Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

H. P. Blavatsky
A ROSSZ EREDETE

Fordította: Solymos Béláné
Forrás: http://www.globenet.hu/teozofia/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


A rossz eredetének kérdése filozófiailag csak úgy közelíthető meg, ha az archaikus indiai szövegmintát fogadjuk el az okfejtés alapjaként. Egyedül az ősi bölcsesség oldja meg kielégítő módon az egyetemes gonosz jelenlétét. Az ősi bölcsesség a Kozmosz születését és az élet kifejlődését annak tulajdonítja, hogy az őseredeti, megnyilvánult EGYSÉG széttört sokasággá, vagy a forma nagy káprázatává. A HOMOGENITÁS (egyöntetűség) heterogenitássá (különbözőséggé) alakult át, az ellentétek természetes módon teremtődtek; innen származik a ROSSZ, ami ettől kezdve korlátlanul uralja ezt a „Siralomvölgyet”.


A materialista nyugati filozófiának (ahogy hibásan nevezik) sikerült hasznot húznia ebből a metafizikai (tapasztalatok határán túli) tantételből. Még fizikai tudomány is, a kémiával az élen, az utóbbi időben figyelmét az első állításra fordította, és afelé törekszik, hogy megcáfolhatatlan adatokkal a primordiális anyag homogenitását bizonyítsa. Azonban ilyen körülmények között anyagelvű pesszimizmusba (borúlátásba) lép, amely egy olyan tanítás, ami sem nem filozófia, sem nem tudomány, csak semmitmondó szavak özöne. A pesszimizmus legutóbbi fejlődése során megszűnt panteisztikus (a természet felett álló személyes Istent elvető, azt a természettel azonosító) lenni, a materializmussal házasodott, az ősi indiai szövegmintából kovácsol tőkét. De az istentagadó pesszimista nem szárnyal magasabbra, mint a darwinisták evilági, homogén sejtanyaga. Számára a világ vége a Föld és az anyag, és a prima matérián túl csak mogorva űr, üres semmi van. Néhány pesszimista megkísérli elgondolását költőien előadni a kimeszelt síremlékek vagy a mexikói holttestek mintájára, akiknek holtsápadt orcáit és ajkait vastagon pirosították ki. Az anyag bomlása azonban minden törekvés ellenére átszűrődik az életszerűnek álcázott halotti álarcon.

A materializmus szívesen fordul indiai hasonlatok és szóképek felé. Dr. Mainländer e témában írt új munkájában, a „Pesszimizmus és fejlődés” (Pessimism and Progress) című művében az áll, hogy az indiai panteizmus és a germán pesszimizmus azonos, és hogy a homogén anyag felbomlása heterogén anyaggá, az egyöntetűség átalakulása különféleséggé az, ami egy ilyen boldogtalan univerzumot eredményezett. A pesszimizmus szerint:

Ez [az átalakulás] az eredeti hiba, az eredendő bűn, amiért az egész teremtésnek súlyos szenvedéssel kell lakolnia, éppen ez az a bűn, amely életre hívta mindazt, ami él, ezáltal alámerítve azt a rossz és a szenvedés feneketlen mélységeibe, amelyből csak egyetlen kiút lehetséges, véget vetni a létezésnek.

A keleti szövegminta értelmezése, amihez még hozzájárul elsőrendű eszmeként az élet nyomorából „a létezés véget vetése” útján való menekülés – függetlenül attól, hogy az a létezés az egész kozmoszéra vagy csak az egyéni életre alkalmazandó –, óriási félreértés. A keleti panteista, akinek a filozófiája azt tanítja, hogy különbséget tegyen a létezés vagy lét és a feltételekhez kötött létezés között, aligha nézne el egy ilyen megoldási lehetőséget követelő eszmét. Ő tudja, hogy csak a formának vethet véget, és nem a létezésnek, és csak ezen a földi káprázati síkon. Igaz, ő tudja, hogy ha kiöli magából Tanha-t (a kielégítetlen létezési vágyat vagy „élni akarást”), fokozatosan megmenekül az újraszületés és feltételekhez kötött létezés átkából. Ugyanakkor azt is tudja, hogy nem ölheti meg, vagy nem vethet véget még saját kis életének sem, a személyiséget kivéve, ami végeredményben csak egy váltás ruha. Minthogy csak az Egy Valóságban hisz, ami örök LÉT (LENNI-ség), „az ok nélküli OK”, amiből száműzte magát a formák világába, aminek ideiglenes és kibontakozó megnyilvánulásait Maya állapotában (változás vagy káprázat) úgy tekinti, mint valóban a legnagyobb rosszat; ugyanakkor, mint természetes folyamatot, ami elkerülhetetlen, akárcsak a szülési fájdalmak. Az egyedüli eszköz, amelynek segítségével átléphet a szomorúság korlátozott és feltételekhez kötött életeiből az örök életbe, vagy abszolút „Lét”-be, amit olyan elevenen szemléltet a szanszkrit sat szó.

A hindu vagy a buddhista „pesszimizmusa” metafizikai, rejtett értelmű és filozófiai. Az az eszme, amely szerint a pesszimizmus és ezerarcú megnyilvánulása az egyetemes rossz és szomorúság forrása és eredete, nagyon régi, habár Gautama Buddha volt az első, aki ennek határozott kifejezést adott. A nagy indiai Újító azonban bizonyosan nem kapaszkodónak szánta ahhoz, hogy a modern pesszimista szert tegyen rá, vagy hogy a materialista elferdített, veszedelmes tantételei ürügyéül szolgáljon.

A bölcs és filozófus, aki magát az emberiségnek szentelte, azáltal, hogy érte élt, hogy megmentse, arra tanítva az embereket, hogy az anyag érzéki létében lássák egyedül a nyomorúságot, sohasem tartotta kívánatosnak az öngyilkosságot mély, filozófiai álláspontja alapján. Törekvései arra irányultak, hogy felszabadítsák az emberiséget az élethez való túlságosan erős kötődés alól, ami az Önzés fő oka – ennél fogva a kölcsönös fájdalom és szenvedés létrehozója. Saját személyes esetében Buddha az állhatatosság példáját hagyta ránk, mint követendőt, azaz élni, és nem elfutni az életből. Tanítása a rosszat, mint bennrejlőt mutatja be, nem az anyagban, amely örök, hanem a káprázatban, amit teremt az anyag változásain és átalakulásain keresztül gerjesztve az életet, mivel ezek a változások feltételekhez kötöttek, és az ilyen élet múló. Ugyanakkor azok a rossz dolgok nemcsak elkerülhetetleneknek, de szükségeseknek is mutatkoznak. Mivel, amikor megkülönböztetjük a jót a rossztól, a fényt a sötétségtől, és az előbbit becsüljük többre, azt a kettő közötti ellentéteken keresztül tudjuk csak megtenni. Amíg Buddha filozófiája írott malaszt értelemben csak a dolgok sötét oldalára mutat rá az illúzió e síkján, ezoterizmusa, filozófiájának rejtett lelke, fellebbenti a fátylat, és felfedi az Arhat előtt az ÖRÖK ÉLET minden dicsőségét a Lét és a Tudatosság teljes Egyöntetűségében. Ez kétségtelenül egy másik képtelenség a materialista tudomány, sőt még a modern idealizmus szemében is, mégis, tény a Bölcs és ezoterikus panteista számára.

Mindazonáltal annak az alapeszmének, hogy a rosszat a homogén (egyöntetű) anyag egyre növekvő bonyolultsága teremti és hozza létre, amely anyag formálódik, és egyre jobban differenciálódik, ahogy a forma fizikailag tökéletesebbé válik, van egy ezoterikus oldala, ami valószínűleg sohasem merült fel a modern pesszimistákban. Írott malaszt szempontja mégis töprengés témája volt minden ősi, gondolkodó nemzetnél. Még Indiában is a primitív gondolkodás, amelynek alapját képezte a már idézett szövegminta, eltorzult a szektaszellem által, és a Hatha jógik rituális, pusztán dogmatikus szertartásaihoz vezetett, ellentétben a filozofikus, védantai Raja jógával. Pogány és keresztény exoterikus spekulációk, sőt még a középkori szerzetesi aszkétizmus is mindent kivont, amit csak tudott az eredetileg nemes eszméből, és szűk látókörű szektás nézeteiket alázatosan kiszolgálóvá tették. Az anyagról való téves elképzeléseik oda vezették a keresztényeket, hogy kezdettől fogva azonosítják a rosszat és az anyagot az asszonnyal, a Római Katolikus Egyház Szűz-imádata ellenére.

Ahogy a németországi pesszimisták a félreértett indiai szövegmintát legújabban alkalmazták, az egészen eredeti, sőt csaknem váratlan, amint látni fogjuk. Egy magas szintű metafizikai tanítás és a fizikai fejlődésről szóló Darwin féle elmélet között bármely analógiát levonni önmagában eléggé reménytelen feladatnak látszik. Annál is inkább, mivel a természetes kiválasztódás elmélete nem a létezés bármilyen elképzelhető kiirtását hirdeti, ellenkezőleg, az élet folyamatos és állandóan növekvő fejlődését. Mindazonáltal a német elmésség kitalálta a filozófiai igazsággal való hasonlóságot a tudományos paradoxonok (látszólagos ellentmondás) és sok szofisztika (okoskodás) segítségével. A régi indiai tantétel nem menekült meg a modern pesszimizmus általi döntőbíráskodás elől. Annak az elméletnek a boldog felfedezője, hogy a rossz eredete a protoplazma amőbához nyúlik vissza, amely nemzés céljából osztódott, és így elvesztette szeplőtelen egyneműségét, igényt tartott az árja, ősi szövegmintára új kötetében. Mialatt felmagasztalja annak filozófiáját és az ősi elképzelés mélységét, kijelenti, hogy inkább úgy kellene tekinteni, „mint a legmélyebb igazságot, amelyet előre megfontolva elcsentek az ősi bölcsek a modern gondolkodástól”.

Ebből az következik, hogy a hindu és buddhista filozófus mélyen vallásos panteizmusát és a pesszimista materialista esetleges hóbortját a modern gondolkodás ugyanarra a szintre helyezi. A kettő közötti átjárhatatlan szakadékról nem vesznek tudomást. Úgy tűnik, kevéssé számít, hogy a panteista, nem ismerve el a megnyilvánult kozmoszban semmilyen valóságot, úgy tekintve, mint érzékeinek egyszerű káprázatát, saját létezését is csak úgy kell szemlélje, mint egy sereg illúziót. Ezért, amikor a valóságos élet szenvedéseitől való menekülés módjáról beszél, azon szenvedések szemlélete és létezésének megszüntetési indítéka teljesen eltér a pesszimista materialistáétól. Számára a fájdalom és szomorúság káprázat, ami ehhez az élethez való ragaszkodásnak valamint tudatlanságnak tudható be. Ezért örök, változásoktól mentes élet elérésére törekszik, teljes tudatosságra a Nirvána állapotában. Ezzel szemben az európai pesszimista az életben meglévő „rosszakat” valóságosnak tekinti, és ahogy kifejezi, a létezés megsemmisülésére sóvárog, ha van ideje bármire is vágyakozni az evilági realitásokon kívül. A filozófus számára csak egy igazi élet létezik, a nirvánai mennyei boldogság, ami egy olyan állapot, amelyik nemcsak fokozatában, de minőségében is különbözik a megnyilvánult univerzumban meglévő bármelyik tudatsíktól. A pesszimista a „Nirvánát” babonának nevezi, és úgy magyarázza, mint az ”élet megszűnését”, azé az életét, amely számára a Földön kezdődik és végződik. Az előbbi nem vesz tudomást szellemi törekvéseinél még a szervesen hozzátartozó homogén egységről sem, amiből a német pesszimista ily módon tőkét kovácsol. Annak az egységnek közvetlen okáról tud csak, ami örök és örökké élő, és hiszi, mert az EGY az nemteremtett, vagy még inkább, nem kifejlődött. Ennél fogva minden törekvése a lehető leggyorsabb egyesülés az eredendő állapottal, és az oda való visszatérés, ezen csalékony, nem valóságon alapuló életsorozatokon át tartó zarándoklatát követően, annak érzéki észleléseken alapuló irreális varázstükrével.

Az ilyen panteizmust csak a személyes előrelátásban hívő minősítheti „pesszimistának”, aki szembeállítja bárminek tagadását, ami „teremtett” - azaz feltételekhez kötött és korlátozott -, az ő saját, vak filozófiátlan hitével. A keleti elme nem azzal foglalkozik, hogy kivonja a rosszat minden radikális törvényből és életmegnyilvánulásból, és azzal sem, hogy megszorozzon minden érzékelhető mennyiséget a nagyon gyakran csak képzelt rosszak mértékegységével: a keleti panteista egyszerűen csak átadja magát az elkerülhetetlennek, és megkísérel kitörölni életösvényéről annyi visszaesést az „újraszületésbe”, amennyit csak tud azáltal, hogy elkerüli új karmikus okok létrehozását. A buddhista filozófus tudja, hogy minden emberi lény életsorozatának időtartama - hacsak nem „mesterségesen” éri el („erőszakkal veszi el az isteni királyságot” a kabbalista kifejezésmód szerint) -, allegorikusan negyvenkilenc napban van megadva, amennyit Gautama, a Buddha, töltött a szent fügefa (banyana vagy Ficus religiosa) alatt. A hindu bölcs a maga módján tudja, hogy meg kell gyújtania az első, és eloltania a negyvenkilencedik tüzet, mielőtt eléri a végső megszabadulást. [Ez egy ezoterikus tantétel, és az átlag olvasó nem ért sokat belőle. A teozófus azonban, aki olvasta az Ezoterikus Buddhizmus-t (Esoteric Buddhism) 7x7-nek számítja a negyvenkilenc „napot” és a negyvenkilenc „tüzet”, és megérti, hogy ez az allegória ezoterikus értelemben a hét emberi, egymást követő gyökérfajra vonatkozik hét alfajával. Minden monad az elsőben születik, és az utolsó, hetedik fajban nyeri el megszabadulását. Csak egy Buddha érheti el egyetlen élet lefolyása alatt.] Ezt tudván, mind a bölcs, mind a filozófus türelmesen vár a megszabadulás természetes órájára; míg szerencsétlen utánzója, az európai pesszimista mindig kész elkövetni, amint hirdetni az öngyilkosságot. Nem ismerve a létezések hidrájának számtalan fejét, nem képes ugyanazt a filozófiai megvetést érezni az élet iránt, mint amit a halál iránt érez, és ezáltal követni a keleti testvére által nyújtott bölcs példát.

