Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Salát
Gergely
A KÍNAI KÜLPOLITIKA NÉHÁNY VONÁSA
A KULTURÁLIS FORRADALOM ALATT
ELTE
BTK kínai szak
e-mail: salger@freemail.hu
2000. október
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Bevezetés
Mint ismeretes,
a kulturális forradalom (1966-1976) drámai változást hozott a kínai belpolitikába
és a Kínai Népköztársaság (KNK) lakosságának életébe. A kulturális forradalom
első éveiben az országban kaotikus állapotok uralkodtak, az állam- és pártapparátus
megbénult, a vezetésben a legfelsőbbtől a legalsóbb szintig könyörtelen frakcióharcok
dúltak. Az anarchikus belső helyzet természetesen hatással volt a KNK külpolitikájára
is: megváltoztak a külfölddel való kapcsolatok alapelvei, s az összeomlás szélére
került a külkapcsolatokért felelős apparátus is. A belföldi helyzet viszonylagos
stabilizálódásával (kb. 1968) párhuzamosan fokozatosan újjáépítették a lerombolt
külügyi rendszert , és megindult a külpolitikai orientáció gyökeres átalakítása.
A KNK a háború szélére sodródott volt "nagy testvérével", a Szovjetunióval,
míg egyre barátságosabb kapcsolatokat épített ki ősellenségeivel, az "imperialista"
nyugati országokkal - különösen az Egyesült Államokkal és Japánnal.
Dolgozatunkban e rendkívül összetett téma néhány kérdését igyekszünk megvizsgálni:
kik alakították a kínai külpolitikát, mik voltak a gyökerei és az okai a kulturális
forradalom alatt bekövetkezett fordulat(ok)nak, mi történt a KNK külügyminisztériumában,
és hogyan alakult Kína kapcsolata egyes fontosabb partnereivel a tárgyalt időszak
alatt.
I. A döntéshozók
a. Mao Zedong
A kínai hagyományok szerint elsősorban mindig az uralkodó felügyelte az idegen
országokkal való kapcsolatokat, ő határozta meg Kína külpolitikáját. Ez nem
volt másképp Mao Zedong (Mao Ce-tung) Kínájában sem; Mao az országot érintő
minden lényeges kérdésben döntő befolyással bírt, de a külpolitika alakításába
a politikai elit még annyira sem szólhatott bele, mint a belügyekbe. A fontos
külpolitikai kérdésekben - különösen az aktuális "irányvonal" meghatározásában
- Mao gyakorlatilag egyedül döntött. A belpolitikai csatározásokkal, gazdasági
válságokkal, kampányokkal - sőt gyakran az életben maradás módozataival - elfoglalt
vezetés nem tudott és valószínűleg nem is szándékozott érdemileg részt venni
a külpolitikai döntésekben. Egyedül Zhou Enlai (Csou En-laj) miniszterelnök
és Chen Yi (Csen Ji) külügyminiszter játszhatott még jelentős szerepet a külkapcsolatok
alakításában. A KNK külpolitikájának személy(ek)hez kötöttségét még inkább felerősítette
az, hogy hiányzott az erős, intézményi háttér: az 1949-es kommunista hatalomátvétel
után Zhou Enlai-nak szinte a semmiből kellett megszerveznie a KNK külügyminisztériumát
diplomataapparátus, hagyományok, tapasztalatok nélkül. A külügyminisztérium
az ezt követő egy-két évtizedben nem válhatott erős, önálló, véleményformáló,
a döntésekbe érdemileg beleszóló szervezetté, csupán a magasabb szinten - főleg
Mao által - hozott határozatokat hajthatta végre. Mivel Mao Zedong személyisége
alapvetően meghatározta a KNK külpolitikáját - és ez különösen így volt a kulturális
forradalom alatt, amikor lényegében az ország egyeduralkodójává vált -, érdemes
megvizsgálni, miként állt hozzá a Kínán kívüli világhoz.
Mao, egy gazdag hunan-i parasztcsalád fia, életében csupán kétszer járt külföldön
(mindkétszer Moszkvában). Bár többször is elkezdett angolul tanulni, idegen
nyelvet nem beszélt. A külföldi országokat, szokásokat nem ismerte jól, s nem
is szentelt sok energiát a megismerésüknek, szabadidejében inkább kínai történelemkönyveket
olvasott. Bár egy külföldi ideológia - a marxizmus-leninizmus - nevében harcolt,
e külföldi ideológiát a saját szája íze szerint átformálta, "a kínai valóságra
alkalmazta".
Először az 1920-as években került komoly kapcsolatba külföldiekkel, amikor a
Kommunista Internacionálé (Komintern) küldöttei részt vettek a Kínai Kommunista
Párt (KKP) politikájának kialakításában. Hamarosan azonban Mao szembekerült
velük, és a 30-as évek első felében könyörtelenül leszámolt a Komintern - s
ezáltal Moszkva - politikáját képviselő Wang Ming (Vang Ming) frakcióval. A
Sztálin képviselőjének tartott Wang Ming-gel történt összecsapás után Mao élete
végéig ellenérzést táplált a Szovjetunióval szemben, s ennek később még súlyos
következményei lettek. Ugyanakkor Yanan-ban (Jenan) kapcsolatba került néhány
amerikaival is (pl. Edgar Snow-val), akikkel barátságos viszonyt alakított ki,
s gyakorlatilag a koreai háború 1950-es kitöréséig nem feszültek komolyabb ellentétek
a KKP és az USA között.
Mao ellentmondásos személyiség volt, s ez a külpolitikájában is megnyilvánult.
Néha vak fanatizmusról tett tanúbizonyságot, s a világforradalom győzelméért
saját népének nagy részét is hajlandó lett volna feláldozni. Máskor viszont
- amikor a háború fenyegetése valóságossá vált - rafinált politikusként egyensúlyozott
a két nagyhatalom között, s sikerült neki úgy kiépíteni szinte szövetségi viszonyt
a kommunizmus ősellenségével, az USA-val, hogy közben továbbra is jelentős mértékben
támogatta az amerikaiak ellen harcoló vietnami kommunistákat.
Mao-t egész életében jellemezte a messianisztikus küldetéstudat: hitt abban,
hogy ő - és csak ő - Kína megmentője, és amint Kínában megszilárdította a szocialista
rendszert, abban is hinni kezdett, hogy Kínára és őrá hárul a világforradalom
vezetésének feladata. Ez a hite oda vezetett, hogy egy rövid ideig (a kulturális
forradalom első egy-két évében) a kínai diplomácia egyetlen feladatává a mao-i
eszmék (Mao Zedong sixiang) terjesztését tették meg.
Mao személyisége a kulturális forradalom alatt még nagyobb jelentőségre tett
szert a KNK külpolitikájának alakításában, ahogy a belügyekben is teljhatalmat
kapott. Politikájának ellentmondásai e rövid időszak alatt is meglátszottak:
először engedte szétrombolni a külügyi apparátust, megbénítani a kínai diplomáciát,
és abszurd célokat kitűzni a kínai külpolitika elé, hogy aztán újra felépíttesse
a rendszert, kitörjön a nemzetközi elszigeteltségből és végrehajtsa a huszadik
század történelmének egyik legmeglepőbb külpolitikai fordulatát.
b. Zhou Enlai
Mao Zedong
mellett Zhou Enlai vett részt a legtevékenyebben a kínai külpolitika alakításában.
Zhou remek adminisztrátor, tehetséges szervező és kitűnő diplomata volt. A külpolitika
iránt - a kínai vezetők többségével ellentétben - nagy érdeklődést tanúsított,
s bár őrá hárult az egész kínai kormányzat munkájának irányítása, a külpolitikának
mindig különösen nagy figyelmet szentelt, ezért sokkal közvetlenebb felügyeletet
gyakorolt a külügyi rendszer, mint a többi igazgatási szervezet felett.
Mindennek ellenére Zhou inkább csak Mao külpolitikájának végrehajtója volt,
bár mint ilyen, fontos alakítójává vált a kínai külpolitikának, hiszen a Mao
által megszabott keretek között nagy mozgástérrel rendelkezett. A jelentősebb
ügyekben azonban mindig kikérte Mao véleményét (ha nem így tett volna, akkor
valószínűleg nem maradhatott volna huszonhét éven át a KNK miniszterelnöke).
