Salát Gergely: A katolikus egyház Kínában

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Salát Gergely
A KATOLIKUS EGYHÁZ KÍNÁBAN
ELTE BTK kínai szak
e-mail: salger@freemail.hu
2000. február
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A Katolikus Egyház jelenlegi helyzete Kínában olyan bonyolult és összetett, hogy nagyon kockázatos vállalkozás írni róla. Az utazó nem maradhat elég ideig ahhoz, hogy felfogja a különböző helyeken uralkodó körülmények sokféleségét, s átlásson a számtalan megtévesztő jelenségen.
(Weixin csoport)

Mint a mottó is jelzi, a katolicizmus helyzete Kínában igen összetett téma: mind térben, mind időben rendkívüli változatosságot mutat. Átfogó képet adni róla egy tanulmányban szinte lehetetlen. A következőkben erre kísérletet sem teszünk: csupán vázoljuk a katolicizmus kínai történetének főbb állomásait, az azt befolyásoló fontosabb tényezőket, különös tekintettel az utóbbi évtizedek valláspolitikájára és a jelenlegi helyzetet meghatározó megosztottságra.

1. A katolikus térítés kezdetei

A katolikus hit már a Yuan-dinasztia (1271-1368) alatt megjelent Kínában. A pápa 1291-ben Giovani da Montecorvino ferences szerzetest küldte Pekingbe, aki körülbelül 30 évig maradt Kubiláj kán udvarában. Ottléte alatt két templomot épített a fővárosban, s mintegy 6000 embert keresztelt meg. 1328-tól, az időközben pekingi érsekké kinevezett Montecorvino halála után a vele tartó 32 ferences egy ideig folytatta munkáját, de nemsokára - valószínűleg a dinasztiaváltással járó kaotikus viszonyok következtében a térítés elakadt, s Kínában kétszáz évre megszűnt a katolikus jelenlét .
A kínai térítés legnagyobb alakja, az olasz származású Matteo Ricci és társa, Michaele Ruggieri - mindketten a jezsuita rend tagjai - 1582-ben alapították első missziójukat Kanton közelében. Később, 1601-ben Ricci Pekingbe utazott, ahol Wanli császár udvarába is bejáratos lett hatalmas műveltsége miatt .
A 20. század közepéig a kínai katolicizmus helyzetét leginkább meghatározó ellentmondás a kínai és a nyugati kultúra különbözősége, szembenállása volt. A katolicizmus ugyanis nem csak vallási, hanem kulturális kérdés is volt: a nyugati civilizáció "termékeként" felvétele bizonyos fokig identitásváltást is jelentett, ami a zárt és magas szintű kínai kultúrában komoly problémákat okozott. Míg Dél-Amerikában és Fekete-Afrikában a katolikus hit terjedése nem ütközött nagyobb kulturális akadályokba - igaz, a "keresztény" európai terjeszkedést sokszor az őslakosság lemészárlása és kulturális értékeinek megsemmisítése kísérte -, addig a Kínába küldött misszionáriusok fejlett, gazdag, önmagával elégedett civilizációt találtak, amelynek "nem volt szüksége" az új vallásra. A katolikus egyház megjelenése Kínában tehát két fejlett kultúra találkozását jelentette.
Ezt a kulturális összeütközést kezdetben a jezsuiták rendkívül okos taktikája enyhítette. Ricci és társai ugyanis felismerték, hogy a katolikus vallás és a nyugati kultúra nem ugyanaz: ezért igyekeztek a katolicizmust beágyazni a kínai kultúrába, tiszteletben tartva annak hagyományait. Ricci és követői, Johann Adam Schall (1591-1666), John Terrentius (1576-1630), Ferdinand Verbiest (1623-88) stb. kitűnően megtanultak kínaiul, kínai ruhákban jártak, tanulmányozták a kínai klasszikusokat, s térítésüket felülről, a császári udvarban és a hivatalnokapparátusban kezdték. Bár térítőmunkájuk sikeresnek volt mondható - Ricci halálakor, 1610-ben 2.500, 1617-ben 13.000, 1636-ban 38.200, 1650-ben 150.000 katolikus volt Kínában -, hatásuk elsősorban a művelődés terén volt felbecsülhetetlen: megismertették Kínát az európai természettudományok eredményeivel, ugyanakkor Európát is ellátták információkkal Kínáról.
A jezsuiták sikerein felbuzdulva más szerzetesrendek is megjelentek Kínában, ami a térítés lehanyatlásához vezetett. A rendek között ugyanis presztízsharc bontakozott ki, amely teológiai téren nyilvánult meg a leginkább, s a kultúrák közötti, a jezsuiták által sikeresen tompított összeütközéshez vezetett.
Az addigi munkájuk során alacsonyabb szintű kultúrákhoz szokott ferencesek és domonkosok más térítő módszereket alkalmaztak, s a kínai tradíciókat nem tartották tiszteletben. A fő vitapont, amely a katolicizmus és a kínai hagyományok szembenállásának jelképévé vált, az őskultusz volt. A kínaiak számára az egyik legfontosabb kötelesség őseik tisztelete, amely kvázi-vallásos formában - pl. ősöknek bemutatott áldozat - is megmutatkozik. Ezt a hagyományt rendkívül nehéz volt legyőzni. A jezsuiták ezt belátva nem is követelték meg az általuk megtérített kínaiaktól az őskultusz elhagyását, mert szerintük az nem vallási, hanem családi-társadalmi ügy volt, s egy irányba mutatott a "Tiszteld apádat és anyádat!" parancsolattal. A Kínába érkező domonkosok és ferencesek azonban az őskultuszt bálványimádásnak, s mint ilyet, elvetendőnek ítélték. Ezzel a 17. században kibontakozott az ún. rítus-vita, amelyet a 18. század elején XI. Clementius pápa Ex illa die kezdetű bullája zárt le - a vitát az őskultusz ellenzői nyerték, katolikussá csak az a kínai válhatott, aki megtagadta az áldozatbemutatást őseinek, vagyis kínai identitásának egyik legfontosabb elemét. (A döntést 1939-ben vonta vissza XII. Pius pápa, aki elismerte, hogy az ősök tisztelete nem ellenkezik a katolikus hittel.) A bulla Kangxi császárhoz is eljutott, aki azt a kínai ügyekbe történő beavatkozásnak minősítette, s válaszul korlátozta a térítők tevékenységét Kínában. 1724-ben aztán az új császár törvényen kívül helyezte a misszionáriusokat, ezzel száz évre gyakorlatilag megszűnt a hittérítés Kínában. Ennek következtében a Kangxi uralkodásának végén 300 ezres lélekszámúra becsült katolikus közösség a 18. század végére 200 ezressé olvadt.

2. Gyarmatosítás és térítés

A rítus-vita után a következő nagy kulturális összeütközést, amely a katolikus vallás helyzetét meghatározta, a 19. század második felében, az ópiumháborúk után kibontakozó neokolonizáció, s az ezzel összefonódó nacionalizmus jelentette. Ekkor - az időközben lezajlott ipari forradalom eredményeként megerősödött - nyugati országok már nem csupán mint távoli kereskedelmi partnerek, hanem mint erőszakos gyarmatosító hatalmak jelentek meg. A háborúkat lezáró szerződésekben rögzítették, hogy a győztes hatalmak térítői szabadon tevékenykedhetnek az ország belsejében is. A térítést a nemzeti egyházak vették kezükbe, a misszionáriusokat saját nemzetük katonái védték. A hittérítés nem csupán vallási, hanem kulturális misszióvá vált, amelynek célja az volt, hogy az "elmaradott" kínaiak átvegyék a magasabb rendűnek tartott nyugati kultúrát, s azzal együtt a nyugati vallást. A legerősebb katolikus nagyhatalom, amely kínai érdekeltségekkel rendelkezett, Franciaország volt, így a francia befolyás határozta meg a katolikus missziót Kínában: Kína-szerte gótikus katedrálisokat építettek, amelyeket francia szentekről neveztek el, francia stílusú festményekkel díszítettek stb.
Mindez természetesen az egyre inkább öntudatra ébredő kínaiak egy részéből erős ellenérzést váltott ki: a keresztény egyházakat sokan az imperializmus eszközeinek tartották . Ehhez hozzájárult az is, hogy a külföldiek a katolikus egyház vezetését eleinte a saját kezükben tartották, nem szenteltek fel kínai püspököket, az egyházközségek külföldi pénzből, külföldiek igazgatása alatt működtek. Negatív hatással volt a keresztények megítélésére az, hogy sok kínai elsősorban anyagi érdekekből csatlakozott a keresztény közösséghez - ezeket nevezték gúnyosan "rizs-keresztényeknek". A kínai nacionalizmus és a "külföldi vallás" közötti ellentét első véres megnyilvánulása az 1900-as bokszerfelkelés volt, amelynek egyik célpontja a misszionáriusok és a keresztény kínaiak közössége volt. Ugyanez az ellentét határozta meg a kommunista hatalom első éveiben a kormányzat viszonyát a keresztény egyházakhoz. A 20. század elejétől kezdve a Vatikán - amelynek befolyását veszélyeztette az európai nemzeti egyházak túlzott térnyerése Kínában - igyekezett háttérbe szorítani az egyes országokhoz kötődő missziókat. 1919-ben XV. Benedictus pápa kiadta a Maximum Illud kezdetű enciklikát, amelyben távlati célként azt tűzte ki, hogy a kínai katolikus egyházat kínai klérus kezébe kell adni. 1926-ban XI. Pius 6 kínai papot kinevezett püspöknek, s számos további kínai püspök felszentelésére került sor 1945 és 1949 között. Mint már említettük, ugyanebben az időszakban, 1939-ben deklarálta XII. Pius, hogy a rítus-vitában hozott 18. századi döntés hibás volt, tehát az ősök tisztelete nem ellentétes a katolikus vallással. Ezzel a kínai katolikus egyház lassan elindult az önálló egyházzá válás útján. Ez a folyamat - nem éppen az előzetes elképzelések szerint - az 1950-es években zárult le, amikor a kínai katolikusokat mesterségesen elvágták a Vatikántól és minden külföldi támogatójuktól, arra kényszerítve őket, hogy maguk alakítsák ki hierarchiájukat.
Minden probléma ellenére a kínai katolikus egyház gyorsan növekedett, 1946-ra tagjainak száma elérte a 3 millió 270 ezret . Ezt mindenekelőtt rendkívül aktív szociális és oktatási tevékenységének köszönhette: a keresztény egyházak - amelyek közül a legaktívabb a katolikus volt - összesen 400 elemi és középiskolát, 16 főiskolát és egyetemet, valamint 320 kórházat tartottak fenn, amelyek évente kb. 350 ezer beteget láttak el . Ezek a számok a korábban modern szociális és oktatási rendszerrel gyakorlatilag nem rendelkező Kínában óriásinak mondhatók. Megjegyzendő, hogy a korai jezsuiták időszakával ellentétben ekkor a katolikus térítés a falvakra koncentrálódott, s a kínai katolikus egyház alapját a mai napig a katolikus falvak alkotják.