Így a filozofikus panteizmus nagyon is különbözik a modern pesszimizmustól. Az előbbi a létezés misztériumainak helyes megértésén alapul, az utóbbi valójában még egy rossz rendszer, amit az egészségtelen képzelet hozzátett a ténylegesen fennálló szociális rossz dolgok már amúgy is nagy mennyiségéhez. A józan igazság az, hogy ez nem is filozófia, hanem egyszerűen a létezés és az élet módszeres rágalmazása; egy rossz emésztésű vagy gyógyíthatatlan képzelt beteg epés kijelentései. Több párhuzammal nem érdemes kísérletezni a két gondolkodási rendszer között.

A rossz és a szomorúság magjai valóban a megnyilvánult univerzum heterogenitásának legkorábbi eredményei és következményei. Mindazonáltal csak illúzió, amelyet az ellentétek törvénye hozott létre, ami alapvető törvény a természetben. Sem a jó, sem a rossz nem létezne, ha nem világítanának rá egymásra. A létezés, legyen az bármilyen formában, a Világ teremtése óta észlelhetően felmutatja ezeket az ellentéteket, és a rossz az önzésnek és én-ségnek betudhatóan uralkodik az univerzumban, a gazdag keleti szókép a természet hibájáért való büntetésként jelenteti meg; ennélfogva az emberi lelket (a pszichét) az öntudatlan Felsőbbrendű Én bűnbakjának és áldozatának tekintették. Ez azonban nem a pesszimizmust, hanem a bölcsességet hívta életre.

Önmagában a tudatlanság önkéntes mártír, de a tudás a természetes pesszimizmus mestere. Fokozatosan, és az öröklés és visszaütés folyamata által az utóbbi ösztönössé vált az emberben. Mindig jelen van bennünk, habár kezdetben hangja rejtett és csendes. A létezés korai örömei közepette, amikor még az ifjúság életenergiáival vagyunk telve, mindegyikünk alkalmas arra, hogy egy hibát követő első szomorú gyötrelemnél vagy egy fekete felhő hirtelen megjelenése esetén az életet vádoljuk, az életet tehernek érezzük, és gyakran a létezést átkozzuk. Ez mutatja a pesszimizmust vérünkben, de ugyanakkor a tudatlanság termésének jelenlétét. Ahogy az emberiség sokasodik és vele a szenvedés – ami természetes következménye az egyedszám növekedésének, amely gerjeszti azt – a szomorúság és a fájdalom felerősödik. Mi a lehangoltság és kétségbeesés légkörében élünk, de ez azért van, mivel szemünket lesütjük, és a földre szegezzük, annak minden fizikai és durva anyagi megnyilvánulásával. Ha ahelyett, hogy életútján továbbhaladva az ember nem az ég felé nézne, ami csak egy szókép, hanem saját magába, és figyelmét a belső emberre összpontosítaná, hamarosan megmenekülne az illúzió nagy kígyójának tekervényeiből. Élete a bölcsőtől a sírig elviselhetőbb és méltóbb lenne még rosszabb időszakaiban is.

A pesszimizmus – ami mindenkor a leselkedő rossz állandó gyanúja – kettős természetű, és kétféle gyümölcsöt terem. A fizikai emberben ez természetes jellemvonás, csak a tudatlan számára válik átokká. A szellemi embernek áldás, amennyiben az utóbbit a helyes útra vezérli, meghozza számára egy másik alapvető igazság felfedezését, nevezetesen, hogy ezen a világon minden csak előkészület, mert ideiglenes. Olyan, mint egy hasadék a földi élet sötét börtönfalain, amelyen keresztül az örök hazából betör a fénysugár, megvilágosítva a belső érzékeket, megsúgva a porhüvelyében levő fogolynak létezésünk eredetét és kettős misztériumát. Ugyanakkor ez néma bizonyítéka annak jelenlétének az emberben, aki tudja, anélkül, hogy mondták volna neki, hogy létezik egy másik, jobb élet is, amint túlélte a földi életek átkát. A kérdésnek ez a magyarázata és a rossz létezésének eredete teljes mértékben metafizikai jellegű, és nincs köze fizikai törvényekhez. Minthogy ez már az ember szellemi részéhez tartozik, felületesen belekontárkodni sokkal veszélyesebb, mint tudatlannak maradni. Mivel ez Gautama Buddha etikájának mélygyökerében rejtőzik, és mert jelenleg a materializmus modern filiszteusainak kezébe került, a két pesszimista gondolati rendszer összekeverése elmebeli öngyilkosság lenne, ha nem rosszabb.

A keleti bölcsesség azt tanítja, hogy a szellemnek a testetöltés és élet megpróbáltatásán kell keresztülhaladnia, és az anyag által megkeresztelkednie, mielőtt tapasztalást és tudást érhet el. Csak ezután kapja meg a lélek keresztségét vagy öntudatosságot, és térhet vissza eredeti, isteni állapotába, tapasztalattöbblettel, mindentudással befejeződve. Más szavakkal, primordiális lényegű homogenitás eredeti állapotába a karma termésének hozzáadása útján kerülhet vissza, mivel egyedül csak az teremthet tökéletesen tudatos istenséget, egy fokozattal lévén csak távolabb az abszolút Mindenségtől.

Még a Biblia szerint is bizonyára létezett rossz Ádám és Éva előtt is, akik következésképp ártatlanok az eredeti bűn gyalázatában, mert ha nem lett volna rossz vagy bűn előttük, sem a kísértő Kígyó, sem a jó és rossz tudás fája nem létezhetett volna az édenkertben. Az almafa ismertetőjegyeit az a versszak mutatja, amikor a pár megkóstolja gyümölcsét: „Megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei és észrevevék” sok dolgot, azon túl, hogy tudták, hogy meztelenek. Az anyag dolgairól való túl sok tudás helyesen mutatja a rossz meglétét.

Így áll a dolog, és kötelességünk megvizsgálni az ártalmas elméletet és szembeszállni vele. Mindezideig a pesszimizmus a filozófia és a metafizika területére szorítkozott, és nem mutatkozott törekvés arra, hogy betörjön olyan, pusztán fizikai tudomány területére, mint a darwinizmus. A fejlődéselmélet csaknem egyetemessé vált, és nem létezik iskola, ahol ne tanítanák (eltekintve a vasárnapi és hittérítő iskoláktól) az eredeti tervezet kisebb vagy nagyobb változtatásával. Másrészt semmilyen más tanítással nem éltek úgy vissza, és nem használták úgy ki, mint a fejlődéselméletet, különösen azzal, hogy alaptörvényeit a sokoldalú emberi létezés legösszetettebb és nehezen felfogható problémáinak megoldására alkalmazták.

Ott, ahol a pszichológia, de még a filozófia is fél lépdelni, a materialista biológia felületes hasonlóságok és előítéletes következtetések pörölyeként alkalmazza. A legrosszabb azonban az, hogy az embert csak egy nagyobb állatnak kiáltja ki, és ezt az igazát fenntartja, mint a fejlődéstudomány fennhatósági területéhez tagadhatatlanul odatartozót. Azokon a felségterületeken az ellentmondások nem járnak egyedül. Minthogy az „ember mindennek fokmérője”, ezért az embert az állattal méri össze és elemzi. Egyik német materialista a szellemi és lelki fejlődést a pszichológia és biológia törvényszerűségének tulajdonítja; azt állítva, hogy az embriológia és zoológia rejtélyei egyedül képesek megoldani az emberi tudatnak és lelke eredetének rejtélyeit [Haeckel]. Egy másik materialista az állatok példája alapján talál igazolást az öngyilkosságra, amely állatok éhezéssel vetnek véget létezésüknek, ha belefáradnak az életfenntartásba [L. Bach].

A pesszimizmusnak, ellentmondásainak sokasága és feltűnősége mellett, volt egy gyenge pontja, nevezetesen bármely valóságos és nyilvánvaló alap hiánya, amelyen nyugodhatna. Követőinek nincs élő, vezérlő gondolkozása, hogy irányfényként szolgálja őket, és segítsen nagy ívben elkerülni – a valóságos és a képzeletbeli – élet homokzátonyait, így bőségesen szétszóródva élettel és létezéssel szembeni lelepleződések alakjában. Mindössze az őket képviselőkre tudtak támaszkodni, akik nagyon leleményesen, ha nem is kifizetődően azzal töltötték idejüket, hogy az életben tapasztalható sok különféle rosszat hozzáfércelték a nagy német gondolkodók, mint Schopenhauer és Hartmann, metafizikai állításaihoz, ahogy a kisfiúk fűzik a színes farkakat azokhoz a sárkányokhoz, amiket idősebb társaik készítettek és ujjonganak levegőbe bocsátásuk láttán. Most azonban változik a program. A pesszimisták találtak valami komolyabbat és megbízhatóbbat, habár kevésbé filozófiait, mint Schopenhauer metafizikai sárkányai, hogy hozzáfűzzék sirámaikat és gyászénekeiket. Eltávozott, hogy többé vissza se térjen az a nap, amikor elfogadták ennek a filozófusnak a nézeteit, amelyek az egyetemes AKARAT-ra mutattak rá, mint a Világ összes rosszának elkövetőjére. Semmivel sem lesznek elégedettebbek von Hartmann zavaros „tudatalatti”-jával. Szorgalmasan kutattak egy alkalmasabb és kevésbé metafizikai talaj után, hogy pesszimista filozóiájukat ráépíthessék. Kutatásukat siker koronázta most, hogy az Egyetemes Szenvedés okát a fizikai fejlődés alaptörvényeiben fedezték fel. A rossz már nem kötődött többé a ködös és bizonytalan fantomhoz, az „AKARAT”-hoz, hanem egy tényleges és kétségtelen tényhez: ettől fogva a pesszimistákat az evolucionisták vontatják.

Jellegzetes alapérvük ennek a cikknek a nyitó mondatában szerepel. Az Univerzum és benne minden „az EGYSÉG Sokasággá való széttörése” következtében jelent meg. Az indiai szövegmintának ez az eléggé homályos visszaadása, ahogy bemutattam, nem utal a pesszimista elméjében az egy Egységre, a védantai elvont fogalomra, Parabrahm-ra, másként bizonyosan nem használtam volna a „törés” szót. Mulaprakrti-vel és Parabrahm fátylával sem sokat törődik, de még az először megnyilvánult eredendő anyaggal sem, kivéve a valószínűsíthető és főleg földi protoplazmát, ahogy ez Dr. Mainländer előadásából következik. A szellem vagy istenség ez esetben teljesen elhanyagolt; nyilván annak szükségessége okán, hogy az egészet, mint „a fizikai tudomány törvényes felségterületét” lehessen feltüntetni.

Röviden, az igen régi szövegmintáról az állították, hogy alapja és igazolása abban az elméletben található meg, hogy „néhány, talán egy legegyszerűbb természeti fajból” (Darwin) fokozatosan fejlődött ki „az összes, ma élő különféle állat és növény és valamennyi organizmus, ami valaha élt a Földön”. A tudománynak ez az axiómája (sarkigazsága) az, amelyik, ahogy nekünk előadják, igazolja és bizonyítja a hindu filozófiai tantételt. Mi ez az axióma? Miért ez: a tudomány azt tanítja, hogy az átalakulások sorozata, amelyen a magnak át kell haladnia – a mag, ami fává nő, vagy csírává válik, vagy az, ami állattá fejlődik – minden esetben nem másból, mint a mag szerkezetének átmenetéből áll; a homogénből a heterogénbe vagy összetett formába. Ez tehát a tudományos igazság, amelyik összeveti az indiai képletet az evolucionistákéval, azonosítja őket, így magasztalja fel az ősi bölcsességet, méltónak elismerve a modern materialista gondolkodás számára.

Ezt a filozófiai képletet nem egyszerűen csak megerősíti az elkülönült fajok egyéni növekedése és fejlődése, magyarázzák a pesszimisták, hanem általánosságban és részleteiben is igazolja. Igazoltnak tüntetik fel az Univerzum fejlődésében és növekedésében, valamint bolygónkéban is. Röviden, az egész szerves világ születése, növekedése és fejlődése, egységet adó teljességében, az ősi bölcsességet hivatott igazolni. Az egyetemesektől le egészen a részlegesekig a szerves világ – felfedezésük szerint – az egyre tökéletesedő kidolgozottság ugyanazon törvényének van alávetve, az egységből a többségbe történő átmenetnek, ami az „élet fejlődésének alavető szabálya”. Még a nemzetek, a társadalmi élet, közintézmények növekedése, a nyelvek, művészetek és tudományok fejlődése is - valamennyi elkerülhetetlenül és végzetesen követi az „egységnek sokasággá való széttörésének, az egyöntetűnek formák sokaságába való átmenetének” mindent átölelő törvényét.

Mialatt azonban szerzőnk követi az indiai bölcsességet, eltúlozza és a maga módján el is torzítja ezt az alaptörvényt. Még az emberiség történelmi sorsával is a törvényt kívánja alátámasztani. Arra készteti ezeket a végzeteket, hogy az indiai felfogás helyességét szolgálják és bizonyítsák.