Zhou Enlai a kulturális forradalom alatt különleges szerepet kapott a külpolitika
intézésében. Az amúgy sem túlságosan önálló külügyminisztérium működése megbénult,
Chen Yi külügyminiszter munkáját pedig ellehetetlenítették, ezért a gyakorlatban
a napi ügyek intézése is Zhou Enlaira hárult.
c. Chen Yi
Chen Yi, Kína tíz marsalljának egyike, 1958-től volt a KNK külügyminisztere. Kiemelkedő személyiség volt, remek katona, diplomata és költő, s Mao maga kevés barátja egyikeként tartotta számon. Külügyminiszterként ő is a mao-i politikát hajtotta végre, önálló döntéseket nemigen hozott. A kulturális forradalom legelején elkövette azt a hibát, hogy az - utóbb a Liu Shaoqi (Liu Sao-csi) és Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) irányvonalának minősített - munkacsoport-politikát követve a külügyminisztériumba és a külügyi rendszer többi szervébe munkacsoportokat küldött ki a kulturális forradalom irányítására, ezért önbírálatot kellett gyakorolnia, s elvesztette befolyását a külügyminisztérium felett. Amikor azután 1967 februárjában a "februári ellenáramlat" egyik szószólójaként szembeszállt a kulturális forradalom szélsőbalos vezetőivel, végleg kegyvesztett lett, s a KNK külpolitikájának alakításába többé nem szólhatott bele.
d. Lin Biao
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a kulturális forradalom alatt az ország második legmagasabb rangú vezetőjévé vált Lin Biao (Lin Piao) mekkora szerepet játszott a KNK külpolitikájának formálásában. Arra, hogy Lin igyekezett megakadályozni a kínai-amerikai közeledést, illetve elősegíteni a kínai-szovjet megbékülést, maga Mao is utalt a Nixonnal folytatott tárgyalása alatt, illetve ugyanezeket a vádakat Zhou Enlai is hangoztatta néhány későbbi beszédében . Mao és Zhou állításai azonban valószínűleg nem feleltek meg a valóságnak, s szinte biztos, hogy Lin távol tartotta magát a külpolitikától. Erre utal az a tény, hogy az amúgy számos fóbiában szenvedő Lin Biao irtózott a külföldiektől: mindent megtett, hogy elkerülje a velük való találkozást, többször betegnek tetette magát, hogy ne kelljen külföldi vendégeket fogadnia, s csak egy-egy látogató ismétlődő, nyomatékos kérésére egyezett bele néha abba, hogy egy közös fényképezkedés erejéig találkozzék vele . Emellett a kínai-amerikai közeledés komolyan csak az 1970-es lushan-i konferencia után került szóba, amikor Lin Biao és Mao viszonya már rendkívül feszültté vált, s Lin hatalma gyors hanyatlásnak indult. Nem valószínű, hogy ebben a helyzetben Lin vállalta volna a konfrontációt Mao-val a külügyi kérdésekben. Tehát minden bizonnyal elmondható, hogy Lin Biao-nak nem volt szerepe a KNK külpolitikájának alakításában.
II. A KNK külpolitikája a kulturális forradalom kezdetéig
A KNK 1949-es
megalakulása után egyértelműen a szocialista országok felé orientálódott, s
az "egy oldalra hajlás" politikáját alkalmazta. Ezt nemcsak önszántából
tette: az antikommunista hisztéria által uralt Amerikai Egyesült Államok ugyanis
elkötelezte magát Taiwan (Tajvan) mellett, s nem volt hajlandó tárgyalni a kommunista
Kínával. A koreai háborúban azután a két ország gyakorlatilag háborúba keveredett
egymással, s a 60-as évek végéig nem is voltak beszélő viszonyban. Amerikát
követve a nyugati országok egy jelentős része sem volt hajlandó elismerni tárgyalópartnerül
a KNK-t.
Kínának tehát egy lehetősége maradt az újjáépítéshez szükséges segítség megszerzésére:
a Szovjetunióhoz kellett fordulnia. 1949 decemberében Mao Moszkvába utazott,
ahol két hónapos tárgyalás után, 1950. február 15-én a szovjetek hajlandók voltak
aláírni a Szovjet-kínai barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási
szerződést . Ezután a két ország között baráti, de nem zökkenőmentes kapcsolatok
alakultak ki. Az első nézeteltérés már 1950-ben, a koreai háború kapcsán kitört
közöttük, amikor a szovjetek nem akartak akkora segítséget nyújtani a kínai
"önkénteseknek", amekkorát a kínaiak kapni szerettek volna. A kapcsolat
1956 után kezdett véglegesen megromlani, amikor is a Szovjetunióban Hruscsov
Sztálin-ellenes kampányt indított . Mao ebben fenyegetést látott, hiszen őt
"Kína Sztálinjaként" tartották számon, s Sztálin megtámadása az ő
hatalmának aláaknázását is jelentette. Ettől fogva a két birodalom fokozatosan
elhidegült egymástól: a szovjetek azzal vádolták Kínát, hogy nem követi az igazi
marxista-leninista tanításokat, míg Kína azt vetette a szovjetek szemére, hogy
letértek a szocializmus útjáról és "revizionistává" váltak. Mindkét
hatalom igyekezett a világforradalom egyedüli vezetőjének szerepében tetszelegni,
s ráerőltetni a másikra a saját külpolitikai elképzeléseit. Az 60-as évek elejétől,
miután Kína belátta, hogy a Szovjetunió és a szovjet megszállás alatt lévő szocialista
országok nem követik őt, új politikát hirdetett meg: a szocialista tömb vezető
hatalma helyett igyekezett a fejlődő országok vezető hatalmává válni. Ez azonban
különböző okok miatt nem sikerült neki, s a kulturális forradalom kezdetére
Kína szinte teljesen elszigetelődött.
III. A kulturális forradalom a KNK külügyminisztériumában
Amikor 1966
tavaszán kitört a kulturális forradalom, a KNK állami szervei jó időre megbénultak.
A külügyminisztériumban bekövetkezett események nagy hatással voltak a KNK külpolitikájára
a következő egy-két évben, ezért érdemes részletesen is foglalkozni velük.
a. 1966 májusától 1966 végéig
A kulturális
forradalom kezdetéig Kínán már végigsöpört jó néhány politikai kampány, de ezek
egyike sem érintette a külügyminisztérium munkáját. A kínai vezetés - különösen
Zhou Enlai - ügyelt arra, hogy a különböző belpolitikai mozgalmak ne befolyásolják
a külügyi apparátus tevékenységét. Ezért amikor a kulturális forradalom megkezdődött,
a külügyekkel foglakozók bízvást remélhették azt, hogy ez az újabb kampány is
elkerüli őket. Ráadásul a forradalom az irodalom területén indult el, ezért
eleinte valóban nem volt hatással a külügyminisztérium munkájára.
A Május 16. körlevél, amely felszólította a különböző szervek dolgozóit, hogy
keressenek ellenforradalmi elemeket saját soraikban, illetve vezetésükben, megváltoztatta
a helyzetet, s megjelentek az első bírálatok a minisztérium vezetéséről. Júniusban
a fordítási osztály negyvennégy fiatal alkalmazottja aláírt egy tacepaót, amelyben
egyes vezetőket burzsoá életvitellel, diktatórikus hatalomgyakorlással stb.
vádoltak. A minisztérium irányítása ekkor még a minisztérium pártbizottságának
kezében volt, amely a tacepaót "mérges gyomnak" minősítette, aláíróit
megbírálta. A pártbizottság maga indított kampányt a minisztériumban megbúvó
ellenséges elemek ellen, s az épület falait ellepték az egymást vádoló hivatalnokok
tacepaói. Magas rangú funkcionáriust azonban még nemigen ért támadás, az eseményekre
felügyelő pártbizottság ezt megakadályozta. Időközben Liu Shaoqi "munkacsoportokat"
küldött ki a különböző szervekhez a kulturális forradalom irányítására, így
a külügyminisztériumhoz tartozó intézményekben, iskolákban is munkacsoportok
felügyelték az eseményeket. A munkacsoportok, amelyek igyekeztek fenntartani
a status quót, a lázadókat ellenforradalmároknak minősítették, néhányukat le
is tartóztatták. Miután azonban Mao Zedong július 18-án visszatért Pekingbe,
a munkacsoportokat a reakciós burzsoázia eszközeinek nyilvánította és hamarosan
feloszlatta. Ennek eredményeképp azok, akiket eddig elnyomtak a csoportok, most
támadásba mentek át, s még Chen Yi külügyminiszternek is el kellett ismernie,
hogy a reakciós burzsoá irányvonalat követte a munkacsoportok kérdésében. Ennek
ellenére a pártbizottság továbbra is kézben tartotta az eseményeket.
b. 1967 elejétől 1967 októberéig
1967 januárjában
a shanghai lázadók megdöntötték a város pártbizottságát és kormányát, és a saját
kezükbe ragadták a hatalmat. Ez láncreakciót indított el, s a vörösgárdisták
és a lázadók országszerte magukhoz ragadták a hatalmat a különböző intézményekben
és iskolákban. Az események hatására a külügyminisztérium lázadóinak összekötő
állomása (lianluo zhan) január 18-án bejelentette, hogy átveszi a hatalmat az
intézményben. Ugyanezen nap estéjén Chen Yi fogadta a lázadók képviselőit, és
bejelentette, hogy támogatja akciójukat (nem volt más választása), de elvárja,
hogy a lázadók a külügyek intézésébe ne szóljanak bele, kizárólag a kulturális
forradalmat irányítsák a minisztériumon belül.
