Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ri Ho-cshol
EGY HŰVÖS ESTE FÜLLEDTSÉGE

Osváth Gábor fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

- Azt kérdezi, uram, hogy unatkozom-e? - vigyorgott idióta módon a tábornok szárnysegédje. Általában kellemesen érinti az embert, ha a fölöttese ilyen kérdést intéz hozzá.
A fiatal tábornok, aki a forgószéknek vetette hátát, hogy keresztbetett lábait az asztalon pihentethesse, hirtelen kiegyenesedett, ledobta lábait a padlóra és megismételte a kérdést: - Unatkozik, százados? Unatkozik, mi?
Szavai természetesen azt jelezték, hogy a tábornok unatkozik. Valószínűleg egyszerű udvariassági gesztus, ha erre alárendeltje úgy válaszol, hogy osztja mindezeket az érzéseket, tekintet nélkül arra, hogy valójában mit is gondol.
A generális tíz napja talán, hogy megkapta első tábornoki csillagát. Egy hétig fogadásokra, partikra járt. Szöulba és más városokba is ellátogatott a fölötteseihez, de már két-három napja itthon volt, s a laktanyában eseménytelenül telt az idő. Nem sok teendője akadt, emiatt nyugtalanná vált. Úgy érezte, mintha egész teste viszketne.
Például az elmúlt este is. A tábornok elkapott egy közlegényt, aki éppen leadta a szolgálatot, és a dzsipjén elvitte a közeli városba. Ott ketten végigették, végigitták az összes éttermet, mindezt a tábornok költségére természetesen. A szerencsétlen kiskatona először rettenetesen meglepődött, de aztán eléggé merésznek bizonyult ahhoz, hogy élvezni merje az estét. Másnap reggelre a történtek híre elterjedt a laktanyában, és amerre csak járt a tábornok, mindenütt vigyorgó tisztelgéssel fogadták.
- Mit vigyorogtok?! - ordított rájuk, de azok egyre csak vigyorogtak.
Délután öt óra múlt. A szemközti lámpa fénye már bevilágított az irodába. Tompán ragyogott, éles kontrasztban a tavaszi rovarok életteli rajzásával.
- Nincs igazam? Unatkozol te is?
- Igen, uram.
A tábornok felállt. Levette zubbonyát a fogasról, magára húzta, aztán megint leült és összefonta az ujjait.
- Jó lenne megint egy háború. Mit mondasz erre százados?
- Nos, uram...
- "Nos, uram..." Milyen válasz ez? Vagy igen, vagy nem a helyes válasz.
- Hát... Egyetértek önnel.
- Miért?
Nagyon unatkozhat, gondolta a szárnysegéd. Ismét magára öltötte az idióta vigyort és így felelt: - Az unalom miatt, tábornok úr.
- Ki unatkozik, te vagy én?
- Mindketten, uram.
A tábornok rendkívül elégedett volt a válasszal. Jókedvűen felnevetett: - A nemjóját! Így kell felelni a kérdésre - ismételgette kétszer, háromszor is. Aztán hozzátette:
- Valami háború vagy ilyesmi kéne, igen. A katonák ne unatkozzanak. Egy jó kis háború kellene. A katonai forradalom oké, de azt már megcsináltuk egyszer s mindörökre... Nincs épeszű ember, aki még egyszer próbálná. Mit mondasz erre, százados?
- Én is így gondolom, uram.
- Miért?
- Nem tudom. Nehéz szavakkal kifejezni, tábornok úr.
A tábornok megint felnevetett. Nevetése önbizalmat sugárzott - egy olyan ember önbizalmát, aki tudja, hogy a nevetése önbizalmat sugároz. Jól begyakorolt nevetésnek látszott, ezért aztán egy kissé erőltetettre sikeredett.
- Rendben van. Kocsikázzunk egy kicsit - mondta a tábornok, s felállt hirtelen.
Ahogy Kim százados a volánhoz ült, a tábornok odaszólt hozzá: - Százados!
- Igen, uram?
- Szálljon ki!
A százados kiszállt. A tábornok váratlanul felordított: Vi-gyázz!
A szárnysegéd meglepődött, de vigyázzba vágta magát.