Ezt az emberiséget, mint szervesen összetartozót kezeli, fejlődését és evolúciós haladását nyomon követve, és különválasztja részeit – mindegyik az egység különálló és független ágává válik – egyre jobban sodorja el eredeti, egészséges, harmonikus egységétől. A szociális szervezetek, a szociális viszonyok, valamint az egyéniek szövevényessége mind az életerő gyengítéséhez vezetnek, az érzelmi energia lankadásához és a szerves egység szétrombolásához, ami nélkül nem lehetséges belső harmónia. Ennek a harmóniának a hiánya belső zavart gerjeszt, ami a legkomolyabb mentális gyötrelem okává válik. A rossz gyökerei az élet fejlődésének természetében és bonyodalmaiban vannak. Minden egyes lépése előre ugyanakkor egy lépés, amelyet energiájának felbontása felé tesz, ami passzív fásultsághoz vezet. Az élet fokozatosan fejlődő bonyolultságának ilyen kikerülhetetlen a következménye, fejti ki, mivel az evolúció vagy fejlődés átalakulás homogénből heterogénba, az egész szétszóródása sokasággá, stb., stb. a rettenetes törvény egyetemes, minden teremtményre érvényes, a végtelenül kicsinytől az emberig, mert, amint mondja, ez alapvető természeti törvény.

Mármost, ez egyoldalú meglátása a fizikai természetnek, amelyet a német szerző elfogad, egyetlen árva gondolat nélkül annak szellemi és lelki jellegére, így iskolája biztos kudarcra van ítélve. Nem az a kérdés, hogy a differenciálódásnak (fajok elkülönülésének) és végzetes következményeinek törvénye alkalmazható-e bizonyos esetekben az állati fajok, sőt még az ember növekedésére és fejlődésére. Mivel ez a pesszimista iskola egész új elméletének alapja és fő támasza, a kérdés egyszerűen az, hogy vajon ez valójában egy egyetemes és alapvető törvény? Azt szeretnénk tudni, hogy vajon a fejlődésnek ez az alapképlete teljességében átfogja-e a fejlődés és növekedés egész folyamatát, és hogy ténylegesen a fizikai tudomány felségterületéhez tartozik-e, vagy sem. Ha ez „semmi más, mint a homogén állapot heterogénba való átmenete”, ahogy Mainländer mondja, akkor bizonyításra szorul, hogy az adott folyamat „hozza létre a szervek és szövetek bonyolult kombinációját, amely kialakítja, és teljessé teszi a tökéletes állatot és növényt.”

Ahogy a „Pesszimizmus és Haladás ”néhány kritikusa megjegyezte, a német pesszimista egyetlen pillanatig sem kételkedik benne. Feltételezett felfedezése és tanítása „teljes meggyőződésére épül, hogy a szervezet bonyolult működésének alaptörvénye és fejlődése csak egy dolgot fejez ki: az egységnek sokasággá való átalakulását”. Innen adódik a folyamat azonosítása a felbomlással és hanyatlással, az erők és energiák gyengülésével. Mainländer-nek igaza lenne párhuzamaiban, ha ez a törvény a fajok elkülönülése és az egyöntetűnek sokféleségbe való átmenetére vonatkozóan valóban az élet fejlődésének alapvető törvényét képviselné. Azonban az elmélet teljesen hibás – metafizikailag és fizikailag is. Az evolúció nem egyenes vonalban halad; mint ahogy egyik természeti folyamat sem, hanem ciklikus (periodikus), mint az összes többi. A körkörös kígyók bekapják saját farkukat, mint az Örökkévalóság Kígyója. Ebben van belefoglalva az indiai képlet, a Titkos Tanítás tétele, amit a természettudományok, különösképp a biológia valóban alátámaszt.

Ez az, ami egy ismeretlen orosz szerző és kritikus által írt „Tudományos Levelek” –ben (Scientific Letters) olvasható:

„Az elszigetelt egyedek fejlődésében, a szerves világ fejlődésében, az Univerzuméban, valamint bolygónk növekedésében és fejlődésében, röviden, mindenütt, ahol csak fokozatosan haladó bonyolultsági folyamat zajlik, megtaláljuk az ellentétes átalakulást, eltekintve az egységnek sokasággá és a homogénnek heterogénné történő átmenetétől, egy ellentétes átalakulást – átmenetet szembe, a sokaságból az egységbe, a heterogénből a homogénba. … Az adott, fokozatosan fejlődő bonyolultsági folyamat aprólékos megfigyelése megmutatja, hogy ami abban történik, az nemcsak a részek elkülönülése, hanem kölcsönös feloldódás is. …Miközben a sejtek egy része egymásba olvad, és egy egységgé egyesül, izomrostokat, izomszöveteket alakít ki, más részek a csontok, idegszövetek alkotóelemeivé válnak, stb., stb. Ugyanez történik a növények kialakulásánál is.”

Ebben az esetben az anyagi természet megismétli azt a törvényt, amelyik a lelki és szellemi fejlődés területén működik: mindkettő leszáll, újra felemelkedik és beolvad a kezdőpontba. A homogén, fejlődésképes tömeg vagy elem, amely részeiben differenciált, fokozatosan heterogénné alakul; majd ezeket a részeket egy harmonikus egészbe olvasztva, egy fordított folyamatot kezd újra, újra visszafejlődést, és visszatér ugyanolyan fokozatosan kezdeti, eredeti állapotába.

A pesszimizmus nem talált jobb támogatásra az elméleti materializmusban sem, mivel az utóbbi mindezideig kifejezetten optimista elfogultsággal árnyalt. Vezető pártolói valójában sohasem tétováztak gúnyolódni az „Isten dicsőségének és valamennyi művének” teológiai imádatán. Büchner odavág egy gúnyos megjegyzést a panteistának, aki a „bolond és rossz” világot az Abszolút (Tökéletes) megnyilvánulásának látja. A materialisták, mindent egye-vetve, elfogadják a jó ellensúlyát a rossz felett, talán ütközőként bármely „babonás” irányzattal szemben, hogy őrködjön és reménykedjen valami jobbat illetően. Amilyen szűk kilátásuk, olyan korlátozott szellemi látóhatáruk, mégsem nem látnak okot általában a kétségbeesésre a dolgok vonulatát illetően. A panteista pesszimisták azonban szüntelenül hangoztatják, hogy a tudatos létezésről való lemondás az ateista tagadás egyetlen indokolt végeredménye. Ez a vélemény természetesen magától értetődő, vagy annak kellene lennie. Ha „csak ebben az életben van remény”, az élet tragédiája teljesen létezési ok nélkül való, és a dráma fennmaradása éppoly balga, mint hiábavaló.

Az a tény, hogy a pesszimizmus következtetéseit ateista írók egy bizonyos csoportja alkalmazta, napjaink szembeszökő jellegzetessége, és az idők egy másik jellemzője. Azt a közhelyszerű igazságot ábrázolja, hogy az űr, amit a modern tudományos tagadás teremtett, soha nem tölthető be olyan rideg kilátásokkal, amiket fájdalomdíjként ajánlanak optimistáknak. A Comtean-i „emberiség lelkesedése” eléggé szegényes a faj megsemmisülésével, ami bekövetkezik, ha „a naptüzek lassan kihalnak” –, ha egyáltalán valóban kihalnak, hogy megörvendeztessék a fizikai tudományt a kiszámított időben. Ha minden jelenlegi nyomorúság és szenvedés, a létezésért folytatott kegyetlen küzdelem és minden velejáró szörnyűség a semmiért van hosszú távon, ha az EMBER puszta múlandóság, vak erők játéka, minek segédkezni a komédia fennmaradásában? Az „anyag, az erő és a törvény szakadatlan őrlése” csak sietteti az embermilliók özönlését az örök feledésbe, és nem hagy nyomot vagy emléket a múltról, amikor a dolgok visszatérnek a tűz-köd homályosságába, ahonnan felbukkantak. A földi élet önmagában nem cél. Fájdalom és nyomorúság borítja be. Nem tűnik szokatlannak ezután, ha a lélekvakságban szenvedő tagadó Schopenhauer pesszimizmusát részesíti előnyben Strauss és követőinek alaptalan optimizmusával szemben, ami tanításaikkal ellentétben az embert egy fiatal szamár életkedvére emlékezteti egy kiadós bogáncsevés után.

Egy dolog mégis világos: valamilyen megoldás abszolút szükségessége, ami felöleli a létezés tényeit optimista alapon. A modern társadalom át van itatva növekvő cinizmussal, és életcsömör ássa alá. Ez az eredménye a határtalan nemtudásnak, ami a Karma működését és a Lélekfejlődés természetét illeti. Ez egy mechanikus és nagymértékben hamis fejlődéselmélet dogmáihoz való téves ragaszkodás, ami a pesszimizmust ilyen indokolatlan fontossághoz juttatta. Ha egyszer megértjük a Nagy Törvény alapját – és melyik filozófia szolgáltathat jobb eszközt ilyen megértésre és végső megoldásra, mint a nagy Indiai Bölcsek ezoterikus tanításai? –, nem marad lehetséges locus standi a Schopenhauer-i gondolatrendszer vagy metafizikai elmésségek újabb toldozgatásaira, amiket a Tudattalanság filozófusai szőttek. A tudatos Létezés ésszerűségét csak az ősrégi – ma ezoterikus – filozófia tanulmányozásával lehet bizonyítani. Ezt mondja: „nincs sem halál, sem élet, mert mindkettő illúzió; a létezés (vagy lenni-ség) az egyetlen valóság.” Ezt a paradoxont ismételte meg évezredekkel később az egyik legnagyobb fiziológus, aki valaha élt. „Az élet halál”, mondta Claude Bernard. A szervezet él, mert részei folyton halnak. A legegészségesebb túlélése biztosan ezen az igazságon alapszik. A felső egész élete az alsó halálát igényli, a tőle függő és őt szolgáló részek halálát. Ahogy az élet halál, úgy a halál élet, és az életek teljes nagy körforgása csak EGY LÉTEZÉST alkot – amelynek legrosszabb napja a mi bolygónkon van.

Aki TUD, ebből a legjobbat hozza ki, mivel minden létezőnek eljön a hajnal, amikor majd egyszer Tudás által megszabadul illúziótól és tudatlanságtól; és végül ő hirdeti az igazságot és tudatosságot Mahamaya-nak:


HÁZAD TÖRTÖTT, ÉS A GERENDA HASADT!

KÁPRÁZAT FORMÁZTA!

BIZTONSÁGGAL MEGYEK INNEN TOVÁBB – HOGY ELÉRJEM A

MEGSZABADULÁST. …


H. P. Blavatsky
ERKÖLCSISÉG: HELYES ÉS HELYTELEN
Fordította: Solymos Béláné
Forrás: http://www.globenet.hu/teozofia/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Nagyon régi, közhelyszerű igazság, egy irányelv, amely minden kultúrált nemzetet áthatott az ókortól fogva, hogy minden állam boldogulása családelvű intézményrendszeren alapszik. Valószínűleg senki sem tagadja azt a tényt, hogy a társadalmi etika nagymértékben a felnövekvő nemzedéknek nyújtott korai nevelés függvénye. Kire hárul a korai gyermekkori nevelés irányítása? Ki tudna jobban eleget tenni ennek a feladatnak, ha nem egy szerető anya? Feltéve, ha morális értékét mindenki elismeri, és hírnevét nem szennyezte be kétes híresztelés. Az ifjúkor és a későbbi intellektuális nevelés irányítása helyesen engedhető át az apa erősebb kezébe, a gyermekkorral való törődés minden isteni és emberi jog alapján egyedül az anyára tartozik; arra a szülőre, aki sarjának nemcsak húsának és vérének egy részét adta, hanem halhatatlan lelkének egy darabját is, ami ezután majd megalkotja a valóságos embert, az igazi ego-t. Ez az emberiség életfeladatainak abc-je, és azoknak az elsődleges kötelessége, akiknek hatalmában áll az anyai jogok megóvása bármilyen durva megsértéssel szemben.

A keresztény egyházak soha nem tanítottak az embereknek más vagy magasabbrendű indokot, amiért becsületesnek, jónak és tisztességesnek kellene lenniük, mint a jutalom reménye vagy a büntetéstől való félelem, és amikor hitük isteni szeszélybe és igazságtalanságba téved, akkor erkölcsösségük alapjai megrendülnek. A természetes erkölcsösséghez való tudatos visszatérés sem volt lehetséges, mivel a kereszténység úgy okította őket, hogy az ember eredendő bűnössége következtében az nem ér semmit. Ennélfogva csak az önérdek és a rajtakapástól való félelem válik a viselkedés egyedüli mozgatórugójává, ami elrettent a bűnelkövetéstől. Így, ami az etikát, Istent és a lelket illeti, a kereszténység az embereket letereli a tudáshoz vezető ösvényről, és a kétkedés, a pesszimizmus és a bűn mélységébe taszítja őket. Az utolsó hely az Egyház, ahol az emberek segítséget lelhetnek az élet bajaival és nyomorúságaival szemben, mert tudják, hogy az Egyház építménye és a litániák ismételgetése sem a Természet erőit, sem a népek tanácskozó testületeit nem befolyásolják. Ösztönszerűen érzik ugyanis, hogy amikor az Egyház elfogadta a megalkuvás elvét, akkor elvesztette azt a hatalmát, hogy megindítsa az emberszíveket, és most már csak a külső síkon működhet, mint a rendőrség és a politikusok támogatója.

A vallás rendeltetése az, hogy vigasztalja és bátorítsa az emberiséget a bűnnel és a szomorúsággal való élethossziglan tartó küzdelmében. Ezt csak úgy tudja megtenni, ha fennkölt élettel ajándékozza meg az emberiséget a Földön, amelyet minden esetben tudatos törekvéssel lehet elérni. Amit most a világ akar, az egy olyan Egyház, amelyik az Istenségről, vagy az emberben levő halhatatlan lényegről beszél, amelyik legalább a fogalmak és a korszak ismeretének szintjén van. A dogmatikus kereszténység nem megfelelő egy olyan világ számára, amelyik érvel és gondolkodik, csak azok számára megfelelő, akik az elme egy középkori állapotába képesek csak helyezni magukat, és csak olyan Egyházat méltányolnak, amelynek vallásos szerepe, hogy Istent jó kedvében tartsa, mialatt a világi avatatlanok azt teszik, amiről úgy hiszik, hogy nem hagyná jóvá; azaz imádkoznak az időjárás változásaiért, és esetleg hálálkodnának a Mindenhatónak, hogy segítséget nyújtott az ellenség lemészárlásában. A világ ma nem „kuruzslókat” keres, hanem szellemi vezetőket, olyan papságot, amelyik e század intellektusának megfelelő eszményképeket ad majd, amint a keresztény mennyország és pokol, Isten és Sátán voltak a sötét tudatlanság és babona korszakának eszményképei. A szenvedés, a bűnelkövetés, az erkölcstelenség, az önzés, a kegyetlenség az önbecsülés valamint az önuralom hiánya, ezek jellemzik modern civilizációnkat, hangjukat egy rettenetes kiáltásban egyesítve, és azt válaszolva: nem!