Ezt követően a minisztérium mintegy kétezer alkalmazottjából ezerhétszáz csatlakozott
a lázadókhoz. A lázadók nem alkottak egységes csoportot, hanem három frakcióra
oszlottak, amelyek élesen szembenálltak egymással. Az események hatása alól
a kínai külképviseletek személyzete sem vonhatta ki magát. Még 1966 szeptemberében
Mao kapott egy levelet bizonyos maoista külföldiektől, akik - a levél állítása
szerint - Bécsben egy konferencián tanúi lehettek annak, hogy a KNK diplomatái
jó minőségű ruhákban, drága autókon jelentek meg, tehát a nyugati burzsoá életvitel
megrontotta őket. Mao a levél elolvasása után megjegyezte, hogy a követségek
személyzetét forradalmasítani kell. Amikor a külügyminisztérium lázadóinak tudomására
jutott ez a megjegyzés, követelni kezdték a kínai külképviseletek magas rangú
diplomatáinak visszahívását. Nemsokára a követségeken is frakcióharcok törtek
ki. Zhou Enlai, aki eddig mindent megtett, hogy a kínai diplomáciai apparátus
a belföldi felfordulás ellenére is zökkenőmentesen működjék, kénytelen volt
beadni a derekát, és 1967 elején az egyiptomi nagykövet kivételével a KNK összes
nagykövetét, valamint a követségek személyzetének felét-kétharmadát hazarendelte.
A hazarendelt diplomatáknak kijelöltek egy nagy épületet, ahol minden követség
kapott egy-egy termet, s a következő hetekben-hónapokban ezekben a termekben
kellett bírálniuk egymást és felfedni a többiek ellenforradalmi bűneit.
Időközben Chen Yi, aki 1967 februárjában a Politikai Bizottság, a PB Állandó
Bizottsága és a Központi Kulturális Forradalmi Csoport összevont ülésén megbírálta
a kulturális forradalom túlkapásait, a támadások középpontjába került, s gyakorlatilag
nem folytathatta külügyminiszteri munkáját. A vörösgárdisták többször is ostrom
alá vették a külügyminisztérium épületeit, hogy Chen Yi-t elhurcolják és önbírálatra
kényszerítsék.
A helyzetet tovább rontotta, amikor Wang Li (Vang Li), a Központi Kulturális
Forradalmi Csoport egyik befolyásos tagja 1967. augusztus 7-én beszédet mondott
a külügyminisztériumban, amelyben azzal vádolta az ottani lázadókat, hogy túlságosan
rugalmasan, enyhén viselkedtek a konzervatívokkal szemben, nem voltak elég baloldaliak
. Emellett Wang arra bíztatta őket, hogy a minisztériumban vegyenek minden hatalmat
a kezükbe, és keményen számoljanak le az ellenforradalmi erőkkel. Ezután a minisztérium
minden osztályát elfoglalták a lázadók, s az intézményen káosz lett úrrá. Maga
Mao is azt nyilatkozta 1972-ben, hogy ekkor másfél hónapig elvesztett minden
ellenőrzést a külügyminisztérium felett.
Az ország minden más intézményében hasonló volt a helyzet, sőt, a szélsőbalosok
már a Népi Felszabadító Hadsereg vezérkarában is tisztogatásokat akartak kezdeményezni.
Mao ezért elhatározta, hogy helyreállítja a rendet.
c. 1967 októberétől 1971-ig
1967 szeptemberében
megindult a rendteremtés, országszerte - Mao jóváhagyásával - sorozatos támadások
kezdődtek a lázadók ellen. Wang Li-t és a Központi Kulturális Forradalmi Csoport
néhány más szélsőséges tagját letartóztatták. A külügyminisztériumban újjászerveződtek
a "konzervatív" frakciók, a lázadók forradalmi lelkesedése pedig elpárolgott.
A végső csapást Zhou Enlai mérte a minisztérium lázadóira, amikor 1967. október
18-án egy üzenetben kijelentette, hogy a külügyminisztérium lázadói "közvetlen
vagy közvetett kapcsolatban álltak a Május 16. ellenforradalmi összeesküvő csoporttal".
Ez rendkívül súlyos vád volt, hiszen a Május 16. Lázadócsoportot - amely egyébként
egyes nyugati kutatók szerint valójában nem is létezett - maga Mao minősítette
veszélyes ellenforradalmi csoportosulásnak, tehát aki kapcsolatban állt vele,
az maga is ellenforradalmár volt.
A lázadó frakciók erre megbénultak, majd feloszlottak. 1967 végén a minisztérium
irányítására létrejött a "Nagy Egység Bizottsága", amelyben a konzervatív
klikkek rendelkeztek a legnagyobb befolyással. A bizottság de facto vezetője
egy húszas éveinek végén járó nő, Wang Hairong (Vang Haj-zsung), Mao Zedong
távoli rokona lett. A bizottság Zhou Enlai és Mao támogatását is élvezte.
1968 januárjában a minisztériumban kampány indult a "szélsőbaloldal megbírálására
és az ellenséges elemek leleplezésére". A kampány fő célpontjai természetesen
a korábbi lázadók voltak. Hamarosan azonban ismét fordult a kocka, mert a Központi
Kulturális Forradalmi Csoport tagjai attól félve, hogy a szélsőbal-ellenes kampány
őket is eléri, ellentámadást indítottak, s márciustól a szélsőbal-ellenes kampányt
felváltotta a "jobboldali elhajlók" elleni hadjárat.
1968 nyarán a jobboldal-ellenes kampány lassan kifulladt, mert az ország vezetése
a "forradalmi bizottságok" létrehozásával lett elfoglalva, hogy ezáltal
végleg helyreállítsa a rendet. Ezután egészen 1969 novemberéig viszonylagos
béke honolt a külügyminisztériumban.
1969 novemberében az uralkodó politikának megfelelően a külügyminisztérium alkalmazottainak
kétharmadát leküldték vidékre a "Május 7. Káderiskolákba". Csupán
a dolgozók egyharmada maradt Pekingben, hogy vigye az ügyeket. A külügyi apparátus
tagjai számára létrehozott Május 7. Káderiskolák célja többek között az volt,
hogy felderítsék, az alkalmazottak közül kik voltak ellenforradalmárok. A folyamatos
vallatások és feljelentések során kiderült, hogy a minisztérium 2000 dolgozójából
1500 volt "május 16. elem" (516 fenzi), vagyis ellenforradalmár. Ez
természetesen abszurd szám volt, ezért Zhou Enlai közbelépésére a "május
16. elemek" nagy részét visszaminősítették egy enyhébb kategóriába, 1972
októberében a Május 7. Káderiskolák nagy részét bezárták, a minisztérium személyzetét
pedig visszarendelték Pekingbe. Ennek a lépésnek az is oka volt, hogy időközben
gyökeresen megváltozott a külpolitikai helyzet: a KNK-t felvették az ENSZ-be,
s sorra diplomáciai kapcsolatot létesített számos országgal. Minderre a KNK
fizikailag képtelen lett volna, ha diplomatáinak kétharmada továbbra is a Hunan
és Jiangxi (Csianghszi) tartománybeli káderiskolákban (vagyis átnevelőtáborokban)
végez nehéz fizikai munkát.
d. 1972-1976
Bár a külügyminisztérium
személyzetének nagy részét visszahelyezték Pekingbe, az intézményben továbbra
sem honolt béke, egészen a kulturális forradalom végéig. Lin Biao halála (1971.
szeptember) után Zhou Enlai befolyása jelentősen megnőtt a KNK-ban, ezt viszont
a Jiang Qing (Csiang Csing) vezette szélsőbalos frakció nem nézte jó szemmel.
A következő években hol Zhou indított kampányt Jiang hívei, a kulturális forradalom
alatt hatalomra jutott szélsőbalosok ellen, hol pedig Jiang Qing kampányolt
a kulturális forradalom alatt meghurcolt veterán káderekkel szemben - akiket
a mérsékelt Zhou képviselt. A két frakció fölött ott egyensúlyozott Mao, s gondosan
ügyelt arra, hogy egyik oldal se erősödhessék meg túlságosan: amikor a felesége,
Jiang Qing tört fel, Mao őt bírálta meg, amikor pedig Zhou miniszterelnök tett
szert nagyobb befolyásra, akkor ellene indított hadjáratot.
Mivel Zhou Enlait szoros szálak fűzték a külügyminisztériumhoz, az általa, illetve
az ellene indított mozgalmak mind erősen éreztették hatásukat az intézményben,
s hol a hozzá hű "konzervatívok", hol pedig az őt támadó "baloldaliak"
kerültek fölénybe a minisztérium irányításában. Végül, 1974-ben a Wang Hairong
és Tang Wensheng (Tang Ven-seng, angolos nevén Nancy Tang, Mao gyakori angol
tolmácsa) vezette "kisasszonyok frakciója" vette át a minisztérium
irányítását, amely - személyes okokból - szemben állt Zhou-val. Ezután egészen
1976-ban bekövetkezett haláláig Zhou-nak csak mérsékelt befolyása volt a minisztérium
munkájára. A "kisasszonyok frakciójának" hatalmát a minisztériumban
csak a "négyek bandájának" 1976-os letartóztatása után döntötték meg,
s miután a "négyek bandája" elleni kampány véget ért, a minisztériumban
is helyreállt a béke.
e. A külügyminisztériumban történtek hatása a KNK külpolitikájára
A fentiekből látható, hogy 1966 és 1976 között a kínai külügyminisztérium működése hol teljesen megbénult, hol pedig erősen akadályozva volt. Bár a KNK külügyminisztériuma nem volt olyan fontos politikaalakító tényező, mint más országok hasonló intézményei, a benne dúló kampányok mégis hatással voltak a külpolitikára. A kulturális forradalom első éveiben a külügyi rendszer nem működött, a központi politika végrehajthatatlan volt, s a kínai követségek hazájuk képviselete helyett belső harcokkal voltak elfoglalva. Ez nagyban hozzájárult Kína még teljesebb elszigetelődéséhez. Az 1970-es évek elején a nemzetközi helyzet változásával a KNK-nak szüksége lett egy jól működő diplomataapparátusra, ám megfelelő számú képzett diplomatát még a külügyminisztérium korábban meghurcolt alkalmazottainak visszahozatalával sem tudott munkába állítani. Ez nagyban lassította a kapcsolatok kiépítését más országokkal, s emellett a KNK az ENSZ-be való felvétele után még évekig képtelen volt az ENSZ-hez tartozó szervezetek többségébe saját képviselőt küldeni.