3. Állam és egyház Kínában

A kínai katolikusok helyzetének megértéséhez érdemes kitérni az állam és a vallások hagyományos kapcsolatára Kínában, mert az az európaitól igen különböző képet mutat. A vallások Kínában mindig viszonylag gyengék voltak, rövid időszakoktól eltekintve egyik vallás sem vált államvallássá, s a társadalom sem került soha egyetlen vallás totális befolyása alá . Az "egyházak" tehát nem váltak az államtól független hatalmi központokká. Míg az európai középkorban a világi és az egyházi hatalom folyamatosan egymás mellett és sokszor egymás ellenében létezett - ld. invesztitúraharc -, Kínában a vallások mindig alá voltak vetve az államnak. Vannak, akik az európai fejlődés egyik legfontosabb elemének éppen az invesztitúraharcot és a gregorián reformot tartják, hiszen ekkor vált kérdésessé az állam mindenhatósága, s ekkor alakult ki az a gondolat, hogy létezhet olyan területe az életnek, amelyre nem terjed ki az állam befolyása . Kínában azonban nem volt invesztitúraharc, egyik császárnak sem kellett Canossát járni, az állam mindig minden vallási intézmény fölött állt - sőt, az állami befolyás még az égi szférára is kiterjedt, a császár egy rendelettel halandó embert is kinevezhetett istenné (ld. Guan Wu hadvezér esetét, akiből hadisten lett.)
A vallás visszaszorítására tett kísérleteknek is nagy hagyománya van Kínában, évezredes császári gyakorlat volt a kolostorok földjeinek kisajátítása, a szerzetesek visszakényszerítése a világi életbe (ld. Tang-kori buddhistaüldözések) . A különböző kultuszokat a császárkorban három csoportba sorolták, s erre sokban emlékeztet a kommunista gyakorlat is . A támogatott kultusz világi jellegű volt: Konfuciusz tiszteletét a dinasztiák többsége pártolta, templomokat épített a tiszteletére, s a hivatalnokvizsgák anyagának megszabásával egységes gondolkodású hivatalnokapparátust nevelt ki magának. Ehhez sokban hasonlít a kommunista rezsim által támogatott, sőt a szélsőséges időszakokban kizárólagos gondolkodásmóddá tett marxizmus-leninizmus, illetve Mao - már-már vallásos - tisztelete, s a marxista gondolkodásra nevelt pártapparátus. Az eltűrt kultuszok voltak az intézményes vallások: buddhizmus, taoizmus, valamint a népi kultuszok, illetve egy-két jelentéktelenebb vallás: iszlám, manicheizmus, zsidó hit stb. Ezek a népi Kína öt hivatalosan elismert vallásának felelnek meg. Az eltűrt kultuszokat az állam nem üldözte, de teljes autonómiát nem élveztek, a császár beleszólhatott az egyházak belügyeibe, kolostorokat alapíthatott és szüntethetett meg, apátokat nevezhetett ki stb. Az üldözött vallások csoportja nagyjából egybeesik a császári és a mai Kínában: leginkább az - államra valós vagy vélt veszélyt jelentő - szekták, titkos társaságok, földalatti vallások tartoznak ide, s jelenleg ide sorolhatók az illegális keresztény közösségek is.
A katolikus egyház helyzete a császári Kínában valamelyest különbözött a többitől. A 17. században, Matteo Ricci és utódai idején a katolicizmus a tűrt vallások közé tartozott, sőt valamelyes állami támogatásban is részesült, a pekingi telket például, ahol Ricci sírja található, a császár adományozta e célra . A következő században, miután a pápa a rítus-vitát lezárandó bálványimádásnak és elítélendőnek nyilvánította az ősök tiszteletének évezredes hagyományát, a katolikus vallás üldözötté vált, 1724 után a föld alá szorult. Az ópiumháborúk után jelentősen változott a helyzet: a békeszerződésekben biztosították a hittérítők szabad tevékenységét, ami által a katolicizmus ismét - ezúttal külső kényszer hatására - eltűrt vallás lett. Sőt: mivel a missziók jelentős külföldi támogatást kaptak, s érdekeiket külföldi fegyverek védték, a gyakorlatban a katolikus és protestáns közösségek privilegizált helyzetbe kerültek.
A köztársasági korban (1912-49) ez a kedvezményezett helyzet megmaradt, a missziók továbbra is jelentős támogatást kaptak külföldről, s a modern oktatási és szociális intézményrendszer kiépítésének és működtetésének köszönhetően az - igen gyenge, ráadásul sokban a külföld jóindulatától függő - államnak sem állt érdekében beleavatkozni az egyházközségek ügyeibe. Ugyanakkor az, hogy a vezetés továbbra is külföldiek kezében maradt, erős ellenérzéseket váltott ki a kínai nacionalistákból és a hevesen imperialistaellenes kommunistákból.
Akkor, amikor az 50-es évek elejétől a kommunista rezsim elüldözte a külföldi hittérítőket és a katolikus egyházat alárendelte az államnak, bizonyos szempontból csak a régi császári gyakorlathoz tért vissza, amelyet a mintegy százéves külföldi jelenlét miatt fel kellett függeszteni. De a katolikus klerikusok és laikusok időről időre megújuló szisztematikus üldözése, az ideológiai egyeduralomra való törekvés már túlment a császárkori törekvéseken, s a kommunista diktatúrák egyik sajátosságának mondható.

4. Kommunizmus és vallás - elvben

A kínai katolicizmust meghatározó ellentétek közül a nyugati és a keleti hagyomány ellentéte a rítus-vita 1939-es végleges lezárásával megszűnt; a külföldi imperializmus és a nemzeti ellenállás konfliktusa az egyház 50-es években történt elszigetelésével gyakorlatilag feloldódott (bár mesterségesen, a Vatikán beavatkozó politikájára hivatkozva igyekeznek fenntartani); a máig is meghatározó ellentét, a kommunizmus és a vallás szembenállása már Kínán belüli.
Bár a kommunista diktatúrák éles vallásellenességükről hírhedtek, az eredeti marxista ideológia nem foglal egyértelműen állást a vallásokkal kapcsolatban. "A vallás a népek ópiuma" marxi mondásból az következik, hogy a vallásnak meg kell semmisülnie, ám a kommunista ideológusok a vallások megsemmisülését általában békés folyamatnak tartják. A vallás léte ugyanis az osztálytársadalom következménye: az uralkodó osztályok "találták ki", hogy csökkentsék az elnyomott osztályok fájdalmát, ezzel ellenállási hajlandóságát. A kommunizmus azonban osztály nélküli társadalom: így a kommunizmusban, minthogy osztályalapja eltűnt, a vallás is fokozatosan el fog halni, tehát nincs szükség erőszakos fölszámolására.
A "felszabadított" területeken a 20-as, 30-as években a kommunista párt általában nem tűrte a vallási tevékenységet, bár igyekeztek olyan politikát folytatni, hogy a parasztok "maguktól" szabaduljanak meg feudális hagyományaiktól . 1937-től, a japán agresszió kezdetétől a vallásellenes politika megváltozott, meghirdették az egységfront-politikát, ami elméletben ma is a KKP hivatalos irányvonala. Az egységfront-politika azt jelenti, hogy a kommunista párt nem törekszik kizárólagosságra, hanem a különböző nehézségek legyőzése érdekében - ez kezdetben a japán megszállás volt - összefog minden olyan társadalmi erővel, amelyet nem tart ellenségének. Ilyen, a közös cél érdekében felhasználható erőnek tartották a vallásokat, ettől fogva tehát viszonylag türelmes valláspolitikát folytattak.
Az egységfront-politikát alátámasztotta az a fent említett meggyőződés, mely szerint a történelem előrehaladtával a vallások el fognak halni, ezért nincs szükség az üldözésükre. Hithű marxista természetesen nem lehetett vallásos, de ettől fogva hivatalosan nem hoztak intézkedést a vallások ellen, s biztosították a "vallásszabadságot".
Ez a magabiztos türelmi politika tükröződik Mao következő, 1940-es kijelentésében:

Ez idő szerint a feudális osztálynak feudális tanítása, a burzsoáziának kapitalista tanítása, a buddhistáknak buddhizmusuk, a keresztényeknek kereszténységük, a parasztoknak politeizmusuk van [...] Miért ne lehetne a proletariátusnak is saját tanítása - a kommunizmus? [...] Mérkőzzünk meg! Ha valaki legyűri a kommunizmust, akkor mi, kommunisták elismerjük vereségünket.

Ugyanezt visszahangozta Zhou Enlai miniszterelnök 10 évvel később, a kommunista hatalomátvétel után, 1950-ben, egy keresztények által rendezett konferencián:

Ezért hagyni fogjuk, hogy önök tanítsanak, hogy megpróbálják megtéríteni az embereket [...]
Végül is mind önök, mind mi hiszünk abban, hogy az igazság fog győzni; az önök hitét mi hamisnak és hazugnak tartjuk, így ha nekünk van igazunk, akkor a nép el fogja vetni azt, és az önök egyháza lehanyatlik. Ha önöknek van igazuk, akkor a nép önöknek fog hinni, de mivel biztosak vagyunk benne, hogy nem önöknek van igazuk, vállaljuk ezt a kockázatot...

Ennek az elvnek megfelelően a vallással kapcsolatos minden kommunista dokumentum hangsúlyozza a vallási meggyőződés szabadságát. Mao már 1945-ben ezt írta:

A vallásszabadság elvének megfelelően Kína felszabadított körzeteiben bármely vallás szabadon gyakorolható. A népi kormány védelmébe veszi a protestánsokat, a katolikusokat, a mohamedánokat, a buddhistákat és minden más vallás híveit, ha azok tiszteletben tartják a népi kormány törvényeit. Mindenki számára biztosítjuk a szabadságot, hogy higgyen bármilyen vallásban, vagy ne higgyen semmilyenben sem; ezen a téren megengedhetetlen bármiféle kényszer vagy megkülönböztetés.

Érdemes megjegyezni, hogy hivatalosan a valláspolitika irányultsága nem változott a népköztársaság 1949-es kikiáltása óta. A jogszabályok mindig biztosították a vallásszabadságot, és a vallások hivatalos üldözésére soha nem került sor. A Kínai Népköztársaság összes alkotmányában megtalálható a szabad vallásgyakorlás joga, némi szövegmódosítással. Az első, 1954-es alkotmány 88-as cikkelye szerint "A Kínai Népköztársaság állampolgárait megilleti a vallásos meggyőződés szabadsága." A kulturális forradalom viharai után született 1975-ös alkotmány 28. cikkelye így hangzik: "Az állampolgárok rendelkeznek a vallásos meggyőződés, illetve a nem-vallásos meggyőződés szabadságával, illetve az ateizmus propagálásának szabadságával." Az 1978-as alkotmány 46. cikkelye szó szerint megismétli ezt, de a ma is érvényben lévő 1982-es alkotmányban több vallási szervezet tiltakozásának hatására már nem szerepel az ateizmus propagálásáról szóló diszkriminatív kitétel, s a vallásszabadságot rögzítő 36. cikkely viszonylag hosszan részletezi, mit ért a vallásos meggyőződés szabadsága alatt .
Mao a KNK megalapítása után, az első vallásellenes intézkedések bevezetését követően sem változtatott elvi álláspontján. 1957-ben A népen belüli ellentmondások helyes megoldásáról című előadásában így beszélt:

Az ideológiai kérdéseknek, s az igaz és a nem igaz kérdésének adminisztratív módszerekkel és a kényszer módszereivel való megoldására irányuló kísérletek nemcsak haszontalanok, hanem egyenesen károsak. Nem alkalmazhatunk adminisztratív módszereket például a vallás leküzdésénél, nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy ne legyenek hívők. Nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy elforduljanak az idealizmustól, s arra sem kényszeríthetjük őket, hogy elfogadják a marxizmust. Az ideológiai kérdéseket, a népen belüli valamennyi vitás kérdést csak demokratikus módszerek útján - a vita, a bírálat, a meggyőzés és a nevelés módszerével lehet megoldani; nem oldhatók meg a kényszer és a ledorgálás módszereivel.

