Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Richard
Dawkins
Tudomány, illúziók és csodák
Fordította: Palatinus Zsolt
http://www.memetika.hu/cikkek.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Arisztotelész lehetne az önök tanítványa. És tátott szájjal hallgatná az okítást. Arisztotelész polihisztor volt, időtlen intellektus. Ma önök nem csak hogy többet tudnak a világról, de sokkal mélyebb megértéssel is bírnak a dolgok működését illetően. Ezzel a kiváltsággal jár, ha valaki Newton, Darwin, Einstein, Planck, Watson, Crick és munkatársaik után születik a világra.
Nem azt állítom, hogy önök intelligensebbek, vagy bölcsebbek lennének Arisztotelésznél. Amennyire én tudom, Arisztotelész volt a legokosabb ember, aki valaha is élt. Ez mit sem változtat a helyzeten. A helyzet az, hogy a tudomány fejlődik, mi pedig később élünk, mint ő.
Arisztotelésznek rengeteg mondanivalója volt a csillagászatról, a biológiáról és a fizikáról. De nézetei ma borzasztó naivan hangzanak. Persze, csak ha szigorúan a természettudományról beszélünk. Arisztotelész nyugodtan besétálhatna egy mai etika, teológia, politológia vagy filozófia előadásra és érdemben hozzá is szólhatna. De engednénk csak be egy mai természettudomány kurzusra, nyomban megsemmisülne. Nem a szakkifejezések miatt, hanem mert a tudomány összegez és fejlődik.
Íme egy kis csokor azokból a témákból, melyekről szót ejthetnének Arisztotelész, vagy bármelyik régi görög filozófus előtt. Ámulatba ejtenék és lenyűgöznék őket, nem csak magukkal a tényekkel, hanem azzal is, hogy milyen elegánsan fonódnak egymásba:
A Föld nem a világmindenség középpontja. A Nap körül kering, a Nap pedig csak egy csillag a sok közül. A szférák zenéje nem létezik, az összes anyag kémiai elemekből épül fel, ciklikusan igazodva össze valahogy úgy, mint az oktávok. Nem négy elem van, hanem körülbelül száz. A föld, a levegő, a tűz és a víz nincs közöttük.
Az élő fajok nem különülnek el egymástól, változatlan lényegüknél fogva. Ehelyett egy gigászi időskálán, amelyet elképzelni is nehéz, szétválnak és újabb fajokká lesznek, melyek megint csak újakká alakulnak és így tovább. A földtörténet egyik felében őseink baktériumok voltak, a legtöbb lény ma is baktérium, és milliárdnyi sejtünk mindegyike egy-egy baktériumcsoport. Arisztotelész távoli rokona volt a tintahalnak, közelebbi rokona a makákónak, még közelebbi rokona az emberszabású majmoknak (szigorúbban véve, Arisztotelész maga egy emberszabású majom volt, egy afrikai majom, közelebbi rokona a csimpánznak, mint a csimpánz az orangutánnak.)
Az agy nem a vér hűtésére szolgál. Ez a szervünk az, amit az gondolkodáshoz használunk. A logikának és a metafizikának is ez az eszköze. Milliószor millió idegsejt háromdimenziós gombolyaga, melyben minden egyes szál üzeneteket szállít. Ha lefektetnénk agysejtjeinket, egyiket a másik után, huszonötször érné körbe a Földet. Négymilliószor millió kapcsolódás van egy pinty kicsiny agyában, a miénkben ennél arányosan több.
Nos, ha hozzám hasonlóan gondolkodnak, akkor vegyes érzésekkel tölti el önöket a fenti felsorolás. Egyfelől büszkék arra, amit emberi fajunk ma tud, akkor pedig nem tudott. Másfelől kényelmetlenséget okoz a kérdés: "Nem indokolatlan büszkeség ez? Leszármazottaink vajon mi mindent mesélhetnének majd nekünk?"
Természetesen a fejlődés folyamata nem áll meg nálunk. 2000 évvel utánunk egy hétköznapi ember, aki elolvasott pár könyvet, valószínűleg abba a helyzetbe kerül majd, hogy tanítványául fogadhatná a mai kor Arisztotelészeit, Francis Cricket, mondjuk, vagy Stephen Hawkingot. Vajon ez azt jelenti-e, hogy a mi tudásunk a világmindenségről idővel ugyanolyan tévesnek bizonyul?