Az erkölcsösség végső szentesítése, mint ismeretes, a boldogság elérésének és a nyomorúságtól való menekülésnek a vágyából származik. Elérésének módjai különbözők. A nézetazonosság megvalósításának fő akadálya az embernek az a vele született szokása, hogy mindig sajátmagát helyezi a Világegyetem középpontjába. Bármit is tesz, gondol vagy érez egy ember, az elnyomhatatlan „én” egészen biztosan központi szereplő a boldogság megítélésében. Az exoterikus vallások erkölcsiségüket a jutalom reményére és a büntetéstől való félelemre alapozzák, amelyek a Világmindenség Mindenütt Jelenlévő Uralkodójának kezében vannak, aki azokat a szabályokat követi, amelyeket elhagyatott alárendeltjei engedelmessége végett, a saját kedvtelésére fektetett le. Néhány esetben később kialakult vallások az erkölcsösséget az Uralkodó felé irányuló hála érzésétől tették függővé, a kapott előnyökért cserébe. Az ilyen erkölcsrendszerek értéktelensége, nem beszélve kártékonyságukról, csaknem nyilvánvaló. A reményre és félelemre alapozott erkölcsösség típusára a keresztény Bibliából veszünk egy példát. „Aki a szegényeknek ad, az az Úrnak kölcsönöz.” A szegények támogatásának kötelezettsége itt önző mozgató tényező függvénye, félretéve egy időre, amikor a „szegényeknek adó” képtelen lesz önmagáról gondoskodni. A Mahabharata azonban azt mondja: „Aki jótetteiért viszonzásra vágyik, minden érdemet elveszít, olyan, mint egy kereskedő, aki cserekereskedelmet folytat.”

Az ilyen következmények elkerülése végett vallásújítók kísérletet tettek arra, hogy erkölcsösséget teremtsenek az Úr iránti hála érzésére alapozva. Nem kíván mély megfontolást arra a következtetésre jutni, hogy abbéli törekvésükben, hogy áthelyezzék az erkölcsösség alapját, teljesen alap nélkülivé tették. Egy embernek azt kell tennie, ami „kedves az Úrnak”, hálából a sok áldásért, amivel elhalmozta őt. Valójában azonban úgy találja majd, hogy az Úr átokkal és áldással egyaránt elhalmozza. Egy elhagyatott árvától is elvárják, hogy hálás legyen, amiért életének támaszaitól, a szüleitől megfosztották, vigaszul mondván, hogy egy ilyen balsors kétségtelenül rossz, de a valóságban a Végtelenül Irgalmas a lehető legnagyobb jót rejtette ez alá.

Néhányan szűk látókörük következtében szigorúbb logikát követnek tanításaikban. Az, ami az emberi boldogságra irányul, az helyes, és követendő, és az ellenkezője kerülendő, mint helytelen. Eddig rendben lenne. De a tantétel alkalmazása tele van bajjal. Visszataszító materializmus által szűk korlátok közé szorítva, születés és halál közé eső rövid időközben a boldogság haszonelvű rendszere pusztán nyomorék torzó, amely semmiképp sem tekinthető odaadásunk pártatlan istennőjének.

Nem lehetsz egy a Mindennel, hacsak nem esik egybe valamennyi cselekedeted, gondolatod és érzésed a természet előrehaladásával. Az embernek meg kell találnia pontos helyzetét, összhangban az Egy Élettel a természetben, be kell látnia, hogy a természettel csak egybehangzóan tevékenykedhet, és sohasem disszonanciában, a természet igazi együttműködő partnerének kell lennie. Az erkölcsösség tudományos alapja csak az Úr Buddha vagy Sri Sankaracharya lélekvigasztaló tantételeiben található meg. Egy erkölcsrendszer kiindulópontja az egy energia egységének világos felismerése, amely a megnyilvánult Világegyetemben működik, a végső nagy eredmény felismerése, amelynek megvalósítására szakadatlanul törekszik, a halhatatlan emberi szellem és látens erőinek rokonsága ezzel az energiával, valamint az egy élettel való együttműködés képességének felismerése hatalmas céljai elérésében. Egy buddhista vagy adwaitee jogi által kitűzött cél a létezés egységének megvalósítása, amelynek véghezvitelére az erkölcsösség gyakorlása a leghatékonyabb eszköz. Az egység megvalósításának elsődleges akadálya az embernek az a veleszületett szokása, hogy mindig saját magát helyezi a Világmindenség középpontjába. Bármit is tesz, gondol vagy érez egy ember, az elnyomhatatlan „én” egészen biztosan központi szereplő. Ez, amint a legcsekélyebb mértékben is megjelenik, megakadályoz minden egyént, hogy betöltse a létezésben azt a megfelelő működési területet, ahol pontosan csak ő van helyén, és nem más egyén. Ennek a harmóniának a megvalósítása a Nagy Feladat gyakorlati célja. Az erkölcsösség gyakorlata az a törekvés, hogy megtaláljuk ezt a működési területet, és az erkölcs valóban Ariadné-i vezérfonal a krétai labirintusban, amiben az ember el van helyezve. Az Úr Buddha vagy Sri Sankara által hirdetett szent filozófia tanulmányozásából a Tudás (vagy nevezzük hitnek?) a létezés egységéből eredeztethető, de valódi erkölcsösség nem függ valamely sajátságos meggyőződés vagy hit vallásától, még kevésbé istenekbe vagy Istenbe vetett hittől, sokkal inkább függ saját egyéni felfogásunktól arról, hogy milyen fokú közvetlen hatással bír a boldogságra általánosságban, ezáltal saját személyes jólétünkre. Azonban biztos, hogy nem minden erkölcsösség váltható át legmagasabb szintű tudássá. Mit sem segít azonban intellektuálisan elképzelni, hogy te vagy a minden vagy Brahma, ha nem valósul meg az élet gyakorlati cselekedeteiben.

Nem lehetsz egy a Mindennel, hacsak nem esik egybe valamennyi cselekedeted, gondolatod és érzésed a természet előrehaladásával. Az embernek meg kell találnia pontos helyzetét, összhangban az Egy Élettel a természetben, be kell látnia, hogy a természettel csak egybehangzóan tevékenykedhet, és sohasem disszonanciában, a természet igazi együttműködő partnerének kell lennie. Néhányan abba a súlyos tévedésbe esnek, hogy bizonyos szent írók véleménye szerint feltételezik, hogy egy emberi lény elszökhet a Karma törvényének működése elől (Ok-okozat), azáltal, hogy magára alkalmazza a mesteri nemcselekvés állapotát, szem elől tévesztve azt a tényt, hogy a fizikai cselekvéstől való szigorú tartózkodás sem eredményez inaktivitást a magasabb asztrális és szellemi síkokon. Sri Sankara nagyon meggyőzően bizonyította a Bhagavad Gita szövegmagyarázataiban, hogy az ilyen feltételezés semmi más, mint téveszme. A nagy tanítók abban rámutatnak, hogy a fizikai test munkától való erőszakos visszatartása nem mentesíti az elmét attól a hajlamától, hogy dolgozzon. A természet minden ágazatában megvan az önmagát ismétlő cselekvés tendenciája, így az utolsó, megelőző születésben szerzett karma mindig megpróbál új láncszemeket kovácsolni a láncban, és ezáltal folyamatos anyagi létezéshez vezet. Ez a tendencia csak azon kötelességek önzetlen teljesítése útján közömbösíthető, amelyek az illető személy működési körébe tartoznak, amelybe beleszületett.

A fizikai test inaktivitása nem jelenti a passzivitás állapotát sem a cselekvés asztrális (érzelmi), sem spirituális (szellemi) síkján. Az emberi szellem a samadhi (meditáció) állapotában a legmagasabb fokú aktivitásban van, nem pedig egy szunnyadó, nyugalmas állapotban, ahogy általában feltételezik. Továbbá bárki, aki megvizsgálja az okkult dinamika természetét, könnyen beláthatja, hogy egy bizonyos mennyiségű energiaráfordítással a szellemi és az asztrális síkon sokkal nagyobb eredmény érhető el, mint ami az objektív fizikai létezési síkon ugyanannyi energiaráfordítással.

Mindenfajta másnak történő alárendelés fájdalom, és sajátmagunknak történő alárendelés boldogság: röviden ez az, ami tudnivaló a két dolog ismérveiről. Általánosan elismert dolog, hogy a Természet egész rendszere egy sajátságos irányba halad, és ezt az irányt – ahogy tanították nekünk – két erő összetétele határozza meg, az „anyag”-nak nevezett halad a másik pólus, a „szellem” felé, és megfordítva. Az a tény, hogy a Természet halad, azt mutatja, hogy ez a két erő nem egyenlő nagyságát illetően. Azt a szintet, amelyen az első erő működése van túlsúlyban, az okkult egyezményeknek megfelelően „emelkedő ív”-nek, és a másik erő működésének megfelelő szintet „leszálló ív”-nek nevezzük. Egy kis elmélkedés rámutat, hogy a fejlődés a leszálló íven kezdődik, és utat tör felfelé az emelkedő íven át. Ebből következik, hogy végül az az erő kerekedik felül minden bizonnyal, amelyik a szellem felé irányul, ha nem is kemény küzdelem nélkül. Ez a Természet nagy vezérlő energiája, és habár az ellentétes erő működése zavarja, ez jelenti a törvényt a Természet számára, a másik csak negatív aspektusa, amely az egyszerűség kedvéért különállónak tekinthető. Ha egy egyén megpróbál más irányba haladni, mint a Természet, az ellentétes erő iszonyú nyomása biztosan összezúzza. Szükségtelen elmondani, hogy az ilyen eredmény a kívánatosnak pontosan az ellentéte. Ezért az egyetlen út, ami által a boldogság elérhető, ha az ember természete beleolvad a nagy Anyatermészetbe, és követi azt az irányt, amely felé Ő maga is halad. Ezt úgy lehet megtenni, ha az ember egyéni magatartása hasonul a Természet diadalmas erejéhez, a másik erőt mindig legyőzve, rettenetes katasztrófák árán. Az a törekvés, amellyel az egyén az egyetemes törvényhez asszimilálódik, az erkölcsösség gyakorlásaként közismert. Ennek az egyetemes törvénynek való engedelmesség, miután meggyőződtünk róla, az igaz vallás, amelyet az Úr Buddha így határozott meg: „az Igazság megvalósítása”.

El kell fogadnunk, és fel kell ismernünk teljes mértékben, hogy minden tisztességes embernek kötelessége megkísérelni minden olyan személyt érvekkel és szelíd meggyőzéssel megnyerni, aki tévedésben van az egyetemes etika lényegét és az általánosan elismert erkölcsi normákat illetően. Az utóbbi valamennyi vallás közös tulajdona, mint ahogy minden becsületes személyé, hitvallásától függetlenül. Az igaz erkölcsi kódex alapelveit, amelyeket a jog és az igazságszolgáltatás normái vetnek próba alá, annyiban ismernek el és követnek tisztességes ateisták, mint tisztességes istenhívők, és ahogy a statisztikai adatok bizonyítják, a vallásnak és jámborságnak vajmi kevés köze van a büntettek és a vétkek visszaszorításához. Széles vonalat kell húzni egy ember erkölcsi és társadalmi kötelezettségeinek külső gyakorlása és önmagáért, a tényleges belső erényért való gyakorlása között.

Ez azonban még bizonyosan nem minden. „Mindaddig, amíg az embernek azt tanítják, és abban a hitben hagyják, hogy becsületesnek kell lennie, hogy a törvény erős keze ne büntesse meg, vagy, hogy a szomszédja ne álljon bosszút”; hogy tűrnie kell, mert a panaszkodás haszontalan, és a gyengeség csak megvetést eredményez; hogy mértékletesnek kell lennie, hogy egészsége és étvágya fennmaradjon, továbbá azt mondják neki, hogy ha helyesen szolgál, barátai őt szolgálják, ha a hazáját védi, saját magát védi, ha Istenének szolgál, a boldogság örök életét készíti elő ezután magának; ameddig ilyen elvek alapján cselekszik, az erény nem erény, hanem bizony az ÖNZÉS tetőfoka. Bármennyire őszinte és buzgó egy istenhívő hite, mialatt életét ahhoz igazítja, amit szívesen nevez isteni törvényeknek, és közben csak magára gondol, legjobb esetben is egy jámbor egoista marad, hacsak nem ad elsőbbséget gondolataiban azon javaknak, amelyek az ilyen morális cselekedetekből elsődlegesen felebarátja számára fakadnak, és csak azután gondol sajátmagára. Azt állítjuk, hogy az ilyen ember Istenben való hite és istenfélelme főként a büntetéstől és saját magára nézve kellemetlen következményektől való félelmen és az önzésen alapszik, azzal arányosan fejlődik és növekszik, legkevésbé törődvén felebarátjával.

Naponta tapasztaljuk, hogy habár az istenhívő úgy határozza meg az erkölcsösséget, mint az emberi cselekedeteknek az isteni törvényekkel való összehangolását, nem erkölcsösebb, mint az átlag ateista vagy hitetlen, aki az erkölcsös életet egyszerűen minden becsületes, helyesen gondolkodó személy kötelességének tekinti, anélkül, hogy egy gondolatot is pazarolna az élet utáni bármilyen, ezért járó jutalomra. Az a látszólag ellentmondásos tény, hogy valaki, aki nem hisz a halál utáni túlélésben, életét mégis az erkölcsösség legmagasabb szabályainak megfelelően alakítja, nem olyan abnormális, mint amilyennek először tűnik. Az ateista, akinek csak egy létezésről van tudomása, mindent elkövet, hogy olyan makulátlan emléket hagyjon hátra életéről az utóemlékezetnek, amilyent csak lehetséges, a még meg nem születettek becsületére is gondolva. A nagy görög sztoikus szavaival: „ha valamennyi embertársunk egy csapásra eltűnne, és sem erkölcsös, sem erkölcstelen tekintet nem maradna, hogy igazoljon vagy elítéljen, nem lenne-e keblünkben egy bíró, aki elrettent, és egy barát, aki igazol?” Az emberrel ugyanolyan veleszületett dolog az ateizmus, mint az istenhit. Mindkettő növekszik és fejlődik benne éledező erőivel együtt, és vagy erősödik, vagy gyengül bizonyító tények átgondolása és következtetések levonása által. Röviden, mindkettő teljesen érzelmi természete szintjének tudható be, és nem terheli több felelősség ateista volta, mint istenhívő volta miatt. Mindkét kifejezés teljesen félreértett. A Teozófiai Társulat testülete nem egyház, és nem is felekezet, és minden egyéni vélemény jogosult a meghallgatásra.