A társadalmi ellentmondásoknak Mao szerint két kategóriája van: a népen belüli, illetve a nép és a "népellenség" közötti ellentmondások. Ez utóbbiak feloldhatatlanok, antagonisztikusak: esetükben erőszakot kell alkalmazni. A népen belüli ellentmondások azonban nem antagonisztikusak, tehát békés eszközökkel is feloldhatók: a fentiek szerint ide tartozik a vallások kérdése is, vagyis nincs szükség erőszakos vallásellenes fellépésre.
A gyakorlat természetesen egészen más volt, mind az alkotmány rendelkezéseinek, mind Mao kijelentéseinek ellentmondott. A meghirdetett és változatlan elvek ellenére a vallások helyzete a legutóbbi időkig az aktuális politikai irányvonaltól függött, s - különösen 1978 előtt - egyik napról a másikra gyökeres fordulatot vehetett.
Fontos tisztázni, hogy a kínai vezetés mit ért vallásszabadság alatt, mert a szóhasználat sok félreértésre adhat okot. A fogalom értelmezése eltér az európaitól: Kínában a vallásszabadság csak azokra a hitrendszerekre terjed ki, amelyeket a kínai állam vallásnak elismer. A vallásként való elfogadás alapja nem valamiféle definíció vagy kritériumrendszer, hanem egyszeri hivatalos aktus: a vallás felvétele az elismert vallások listájára. Ilyen elismert vallás a KNK megalakulásától kezdve öt van: a buddhista, a taoista, a muzulmán, a katolikus és a protestáns. A vallásos meggyőződés szabadsága csak erre az ötre terjed ki: mivel például a földalatti katolikus egyház vagy a Falungong nevű szekta nincs vallásként elismerve, jogi védelem nem jár nekik, kezelésük nem a valláspolitika, hanem a közbiztonsági szervek hatáskörébe tartozik. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az öt hivatalos vallás követői teljesen szabadon gyakorolhatják hitüket, de ők legalább elméletben (s az utóbbi egy-két évtizedben egyre inkább a gyakorlatban is) rendelkeznek a vallásgyakorlás szabadságával.
Mint fentebb láttuk, a kínai kommunisták hozzáállása a vallásokhoz ellenséges volt, de - a nyilatkozatok szintjén legalábbis - nem erőszakos. Érdemes megvizsgálni, hogy ugyanez a viszony milyen volt a másik oldalról nézve, vagyis a katolikus egyház hogyan vélekedett a kommunizmusról.
"[A kommunizmus] halálos járvány, amely beférkőzik az emberi társadalom szöveteibe, csak hogy elpusztítsa azt" - jelentette ki XIII. Leó pápa , XI. Pius pedig a Divini Redemptoris című 1937-es enciklikában a következőket írta: "... senki, aki meg akarja őrizni a keresztény civilizációt, semmiféle vállalkozásban nem működhet együtt vele [a kommunizmussal]." A Vatikán kommunista-ellenessége a legnyíltabban a Szent Kongregáció egyik 1949-es dekrétumában fogalmazódik meg, amely kiközösítéssel fenyeget mindenkit, aki együttműködik a kommunistákkal:

A Szent Hivatal Legfelsőbb Szent Kongregációjának a következő kérdéseket tették fel:
1. Törvényes-e belépni a kommunista pártba vagy nyíltan szimpatizálni vele?
2. Törvényes-e kiadni, olvasni, terjeszteni könyveket, újságokat, folyóiratokat vagy szórólapokat, amelyek a kommunista elveket és gyakorlatot támogatják [...]?
3. Részesíthetők-e a szentségekben azok a katolikusok, akik tudatosan és szabad akaratukból az 1. és a 2. pontban foglalt cselekményeket folytatnak?
4. Azok a katolikusok, aki vallják, s különösen azok, akik védelmükbe veszik és terjesztik a materialista és keresztényellenes kommunista tanokat, ipso facto kiközösítés alá esnek-e mint a katolikus hit elhagyói [...]?
[Válaszok]:
1. A válasz nemleges - mivel a kommunizmus materialista és keresztényellenes. Ezenfelül a kommunista vezetők, bár néha szavakban kijelentik, hogy nem állnak szemben a vallással, a valóságban mind elveikben, mind gyakorlatukban Isten, az igaz vallás és Krisztus egyházának ellenségeinek mutatkoznak.
2. A válasz nemleges - mivel ezt maga a törvény tiltja [...]
3. A válasz nemleges - az elfogadott kormányzati elvek szerint, amelyek megtagadják a szentségeket azoktól, akik nem a helyes elveket követik.
4. A válasz igen.

A Vatikán tehát élesen szemben állt a kommunizmussal, és nem engedélyezte a hívőknek a kommunistákkal való együttműködést. A fent idézett dekrétum szerint már az a katolikus sem részesülhet a szentségekben, aki kommunista propagandát - kínai viszonylatban pl. napilapokat - olvas. Ezzel a Szentszék elvágta mindenféle kompromisszum lehetőségét a kommunista rezsimekkel, különösen Kínával, ahol, mivel a katolicizmus csak jelentéktelen társadalmi erői képviselt, a kormányzat nem volt rákényszerítve bármilyen engedményre.

5. Kommunizmus és vallás - a gyakorlatban

A kommunista kormányzat valláspolitikáját a következő törekvés határozta és határozza meg:
Mivel a pártnak céljai eléréséhez minden társadalmi erőre szüksége van, a maga oldalára kell állítani minden "haladó" elemet, vagyis minden olyan csoportosulást, amely a hasznára lehet. Másrészt viszont minden olyan erőt, amely szembeszegül, kíméletlenül meg kell semmisítenie. A valláspolitika vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a lojális vallási mozgalmaknak a párt bizonyos mozgásteret engedélyez, míg az ellenségesnek nyilvánított vallásos elemekkel leszámol. (Mint oly sok más irányelv, a kulturális forradalom évtizede alatt ez sem érvényesült.)
Hatalmának stabilizálása után a vezetés felismerte, hogy felesleges lenne a hívők tömegeit maga ellen fordítania, s hogy a megfelelően ellenőrzött vallási szervezetek kifejezetten hasznosak lehetnek a számára. A feladat tehát az volt, hogy a hívek által képviselt erőt a saját céljainak megfelelő csatornákba terelje, s a veszélyes elemek leválasztásával teljesen párthű egyházakat hozzon létre.
A folyamat első lépése annak tisztázása volt, hogy mit tekintenek vallásnak. Mint már említettük, öt vallást ismertek el hivatalosan, s minden más kultuszt "feudális babonának" (fengjian mixin) minősítettek. Ez az eljárás jól tükrözi az ember jogaival kapcsolatos ősi kínai felfogást: míg a nyugati világban ha az ember hisz valamiben - amíg nem sért törvényeket -, az államnak kötelessége tiszteletben tartania s megvédenie; a kínai világban azonban az állam szabja meg, hogy mely kultuszokat tartja tiszteletben, s mely vallásokat üldözi.
Az öt vallás kézben tartására 1950-ben megalapították az Államtanácshoz tartozó Vallásügyi Hivatalt (VÜH). Ez többszintű szervezet, a Pekingben székelő központi hivatalon kívül VÜH-ok működnek tartományi, s ahol szükség van rá, járási, városi szinten is. A VÜH-ok egyik feladata az állam és a vallási szervezetek közötti közvetítés. Az egyik irányban a VÜH-ok közvetítik az állami elvárásokat és feladatokat az egyházak felé, vagyis az egyházpolitika gyakorlati végrehajtásáért felelnek, a másik irányban viszont e hivatalokon keresztül jutnak el a vallási szervezetek igényei az államhoz. A VÜH másik feladata a vallási szervezetek ellenőrzése; bár azok elméletben autonómiát élveznek, a gyakorlatban a VÜH beleszólhat belügyeikbe is, például püspököt bajosan lehet felszentelni a VÜH jóváhagyása nélkül. A VÜH harmadik feladata az állami egyházpolitika kidolgozása, hiszen ez a szerv rendelkezik a legtöbb információval a vallások helyzetéről.
A következő lépés a különböző vallások hazafias szervezeteinek létrehozása volt. Ahhoz ugyanis, hogy a vallások által képviselt erőket irányítani tudják, engedelmes és egységes szervezetekre volt szükség. Ezek létrehozása úgy zajlott, hogy a VÜH-ok minden vallás vezető személyiségei közül a párt engedelmes követőinek tűnőket juttatták egyre nagyobb befolyáshoz, akik hosszas szervezés után egy-egy nagyszabású alapító konferencián létrehozták saját vallásuk országos, "hazafias" - vagyis párthű - szervezeteit. Azon elemeket, akik nem csatlakoztak e szervezetekhez, vagy azokon belül a vezetéssel ellentétes álláspontot hangoztattak, köztörvényes vagy politikai bűncselekmények vádjával elítélték és eltávolították. Így jött létre 1953-ban a Kínai Buddhista Szövetség, ugyanebben az évben a Kínai Iszlám Szövetség, 1954-ben a Kínai Protestánsok "Három Autonómia" Hazafias Mozgalmának Bizottsága, 1957-ben a Kínai Taoista Szövetség, s legvégül, 1957 júliusában a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetsége (Zhongguo Tianzhujiao Aiguohui).
Ezeket a szervezeteket a kormányzat elsősorban társadalmi szervezetekként kezelte, amelyeket felhasználhatott politikájának végrehajtására, különböző kampányokra, mozgalmakra.