- Pihenj!
A százados engedelmeskedett.
- Vi-gyázz!
Megint vigyázzba vágta magát. A tábornok minden bizonnyal csak az unalmát akarja elűzni, de azért engedelmeskedni kell.
- Pihenj! Vi-gyázz! Pihenj! Vi-gyázz! Pihenj!
Mialatt ők ketten ezzel az abszurd játékkal voltak elfoglalva, a katonák ijedten bámulták, mit művel a két tiszt. A tábornok végül elmosolyodott és megveregette a százados vállát: - Nagyon jó. Még maradt benned katonás tartás, százados. Aztán hozzáztette: - Hívd ide az embereket!
Nagy zűrzavar támadt, de végül mindenki ott izzadt teljes menetfelszerelésben. Az egész olyan volt, mint egy harci riadó. A felsorakozott alegységek előtt a tábornok ezt harsogta: - Emberek! Meg kell őrizni a harci szellemet, és eltökéltségünket éjjel-nappal! Egy perc lazítás sem megengedett! A harckészültséget most kielégítőnek ítélem. Mindenki rászolgált a dícséretre! Oszolj!
Mondhatni, erőteljes szónoklat volt, rövid és lényegre törő. A katonák elvonultak a körletükbe.
- Százados!
Amikor a százados odapillantott, a tábornok szájában már egy pipa füstölt. Széles mosollyal így szólt: - Kocsikázzunk egyet, százados!
- Merre, uram?
- Ismerős helyekre. A legközelebbi városba. Megnézzük, hogyan éldegélnek arrafelé.
A szárnysegéd újra beült a volán mögé. Kissé ideges volt és remélte, hogy a főnökét nem keríti hatalmába több hirtelen támadt ötlet.
A tábornoknak tekintélyes harctéri múltja volt. Mostanában viszont nemtörődömnek és komolytalannak tűnt, és a százados sehogyan sem értette, hogyan vihette végbe a neki tulajdonított hőstetteket a fronton. Azt mesélték róla, hogy a hadműveletek közepette mindvégig higgadt, megfontolt, ugyanakkor kevés beszédű volt. Tudván ezt a múltjáról, a századosnak szinte naponta okozott meglepetéseket a tábornok mostani magatartása, kamaszos húzásai. Időnként megvetést érzett a felületessége miatt, de azért imponált is neki fölöttesének vagányos, kisfiús bája. A tábornok olyan ember volt, akit a közönséges, mindennapi dolgok is felbőszítenek, és soha nem elégszik meg a közönséges, mindennapi dolgokkal. Valószínű, hogy az ilyen emberek nem adják meg magukat a sorsnak és megőrzik higgadtságukat a kritikus percekben is. A tábornok bizonyára ilyenfajta ember, gondolta a százados. Mint szárnysegéd, sokszor részesült fejmosásban jelentéktelen apróságok miatt, de egy idő után megszokta a letolásokat. Sőt, időnként az a téveszméje támadt, hogy fölöttese egy kisgyerek, és neki kell vigyáznia rá.
A százados legkisebb fia hét éves volt. Amikor Kim százados hazatért egész napos szolgálata után, a gyerek mindig játszani akart vele. A játék során a fia volt a tábornok, ő megmaradt századosnak. A játékkarddal felszerelt gyerek vezényszavakat harsogott, ő pedig engedelmeskedett: - Vigyázz!... Pihenj!...Vigyázz!... Pihenj! Az egészben az volt a vicces, hogy egyáltalán nem érezte terhesnek sarja parancsolgatását, ha már egyszer a játék elkezdődött. Mindig a felesége avatkozott közbe, hogy megmentse: - Nyughass már, kisfiam, apád nagyon fáradt lehet.
A százados arra a következtetésre jutott, hogy ő maga egy teljesen hétköznapi ember, viszont éppen ezért képes szolgálni azokat, akiket kínoz a mindennapi élet unalma, akik abnormálisnak tűnhetnek a hétköznapi helyzetekben, mindazonáltal kritikus szituációban ők azok, akik heroikus tettekre képesek.
