Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Ri
Ho-cshol
EGY HŰVÖS ESTE FÜLLEDTSÉGE
Osváth Gábor fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
- Azt kérdezi,
uram, hogy unatkozom-e? - vigyorgott idióta módon a tábornok szárnysegédje.
Általában kellemesen érinti az embert, ha a fölöttese ilyen kérdést intéz hozzá.
A fiatal tábornok, aki a forgószéknek vetette hátát, hogy keresztbetett lábait
az asztalon pihentethesse, hirtelen kiegyenesedett, ledobta lábait a padlóra
és megismételte a kérdést: - Unatkozik, százados? Unatkozik, mi?
Szavai természetesen azt jelezték, hogy a tábornok unatkozik. Valószínűleg egyszerű
udvariassági gesztus, ha erre alárendeltje úgy válaszol, hogy osztja mindezeket
az érzéseket, tekintet nélkül arra, hogy valójában mit is gondol.
A generális tíz napja talán, hogy megkapta első tábornoki csillagát. Egy hétig
fogadásokra, partikra járt. Szöulba és más városokba is ellátogatott a fölötteseihez,
de már két-három napja itthon volt, s a laktanyában eseménytelenül telt az idő.
Nem sok teendője akadt, emiatt nyugtalanná vált. Úgy érezte, mintha egész teste
viszketne.
Például az elmúlt este is. A tábornok elkapott egy közlegényt, aki éppen leadta
a szolgálatot, és a dzsipjén elvitte a közeli városba. Ott ketten végigették,
végigitták az összes éttermet, mindezt a tábornok költségére természetesen.
A szerencsétlen kiskatona először rettenetesen meglepődött, de aztán eléggé
merésznek bizonyult ahhoz, hogy élvezni merje az estét. Másnap reggelre a történtek
híre elterjedt a laktanyában, és amerre csak járt a tábornok, mindenütt vigyorgó
tisztelgéssel fogadták.
- Mit vigyorogtok?! - ordított rájuk, de azok egyre csak vigyorogtak.
Délután öt óra múlt. A szemközti lámpa fénye már bevilágított az irodába. Tompán
ragyogott, éles kontrasztban a tavaszi rovarok életteli rajzásával.
- Nincs igazam? Unatkozol te is?
- Igen, uram.
A tábornok felállt. Levette zubbonyát a fogasról, magára húzta, aztán megint
leült és összefonta az ujjait.
- Jó lenne megint egy háború. Mit mondasz erre százados?
- Nos, uram...
- "Nos, uram..." Milyen válasz ez? Vagy igen, vagy nem a helyes válasz.
- Hát... Egyetértek önnel.
- Miért?
Nagyon unatkozhat, gondolta a szárnysegéd. Ismét magára öltötte az idióta vigyort
és így felelt: - Az unalom miatt, tábornok úr.
- Ki unatkozik, te vagy én?
- Mindketten, uram.
A tábornok rendkívül elégedett volt a válasszal. Jókedvűen felnevetett: - A
nemjóját! Így kell felelni a kérdésre - ismételgette kétszer, háromszor is.
Aztán hozzátette:
- Valami háború vagy ilyesmi kéne, igen. A katonák ne unatkozzanak. Egy jó kis
háború kellene. A katonai forradalom oké, de azt már megcsináltuk egyszer s
mindörökre... Nincs épeszű ember, aki még egyszer próbálná. Mit mondasz erre,
százados?
- Én is így gondolom, uram.
- Miért?
- Nem tudom. Nehéz szavakkal kifejezni, tábornok úr.
A tábornok megint felnevetett. Nevetése önbizalmat sugárzott - egy olyan ember
önbizalmát, aki tudja, hogy a nevetése önbizalmat sugároz. Jól begyakorolt nevetésnek
látszott, ezért aztán egy kissé erőltetettre sikeredett.
- Rendben van. Kocsikázzunk egy kicsit - mondta a tábornok, s felállt hirtelen.
Ahogy Kim százados a volánhoz ült, a tábornok odaszólt hozzá: - Százados!
- Igen, uram?
- Szálljon ki!
A százados kiszállt. A tábornok váratlanul felordított: Vi-gyázz!
A szárnysegéd meglepődött, de vigyázzba vágta magát.