IV. A KNK külpolitikája a kulturális forradalom alatt
A kulturális forradalom kezdetén Kína elszigetelt helyzetben volt. Kapcsolata volt "nagy testvérével", a Szovjetunióval (és a szovjet csatlósállamokkal) 1957 óta folyamatosan romlott, az USA-val és Japánnal Kína gyakorlatilag nem érintkezett, Nagy-Britannia csak ügyvivői hivatalt tartott fenn Pekingben, s a világ országainak többsége a Kínai Köztársaság (KK, Taiwan) kormányát ismerte el Kína legitim képviselőjének. A kulturális forradalom kezdetével Kína még jobban elszigetelődött, hogy aztán később kitörjön elszigeteltségéből és az 1970-es évek elejétől fokozatosan bekapcsolódjék a világ vérkeringésébe.
a. Kínai-szovjet kapcsolatok
A már amúgy
is feszült kínai-szovjet kapcsolatokat a kulturális forradalom tovább terhelte.
1966 augusztusától kezdve a kínai pártvezetés a szovjeteket egyre fokozottabban
vádolta "modern revizionizmussal" és a forradalom ügyének elárulásával.
Ugyanettől az időtől kezdve a vörösgárdisták rendszeresen tüntettek a pekingi
szovjet nagykövetség előtt, s a követség utcáját átnevezték "antirevizionista
utcává". 1967. január 25-én a moszkvai Vörös téren 69 kínai diák Mao-idézeteket
szavalva szovjetellenes demonstrációt tartott, amelyet a szovjet hatóságok erőszakkal
feloszlattak. A kínai vezetés támogatásáról biztosította a megvert diákokat,
a szovjeteket pedig rendkívül éles hangnemben elítélte. Ezután Kínán általános
szovjetellenes hisztéria lett úrrá. Naponta milliós tüntetéseket rendeztek a
"mocskos revizionista disznók" ellen, amelyeket a szovjetek tovább
tüzeltek a moszkvai kínai képviselet vadonatúj vitrinjeinek megrongálásával,
s több kínai diplomata bántalmazásával. A tüntetések egy részén a legmagasabb
szintű kínai vezetők (Zhou Enlai, Chen Boda - Csen Po-ta) is részt vettek. A
következő másfél év tiltakozó jegyzékek váltásával, tüntetésekkel s egymás kölcsönös
sértegetésével telt. A kínaiak legsúlyosabb vádjai szerint a modern revizionista
Szovjetunió világuralomra tört, s még Kínát is el akarta foglalni. Ezen félelmüket
csak megerősítette az 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulás, amelyet - az
1956-os magyarországi invázióval ellentétben - élesen elítéltek . Időközben
a kínai-szovjet határon megszaporodtak a határincidensek.
A kínai statisztikák szerint 1964 októbere és 1969 márciusa között összesen
4189 incidens történt a kínai-szovjet határon. 1967-68-ban mind a kínaiak, mind
a szovjetek sűrítették őrjárataikat a határ térségében, ami miatt megszaporodtak
az összetűzések, míg végül 1969. március 2-án és 15-én fegyveres harc tört ki
a kínai és a szovjet csapatok között a Zhenbao- (Csenpao, orosz nevén: Damanszkij-)
sziget körül. A történtekről a két fél különböző magyarázatokat adott ki, de
az biztos, hogy több tucat kínai, illetve szovjet határőr vesztette életét a
harcokban. A következő napokban újabb milliós tömegtüntetések kezdődtek Kína-szerte,
s 1969 nyarán egész Kínát háborús készültségbe helyezték, miközben a határon
újabb összecsapások törtek ki. A két ország a háború szélére sodródott.
Máig eldöntetlen kérdés, hogy ki provokálta ki az összetűzéseket: a szovjetek
szerint a kínaiak, a kínaiak szerint pedig a szovjetek. Az elemzők többsége
a szovjetekkel egyetértve azt valószínűsíti, hogy a konfliktusokat a fanatikus
kínaiak robbantották ki. Ez könnyen hihető válasz, de meg kell említeni egy
- Kissinger egyik munkájában napvilágra került - tényt, amely a kínai verziót
látszik erősíteni: az amerikai hírszerzés információi szerint a kínai-szovjet
határincidensek mindig a szovjet utánpótlási bázisok közelében, de a kínai bázisoktól
távol törtek ki. Emellett az amerikai vezetés legnagyobb meglepetésére a szovjetek
azonnal tájékoztatták őket a történtekről (ez az akkori hidegháborús helyzetben
egyedülálló lépés volt), s igyekeztek megtudni, mit szólna az USA a kínai-szovjet
konfliktus eszkalációjához . Felmerülhet tehát annak a gyanúja, hogy a határincidenseket
a szovjetek provokálták ki, az egy esetleges szovjet-kínai háborúra való külföldi
válaszlépések felmérése céljából. A Nixon-kormányzat komolyan vette ezt a lehetőséget,
és attól tartva, hogy a szovjetek esetleg megtámadják Kínát és egy szovjet-barát
bábkormányt juttatnak benne hatalomra, igyekeztek megindítani a közeledést Kínához.
A határincidensek után a szovjetek többször is azzal az ajánlattal fordultak
a kínai félhez, hogy kezdjenek tárgyalásokat a határviták rendezésére. A kínai
vezetés ezt elutasította, mondván, hogy a szovjetek csak félre akarják őket
vezetni az ajánlatukkal, s titokban már nukleáris csapásra készülnek Kína ellen.
Amikor 1969 szeptemberében meghalt Ho Si Minh, a KNK-nak illett egy delegációt
küldenie a gyászszertartásra. A kínai vezetők azonban el akarták kerülni, hogy
Hanoiban esetleg tárgyalniuk kelljen a szovjet delegációval, ezért Zhou Enlai
szeptember 4-én - a többi küldöttség megérkezése előtt - utazott a vietnami
fővárosba, s még aznap hazatért. A szovjet delegációt vezető Koszigin miniszterelnök
azonban a gyászszertartás után jelezte, hogy mindenképpen Pekingbe szeretne
utazni. Mao utasítására végül Zhou Enlai fogadta őt a pekingi repülőtéren (!),
ahol sikerült abban megegyezniük, hogy tárgyalásokat kezdenek a vitatott területekről.
Ezután a feszültség a két ország között valamelyest enyhült, bár Mao meg volt
róla győződve, hogy a szovjetek a tárgyalásokkal csak leplezni akarják igazi
szándékaikat. Ezért azután 1969-től 1971-ig nagyszabású építkezések folytak
Kína-szerte: megerősítették az ún. "harmadik vonalat", vagyis a belső,
legkevésbé veszélyeztetett területeket, ahová fegyvergyárakat, nehézipart telepítettek,
hogy háború esetén hátországként szolgálhassanak. 1969 szeptemberének végén
a légierőt első fokú készültségbe helyezték, az ország vezetőit pedig különböző
városokban szállásolták el. Ezzel egy időben a városi lakosság jelentős részét
kitelepítették vidékre. (A külügyminisztérium kétezer alkalmazottjából 300-400
maradhatott Pekingben.) 1969 októberére az egész országot harckészültségbe helyezték.
1969. október 20-án megkezdődtek a kínai-szovjet határtárgyalások, s mivel az
ekkorra várt szovjet támadás elmaradt, a kínaiak a következő hónapokban fokozatosan
megszüntették a készültséget. A tárgyalások első fordulója december 14-ig tartott,
de a két fél nem jutott kompromisszumra. 1970. január 2-án újrakezdődtek a megbeszélések,
de ezek megint nem vezettek eredményre . A későbbiekben a szovjetek többször
is tettek olyan javaslatot, miszerint a felek legalább azt ígérjék meg, hogy
nem használnak fegyvert egymás ellen, de Zhou Enlai ezt visszautasította, mondván,
hogy a két ország között még érvényben van a barátsági, szövetségi és kölcsönös
segítségnyújtási egyezmény. A tárgyalások egészen 1979 decemberéig folytak minden
eredmény nélkül, amikor is a kínaiak az afganisztáni invázió miatt megszakították
őket. (A vitás kérdéseket végül 1997-ben rendezték.)