6. A katolikusok helyzete Mao Kínájában

a/ A kereszténység mint az imperializmus eszköze

A meghirdetett elvekkel ellentétben már a kommunista rezsim első éveiben megkezdődött a vallások erőszakos visszaszorítása, s ez különösen kíméletlenül sújtotta a katolikusokat. A kereszténység ugyanis nem egyszerűen csak idegen vallás volt, hanem a kommunista propaganda szerint az imperializmus eszköze is. Az imperialista hatalmak "egyházakat alapítanak, hogy láncos kutyákat neveljenek maguknak..." - írta Mao 1929-ben , s ez a hozzáállás később is csupán annyit finomodott, hogy a kínai keresztényeket nem tekintették automatikusan az imperializmus ügynökeinek, feltéve, hogy elhatárolták magukat minden külföldi befolyástól, és részt vettek a hazafias keresztény szervezetek által szervezett kampányokban.
A katolikusokat még a protestánsoknál is jobban sújtották az imperializmus-ellenes kampányok, s helyzetük a mai napig igen kényes. A protestáns közösségek ugyanis a kommunista hatalomátvétel előtt nem alkottak egységes szervezetet, mindegyik a maga - jobbára angolszász - anyaközösségéhez kötődött. Ezt a kötődést viszonylag könnyű volt feloldani, mert a protestantizmus egyik jellemzője éppen a keresztény közösségek függetlensége, autonómiája. A katolikus hitnek azonban egyik alapvető eleme a katolikus - egyetemes - egyházhoz való tartozás, ami együtt jár a Rómának való alárendeltséggel is. A nemrég függetlenné vált Kína különösen érzékeny volt állampolgárainak külföldi kapcsolataira, s nem tűrhette el, hogy bármely kínai állampolgár egy külföldi "hatalom" befolyása alatt álljon.
Az egységfront-politika miatt a kormányzat nem támadhatta a katolikus vallást magát, ezért a fő célpont a külföldieknek való alávetettség lett. A kínai katolikusok elé jelszóként a független kínai katolikus egyház megteremtését tűzték ki, amely nem alárendeltje a Vatikánnak. Az ennek érdekében folytatott propaganda fő eleme - s ezt kénytelenek máig visszhangozni a nyilvánosság előtt a "hazafias" katolikus egyház vezetői - az, hogy az amúgy tiszteletreméltó keresztény vallást az imperialista hatalmak Kína további kifosztására használták, ráadásul a külföldi misszionáriusok elnyomták a kínai katolikusokat, akik most, hogy lerázták az idegen igát, már lehetnek egyszerre jó állampolgárok és jó hívők. Tipikusnak tekinthető a következő "vádirat", amely 1951-ben jelent meg a Renmin Ribao-ban:

Hogyan használta az imperializmus a vallásokat az agresszió eszközeként?
Történelmi áttekintés a Kínában folytatott térítő tevékenységről

1. Az imperializmus az egyházakat az agresszió eszközévé teszi

[...] Kínát legyőzték az Ópium-háborúban [...] azóta a külföldi hittérítők, az imperialisták karmai, csapatostul árasztották el Kínát. [...] Amint az imperialista egyházak biztosították védelmüket a békeszerződésekkel, a missziókat mindenhol helyreállították, s az agresszorok lábnyomai Kínai-szerte megjelentek. [...] A nanjing-i szerződés jelezte az imperialista agresszió és a külföldi prédikátorok intenzív tevékenységének kezdetét Kínában.

2. Külföldi térítők behatolása a belső területekre és beavatkozása a belügyekbe

Mivel az imperialisták az egyházakat az agresszió védőbástyáiként használták, a külföldi prédikátorok - a szerződéseket használva háttérként és a pénzt eszközként - Kína szuverenitását veszélyeztették, és elnyomták a kínai népet. [...]
Másodszor, mint Kína szakértők, a misszionáriusok tervezték meg a Kína elleni agressziót. Valahányszor csak egyenlőtlen szerződés megkötésére került sor, nyilvánvaló volt a misszionáriusok részvétele az intrikákban. [...] A misszionáriusok részt vettek a Kínában történt politikai és diplomáciai változások minden fontos szakaszában; nem csupán a drótokat rángatták a színfalak mögött, hanem a főszerepet is ők játszották. [...]
Az sem volt ritka, hogy a misszionáriusok elnyomták a jó embereket. Egy esetben megtörtént, hogy egy külföldi hittérítő lemészárolt 200 embert, és büntetlenül megúszta...

3. Összefoglalás

Világosan látszik, hogy a katolikus és protestáns egyházak Kínában ugyanazt az utat követték, mint az imperializmus. Az elmúlt száz évben az egyházak az agresszorok bástyái voltak, míg az utóbbiak az előbbiek bázisaként szolgáltak [...]
A Kínai Kommunista Párt és a Központi Népi Kormány valláspolitikáját világosan megfogalmazták, nevezetesen az emberek rendelkeznek a vallási meggyőződés szabadságával [...], de a tiszta vallási meggyőződést teljes egészében el kell választani a külföldi agressziós és az ellenforradalmi tevékenységtől, s a kettőt nem szabad összekeverni. Ezt mára minden katolikus és protestáns hazafi felismerte. A katolikusok és a protestánsok öntudatos hazafias mozgalma, amely jelenleg van kibontakozóban országszerte, a nép óriási többségének támogatását élvezi.

Ez az alapideológia, amely az új Kínában létrejött új egyház legitimációját a korábbi korok elítélésére építi, többé-kevésbé máig megmaradt. A fentiekkel hasonló szellemben nyilatkozott Fu Tieshan pekingi püspök 1984-ben:

[...] A Vatikán a kínai katolikus egyházat uralma alatt álló gyarmatokként kezelte több száz évig. Az elmúlt száz évben, együttműködve a Kína-ellenes agressziós erőkkel, a Vatikán arra használta a kínai katolikus egyházat, hogy mind Krisztus akaratával, mind a kínai nép érdekeivel ellentétes tetteket kövessen el. Az új Kína 1949-es megalakulása után a Vatikán folytatta Kína-ellenes politikáját, s az egyházakon keresztül igyekezett az új Kínában felforgató tevékenységet folytatni.

A kereszténység elleni fő támadási felületet tehát nem a vallás antimaterializmusa jelentette, hanem a keresztény egyházak külföldi kapcsolatai.

b/ Elszigetelés és ellehetetlenítés

A kommunista vezetés első dolga az volt, hogy a keresztény egyházakat elvágja külföldi támogatóiktól és mindenféle idegen befolyástól. Nem sokkal a kommunista hatalomátvétel után megindult a külföldi hittérítők és klérus elüldözése. Ez területenként más-más módszerekkel folyt: a leggyakrabban folyamatos zaklatásokkal, a munka folytatásához szükséges eszközök elkobzásával, nemritkán bírálati gyűlések szervezésével, keresztényellenes hisztériakeltéssel, sőt egyes misszionáriusok bebörtönzésével és kiutasításával történt . Az ötvenes évek közepére gyakorlatilag mind az 5500 külföldi térítő elhagyta Kínát, 1952-ben 23 püspök volt börtönben, 5 házi őrizetben, 12-t pedig kiutasítottak . Mivel a 143 kínai egyházmegye püspöke közül mindössze 20 volt kínai , a külföldiek elüldözése egyben a kínai egyház lefejezését is jelentette. Ugyanakkor az autonómia jelszavára hivatkozva megtiltották, hogy a missziók és az egyházi intézmények külföldi segélyeket fogadjanak el. Ezáltal a katolikus közösségek elestek egyik legfontosabb bevételi forrásuktól, az intézmények pedig - különösen a kórházak, amelyek addig külföldről kapták a gyógyszereket - képtelenek voltak tovább ellátni feladataikat.
Ennél is súlyosabban érintette az egyházat a földreform. 1949 és 1952 között végrehajtották a kínai történelem egyik legnagyobb földosztását. Ennek során egy minimális méret felett elkoboztak minden földbirtokot, a külföldtől pedig minden földet elvettek. Mivel a külföldi támogatás mellett az egyházközségek fő jövedelme az egyházi földek bérbeadásából származott, s az egyéb bevételekre is súlyos adókat vetettek ki, egy csapásra az egyház összes jövedelme odalett. Ezután az egyház nem tudta tovább fenntartani sem oktatási, sem szociális intézményeit, s nem volt képes gondoskodni alkalmazottainak megélhetéséről. A politikai kampányok mellett tehát a katolikus klérusnak, a szerzeteseknek és az apácáknak a gazdasági kényszer miatt is be kellett kapcsolódniuk a termelő tevékenységbe, munkát kellett vállalniuk. Ez természetesen az egyházi élet rovására történt.
Az egyházközségek munkájának ellehetetlenítése mellett a vezetés módszeresen nekilátott a vallások tömegbázisának csökkentéséhez. Ennek legfontosabb eszköze az oktatás volt: a kötelező állami elemi oktatás bevezetésével az egyházi iskolák megszűntek, a kínai fiatalokat szigorúan materialista tananyagon nevelték, s igyekeztek beléjük táplálni a tudomány mindenhatóságába vetett hitet. Ezzel mind a klérus, mind a hívők utánpótlását megszüntették, vagy legalábbis azt hitték. Ugyanakkor közvetlenebb módszereket is alkalmaztak az ateizmus propagálására: vallásellenes kampányokat, "babonaellenes kiállításokat" stb. rendeztek. A tömegek állandó mozgásban tartása is elősegítette a szervezett vallási élet felbomlását: a számtalan értekezlet, politikai ülés, bírálati gyűlés, "önkéntes" közmunka mellett a hívőknek nem maradt idejük vallási életet élni, az elenyésző számú szabadnap ritkán esett vasárnapra, így a katolikusok nem tudtak részt venni a vasárnapi szentmisén.