- Pihenj!
A százados engedelmeskedett.
- Vi-gyázz!
Megint vigyázzba vágta magát. A tábornok minden bizonnyal csak az unalmát akarja
elűzni, de azért engedelmeskedni kell.
- Pihenj! Vi-gyázz! Pihenj! Vi-gyázz! Pihenj!
Mialatt ők ketten ezzel az abszurd játékkal voltak elfoglalva, a katonák ijedten
bámulták, mit művel a két tiszt. A tábornok végül elmosolyodott és megveregette
a százados vállát: - Nagyon jó. Még maradt benned katonás tartás, százados.
Aztán hozzáztette: - Hívd ide az embereket!
Nagy zűrzavar támadt, de végül mindenki ott izzadt teljes menetfelszerelésben.
Az egész olyan volt, mint egy harci riadó. A felsorakozott alegységek előtt
a tábornok ezt harsogta: - Emberek! Meg kell őrizni a harci szellemet, és eltökéltségünket
éjjel-nappal! Egy perc lazítás sem megengedett! A harckészültséget most kielégítőnek
ítélem. Mindenki rászolgált a dícséretre! Oszolj!
Mondhatni, erőteljes szónoklat volt, rövid és lényegre törő. A katonák elvonultak
a körletükbe.
- Százados!
Amikor a százados odapillantott, a tábornok szájában már egy pipa füstölt. Széles
mosollyal így szólt: - Kocsikázzunk egyet, százados!
- Merre, uram?
- Ismerős helyekre. A legközelebbi városba. Megnézzük, hogyan éldegélnek arrafelé.
A szárnysegéd újra beült a volán mögé. Kissé ideges volt és remélte, hogy a
főnökét nem keríti hatalmába több hirtelen támadt ötlet.
A tábornoknak tekintélyes harctéri múltja volt. Mostanában viszont nemtörődömnek
és komolytalannak tűnt, és a százados sehogyan sem értette, hogyan vihette végbe
a neki tulajdonított hőstetteket a fronton. Azt mesélték róla, hogy a hadműveletek
közepette mindvégig higgadt, megfontolt, ugyanakkor kevés beszédű volt. Tudván
ezt a múltjáról, a századosnak szinte naponta okozott meglepetéseket a tábornok
mostani magatartása, kamaszos húzásai. Időnként megvetést érzett a felületessége
miatt, de azért imponált is neki fölöttesének vagányos, kisfiús bája. A tábornok
olyan ember volt, akit a közönséges, mindennapi dolgok is felbőszítenek, és
soha nem elégszik meg a közönséges, mindennapi dolgokkal. Valószínű, hogy az
ilyen emberek nem adják meg magukat a sorsnak és megőrzik higgadtságukat a kritikus
percekben is. A tábornok bizonyára ilyenfajta ember, gondolta a százados. Mint
szárnysegéd, sokszor részesült fejmosásban jelentéktelen apróságok miatt, de
egy idő után megszokta a letolásokat. Sőt, időnként az a téveszméje támadt,
hogy fölöttese egy kisgyerek, és neki kell vigyáznia rá.
A százados legkisebb fia hét éves volt. Amikor Kim százados hazatért egész napos
szolgálata után, a gyerek mindig játszani akart vele. A játék során a fia volt
a tábornok, ő megmaradt századosnak. A játékkarddal felszerelt gyerek vezényszavakat
harsogott, ő pedig engedelmeskedett: - Vigyázz!... Pihenj!...Vigyázz!... Pihenj!
Az egészben az volt a vicces, hogy egyáltalán nem érezte terhesnek sarja parancsolgatását,
ha már egyszer a játék elkezdődött. Mindig a felesége avatkozott közbe, hogy
megmentse: - Nyughass már, kisfiam, apád nagyon fáradt lehet.
A százados arra a következtetésre jutott, hogy ő maga egy teljesen hétköznapi
ember, viszont éppen ezért képes szolgálni azokat, akiket kínoz a mindennapi
élet unalma, akik abnormálisnak tűnhetnek a hétköznapi helyzetekben, mindazonáltal
kritikus szituációban ők azok, akik heroikus tettekre képesek.
A tábornok nem szeretett lassan hajtani a dzsipjével. - A katona nem öszvérhajcsár!