A kínai-szovjet viszony tehát a kulturális forradalom végéig, illetve annál
tovább is rendkívül feszült maradt. Ezt még az is fokozta, hogy Kína látványosan
közeledni kezdett a szocialista tábor ősellenségéhez, az Amerikai Egyesült Államokhoz.
c. Kínai-amerikai kapcsolatok
A KNK viszonya
az Egyesült Államokkal már 1949-től kezdve igen rossz volt. Az USA nem ismerte
el a KNK-t, helyette Taiwan-t támogatta, Kína a legfőbb ellenségének tartotta
az amerikai kormányzatot, a kínai sajtó pedig folyamatos kampányt folytatott
az USA ellen. Miután az USA bekapcsolódott a vietnami háborúba, 1964-ben pedig
aláírt egy védelmi szerződést Taiwan-nal, a két ország viszonya még inkább megromlott.
A kulturális forradalom kezdetén Kína nem tartott fenn hivatalos kapcsolatot
az USA-val.
A kulturális forradalom kezdeti időszakában a kínai sajtó és a tüntetők egyszerre
szidalmazták a szovjet revizionizmust és az amerikai imperializmust. Amikor
azonban a sűrűsödő határincidensek következtében a szovjetek egyre több csapatot
vontak össze Kína határán, a kínai vezetésnek felül kellett vizsgálnia eddigi
politikáját. Az ellenséges - vagy ellenségesnek tartott - Japán, Szovjetunió
és India által közrefogott Kína az ősi tanácsot követte: "Hadakozz a közeli
államokkal, barátkozz a távoliakkal!" Mivel a Szovjetuniót pillanatnyilag
veszélyesebbnek tartotta, mint az USA-t, az ideológiai különbségeket félretéve
puhatolózó lépéseket tett ez utóbbi felé.
A Nixon-kormányzat, amely tartott attól, hogy a szovjetek elfoglalják Kínát,
s így a világ legerősebb, valamint a legnépesebb országa egyesülve támadhat
az USA-ra, szintén szorgalmazni kezdte a közeledést Kínához. Így a két ország
- egyelőre egymástól függetlenül - elkezdett különféle gesztusokat tenni egymás
felé.
Az első ilyen gesztusra akkor került sor, amikor 1969. július 15-én a guangdong-i
(Kuangtung) hatóságok elfogtak két amerikait, akik Hongkongból kínai vizekre
vitorláztak. Az ügyet egyenesen Zhou Enlai-nak jelentették, aki sürgős értekezletet
hívott össze a külügyminisztériumba a teendők tisztázására. Végül úgy döntöttek,
hogy a két amerikait elengedik. Ugyanebben az időben az amerikai kormányzat
fokozatosan enyhítette a Kínát sújtó gazdasági szankciókat, Nixon pedig egy
beszédében kijelentette, hogy az ideológiai különbségek ellenére szeretné normalizálni
a kapcsolatokat a KNK-val. Emellett szóba került az amerikaiak kivonása Vietnamból,
és Nixon - Románián és Pakisztánon keresztül - értesítette a kínaiakat arról,
hogy nem támogatja a kollektív ázsiai biztonsági rendszer létrehozására irányuló
szovjet javaslatot, illetve nem törekszik Kína elszigetelésére. 1969 novemberében
azt is bejelentették, hogy többet nem járőröznek amerikai hadihajók a Taiwani-szorosban.
Zhou Enlai válaszként szabadon bocsátott még két kémkedéssel vádolt amerikait.
Először 1969. december 3-án történt kísérlet a közvetlen kapcsolatok felvételére
. Varsóban, ahol a kulturális forradalom előtt a kínai és az amerikai nagykövet
rendszeresen folytatott megbeszéléseket - ez volt a két nagyhatalom között az
egyetlen érintkezési csatorna -, egy fogadás alkalmával az amerikai nagykövet
igyekezett beszédbe elegyedni a kínai ügyvivővel. Az ügyvivő azonban amikor
meglátta, hogy az amerikai nagykövet közeledik felé, szó szerint menekülésbe
fogott, s az amerikai nagykövetnek egy sarokba kellett beszorítania a tolmácsát,
hogy megüzenhesse neki: szeretnék felújítani az amerikai-kínai nagyköveti tárgyalásokat.
A kínai ügyvivő jelentette az ügyet Zhou Enlai-nak, aki utasította őt, hogy
hívja meg az amerikai nagykövetet "egy kis csevegésre". Nemsokára
(1970. február 20-án) megtartották az első megbeszélést, s utána még egyet,
de a következőt a kínaiak lemondták az amerikaiak kambodzsai beavatkozása miatt.
Ennek ellenére a kínaiak folytatták a közeledést, s az 1970. október 1-jei ünnepségekre
Mao meghívta az amerikai újságírót, Edgar Snow-t maga mellé a Tiananmen-re (Tienanmen).
A másnapi Renmin Ribao (Zsenmin Zsipao) címlapját maga Zhou Enlai szerkesztette,
s nagy részét Mao és Snow közös fényképe töltötte ki. Ugyanebben a hónapban
Nixon egy interjúban kijelentette, hogy halála előtt mindenképpen szeretne ellátogatni
Kínába. Novemberben Yahya Khan pakisztáni elnökön keresztül Nixon üzenetet küldött
Zhou Enlai-nak, amely szerint szeretne egy magas rangú küldöttet Pekingbe küldeni.
Zhou azt üzente vissza, hogy ha az amerikaiak hajlandók tárgyalni csapataik
Taiwan-ból történő kivonásáról, akkor szívesen látják az amerikai küldöttet,
sőt, magát Nixon elnököt is. December 28-án Mao ötórás interjút adott Edgar
Snow-nak, amelyben kijelentette, hogy a varsói nagyköveti tárgyalások helyett
szívesebben beszélne Nixonnal személyesen.
1971 áprilisában a nagoyai asztalitenisz világbajnokságon az amerikai csapat
a kínai csapat tudomására hozta, hogy a verseny után szeretne Kínába látogatni.
A kínai pingpongozók ezt jelentették Pekingnek, ahol Zhou Enlai maga kezdett
foglalkozni az üggyel. Zhou ellenezte az amerikaiak meghívását, de túl jelentősnek
találva a kérdést, Mao véleményét is kikérte. Mao először egyetértett Zhou Enlai-jal,
de később meggondolta magát, és meghívta az amerikai pingpongozókat . Ezzel
kezdődött a "pingpong-diplomácia". Nemsokára a felek több hasonló
gesztust tettek, s végül, 1971 július 9-én - pakisztáni közvetítéssel - sor
kerülhetett Kissinger első kínai útjára.
Kissingert Zhou Enlai fogadta, s a tárgyalások igen barátságos hangnemben zajlottak.
Mindkét fél igyekezett a különbségek helyett az érdekazonosságokat hangsúlyozni,
és Kissinger ígéretet tett az amerikai csapatok Taiwan-ból történő kivonására
az indokínai háború befejeződése után, valamint arra, hogy az USA Taiwan-t elismeri
Kína részeként. A tárgyalások egyik legfontosabb témája Nixon elnök meghívása
volt, a legélesebb nézeteltérések is ezzel kapcsolatban alakultak ki. Kína korábban
már kijelentette, hogy kész fogadni Nixont, Nixon pedig azt, hogy mindenképpen
szeretne ellátogatni Kínába, de az amerikai elnök kínai meghívásáról szóló közös
nyilatkozat megszövegezésekor kiderült: a két fél eltérőképpen vélekedik arról,
ki kezdeményezte a látogatást. Az eredeti kínai szövegtervezet szerint ugyanis
Nixon kérte a kínaiakat, hogy Kínába utazhasson, de a Kissinger vezette delegáció
ezt nem volt hajlandó elfogadni. Végül is Mao döntött az ügyben, aki a problémáról
értesülvén elrendelte: a végleges változatban az álljon, hogy a két fél közösen
kezdeményezte Nixon látogatását. Ezt a szöveget az amerikaiak is elfogadták,
s 1971. július 15-én a közleményt mindkét országban nyilvánosságra hozták.
A közlemény megdöbbentette a világot, s nem kis részben Nixon kínai útja hírének
volt köszönhető, hogy 1971. október 25-én a Kínai Népköztársaságot felvették
az ENSZ-be. A legnagyobb megdöbbenéssel maguk a kínaiak fogadták a hírt: a több
mint két évtizedes USA-ellenes sajtókampány és a kulturális forradalom hisztériája
után a kínai népet - és a legmagasabb szintű vezetők kivételével a pártvezetést
is - váratlanul érte a bejelentés. Hogy a fordulat élét tompítsák, a vezetők
a nyilvánosság előtt tovább folytatták az USA-ellenes propaganda-hadjáratot,
és - a közös közleménnyel ellentétben - azt állították, hogy Nixon kezdeményezte
a látogatást - akárcsak egy barbár uralkodó, aki el akar jönni a kínai fővárosba
leróni hódolatát és adóját. Zhou Enlai erről a kérdésről egy beszédében még
durvábban fogalmazott, mint a kínai sajtó: Nixont "erkölcstelen nőhöz"
hasonlította, aki "kicsinosítja magát, és az ajtóhoz jön felajánlkozni"
("shuzhuang daban, songshang menlai") . A belső propaganda ellenére
a Nixon-látogatás előkészületei tovább folytak, s 1971 októberében Kissinger
másodszor is Kínába látogatott, hogy megbeszélje a Nixon látogatása után aláírandó
közös közlemény (amely később a Shanghai Kommüniké címet viselte) szövegezését.