Az okkult kutatást és összehasonlító vallást támogató erkölcsi program belefoglalása szükségesnek látszott a Teozófiai Társulat megalakulásakor. Annak elsődleges indoka, hogy Madame Blavatsky helytelenítette a spiritizmust, az volt, hogy a mozgalomnak hiányoztak a pszichikai fejlődéshez szükséges erkölcsi alapjai. Ezért az általa bármilyen igazi okkultista rendszerben alapvetőnek tekintett etikai feltételeket a teozófiai alapelveken belül az egyetemes testvériség pontja testesítette meg. A társulati tagság egyetlen hitvallási és etikai követelménye a testvériség, egy némileg meghatározatlan, általános fogalom volt. Ez, mint erkölcsi kötelezettség, az egyén saját értelmezésének kérdése, és a társulat egyetlen köteléke a vallás etikai oldalával. Még az érvényes vagy elfogadott társadalmi törvények nyilvánvaló megszegése sem ok a kizárásra. A Társulat visszautasítja a döntőbírói szerepet az erkölcsösség vagy annak megszegése megítélésében, ennek meghatározását magára a tagra hagyva. Ugyanakkor irodalmán keresztül nyilvánvalóvá teszi, hogy a valódi szellemiség területén nem lehetséges haladás „tiszta kéz és igaz szív nélkül”, hozzátéve ezen elvhez, hogy az erkölcs szabadság nélkül nem erkölcs. Így a mozgalmat, amely azzal a lendülettel indult, hogy megvizsgálja az ősi mágusok okkult erőit, a körülmények egy morális erkölcsi renddé alakították, amiben csak kevés halmozódott fel a mágikus fortélyokból.

A teozófia nem képviselheti pusztán erkölcsi igazságok gyűjteményét, elméleti értekezésekben összefoglalt metafizikai etika egy paksamétáját. A teozófiát gyakorlativá kell tenni, tehát meg kell szabadítani a haszontalan eszmecserétől. Tárgyilagosan kifejeződésre kell kerülnie az élet mindent átfogó törvénykönyvében, alaposan átitatva szellemével, azaz a kölcsönös türelem, irgalmasság és szeretet szellemével. Követőinek példát kell mutatniuk egy határozottan körvonalazott és ugyanolyan szilárdan alkalmazott erkölcsösségről, mielőtt joguk lenne rámutatni, még ha jó szándékkal is, hasonló etikai egység és céltudatosság hiányára más társulatok vagy egyének esetében. Amint mondtuk, egyetlen teozófus sem hibáztathat testvért, legyen az akár társulaton belül, akár azon kívül, nem bélyegezheti meg cselekedeteit, nem leplezheti le anélkül, hogy ne veszítené el azt a jogát, hogy teozófusnak legyen tekinthető. Mindig fordítsd el tekintetedet felebarátod tökéletlenségeitől, és helyette összpontosítsd figyelmedet saját hibáidra, azzal a céllal, hogy kijavítsd azokat, és bölcsebbé válj …Ne mutass rá másik ember elvárásai és tettei között mutatkozó eltérésre, legyen az testvér vagy felebarát, inkább segítsd küzdelmes életútján … Az igazi teozófia megoldandó feladata és nagyszerű küldetése az, hogy etikai eszmék és kötelezettségek világos, egyértelmű elméletét dolgozza ki, amelyek legjobban megfelelnek a bennünk levő önzetlen és helyes érzéseknek; mintát adva átültetésükre a napi élet olyan formáiba, ahol a legméltányosabban alkalmazhatók. Ilyen a közösségi munka, mindazokra való tekintettel, akik hajlandók ezen alapelveken munkálkodni. Ez munkaigényes feladat, amely fáradhatatlan és kitartó erőfeszítést igényel, de bizonyosan haladást eredményez számodra észrevétlenül, és nem enged teret önző vágyaknak a kijelölt határokon kívül. Ne engedj folyást testvérietlen szembeállításoknak, ami az általad elvégzett és felebarátod vagy testvéred által el nem végzett feladatokat illeti a teozófia területén, mivel senkitől sem várják el, hogy nagyobb földdarabot gyomláljon ki, mint amit ereje és teherbíró képessége megenged neki. Ne légy túl szigorú annak érdemei vagy érdemtelenségei tekintetében, aki felvételt kér soraitokba, mivel egyedül csakis a KARMA hivatott a belső ember valóságos állapotáról az igazságot ismerni és megítélni. Jószándékú és együttérző egyének között még az egyszerű jelenlét is segíthet benneteket magnetikusan. „Az Igazság birodalmában szabadon munkálkodók vagytok, és mint ilyenek, nem szabad akadályokat hagynotok az ösvényen, amely oda vezet”…

A teozófus fejlődhet és kibontakozhat, nézetei túlnőhetnek az alapítókén, növekedhetnek nagyobbra és szélesebbre minden irányban, anélkül, hogy elhagynák a fundamentális talajt, amely létrehozta és táplálta azokat.

De jaj a XX. századnak, ha a most uralkodó gondolatiskola győzedelmeskedik, mivel a Szellem ismét bebörtönöződne, és hallgatásra lenne ítélve az eljövendő korszak végéig. Nem az írott malaszt fanatikusai általában, nem is a gondolat új szelleme ellen küzdő vandálok és képrombolók, de mégcsak nem is a régi, puritán vallás és szokások támogatói, a modern kerekfejűek azok, akik a most feltámadó emberi gondolkodás és szellem megváltóivá és védelmezőivé válhatnának. Sem ezek, a régi kultusz túlbuzgó védelmezői, és azok középkori eretnekei, akik ereklyeként őrzik felekezetük vagy gyülekezetük minden tévedését, akik féltékenyen őrködnek saját gondolkodásuk felett, nehogy a serdülőkorból kinőve frissebb és üdvösebb eszmével gyarapodjon, nem ezek a jövő bölcsei. Nem nekik fog ütni az új történelmi korszak órája, hanem azoknak, akik megtanulják kifejezni, és gyakorlatilag megvalósítani a felnövekvő generációk és most még elnyomott tömegek vágyait és fizikai igényeit. Azért, hogy az ember teljesen megértse az egyéni életet fiziológiai, pszichikai és szellemi rejtélyeivel együtt, saját magát felebarátainak kell szentelnie az önzetlen jótékonyság és szeretet minden szenvedélyével, valamint annak, hogy tanulmányozza és megismerje a közösségi életet vagy az Emberiséget. Egyik vagy másik irányban történő előítélet és elfogultság, valamint a lehetséges eredményektől való legkisebb félelem nélkül kell megfejtenie, megértenie és emlékezetében tartania a szegény emberek nagy és szenvedő szívének mély, legbelső érzéseit és vágyait. Ennek megvalósításához először össze kell hangolnia saját lelkét az „Emberiség lelkével”, ahogy az ősi filozófia tanítja; alaposan el kell sajátítania az Emberiség Életkönyve gyorsan forgó lapjai minden sorának és szavának helyes jelentését, teljesen át kell itatódnia azzal a közhelyszerű igazsággal, hogy az Emberiség lelke teljesen elválaszthatatlan a saját Én-jétől.

Hány ilyen, az élet mélységes olvasója található mai kultúránk és tudományunk nevezetes korában? Természetesen nemcsak alkotókra gondolunk, hanem korunk gyakorlati, még el nem ismert, habár közismert emberbarátaira, önzetlen tagjaira; az emberek barátaira, az embert önzetlenül szeretőkre, a szellemi szabadság jogán emberi jogokat védelmezőkre. Néhányan valóban ilyenek, habár a korszak ritka virágai, és általában az elfogult tömegek és megalkuvók mártírjai. Ahogy Észak-Szibériának azok a csodálatos „hóvirágai”, amelyek, hogy kihajthassanak a hideg, fagyos talajból, át kell fúrniuk a kemény, jeges hó vastag rétegét, ugyanúgy ezeknek a ritka jellemeknek is egész életük során közömbösséggel, emberi kíméletlenséggel és a jólét önző, örökké gúnyolódó világával kell megküzdeniük. Mégis, csak ők képesek az állhatatosság feladatát keresztülvinni. Egyedül nekik jutott az a küldetés, hogy a társadalmat elfordítsák a gazdagság, hiúság és üres örömök széles és könnyű útjáról a magasabb morális problémák fáradságos és tövises ösvénye felé és a magasztosabb erkölcsi kötelességek felismerése felé, ahelyett, amit ma űznek. Ők azok, akik maguk már ráébredtek egy magasabb lelki tevékenységre, ugyanakkor irodalmi tehetséggel vannak megáldva, és magukra vállalják az elvarázsolt kastélyukban alvó Szépség és Szörny életre és fényre ébresztését. Folytassák, akiknek elméje előterében félelmet nem ismerően ez az elgondolás áll, minthogy nekik sikerülni fog. A gazdagok azok, akiknek elsőként meg kell javulniuk, ha a szegényekkel akarunk jót tenni, mert bennük gyökerezik a rossz, akiknek túlburjánzásai a kitagadott osztályok. Ez első látásra ellentmondásnak látszik, de igaz, amint be is bizonyítható.

Mit lehet várni a köznéptől, ha a magasabb társadalmi osztályoknál minden nap szembetűnőbbé válik minden eszme, valamint az emberi szív legnemesebb törekvéseinek jelenlegi lealacsonyodása? A fejnek kell a lábakat irányítania, az utóbbiak aligha tehetők felelőssé cselekedeteikért. Munkálkodjatok tehát a kultúrált, de még messze nem erkölcsös osztályok etikai megújulásának elérésén, mielőtt megkísérelnétek ugyanezt tenni tudatlan, fiatalabb testvéreinkkel. Az utóbbinak évekkel ezelőtt nekiláttak, még a mai napig is folytatódik, de észrevehető pozitív eredmény nélkül. Nem nyilvánvaló ugyan, de ennek oka abban keresendő, hogy néhány komoly, őszinte és minden áldozatra kész e téren munkálkodóhoz képest az önkéntesek nagy többsége komolytalan, túlságosan önző osztályokból áll, akik „jótékonykodást játszanak”, és akiknek az ötletei a szegények fizikai és erkölcsi fejlesztéséről arra korlátozódnak, hogy ezt pusztán a pénz és a Biblia egyedül megoldhatja. Mi azt mondjuk, hogy ezek egyike sem képes jót tenni; mivel az írott malaszt prédikálása és az erőltetett Biblia-olvasás ingerültséget és későbbi ateizmust okoz, és a pénz, mint átmeneti segítség inkább a kocsmák kasszáiban találja meg helyét, mint kenyérvásárlásra szolgál. A rossz gyökere tehát morális és nem fizikai okkal magyarázható.

A káprázat világában, ahol a fejlődés törvénye működik, semmi sem természetesebb, mint hogy az Ember eszményeinek, mint a teljesség vagy az emberiesség egysége, örökké változnia kell. A Természet egy része körülötte, az ezerarcú, örökké változó Természet minden részecskéje szüntelenül átalakul, mialatt a harmonikus test, mint egész mindig változatlan, akárcsak ezek a részecskék, az ember is folyamatosan változik fizikailag, intellektuálisan, erkölcsileg és szellemileg. Egyszer a fejlődés körívének legmagasabb pontján van, máskor a legalacsonyabban. Így váltakozva emelkedik és süllyed, morális természete válaszképpen tágul vagy szűkül, ennek megfelelően erkölcsi törvénytára egyszer a legnemesebb, önzetlen és feltörekvő eszményeket testesíti meg, máskor az uralkodó tudat csak az önzés, a durvaság és az álnokság tükröződése. Ez azonban csak a külső, káprázati síkon van így. Belső, még inkább, lényegi alkatában mind a természet, mind az ember egy, minthogy lényegük azonos. Minden növekszik, fejlődik és a tökéletesedés felé törekszik a külsőség előbbi síkjain, vagy ahogy a filozófus mondja ”mindig válik valamivé”, de a szellemi lényeg legvégső síkján minden VAN, és ezért megváltozhatatlan. Ezért minden és minden lény ezen örök Lényeg felé halad fokozatosan, csaknem észrevétlenül, ugyanolyan biztosan, mint a csillagok és világok Univerzuma mozog egy titokzatos pont irányába, amit az asztronómia ismer, de még nem illette elnevezéssel. Az okkultisták központi Szellemi Napnak nevezik.

Mindezideig csaknem minden történelmi korban megállapították, hogy nagy távolság, csaknem tátongó szakadék van a gyakorlati és az eszmei tökéletesség között. Mégis, időről időre megjelentek nagy személyiségek a Földön, akik megtanították az emberiségnek, hogy a káprázat fátyla mögé lássanak. Az ember megtanulta, hogy a szakadék nem áthághatatlan, hanem az emberiséghez tartozó terület, hogy magasabb rendű és szellemibb fajain keresztül töltse be belső, még inkább lényegi szerkezetét, a természet és az ember egy, mivel lényegük ugyanaz. Minden növekszik, fejlődik és törekszik a tökéletesség felé a külsőség előbbi síkjain, vagy ahogy egy filozófus mondta: „minden ciklussal egyre jobban töltődik a rés, mivel minden ember, mint egység, bírja azt a képességet, hogy hozzáadja szerény adományát a rés kitöltéséhez”. Igen, vannak még emberek, akik az erkölcsi világ jelenlegi zűrzavaros állapota, valamint a legszebb emberi eszmék sajnálatos romhalmaza ellenére ragaszkodnak ahhoz a hithez és tanításhoz, hogy a most még eszmei emberi tökéletesség nem álom, hanem az isteni természet törvénye, és, mégha évmilliókat is kell várnia az emberiségnek, egy napon el kell érnie azt, és újra istenek fajává kell válnia.