A tábornok nem szeretett lassan hajtani a dzsipjével. - A katona nem öszvérhajcsár! - így szokott rákiáltani a sofőrökre. A százados jól tudta ezt és rálépett a gázpedálra. Az autó felgyorsult, sebessége ötven mérföld körül járhatott. A városba vezető út síma és széles volt.
- Százados.
- Uram?
- Tudod-e, ki a legbátrabb az ütközetben? - kérdezte a tábornok, s hátra dőlt az ülésen, szájában a pipával. Hogy a százados nem felelt, tovább folytatta: - Tegnap egy sorállományúval töltöttem az estét; a hozzá hasonlók győznek a csatában. Az ilyen lassú észjárású fickók... ők a legbátrabbak, legkitartóbbak. Bosszúvágyuk és gyűlöletük mentes a bonyolultságtól. Ez az egyszerűség a legfélelmetesebb... És azt tudod-e, milyenek a legbátrabb parancsnokok?
- Ezt tudom, tábornok úr.
- Nos?
- Az önhöz hasonlók, uram.
A tábornok hamiskás mosollyal ránézett: - Hát milyen vagyok én?
- Ön keményen bánik az alárendeltjeivel. Nem tudja elviselni az unalmat, ezért gyűlöli azt, amikor a dolgok normálisan mennek. Ilyen ember ön, tábornok úr.
- Helyes észrevétel, nagyon helyes! Sokkal okosabb tehát, mint korábban gondoltam, százados - mondta a tábornok és segédtisztje vállára csapott. A dzsip rándult egyet.
Az autó már a városban száguldott. Semmi említésre méltót nem tapasztaltak. A város közepén útépítés folyt, s mikor a még aszfaltozatlan részre értek, a kocsi mögött porfelhő kerekedett. Az út két oldalán alacsony házacskák sorakoztak, amelyek a poros kisvárosok sivár hangulatát árasztották. Az út kihaltnak tűnt, csak néhány idősebb úr álldogált az ingatlaniroda előtt, háziasszonyok a zöldségesnél, rongyos kölykök valami izgalomra várva. Egyszóval, semmi érdekes. Az egyetlen szembeötlő jelenség az útkereszteződés közepén álldogáló rendőr volt, aki meglátván a dzsipen a tábornoki jelzést, feszes vigyázzba vágta magát és tisztelgett. A százados a kocsi nagy sebessége miatt majdnem elmulasztotta a látványt, nem így a tábornok. Az ő figyelmét soha nem kerülte el ilyesmi, s az előírt módon viszonozta a tisztelgést.
- Százados.
- Igen, uram.
- - Tegyünk még egy kört.
- Uram?
- Azt mondtam, tegyünk még egy kört. Vissza a folyópartra, aztán át a városon megint.
A százados nem tudta elképzelni, mit akar a főnöke. A tábornok azonban nem tért ki a részletekre, csak szívta a pipáját szótlanul.
A dzsip nekiiramodott a város szélének, aztán pedig vissza a központ felé. A koratavaszi föld illata pezsdítő volt, a folyó vize a felvert port tükrözve szürkésfehérnek látszott. Egy ideig a parton haladtak, porfelhőt húzva maguk után.
- Százados.
- Igen, uram.
- Az emberek egy része türelmetlenül ugrál, míg a többiek többé-kevésbé nyugodtan éldegélnek.
- Igen.
- Érti, mire gondolok?
- Azt hiszem, igen.
- Gondolja, hogy ezek a türelmetlenek boldogok?
- Nem tudom, hogy boldogok-e, tábornok úr. De azt tudom, hogy nagyon hatékonyak tudnak lenni. Hatékonyak az építésben és rombolásban egyaránt. Ez a hatékonyság mindkét irányban működik.
A dzsip megint a városba ért. A sebessége lecsökkent, amint letért a szilárd burkolatról. Annyira, hogy a százados kibetűzhette az ingatlaniroda homlokzatán meglebbenő reklámzászló pirossal írt feliratát is. A lomha zászló valahogy a fülledtséget juttatta az eszébe. A fülledtség, gondolta a százados, a júliusi monszun nyirkos, elviselhetetlen hősége, amikor moccani sincs erő, csak a szúnyogokban marad energia cselekedni; ilyen az egész élet sok-sok ember számára. Az én számomra is, gondolta. Az emberi élet végső summázata a fülledt hőség... A fia jutott eszébe:
- Apuci, vi-gyázz! - A százados vigyázzba vágja magát.