Ne ragadtassuk el magunkat e tekintetben. Valóban, sok van, amit még nem tudunk. De az a meggyőződésünk, hogy a Föld kerek, nem lapos, és kering a Nap körül, sohasem lesz túlhaladott. Ez önmagában is elég ahhoz, hogy zavarba hozzuk azokat, akik némi filozófiai ismerettel rendelkezve, elutasítják az objektív igazság lehetőségét, az úgynevezett relativistákat, akik nem látnak okot arra, hogy a tudományos nézőpontot előnyben részesítsék a primitív mítoszokkal szemben.
A meggyőződésünk, hogy a csimpánzok és mi közös ősöktől származunk, soha nem dőlhet meg, ha az időpontok részletei változhatnak is. Másfelől, számos elgondolásunkat csak úgy tekinthetjük, mint olyan elméletek és modellek, melyek jóslatai mindeddig kiállták a próbát. A fizikusok bizonytalanok a tekintetben, hogy a rejtély mélységeiben való örök kutatásra vannak-e ítélve, vagy esetleg a fizika betetőződik egyszer, egy mindent átölelő "Nagy Elméletben", a tudás netovábbjában. Mindezenközben oly sok mindent nem értünk, hogy hangosan mondogatnunk kellene azt, amit értünk, hogy figyelmünket a megoldandó feladatokra összpontosíthassuk.
Az önhittségtől a legtávolabb állva, sok tudós úgy gondolja, hogy a tudomány saját hipotéziseinek cáfolatai által halad előre. Konrad Lorenz kijelentette, hogy azt szeretné, ha minden nap legalább egy elméletét megcáfolná valaki, még reggeli előtt. Ez túlzás, különösen az etológia atyjának szájából, de az igaz, hogy a tudósok hitelét és tekintélyét növeli az, ha beismerik a hibáikat.
Egyetemi hallgatóként, nagy hatással volt rám az Oxfordi Zoológia Tanszék idős professzorának viselkedése, amint találkozott azzal az amerikai tudóssal, aki épp akkoriban publikálta a mester kedvenc elméletének cáfolatát. Az öregember izgatottan átverekedte magát az előadótermen, megragadta az amerikai kezét és felindult hangon azt mondta: "Drága barátom, köszönetet szeretnék mondani önnek. Az elmúlt tizenöt évben végig tévedésben voltam." Mi pedig vörösre tapsoltuk a tenyerünket. El tudnák képzelni, hogy országunk Miniszterelnökét ugyanígy ünnepelje a Tisztelt Ház egy ilyen vallomás után? Mondjon le! Mondjon le! -nem ezt kiáltoznák inkább?
Vannak mégis ellenérzések a tudománnyal szemben. És nem csak zöldpárti hiperaktivisták részéről, de tekintélyes írók és újságírók irányából is. Az újságok hasábjain írott dolgok természetesen gyorsan feledésbe merülnek, de ahogy ismétlődik az egész hétről hétre, napról napra, végül eléri azt, hogy sokan komolyan vegyék. Sajátos vonása a brit sajtónak a gyakorlat, hogy időről időre valamelyik vezető újságíró kirohanjon a tudomány ellen - és nem mindig a megbízható ismeretek vértjében! Néhány hete jelent meg Bernard Levin kifakadása a Times hasábjain. "Isten, én és Dr.Dawkins" ez volt a címe, az alcíme pedig: "A tudósok nem tudják, én sem tudom, de én legalább azt tudom, hogy nem tudom."
Nem fogom most mélyrehatóan feltárni, hogy Mr.Bernard Levin mi mindent nem tud, de azért nézzük meg, milyen örömmel henceg vele.
"Bőséges kutatási alapokhoz való hozzájutásuk ellenében a tudósoknak be kéne bizonyítaniuk, hogy a kvarkok jók valamire. Jönnek a kvarkok, jönnek a kvarkok, fusson, ki merre lát! Rendben van, talán nem kéne kigúnyolnom a tudományt, a csodálatra méltó tudományt, ami végül is mobiltelefonokkal, összecsukható esernyőkkel, és csíkozott fogkrémmel szerelt fel minket, ez mind szép, de ki kérte a kvarkokat? Most komolyan. Meg lehet enni a kvarkokat? Felteríthetjük őket az ágyunkra, ha hidegre fordul az idő?"
Az egész választ sem érdemel, de a kiváló Cambridge-i tudós, Sir Alan Cottrell mégis írt egy tömör levelet a Times kiadójának. "Uram, Mr. Bernard Levin azt kérdezi, meg lehet-e enni a kvarkokat? Biztosíthatom, hogy legalább 500,000,000, 000,000, 000,000 kvarkot eszik meg naponta.
