Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Himnuszok a Rig-védából
Forrás: Szanszkrit líra, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988
Fordította: Weöres Sándor és Szabó Lőrinc
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

AGNIHOZ

I. 1.

A Tűzistent magasztalom,
áldozat bőkezű urát,
a kincset osztó főpapot.

A Tűzet ősi látnokok
imádták, most utódaik.
Isteneket ő hoz közénk.

Tűz által élvezünk vagyont
és napi táplálékot is;
hírt és utódokat adó.

Az áldozatot, Tűz, ha te
megöleled mindenfelől,
az istenekhez érkezik.

A bölcs tudós főpap, a Tűz,
igaz, dicső, csodálatos,
az isteneket hozza el.

Mit áldozóktól elfogadsz,
ó tiszta Tűz, kegyelmesen:
igazságod szolgálata.

Tűz, éj világossága te,
naponta hozzád járulunk,
áhítat, tisztelet neked.

Az áldozás királya vagy,
igazság fénylő pásztora,
önnön házadban felnövő.

Te légy segítségünkre, Tűz,
miként fiának jó atya.
Maradj velünk és üdvöt adj.


INDRÁHOZ

I. 32.

Indra hőstetteit vágyom dicsérni,
első csodáit a mennykő urának.
Sárkányt ölt, ezzel utat tört a víznek,
mert a hegyek hasát felhasogatta.

A szirten heverő sárkányt megölte.
Dörgő mennykövét Tvastar készítette.
Mint bőgő tehenek, vizek rohantak,
mind valahányan tengerbe siettek.

A bika-erejű, szómát emelve,
az ünnepségen ivott az italból,
aztán villám-nyilat vett a magasztos,
megölte a kígyók elsőszülöttjét.

Mihelyt megölted az elsőszülöttet,
a varázsló furfangját tönkretetted,
a napot, mennyet, hajnalt létrehoztad
és nem találtál ellenségre többé.

A vállatlan kígyót megölte, Vritrát,
villámával, hatalmas fegyverével.
Mint fatörzs, fejszével lecsupaszítva,
hevert a földön az otromba kígyó.

Mint ittas szájhős kötött bele Vritra
a nagyhatalmú harcosba, erősbe,
de fegyvereinek súlyát se bírta,
az ellenség leomlott összezúzva.

Lábatlan és kezetlen szembeszállott
Indrával, s az leverte mennykövével.
Azt hitte a herélt, megbír bikával,
de szertevágva elterült a földön.

Mint levágott nád, leborult a földre,
fölötte áradván a víz kinyargalt;
útját mindeddig sárkánytest lezárta
s a kígyófej feküdt a kút fölébe.

Erejét vesztette Vritra szülője,
Indra lesújtott rája fegyverével.
Felül feküdt az anya, lenn a kölyke,
hevert a két szörny, mint tehén s a borja.

Kidöntött, szétdúlt, elpusztult fatörzsek
között feküdt elrejtve Vritra teste,
bőséggel zúdulva víz folyt fölötte,
örök árnyba hullt Indra ellensége.

Megkötve, mint kígyó-őrizte rabnők,
álltak a habok s a kutak a mélyben.
Az eddig elzárt víz kapuját Indra
máris kitárta, mert Vritrát megölte.

Egy szál lószőrré apadtál le, Indra,
rejtőzve, amint rád sújtani készült.
Elhódítottad a gulyát, a szómát,
a hét folyót verméből kibocsátva.

Nem segített a mennydörgés, a villám,
sem a köd és jég, mely belőle áradt.
Amikor Indra a sárkányt legyőzte,
minden időre örök diadalt nyert.

Van-e, ki bosszút akar állni, Indra?
s mondja: szívedbe félelem lopódzott?
és kilencvenkilenc folyón keresztül
átszelted a teret, mint megriadt ölyv?

Ura mindennek, mennykő-karú Indra,
mi szarvas, szarvtalan, izgága, békés;
uralkodik a népeken, királyuk,
mint kerék küllőket, fog egybe mindent.


USASZHOZ

I. 124.

Pír az égen, reggeli tűzrakáskor
kelő nap fényét íme szétteríti.
Kétlábút, négylábút Szavitar isten
útjára indít, hogy folytassa dolgát.

Nem hágva át az istenek parancsát,
a nemzedékek idejét kiszabva,
ragyog a hajnal, múlt napot lezárva,
éj múltán megjött új napot kinyitva.

Keleten feltűnt magas ég leánya,
rögtön fény-köntöst öltve termetére,
elindul szépen a kiszabott pályán,
az utat tudja, s az irányt se veszti.

Sugaras keblét szerte megmutatja,
a pillantásnak szépségét kitárja,
felébreszti, mint érkező, az alvót,
az érkezők közt mindig ő az első.