- így szokott rákiáltani a sofőrökre. A százados jól tudta ezt és rálépett a
gázpedálra. Az autó felgyorsult, sebessége ötven mérföld körül járhatott. A
városba vezető út síma és széles volt.
- Százados.
- Uram?
- Tudod-e, ki a legbátrabb az ütközetben? - kérdezte a tábornok, s hátra dőlt
az ülésen, szájában a pipával. Hogy a százados nem felelt, tovább folytatta:
- Tegnap egy sorállományúval töltöttem az estét; a hozzá hasonlók győznek a
csatában. Az ilyen lassú észjárású fickók... ők a legbátrabbak, legkitartóbbak.
Bosszúvágyuk és gyűlöletük mentes a bonyolultságtól. Ez az egyszerűség a legfélelmetesebb...
És azt tudod-e, milyenek a legbátrabb parancsnokok?
- Ezt tudom, tábornok úr.
- Nos?
- Az önhöz hasonlók, uram.
A tábornok hamiskás mosollyal ránézett: - Hát milyen vagyok én?
- Ön keményen bánik az alárendeltjeivel. Nem tudja elviselni az unalmat, ezért
gyűlöli azt, amikor a dolgok normálisan mennek. Ilyen ember ön, tábornok úr.
- Helyes észrevétel, nagyon helyes! Sokkal okosabb tehát, mint korábban gondoltam,
százados - mondta a tábornok és segédtisztje vállára csapott. A dzsip rándult
egyet.
Az autó már a városban száguldott. Semmi említésre méltót nem tapasztaltak.
A város közepén útépítés folyt, s mikor a még aszfaltozatlan részre értek, a
kocsi mögött porfelhő kerekedett. Az út két oldalán alacsony házacskák sorakoztak,
amelyek a poros kisvárosok sivár hangulatát árasztották. Az út kihaltnak tűnt,
csak néhány idősebb úr álldogált az ingatlaniroda előtt, háziasszonyok a zöldségesnél,
rongyos kölykök valami izgalomra várva. Egyszóval, semmi érdekes. Az egyetlen
szembeötlő jelenség az útkereszteződés közepén álldogáló rendőr volt, aki meglátván
a dzsipen a tábornoki jelzést, feszes vigyázzba vágta magát és tisztelgett.
A százados a kocsi nagy sebessége miatt majdnem elmulasztotta a látványt, nem
így a tábornok. Az ő figyelmét soha nem kerülte el ilyesmi, s az előírt módon
viszonozta a tisztelgést.
- Százados.
- Igen, uram.
- - Tegyünk még egy kört.
- Uram?
- Azt mondtam, tegyünk még egy kört. Vissza a folyópartra, aztán át a városon
megint.
A százados nem tudta elképzelni, mit akar a főnöke. A tábornok azonban nem tért
ki a részletekre, csak szívta a pipáját szótlanul.
A dzsip nekiiramodott a város szélének, aztán pedig vissza a központ felé. A
koratavaszi föld illata pezsdítő volt, a folyó vize a felvert port tükrözve
szürkésfehérnek látszott. Egy ideig a parton haladtak, porfelhőt húzva maguk
után.
- Százados.
- Igen, uram.
- Az emberek egy része türelmetlenül ugrál, míg a többiek többé-kevésbé nyugodtan
éldegélnek.
- Igen.
- Érti, mire gondolok?
- Azt hiszem, igen.
- Gondolja, hogy ezek a türelmetlenek boldogok?
- Nem tudom, hogy boldogok-e, tábornok úr. De azt tudom, hogy nagyon hatékonyak
tudnak lenni. Hatékonyak az építésben és rombolásban egyaránt. Ez a hatékonyság
mindkét irányban működik.
A dzsip megint a városba ért. A sebessége lecsökkent, amint letért a szilárd
burkolatról. Annyira, hogy a százados kibetűzhette az ingatlaniroda homlokzatán
meglebbenő reklámzászló pirossal írt feliratát is. A lomha zászló valahogy a
fülledtséget juttatta az eszébe. A fülledtség, gondolta a százados, a júliusi
monszun nyirkos, elviselhetetlen hősége, amikor moccani sincs erő, csak a szúnyogokban
marad energia cselekedni; ilyen az egész élet sok-sok ember számára. Az én számomra
is, gondolta. Az emberi élet végső summázata a fülledt hőség... A fia jutott
eszébe:
- Apuci, vi-gyázz! - A százados vigyázzba vágja magát.
