Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kéri Katalin
RENDSZER ES TUDÁS
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Iskolakultúra, 1997/10., 110-114. lap

Az iszlám és a tudás

Nehezen lehet megérteni az iszlám vallás gyors terjedését, az iszlám
kultúra felfutását úgy, hogy nem vizsgáljuk a korabeli nevelés történetét,
az arabok tudáshoz, tudományokhoz való viszonyát. A 7. században, amikor
Mohamed próféta fellépett, a mindössze néhány jelentősebb városközponttal
rendelkező, elsősorban sivatagi nomád törzsekből álló arabságot kellett
egységbe kovácsolnia. Bár az egység megvalósítása politikai értelemben véve
sohesem sikerült maradéktalanul, a Korán és a prófétai hagyományok nyomán
meginduló iszlám hódítások magas szintre emelték a harcra szövetkezett
törzsek kultúráját. Alig 200 évnyi időre volt szükség ahhoz, hogy a perzsa,
szír, görög, indiai és egyéb népek jelentős tudósainak műveit arabra
fordítsák, a keleti bölcsesség cseppjeit felszívják és - számos esetben -
továbbfejlesszék a muzulmánok.

A kitartó tanulás, az állandó ismeretszerzés a vallásos érzés
kialakításának alapfeltétele (volt) az iszlám világban: minden hithű
muzulmánnak Mohamed útmutatásai alapján tanulnia kellett, hiszen a próféta
szavaival maga Allah nyilvánította ki akaratát. A Koránban számos helyen
olvasható a tudás, a tanulás, a tanítás méltatása. Például az alábbi
gondolatok: "Allah annak adja a bölcsességet, akinek akarja. Akinek pedig
bölcsesség adatik, annak nagy jó adatott." (Korán 2, 296) és

"Hirdess Urad nevében, aki teremtett,
vérrögből teremtette az embert.
Hirdess! A te Urad a legnagylelkűbb,
aki írótollal tanított,
megtanította az embert arra, amit nem tudott."
(Korán 96, 1-5.)

Minden igazhitűnek tanulnia kellett az olvasást és a betűvetést. A Korán
szavai összecsengtek a Hadith részleteivel is, amelyek arról szóltak, hogyan
gondoskodott Mohamed arról, hogy követői megtanuljanak írni-olvasni. A
tudományok ismerete megbecsülést biztosított a művelt embereknek.
"Keressétek a tudást a bölcsőtől a sírig..., Kínába is menjetek el érte, ha
kell" - idézték gyakran Mohamed szavait. Ibn Jayr egy művében az alábbi
hagyományokat ajánlotta olvasói figyelmébe: "Nincs fontosabb Allahnak, mint
egy olyan ember, aki megtanult egy tudományt (ta `allama `ilman), és azt
másoknak is megtanította. (...) Ha Allah csak egy tudós ember felé vezérli
utadat, jobb az neked, mint az egész világ." [1] Allahot gyakorta említették
al-'Alim"-ként, ami annyit tett: aki tud. [2] Az eleinte szóban, majd
írásban is továbbadott ismeretek eredetiségét úgy próbálták garantálni és
ellenőrízhetővé tenni, hogy Mohamed prófétáig visszavezetve életrajzi
lexikonokat készítettek azokról a személyekről, akik az iszlám világban
tanítókként felléptek. Ezekben a lexikonokban feltüntették, hogy ki, kitől,
mikor, mit tanult.



A koranikus (alapfokú) oktatás

A muzulmán gyerekek tanulmányaikat a Korán szövegeinek megismerésével
kezdték, és kezdik ma is. Ez nem csupán valamiféle ájtatos cselekedet volt a
középkorban, hanem bevezetés az iszlám kultúrába, amelynek keretei között
közösségi emberré kellett válniuk, megismerve a vallási, jogi, erkölcsi
normákat. [3]

Az alapfokú muzulmán iskolákban tehát a tanítás a Korán nyelvén
nyugodott, jóllehet, a tanárok és tanítványaik megértették és magyarázni is
tudták az egyes helyi dialektusban írott szöveget. A szövegek szóbeli
átadásához, a szép és helyes felolvasásukhoz már a Próféta kortársai
elkészítették a "ductus"-nak nevezett segédleteket, és megszületett egy ma
is létező muzulmán tudomány, az olvasmányok tudománya. [4]