A sötét mennybolt keleti szegélyén
zászlót emel a felhőnyájak anyja,
folyton messzibbre, szélesebbre terjed,
örök szülőinek terét betöltve.

Mindannyi szemnek magát megmutatja,
el nem kerül rokont sem, idegent sem,
makulátlan test ragyogó csodája,
meg nem ijed se picinytől, se nagytól.

Mint fivértelen lány, megy férfiakhoz;
mint harckocsival, megy zsákmányt szerezni;
mint férjét vágyó szépköntösű asszony,
mosollyal bontja ki nagy égi báját.

Nénje átengedi helyét húgának,
hamar eltávozik tekintetétől.
A napsugárban fürdik, kenekedve,
mint találkára siető menyasszony.

A két nővér közül naponta mindig
a második lép az első nyomába.
Az új hajnalok, miként az előzők,
hozzanak ránk víg napot számolatlan.

Hajnal, ébreszd fel az adakozókat,
s adj a fösvénynek ébredetlen álmot.
Gazdagon süss a bőkezűre, gazdag,
gazdagon a dalnokra, bőkezű te!


INDRÁHOZ

II. 12

A bölcs isten, ki megszületve, máris
erősebb lett a többi isteneknél,
kinek súlyától megremeg az ég s föld,
hatalma oly nagy: emberek, ez Indra!

A rengő földet megszilárdította,
féket vetett a tomboló hegyekre,
a mennyet s a tág levegőt kimérte,
égboltot dúcolt: emberek, ez Indra.

Sárkányt ölt, hét folyót kiszabadított,
Vala odvából gulyát kieresztett,
két kő között ő nemzette a szikrát,
háborúk hőse: emberek, ez Indra.

A mindenséget reszketteti, rázza,
elleneinket jól bereteszelte,
s mint nyertes kártyás a letétet, vitte
az ellen kincsét: emberek, ez Indra.

Akiről kérdik: Ugyan merre, hol van?
Akiről mondják: Hát semerre, nincs is!
Ő megtöri az ellenség hatalmát,
higgyetek benne: emberek, ez Indra.

Ő segíti a hívőt s az erőtlent,
segítség-kérő papot és poétát.
és ő jutalmaz szóma-sajtolókat
szép ajakával: emberek, ez Indra.

Ő tereli a gulyát és a ménest,
a falvakat s a szekereket, mindent,
aki a Napot nemzette s a Hajnalt,
habok vezére: emberek, ez Indra.

Összecsapó hadrendek őt kiáltják,
két ellenfél, az erősebb s a gyengébb,
harckocsin harcos és harckocsihajtó
őt hívja, kéri: emberek, ez Indra.

Aki nélkül nem győznek a halandók,
akit vitézek segítségre kérnek,
ki megrendíti a rendíthetetlent,
többet ér mindnél: emberek, ez Indra.

Aki nagy bűnök nagy gonosztevőit,
mikor nem várják, lesújtja nyilával,
aki dölyfösek dölyfét sose tűri,
Daszjut megölte: emberek, ez Indra.

A hegyekben rejtőző Sambarának
negyven ősz múltán akadt a nyomára;
földön csúszó Dánu kígyót megölte,
hiába küzdött: emberek, ez Indra.

Bikaisten, hét gyeplő markolója.
hét bennrekedt folyam kiengedője,
gőgös Rauhina villámmal-ütője,
mert égbe hágott: emberek, ez Indra.

Ég, föld, mindenség meghajol előtte,
támadásától rettegnek a bércek,
szóma-ivót, villám-karút, dicsérik,
kezében villám: emberek, ez Indra.

Az ital- étel-áldozat hozóját,
hívét, magasztalóját megsegíti;
kit áldozat erősít és a szóma,
kié az áldás: emberek, ez Indra.

Aki az áldozat véghezvivőjét
erővel áldod: te vagy, igazságos,
legyünk mindenkor kedvesek előtted,
vezethessünk hős harcosokat, Indra.


AZ ÁDITJÁKHOZ

II. 27

Vajtól csepergő áldozatul e dalt
szavam áldozókanalával öntöm:
Mitra, Arjaman, Bhaga halljon engem,
erőből lett Varuna, Daksa, Ansa.

Dicséretem mind együttes örömmel
fogadja Mitra, Arjaman, Varuna,
tündöklő tiszta Aditják füzére,
nem sértenek, nem sérthetők, igaz-jók.

Szélesek, mélyek, valamint a tenger,
becsaphatatlan bölcsek, sokszeműek,
hamisnak, igaznak mélyére látnak,
őnékik minden messzeség közel van.

Ők tartják fenn a sebeset s a nyugvót,
mind e világot híven pásztorolják,
valahány gondolatuk messzi elhat,
igazságosak, a bűnt megtorolják.

Ó Aditják, oltalmatokra vágyom,
Arjaman, vigaszt a veszedelemben,
vezérléstekkel, Mitra és Varuna,
kerüljem el a balsors cselvetését.