Mao Zedong kívánságára végül a nemzetközi gyakorlatban szokatlan módon a közlemény
pontokba szedve felsorolta azokat a kérdéseket, amelyekben a felek egyetértettek,
illetve azokat, amelyekben ellentétes volt az álláspontjuk (ez utóbbi csoportba
főleg Taiwan, Japán, Korea és Dél-Ázsia problémája tartozott).
Nixon 1972. február 21-én érkezett Pekingbe, ahol Mao még aznap fogadta. A két
vezető barátságos megbeszélést folytatott, biztosították egymást békés szándékaikról,
s arról, hogy mindketten ellenzik a szovjetek ázsiai terjeszkedését. 1972. február
28-án Zhou Enlai és Nixon aláírta a Shanghai Kommünikét, amely megszabta a kínai-amerikai
kapcsolatok fejlődésének útját a következő évtizedre. A kommünikében lényegében
az állt, hogy mindkét fél igyekszik csökkenteni a feszültséget az ázsiai térségben,
törekszik a kétoldalú kapcsolatok normalizálására, s egyikük sem kíván hegemón
szerephez jutni Ázsiában.
1973 februárjában a KNK és az USA újabb közös közleményt adott ki, amely szerint
a két ország "együttesen ellenáll bármely ország világuralmi törekvéseinek"
- ez egyértelműen a szovjet törekvésekre utalt. Ezzel a két nagyhatalom de facto
szövetségessé vált. Ugyanebben az évben a KNK képviseleti irodát nyitott Washingtonban,
az USA pedig Pekingben, és ezt követően Kissinger nagyjából évente kétszer Kínába
utazott.
1973 novemberétől a két ország közeledése valamelyest lelassult. Ennek főleg
a kínai belpolitikai feszültség volt az oka: Zhou Enlai ellen, aki az amerikaiakkal
való tárgyalásokat vezette, Jiang Qing (Csiang Csing, Mao felesége) és a szélsőbalos
frakció meg-megújuló támadásokat indított, amelyekre az egyik ürügy éppen Zhou
USA-barát politikája volt. Ilyen körülmények között a közeledés nemigen folytatódhatott,
s a két ország csak jóval a kulturális forradalom után, 1979-ben vette fel a
diplomáciai kapcsolatot.
d. Kínai-japán kapcsolatok
A II. világháború
után - leginkább biztonsági okokból - a kínaiak nagy figyelmet szenteltek Japánnak
és a kínai-japán kapcsolatoknak. Bár Japán a Kínai Köztársaságot (KK) ismerte
el, s ezzel tartott fenn diplomáciai kapcsolatot (emellett 1952-ben Taiwan-nal
kötött japán-kínai békeszerződést), a KNK igyekezett fejleszteni a japán nem-kormányzati
szervekkel (NGO) való kapcsolatokat. Ez a kínai törekvés 1960 után - amikor
is a szovjetek hazahívták szakértőiket a KNK-ból - tovább erősödött, hiszen
az egyetlen ország, ahonnan technikai segítséget remélhettek, Japán volt. Japánnak
szintén érdekében állt a viszony normalizálása, így a hatvanas évek elején több
magas rangú japán politikus is Kínába látogatott, 1964-ben pedig a két ország
kereskedelmi képviseletet nyitott egymás fővárosában.
1965-ben azonban, amikor Eisako Sato lett a japán miniszterelnök, a kínai sajtó
durva kampányt kezdett a japán kormány ellen, azzal vádolva azt, hogy fel kívánja
éleszteni a japán militarizmust, összejátszik a Szovjetunióval, és még az elődeinél
is hűségesebben követi az imperialista amerikai irányvonalat. A kampány 1966-ban,
a kulturális forradalom kitörésével tovább élesedett, amire a japánok ugyanilyen
éles hangnemben válaszoltak, így a két ország kapcsolata mélypontra jutott.
Ugyanekkor a KKP propaganda-hadjáratot indított a Japán Kommunista Párt (JKP)
ellen is, amely szerinte elárulta a kommunizmus ügyét és csatlakozott a revizionista
szovjet vonalhoz. (A valóságban a JKP is revizionistának bélyegezte az SZKP-t,
de nem volt hajlandó nyíltan elkötelezni magát a KKP politikája mellett sem,
s ez a kulturális forradalom idején elég ok volt arra, hogy a kínai sajtó offenzívát
indítson ellene.)
A megromlott kínai-japán kapcsolatokban csak az 1970-es évek elején következett
be áttörés. Az USA váratlan és egyoldalú közeledése a KNK-hoz sokkolta a japán
vezetést, amely eddig két évtizeden át az amerikaiak kívánságai szerint alakította
Kína-politikáját, s az is meglepetésként hatott Japánra, hogy 1971 októberében
a KNK-t felvették az ENSZ-be, Taiwan-t - Japán egyik fontos szövetségesét és
kereskedelmi partnerét - pedig kizárták onnan. Mindez a japán kormányzatot gyors
reagálásra késztette, s 1971 decemberében a kereskedelmi képviseleteken keresztül
tárgyalások indultak a diplomáciai kapcsolatok felvételéről. A KNK fő követelése
az volt, hogy Japán Taiwan helyett a KNK kormányát ismerje el a kínai nép egyetlen
és kizárólagos képviselőjének.
Kakuei Tanaka, az új japán kormányfő 1972. szeptember 25-től 30-ig hivatalos
látogatásra Pekingbe utazott, ahol fő tárgyalópartnere Zhou Enlai volt. A tárgyalások
célja a diplomáciai kapcsolat felvétele és a kétoldalú viszony normalizálása
volt. A fő nézetkülönbségek a következő kérdésekről alakultak ki: a japán-amerikai
biztonsági együttműködés; Taiwan kérdése; a japánok által a kínai nép ellen
elkövetett múltbeli atrocitások. A japán küldöttség nehéz helyzetben volt, hiszen
Japán fő szövetségese, az Egyesült Államok a háta mögött már rendezni kezdte
kapcsolatát a KNK-val, s ha Japán nem akart elszigetelve maradni a három nagyhatalom
között, neki is közelednie kellett Kínához, akár kompromisszumok árán is. Tanaka
és Zhou tárgyalásai négy napon át folytak, s végül Tanaka a legfontosabb kérdésben
engedett: beleegyezett, hogy Japán a KK helyett a KNK kormányát ismerje el Kína
képviselőjének, s hogy a szeptember 29-én kiadott közös közleménybe bevegyék
a Shanghai Kommüniké azon passzusát, amely szerint az aláíró felek elleneznek
minden, ázsiai egyeduralomra való törekvést. (Ezzel a szovjet-ellenes "egységfrontba"
Kína bevonta Japánt is.) Ami a japánok által elkövetett atrocitásokat illeti,
Tanaka szintén engedett: a tárgyalások elején egy fogadáson még ezt mondta:
"Abban az időben [a II. világháború alatt] országunk súlyos gondokat okozott
a kínai népnek, amiért ismét mélyreható önvizsgálatot tartunk." Ezt a kijelentést
Zhou Enlai másnap így kommentálta: "Az, hogy "gondokat okoztak",
legfeljebb egy hölgynek lenne megfelelő bocsánatkérés, akinek összekoszolták
a szoknyáját." A kínai fél tehát nem fogadta el Tanaka szavait, s végül
is Tanaka beleegyezett, hogy a közös nyilatkozat szövegében ez álljon: "A
japán fél teljesen tudatában van annak, hogy Japán a háború által óriási károkat
okozott a kínai népnek, amiért mélységes szégyent érez." Egyedül a japán-amerikai
kapcsolatok kérdésében nem kényszerült Tanaka meghátrálni: míg korábban a japán-amerikai
biztonsági együttműködést Kína ellene irányuló fenyegetésként értékelte, most
közölték Tanakával, hogy a kérdést Japán és az USA ügyének tekintik, amihez
Kínának nincs köze.
Tanaka látogatása és a kínai-japán diplomáciai kapcsolat felvétele után a kétoldalú
kapcsolatok valamelyest megélénkültek. Ennek ellenére a viszony nem vált zökkenőmentessé,
különböző részletproblémák - légi közlekedés, halászat, szovjet-kérdés - továbbra
is terhelték a viszonyt, s még ma is sok nézeteltérés van a két ország között,
különösen a múltbeli kínai-ellenes japán bűnök értékelésének kérdésében (ld.
pl. a Jiang Zemin [Csiang Cö-min] elnök 1998. decemberi japán útján történteket).
e. Kínai-vietnami kapcsolatok
Kína a kezdetektől
fogva támogatta Vietnam függetlenségét, s miután az megvalósult, a Vietnami
Kommunista Pártot (VKP). Az amerikaiak indokínai jelenlétének növekedésével
párhuzamosan a kínai vezetők egyre harciasabb nyilatkozatokat tettek arra vonatkozólag,
hogy Kína kész minden segítséget megadni a térség kommunista erőinek az amerikai
imperializmus elleni harcban, s még a kínai-amerikai háború lehetősége sem tántoríthatja
el ezen szándékától. "Ami önöknek fontos, az nekünk is fontos - mondta
Mao Zedong a vietnami vezérkari főnöknek 1964 júniusában. - Hazáinknak feltétel
nélkül együtt kell működniük az ellenség elleni harcban!" Ekkoriban Liu
Shaoqi és Zhou Enlai is számos hasonló kijelentést tett a vietnami helyzetre
vonatkozóan. Egy 1965 áprilisában aláírt szerződés alapján Kína 320.000 katonát
küldött Vietnamba, akik a technikai képzettséget igénylő feladatokat látták
el (rakéták kezelése, vasútépítés stb.) A következő években is hasonló nagyságrendű
segítség érkezett Kínából Vietnamba. A kulturális forradalom kitörése nem befolyásolta
jelentősen a KKP és a VKP közötti kapcsolatokat, még 1967-ben is 170.000 kínai
katona tevékenykedett Kína déli szomszédjának területén.