- Apuci, pihenj! - Ö engedelmeskedik.
Vigyázz! Pihenj! Vigyázz! Pihenj! A felesége közbelép. Azt mondja: - Elég! Apuci
nagyon fáradt - aztán nevet csilingelő hangján. Az élet fülledtsége... A felesége
lesegíti a kabátját. A százados felvesz egy gépies arckifejezést, hogy megőrződjék
valami családfői méltóságából. Az asszony teletölti neki a lavórt, hogy megmosakodjék.
Néha ilyenkor már fent van a hold, néha nincs. Ennek tulajdonképpen nincs jelentősége.
A felesége beszélni kezd - csakis a fülledt élet, a megélhetés gondjairól. Ez
fárasztja a férfit.
Végsősoron a tábornokkal való kocsikázás sokkal pihentetőbb, gondolta.
Megint a kereszteződéshez értek, és a rendőr megint előírás szerint tisztelgett.
Középkorú, beteges arcszínű férfi volt.
- Százados.
- Igen, uram.
- Tegyünk még egy kört.
- Uram?
- Azt mondtam, tegyünk még egy kört!
A tábornok kissé izgatottnak látszott. A százados rá-rápillantott, hogy kitalálja,
mi történt vele, de hiába. Az autó nekiiramodott a város szélének, aztán vissza
a folyóparton a város központja felé. Megint a kereszteződéshez értek, a rendőr
megint feszesen tisztelgett a száguldó dzsip felé, a tábornok megint katonásan
viszonozta.
- Még egyszer, százados. Tegyünk még egy kört! - kiáltotta .
A százados végre megértette, miről van szó. Halványan, elégedetten elmosolyodott.
A tábornok a századosra pillantott: - Rájött, százados?
- Igen, uram.
- Mi a véleménye?... Mit gondol? - a tábornok arca vörös lett az izgalomtól.
Hirtelen a százados is szaporábban kezdett lélegezni. A fenébe is, mi ez? Önmagának
is váratlanul rettentő izgatott lett, és sürgős késztetést, szinte démoni vágyat
érzett, hogy széttépje mindazt, ami belülről fojtogatta. Úgy érezte, nem képes
többé elviselni a hétköznapok fülledtségét. Látta, hogy a tábornok zubbonyán
átüt az izzadtság, ő magáról is patakokban folyt a veríték.
A dzsip már közel hetven mérföldes sebességgel robogott; a közömbös szemlélőnek
úgy tűnhetett ez a folyóparti száguldás, mintha valami szörnyállat rohanna a
szakadék felé.
Különös módon, mintha az autóra is ráragadt volna a izgalom. Bekapcsolt fényszórói
mint égő emberi szemek lüktettek. Olyannak tűnt, mintha a kocsit nem a saját
gépezete és üzemanyaga vinné előre, hanem a két tisztben feszülő láz. Egyfajta
szimbiózis? A két férfi szerette volna, ha ez az állapot örökké tartana. Talán,
mert lenyügözte őket a gépből áradó energia? A néhány ember a városka utcáin
rémült szemmel leste a száguldást. Az öregek az ingatlanügynökség elől az út
szélére ballagtak, a kölykök abbahagyták játékukat és mind a lázas robogást
bámulták. A zöldséges és vevői úgyszintén.
A dzsip lázasan végigsuhant a főutcán. Már a rendőr is kissé ijedtnek látszott,
de ismét előírás szerint, sőt a korábbiaknál is feszesebben és hosszabb ideig
tisztelgett. Őt is hatalmába kerítette volna a láz?
- Még egy kört! - kiáltotta az intenzíven verítékező tábornok, s intett a lovaglópálcájával.
Addigra már teljesen besötétedett. A dzsip megint a kereszteződéshez ért. A
rendőr megint ott volt és megint előírásszerűen tisztelgett.
- Állj! - ordította a tábornok.
Csikorgó fékekkel megálltak, és hirtelen mély csend lett. A hétköznapok fülledtsége
ismét rájuk telepedett. A tábornok kiugrott a dzsipből és a rendőrhöz ment.