Mert utatok jó, Arjaman és Mitra,
tövistelen és egyenes, Varuna.
Irányítsátok lépteim, Aditják,
oltalmatok legyen áttörhetetlen.

Vigyen Aditi, a királyok anyja
és Arjaman a biztonságos úton,
Mitra s Varuna erőssége óvjon,
legyünk sértetlenek a nagy seregben.

A hármas földet, hármas mennyet tartják,
hármas áldozat oszlik meg közöttük.
Nagyságtok óriásnál óriásabb
és ékes, Arjaman, Varuna, Mitra.

Három tündöklő mennyet ők emelnek,
az arany-fénnyel ragyogók, a tiszták,
el nem szunnyadnak, szemük le se hunyják,
szavuk messzire szól az igazakhoz.

Te vagy királya mindennek, Varuna,
öröknek, halandónak, halhatatlan.
Száz őszt láthassunk, ha segítsz mirajtunk,
éljünk az ősök életidejéig.

Nem különbözik nálatok a jobb s bal,
sem elülső és hátulsó, Aditják.
Vezessétek elmém, vagy balgaságom,
jussak a bajt nem tudó ragyogásba.

Ki törvényt adó nagy királynak hódol,
kit szüntelenül gyarapít az áldás,
az a gazdag elül fut szekerével,
gyülekezet mint kincs-osztót dicséri.

Tiszta víznél, jó legelőn, nyugodtan
lakozik aggkoráig sok fiával,
se közeli nem öli meg, se messzi,
mert az Aditják hatalma vezérli.

Annak mindegyik égtáj bőven áraszt
égi esőt, gazdag lesz és szerencsés,
mindkét oldalon ő győz a csatában,
mindkét ellenfél barátságra kéri.

Aditi, Mitra, Varuna, kegyelmezz,
ha tán vétkeztünk ellenetek olykor.
Hadd érjem el nagy ragyogásod, Indra,
el ne veszejtsen a hosszú sötétség.

A gyűlölőknek állított kelepcét,
az ellenségnek rakott szörnyű csapdát
hadd kerüljem ki, lovaskocsihajtó,
legyek sértetlen bő oltalmatokban.

Ne kelljen ínségesen nélkülöznöm
a bőkezű barátokat, Varuna,
hiányt ne lássak gondozott vagyonban;
szavam, mint katonának, súllyal essék.


VISVÁMITRA DALNOK ÉS A FOLYÓK

III. 33.

Hegyek mélyéből ragyogón előtör,
mint két versenyló, egymást túlhaladva,
mint két tehén, mely borját nyalogatja,
Vipás, Sutudri, kacagó vizével.

VISVÁMITRA:
Indra szavára, indításra várva,
tenger felé futtok, két kocsihajtó,
egymás mellett, nagy hullámaitokkal,
egymáshoz igyekeztek tündökölve.

Immár eljöttem anyai folyómhoz,
érkeztem széles, jóságos Vipáshoz.
Mint két tehén, mely borját nyalogatja,
közös hely felé buzgón törekedtek.

FOLYÓK:
Mi ketten, duzzadó hullámainkkal,
istenek-adta hely felé igyekszünk,
rohanásunk meg nem akasztja semmi.
Miért szólítja a pap a folyókat?

VISVÁMITRA:
Álljatok meg baráti hű szavamra
egy pillanatra örök utatokban.
Nagy kéréssel szólítom a folyót, én
Kusika fia, segítségre várva.

FOLYÓK:
Villámló Indra indított utunkra,
mikor megölte Vritrát, ama gátlót.
Szépkezű Szavitar isten vezérelt,
parancsára széles medrünk a pályánk.

VISVÁMITRA:
Örökre hirdettessék ama hőstett,
Indra műve: a kígyót szertevágta,
a szikla-zárat villámmal lezúzta,
s az utat kereső két víz előtört.

FOLYÓK:
E szavadról, dalnok, meg ne feledkezz,
hadd hallják tőled késői korokban.
Szólj rólunk kedvesen, igaz barátunk,
rosszat ne mondj rólunk az embereknek.

VISVÁMITRA:
Ti is, két testvér, dalomat halljátok,
messziről jöttem el lovaskocsimmal.
Hogy átkelőm legyen, hajoljatok le,
a víz keréktengely alatt maradjon.

FOLYÓK:
Ígérjük, dalnok, engedünk szavadnak,
messziről jöttél el lovaskocsiddal.
Lehajlok néked, mint szerelmes asszony,
karomat tárom, mint lány kedvesének.

VISVÁMITRA:
Majd ha átkelt rajtatok a Bharáták
Indra-küldte hada zsákmányolásra,
akkor induljon újra gyors folyástok,
most kegyes jóindulatért könyörgök.