Lassan már elcsépeltnek hat arról beszélni, hogy senki sem henceg, mondjuk irodalmi tudatlanságával, de társadalmilag nagyon is elfogadott a természettudományos tudatlanság fitogtatása, és a matematikai tájékozatlanság büszke vállalása. Angliában legalábbis. Gondolom, ez talán másképp van a gazdasági versenyben sikeresebben szereplő népeknél, Németországban, az USA-ban, vagy Japánban.
Az emberek természetesen a tudományt hibáztatják az atomfegyverek és efféle szörnyűségek miatt. Már sokszor elmondtuk, de ki kell jelentenünk újra és újra: ha gonoszságot akarunk cselekedni, a tudomány a legerősebb fegyverekkel lát el minket ehhez, de ugyanígy, ha jót akarunk tenni, a tudomány kezünkbe adja a leghatékonyabb eszközöket. A trükk az, hogy jót kell akarnunk, és a tudomány hozzásegít, hogy ezt a legeredményesebben tehessük.
Hasonlóan elterjedt nézet, hogy a tudomány túllépi a hatáskörét. Azzal vádolják, hogy mohó hatalom-átvételi igyekezetet mutat olyan területek iránt, melyek más fennhatóság alá tartoznak, olyanok alá, mint például a teológia. Pedig, ha máshonnét közelítünk "Nem győzhetünk" -hallgassuk csak Fay Weldon regényíró "tudósok" ellen intézett kirohanását a The Daily Telegraph-ban.
"Ne várják tőlünk, hogy kedveljük magukat. Túl sok mindent ígértek már, amiből semmit sem valósítottak meg. Még csak meg sem próbáltak válaszokat találni olyan kérdésekre, amiket az ember hatéves korában tesz fel. Hová kerül Maud nénikénk, miután meghalt? Hol volt, mielőtt megszületett? Nos, kit érdekel akkor, hogy mi volt a Nagy Bumm után fél másodperccel, vagy mi volt a Nagy Bumm előtt fél másodperccel? Mi a helyzet a gabonakörökkel?"
Legtöbb kollegámtól eltérően, ilyenkor nagy kedvet érzek, hogy egyszerű és egyenes választ adjak mindkét Maud nénikés kérdésre. De önhittnek és arrogánsnak tartanának, aki túllépi a tudományosság határait.
Azután ott van az a nézet, mely szerint a tudomány unalmas és fárasztó, fehér köpenyében, golyóstollakkal a felső zsebében. Íme a következő újságíró, A.A. Gill, a The Sunday Times hasábjairól:
"A tudomány a száraz tapasztalati tények és az empirizmus unalmas és nehézkes tégláiból épül össze. Ami a televíziókészülékben belül történik, az korántsem olyan izgalmas, mint ami a képernyőn történik. Ez művészet, Feleim: színház, varázslat, tünde fény, a képzelet játéka, zene, taps - Kedves Közönség. Sztárok és sztárok, Kedveseim. Az egyik unalmas, ismétlődő kusza ákombákomok papíron, a másik nagyszerű, szellemes, gondolatébresztő, hihetetlenül vonzó..."
Az unalmas, ismétlődő ákombákomok vezették Jocelyn Bell-t és Anthony Hewish-t 1967-ben a pulzárok felfedezéséhez. Jocelyn Bell Burnell felidézte a televízióban azokat a hátborzongató pillanatokat, amikor karrierje küszöbén, fiatal lányként, először derengeni kezdett neki, hogy olyasmit talált az Univerzumban, amiről még hírből sem hallot senki azelőtt. Nem valami újat a nap alatt, hanem egy teljesen ÚJFAJTA napot, mely olyan gyorsan forog a tengelye körül, hogy nem 24 óra alatt tesz meg egy fordulatot (mint a Föld), hanem röpke negyed másodperc alatt! Milyen unalmas, Kedveseim, milyen fárasztóan empirikus!
Lehet, hogy a tudomány, némelyek számára egyszerűen túl bonyolult, és ez riasztóvá teszi? Furcsa, nem merném kijelenteni, hogy így igaz, ám örömömre szolgál, hogy John Carey professzort, a kiváló oxfordi angoltanárt idézhetem ezzel kapcsolatban:
"ha a Brit egyetemekre évente özönlő, művészeti kurzusokért versengő hordákat összevetjük a természettudományos karokra pályázók csekély számával, az jól megmutatja a tudomány népszerűtlenségét a fiatalok körében. Jóllehet, az akadémikusok haboznak ezt egyenesen kijelenteni, de az általános konszenzus, úgy tűnik, az, hogy a művészeti kurzusok népszerűségét könnyűségük okozza, a fiatalok egyszerűen nem akarják vállalni a tudományos karok által támasztott intellektuális követelményeket ."