- Apuci, pihenj! - Ö engedelmeskedik.
Vigyázz! Pihenj! Vigyázz! Pihenj! A felesége közbelép. Azt mondja: - Elég! Apuci nagyon fáradt - aztán nevet csilingelő hangján. Az élet fülledtsége... A felesége lesegíti a kabátját. A százados felvesz egy gépies arckifejezést, hogy megőrződjék valami családfői méltóságából. Az asszony teletölti neki a lavórt, hogy megmosakodjék. Néha ilyenkor már fent van a hold, néha nincs. Ennek tulajdonképpen nincs jelentősége. A felesége beszélni kezd - csakis a fülledt élet, a megélhetés gondjairól. Ez fárasztja a férfit.
Végsősoron a tábornokkal való kocsikázás sokkal pihentetőbb, gondolta.
Megint a kereszteződéshez értek, és a rendőr megint előírás szerint tisztelgett. Középkorú, beteges arcszínű férfi volt.
- Százados.
- Igen, uram.
- Tegyünk még egy kört.
- Uram?
- Azt mondtam, tegyünk még egy kört!
A tábornok kissé izgatottnak látszott. A százados rá-rápillantott, hogy kitalálja, mi történt vele, de hiába. Az autó nekiiramodott a város szélének, aztán vissza a folyóparton a város központja felé. Megint a kereszteződéshez értek, a rendőr megint feszesen tisztelgett a száguldó dzsip felé, a tábornok megint katonásan viszonozta.
- Még egyszer, százados. Tegyünk még egy kört! - kiáltotta .
A százados végre megértette, miről van szó. Halványan, elégedetten elmosolyodott. A tábornok a századosra pillantott: - Rájött, százados?
- Igen, uram.
- Mi a véleménye?... Mit gondol? - a tábornok arca vörös lett az izgalomtól.
Hirtelen a százados is szaporábban kezdett lélegezni. A fenébe is, mi ez? Önmagának is váratlanul rettentő izgatott lett, és sürgős késztetést, szinte démoni vágyat érzett, hogy széttépje mindazt, ami belülről fojtogatta. Úgy érezte, nem képes többé elviselni a hétköznapok fülledtségét. Látta, hogy a tábornok zubbonyán átüt az izzadtság, ő magáról is patakokban folyt a veríték.
A dzsip már közel hetven mérföldes sebességgel robogott; a közömbös szemlélőnek úgy tűnhetett ez a folyóparti száguldás, mintha valami szörnyállat rohanna a szakadék felé.
Különös módon, mintha az autóra is ráragadt volna a izgalom. Bekapcsolt fényszórói mint égő emberi szemek lüktettek. Olyannak tűnt, mintha a kocsit nem a saját gépezete és üzemanyaga vinné előre, hanem a két tisztben feszülő láz. Egyfajta szimbiózis? A két férfi szerette volna, ha ez az állapot örökké tartana. Talán, mert lenyügözte őket a gépből áradó energia? A néhány ember a városka utcáin rémült szemmel leste a száguldást. Az öregek az ingatlanügynökség elől az út szélére ballagtak, a kölykök abbahagyták játékukat és mind a lázas robogást bámulták. A zöldséges és vevői úgyszintén.
A dzsip lázasan végigsuhant a főutcán. Már a rendőr is kissé ijedtnek látszott, de ismét előírás szerint, sőt a korábbiaknál is feszesebben és hosszabb ideig tisztelgett. Őt is hatalmába kerítette volna a láz?
- Még egy kört! - kiáltotta az intenzíven verítékező tábornok, s intett a lovaglópálcájával.
Addigra már teljesen besötétedett. A dzsip megint a kereszteződéshez ért. A rendőr megint ott volt és megint előírásszerűen tisztelgett.
- Állj! - ordította a tábornok.
Csikorgó fékekkel megálltak, és hirtelen mély csend lett. A hétköznapok fülledtsége ismét rájuk telepedett. A tábornok kiugrott a dzsipből és a rendőrhöz ment.