*
Bharáták átkeltek zsákmányolásra,
a folyók habját a pap elterelte.
Majd újra teljesek, öntözzetek jól,
megint áradjatok sebes folyással!


MITRÁHOZ

III. 59

Mitra egyesít embert a szavával,
Mitra fönn tartja az eget s a földet;
Mitra tárt szemmel figyel minden népet,
Mitrának áldozzatok vaj-sugárral.

Sokra jusson az áldozó halandó,
ki téged tisztel, rád esküszve, Mitra.
Meg nem ölik, le nem győzik kegyelted,
nem éri rontás se közel, se távol.

Kór nélkül, imáinktól gyarapodva,
szilárdan álljunk e széles világon,
Mitra parancsait híven követve
maradjunk meg az istenség kegyében.

Mitra jóságos, becsülésre méltó,
király, jól kormányozza birodalmát,
az áldozatot érdemlő dicsőnek
irgalmas jóindulatában éljünk.

Nosza járuljunk Aditja elébe:
nép-egyesítő, költők pártfogója.
Ezért Mitrának, a csodálatosnak
töltsetek kedves adományt a tűzbe.

Az emberiség-kedvelő
nagy Mitra zsákmányhoz segít,
fénye dicsőséggel ragyog.

Mitra hatalmas ereje
az égen túlemelkedik,
kegyelme a földön marad.

Kegyes Mitrának, hálaként,
az öt törzs hódol, meghajol;
az isteneket hordja ő.

Az istenek közt Mitra az,
aki a fűvel áldozó
emberbe önt kívánt erőt.


VARUNÁHOZ

V. 85

Zengj égbe-lengő, nagy-erős, derűs dalt
királyok királyának, Varunának,
ki mint tímár a bőrt, kifeszítette
a Földet a Nap alá, a hatalmas!

Ő terjeszté ki a leget a fák közt;
tejet tehénbe, iramot a lóba,
észt szívbe, szikrázó tüzet a vízbe,
napot az égre, szómát hegytetőre.

Szájjal le, ő döntötte ki a hordót
az égre, földre és a levegőre:
így öntözi egész világ királya
a rengeteg földet, eső az árpát.

Megöntöz hegyet-völgyet és a mennyet
tejjel, mikor így akarja, Varuna.
A felhőkkel együtt laknak a bércek,
itt békések a nagy erős vitézek.

Zengem dicső Aszura-fi Varuna
hatalmas varázsművét, e világot.
Ő talaj nélkül, puszta légben állva,
a nap-forgással mérte fel a földet.

Senki sem mert hozzányúlni s bírálni,
a nagy varázsmű forog egymagában.
A folyók ugyanegy tengerbe futnak
és mégsem töltik meg az árjaikkal.

Ahány bűnt elkövettünk, jó barátunk,
társunk, testvérünk, vagy idegen ellen,
magunkféle, avagy másfajta ellen:
bocsásd meg nékünk, irgalmas Varuna!

Szerencsejátékban, játék hevében,
tudatlanságból, vagy tán tudva csaltunk,
vedd le rólunk a vétket, mint a pelyhet,
barátaid lehessünk, oh Varuna!


AGNIHOZ

VI. 9

A nap sötétje meg a nap világa
örök forgásban egymást váltogatja.
Agni mindenre süt, születve máris
királyként győzi le a vaksötétet.

Nem értek én a szálhoz és szövethez,
mint akik fonnak-szőnek versenyezve.
Ki fia bírná az ékes beszédet,
apját legyőzvén, egekig emelni?

Csak az ért a fonálhoz és szövethez,
az ejti bölcsen az ékes beszédet,
ki megtanult, öröklét pásztorául,
hátul maradva, más elé ragyogni.

Ő első áldozópap, nézzetek rá!
Ő halandók halhatatlan világa.
Ő megszületve és helyét betöltve
önnön testéből növekszik örökkön.

Nyugodtan itt a fény, hogy megcsodáljuk,
ő gondolat-sebes a szárnyasok közt,
s egy-akarattal valamennyi isten
egy-hatalmashoz járul, ahogy illik.

Fülem, szemem szárnyat bont, fölfelé száll,
velük együtt a szívemben lakó fény,
és gondolatom, messzeségbe vágyón:
ugyan mit szóljak? vajon mit kívánjak?

Ó, Agni, minden isten félve tisztel,
aki ragyogsz és égetsz a sötétben.
Mindenkinek világító, segíts meg,
halhatatlan, mindnyájunkat segíts meg!


USASZHOZ

VI. 64

Felkelt a hajnal gyönyörűn ragyogva,
akár csillámló habok áradása.
Ösvényeket tesz könnyed járhatóvá,
jóságos és dús alamizsna-osztó.

Messzi fénylő szépségedben jelensz meg,
a mennybolton sugaraid repülnek,
kebled kitárod, magad ékesíted,
fenségedben tündöklő tiszta hajnal.