Szerintem
a természettudományok csakugyan megterhelőek lehetnek, de lehet megterhelő az
irodalom, a történelem, vagy a filozófia is. Másfelől, senkinek sem okozhat
kínos görcsöket, mondjuk a vérkeringés, vagy abban a szív szerepének megértése.
Ám Carey, John Donne sorait idézte, harminc utolsó éves angol-szakos hallgatónak:
"És tudod-é, hogy a vér, mi a szívbe folyik,
hogyan jut el egy kamrától a másikig?"
(a fordító fordítása)
Carey professzor ezután megkérdezte hallgatóit, hogy akkor, tulajdonképpen hogyan is kering a vér? Senki sem tudott válaszolni neki, leszámítva egy óvatos találgatást, hogy "talán ozmózissal?" Az igazság, miszerint a vér, úgy 90 kilométernyi bonyolult hajszálérhálózaton át kering a testünkben egyik kamrától a másikig, le kéne, hogy nyűgözzön minden igazi irodalmárt. És bármíly furán hangzik, mondjuk a kvantum-elmélet, vagy a relativitás-elmélet, szintén nem érthetetlen. Szóval a magam részéről egy sokkalta szelídebb megközelítést ajánlok, mint Carey professzor. Arra vagyok kíváncsi, nem lehet inkább, hogy ezeket a fiatalokat valami határozottan leterelte a tudomány útjáról?
A múlt hónapban kaptam egy levelet egy televíziónézőtől, aki ezekkel a csípős szavakkal indított: "Klarinét-tanár vagyok és az egyetlen tudományos emlékem az iskolából az, hogy jó sokáig tanultunk valami Bunsen égőről." Mármost, egy Mozart koncert élvezhető lehet valaki számára anélkül, hogy tudna játszani a klarinéton. Önök lehetnek kifinomult, tájékozott zenekritikusok annak ellenére, hogy egy hangot sem tudnak megszólaltani. Természetesen a zene úgyszólván megállna, ha senki sem tanulna hangszereken játszani. Ám ha mindenki úgy végezné el a tanulmányait, hogy aztán azt gondolná, ahhoz, hogy egyáltalán értékelni, élvezni tudja a zenét előbb meg kéne tanulni elfogadhatóan bánni valamilyen hangszerrel, gondoljuk el, milyen sivárrá tenné ez sok ember életét.
Nem lehet, hogy valahogy így vélekedünk a természettudományokról? Igen, szükségük van Bunsen égőkre és preparátor tűkre azoknak, akik magas szinten művelik a tudományt. De talán nekünk többieknek is lehetne külön helyünk a tudomány csodálóiként, a tudományos gondolkodásban, a tudományos vívmányok történetének ismeretében, laboratóriumi tapasztalatok nélkül is.
Itt az idő, hogy közelítsünk egymáshoz egy eltökéltnek tűnő ember, Simon Jenkins segítségével, aki a The Times korábbi szerkesztője volt, és sokkal félelmetesebb ellenség, mint a többi újságíró, akiket eddig idéztem, mert van némi fogalma arról, amiről beszél. A kötelező természettudományos oktatást becsmérli és fenntartja azt az elterjedt nézetet, hogy hasznavehetetlen. Ugyanakkor átérzően nyilatkozik a tudomány felemelő erejéről. Egy rögzített beszélgetésünk alkalmával ezeket mondta:
"Csak nagyon kevés olyan tudományos könyvet olvastam, ami valóban hasznos lett volna. Ezek csodálatosak voltak. Tényleg azzal az érzéssel ajándékoztak meg, hogy a világ körülöttem sokkal teltebb...sokkalta megindítóbb, mint amennyire észrevettem azelőtt. Azt hiszem a tudomány egy gyönyörű történetet tud elmesélni. De haszontalan. Nem olyan hasznos, mint egy üzleti vagy jogi tanulmány, nem olyan hasznos, mint politikát, vagy gazdaságtant tanulni."