Az arabok a Korán nyelvéről azt tartották, hogy a legszebb nyelv a
világon, hiszen Allah e nyelven szólt az emberiséghez. E vélekedés arra
ösztönözte az arab tudósokat, hogy folytonosan bizonygassák nyelvük
nyelvészeti és stilisztikai fölényét más nyelvekkel szemben, amely egyben
vallásuk felsőbbrendűségét is jelentette számukra. [5] Ez több zsidó és
keresztény szerzőt arra ösztönzött, hogy saját nyelvének szépségét méltassa.
(A zsidó Mosé ben Ezrá például a Biblia héber nyelvű szövegeinek esztétikai
értékét emelte ki, a katalán nyelv nagyszerűségét bizonyítandó pedig a
mallorcai tudós, Ramon Llull írt imádságoskönyvet.) [6]

A Szent Könyv versei klasszikus arab nyelven szólalnak meg, helyesebben
szólva annak egyik alapja, a beduin költészetben használt költői koiné
került felhasználásra az isteni kinyilatkoztatás lejegyzésénél. Ez a nyelv,
melyet valamennyi arab törzs megértett, ám egyik sem beszélt, mesterséges
nyelvnek tekinthető, mely hosszabb folyamat során alakult ki. [7]

Az iszlám első időszakában tehát a tudás átadásának egyetlen megbízható
formája az orális tanítás volt. A 8. század végétől azonban mind többen
kezdtek másolatokat készíteni a Hagyományokról, a Koránhoz írott
kommentárokról és jogi szövegekről, az írás fokozatosan fejlődött és
dicsőített művészetté vált. [8] Elkezdték gyűjteni és másolni a tudományos
szövegeken kívül a költészet alkotásait is, a preiszlamikus idők gazdag
anyagából is merítve. E folyamat hátterében az a tudásvágy állott, mely
Mohamed szavain alapult, aki társait tudásra ösztönözte. A fellendülő
iskoláztatást segítette a papírhasználat elterjedése, a kínaiaktól tanult
papírgyártás bevezetése. Míg korábban az arabok csontokra, pálmalevelekre
írtak - mely íráshordozó eszközök teljesen alkalmatlanok voltak hosszabb
szövegek lejegyzésére - a papír olcsósága és szinte korlátlan mennyisége
teljes mértékben kitágította az íráshasználat lehetőségeit. A kéziratok a
birodalom széltében-hosszában elterjedtek, a másolói foglalkozás tízezreknek
biztosított megélhetést, és a boltokban, könyvtárakban bárki hozzáférhetett
az iszlám kultúra alapműveihez. Keleten és Nyugaton egész városnegyedeket
tettek ki a másolóműhelyek, valamennyi uralkodó kalligráfusok hadát
foglalkoztatta, és a mecsetek mellett a könyvárusok házai lettek a
kulturális élet, az eszmecserék színterei.

Már a korai iszlám időszakában is a tanulmányok alapját a Korán
megismerése jelentette, kiegészítve a Hagyományokkal. Ez nem csupán vallásos
nevelést takart - mely kétségkívül a muzulmán oktatás lényege -, de a
politika, a társadalmi berendezkedés, a jog, a költészet, a nyelvtan, az
etika, a számolás főbb elemeinek megismerését is biztosította. Az iszlám
családtörténetről szóló művek egyértelműen leszögezik, hogy a kisgyerekek
koranikus tudományokra való rávezetése már a családon (háremen) belül
megkezdődött, ahol anyjuk és más nőrokonaik szóbeli tanításai alapján
alkothattak képet az iszlám hitről és a főbb viselkedési és rituális
szabályokról. [9]

Az első időkben főként a gazdagabb családok gyermekeit oktatták magasabb
szinten mind a keleti, mind pedig a nyugati területeken, főleg magántanítók.
A 9-10. századtól kezdve azonban jelentősen megszaporodott az alapfokú
iskolák száma, ahol bárki tanulhatott, aki a tanítónak járó - általában
csekély - járandóságot meg tudta fizetni. Mindez összefüggött annak
felismerésével, hogy a muzulmán társadalomban a tanulás felemelkedési
lehetőséget jelentett. A gyerekek 5-6 éves koruktól kezdték meg
tanulmányaikat magántanító vezetésével, otthon, vagy a köznapi szóval
kuttab-nak vagy maktáb-nak hívott nyilvános iskolában. (Az arabok körében
kötelező körülmetélés általában közvetlenül megelőzte a fiúk iskolába
kerülését, így az azzal kapcsolatos örömünnep egyben gyermekkoruk lezárását
és tanulmányaik kezdetét is jelentette.) [10]

