) Mao´s Road to Power. Revolutionary Writings 1912-1949. Vol. III. From the Jinggangshan to the Establishment of the Jiangxi Soviet. July 1927-December 1930)
Sommer, Deborah. 1995a. "Mao Tse-tung Overthrows Religious Authority" In Deborah Sommer (ed.), Chinese Religion - An Anthology of Sources. New York - Oxford, Oxford University Press, pp. 303-304.
Sommer, Deborah. 1995b. "The Cult of Mao" In Deborah Sommer (ed.), Chinese Religion - An Anthology of Sources. New York - Oxford, Oxford University Press, pp. 309-310.
Stockwell, Foster. 1993. Religion in China Today. Beijing, New Worls Press.
Tang, Wenfang. 1996. "Religion and Society in China and Taiwan", paper presented at the 1996 Association for Asian Studies Annual Meeting, Honolulu, Hawaii, April 11-15, draft.
The Constitution of the People´s Republic of China (Adopted on March 5, 1978 by the Fifth National People´s Congress of the PRC at its First Session), In Frederic M. Kaplan and Julian M. Sobin, Encyclopedia of China Today. (Macmillan Reference Books.) London - Basingstroke, Macmillan, 1982, App. 1., pp. 404-407.
The Constitution of the People´s Republic of China. Peking, Foreign Languages Press, 1975.
The Far East and Australia 1999. (30th Ed.) London, Europa Publication Limited, 1998. ("Religion [in the PRC]", pp. 267-268; "Religion [in Hongkong]", p. 300.)
Thompson, Laurence G. 1996. Chinese Religion - An Introduction. (5th ed.; Religious Life in History Ser.) Belmont, Wadsworth (Chapt. 12. The Disruption of Tradition pp. 134-143.)
Thun Albin. 1997. A magyar misszió végnapjai Kínában. Szeged, Agapé.
Vámos Péter. 1997. Két kultúra ölelésében - Magyar jezsuiták a Távol-Keleten. Budapest, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya.
Vámos Péter. 1998. "Magyar jezsuiták Kínában." Korunk (Kolozsvár), aug. 3. III.folyam IX/8. pp. 110-6.
Varg, Paul A. 1960. Missionaries, Chinese and Diplomats. The American Protestant Missionary Movement in China, 1890-1952. Princeton. ("Chapt. XVII. Toward the Bamboo Curtain, 1941-1952", pp. 287-318.)
Wagner, Rudolf G. 1992. "Reading the Chairman Mao Memorial Hall in Peking: The Tribulations of the Implied Pilgrim", In Susan Naquin and Chün-fang Yü (ed.), Pilgrims and Sacred Sites in China. Berkeley - Los Angeles - Oxford, University of California Press, pp. 378-424.
Whyte, Bob rev. 1987. "Unfinished Encounter: China and Christianity - Some Extracts", China Study Project Journal, dec. 1987, vol. 2. no. 3.
Whyte, Martin K. 1990. "Death in the People´s Republic of China" In James l. Watson and Evelyn S. Rawski (eds.), Death Ritual in Late Imperial and Modern China. Berkeley - Los Angeles, University of California Press (1st ed. 1988), pp. 289-316.
Yang, C. K. 1967. Religion in Chinese Society. A Study of Contemporary Social Functions of Religion and Some of Their Historical Factors. Berkeley - Los Angeles, University of California Press. ("VIII. State Control of Religion", pp. 180-217; "XIII. The Changing Role of Religion in Pre-Communist Chinese Society", pp. 341-377; "XIV. Communism as a New Faith", pp. 378-404)
Yu, David C., Religion in Postwar China. A Critical Analysis and Annotated Bibliography. 1994. Westport Conn., Greenwood Press.

Újságcikkek

"A Time a Vatikán és Kína viszonyáról." Világosság, 1973/8-9. sz. p. 569.
Bonavia, David. 1980. "Self-Confidence Paves the Way for a Revival [of Religions in China]." Far Eastern Economic Review, Aug. 15, pp. 24-25.
Breen, Lawrie. 1997. "China´s religious showcase." The Tablet, 6 December, pp. 1558-9.
"Buddhism in China." 1998. Pictorial China ser. 277. New Star Publishers.
"Catholic bishop speaks on his NPC deputy role." China Daily 1993. 03. 10. p. 3.
"Checking the Fervour of Born-Again Christians." Far Eastern Economic Review, Aug. 15, 1980, pp. 28-31.
"Compromise in Tianjin." 1992. The Tablet, 18 July
Ding Guangxun and Wang Weifan. 1989. "Breakthroughs in Religious Research." Beijing Review, March 20-26, pp. 14-19.
Donnithorne, Audrey. 1980. "Staying away from the Vatican´s Threshold." Far Eastern Economic Review, Aug. 15, pp. 28-29.
Eppink, Alfons. 1996. "A seed growing secretly in China´s soil." The Tablet, 26 October.
"Forum on China´s Religious Conditions." Beijing Review, sept. 1-7, 1997, pp. 15-18.