c/ A hazafias szövetség létrejötte

A külföldi szerzetesek és papok kiutasításával párhuzamosan megindult a kínai egyház fokozatos elszakítása az egyetemes egyháztól. A kommunisták ez irányú törekvéseit fokozta a mereven kommunizmusellenes vatikáni politika (ld. a Szentszék fentebb idézett 1949-es dekrétumát), valamint az a tény, hogy a Vatikán - a nyugati országok túlnyomó többségéhez hasonlóan - a taiwan-i kormányt ismerte el Kína képviselőjének.
A kínai egyház elszakadásának folyamata a kínai katolikusok kemény ellenállása miatt igen lassú volt. A kormányzat által kiadott jelszó a keresztény egyházak számára a "három autonómia" (san zi) volt: ez az egyházak igazgatásának, anyagi ellátásának és a hithirdetésnek a függetlenségét jelentette - természetesen nem a kormányzattól, hanem a külföldi vallási szervezetektől, a katolikusok esetében Rómától. A "három autonómia" mozgalom 1950-ben indult, s az eddig is viszonylag önálló protestánsok körében gyors sikereket aratott: a Kínában szétszórt protestáns közösségek sorra jelentették be függetlenségüket, s a VÜH nyomására 1954-ben megalakították a Kínai Protestánsok "Három Autonómia" Hazafias Mozgalmának Bizottságát, amely országos szervezetben fogta össze - és tette könnyebben ellenőrizhetőbbé - őket.
A katolikusok azonban nehezen adták fel a pápa iránti hűséget, ami hitük egyik fontos eleme. Azok a katolikus papok és hívők, akik nem voltak hajlandók kimondani Rómától való függetlenségüket, durva zaklatásoknak tették ki magukat, ám a többség vállalta a meghurcoltatásokat. Az ellenszegülőket - minthogy a vallás szabadsága törvényes joga volt az állampolgároknak - különféle köztörvényes bűncselekmények vádjával ítélték börtönre, küldték munkatáborba. Eközben az állam aktívan támogatta a Rómától elszakadni kész katolikusokat. A katolikusok "három autonómia" mozgalma hivatalosan 1950 novemberében kezdődött, amikor egy Wang Liangzhu nevű sichuan-i pap 500 kínai katolikussal együtt aláírt egy nyilatkozatot A katolikus egyház nyilatkozata a függetlenségről és a reformról címmel . A "szakadárokkal" szemben a kínai Püspöki Konferencia egy olyan dokumentumot fogadott el 1951 februárjában, amelyben kijelentették: a magukat Rómától elvágó katolikusok egyben Krisztustól és az egyháztól is elvágják magukat .
A következő évek az autonómiát elutasító katolikusok megfélemlítésével és meghurcolásával teltek. Sokan nyíltan ellenálltak, ezek általában munkatáborokban végezték. Sok Róma-hű pap és hívő visszavonult a nyilvános vallásgyakorlástól, ők helyi kisközösségekben, családi körben, esetleg egyedül őrizték tovább hitüket. Azok a katolikus személyiségek, akik végül engedtek a nyomásnak, hűségnyilatkozatot tettek az "új Kína" vezetésének - 1955-ben egy-két hely kivételével az egyház irányítása már az ő kezükben volt - a VÜH támogatását élvezve 1957. augusztus 2-án megalapították a kínai katolikusok egyetlen államilag elismert szervezetét, a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetségét (KKHSZ), amely kinyilvánította függetlenségét a Vatikántól. Ezt követően a KKHSZ-nek országszerte több mint 200 helyi szervezete jött létre .
A Vatikán és a kínai katolikus egyház közötti végleges szakadást a püspökszentelések kérdése okozta. A külföldiek kiutasításával és a Róma-hű kínai püspökök bebörtönzésével - a 28 kínai püspökből csupán 5 volt hajlandó csatlakozni a KKHSZ-hez - alig maradt püspöke a kínai egyháznak, s a Vatikán által titokban kinevezett 25 új püspököt a "hazafias" katolikusok nem ismerték el. A püspökhiányt enyhítendő a "hazafias" katolikusok, annak ellenére, hogy Róma előzetesen jogellenesnek nyilvánította az aktust, 1958 áprilisában felszenteltek két "hazafias püspököt". Ezután nem sokkal XII. Pius pápa Ad Apostolorum Principis című körlevelében a jóváhagyás nélkül felszentelt püspököket kiközösítette. A püspökszentelések azonban tovább folytak, 1962-ig 50 új püspököt iktattak be a kormányhű katolikusok.
Ezzel a kínai katolikus egyház kettészakadt. A KKHSZ-hez csatlakozó katolikusok ma sem ismerik el Róma vezető szerepét, ennek köszönhetően a kínai vezetés - legalábbis elvben - némi védelemben részesíti őket. Sok katolikus azonban - ezek számáról semmiféle statisztika nem készült - nem hajlandó csatlakozni a KKHSZ-hez, lojális marad a pápához, ezzel viszont saját szabadságát és testi épségét kockáztatja. A legális és a földalatti katolikus egyház viszonyáról később még lesz szó.
A KKHSZ-t a kormányzat egyszerű társadalmi szervezetként, s nem egyházként kezelte (hivatalosan a KKHSZ nem is egyház, hanem csupán katolikus vallású kínaiak szövetsége). Vezetőinek rendszeresen hűségnyilatkozatokat kellett tennie a párt mellett, mozgósítania kellett a híveket a különböző kampányokra, s saját sorain belül is kénytelen volt tisztogatásokat végezni az aktuális irányvonalnak megfelelően. Jól illusztrálja ezt a következő, 1958-as beszámoló (még számos másikat is idézhetnénk):

Az elmúlt időkben katolikus konferenciákra, tanulmányi ülésekre, fórumokra került sor országszerte huszonhat tartományban, tartományi jogú városban és autonóm területen, melyeknek célja a szocializmus tanulmányozása és a tavaly júliusban összehívott Kínai Katolikus Konferencia határozatainak propagálása volt...
Ezeken a gyűléseken néhány, az egyházon belül megbúvó jobboldali elem dühös támadásokat intézett a párt és a szocializmus ellen. Fan Xuean, a Hebei tartományi Baoting egyházmegye püspöke azt az eszeveszett kijelentést tette, hogy "bűnös" dolog kizárni az imperialista elemeket. Azzal vádolta a Népi Kormányt, hogy "mást cselekszik, mint amit hirdet", s elítélte a munkás-paraszt szövetséget, "farkasok összeverődéséhez" hasonlítva azt. Zhang Zhenguo, a Jilin tartományi Sebing egyházmegye ügyvezető püspöke nyíltan állást foglalt a Népi Kormánnyal való együttműködés megtagadása mellett [...] Liu Jian, a Sichuan tartományi Sizhang egyházmegye ügyvezető püspöke nyíltan bevallotta egy nagy írásjegyes falragaszon, hogy jobbnak tartotta a régi társadalmat, és megveti az új rendszert. Wan Guru, a sichuan-i Luoshan egyházmegye általános vikáriusa nyíltan támogatta a zavargásokat, a kommunista párt vezető szerepének megszüntetését és a kapitalizmusra való áttérést követelve. [...] Ezek a jobboldali elemek szolgai módon védelmükbe vették a Vatikán reakciós politikáját.

A dokumentumból látszik, hogy kezdetben voltak, akik komolyan vették a szervezet autonómiáját. Az is látszik azonban, hogy a KKHSZ-ben hiánytalanul érvényesült a párt aktuális irányvonala.

d/ A vallási élet felszámolása

Időközben, az 50-es évek közepétől a kínai politika kezdett balra tolódni. Az 1957-es "száz virág" időszakát hosszas és kíméletlen jobboldali-ellenes kampány követte. Ennek során számos olyan egyházi vezetőt elítéltek, aki a "száz virág" mozgalom idején felemelte szavát a hivatalos, vallásszabadságot hirdető központi politika gyakori megsértése miatt. A legtöbb ekkor letartóztatott egyházi személyiség csak a 70-es évek végén szabadult. Az 1958-60 között kibontakozó "nagy ugrás" gyakorlatilag megbénított mindenféle vallási életet: a falusi lakosságot kommunákba szervezték, állandó mozgásban tartották, s a városokban is egymást követték a különböző építési és politikai kampányok. Mivel ekkor már a klérus tagjai is bekapcsolódtak a termelőmunkába, s csak mintegy "mellékállásban" folytattak vallási tevékenységet, a mozgalmakban nekik is részt kellett venniük.
A nagy ugrást fél évtizedes "kiigazítás" követte, amikor a párton belüli mérsékeltebb erők vették át az irányítást. Ekkor a katolikusokra nehezedő nyomás is enyhült valamelyest, s a KKHSZ-hez tartozó közösségek folytathatták működésüket. Ugyanekkor a világegyházban hatalmas változások mentek végbe, amelyektől a kínai "hazafias" katolikusok el voltak zárva. 1962 és 1965 között tartották a történelmi jelentőségű II. vatikáni zsinatot, amely nagyszabású reformokat valósított meg a katolikus egyházban. A legfontosabb ezek közül az, hogy a miséket a zsinat határozata alapján világszerte nem latinul, hanem az adott ország nyelvén tartják. A kínai katolikusok elszigetelt helyzete vezetett ahhoz a furcsa helyzethez, hogy Kínában a "hazafias" katolikusok egészen a 90-es évek derekáig latinul tartották a miséket, míg a Vatikánhoz hű földalatti katolikusok kínaiul.
A KKHSZ második kongresszusát 1962-ben tartották. Ezen megerősítették a függetlenség és önálló igazgatás politikáját, emellett programot dolgoztak ki az egyházi alkalmazottak utánpótlásának megoldására. A programot már nem hajthatták végre, a kulturális forradalom vihara a KKHSZ-t is elsöpörte, annak következő, harmadik kongresszusára csak 1980-ban került sor.
1966-ban kezdődött Kínában a Nagy Proletár Kulturális Forradalom, amely az országot káoszba döntötte, a vallási életet pedig évekre megbénította. A "négy régi" ellen hadba küldött vörösgárdistáknak fontos célpontjai voltak a vallási célokra használt épületek, templomok, kolostorok. Az egyházi temetőket feldúlták, számos templomot leromboltak, megrongáltak, az épületekbe gyárak, raktárak, iskolák költöztek. 1966 őszétől Kínában gyakorlatilag minden nyilvános vallási tevékenység megszűnt, a templomokat bezárták, a papokat, püspököket - függetlenül attól, hogy a KKHSZ-hez tartoztak-e - meghurcolták, munkatáborokba küldték. Ugyanígy járt sok hívő is, sőt, a Vallásügyi Hivatalokat is bezárták, kádereiket elítélték. 1971-től ugyan - kizárólag a külföldiek részére - megnyitották a pekingi katolikus katedrálist, de az új valláspolitika meghirdetéséig nincs hír arról, hogy bármiféle vallásos tevékenység folyt volna Kínában.

7. A jelenlegi helyzet

a/ Az új valláspolitika

Az 1966-tól 1976-ig tartó kulturális forradalom nagymértékben elidegenítette a kínai népet a politikai vezetéstől. A négyek bandája letartóztatása, majd a rövid átmeneti időszak után hatalomra kerülő, Deng Xiaoping nevével fémjelzett új vezetőgárdának szembe kellett néznie azzal, hogy a maga elé kitűzött feladatokat - a "négy modernizálás" végrehajtását, vagyis Kína gazdag és erős nagyhatalommá tételének programját - csak úgy tudja teljesíteni, ha a társadalom lehető legszélesebb rétegeit maga mellé állítja és mozgósítja. Ehhez szükség volt a társadalom energiáinak felszabadítására, amihez bizonyos mértékű szabadságot kellett biztosítani a kínai népnek. A vallásokat illetően a vezetés arra az álláspontra helyezkedett, hogy mivel a tapasztalatok szerint a vallások végleges elhalásáig még sok időnek kell eltelni, az elnyomás pedig nem vezet eredményre, emellett a társadalmi szervezetrendszerbe betagolt, megfelelően ellenőrzött vallási szervezetek nem jelentenek veszélyt a rezsimre nézve, érdemes biztosítani a vallási meggyőződés és tevékenység bizonyos szabadságát. Ez amellett, hogy a hívő tömegeket a rendszer támogatóivá teszi, Kína nemzetközi megítélésére is jó hatással van.
A KKP XI. Központi Bizottságának 3. ülésszaka után (1978), amely a politika fő hangsúlyát az osztályharcról a szocialista modernizációra helyezte, megindult a vallások újjáéledése. Az elítélt vallási vezetők és hívők hazatérhettek, s a kormányzat úgy döntött, hogy a kulturális forradalom alatt kisajátított ingatlanokat az egyházak visszakapják. Emellett az állam esetenként anyagi támogatást is adott a megrongált épületek helyrehozatalához. A vallások újjáéledésének üteme minden várakozást felülmúlt; a valláspolitikai fordulat utáni évtizedet a hivatalos propaganda és a hazafias vallási szervezetek szóvivői a kínai történelemnek a vallások szempontjából legkedvezőbb időszakának szokták nevezni.
A valóságban nem a hívők számának rohamos gyarapodásáról volt szó, hanem arról, hogy az addig föld alá és a magánélet keretei közé szorított vallásosság hirtelen a felszínre tört. Egyedül a protestantizmus dicsekedhet óriási növekedéssel: a hívők száma húsz év alatt 14-szeresére növekedett (a protestánsok számát 1949-ben 700.000-re tették, s 1978-ig ez a szám valószínűleg nem növekedett; 1997-ben viszont már 10 millió protestáns volt Kínában - a hivatalos statisztikák szerint!) A többi vallás új hívőket nem hódított meg nagy számban, de a hívők és a "vallási rendeltetésű helyek" (templomok, kolostorok, imaházak stb.) száma nagyjából a vallásellenes kampányok előtti szintre állt vissza. Ugyanakkor Kína lakossága időközben körülbelül a kétszeresére növekedett, így a vallásos emberek aránya a társadalomban jelentősen csökkent.