- Hány éves vagy?
- Hamincnyolc, uram - felelte a vigyázzban álló rendőr.
- Nevezze meg a feletteseit!
A rendőr tétovázott.
- A feletteseit, ember, fentről lefelé! Vagy nem tudja, mi az, hogy felettes?
A rendőrnek nagynehezen sikerült kinyögnie a városi rendőrkapitány nevét.
- Fentről lefelé! A belügyminiszterrel kellene kezdeni! - förmedt rá a tábornok.
Rövidesen kiderült, hogy a rendőr nem tudja a minisztere nevét; többszöri nekirugaszkodás
után is csak az országos rendőrfőkapitány jutott az eszébe.
- Hol laksz? - kérdezte a tábornok.
Kim százados lejegyezte a címet. Nyilvánvaló volt számára, hogy ez a parancsnok
kívánsága. Aztán visszaültek az autóba.
- Menjünk vissza a laktanyába, uram?
- Előbb ugorjunk el erre a címre. De álljunk meg agy hentesnél útközben.
A százados gázt adott, a dzsip azonban már nem az a lázas szörny volt, mint
nemrég; csak egy esetlen, zörgő fémdoboz. A százados zsebkendőjével törölte
az izzadtságot az arcáról.
A hentesnél két font húst vásároltak, a közeli vegyesboltban süteményt és édességet.
Azután nyugodt tempóban gördültek a rendőr által megadott cím felé.
Egy rozoga, deszkából felhúzott házhoz értek, ahonnan egy rongyos ruházatú nő
jött ki a dzsip zajára. Nem lehetett több negyvennél, de sokkal idősebbnek és
ápolatlannak látszott. Amikor a százados megkérdezte tőle, hogy itt lakik-e
ez és ez a rendőr, a nő bólintott és rémülten kérdezte: - Mi történt? Csak nem
csinált valami rosszat?
A százados elmagyarázta neki, ki a másik tiszt és mit akar - kifejezni háláját
egy kivételesen példamutató rendőr családjának. A rendőr felesége nagyon zavartnak
látszott; inkább ijedtnek mint örvendezőnek.
A tábornok közelebb lépett és ügyetlenül hozzátette: - Nagyszerű fickó. Az ön
férje kiváló ember - , a tábornok nem mozgott valami otthonosan ebben az új
szerepben. Olyan volt a hangja, mint egy iskolásfiúé felelés közben. A százados
alig bírta visszafojtani nevetését. - Ön bizonyára boldog, hogy ilyen nagyszerű
ember a férje - folytatta a tábornok - , azért jöttünk ide, hogy kifejezzük
köszönetünket - , de amikor rájött, hogy nemigen tud semmi választ kicsikarni
az asszonyból, ráförmedt a segédtisztjére: - Százados, miért nem adja már ide?
A százados átadta a csomagot.
- Hány gyerekük van? - kérdezte a tábornok a csomaggal kezében.
- Hatan vannak.
- Bizonyára nagyon boldogok. Úgy értem, hat gyerek sok örömmel jár.
Az asszony nem mondott erre semmit.
- A férje nagyszerű ember. - A tábornok ezt még többször elismételgette apró
meghajlások kíséretében. A nő teljesen elveszettnek látszott. Idióta mosollyal
vette el a csomagot.
A tábornok, miután beült a kocsiba, nagyon rosszkedvű lett. Segédtisztje észrevette
ezt, bekísérte az asszonyt a házba, majd kis idő múlva visszajött. A tábornok
komor arckifejezéssel szívta a pipáját.
- Tábornok úr, nagyszerű dolgot cselekedett! Az egész család magánkívül van
az örömtől. A kibontott süteményeket és édességet bámulják és sírnak. Egyre
csak azt hajtogatják, hogy lehet egy tábornok ilyen nemes szívű és nagylelkű
- mondta a százados.
A sötét felhő egy csapásra eltűnt a tábornok arcáról. - Nagyszerű! Mehetünk
vissza a laktanyába! - kiáltotta.
Késő éjjel, amikor hazatért, és a felesége elmesélte a történteket, a rendőr
köpött egyet: - A jó kurva anyját!