Az alapiskolákban - az iszlám világban mindenütt - a Koránolvasást, írást
és a szövegek memorizálását tanították elsősorban, nagy volt azonban az
eltérés országonként (régiónként) abban a tekintetben, hogy hogyan
következtek egymás után a tananyagok. A keleti területeken általában úgy
kezdték a tanítást, hogy Korán-részleteket olvastattak és memorizáltattak a
diákokkal. A kicsiknek először is azt kellett fújniuk, hogy "Vallom, hogy
nincs több Isten, csak Allah, és Mohamed az Ô Prófétája". A szövegolvasás
(felidézés) után nyelvtanilag elemezték az egészet, és a tanító próbálta
minél világosabbá tenni a szöveg értelmét. Ibn Djubair, spanyolországi
szerző "Utazás" című művében azt írta, hogy Damaszkuszban - csakúgy, mint
más keleti városokban - a fiatalok tanítása a zsoltározás művészetére
korlátozódik. Megtanítják nekik a lehető legtökéletesebben a Szent Könyvet,
és különös gondot fordítanak a szövegek leírására. Az írástanítás Keleten
általában külön, arra specializálódott tanár vezetésével folyt. [11] Minden
egyes betűt külön, nagy gonddal tanultak. Így az ottani területeken kiváló
kalligráfusok nevelődtek.

Ezzel szemben az al-Andalúszban működő alapiskolákban és a tunéziai
intézményekben, ahol sok spanyolországi tanító helyezkedett el, a legtöbb
esetben nem a Koránolvasással kezdték tanulmányaikat a gyerekek. A legtöbben
úgy vélekedtek, hogy először meg kell tanulni helyesen használni az arab
nyelvet, hiszen csakis így lehet megérteni és magyarázni a Koránt. Abu
Bequer ibn Arabi például azt írta, hogy meggondolatlan lépés a gyerekeket
arra kötelezni, hogy Allah könyvével kezdjék tanulmányaikat, és azt
olvassák, amit nem is értenek. [12] Szerinte az arab nyelvvel és
költészettel kell kezdeni az alapoktatást, azután pedig számolással kell
foglalkozni, mert csak az effajta előképzettség teszi képessé a diákokat a
Korán tanulására és felsőbb tudományok megismerésére. [13] Sokan osztották e
nézeteket. [14] A spanyolországi iskolákban az írástanításra kevesebb időt
és gondot fordítottak. Általában egész szavak, mondatok másolásával vezették
be a gyerekeket az írás gyakorlatába, így az egyes betűk szép megformálására
kevésbé fordítottak gondot. Bár kevesebb volt al-Andalúszban a kiemelkedő
írásművész, mint Keleten, többen voltak azok, akik jobban tudtak írni,
hiszen a nyelvtani szabályokat is tanulták az írás-gyakorlással
párhuzamosan. [15] A tanulás legfőbb módszere a memorizálás volt.


Felsőbb szintű oktatás és tudományrendszerezés

Az alapfokú oktatást követően a legfelsőbb szintű tudás keresése és
terjesztése volt a muzulmán pedagógia legfőbb célja. Nem csupán a tudás
(`ilm) jelentését kutatták, hanem annak számos formáját és
felhasználhatóságát is számba vették. Ez a szó jelentett még "képzést",
"értelmet", "tudományt", szóösszetételekben pedig egyes ismeretrészeket
(pl.: `ilm al-nabat = a növények ismerete, vagyis botanika). Többesszámú
alakjával fejezték ki a tudományok összességét (`ulúm). [16] Az arab
"tarbiya" szó a nevelést jelentette, "művelni", "növelni" értelemben, és ha
embernevelésről volt szó, akkor a "javítva, fegyelmezve nevelni" (ta'díb) és
a "művelve, nyesegetve alakítani" (tahdíb) szinonímákkal világították meg a
fogalmat. [17]

A 10. században élt tudós, Ibn `Abd Rabbihi úgy definiálta a tudást és a
nevelést, mint "olyan oszlopokat, amelyeken a vallás és a világ tengelye
nyugszik. Ezek különböztetik meg az embert az állatoktól, az értelmes lényt
az oktalanoktól. A tudás és a nevelés az értelem lényege, a test mécsese, a
szív fénye és a lélek kormánya. (...) Ha egy gyereket nem nevelnének, nem
tanítanák meg írni-olvasni, olyan lenne, mint a legostobább állat, a
legzavarodottabb szörnyeteg." [18]