Csillogó sárga tehenek befogva
kocsidba, honnan szétragyogsz a földön.
Mint dárdát ellenségre vet a harcos,
a sötétséget szaporán vered szét.

A hegyek közt is rátalálsz utadra
s gát nélkül kelsz át a vízen, világos.
Kérünk, hozz nékünk, széles úton járó,
épülésünkre javat, ég leánya.

Te hozd nékünk, ki tehénfogatoddal
hozol szerencsét, hogyha kedved tartja,
ki az égő hajnali áldozáskor
öröktől mindig kedvvel megjelentél.

A madarak fészkükről felrepültek
és az emberek táplálkozni keltek.
Szerencséltesd az áldozó halandót
kis otthonában, hajnal istenasszony.


USASZHOZ

VII. 75

Ég-szürke hajnal, ahogy írja törvény,
pompáját tárva, kivirul az égen,
elűzi a gonoszt, súlyos sötéten,
sorra ébreszti valamennyi ösvényt.

Legyél ma gazdag, örök üdvözítő!
adjál szerencsét, tehetős segítő!
az ember-népet te segéld vagyonhoz,
hírt, dicsőséget bőven adományozz.

Megjelentek a hajnal halhatatlan
tarka sugarai, látásuk éleszt,
égi törvények, kibocsátva földre,
fölemelkednek, levegőt betöltve.

A messzeségben lovait befogván,
mind az öt törzset hamar körbejárja,
nézi az emberek szorgoskodását
a föld úrnője, magas ég leánya.

A Napnak asszonya, lovait hajtó,
uralkodik nagy kincsek sokaságán,
a bőkezűt, serkentőt látnok áldja;
a tűz fényében ragyogó a hajnal.

Tündöklenek a hajnal vontatói,
a tarka-vörös paripák futása.
Ő szépségében kocsiján világol,
kincseket oszt a hívek seregének.

Igaz igazhoz, kegyes a kegyeshez,
az áldozatból áldozatot élvez.
Várakat rontson, teheneket adjon.
Bőgő barmok Virradatot köszöntik.

Lábasjószágot, paripákat, embert
adj bőséges élvezetünkre, Hajnal!
Ne szégyenüljön meg ez áldozásunk,
oltalmazz mindig kegyesen, serényen.


TÍZ KIRÁLY CSATÁJA

VII. 83

Indra s Varuna oltalmát remélve
széles-szekercés férfiak vonultak,
barbárt és árját, sok gonoszt leverve:
segéltétek Szudászt, Indra s Varuna!

Hol a zászlós vitézek összecsapnak,
hol harcban nyernek el mindent, mi drága,
hol napra-néző síkságok remegnek:
ti buzdítottatok, Indra s Varuna!

A föld két széle porba burkolózott,
a zaj égig szállt, ó Indra s Varuna!
A támadóknak dühe beborított,
de segítségül jöttetek ti ketten.

Indra s Varuna, fegyvertek lesújtott,
Bhédát megölte, Szudászt oltalmazta.
Meghallgattátok dalnokok imáit
s a Tritszu-áldozatok teljesültek.

Indra s Varuna, perzselt engem ottan
az ellenségnek dühe gyűlölettel,
de mindkét félnek sorsa kezetekben,
s a válság napján velünk voltatok ti.

Bennetek hívtak mindkét csatasorban
győzelmi zsákmányért Indra s Varuna!
Segéltétek Szudászt s a Tritszukat mind,
köröttük tíz király szorongatása.

Tíz nem-áldozó király egyesülve
nem győzte le Szudászt, Indra s Varuna!
A megvendégelt dalnokok imája
célba ért: az istenek megjelentek.

A tíz király harcában a szorongó
Szudásznak adtatok ti jó tanácsot,
ezért minden Tritszu fehér ruhában,
font varkoccsal magasztal, főt lehajtva.

Egyik lesújt a gonoszok hadára,
másik mindenkor őrizi a törvényt.
Szólítunk titeket dicséretekkel,
kérjük oltalmatok, Indra s Varuna!

Indra, Varuna, Mitra, Arjaman nyújt
erőt nekünk és oltalmat örökké.
Igaz Aditi olthatatlan fényét,
Szavitar himnuszát forgatja elménk.


SZÓMÁHOZ

IX. 112

Eltérők gondolataink,
kívánságok különbözők:
bognár keréktörést kíván,
sebész sebet, pap áldozót.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Száraz csiszolófűvel és
madárszárny tűz-szítóval és
drágakövekkel ékszerész
sok arannyal bírót kíván.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Apám orvos; költő vagyok;
anyám forgat őrlőkövet:
megyünk a gazdagság után,
mint pásztor a tehén után.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Hámos ló könnyű szekeret,
a kerítő édes mosolyt,
a hímtag szőrös nőtagot,
a béka nagy vizet kíván.
Áradj Indrának, szóma-ár!