b/ A hazafias egyház jelenlegi helyzete

A szabadabb körülmények között a katolicizmus is gyorsan magához tért: 1980-ban - 18 éves szünet után - megtartották a KKHSZ harmadik kongresszusát. Ezen az újjászervezés és az egyház igazgatásának megkönnyítésére döntöttek két új szerv, a Kínai Katolikus Egyház Igazgatási Bizottsága (KKEIB), valamint a Kínai Katolikus Püspöki Kar létrehozásáról. Mindhárom szerv élére Zong Huaide jinan-i püspököt választották meg. Ugyanebben az évben egy szemináriumot is felállítottak a papnevelés biztosítására, emellett egy katolikus folyóiratot is alapítottak.
Jelenleg, az átszervezések következtében 113 egyházmegye van Kínában összesen 67 püspökkel (1993-as adat) . A püspökök közül 4-et szenteltek fel 1949 előtt vagy az 50-es évek elején. A többieket már a "hazafias" egyház választotta meg és szentelte fel 1958-ban vagy később. 1993-ban - a VÜH-hoz közel álló forrás szerint - egész Kínában 900 pap és 1200 apáca látott el szolgálatot 3000 templomban és kápolnában, a KKEIB felügyelete alatt . 1997-es hivatalos adatok szerint már a katolikus klérus 4000 főből áll, a templomok és imaházak száma pedig elérte a 4600-at . Mivel a papok, hívők és templomok számáról pontos adattal valószínűleg senki nem rendelkezik, erős a gyanú, hogy az 1993-as és 1997-es adatok közti különbséget inkább a pontatlanság, mint a katolicizmus gyors terjedése okozza.
A korábban kisajátított egyházi ingatlanok visszaadásának folyamata máig zajlik, ennek intézése a VÜH-ok egyik legfontosabb és legnehezebb feladata. Az épületekbe ugyanis gyárak, raktárak költöztek, s ezek elköltöztetése nélkül az egyház nem kaphatja vissza vagyonát; az elköltöztetés viszont sok problémával jár, és igen hosszú ideig tart. Ilyenkor az ingatlant használó üzem bérleti díjat fizet, ami fontos bevételi forrást jelent az állami támogatásban nem részesülő egyházközségeknek.
A hivatalos propaganda állításaival szemben a KKHSZ továbbra sem független az államtól, felette a VÜH ellenőrzést gyakorol. Az állami befolyás mértéke időről időre és helyről helyre változik, a helyi VÜH személyzete hozzáállásának, illetve az aktuális politikai kampányoknak függvényében.
Becslések szerint a katolikus hívők száma évi 50.000-rel növekszik . Egy 1989-es becslés 3.3 millióra , egy 1993-as 3.6 millióra , az 1997-es - bevallottan pontatlan - hivatalos becslés 4 millióra tette a kínai katolikusok számát . Mivel 1949-ben 2.7-3.3 millió kínai katolikus volt, a fenti adatok gyakorlatilag azt jelentik, hogy a két-három évtizedes elnyomás nem tudta jelentősen csökkenteni a katolikusok számát, de az 1978 utáni nagy megújulás se tudta jelentősen növelni. Nagy kérdés azonban, hogy a "földalatti" katolikus egyház mekkora erőt képvisel.

g/ A "földalatti" egyház

A tanulmány mottójában említett rendkívül bonyolult helyzet kialakulásáért az 1957-ben kezdődött "egyházszakadás" a felelős. Akkor, mint említettük, a katolikusoknak csak egy része csatlakozott a párthű KKHSZ-hez, mások illegalitásba vonultak, s továbbra sem tagadták meg a pápa iránti hűségüket. A kulturális forradalom alatt mind a legális, mind az illegális katolikusokat meghurcolták, de az 1978-tól kezdődő viszonylagos szabadság csak a legális - a KKHSZ-hez kötődő - katolikusokra vonatkozott. Mivel a "földalatti" katolicizmust az állam nem ismeri el vallásnak, a vallásszabadságot biztosító jogszabályok nem vonatkoznak rá. Így a "földalatti" katolikus egyház a közbiztonsági hivatalok hatáskörébe tartozik, amelyek időről időre lecsapnak egyes tagjaira. A helyzet azonban korántsem olyan egyértelmű, hogy egy pártkonform legális és egy üldözött illegális egyház párhuzamos és egymástól független tevékenységéről beszélhetnénk.
A földalatti katolikusok is létrehozták saját szervezetrendszerüket. A Vatikán - amellyel titkos csatornákon, főleg hongkongi és taiwan-i katolikusokon keresztül tartják a kapcsolatot - titokban püspököket nevezett ki a soraikból, akik papokat szentelhetnek fel. 1989 novemberében gyakorlatilag nyilvánosan megalakult a földalatti egyház Püspöki Konferenciája (a résztvevők többségét később hosszabb-rövidebb időre letartoztatták). Az egyház országszerte titkos "szemináriumokat" tart fenn - általában magánházaknál -, ezek gondoskodnak a klérus utánpótlásáról. Nagy gond, hogy a földalatti papok nem részesülnek rendes képzésben, az általuk elsajátított ismeretanyag sokszor kimerül néhány imában és szertartásban, minden teológiai megalapozottság nélkül . A földalatti és a hivatalos katolikus egyház viszonya rendkívül problematikus, s az alábbiakban csak a főbb kérdések fölvetésére szorítkozhatunk.
Az első megválaszolhatatlan kérdés az illegális katolikusok száma. A becslést lehetetlenné teszi a minden félre jellemző végletes elfogultság. A hivatalos kínai propaganda szerint - és a KKHSZ vezetői is ezt hangoztatják - csupán maroknyi ellenforradalmár, esetleg a Vatikán által megtévesztett személy alkotja az "úgynevezett "földalatti" katolikus egyházat", amelynek súlya elhanyagolható . Sok katolikus orgánum viszont azt állítja, hogy a szakadár, párthű katolikusok aránya elenyésző, s a többség hű a pápához:

Nyugaton és talán Kínában sem tudja senki megmondani, hány tagja maradt annak a római katolikus hívő közösségnek, amely 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel előtt három és félmillió lelket számlált. Mindazonáltal a párt egy kicsiny csoportot, amelyet Kínai Katolikusok Hazafias Szövetségének neveztek, támogatott, sőt még bátorította is őket az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején. Ez a csoport püspököket is szentelt fel - Róma ezeket sohasem ismerte el -, de a kulturális forradalom idején ismét elnyomták.

A földalatti katolikusok számát tehát máig sem ismeri senki, s ez leginkább annak köszönhető, hogy a földalatti, illetve a legális katolikus egyházhoz tartozás kérdése nem egyszeri aktus (pl. belépési nyilatkozat) által rendeződik el, hanem azáltal, hogy a hívő részt vesz-e a hivatalos egyház tevékenységében, elfogadja-e a szentségeket a "hazafias" paptól, vagy kizárólag a pápahű papokat ismeri el papnak. Ez minden hívő részéről személyes döntést követel meg, s általában az adott közösség papjának megítélésétől függ. Általában azt a papot, akit a hívők hiteles, őszinte, erkölcsös életű személyiségnek tartanak, a hívek akkor is elfogadják, ha támogatója a KKHSZ-nek. Azok a papok azonban, akik túlságosan kompromittálták magukat - például a kulturális forradalom alatt a vezetés nyomására megházasodtak, még ha ez a házasság csak formális volt is (az esetek többségében ez a helyzet) - nem számíthatnak a hívők bizalmára . Ennek következtében sok esetben nem lehet eldönteni, hogy egy hívő melyik egyház tagjának számít, mert előfordulhat, hogy a hivatalos egyház egyes papjait elfogadja, másokat viszont nem .
Mindez nagy dilemma elé állítja a legális egyház papjait. Ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt működhessenek, el kell fogadniuk a párt vezető szerepét és irányvonalát (pl. a Tiananmen téri események után a vallási vezetőknek biztosítaniuk kellett a kormányzatot egyetértésükről a helyzet kezelését illetően.) Ezzel viszont sok hívő szemében elveszíthetik hitelüket. Ezért a hivatalos papoknak rendkívül óvatosan kell egyensúlyozni, úgy kell támogatniuk a rendszert, hogy közben a hívők bizalmát is megőrizzék . A földalatti papoknak ugyanakkor azzal kell szembenézniük, hogy bármikor letartóztathatják őket, s mivel illegalitásban, fél-illegalitásban tevékenykednek, üzenetük csak korlátozott számú emberhez juthat el. Emellett meg vannak fosztva a hivatalos egyház számára biztosított infrastruktúrától, templomoktól, plébániáktól, nyilvános fellépési lehetőségektől.
A második nagyon összetett probléma a hivatalos és a földalatti egyház viszonya. A probléma az, hogy a két szélsőség között széles átmeneti sáv húzódik, emiatt a két egyházat és az azokra jellemző hozzáállásokat nem lehet pontosan elkülöníteni. A legális egyház szószólóinak a nagy nyilvánosság előtt hangoztatott véleménye az, hogy a földalatti egyház maroknyi rendszerellenes elem gyülekezete, akik nem csupán a kínai országépítés programjával, hanem Krisztus tanaival is szembehelyezkednek. A valós hozzáállás azonban sokkal árnyaltabb, minden egyházközségben más és más, sokszor a helyi VÜH-hivatalnokok vagy egyházi vezetők hozzáállása szerint változik. Van hely, ahol a két egyház élesen szemben áll egymással; máshol viszont a békés egymás mellett élés a jellemző, sőt néhol a két egyház papjai, püspökei kisegítik egymást a pasztorációs munkában . Olyan is előfordul, hogy a legális és "illegális" katolikusok ugyanabban az időben ugyanannak az épületnek két különböző helységében tartanak misét . A két egyház tehát sok helyen gyakorlatilag összemosódik.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a földalatti katolikusok véleménye sem egységes a legális egyházról. Léteznek szélsőséges elemek, akik nem csak hogy az egyedüli katolikus egyháznak tartják a földalatti egyházat, hanem a legális egyház munkájában résztvevőket eretnekeknek és árulóknak minősítik. Jó példa erre a Joseph Fan Xueyuan baoding-i püspök nevéhez kötött, az egész földalatti egyházban köröztetett 1988-as 13 pont, amely megtiltja a hívőknek, hogy a hivatalos egyházban szentségekben részesüljenek, s kijelenti, hogy aki ezt megteszi, az halálos bűnt követ el . Ez a nézet szembenáll a római katolikus egyház tanításaival is, tehát még a földalatti katolikusok pápahűségét is megkérdőjelezi. Más földalatti katolikusok, mint fentebb láttuk, hajlandóak együttműködni a legális egyház képviselőivel.
A két egyház viszonyát még összetettebbé teszi a Vatikán politikája, amely szintén nem egyértelmű a kérdésben. Nem igaz ugyanis az a sok helyütt megjelenő állítás, hogy Róma Kínában a legális egyházat elítéli és a földalatti egyházat támogatja . A valóságban Róma és a hivatalos kínai egyház között nem szakadtak meg a kapcsolatok, s - többnyire titokban - a kínai egyház bizonyos kérdésekben konzultál a Szentszékkel. Róma lehetőséget ad rá, hogy azok a püspökök, akiket a hozzájárulása nélkül szenteltek fel, utólagosan communióra lépjenek a pápával, s ilyenkor ezen püspökök felszentelését a Szentszék nem csupán érvényesnek, hanem törvényesnek is elismeri. A pápával titokban "kibékült" püspökök pontos számát és kilétét érthető okokból titokban tartják . Közben valamelyes közeledés nyilvánosan is történt Róma és a hivatalos katolikusok között, például a 80-as évek végétől a hivatalos liturgiában újra szerepel a pápáért mondott ima. A Vatikán és a kínai kormányzat is folytat tárgyalásokat egymással: előfordult már, hogy sikerült megállapodniuk egy adott egyházmegye püspökének személyében, aki így egyszerre lett a földalatti és a hivatalos katolikusok megyéspüspöke .
A Vatikánnak is sok gondot okoznak a szélsőséges földalatti katolikusok, akik oly büszkék pápahűségükre. A már említett, eretnekségbe hajló szélsőségek mellett gyakran megtörténik, hogy az illegális egyház nem fogadja el a hivatalos egyház olyan püspökét, akit a Vatikán elfogad. Ilyenkor nem nyíltan helyezkednek szembe Rómával, hanem arra hivatkoznak, hogy a hivatalos püspök pápai elismertségéről hozott hír hamis, az azt igazoló dokumentumok nem valódiak. A 80-as évek elején a Vatikán igen nagy szabadságot biztosított a földalatti katolikusoknak püspökök választására és felszentelésére, s ezzel a szabadsággal az egyház túlontúl gyakran is élt. Később a pápa egy nyolc pontos irányelvgyűjteményt adott ki, amely szerint a földalatti katolikusoknak egy-egy püspök kinevezésével várniuk kell addig, amíg megbizonyosodnak róla, hogy az adott egyházmegye "hivatalos" püspöke nem lépett communióra a pápával. Ha a "hivatalos" püspököt Róma is elismeri, a földalatti egyház nem szentelhet fel püspököt ugyanabba az egyházmegyébe. A nyolc pontot azonban a földalatti egyház nem fogadta el. A földalatti püspökök száma körülbelül 60, s bizonyos hírek szerint maga a Vatikán sem ismeri e püspökök pontos számát és kilétét.
A harmadik bizonytalan tényező a kormányzat politikája, amely a meghirdetett alapelvek állandósága ellenére is bármikor megváltozhat. Úgy tűnik, nem léteznek egységes irányelvek a vallások konkrét kezelésére, a vallásszabadságra vonatkozó gumijogszabályokat a helyi hivatalnokok tetszésük szerint értelmezhetik. Ennek következtében a hívők és papok helyzete tartományról tartományra, városról városra változik. Bizonyos helyeken a vallásügyi hivatalnokok ellenségesen viszonyulnak az egyházhoz, és sokban megnehezítik a vallásos tevékenységet. Máshol a katolikusok jelentős szabadsággal rendelkeznek. Beszámolók szerint számos helyen bizonyos, a központi kormányzat által tiltott cselekmények mindennapos gyakorlattá váltak, például vasárnapi iskolák szervezése vagy 18 éven aluliak megkeresztelése . Ugyancsak változó a földalatti katolikusok helyzete: sok helyen szemet hunynak tevékenységük fölött, máshol szigorúan tiltják működésüket. Velük kapcsolatban a legjellemzőbb politika az állandó bizonytalanságban tartás, a "húzd meg - ereszd meg" taktika: sokáig hagyják működni őket, majd bizonyos prominens képviselőiket néhány évre letartóztatják, de azok szabadulásuk után újrakezdik a szervezést.
Az országos politika, úgy tűnik, a nemzetközi politikai játszmákban kártyaként használja a vallásszabadságot és a földalatti katolikusok kérdését. Ugyanúgy, ahogy az emberi jogi aktivistáknak, a földalatti egyház vezetőinek a sorsa is sokszor a nemzetközi helyzettől függ. Amikor Kína valamely konkrét cél miatt pozitív színben akar feltűnni a világ előtt, szabadon enged néhány vallási vezetőt (ez történt pl. a 2000-es olimpia rendezési jogának odaítélése előtt ); amikor Kína erejét és függetlenségét akarja hangsúlyozni (pl. a Taiwan-nal kapcsolatos viták idején), annak sokszor kínai papok, püspökök, hívők látják kárát.