A középkori iszlám világ tudósainak többsége hasonlóképpen vélekedett, és
ezért egész műveket vagy műrészleteket szenteltek a legfőbb pedagógiai
kérdések tárgyalásának. Az ókori gondolkodók művein felnőtt, a görög,
perzsa, indiai és más népek tudományos eredményeit lefordító és
továbbfejlesztő arabok elsődleges kérdésnek tartották a nevelés
szempontjából a tudományok rendszerezését. Ezt már az iszlám első
évszázadaiban sem tekintették mellékes problémának, az intézményesült
oktatás kiépülésével azonban mindez megkerülhetetlenné és elodázhatatlanná
vált. Al-Kindi-től Ibn Khaldún-ig hosszú a sor, ha szeretnénk számba venni
azokat a muzulmán tudósokat, akik - a tananyag-struktúra kialakítását is
segítendő - tudományrendszerezési munkákat végeztek. Valamennyien úgy
vélték, hogy jóllehet, sokféle tudomány létezik, a muzulmánoknak valamennyi
iránt érdeklődniük kell. A tudományok között azonban hierarchikus viszonyt
írtak le, amely rendszer csúcsán, a legmagasabb szinten a vallástudomány
állt. A tudományok rendszerét többen úgy képzelték el, hogy a tudás egységes
fájának ágai az egyes tudományterületek, amelyek között vannak elméleti,
gyakorlati és hasznos vagy produktív tudományok. [19] A korabeli iszlám
felfogás szerint akik csak egyetlen tudomány tanulmányozásának szentelik
magukat, azok lehetnek ugyan tudósok, de művelt embernek - aki a bölcsesség
elérésére törekszik - csak a sokoldalúan képzettek nevezhetőek. Ez a
gondolkodásmód határozta meg az oktatási intézményekben tanított tananyagot
is, Damaszkusztól Córdobáig. Már az alsó szinten is törekedtek a sokoldalú
képzésre - különösen al-Andalúszban -, mert úgy vélték, az írás-olvasás és a
Korán megtanulása nem elegendő a vallás, Allah lényegének megértéséhez. A
10. századtól kialakuló és elterjedő madraszákban, melyek a közép- és
(részben a) felsőfokú képzés színterei voltak, illetve a felsőoktatás egyéb
formái esetén még inkább fontosnak tartották az elsajátítandó
tudományterületek meghatározását, a közöttük lévő kapcsolatrendszerek
leírását és a tananyag tartalmának, sorrendjének kidolgozását.

Anawati különböző tanulmányaiban mintegy 20 olyan klasszikus arab művet
elemzett, amelyekben megtalálható a tudományok valamiféle rendszerezése.
Ezek között vallásos és filozófiai értekezések éppúgy szerepelnek, mint
eretnekek írásai. [20] A keleti világ nagy rendszerezői közül kiemelkedett
például al-Kindí, al-Farabi, al-Gazali és Ibn Sina (Avicenna), akik nem csak
tanítottak, hanem a görögökhöz hasonlóan megpróbálták osztályozni is a
tudományokat, értékük, hasznosságuk, nemességük szerint. Az ő nyomdokaikon
jártak azok az andalúzok, akik ugyanezt kísérelték meg: Ibn Hazm és Sa`id.

Az első tudomány-rendszerezésről szóló munkát a 9. században al-Kindi
készítette el. Az ő munkájára és görög művekre alapozva al-Farabi
meghatározó jelentőségű könyvet írt a 10. században. A tudományok
felsorolása (Ihsa' al-'ulum) című munkát a középkori Európában is
használták, és latin fordítása jelentős hatást gyakorolt a skolasztika
kibontakozására. [21] A művet Sevillai János és Cremonai Gerhard fordították
latinra, és ez utóbbi mester De Scientiis című munkája vált használatossá a
keresztények körében. (Létezett a mű héber nyelvű változata is.) [22] Al-
Farabi, a sokoldalú tudós szerencsés pillanatban került Bagdadba, ahol az
Abbásszidák alatt akkoriban virágzottak a tudományok. A rendkívül művelt
férfiú elsősorban Arisztotelész műveinek magyarázataival hívta fel magára a
figyelmet, különösen annak Organon című könyvét tanította. Az ókori görög
tudós nyomán, de annak tudományrendszertanát módosítva írta meg saját
könyvét. [23]