- Hány éves vagy?
- Hamincnyolc, uram - felelte a vigyázzban álló rendőr.
- Nevezze meg a feletteseit!
A rendőr tétovázott.
- A feletteseit, ember, fentről lefelé! Vagy nem tudja, mi az, hogy felettes?
A rendőrnek nagynehezen sikerült kinyögnie a városi rendőrkapitány nevét.
- Fentről lefelé! A belügyminiszterrel kellene kezdeni! - förmedt rá a tábornok.
Rövidesen kiderült, hogy a rendőr nem tudja a minisztere nevét; többszöri nekirugaszkodás után is csak az országos rendőrfőkapitány jutott az eszébe.
- Hol laksz? - kérdezte a tábornok.
Kim százados lejegyezte a címet. Nyilvánvaló volt számára, hogy ez a parancsnok kívánsága. Aztán visszaültek az autóba.
- Menjünk vissza a laktanyába, uram?
- Előbb ugorjunk el erre a címre. De álljunk meg agy hentesnél útközben.
A százados gázt adott, a dzsip azonban már nem az a lázas szörny volt, mint nemrég; csak egy esetlen, zörgő fémdoboz. A százados zsebkendőjével törölte az izzadtságot az arcáról.
A hentesnél két font húst vásároltak, a közeli vegyesboltban süteményt és édességet. Azután nyugodt tempóban gördültek a rendőr által megadott cím felé.
Egy rozoga, deszkából felhúzott házhoz értek, ahonnan egy rongyos ruházatú nő jött ki a dzsip zajára. Nem lehetett több negyvennél, de sokkal idősebbnek és ápolatlannak látszott. Amikor a százados megkérdezte tőle, hogy itt lakik-e ez és ez a rendőr, a nő bólintott és rémülten kérdezte: - Mi történt? Csak nem csinált valami rosszat?
A százados elmagyarázta neki, ki a másik tiszt és mit akar - kifejezni háláját egy kivételesen példamutató rendőr családjának. A rendőr felesége nagyon zavartnak látszott; inkább ijedtnek mint örvendezőnek.
A tábornok közelebb lépett és ügyetlenül hozzátette: - Nagyszerű fickó. Az ön férje kiváló ember - , a tábornok nem mozgott valami otthonosan ebben az új szerepben. Olyan volt a hangja, mint egy iskolásfiúé felelés közben. A százados alig bírta visszafojtani nevetését. - Ön bizonyára boldog, hogy ilyen nagyszerű ember a férje - folytatta a tábornok - , azért jöttünk ide, hogy kifejezzük köszönetünket - , de amikor rájött, hogy nemigen tud semmi választ kicsikarni az asszonyból, ráförmedt a segédtisztjére: - Százados, miért nem adja már ide?
A százados átadta a csomagot.
- Hány gyerekük van? - kérdezte a tábornok a csomaggal kezében.
- Hatan vannak.
- Bizonyára nagyon boldogok. Úgy értem, hat gyerek sok örömmel jár.
Az asszony nem mondott erre semmit.
- A férje nagyszerű ember. - A tábornok ezt még többször elismételgette apró meghajlások kíséretében. A nő teljesen elveszettnek látszott. Idióta mosollyal vette el a csomagot.
A tábornok, miután beült a kocsiba, nagyon rosszkedvű lett. Segédtisztje észrevette ezt, bekísérte az asszonyt a házba, majd kis idő múlva visszajött. A tábornok komor arckifejezéssel szívta a pipáját.
- Tábornok úr, nagyszerű dolgot cselekedett! Az egész család magánkívül van az örömtől. A kibontott süteményeket és édességet bámulják és sírnak. Egyre csak azt hajtogatják, hogy lehet egy tábornok ilyen nemes szívű és nagylelkű - mondta a százados.
A sötét felhő egy csapásra eltűnt a tábornok arcáról. - Nagyszerű! Mehetünk vissza a laktanyába! - kiáltotta.
Késő éjjel, amikor hazatért, és a felesége elmesélte a történteket, a rendőr köpött egyet: - A jó kurva anyját!