8. Befejezés: a katolicizmus jövője Kínában

Sokakban felmerült a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a Kínában fiatalnak számító katolikus vallás 2-3 évtizedes üldözés ellenére sem tűnt el, sőt az utóbbi időben még nőtt is a hívek száma. A kérdésre a hívők körének vizsgálata adhat részleges választ.
A katolicizmus Kínában elsősorban vidéki vallás: bár sok városban is vannak templomok, a hit bázisát egyes vidékek parasztsága alkotja. A jelenlegi katolikusok többségének családja már több nemzedék óta katolikusnak vallja magát. Azokból a családokból, ahol a katolicizmus családi hagyománnyá, az ősök vallásává vált, rendkívül nehéz kipusztítani ezt a hitet. Paradox módon tehát a katolicizmus éppen a kínai társadalom hagyománytisztelete, konzervativizmusa miatt maradhatott fenn . A fennmaradást elősegítette az is, hogy a katolikusok általában nagyobb blokkokban éltek vidéken, nem szétszóródva, s főleg egymás között házasodtak, így a katolikus hit nem csak a család, hanem a tágabb közösség egyik összetartó ereje is lett.
Az utóbbi időkben tapasztalható fellendülés elsősorban annak köszönhető, hogy a hagyományosan katolikus családok visszatértek a közösségi életbe. Emellett azonban sok új hívő is csatlakozott a katolikus egyházhoz. Ennek társadalmi okai vannak: a jelenleg uralkodó se nem szocialista, se nem kapitalista rendszer pusztító hatással van a hagyományos értékrendre, erkölcsre, közösségekre. Az elbizonytalanodott, helyüket kereső emberek - főleg az értelmiségiek és a fiatalok - könnyen a valláshoz, s azon belül is a kapitalista viszonyokhoz jobban illő kereszténységhez fordulnak. Ez okozza a katolicizmus viszonylag gyors és a "modernebb" protestantizmus viharos ütemű növekedését.
Mindazonáltal a katolicizmus jövője Kínában bizonytalan. A hívek száma a népességnek csupán néhány ezrelékét teszi ki, befolyása tehát jelentéktelen, s a vallást állandóan fenyegeti a feloldódás veszélye. Másrészt előbb-utóbb rendezni kell a földalatti és a hivatalos egyház ellentéteit, s meg kell szüntetni a skizmát, hiszen a megosztottság rendkívüli mértékben csökkenti az egyház erejét és hitelét. Ezt a fentebb vázolt mély ellentétek miatt nagyon nehéz lesz megvalósítani. Mindennek előfeltétele a Vatikán és KNK viszonyának rendezése: jelenleg a Vatikán az egyetlen európai állam, amely Taiwan-nal tart fenn diplomáciai kapcsolatot, s amíg nem ismeri el a KNK-t, addig nem lehet szó a kínai egyházon belüli ellentétek rendezéséről és a kínai egyház visszatéréséről a világegyházba.
Erre pedig nagy szükség lenne, mert a globalizáció ellenére a jövőben valószínűleg fokozódni fognak a nyugati világ és Kína konfliktusai. Egy olyan kínai katolikus egyház, amely mélyen beágyazódva a kínai társadalomba és szabadon tevékenykedhet, s emellett jó kapcsolatban áll a Vatikánnal és a többi ország keresztényeivel, hídként szolgálhatna a különböző kultúrák között, s a világ stabilitásához is hozzájárulhatna.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Könyvek, tanulmányok, dokumentumok