Műve 5 fejezetre oszlik, és rendszere általános hasznát maga a szerző úgy
ecsetelte, hogy ez segít hozzá az ember, a világ megismeréséhez. Különbséget
tett az igazi tudós és a fontoskodó ember között: míg az előbbi a tudományok
lényegének és egymáshoz való viszonyának megismerésére törekszik, az utóbbi
olyan tudást emleget, amelynek nincs is birtokában. [24] Műve első nagy
fejezetében a nyelvtudományról írt, amely a tudományok tanulmányozásának
abszolút alapját jelenti minden népnél, bár ő természetesen elsősorban az
arab grammatikára utalt. A 2. rész, melyet követői a "legaprólékosabb és
legokosabb" résznek tartottak, és saját műveikbe is beépítették, a logika
tudományáról szól. Al-Farabi szerint e tudomány hasznos és szükséges ahhoz,
hogy valaki tanulmányokat folytasson. A propedeutikus tudományok alkotják
rendszertanában a 3. nagy csoportot, ezen belül hét területről írt: az
aritmetika, a geometria, az optika, az asztronómia, a zeneelmélet, a
súlymértékek tudománya és a mérnöki tudás jelentik itt a főbb részeket. A 4.
fejezetet a tudós a fizika és metafizika tudományáról írta, számos
diszciplínára tagolva rendszertanának eme részét. A metafizikáról azt írta,
hogy a legtökéletlenebbtől a Legtökéletesebbig lehet emelkedni általa, az
Örök Létezőig, amely egységbe foglalja az összes létezőt. Az utolsó
fejezetet pedig a politikának, a jognak és a teológiának szentelte, és e
résznél is jól felismerhető Platon és Arisztotelész hatása. A
vallástudományról írott szavait - a logikáról szóló fejezet mellett - halála
után a legtöbbet emlegették. [25] Jóllehet, maga al-Farabi is írt műveket
alkímiáról, álommagyarázatról és más okkult tudományokról, osztályozásában
ezek nem szerepeltek. [26] Rendszerét kisebb változtatásokkal Ibn Sina is
átvette. Ô nem egyszerűen kapcsolódásokat állapított meg a tudományok
között, hanem nagyon határozottan alá- és fölérendeltségi viszonyokról
beszélt, melyeket szerinte a bölcsesség elérésére törekedve figyelembe kell
venni. [27]

Hozzá hasonlóan jól ismerte a tudás-elsajátítással és a tudományokkal
kapcsolatos problémákat a perzsiai születésű al-Gazali (1058-1111), aki a
híres bagdadi Nizámijja akadémiának volt a vezetője. Bevezetés a
tudományokba (Ihya) című könyvéről Asin Palacios 1904-ben "Egy muzulmán
kompendium a pedagógiáról" címmel írt tanulmányt. [28] E műve valóban nem
csupán a tudományok rendszerezésével foglalkozó mű volt, hanem az oktatásban
közvetlenül is hasznosítható tanulmány-rendszer, haladási terv is. A
tudományok osztályozását ő is azok tulajdonságai, hasznosságuk és tartalmuk
természete szerint végezte el. Szerinte is minden tudomány tanulásának végső
célja az, hogy az ember Allahhoz váljon hasonlatossá, ehhez pedig
feltétlenül szükséges a nevelés, mely szerinte a "legnemesebb művészet". Al-
Gazali, miközben a tudományokat rendszerezte, művében kora felsőbb szintű
oktatásának panorámáját adta. Vallásos és világi tudományokra osztotta az
egyes diszciplínákat. A világi tudományok szerinte azok, amelyek a földi, a
napi élet során az emberek segítségére vannak. Alaptudománynak tartotta ezen
belül pl.: a mezőgazdaságot, az orvostudományt, az aritmetikát és
geometriát, az építészetet és a politikát. Ipari tudományokról (pl.:
metallurgia, fonás) és kiegészítő tudományokról (pékmesterség,
kovácsmesterség) is beszélt. A vallásos tudományok pedig elvezetik a földi
létben boldoguló embert a Legfelsőbbhöz: alaptanulmányokról írt al-Gazali a
Korán, a Próféta mondásai és cselekedetei, az iszlám egyház doktrínái
kapcsán. Származéktudományoknak nevezte a kánonjogot és a misztikus-
aszkétikus erkölcsöt, propedeutikusnak az arab nyelvet és grammatikát,
kiegészítőnek pedig a Korán-szövegek olvasásának, magyarázatának és
kritikájának tudományát. [29] A szufi gondolatkörben mozgó tudós
egyértelműen kiemelte az utóbbiak, vagyis a vallásos tudományok
felsőbbségét, és éppen emiatt úgy vélte, a szülők nevelésben betöltött
szerepét minimálisra kell korlátozni a lelki vezető mellett. [30]