SZÓMÁHOZ

IX. 113

Indra, sárkánykígyó-ölő,
szóma-italt nálunk igyék,
találjon benne új erőt
az új hőstettre készülő.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Forrj, tisztulj, szóma, föld ura,
ajándék-osztó jó ital!
Varázsigékkel érlelünk,
ájtattal, buzgón sajtolunk.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Esőisten növelte föl,
hozzánk Nap lánya hozta el,
fölfogták légi szellemek,
ők adták éltető levét.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Törvényt hirdetsz, törvény magad,
s igazat, igaz-tettű vagy,
hitet hirdetsz, Szóma király,
Teremtő alkotása te!
Áradj Indrának, szóma-ár!

A magasságos és erős
ital zúdul hatalmasan,
habzik, hullámzik gazdagon,
megérlelik varázsigék.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Hol sajtolásodkor a pap
mormolja imádságait,
mellette sajtolóköve:
öröm feszíti s büszkeség.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Ahol nem alszik ki a fény,
ahol a Nap lakóhelye,
oda juttass el, szent ital,
romolhatatlan létbe vígy.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Oda, hol Jama a király,
ahol a menny erődje áll
s örökké folynak a habok,
ott adj nem-múló életet.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Ahol kedvünkre járhatunk
a hármas ég harmadikán,
ahol világosság honol,
ott adj nem-múló életet.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Ahol minden vágy teljesül,
ahol a Nap zenitre hág,
táplál halotti áldozat,
ott adj nem-múló életet.
Áradj Indrának, szóma-ár!

Ahol vidámság és vigasz
vidáman vígságban vigad,
ahol minden vágy teljesül,
ott adj nem-múló életet.
Áradj Indrának, szóma-ár!


TEMETÉSI ÉNEK

X. 18

Eridj, halál te, külön utadon menj,
merre nem járnak magas ég lakói.
Te látsz és hallasz, te figyelj: ne öld meg
gyermekeinket, se férfiainkat.

Halál nyomát kik elsöpörve mentek,
élvezve hosszú életnek reményét,
utóddal és vagyonnal gyarapodva,
tisztuljatok meg, áldozók a földön.

Az élők elváltak halottaiktól.
Imánk szerencsét hoz az istenektől.
Indulunk tánc és kacagás elébe,
tovább élvezve hosszú életünket.

Élők útjába válaszfalam épül,
ne térjen egy sem e bús idegenbe,
vígan itt éljenek száz hosszú őszig,
e hegy előlük a halált rekeszti.

Miképpen a napok követik egymást,
évszakot évszak, szépen váltogatva,
ne hagyja el későbbi az előzőt,
így szabd ki életkorukat, Teremtő!

Kik hosszú éltet, öregkort reméltek,
ahányan vagytok, sorakozzatok fel:
az Alkotó, ki dús szaporulást ad,
szabjon szép hosszú kort élet-időül.

Ez ifjú asszonyok nem özvegyek még,
távozzanak kenettel kenekedve,
könny és kór nélkül, teli-ékszerezve,
a hitvesi ágyra lépjenek ismét.

Kelj fel asszony, térj az élők honába
urad mellől, kiből az élet elszállt.
Férjeddel, aki kézen fogott hajdan,
házasságodat immár befejezted.

A holt kezéből kiveszem az íjat,
győzelmünkért, uralmunkért, erőnkért.
Te ott vagy, mink itt: férfiú vitézek,
sok ellenséget, támadást legyőzünk.

Térj békességgel már az anyaföldbe,
a széles, mély ölű, kedves szülőbe.
Volt bőkezűhöz puha mint a gyapjú.
Ezentúl ő véd minden ártalomtól.

Föld, domborulj, tárulj ki, ne szorongasd!
Engedd, hogy könnyen süllyedjen a mélybe.
Mint jó anya fiát köntös-szegéllyel,
takard be őt nem-múló szerelemmel.

Álljon szilárdan hajlékod a földön
és ezer oszlop tartsa nagy erősen,
az áldozási vaj öntözze házad,
itt légyen menedéked mindörökre.

Ledöngölöm most körötted a földet,
nem sértlek, míg rád teszem e göröngyöt.
Tartsák az ősök oszlopod szilárdan
és odatúl házad építse Jáma.

Majd egy eljövendő napon
engem is földbe rejtenek.
Visszafogom a jós-igét,
mint zabolával a lovat.


A MINDENT FORMÁLÓHOZ

X. 81

Atyánk, bölcs főpapként, szent áldozattal
leszállt a teljes teremtett világra,
imádsággal gazdagságot kívánva,
kezdetet fedve, szállt alsó világba.

Vajon mi volt talapzata, ki tudja,
hogyan és honnan vala támasztéka,
melyről a földet kialakította
s kifeszítette a mennyet föléje?