"A Study of the Religious Faith of Fishing People in Qingpu County." In Macinnis 1989: 272-83. (Orig. publ. Religious Questions under Socialism in China, Shanghai Academy of Social Sciences, 1987.)
"An Interview with Bishop Huang Ziyu, Xiamen." In Macinnis 1989: 286-7.
"An Interview with Bishop Joseph Lin Quan, Fuzhou." In Macinnis 1989: 287-90.
"Chinese Catholics: More Religious Freedom - An interview with Bishop Zong Huaide." In Macinnis 1989: 297-9. (Orig. publ. Beijing Review, No 25, 22 June 1987.
"Defense of the Vatican by Catholic Rightists (March, 1958)." In Macinnis 1972: 200-201. (Orig. publ. New China News Agency, Peking, March 14, 1958.)
"Key to Rapprochement Lies in Vatican - An interview with Bishop Fu Tieshan." In Macinnis 1989: 295-7. (Orig. publ. Beijing Review, No. 6, 30 January 1984)
"The Catholic Church in Yunnan Province." In Macinnis 1989: 284-6.
"We Want Communion as Brothers, Not Subjects - An interview with Bishop Aloysius Jin Luxian." In Macinnis 1989: 291- 5. (Orig. publ. Asia Focus, Hongkong, 24 May 1985)
Barron, J. B. and Waddams, H. M. 1950. Communism and the Churches. A Documentation. London, SCM Press.
Bent, Ans J. van der. 1980. Christians and Communists. An ecumenical perspective. Geneva, World Council of Churches.
Ch´en Ch´i-pin. 1959. Report to the Catholic Congress in Harbin on the Condition and Task of the Catholic Anti-Imperialist, Patriotic Campaign In Heilungkiang (July, 1959)." In MacInnis 1972: 138-44. (Orig. publ. Heilongjiang Ribao, July 25.)
CHEC (China Handbook Editorial Committee) (comp.). 1985. Life and Lifestyles. (China Handbook Series.) Beijing, Foreign Languages Press. ("Chapt. 4. Religion" pp. 180-214.)
Chu, Theresa. 1986. "Learning from Christians in Wuxi." In Macinnis 1989: 268-71.
Constitution of the People´s Republic of China (Adopted on September 20, 1954 by the First National People´s Congress of the PRC, on its First Session), Peking, Foreign Languages Press, 1954.
Evers, Georg. 1990. "The Catholic Church in China." China Study Project Journal, Dec. vol. 5., no. 3. pp. 12-4
Hsieh Hsing-yao. 1951. "How Did Imperialism Use Religion for Aggression on China? A Historical Survey of Missionary Work in China." In MacInnis 1972: 133-7. (Orig. publ. Renmin Ribao, Apr. 18.)
Kaplan, Frederic M. & Julian M. Sobin. 1982. Encyclopedia of China Today. (3rd ed.) Macmillan Reference Books. London and Basingstroke, Macmillan Publishers LTD. ("10. Religious Policy and Practice." pp. 341-4.)
Katus László. 1997. "A gregorián reform." Rubikon 1997/9. p. 21.
Koch István. 1999. "Bevégeztetett." (Szerk.: Vámos Péter.) Budapest, Terebess.
Lutz, Jessie G. 1976. "Chinese Nationalism and the Anti-Christian Campaigns of the 1920s." Modern Asian Studies, 10.3 (1976), pp. 395-416.
MacInnis, Donald E. 1972. Religious Policy and Practice in Communist China. A Documentary History. New York, The Macmillan Company; London, Collier-Macmillan Ltd.
MacInnis, Donald E. 1989. Religion in China Today. Policy and Practice. New York, Maryknoll.
Madsen, Richard. 1989. "The Catholic Church in China. Cultural Contradictions, Institutional Survival, and Religious Renewal." In Unofficial China. Popular Culture and Thought in the People´s Republic. Perry Link ed. Boulder, San Francisco, & London, Westview Press.
Mao Ce-tung. 1927. "Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról (1927. március)", In Mao Ce-tung válogatott művei I-IV. Budapest, Szikra, 1952, I. köt. pp. 33-96.
Mao Ce-tung. 1940. "Az új demokráciáról." In Mao Ce-tung válogatott művei I-IV. Budapest, Szikra, 1952-4. III. köt. (1954) pp. 213-290.
Mao Ce-tung. 1945. "A koalíciós kormányról (1945. április 24." In Mao Ce-tung válogatott művei I-IV. Budapest, Szikra, 1952-4. IV. köt. (1954) pp. 493-617.
Mao Ce-tung. 1957. A népen belüli ellentmondások helyes megoldásáról. (1957. febr. 27-én mondott beszéd a KNK legfelsőbb Államtanácsának kibővített ülésén, javított, kiegészített változat.) Budapest, Kossuth.
Mao Zedong. 1929. "Manifesto of the Communist Party (January 1929)." In Mao´s Road to Power - Revolutionary Writings 1912-1949. Vol. III., Armonk - London, M. E. Sharpe. pp. 133-5.
Mao Zedong. 1930a. "Xunwu Investigation (May 1930)." In Mao´s Road to Power - Revolutionary Writings 1912-1949. Vol. III., Armonk - London, M. E. Sharpe. pp. 296-418.
Mao Zedong. 1930b "Xingguo Investigation (October 1930)." In Mao´s Road to Power - Revolutionary Writings 1912-1949. Vol. III., Armonk - London, M. E. Sharpe. pp. 594-655.
Nagykövetségi jelentés, Peking, 1994. jan. 31. (Cím nélkül; a földalatti katolikusok ellen hozott intézkedésekről.)
Nagykövetségi jelentés, Peking, 1994. márc. 3.: "A külföldiek Kínában folytatandó vallásgyakorlásának szabályozása."
Nagykövetségi jelentés, Peking, 1994. márc. 3.: "A vallási tevékenység folytatására kijelölt helyek Kínában."
P´i Shu-shih (Chairman, Catholic National Patriotic Association, Archbishop of Shen-yang). 1960. "Life of Catholics in China." In MacInnis 1972: 248-53. (Orig. publ. China News Service, Peking, September 9, 1959.)
Paper, Jordan. 1994. "Religion [in China]", In Wu Dingbo and Patrick D. Murphy (eds.), Handbook of Chinese Popular Culture. Westport, Greenwood Press, pp. 77-92.
Pong, Raymound and Caldarola, Carlo. 1982. "China: Religion in a Revolutionary Society" In Carlo Caldarola (ed.), Religions and Societies: Asia and the Middle East. Berlin, Mouton Publishers, pp. 551-577.
Schram, Stuart R. (ed.) Mao´s Road to Power. Revolutionary Writings 1912-1949. Vol. III. From the Jinggangshan to the Establishment of the Jiangxi Soviet. July 1927-December 1930)
Sommer, Deborah. 1995a. "Mao Tse-tung Overthrows Religious Authority" In Deborah Sommer (ed.), Chinese Religion - An Anthology of Sources. New York - Oxford, Oxford University Press, pp. 303-304.
Stockwell, Foster. 1993. Religion in China Today. Beijing, New Worls Press.
Tang, Wenfang. 1996. "Religion and Society in China and Taiwan", paper presented at the 1996 Association for Asian Studies Annual Meeting, Honolulu, Hawaii, April 11-15, draft.
The Constitution of the People´s Republic of China (Adopted on March 5, 1978 by the Fifth National People´s Congress of the PRC at its First Session), In Frederic M. Kaplan and Julian M. Sobin, Encyclopedia of China Today. (Macmillan Reference Books.) London - Basingstroke, Macmillan, 1982, App. 1., pp. 404-407.
The Constitution of the People´s Republic of China. Peking, Foreign Languages Press, 1975.
The Far East and Australia 1999. (30th Ed.) London, Europa Publication Limited, 1998. ("Religion [in the PRC]", pp. 267-268; "Religion [in Hongkong]", p. 300.)
Thun Albin. 1997. A magyar misszió végnapjai Kínában. Szeged, Agapé.
Tu Shihua (Bishop). 1981. "To Have an Independent, Self-ruled, and Self-Managed Church Is Our Sacred Right." In Macinnis 1989: 300-303. (Orig publ. in A New Beginning, Theresa Chu and Christopher Lind, eds. Toronto, the Canada China Programme, 1983, pp. 99-103.)
Vámos Péter. 1997. Két kultúra ölelésében - Magyar jezsuiták a Távol-Keleten. Budapest, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya.
Vámos Péter. 1998. "Magyar jezsuiták Kínában." Korunk (Kolozsvár), aug. 3. III.folyam IX/8. pp. 110-6.
Vámos Péter. 1999. "A kommunista valláspolitika és a katolikus misszionáriusok helyzetének alakulása Kínában az 1940-50-es években." (Kézirat; megjelenés alatt a Mítoszok és vallások Kínában c. kiadványban, szerk. dr. Hamar Imre)
Varg, Paul A. 1960. Missionaries, Chinese and Diplomats. The American Protestant Missionary Movement in China, 1890-1952. Princeton. ("Chapt. XVII. Toward the Bamboo Curtain, 1941-1952", pp. 287-318.)
Whyte, Bob rev. 1987. "Unfinished Encounter: China and Christianity - Some Extracts", China Study Project Journal, dec. 1987, vol. 2. no. 3.
Yang, C. K. 1967. Religion in Chinese Society. A Study of Contemporary Social Functions of Religion and Some of Their Historical Factors. Berkeley - Los Angeles, University of California Press. ("VIII. State Control of Religion", pp. 180-217; "XIII. The Changing Role of Religion in Pre-Communist Chinese Society", pp. 341-377; "XIV. Communism as a New Faith", pp. 378-404)
Yu, David C., Religion in Postwar China. A Critical Analysis and Annotated Bibliography. 1994. Westport Conn., Greenwood Press.
Zhou Enlai 1950. "Speaking to the Chinese Christians on the Christian Share in the Revolution." (Részlet.) In MacInnis 1972: 24. (Orig. publ. China Notes, July, 1966, p. 5.)

Újságcikkek

"A Time a Vatikán és Kína viszonyáról." Világosság, 1973/8-9. sz. p. 569.
Bonavia, David. 1980. "Self-Confidence Paves the Way for a Revival [of Religions in China]." Far Eastern Economic Review, Aug. 15, pp. 24-25.
Breen, Lawrie. 1997. "China´s religious showcase." The Tablet, 6 December, pp. 1558-9.
"Catholic bishop speaks on his NPC deputy role." China Daily 1993. 03. 10. p. 3.
"Checking the Fervour of Born-Again Christians." Far Eastern Economic Review, Aug. 15, 1980, pp. 28-31.
"Compromise in Tianjin." 1992. The Tablet, 18 July
Donnithorne, Audrey. 1980. "Staying away from the Vatican´s Threshold." Far Eastern Economic Review, Aug. 15, pp. 28-29.
Eppink, Alfons. 1996. "A seed growing secretly in China´s soil." The Tablet, 26 October.
"Forum on China´s Religious Conditions." Beijing Review, sept. 1-7, 1997, pp. 15-18.
Huang Wei. 1997. "A Thriving Protestant Church in Shanghai." Beijing Review, Feb. 10-16, pp. 10-13.
Information Office of the State Council of the People´s Republic of China. October 1997. "Freedom of Religious Belief in China." Beijing Review, Nov. 3-9, pp. 13-22.
Information Office of the State Council of the People´s Republic of China. November 1991. "Human Rights in China." Beijing Review, Nov. 4-10, pp. 8-45. ("VI. Citizens Enjoy Freedom os Religious Belief", pp. 30-32.)
Jiang Zhimin and Xu Zugen. 1989. "The Surge in China´s Christianity." Beijing Review, March 20-26, pp. 19-21.
Kaye, Lincoln. 1993. "Religious Groundswell - Underground Churches lead Christian revival." Far Eastern Economic Review, jan. p. 13.
Kristof, Nicholas D. 1993. "Chinese Churches Thrive In ´Spring of Christianity´." International Herald Tribune, feb. 8., no. 34,169.
Kwan, Daniel. 1995. "Vatican urged to recognize Beijing." South China Morning Post., dec. 11. p. 10.
Lam, Willy Wo-lap. 1993a. "Underground Catholic bishop released." South China Morning Post, febr. 3. p. 8.
Lam, Willy Wo-lap. 1993b. "Priest release seen as bid to appease West." South China Morning Post. apr. 3. p. 1.
"Law Protects Spiritual Life." Beijing Review, Feb. 5-11, 1996, p. 5.
Li Xiao-ming. 1995a. "The fate of the faithful." The Review, dec. 23. p. 4.
Li Xiao-ming. 1995b. "Watching over China´s flock." The Review, dec. 23. p. 4.
Lu Yun. 1989. "Government Functionary Discusses Religion." Beijing Review, Aug. 14-20, pp. 18-23.
Rashid, Ahmed. 1995. "Unwelcome Traffic." Far Eastern Economic Review, dec. 7. p. 40.
"Religion in China." Beijing Review, Aug 14-20, 1989, p. 22.
"Religious Affairs in China." Beijing Review, sept. 1-7, 1997, pp. 9-14.
"Religious believers suffer persecution." South China Morning Post, 1995. dec. 23. p. 6.
"Religious Freedom Protected." Beijing Review, Aug. 25-31, 1997, p. 5.
"Religious Freedom Reaffirmed." Beijing Review, June 30 - July 6, 1997, p. 4.
"Religious Leaders on Human Rights." Beijing Review, Jan. 20-26, 1992, pp. 14-15.
Seidlitz, Peter. 1995. "Links with Vatican strengthen." South China Morning Post, sept. 30. p. 9.
"Szenvedés Krisztusért" Krisztusi Szolidaritás, 1999. április, p. 7-8.
Tang, Dominic (Archbishop of Canton). 1993. "Let our People Go." Far Eastern Economic Review, oct. 7.
Tang, Edmond. 1997. "Hope for China´s Christians." The Tablet, 29 March/ 5 April, pp. 422-4.
"Vették a bátorságot [Kína]." Krisztusi Szolidaritás, 1998. febr. p. 4.
"Women dang zai shehuizhuyi shiqi zongjiao wenti shang de jiben zhengce." ("Pártunknak a szocializmus időszakában a vallások problémáival kapcsolatos alapvető politikája.") Hongqi 1982/12 (400. szám), 1982.06.16. pp. 2-8.
Ye Xiaowen. 1988. "Safeguarding the Freedon of Religious Belief: China´s Practices and the Common Mission of the International Community.", Beijing Review, Dec. 14-20.