Mindazonáltal az emberi jellem szakaszosan ismétlődő emelkedése és esése történik most, mint ahogy megelőzőleg, és az ember rendes, átlagos felfogóképessége túl gyenge ahhoz, hogy meglássa, hogy mindkét folyamat mindenkor magasabb síkon történik, mint a megelőző. Az ilyen változások nem mindig évszázadok művei, gyakran okoznak rendkívüli változásokat sebesen működő erők – péld. háborúk, kockázatos vállalkozások, járványok, éhinség vagy vallási fanatizmus okozta pusztítások, ezért képzeljék csak azt a vak tömegek, hogy az ember mindig ugyanaz volt, van és lesz. A mi szemünknek, azaz a vakondok szemének az emberiség földgolyónkhoz hasonlóan változatlannak látszik. Mindkettő, térben és időben egyforma sebességgel mozog maga körül és előre.

Továbbá, bárhogy is végződjék fejlődése, tudatossága megszületésétől az ember ténylegesen kettős szellemet hordoz magában, jót és rosszat. Mint Victor Hugo nagy, hátrahagyott költeményének, a Sátán halála (La fin de Satan) című versének ikernővérei, a Fény és Sötétség származékai, a „Szabadság” angyal és „Isis-Lilith” angyal az embert választották a Földön lakóhelyül, és ezek viaskodnak örökké benne.

Az Egyház azt mondja a világnak, hogy „az ember bűnben született” és János (1.Ap.lev.3,8.) hozzáteszi: „Aki a bűnt cselekszi, az ördögből van, mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik.” Azok, akik még hisznek az oldalborda és alma mesében, és a lázadó angyal, a Sátán hitben, magától értetődően hisznek egy személyes ördögben mint egy dualisztikus vallásban a személyes Isten ellentétében. Mi, a keleti iskola teozófusai egyikben sem hiszünk. Sőt, talán tovább megyünk, mint a bibliai írott malaszt. Mivel mi azt mondjuk, hogy úgy, mint különleges kozmikus lényiségek, nincsen sem Isten, sem ördög, mindazonáltal mindkettő létezik. Hozzátesszük, hogy mindkettő a Földön az emberben lakozik, valójában maga az ember, aki mint fizikai lény, az ördög, a rossz igazi hordozója, és mint szellemi lény, istenség vagy jó. „Benned van a rossz” annak a metafizikai kimondása, hogy „Nem tudjátok talán, hogy bennetek lakozik Isten?” Mindkét állítás igaz. Most nagy társadalmi ciklus fordulópontján vagyunk, és a korábbi tett az, ami most a legfelső (igazságosztó) kéz. Pál szövegének elmondása más szavakkal: „legyen bár sok ördög, de Sátán csak egy van”, míg a gonosz sok változata létezik, együttesen alkotva az emberiséget, addig hatalmas sátáni jellemekből, amilyeneket Milton, Byron és Victor Hugo leírt, csak néhány, ha van egyáltalán. A középszerűségnek betudhatóan az emberi eszményképek lehullanak, hogy semmi ne kerüljön azok helyére; egy prózai élet olyan halott szellemileg, mint a novemberi köd, és hemzseg a durva materializmustól és bűnöktől, a hét fő bűn csak része ezeknek, amint a köd hemzseg a halálos mikrobáktól. Most alig találunk törekvést az örök eszménykép felé az emberi szívben, ehelyett mindegyik gondolat századunk központi eszméje, maga a nagy „ÉN” felé halad, ami mindenki számára az egyetlen hatalmas központ, ami körül az egész Világmindenség létrejött, és forog.


H. P. Blavatsky
VALLÁS-E A TEOZÓFIA?
Fordította: Solymos Béláné
Forrás: http://www.globenet.hu/teozofia/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


„A vallás a legjobb védelem, ami csak lehet, az ember számára, de a legrosszabb ürügy.”

Bunyan

Nem túlzás annak megállapítása, hogy még soha – legalábbis, ami a jelenlegi évszázadot illeti - nem értettek félre egy mozgalmat, legyen az szociális vagy vallási, olyan rettentően, sőt képtelen módon, és nem ítélték meg olyan tévesen, mint a TEOZÓFIÁT, akár elméletileg nézzük, mint erkölcsi elveket, akár gyakorlatilag, ahogy objektíven kifejezésre jut, azaz a Társulatot, amely ezen a néven ismeretes.


A Teozófia védelmében

Évről évre, napról napra kénytelenek vezetőink és tagjaink félbeszakítani a teozófiai mozgalomról beszélő embereket, és többé-kevésbé hathatósan tiltakozni az ellen, hogy a teozófiát vallásnak, és a Teozófiai Társulatot egyfajta egyháznak vagy vallási szervezetnek állítsák be. Még rosszabb, hogy gyakran úgy emlegetik, mint egy új szektát. Ez makacs előítélet, tévedés, vagy mindkettő? Legvalószínűbben az utóbbi. A leginkább szűk látókörű, sőt közismerten tisztességtelen embereknek még szükségük van tetszetős ürügyre, egy olyan tartószegre, amire ráakaszthatják kíméletlen kis megjegyzéseiket, ártatlan képpel kiejtett rágalmaikat. Mi megfelelőbb és alkalmasabb erre a célra, ha nem egy izmus vagy szekta? Nagy többségük kénytelen lenne szomorúan kiábrándulni, és végül arra kényszerülne, hogy elfogadja, miszerint a teozófia egyik sem. A név tetszetős számukra, és úgy tesznek, mintha nem tudnának megtévesztéséről. Vannak mások is, sok többé-kevésbé jóakaratú ember, akik őszintén munkálkodnak ugyanazon érzékcsalódás hatása alatt. Nekik azt mondjuk: mindezideig eléggé meg van átkozva a világ szellemi elfojtással, amit dogmatikus hitvallásoknak ismerünk, hogy a hitnek egy új formáját mérjük még rá. Túlságosan sokan viselik hitüket, ahogy Shakespeare mondja, „mint kalapdivatot”, a következő „kalaposforma” szerint örökké változtatva. Továbbá a Teozófiai Társulat létrejöttének célja kezdettől fogva az volt, hogy hangos tiltakozást hallasson, és nyílt háborút viseljen a dogma vagy bármely vakhitre alapozott hiedelem ellen.

Különösnek és paradoxonnak (látszólagos ellentmondás) hangozhat, de így igaz, hogy ezidáig a gyakorlati teozófiában a legalkalmasabb munkatársak és a legodaadóbb tagok a hitetlenek, sőt materialisták soraiból verbuválódtak. Igazi, őszinte igazságkereső sohasem az „Isteni Szóban” vakon hívők között található, származzék az akár Allahtól, akár Brahmától vagy Jehovától, azaz legyen az a Korán, a Purana vagy a Biblia. Mert:

A hit nem érvek kimunkálását jelenti, hanem megnyugvást.

Aki hit alapján van meggyőződve vallásáról, az minden más ember hitét hazugságnak fogja tartani, és gyűlölni fogja ugyanazon hit alapján. Azonkívül, hacsak nem béklyózza meg az okot, és nem vakítja el teljesen valami másnak az észlelését, ami sajátságos hitünkön kívül esik, akkor az utóbbi egyáltalában nem hit, hanem ideiglenes hiedelem, olyan téveszme, aminek a hatása alatt működünk egy bizonyos életszakaszban. Továbbá „a hit elvek nélkül csak egy hízelgő szólam szándékolt valóságról vagy vakbuzgó testi érzékelésről” Coleridge okos meghatározása szerint.


Nem egy vallás – de vallás

Akkor hát mi is a teozófia, és hogyan határozható meg legutóbbi megjelenésében a XIX. századnak ebben a záró szakaszában?

Azt mondjuk, hogy a teozófia nem egy vallás.

Azonban, ahogy mindenki előtt ismeretes, vannak bizonyos filozófiai, vallásos és tudományos meggyőződések, amelyek olyan szorosan társultak a teozófia fogalmához az utóbbi években, hogy kezdi úgy tekinteni a nagyközönség, mint magát, a teozófiát. Továbbá azt mondják majd nekünk, hogy azok az alapítók terjesztik elő, magyarázzák és védelmezik ezeket a hiedelmeket, akik kijelentik, hogy a teozófia nem vallás. Mi tehát ennek a látszólagos ellentmondásnak a magyarázata? Hogyan lehetséges hiedelmek és tanítások, mélyreható tantételek bizonyos csoportját ténylegesen „teozófiának” címkézni, amit a Teozófiai Társulat tagjainak kilenc-tizede hallgatólagosan teozófiainak fogad el, ha a teozófia nem vallás? – teszik fel nekünk a kérdést.

A jelenlegi tiltakozó írás célja, hogy ezt megmagyarázzuk.

Mindenekelőtt talán szükséges annak kijelentése, hogy az az állítás, hogy „a teozófia nem egy vallás”, semmiképp sem zárja ki magát azt a tényt, hogy a teozófia maga a vallás. Egy vallás valódi és csakis helyes értelemben kötelék, ami egyesíti az embereket, nem pedig dogmák és hiedelmek sajátságos gyűjteménye. Mármost a vallás, magától értetődően, tágabb értelmében az, ami nemcsak minden embert, hanem minden létezőt és minden dolgot az egész Univerzumban egyetlen nagy egésszé köt össze. Ez a mi teozófiai vallásértelmezésünk, de ugyanezen értelmezés ismét csak váltakozik hitvallásonként és országonként, és nincs két keresztény, aki egyformán értelmezné. Nem egy kiváló szerzőnél is így találjuk. Carlyle így körvonalazta a maga idejében a protestáns vallást, előrelátással jelen napjainknak erre az állandóan növekvő érzésére:

Legtöbb ember számára egy okos, anyagias megfontolás, ami puszta számításon alapszik; mint minden manapság, célszerűséget és hasznosságot jelentő dolog; ami által földi örömök kisebb mennyisége égi örömök nagyobb mennyiségére váltható át. Így a vallás is profit, bérért és nem a tiszteletadásért való munkálkodás; csak közönséges remény vagy félelem.


Mrs. Stowe-t viszont, akár tudatosan, akár nem, inkább a római katolicizmusra gondolt, mint a protestantizmusra, amikor hősnőjéről így szól:

A vallást egy jegynek a fényében látta, (a vásárolt és kifizetett megbocsátások helyes számával), amely, ha egyszer meg lett véve, és észrevétlenül meglapult egy irattárcában, az égi kapunál felmutatandó, és így biztosítható bebocsáttatás a mennyekbe. …


Egyetemes testvériség

A teozófusok (ezalatt itt az igazi teozófusokat értjük), akik nem fogadják el megbízott közbenjárását, sem ártatlan vérontás általi megváltást, sem nem gondolnak fizetségért való munkálkodásra az Egy Egyetemes vallásban, egyetlen meghatározást tudnak helyeselni, és teljes egészében elfogadni, amit Miller adott meg. Milyen igaz és teozófiai módon írja le, rámutatva, hogy

… az igaz vallás

Mindig szelíd, jóindulatú és alázatos;

Nem játszik zsarnokot, nem helyez vérbe bizodalmat,

Nem hordoz rombolást kocsikerekein;

De meghajol a fény, a segítő támasz és a bajok orvoslása előtt,

És nagyszerűségét a közjóért való cselekvéssel építi.

A fenti meghatározás az egy helyes leírás arról, hogy milyen az igazi teozófia, illetve, hogy milyennek kellene lennie. (A hitvallások közül egyedül a buddhizmus ilyen szívhez szóló és embert érintő, mert nem dogmatikus.) Ebben a tekintetben, minthogy minden komoly teozófusnak el kell fogadnia, és meg kell valósítania ezeket az elveket, a teozófia Vallás, és a Társulat annak egyetlen Egyetemes Egyháza, Salamon bölcsességének temploma, [mellesleg, akinek 700 felesége és 300 ágyasa csak az emberi tulajdonságok, érzések, szenvedélyek és különféle okkult erőinek megszemélyesítői: ezt világosan mutatják a kabbalisztikus számok, a 7 és a 3. Továbbá maga, Salamon lévén egyszerűen a NAP vagy „Szoláris Beavatott” vagy Krisztus-Nap jelképe, az indiai „Vikarttana” (a Nap) egy változata, akit misztériumot vezető beavató papja, Viswakarma, fosztott meg sugaraitól, aki ílymódon fosztja meg arany ragyogásától a Krisztus-jelöltet beavatásra, és koronázza meg egy sötét, befeketített sugárkoronával, a „töviskoronával”. (Lásd: a „Titkos Tanítás”-t teljes magyarázat céljából.) Salamon soha nem volt élő ember. Ahogy a Királyok könyvében le van írva, élete és cselekedetei a Beavatás megpróbáltatásának és dicsőségének képletes példázata.] amelynek felépítése során „sem kalapácsnak, sem fejszének, sem valami egyéb vasszerszámnak pengése nem hallattatott a háznak felépítésénél” (Királyok I. könyve 6, 7), mivel ezt a „templomot” nem emberi kéz építette, és nem földi helyen, hanem az ember szívének belső szentélyében emeltetett, ahol a felébredt lélek uralkodik egyedül.

Azt mondjuk tehát, hogy a Teozófia nem egy vallás, de maga a VALLÁS, az egység köteléke, amely olyan egyetemes és mindent átölelő, hogy egyetlen ember, ahogy egyetlen porszem -istenektől és halandóktól le egészen az állatokig, a fűszálig és az atomig - sem eshet hatókörén kívül. Ezért, ilyen nevű szervezetnek vagy testületnek szükségképpen EGYETEMES TESTVÉRISÉGNEK kell lennie.