A középkori al-Andalúszban a legteljesebb tudomány-rendszer és pedagógiai
terv megalkotása a cordobai születésű arab gondolkodó, Ibn Hazm (994-1063)
nevéhez fűződik. [31] A polihisztor ismert volt mint költő, filozófus,
történettudós, moralista, jogász és teológus, és megszámlálhatatlanul sok
művet alkotott. A tudományok kategóriái (Maratib al-'ulum) című művében az
andalúziai tudósok közül legteljesebben fejtette ki a tudás és a tudományok
rendszerét. Ô is úgy vélte, hogy csak a tanulás mentheti meg és emelheti fel
az embert, bár A vezetés könyve (Kitáb al-ajlaq) című munkájában azt írta,
hogy "ha a tudásnak nem volna más értelme, mint az, hogy egy tudatlan
elfogadjon benneteket, és hogy egy tudós tiszteljen és becsüljön, még ez is
elegendő volna, hogy elmerüljetek benne. (...) Hogyan lehetséges hát nem
keresni a bölcsességet, látva számos ablakát ebben és az eljövendő életben?
A tudatlanság átka okoz minden rosszat..." [32]

A tudományok kategóriái című könyve tehát egy egészen egyedülálló
pedagógiai mű a spanyolországi iszlám történetét tekintve. Az első részében
az egyén neveléséről értekezett, kiemelve, hogy a tudás megközelítése és
átadása is erény, és minél több könyvből tanul valaki, annál többre viszi.
Úgy vélte, senki nem tud elérni a tudományokhoz, ha nem hallgat, ír, olvas
és nem végez maga is kutatásokat. Számos más muzulmán gondolkodóhoz
hasonlóan elítélte azokat, akik gazdagságra és hírnévre áhitozva tanulnak,
hiszen "ha valaki a tudományoknak szenteli magát, nem ebben az életben nyeri
el jutalmát." [33]

A nevelésre vonatkozó útmutatása az alábbiakban foglalható össze: 5 éves
kor körül kell kezdeni a gyerekek tanítását, alapfokon az írás, olvasás és a
Korán elsajátítása a cél. [34] A középfokú tanulmányokat a grammatika és a
lexikográfia tanulásával kell megalapozni, ám a költészetről úgy vélekedett,
hogy nem a legmegfelelőbb "tananyag" az ifjúság neveléséhez. Különösen
kerülendőnek tartotta az élvezetek felé terelő szerelmes verseket; az
elválásról és sivatagokról szóló költeményeket, mert ezek a család
elhagyására ösztönöznek; a nyomorúsággal és háborúval összefüggő verseket,
mert ezek rombolásra, gyilkolásra ösztökélnek; a szemtelen, áskálódó emberek
ajkán született szatírikus költeményeket valamint az uralkodókat dicsőítő,
rossz ízléssel, hamis módon megírt énekeket.

Ezt követően a számolási ismeretek elsajátítása jelenti az oktatás
anyagát: a négy alapművelet, a törtszámok, a síkgeometria, a földmérés, az
égitestekről szóló ismeretek és Eukleidész Elemek című műve. A
csillagászatról szólva elutasította az asztrológiát.

Ezután kell tanulnia a diáknak logikát, mert csak így lesz képes
megkülönböztetni az igazat a hamistól, megérteni a természettudományokat;
valamint tanulmányoznia kell a "fajok tudományát" (= állatok, növények,
kőzetek rendszerét) és az orvoslást. Külön kiemelte az ókori és kortárs
népek történetét, és felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire fontos
hanyatlásuk forrásokkal alátámasztott tanulmányozása, a történelmi
folyamatok megértése, valamint az erényes személyek életrajzával való
megismerkedés. [35] Fontos az etnológia, ami az ő felfogásában az arab
törzsek, klánok és családok közötti vérségi kapcsolatok ismeretét
jelentette.