Ugyanekkor azonban 1967-68-ban a két ország kezdett egy bizonyos mértékben elhidegülni
egymástól. Ennek főleg külpolitikai okai voltak. Egyrészt, a kínai-amerikai
háború valós veszéllyé vált: amerikai repülőgépek gyakran megsértették Kína
légterét, s az amerikaiak semmi jelét nem mutatták annak, hogy ki akarnának
vonulni Vietnamból. A Szovjetunió által is fenyegetett KNK nem akarta megkockáztatni,
hogy a két "szuperhatalom" egyszerre rátámadjon, ezért valamelyest
csökkentette mind a VKP-nak juttatott segélyek mennyiségét, mind pedig saját
USA-ellenes retorikájának élét. Másrészt pedig Vietnam a 60-as évek közepétől
fejleszteni kezdte kapcsolatait a Szovjetunióval, s a kínai-szovjet vitában
semleges álláspontot foglalt el - aminek következtében a szovjetektől is jelentős
segítséget kapott. Ez nagyban terhelte a szovjet-ellenes hisztériában égő kínai
vezetés és a VKP közötti viszonyt. Emellett a kulturális forradalom előrehaladtával
a KNK gazdasága egyre nagyobb válságba jutott, ami megnehezítette a Vietnamnak
történő segítségnyújtást, ráadásul a szabadon tomboló vörösgárdisták és egyéb
lázadó csoportok gyakran kifosztották a közlekedési rendszer kaotikus állapota
miatt a dél-kínai vasútállomásokon veszteglő fegyverszállító vagonokat. Mindezek
miatt tehát csökkent a vietnami kommunistáknak juttatott kínai segítség, de
még így is jelentős maradt: az 1950-es évek eleje és az 1970-es évek vége között
a KNK összesen 20 milliárd USA dollár értékben küldött segítséget Vietnamnak
(ez tartalmazott többek között kétmillió katona felfegyverzéséhez szükséges
fegyverzetet, 35 ezer teherautót, négymillió tonna gabonát stb.)
A kínai-amerikai közeledés idején a Vietnamnak juttatott kínai segítség tovább
csökkent, s 1975-ben szinte teljesen meg is szűnt. Ugyanekkor a szovjetek egyre
barátibb kapcsolatot építettek ki Vietnammal, ami miatt Kína még jobban elhidegült
déli szomszédjától. Amikor 1976-ban Vietnam offenzíven terjeszkedni kezdett
Indokínában, a kínai-vietnami viszony mélypontra süllyedt, s három évvel később
az ellentétek egész a háborúskodásig fajultak.
f. Kína kapcsolata egyéb fontosabb országokkal
A kulturális
forradalom kitörésekor a KNK mintegy negyven országgal tartott fenn diplomáciai
kapcsolatot. 1966 májusát követően ezek közül körülbelül harminccal támadt valamiféle
nézeteltérése, amit leginkább az okozott, hogy a Pekingben hatalomra jutott
szélsőbalos csoportok a kínai külpolitika fő céljának a mao-i eszmék terjesztését
tették meg - kiprovokálva ezzel számos ország ellenkezését.
Nagy-Britanniával - amely ha követséget nem is, de ügyvivői hivatalt tartott
fenn Pekingben - a nézeteltérések fő tárgya Hongkong volt. A brit koronagyarmaton
1967. május 1-jén egy művirággyár sztrájkoló munkásai összecsaptak a rendőrséggel,
ami a KNK vezetéséből heves tiltakozást váltott ki. A következő napokban Kínában
többszázezres tömegtüntetéseket szerveztek, amelyeken kiálltak a sztrájkoló
hongkongi munkások ellen, és elítélték a "reakciós brit imperializmust".
Hongkongban 1967 egész nyarán - a szélsőbalos pekingi vezetők uszításának hatására
- folytatódtak a tüntetések, sztrájkok, demonstrációk, amelyekre a brit vezetés
kemény lépésekkel reagált. Zhou Enlai, aki igyekezett elejét venni a helyzet
további elmérgesedésének, nyomás alá került: a pekingi szélsőbalosok mindenképpen
anyagi támogatást akartak nyújtani az ő utasításaikat követő baloldali hongkongi
szakszervezeteknek, de ő nem akart ezzel is kockáztatni egy esetleges súlyos
brit-kínai konfliktust. Zhou-nak végül sikerült megakadályoznia, hogy a hongkongi
maoisták a sajtóhadjáraton kívül más segítséget is kapjanak, de augusztus 20-án
aláírt egy ultimátumot, amelyben a KNK 19 Hongkongban letartóztatott újságíró
szabadon bocsátását és három Peking-párti újság megjelenésének engedélyezését
követelte két napon belül . A britek, akik tudták, hogy Kína nem mer fegyveres
támadást indítani Hongkong ellen, nem hagyták magukat zsarolni. Augusztus 22-én
az ultimátum lejárta előtt néhány órával vörösgárdisták és egyéb lázadó klikkek
hívei kezdtek gyülekezni a pekingi brit ügyvivői hivatal előtt. Amikor lejárt
az ultimátum, az épületet megrohamozták és porig égették. Mind Mao, mind Zhou
Enlai elítélte az incidenst, bár a sajtó tovább folytatta a brit-ellenes kampányt.
Zhou csak 1967 szeptemberében, a belpolitikai helyzet újabb fordulata után kezdhette
normalizálni a kínai-brit kapcsolatot, ami egyes szélsőbaloldali vezetők letartóztatása
és a szélsőbalos elhajlás hivatalos elítélése után az év végére sikerült is
neki. Ezután komoly incidens nem történt Hongkongban, s a kínai-brit kapcsolatok
- különösen az 1971-es külpolitikai fordulat után - gyors fejlődésnek indulhattak.
A hongkongihoz hasonló incidensek történtek Macaun, a portugál gyarmaton is,
ahol is a helyi maoisták összetűztek a hatóságokkal. 1967. január 29-én a gyarmat
portugál kormányzója arra kényszerült, hogy a tényleges hatalmat átadja a macaui
maoista csoportosulásoknak.
1967 januárjától a KNK viszonya Franciaországgal is megromlott, ekkor ugyanis
Párizsban kínai diákok tüntetni kezdtek a szovjet nagykövetség előtt, de demonstrációjukat
a francia rendőrség feloszlatta. A kínai vezetés hevesen tiltakozott a francia
szervek viselkedése ellen, s amikor februárban valaki betörte Kína párizsi nagykövetségének
propagandavitrinjét és széttépte a benne található Mao-képeket, Pekingben hatalmas
tüntetést rendeztek a francia nagykövetség előtt. Ezután a kínai-francia kapcsolatok
tovább romlottak, s a kínai sajtó - amely eddig viszonylag barátságos hangnemben
írt Franciaországról - hosszú, durva hadjáratot indított a párizsi vezetés ellen.
A kínai-indonéz kapcsolatok már 1965-től, az indonéz kommunisták sikertelen
puccskísérlete, Suharto hatalomra jutása után romlani kezdtek, mivel az Indonéziában
élő kínaiakat súlyos atrocitások érték. 1967 januárja után - amikor is az indonéz
szervek egy, a KNK követségére küldött meghívó címzésére "Kínai Népköztársaság"
helyett "Kínai Köztársaságot" írtak - a kínai vezetés és sajtó kemény
hangvételű propaganda-hadjáratot indított az indonéz "fasiszta hordák"
uralma ellen. Az éles támadásra az indonéz rezsim támadással válaszolt, április
22-23-án a KNK jakartai nagykövetségét rendőrökkel és katonákkal vetették körül,
akik összecsaptak a követség személyzetével. Április 24-én azután Yao Dengshan
ügyvivőt és Xu Ren konzult nemkívánatos személynek nyilvánították és kiutasították
az országból. 1967 októberében a két ország megszakította a diplomáciai kapcsolatot.
Indiával, csakúgy, mint Indonéziával, a KNK korábban baráti kapcsolatokat ápolt,
amelyek az 1960-as évek elejétől kezdtek megromlani, főleg Tibet kérdése miatt.
1967 márciusában aztán durva sajtókampány indult India ellen is, ez tovább rontotta
a kapcsolatokat, amelyek csak jóval később normalizálódtak.
A fentiekhez hasonlóan Kína viszonya még számos országgal megromlott: Nepállal
egy összetört propagandavitrin, Mongóliával néhány széttépett Mao-kép, Ceylonnal
egy rakomány megsemmisített Mao-könyv, Olaszországgal pedig a maoista propagandaanyagok
terjesztésének tilalma okozta az elhidegülést.