Mindenfelől szem és mindenfelől száj,
mindenfelől kar és mindenfelől láb,
eget-földet olvasztott karja, szárnya:
ő a teremtő, az egyetlen Isten.

Miféle volt a fa, mifajta erdő,
mi volt, ahonnét eget-földet ácsolt?
Bölcsek, kérdjétek bölcselmeitektől:
min állt, midőn a világot emelte?

Melyek felső hajlékaid? s a lennsők?
mindent formáló, melyek a középsők?
Tanítsd meg híveid, s az áldozáskor
áldozz magad, magadat gyarapítva.

Mindent formáló, nőj az áldozattól,
a földet és az egeket feláldozd.
Megszégyenüljön valamennyi ember:
nekünk a Felség legyen áldozásunk.

A szók urát, e mindent-alakítót
hívjuk segítségül áldozatunkhoz,
fogadja kedvvel adományainkat
a jóltevő, a mindenkin segítő.


AZ ŐS FELÁLDOZÁSA

X. 90

Az Ős ezerfejű vala,
ezerlábú, ezerszemű.
Világot fedve mindfelől,
tíz ujjnyit túlemelkedett.

A teljes mindenség az Ős,
mind ami volt, mind ami lesz,
halhatatlan, mindnek ura,
melyeket növeszt élelem.

Az ő nagysága ekkora,
sőt ennél is nagyobb az ős:
egynegyede mind ami van,
háromnegyede égi lény.

Háromnegyede mennybe szállt,
egynegyed része itt maradt
s mindenre kiterjeszkedett,
ami evő és nemevő.

Virádzs vers őbelőle kelt
és a virádzs versből az Ős
született, túlemelkedett
a földön hátul és elül.

Készülődtek az istenek
az Őst adni áldozatul;
a Tavasz: áldozati vaj;
Nyár: tűzifa; Ősz: áldozat.

Szentelték áldozat füvén
őt, ki előttük született
s felmutatták áldozatul
a szentek, bölcsek, istenek.

Ez égő áldozat során
jött létre áldozati vaj
és mindnyájan az állatok
légben, erdőben, ház körül.

Ez égő áldozat során
keltek énekek, dallamok,
versmértékek és himnuszok
s az áldozás igéi mind.

Innen születtek a lovak,
a kétfogsorú állatok,
innen születtek tehenek,
innen a kecskék és juhok.

Amikor szétvágták az Őst,
hányfelé szelték Urukat?
szája mi lett? s a karjai?
combja és lába mire jó?

Szájából lettek a papok,
karjaiból a harcosok,
combjából a földművelők,
lábából csupa szolganép.

Agyából a Hold született,
szeméből a Nap született,
szájából Indra s Agni lett,
leheletéből Váju lett.

Köldökéből lett levegő,
fejéből a mennyboltozat,
lábából föld, füléből ég,
így alkottak világokat.

Körötte hét tartócövek,
és háromszor hét tűzifa.
az istenek mint állatot
kötöztek ily áldozatot.

Isten-had hódolt ilyen áldozattal.
Ez volt az első szertartás. Az égbe
fölemelkedtek a magasztosak mind,
ahol a régi szent istenek élnek.


BŐKEZŰSÉG

X. 117

Az ég nem rendel büntetésül éhhalált,
a jóllakottat is halál eléri majd.
Az adományozónak kincse nem fogy el,
de szűkmarkú könyörületre nem talál.

Élelmet kolduló, esedező szegény
ha szükségében fordul a gazdag felé,
de az keményült-szívű, fösvény és nem ád,
bár a szegény szolgálta is: nincs irgalom.

A jó adakozó a kolduson segél,
ki nyomorogva, kéregetve kóborol.
Segítőjét segítheti a koldus is,
barátjául szegődik most s mindenkoron.

Hamis barát, aki barátjának nem ád,
hű társának, követőjének eledelt.
Ilyentől távozz, maradásod ne legyen,
keress különbet nála, idegent akár.

Tehetős gyámolítsa a rászorulót,
nézzen előre az útra: mi hosszú még!
Ahogy szekérkerék forog fel és le, így
folyton máshoz-máshoz kerül a nagy vagyon.

Balgának hasztalan jut bőven élelem,
hisz épp a túl-sok hoz reája pusztulást.
Barátját nem táplálja, sem a társait;
ki egymagában fal, bűnben leledzik az.

A szántóföld akkor terem, ha művelik.
Az út végére az jut, aki rajta jár.
Imádkozó pap néma papnál többet ér,
elzárkózónál jobb az ajándékozó.

Egylábú jut tovább, mint a kétlábúak.
A két láb három lábat könnyen utolér.
A kétlábú mögött a négylábú halad
a nyomokat figyelve s jutva mindtovább.

Két kéz egyforma, de értékük mégsem egy.
Másképpen ad tejet két egyhasi tehén.
Ikrek izomzata sem egyformán erős.
Két rokon másképpen alamizsnálkodó.