A legfelsőbb szintű tudás, amellyel mindenkinek foglalkoznia kell, a
vallásos törvény (sharí`ah). A felsőfokú oktatás fókuszában így tehát Ibn
Hazm szerint is a koranikus tudományok, a Próféta hagyományai és
cselekedetei, a vallásjog és a teológia áll. A többi tudomány tanulmányozása
csak előkészület ezek megértéséhez.

Könyvében a cordobai tudós úgy vélte, hogy ha valaki nem képes arra, hogy
minden tudományban kiemelkedjen, szükséges, hogy legalább elképzelése legyen
valamennyiről, azaz sokoldalú, általános nevelést kívánt. Több más muzulmán
gondolkodóhoz hasonlóan mélységesen lesújtó volt a véleménye azokról, akik a
saját tudományukon kívüli tudományok művelőit nem értékelték vagy
becsmérelték. Egyik tudomány sem érthető a többi nélkül, így csak azok
emelkedhetnek ki tudásukkal, akik minden tudományból merítenek ismereteket -
fogalmazta meg az elérendő eszményt az andalúziai polihisztor.

Könyvének második részében a tudományok rendszeréről írt Ibn Hazm,
kiemelve az egyes népekre jellemző, az általános érvényű és a
"vegyes"-típusú tudományokat. az előbbi csoportba tartoznak szerinte a
teológia, a történelem és a filológia. [36] Az általános érvényű
tudományokat a matematika, az orvoslás a csillagászat és a filozófia teszi
ki, a retorika, poétika és álommagyarázat pedig "vegyes" tudásanyag.

Ezeken kívül szerinte tudománynak lehet még nevezni a kereskedelmet, az
építészetet, szövést, hajóépítést, mezőgazdaságot és kertművelést, ám ezek
csupán arra valók, hogy a mindennapi szükségleteket kielégítsék, és nem a
magasabb célok beteljesítését szolgálják. [37]

Más andalúziai szerzők, például Sá`id (1029-1070), nem tulajdonítottak
egyik tudománynak sem nagyobb jelentőséget, mint a másiknak. A Népek
kategóriái (Tabaqat al-umam) című művében ez a 11. században élt tudós Ibn
Hazm-mal ellentétben nem a nyelvészeti és vallásos tudományokra helyezte a
hangsúlyt, hanem inkább a természettudományok vonzották. A különböző ókori
népek kultúrtörténetét leírva úgy gondolta, hogy azok értek el látványos
eredményeket, akik kiemelten figyelmet fordítottak a tudományokra, így az
indiaiak, a perzsák, a káldeusok, a görögök, a rómaiak, az egyiptomiak, a
zsidók és az arabok. [38]

A középkori iszlám világban a muzulmán pedagógia elméletének és
gyakorlatának valamint a tudományok rendszerének nagy összefoglalója az az
Ibn Khaldún volt, akinek magyarul is olvasható Bevezetés a történelembe (Al-
Muqaddima) című műve ma is az iszlám művelődés- és neveléstörténet egyik
legkiemelkedőbb forrása. [39] A mű mintegy egyharmadát teszi ki az a
zárórész, amely Simon Róbert megfogalmazása szerint "lényegében egy
kidolgozott és sok vonatkozásban önálló »tudománytan«", melynek elemzése még
ma sem végigvitt. [40]

A középkori iszlám kultúra tudományrendszerezéssel foglalkozó műveinek
vázlatos bemutatása is rámutat a téma bonyolult és összetett voltára. A
muszlim nevelési gyakorlatot és elméletet (is) segítő, esetenként abból
kiinduló rendszerezési törekvések összegyűjtése, elemzése és összevetése
nagy lépéssel vihet közelebb az iszlám kultúra történetének és lényeges
vonásainak megértéséhez. Csakúgy, mint a korábban élt ókori - elsősorban a
görög - társadalmakban, az arabság körében is fontosnak tartották a tudás
mind szélesebb körű elsajátítását, az ember tökéletesedését, a tudományok
művelését. A tudományok rendszerezése és a tanulmányok tervének, a tanítás
menetének kidolgozása ennek elengedhetetlen feltétele volt. Platon,
Arisztotelész és mások nyomdokain jártak azok a tudósok, akik e
tudománytanokat megalkották. Az ő műveik fordítása révén került kapcsolatba
Európa az ókori szerzőkkel, és indult meg a középkori európai kultúra és
nevelés fejlődése. A sokoldalúan képzett, bölcsességre törekvő ember muszlim
eszményének leírásából mai tanterveink összeállításánál is sokat
meríthetünk.