Miután Kína belpolitikai helyzete 1967 őszétől kezdődően fokozatosan normalizálódott,
a külpolitikai irányvonal is megváltozott. Miután Mao rádöbbent, hogy Kína szinte
teljesen elszigetelődött, maga kezdeményezte, hogy módosítsák a külpolitikát.
Megtiltotta, hogy a kínai követségek Mao-kitűzőket és kis vörös könyveket osztogassanak,
hogy Mao-idézeteket nyomtassanak a külföldre szánt segélyszállítmányok csomagolására,
s hogy a külpolitikai iratok továbbra is az ő eszméinek terjesztését jelöljék
meg a kínai külpolitika fő feladatának.
Ezzel lassan elindult egy enyhülési folyamat, amely végül - a már tárgyalt nagyhatalmi-politikai
fordulat mellett - ahhoz vezetett, hogy a Kínai Népköztársaságot felvették az
ENSZ-be, s ezzel bekapcsolódhatott a világ vérkeringésébe.
g. Kína felvétele az ENSZ-be
Az Egyesült
Nemzetek Szervezetében 1971-ig Kínát a Kínai Köztársaság (Taiwan) képviselte,
ami miatt Kína a 60-as évek elején azt is fontolgatta, hogy a harmadik világ
országaival együtt egyfajta "ellen-ENSZ-et" alapít. Miután ez a terve
meghiúsult, a KNK az 1960-as évek végén kampányt indított arra, hogy Taiwan
helyett ő lehessen az ENSZ-ben Kína képviselője. A kulturális forradalom első
éveinek fanatikus, elszigetelődéshez vezető külpolitikája után Kína nekilátott
a világ többi országához fűződő kapcsolatainak rendezéséhez. Mivel a KNK csak
olyan országgal volt hajlandó diplomáciai kapcsolatot létesíteni, amelyik nem
tart fenn ilyet Taiwan-nal, azok az országok, amelyek rendezték viszonyukat
a KNK-val, egyben az ENSZ-tagság kérdésében is mellé álltak. Az 1969-es tárgyalások
után 1970-ben diplomáciai "nagyüzem" indult Pekingben: csak 1970 márciusa
és decembere között tizenhat új országba küldtek kínai nagykövetet (többek között
Kanadába, Olaszországba, Chilébe), s ez a trend 1971-ben is folytatódott (pl.
Nigéria, Kamerun, Ausztria stb.). Ennek a folyamatnak az eredményeként 1971
májusára az ENSZ-tagországok közül 62 ismerte el a KNK-t, 63 pedig a KK-t Kína
képviselőjének.
Az ENSZ-ben először 1970 őszén terjesztettek be egy javaslatot a KNK felvételére
és a KK kizárására, de mivel az USA és Japán indítványára a kérdést "fontos
kérdésnek" (tehát egyszerű többséggel nem elfogadhatónak) nyilvánították,
a javaslat - bár két szavazattal több igent, mint nemet kapott - elbukott. A
KNK-val diplomáciai kapcsolatot létesítő országok számának növekedésével azonban
az ENSZ-beli erőviszonyok is megváltoztak, s az időközben bekövetkezett kínai-amerikai
enyhülés hatására számos, korábban ingadozó ország is a KNK mellé állt. 1971
őszén Albánia, Algéria és 21 másik ország beterjesztett egy javaslatot a KNK
felvételére és a KK kizárására . A Taiwant támogató országok - az USA vezetésével
- ekkor azt igyekeztek elérni, hogy a KNK felvétele mellett a KK is tagja maradhasson
az ENSZ-nek. Ennek érdekében megpróbálták Taiwan kizárását "fontos [kétharmados]
kérdésnek" nyilváníttatni, de ezt a javaslatot a közgyűlés elutasította,
így sor kerülhetett az albán javaslatról történő szavazásra. 1971. október 25-én
a közgyűlés 76 szavazattal 35 ellenében elfogadta javaslatot, így Kína képviselőjének
helyét a KK helyett a KNK kapta meg (a taiwan-i küldöttség közvetlenül a szavazás
előtt kivonult az ülésteremből).
A diplomáciai győzelem nagy ünneplést váltott ki Pekingben, s hamarosan ki is
nevezték Kína ENSZ-képviselőit . Számos ENSZ-szervezetben azonban a külügyi
káderhiánnyal küszködő KNK még hosszú ideig nem tudott részt venni.
V. Összefoglalás
A kulturális
forradalom lényegében belpolitikai eseménysorozat volt. Első éveire a vörösgárdisták
okozta káosz, a hátralévő időre pedig a pártvezetés soraiban dúló frakcióharcok
voltak jellemzők. A két szakaszban a kínai külpolitika is különbözőképpen alakult,
de meg kell jegyeznünk, hogy a külvilággal való kapcsolat mindvégig viszonylag
jelentéktelen kérdés maradt a belső harcokkal és a belpolitikai helyzettel elfoglalt
kínai vezetés számára. A KNK kormányzata ha odafigyelt is a többi országban
történt eseményekre, s milliós tömegeket vont is be az "imperializmus",
a "modern revizionizmus", a "szociálimperializmus" stb.
elleni "harcba", ez általában belpolitikai célokat szolgált.
A befelé fordulás különösen jellemző volt a kulturális forradalom első két évére,
amit az is bizonyít, hogy egy kivételével az összes kínai nagykövetet hazahívták
külföldről. Ebben az időben a követségeken maradt személyzet is inkább az otthon,
nem pedig az állomáshelyén történő eseményeket figyelte, sőt, esetleg saját
belső harcaival volt elfoglalva. A legfelsőbb vezetés pedig egymás kiirtásával,
illetve később az ország szétesésének megakadályozásával törődött, nem jutott
ideje következetes, világos külpolitikai irányvonal kialakítására.
A helyzet csak akkor változott valamelyest, amikor Kína elkezdte fenyegetve
érezni magát egyrészt északról, a Szovjetuniótól, másrészt délről, a Vietnamban
harcoló egyre jelentősebb amerikai haderőtől. A biztonsági problémák ráirányították
a kínai vezetés figyelmét a külföldre, s így megindult a kiútkeresés az elszigeteltségből.
Ezzel éppen egy időben a hatalomra került Nixon-adminisztráció is igyekezett
megtalálni a módját annak, miként állíthatnák vissza az egyensúlyi helyzetet
az USA és az ekkoriban megerősödő Szovjetunió között. Így a kínai és az amerikai
szándékok egymásra találtak, s lehetővé vált az addig elképzelhetetlen kínai-amerikai
közeledés, ami nagyban elősegítette Kína felvételét az ENSZ-be. Mindez azonban
nem változtat azon, hogy a kínai vezetés a leginkább továbbra is a belső helyzettel
volt elfoglalva , a kulturális forradalom első szakaszához képest azzal a különbséggel,
hogy most már igyekeztek a belpolitikát élesen elválasztani a külpolitikától,
s nem engedni, hogy a napi politika beleszólhasson a külügyekbe.
Két tekintetben a kínai külpolitika a kulturális forradalom alatt mindvégig
következetes maradt: egyrészt a szovjetellenes irányvonalban, másrészt pedig
a "marxista-leninista-maoista" eszmeiségben, vagyis abban, hogy Kína
a kommunista világforradalom egyik vezetőjének tekintette magát. Ez utóbbi szempont
nagyban befolyásolta külkapcsolatainak későbbi alakulását is. Az ENSZ-et például
Kína jobbára arra használta, hogy a mao-i nézeteket terjeszthesse, az USA-t
- az érdekszövetség ellenére - továbbra is élesen elítélte imperialista politikája
miatt, Japánnal a diplomáciai kapcsolat felvétele ellenére is hűvös maradt a
viszony, a kínai külpolitika mélyen átpolitizált volt, s Kína igazán egészséges,
baráti kapcsolatot tulajdonképpen egészen Deng Xiaoping hatalmának megszilárdulásáig
(1979) egyetlen országgal sem létesített.
Felhasznált irodalom
Barbara Barnouin
- Yu Changgen, Chinese Foreign Policy during the Cultural Revolution. Kegan
Paul International, London and New York, 1998.
Dr. Li Zhishui, The Private Life of Chairman Mao. Chatto & Windus, 1994.
Henry Kissinger, Diplomácia. Panem-McGraw-Hill-Grafo, Budapest, 1996.
Hruscsov, Nyikita. A személyi kultuszról és következményeiről. Beszámoló az
SZKP XX. kongresszusának zárt ülésén, 1956. február 25. Kossuth, Budapest, 1988.
Nemzetközi szerződések gyűjteménye 1945-1958. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
Budapest, 1958.
Polonyi Péter, Mit kell tudni a Kínai Népköztársaságról? Kossuth, Budapest,
1980.
A Renmin Ribao 1966. nyári számai
Takayuki Izumi, "China´s Foreign Policy since the Cultural Revolution -
Steps toward the Recovery of Its U.N. Seat." The Developing Economies,
Dec. 1971.
Várnai Ferenc, A hosszú meneteléstől az agresszióig. Zrínyi, Budapest, 1979.
Várnai Ferenc, A maoisták útja. Kossuth, Budapest, 1976.