Huang Wei. 1997. "A Thriving Protestant Church in Shanghai." Beijing Review, Feb. 10-16, pp. 10-13.
Information Office of the State Council of the People´s Republic of China. October 1997. "Freedom of Religious Belief in China." Beijing Review, Nov. 3-9, pp. 13-22.
Information Office of the State Council of the People´s Republic of China. November 1991. "Human Rights in China." Beijing Review, Nov. 4-10, pp. 8-45. ("VI. Citizens Enjoy Freedom os Religious Belief", pp. 30-32.)
Information Office of the State Council of the People´s Republic of China. February 1998. "New Progress in Human Rights in the Tibet Autonomous Region." Beijing Review, March 9-15, pp. 12-22. ("IV. The Right to Freedom of Religious Belief", pp. 20-22.)
Jiang Zhimin and Xu Zugen. 1989. "The Surge in China´s Christianity." Beijing Review, March 20-26, pp. 19-21.
Kaye, Lincoln. 1993. "Religious Groundswell - Underground Churches lead Christian revival." Far Eastern Economic Review, jan. p. 13.
Kristof, Nicholas D. 1993. "Chinese Churches Thrive In ´Spring of Christianity´." International Herald Tribune, feb. 8., no. 34,169.
Kwan, Daniel. 1995. "Vatican urged to recognize Beijing." South China Morning Post., dec. 11. p. 10.
Lam, Willy Wo-lap. 1993a. "Underground Catholic bishop released." South China Morning Post, febr. 3. p. 8.
Lam, Willy Wo-lap. 1993b. "Priest release seen as bid to appease West." South China Morning Post. apr. 3. p. 1.
"Law Protects Spiritual Life." Beijing Review, Feb. 5-11, 1996, p. 5.
Li Bin. 1997. "Book Fair Highlights Religious Freedom." Beijing Review, Nov. 3-9, p. 6.
Li Xiao-ming. 1995a. "The fate of the faithful." The Review, dec. 23. p. 4.
Li Xiao-ming. 1995b. "Watching over China´s flock." The Review, dec. 23. p. 4.
Lu Yun. 1989. "Government Functionary Discusses Religion." Beijing Review, Aug. 14-20, pp. 18-23.
Ning Minwei. 1998. "Progress of National and Religious Work [Ningxia Special]." Beijing Review, Aug. 24-30, pp. 21-22.
Ortutay L. Gy. 1999. "Többezres tüntetés Pekingben - Szabad vallásgyakorlást követeltek a szektatagok." Népszabadság, 1999. ápr. 26., p. 20.
Rashid, Ahmed. 1995. "Unwelcome Traffic." Far Eastern Economic Review, dec. 7. p. 40.
"Religion in China." Beijing Review, Aug 14-20, 1989, p. 22.
"Religious Affairs in China." Beijing Review, sept. 1-7, 1997, pp. 9-14.
"Religious believers suffer persecution." South China Morning Post, 1995. dec. 23. p. 6.
"Religious Freedom Protected." Beijing Review, Aug. 25-31, 1997, p. 5.
"Religious Freedom Reaffirmed." Beijing Review, June 30 - July 6, 1997, p. 4.
"Religious Leaders on Human Rights." Beijing Review, Jan. 20-26, 1992, pp. 14-15.
Rifkin, Susan B. 1980. "Muslim Revival Where the Silk Road Ends." Far Eastern Economic Review, Aug. 15, pp. 30-31.
Seidlitz, Peter. 1995. "Links with Vatican strengthen." South China Morning Post, sept. 30. p. 9.
"Szenvedés Krisztusért" Krisztusi Szolidaritás, 1999. április, p. 7-8.
Tang, Dominic (Archbishop of Canton). 1993. "Let our People Go." Far Eastern Economic Review, oct. 7.
Tang, Edmond. 1997. "Hope for China´s Christians." The Tablet, 29 March/ 5 April, pp. 422-4.
"Tibetans Enjoy Religious Freedom." Beijing Review, 1998. jan. 5-11.
"Vették a bátorságot [Kína]." Krisztusi Szolidaritás, 1998. febr. p. 4.
Welch, Holmes. 1980. "Buddhism: Making the Best of Things." Far Eastern Economic Review, Aug. 15, pp. 26-27.
"Window Displaying National Religion and Culture - A Glimpse of the Opening Ceremony of the SDX Joint Publishing Company´s Golden Autumn Book Fair." Beijing Review, Nov. 10-16, 1997, pp. 17-18.
"Women dang zai shehuizhuyi shiqi zongjiao wenti shang de jiben zhengce." ("Pártunknak a szocializmus időszakában a vallások problémáival kapcsolatos alapvető politikája.") Hongqi 1982/12 (400. szám), 1982.06.16. pp. 2-8.
Ye Xiaowen. 1988. "Safeguarding the Freedon of Religious Belief: China´s Practices and the Common Mission of the International Community.", Beijing Review, Dec. 14-20.