JEGYZETEK

[1] Chejne, Anwar G.: Historia de Espańa musulmana. Catedra, Madrid, 1993.
159. p.

[2] Nasr, Seyyed H.: Sciences et savoir en Islam. Sinbad, Paris, 1979.
64. p.

[3] Historia de la Humanidad 3. Les grandes civilizaciones medievales I.
Ed. Elisséeff, Vadim és munkatársai; Planeta, Barcelona, 1977.,
486. p.

[4] Vernet, Juan: El islam en Espańa. Mapfre, Madrid, 1993., 31. p.

[5] Uott. 32. p.

[6] Delgado, Buenaventura (ed.): Historia de la educación en Espa¤a y
América I. - La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación
Santa María, Morata, Madrid, 1992., 181. p.

[7] Simon Róbert: Korán - A Korán világa. Helikon, Bp., 1994., 492-493. p.

[8] Uott., 485. p.

[9] Barcilo, Carmen: Mujeres, campesinas, mudéjares. In: Viguera, María
José (ed.): La mujer en al-Andalus. Madrid-Sevilla, 1989., 216. p. és
Marín-Guzmán, Roberto: La familia en el islam. In: Estudios de Asia y
Africa. N 99., 1996/1., XXXI. évf., 128. p.

[10] Galino, María Angeles: Historia de la educación I. Gredos S. A.,
Madrid, 1968., 455. p.

[11] Elisséeff, Vadime és mtsai (ed.)... i. m., 489. p.

[12] Ribera y Tarrago, Julian: La enseńanza entre los musulmanes espa¤oles.
In: Disertaciones y opusculos I. Madrid, 1928., 264. p.

[13] Uott., 264. p.

[14] Galino, María Angeles... i. m., 457. p.

[15] Ribera y Tarrago, Julian... i. m., 265. p.

[16] Rosenthal, F.: Knowledge Triumphant: The Concept of Knowledge in
Medieval Islam. Leiden, 1970.

[17] Gardet, L.: Notion et principes de l'éducation dans la pensée arabo-
musulmane. In = L'enseignement en islam et en Occident au Moyen age.
Librairie Orientalist Paul Geuthner, Paris, 1977. 3. p. (A
továbbiakban: L'enseignement...)

[18] Chejne i. m. 153. p.

[19] Nasr i. m. 58. p.

[20] Anawati, C. G.: Classification des sciences et structure des summae
chez les auteurs musulmans. In = L'enseignement... 61. p.

[21] Vernet, J. i. m. 43. p.

[22] Nasr i. m. 59. p.

[23] Munk, S.: Des principaux philosophes arabes et de leur doctrine.
Librairie Philosophique J. Vrin, Paris, 1982. 341. p.

[24] Al-Farabi: Catálogo de las ciencias. Ed.: Palencia, A. G., Madrid,
1953. 14. p.

[25] Uott. 1-81. p.

[26] Nasr i. m. 59. p.

[27] Anawati i. m. 64-65. p.

[28] Díaz, Capitán A.: Historia del pensamiento pedagogico en Europa.
Dykinson, Madrid, 1991. 211. p.

[29] Uott. 212-215. p.

[30] Gardet i. m. 4. p.

[31] Diccionario de filosofos. Rioduero, Madrid, 1986. 657. p.

[32] Idézi: Chejne i. m. 154. p.

[33] Uott. 155. p.

[34] Delgado, B. (ed.): Historia de la educación en Espańa y América. Fund.
Santa María, Morata, Madrid, 1992. 182. p.

[35] Chejne i. m. 157. p.

[36] Hernández, m. C.: Historia del pensamientio en el mundo islámico 2. El
pensamiento de al-Ándalus (siglos IX-XIV). Alianza, Madrid, 1996.
365. p.

[37] Chejne i. m. 158. p.

[38] Sá`id al-Andalusi: Science in the Medieval World - Book of the
Categories of Nations. University of Texas Press, Austin, 1991.

[39] Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe. Osiris-Századvég, Bp., 1994.
Ford.: Simon Róbert

[40] Uott. 594. p.