Egyetemes erkölcs és általános gyógyír

Ha nem így lenne, a teozófia nem lenne más, csak egy szó a sok száz hasonló közül, amelyek olyan fellengzősek, amilyen hatásvadászók és üresek. Filozófiaként szemlélve a teozófia gyakorlati munkája nem más, mint a középkori alkimisták lombikja. Átváltoztatja minden rituális és dogmatikus hitvallás (a kereszténységet is beleértve) látszólagos alapfémjét az élet tényei és az igazság aranyává, és így valóban egy általános csodaszert állít elő az emberiség betegségeire. Ezért nem kérdezik meg a Teozófiai Társulatba felvételért folyamodót, hogy milyen valláshoz tartozik, és milyen istenhívő nézeteket vall. Ezek a nézetek az ő személyes sajátjai, amelyekkel nincs dolga a Társulatnak. Mivel a teozófiát gyakorolhatja keresztény vagy pogány, zsidó vagy nem zsidó, szabadgondolkodó vagy materialista, sőt ateista is, feltéve, ha egyikük sem bigott fanatikus, aki nem hajlandó testvérének elismerni az ő saját speciális hitvallásán kívül álló bármelyik férfit vagy nőt. Leo N. Tolstoj gróf nem hitt a Bibliában, az Egyházban vagy Krisztus istenségében, mégis, egyetlen keresztény sem múlja felül azon elvek megerősítésében, amelyek állítólag a hegyen történt prédikációban hangzottak el. Ezek a teozófia elvei, nem azért, mert a keresztény Krisztus mondta ki azokat, hanem mert általános erkölcsi igazságok, és Buddha, Konfucius, Krishna és valamennyi nagy bölcs hirdette ezer évekkel a Hegyi Beszéd leírása előtt. Ennélfogva, ha egyszer a teozófiához méltó módon élünk, akkor az valóban általános csodaszerré válik, mivel gyógyítja a sebeket, amelyeket az egyházi izmusok nagy megpróbáltatásai ejtettek minden természettől fogva religiózus ember érzékeny lelkén. Ezek közül hányat sodort ki kényszer útján a csalódás meddő indítéka a vakhit szűk területéről a sivár hitetlenség mezsgyéjére, majd adta vissza reményteli törekvésüket egész egyszerűen az a tény, hogy csatlakoztak Testvériségünkhöz, amely még messze nem mondható tökéletesnek.

Ha ennek ellentéteként arra emlékeztetnek bennünket, hogy néhány kiváló tagunk is elhagyta a Társulatot, csalódván a teozófiában ugyanúgy, ahogy más szervezetekben is, ez a legkevésbé sem csüggeszthet el bennünket. Nagyon, nagyon kevés kivételes esetről van szó, amikor a Teozófiai Társulat tevékenységének korai szakaszában néhányan azért hagyták el a Társulatot, mert úgy találták, hogy a miszticizmust nem gyakorolja a testület, ahogy ők hitték, vagy, mert „a vezetők híján vannak a szellemiségnek”, nem teozófikusak, és hűtlenek a szabályokhoz. Mindazonáltal látható, hogy legtöbbjük azért hagyta el a Társulatot, mert vagy fél szívvel voltak ott, vagy túlságosan hajthatatlannak bizonyultak a sajátmagukban meglévő egyházat és csalhatatlan dogmákat illetően. Néhányan megint csak nagyon sekélyes ürügy alapján váltak ki, például azért, mert „a kereszténységet (vagy inkább egyháziasságot vagy álkereszténységet lehetne mondani) folyóiratainkban túl kíméletlenül kezeltük, mintha a többi fanatikus vallással bármikor jobban bántak volna, vagy helyeselték volna. Így azok, akik elhagyták a társulatot, jól tették, és nem kell sajnálni őket.


Új távlatok

Továbbá hozzá kell még tennünk, hogy a Társulatot elhagyók száma össze sem hasonlítható azoknak a számával, akik mindazt megtalálták a teozófiában, amit reméltek. Tantételei felelevenednek, ha komolyan tanulmányozzák azokat, felkeltve a gondolkodó képességet, felébresztve a testi ember bensőjét, minden eddig alvó állapotban levő jótékony képességet bennünk, az igaz és valóságos felismerését a hamissal és a valótlannal szemben. Biztos kézzel letépve a holt betűk vastag fátylát, amivel minden régi vallásos írás be lett borítva, a tudományos teozófia a régi korok fortélyos jelképrendszerét elsajátítva, feltárja az ősi bölcsességen gúnyolódóknak a világ hitvallásainak és tudományainak eredetét. Új távlatokat nyit a megcsontosodott, mozdulatlan és zsarnoki hitvallások régi látóhatárán túl, és a vak hitet az egyetlen szabatos tudomány, a matematika törvényeire alapozott, ésszerű tudásra váltja át. Bebizonyítja behatóbb és filozófiaibb szemlélet alapján annak létezését, amit az írott malaszt otromba elutasítása miatt már régen elhagytak, mint dajkamesét. Világos és pontosan körülírt célkitűzést ad, egy eszményt, amiért élhet minden tisztességes férfi és nő, bármelyik társadalmi réteghez tartozzék, bármilyen kultúrájú és intellektuális szintű legyen is. A gyakorlati teozófia nem egyetlen tudomány, hanem átfogja az összes tudományt az életben, erkölcsit és fizikait is. Röviden, egy általános oktatónak fogható fel, az egész világra kiterjedő tudást és tapasztalatot átadó tanítónak, aki olyan képzettséget nyújt, amely nemcsak segíti és eligazítja tanítványait a földi életben minden tudományos és erkölcsi szolgálatból történő sikeres vizsgázásban, hanem előkészíti őket a jövendő életekre, amikor ezek a tanítványok az univerzumot és misztériumait saját magukon belül tanulmányozzák, ahelyett, hogy az ortodox tudomány és vallások szemüvegén át néznék.


A teozófia tökéletes – nem a teozófusok

Egyetlen olvasó se értse félre ezeket az állításokat! A teozófia nevében, és nem a Társaság egyéni tagjaitól vagy egy teozófustól követelhető meg magától értetődően egy egyetemes mindentudás. A két dolog, a teozófia és a Teozófiai Társulat - mint kiválasztott edény és annak vegyes tartalma - nem tévesztendő össze. Az első egy eszmény, isteni Bölcsesség, maga a tökéletesség; a másik szegényes, tökéletlen dolog, ami megpróbál annak utána, ha nem is vele haladni, mint árnyéka a Földön. Senki sem tökéletes, akkor miért lenne elvárható a Teozófiai Társulat bármelyik tagjától, hogy minden emberi erény példaképe legyen? Miért kellene az egész szervezetet bírálni és hibáztatni néhány vezetőjének vagy tagjainak tényleges vagy képzelt tévedéseiért? A Társulat, mint egy tényleges szervezet, sohasem volt mentes hibától, vétektől – tévedni emberi dolog – így tagjai sem. Ennélfogva inkább azok a tagok hibáztathatók, akik legtöbbjét nem a teozófia vezérli. A teozófia a társulatának a lelke; az utóbbi durva és tökéletlen teste az előbbinek. Azokat az újabbkori Salamonokat, akik bele akarnak ülni az ítélőszékbe, és beszélni kívánnak olyasmiről, amiről semmit sem tudnak, meghívjuk, hogy mielőtt rágalmazzák a teozófiát vagy valamelyik teozófust, ismerkedjenek meg mindkettőjükkel, mielőtt tudatlanul „esztelen hiedelmek zagyvalékának” nevezik az egyiket, és „szélhámosok és elmeháborodottak szektájának” a másikat.


A vallások forrása

Ettől függetlenül, a teozófiát barátok és ellenfelek is, amennyiben nem szektának, akkor vallásnak nevezik.

Nézzük meg, hogyan állták meg helyüket azok a különleges hitvallások, amelyek a szóhoz társultak, hogyan nyertek jogosultságot ahhoz, hogy a Társulat egyetlen vezetője sem gondolt soha arra, hogy tantételeit megtagadja.

Azt mondtuk, hogy a természet tökéletes egységében hiszünk. Az egység magában foglalja az egység lehetőségét az egyik síkon, kapcsolatba lépést egy másik egységgel egy másik síkon vagy síkról. Hiszünk ebben.

A most nyilvánosságra hozott „Titkos tanítás” (Secret Doctrine) felfedi, hogy milyenek voltak valamennyi ősrégi kor eszméi, tekintettel a primitív ember és három korábbi fajának kezdeti okítására. A BÖLCSESSÉG-VALLÁS (amiben minden teozófus hisz) eredete ebbe a korszakba nyúlik vissza. Az úgynevezett „okkultizmus” vagy még inkább ezoterikus tudomány eredete azokhoz a Lényekhez vezethető vissza, akik a Karma által vezérelve emberiségünkbe inkarnálódtak, és így rábukkantak annak a titkos tudománynak az alapeszméjére, amit későbbi adeptusok számtalan nemzedéke bővített azóta minden korban, miközben személyes megfigyelés és tapasztalat útján vizsgálták át tantételeit. Ennek a tudásnak a legjava (amelyet egyetlen ember sem képes teljességében birtokolni) alkotja azt, amit mi most teozófiának vagy isteni tudásnak nevezünk. Lények másik és magasabb világból bírhatják azt teljes egészében, mi csak hozzávetőlegesen.

Így az Univerzumban mindennek az egysége foglalja magában és igazolja egy olyan tudás létezésében való hitünket, ami egyszerre tudományos, filozófiai és vallási, rámutatva ember és minden, az Univerzumban létező, egymással való kapcsolatának szükségességére és aktualitására, amely tudás ennélfogva lényegileg VALLÁSSÁ válik, és amely teljességében és egyetemességében a BÖLCSESSÉG-VALLÁS megkülönböztető elnevezéssel illetendő.

Az összes különféle egyedi „vallás” (ahogy helytelenül nevezik) a BÖLCSESSÉG-VALLÁS-ból származik, sorjában kialakítva hajtásait és ágait, valamint a kisebb hitvallások, minden esetben valamely pszichológiában való személyes tapasztalatra alapozva és onnan eredeztetve. Minden ilyen vallás vagy vallási hajtás, legyen az ortodoxnak vagy eretneknek tekinthető, bölcs vagy ostoba, eredetileg az Anya-Forrás hamisítatlan és tiszta áramlatából keletkezett. Az a tény, hogy mindegyikük idővel beszennyeződött pusztán emberi számítások, sőt kitalációk által, érdektől mozgatott indítékoknak betudhatóan, az nem változtat egyik esetben sem azon, hogy a kezdet kezdetén tiszta volt. Vannak olyan hiedelmek – ne nevezzük őket vallásnak – amikre olyan emberi tényező rakódik, ami nem méltó elismerésre, mások éppen a korai hanyatlás jeleit mutatják, egy sem állta ki az idő próbáját. Azonban valamennyi és mindegyik isteni, mert természetes és valódi eredetű, így a mazdaizmus, brahmanizmus, buddhizmus csakúgy, mint a kereszténység. Az utóbbi esetében a dogmák és az emberi tényező közvetlenül vezetett a modern spiritualizmus kialakulásához.


Egy szó a spiritualizmusról

Természetesen heves felzúdulás várható mindkét oldalról, ha azt mondjuk, hogy a modern spiritualizmus magától értetődően egészségtelen spekulációkat tisztított meg, amelyek két kislány és nagyon megbízhatatlan szellemeik kijelentéseire alapozódtak, mindazonáltal sokkal inkább igaz és filozófiai, mint bármelyik egyházi dogma. Az érzékiesített spiritizmus azonban learatja karmáját. Primitív újítói, az említett „két kislány” Rochesterből, a modern spiritualizmus Mekkájából, felnőtt és idős hölggyé vált, mivel az első kopogtatások, amiket bemutattak, szélesre tárták a kapukat ezen világ és a másvilág között. Az ő ártatlan tanúságtételüket követően egy aktív, asztrális szellemi népességgel telt csillagfényes nyárország egy kidolgozott rendszere alakult ki és kezdődött el, ami folyton szárnyal a „Csend Országa” és a mi hangoskodó, fecsegő Földünk között. A modern spiritualizmus két női Mohamedje most sajátmaga hitehagyottává vált, elárulta az általa létrehozott „filozófiát”, és átállt az ellenfélhez. Leleplezték és érvénytelenítették a gyakorlati spiritizmust, mint a kor szélhámosságát. A spiritiszták (tisztelet egy maroknyi kivételnek) örvendeztek, és ellenségeink és rágalmazóink oldalára álltak, amikor ezek, akik soha nem voltak teozófusok, elárultak bennünket, és kilátszott a lóláb, amikor a Teozófiai Társulat alapítóit szélhámossággal és csalással vádolták. Vajon a teozófusokon lenne most a sor, hogy azon nevessenek, hogy a spiritizmus eredeti felfedezői rágalmazóivá lettek? Soha, mivel a spiritizmus jelenségei tények, és a „csaló lányok” árulása csak új sajnálatra késztet bennünket valamennyi médium iránt, és az egész világ előtt igazolja azt, amit állandóan hangoztatunk, hogy egyetlen médiumban sem lehet megbízni. Egyetlen igazi teozófus sem fog soha nevetni, még kevésbé kárörvendeni még egy ellenfél zavarbajöttén sem. Ennek oka egyszerű:

Mivel tudjuk, hogy más, magasabb világok lényei bizalmas eszmecserét csak kiválasztott halandókkal folytatnak ugyanúgy most, mint bármikor, habár ma még sokkal ritkábban, mint a régi időkben, mivel az emberiség mindegyik kultúrált nemzedékkel minden tekintetben csak rosszabbá válik.


Tökéletes tanítók és tökéletlen eszközök

A teozófia – annak betudhatóan, hogy Európa és Amerika összes spiritisztáinak érdeklődési körébe került, első megnyilatkozásaiban ellene szólt annak, hogy minden kapcsolattartó intelligencia szükségképpen e Föld egykori halandójának lelke – még nem mondta ki a végső szót a spiritizmust és a „szellemeket” illetően. Talán majd egy napon. Addig is, a szerző, mint a teozófia szerény szolgálója, ismét kinyilvánítja hitét olyan Lényekben, akik nagyobbak, bölcsebbek, nemesebbek bármilyen személyes Istennél, akik a „halottak szellemei”, a szentek és szárnyas angyalok felett vannak, akik mindazonáltal minden korban leereszkednek, hogy túlszárnyalják a ritka érzékenyeket is, gyakran semmilyen kapcsolatban sincsenek Egyházzal, spiritizmussal, sőt még a teozófiával sem. Minthogy hisz a magas és szent szellemi Lényekben, ugyanúgy bizonyára hisz azok ellenkezőinek létezésében, azaz az alacsonyabb „szellemek” létezésében, legyenek jók, rosszak vagy közömbösek. Ennélfogva hisz a spiritizmusban és annak jelenségeiben is, néhányuk kifejezetten visszataszító számára.