A TEREMTÉS URÁHOZ

X. 121

Őskezdetben mint aranycsíra kelt ki,
majd lett a világ egyetlen urává,
helyére tette a földet s a mennyet:
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Lélegzet s erő adományozója,
parancsait az istenek fogadják,
árnya öröklét, övé a halálunk;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Mind e világnak egyetlen királya,
ha lélegzik, ha szemeit lehunyja,
kétlábúak, négylábúak vezére;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Övé hófödte hegyek sokasága,
övé az óceán, mindenki mondja,
karjai égtájak, akárki tudja;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

A magas mennyet s tartóját, a földet,
aki a fényt s égboltot elhelyezte,
a levegőben a teret kimérte;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

A segítségre váró csatarendek
szorongó szívvel tekintenek őrá,
kitől a felkelő nap fénye árad;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Mikor a nagy hullámok útrakeltek,
minden csírát hordva, tüzet vajúdva,
akkor fakadt ő, az isteni lélek;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Ki végiglát az áldozat szülőjén,
az ajándékot osztó óceánon,
az istenek fölött egyetlen Isten;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Ne tegyen kárt bennünk a föld-teremtő,
az ég-szűlő, az igaz törvénytartó,
a tündöklő nagy víz létrehozója;
ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Teremtés Ura, senki más, csakis te,
nem uralkodhat más a sokaságon.
Amire vágyón áldozunk tenéked,
az legyen a miénk, mindannyi jószág.


AZ ÉJSZAKÁHOZ

X. 127

Az éj-istennő érkezett,
felnyitva számtalan szeme,
felöltve ékességei.

Az örök úrnő tölti be
a magasságot és a mélyt,
a sötétséget széttöri.

Az érkező nő űzi el
testvérét, az alkony-sugárt
s vele együtt a félhomályt.

Te vagy, akinek jöttekor
nyugodni térünk, mint a fán
fészeklakó madársereg.

Mind elpihentek a faluk,
négylábúak és szárnyasok,
és a fürge ragadozók.

Tartsd távol a farkasokat,
tartsd távol a tolvajokat,
baj nélkül múljék el az éj.

A sötétség ékeskedik,
fekete fénybe öltözött,
és versenytársa alkonyat.

Mint győztesnek tehén-gulyát,
himnuszt hoztam tenéked, éj,
fogadd, ég lánya, égi nő!


ERDŐ ASSZONYA

X. 146

Erdő-vadonnak asszonya,
akár ha most tűnnél tova.
Nem kérded, merre a falu.
Sosem fog el a félelem?

Vrisávara dalára ha
csiccsika éneke felel,
az erdő asszonya mulat,
táncol, pedig nem peng a lant.

Mintha legelne a gulya,
vagy messze kis ház látszana,
mintha szekér csikorogna,
ha jár az erdő asszonya.

Valaki hívja tehenét?
Valaki fát vág s hallani?
Akit az est erdőben ér,
kiáltást vél a sűrűben.

Az erdő asszonya szelíd,
hogyha nem bántják, ő se bánt.
Az ember gyümölcsöt ehet
és elpihenhet kedvire.

Asszonyt, kenettől illatost,
szántás nélkül is gazdagot,
dicsértem a vadállatok
anyját, az erdő asszonyát.


VÁJUHOZ, A SZÉLHEZ

X. 168

Örök dicsőség a Szél szekerének!
Rombolva szálldos, robajával rémít.
Suhan az égen és sárgára festi,
száguld a földön s a port felkavarja.

Szerte nyargalnak hadai a Szélnek,
mint találkára asszonyok, sietnek.
Köztük szekéren dübörög az isten,
a felséges, mind e világ királya.

A levegő ösvényein halad fenn,
egyetlen napra sincsen pihenője.
Tenger barátja, legelső teremtmény.
Hol született és mi a származása?

Isten-lehellet, világ anyaméhe,
bármerre indul, végül bárhová ér,
Hangját halljuk, de rejtett az alakja.
Nosza dicsérjük buzgó áldozattal!

Weöres Sándor fordításai


A TEREMTÉS HIMNUSZA

Nem volt semminek nemléte, se léte,
nem volt levegő és fölötte kék ég.
Hol volt a világ? mi takarta, védte?
Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,
egymásban pihent a nap és az éjjel:
lélegzés nélkül lélegzett magától
az Egy, és magányát dobogta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt:
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett s burkából kilángolt.

Megszületett a Szerelem, a lélek
magva és ura minden ösztönöknek;
nemlétig érő gyökerét a létnek
ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,
mi volt alul: és mi került fölébe?
Itt vak álmok, ott erők forradalma,
lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutattak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra
őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta vagy nem csinálta:
Ő tudja! tudja!... Vagy nem tudja Ő se?

Szabó Lőrinc fordítása