Ez csak egy közbevetett megjegyzés, egy kitérő annak bemutatására, hogy a teozófia tudományai közé foglalja a spiritizmust – ahogy kellene, hogy legyen, nem pedig ahogy van – megszámlálhatatlan korok tapasztalataira és tudására alapozva. Nem méltó a vallás elnevezésre az, ami nem magasabb síkok Lényeinek látogatásai következményeként veszi kezdetét.

Így születtek a történelem előtti, valamint a történelmi vallások is, a mazdaizmus, brahmanizmus, buddhizmus és a katolicizmus, judaizmus, gnoszticizmus és a mohamedanizmus, röviden, minden többé-kevésbé sikeres „izmus”. Valamennyi igaz legmélyén, de hibás a felszínen. A kinyilatkoztató, a művész, aki az igazság egy részéről szerzett látnoki agyban benyomást, minden esetben valódi művész, aki eredeti igazságokat tett közzé, de az eszköz az mindenkor csak embernek bizonyult. Hívják csak meg Rubensteint, és kérjék arra, hogy játsszon el egy Beethoven szonátát egy felhangolatlan zongorán, amelyen a félhangok lebénultak, és a húrok lazák, majd nézzék meg, hogy a művész tehetségének ellenére képesek lesznek-e a szonáta felismerésére. A mese erkölcsi tanulsága, hogy egy ember – legyen ő a médiumok vagy természetes látnokok legnagyobbika – csak egy ember; és egy ember, aki saját eszközeire és meggondolásaira hagyatkozik, bizonyára nincs összhangban a tökéletes igazsággal, mégha néhány morzsáját fel is szedegeti. Mivel az ember csak egy bukott angyal, aki belül egy Isten, de állati aggyal fejében, aki inkább van kitéve hideg borgőznek a többi ember társaságában a Földön, mint isteni kinyilatkoztatások hibamentes befogadásának.


Korai teozófusok önkéntes úttisztogatása

Ebből erednek az egyházak sokszínű dogmái. Innen van az ezer és egy úgynevezett „filozófia” (néhány ellentmondásos, beleértve a teozófiai elméleteket is); a kevert „tudományok” és rendszerek, spirituális, mentális, keresztény és világi; a szektarianizmus és bigotéria, csaknem valamennyi vallásújító személyes hiúsága, beképzeltsége a középkori idők óta. Ezek mindannyian elsötétítették és elrejtették az IGAZSÁG létezését, mindennek közös gyökerét. El tudják-e bírálóink képzelni, hogy mi ki tudjuk ebből a felsorolásból vonni a teozófia tanításait? Egyáltalán nem. Habár azok az ezoterikus tantételek, amiket Társulatunk kifejtett és kifejt, nem néhány „föntről való ismeretlen” mentális vagy spirituális hatása, hanem élő emberek által átadott tanítások gyümölcsei, mégis, kivéve maguk a Bölcsesség Mesterei által leírt vagy diktált anyagokat, ezek a tantételek sok esetben tökéletlenek és hibásak lehetnek, mint ahogy bármely rosszakarónk kívánná. A Titkos Tanítás – egy olyan munka, ami mindent közzétesz, amit ebben a században közzétenni lehetséges - megkísérli feltárni részben valamennyi kis és nagy vallási és filozófiai rendszer alapját és hagyatékát. Feltétlen szükségesnek ítéltük bebetonozódott tévképzetek, előítéletek egész tömegének eltávolítását, amelyek ma elrejtik a szülő törzsét: a) valamennyi világvallásnak; b) a kisebb felekezeteknek; c) a teozófiának, ahol ma áll – bármennyire is feddje fátyol a nagy Igazságot, általunk és korlátozott tudásunk által. A tévedések kérge vastag, bárkinek a keze is rakta rá, és személy szerint mi megpróbáltunk eltávolítani néhányat belőlük, törekvésünk állandó szemrehányást váltott ki valamennyi teozófiai író, sőt a Társulat ellen. Barátaink és olvasóink közül kevesen múlasztották el próbálkozásunkat jellemezni és kitenni a hibát a Teozófus és a Lucifer folyóiratokban, mint „nagyon kíméletlen támadások a kereszténység ellen”, és „teozófiátlan támadások”, stb., stb. Mégis, ezek szükségesek, sőt nélkülözhetetlenek, ha legalább hozzávetőleges igazságokat akarunk felszántani. Fel kell tárnunk a dolgokat, és készek vagyunk szenvedni érte, amint megszokott. Hiába ígérjük meg, hogy igazságot nyújtunk, majd összekeveredve hagyjuk a tévedésekkel merő gyávaságból. Az ilyen eljárás eredménye csak összesarazza a világosan megmutatott tények áramlatát. Tizenkét évi szüntelen munkálkodás és Földgömbünk négy negyedéből való ellenfeleinkkel folytatott küzdelem után, nem beszélve négy teozófiai havi folyóiratunkról – a Teozófus, az Ösvény, a Lucifer és a francia Lótusz – teddide-teddoda, szelíd tiltakozásaink azokban, félénk nyilatkozataink, „mesteri tétlenségi politikánk” és bújócskánk a bánatos metafizika árnyékában csak oda vezettek, hogy a teozófiát komolyan kezdték vallásos szektának tekinteni. Századszor mondják: „Mire jó a teozófia?” és „Nézzék meg, mennyi jót tesznek az egyházak!”

Mindazonáltal bizonyított tény, hogy az emberiség egy jottányit sem jobb erkölcsiségét illetően, és több szempontból tízszer rosszabb ma, mint valaha volt a pogányság korában. Továbbá az utóbbi fél évszázadban, azt az időszakot követően, hogy a szabadgondolkodás és a tudomány az egyházak fölébe kerekedett, a kereszténység jóval több hívét vesztette el évente a kultúrált társadalmi osztályokból, mint amennyit megtérített az alacsonyabb rétegből, a pogányság salakjából. A teozófia visszahozta a materializmusból és átváltoztatta a kétségbeesést hitté (logikára és bizonyosságra alapozva) az ember isteni Én-jében, és az utóbbi halhatatlanságában, valamint visszahozott nem egyet azok közül, akiket az egyház elveszített dogma, a hit kikényszerítése és zsarnokság miatt. Ha bizonyítást nyert, hogy a teozófia csak ezer közül egy embert is megment azok közül, akiket az egyház elveszített, vajon nem jótékonyabb célt szolgál-e, mint valamennyi hittérítő együttvéve?

Mint ahogy a teozófia tagjai és elöljárói ismételten kijelentették nyomtatásban és élőszóban is, a teozófia szöges ellentétet képez az egyház által kitaposott útvonalakkal szemben, és a teozófia visszautasítja a tudomány módszereit, mert annak rávezető módszere csak durva materializmushoz vezethet. A teozófia tényszerűen formál jogot arra, hogy „VALLÁS” és „TUDOMÁNY” legyen, mivel mindkettőnek a lényege. A két isteni absztrakció, azaz a teozófiai vallás és tudomány kedvéért és szeretetéért vált Társulata a régi ortodox vallás és modern tudomány önkéntes megtisztítójává, csak úgy, ahogy könyörtelen végzetévé válik azoknak, akik a két nemes igazságot lealacsonyítják saját céljaik érdekében, majd erőszakosan elválasztják egyiket a másiktól, jóllehet a kettő egy és egynek is kell lennie. Ennek bizonyítása egyik célunk ebben az értekezésben.


A teozófia hidat képez a vallás és a tudomány között

A modern materializmus ragaszkodik ahhoz, hogy áthatolhatatlan szakadék van a kettő között, hangsúlyozva, hogy a „vallás és a tudomány viszálya” az utóbbi diadalával és az előbbi vereségével végződött. A modern teozófus éppen ellenkezőleg, elutasítja, hogy ilyen szakadék egyáltalán lenne. Ha mindkettő, az egyház is és a tudomány is igényt tart arra, hogy mindegyikük az igazságot, és csakis az igazságot követi, akkor egyikük vagy mindkettőjük téved, és a valótlanságot fogadja el a valóság helyett. Összebékülésük előtt álló minden egyéb akadály csak pusztán kitalált. Az igazság az egy, mégha két különböző módon keresik vagy követik is. A teozófia jogot formál arra, hogy kibékítse a két ellenlábast. Elvként kimondja, hogy a valódi és eredeti keresztény vallás ugyanannyira, amennyire a többi nagy és még régebbi filozófiák, amelyek megelőzték, - az Igazság fénye – jelenti „az emberek életét és világosságát”.

Ugyanígy van ez a tudomány valódi világosságával. Ezért, ahogy az előbbi jelenleg dogmákkal van elsötétítve, az egyházak által mesterségesen gyártott babonák által befeketített üvegen át vizsgálva, ez a fény aligha tud áthatolni, és testvérsugarával találkozni a tudományban, ami ugyanúgy pókhálószerűen be van szőve paradoxonokkal (látszólagos ellentmondás) és a kor materialista okoskodásával. A kettő tanításai összeférhetetlenek, és mindaddig nem egyeztethetők össze, ameddig mindkettő, a vallásos filozófia és a fizikai és külső (a filozófia szerint téves) természettudomány ragaszkodik vonatkozó „lidércfényeik” csalhatatlanságához. A két fény, egyenlő hosszúságú sugarakkal lévén képviselve a helytelen következtetések területén, csak kiolthatják egymást, csak még rosszabb sötétséget teremthetnek. Akkor békíthetők össze, ha mindkettő megtisztítja saját házatáját, az egyik a korok emberi szennyezésétől, a másik a modern materializmus és ateizmus visszataszító, kóros kinövésétől. Mivel mindkettő elutasítja, a legérdemlegesebb és legjobb dolog pontosan azt tenni, amit a teozófia tud egyedül megtenni, és meg is akar tenni: azaz megmutatni az ártatlanoknak, akiket a két útonálló megragadott - bizony két öreg sárkány, egyik az értelmet falja fel, a másik az emberek lelkét -, hogy a feltételezett szakadék csak optikai csalódás; ami minden, csak nem egy, csak egy óriási szemétdomb, amit a két ellenfél emelt, mint egy erődítményt a kölcsönös támadások ellen. Így, ha a teozófia nem tesz mást, mint komolyan rámutat, és felhívja a világ figyelmét arra a tényre, hogy az állítólagos ellentét vallás és tudomány között csak feltételes, egyrészt értelmes materialisták helyes kapálódzása képtelen emberi dogmák ellen, másrészt vak fanatikusok és érintett egyházi emberek foggal-körömmel való küzdelme egyszerűen saját, személyes vajaskenyerükért és hatalmukért, ahelyett, hogy az emberiség lelkét védenék meg, amiért ezután a teozófia maga bizonyul majd az emberiség megmentőjének.


H. P. Blavatsky és H. S. Olcott (A Teozófiai Társulat alapítói)
– Munkálkodásuk a teozófiáért

Reméljük, sikerült bemutatnunk, mi az igazi teozófia, és milyenek követői. Egyik isteni tudomány és erkölcsi szabályzat, ami olyan magasztos, hogy egyetlen teozófus sem tud annak eleget tenni, a többiek gyenge, de őszinte emberek. Miért kellene valaha is 150 tagozatának vezetői és tagjai személyes hiányosságai alapján megítélni a teozófiát? Dolgozhat valaki érte képességei legjavát nyújtva, mégsem emelkedik soha elhivatottsága és vágyakozása magaslatába. Ez az ő balszerencséje, sohasem a teozófia hibája, vagy általában a szervezeté. Az alapítók nem követelnek egyéb érdemet, minthogy az első teozófiai kerékhajtást megtették. Ha egyáltalán megítéltetnek, akkor az elvégzett munka alapján kell őket megítélni, és nem aszerint, hogy barátaik mit gondolhatnak, vagy ellenségeik mit mondanak róluk. Nincs helye személyeskedéseknek olyan munkában, mint a mienk, és szükség esetén mindenki kész kell legyen, mint az alapítók, hogy Jaggennath szekere összezúzza őket egyénileg a köz javáért. Az csak a homályos jövőben lesz, amikor a halál hideg kezével a szerencsétlen alapítókat elragadja, és ezáltal ténykedésüket leállítja, hogy őket megillető érdemeiket és vétségeiket, jócselekedeteiket vagy rossz tetteiket és teozófiai munkálkodásukat az utókor majd mérlegre teszi. Csak, miután a két ellentétes teherrel bíró mérlegserpenyő egyensúlyba került, és a fennmaradt tiszta eredmény jellege nyilvánvalóvá vált mindenki számára teljes és valódi értékében, akkor kerülhet csak a meghozott ítélet elbírálására igazságossággal. Jelenleg, Indiát kivéve, az eredmények nagyon szórtak a Föld felszínén, túlságosan korlátozva egy maroknyi egyénre ahhoz, hogy könnyen meg lehessen ítélni. Ezek az eredmények most alig érzékelhetők, még kevésbé hallhatók nyüzsgő ellenségeink és készséges utánzóik, a közömbösek lármája és kiabálása közepette. Bármily kis mértékben is, ha egyszer jónak bizonyul, minden ember, aki a szívén viseli az emberiesség erkölcsi fejlődését, hálával tartozik a teozófiának ezekért az eredményekért. Ahogy a teozófiát felélesztették és a világ elé tárták méltatlan szolgálói, az „Alapítók”, ha munkájuk hasznos volt, már egyedül az is védelmezőjük, tekintet nélkül Karmájuk kicsinyes számlaállománya mérlegének jelenlegi állására, ahová a társadalmi „tisztesség” is bejegyzésre került.