A tudomány nemhogy nem haszontalan, én attól tartok, van annyira hasznos, mint beárnyékolni és szándékosan eltéríteni ösztönző és kulturális értékét. Rendszerint a legélesebb bírálói is elismerik a tudomány hasznosságát, és inkább a csodát hiányolják. Sokan állítják, hogy a tudomány aláássa emberségünket, és tönkreteszi a varázst, amit a költészet ápol és nevelget. Keats Newtont korholja, mert szerinte összetörte a Szivárvány magasztosságát:
"Angyal-szárnyat
lenyír a filozófia,
Rejtélyt szabályba tör, s szellem-lakott
Eget kifoszt és kincses gnóm-lakot,
Szivárványt bont..."
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Keats természetesen nagyon fiatal volt ekkor. Blake is, amint eképp siránkozott:
"Bacon
és Newton, zord páncélban, roppant vaskorbácsokat
lengetnek Albion felett; érveik mint hüllők tekercsei fonódnak
tagjaim köré..."
(a fordító fordítása)
Bárcsak találkozhatnék Keats-sel, vagy Blake-kel, hogy meggyőzzem őket arról, hogy a titkok nem veszítik el a költőiségüket attól, hogy magyarázatukra lelünk. Épp ellenkezőleg. A megoldás olykor szebbnek bizonyul, mint maga a rejtély és a nyitja csak még mélyebb titkokról lebbenti fel a fátylat. Ahogyan a szivárvány eltérő hullámhosszú nyalábokra bontja fényt, elvezetett minket Maxwell egyenleteihez és végső soron a speciális relativitás-elmélethez.
Einsteint magát, bevallottan a tudomány szépsége ejtette rabul: "A legcsodálatosabb élmény, amiben részünk lehet, az maga titokzatosság. Ez a forrása minden valódi művészetnek és tudománynak." -jelentette ki. Nehéz volna olyan részecskefizikust lelni manapság, akit nem ugyanez az áhitat fűt. Itt van például John Wheeler, az egyik legkiválóbb tekintélyes korú mai amerikai fizikus:
"...és ahogy sikerül megragadnunk az egész belső lényegét, az olyan egyszerű lesz, oly csodálatos, annyira lenyűgöző, hogy mind azt mondogatjuk majd egymásnak: ó, hogy is lehetne ez másképpen! Hogyan lehettünk vakok egész mostanáig?"
Wordsworth bizonyára jobban értette ezt, mint kortársai a romantikus költészetben. Előretekintve azt jósolta, lesz idő, mikor a tudomány felfedezései a "költők művészetének tárgyaivá", ösztönzőivé lesznek. És elkötelezte magát a tudósok mellet, 1817-ben, Benjamin Haydon festő estélyén, vállalta hogy Keats és Charles Lamb gúnyolódásainak céltáblája legyen, mert nem csatlakozott a tószthoz: "Romlás a matematikára és Newtonra!"
És itt a "romlás" nyilvánvaló jele: T.H.Huxley véleménye szerint a tudomány: "nem más, mit képzett és szervezett józan ész", míg Lewis Wolpert professzor váltig állítja, hogy mélyen ellentmondásos, meglepő és inkább dacol a józan ésszel, semmint következne belőle. Valahányszor önök legurítanak egy pohár vizet, jó esélyük van arra, hogy egyúttal egy olyan atomot is befogadnak, mely egykor áthaladt Arisztotelész hólyagján. Kínosan meghökkentő eredmény, de mégiscsak a Huxley féle szervezett józan ész kapcsolja ezt össze Wolpert megfigyelésével, miszerint: "Több molekula van egy pohár vízben, mint ahány pohárnyi víz van a tengerben."
A tudomány végigvezet a skálán a kínosan meglepőtől a hihetetlenig, és ötlet sohasem volt még olyan különös, mint a kvantum-mechanika. Több fizikus mondott már valami hasonlót: "Amennyiben úgy gondolod, hogy érted a kvantum-mechanikát, akkor nem érted a kvantum-mechanikát."
Az Univerzum titkokat rejt, csábító titkokat, de nem szeszélyes, bizarr, változásai nem következetlenségek. A világ körülöttünk rendre épül, és mélyebb szinteken a részletek úgy viselkednek, ahogy elvárjuk tőlük, az idő úgy telik, ahogy megjósoljuk. Ha felrakunk egy téglát az asztalra, biztosak lehetünk benne, hogy az ott fog maradni mindaddig, amíg valami (összhangban a fizika törvényeivel) el nem mozdítja onnan, még akkor is, ha időközben megfeledkeztünk róla, hogy ott van. Kopogó szellemek, manók nem lökik odébb merő rosszindulatból, vagy szeszélyből. A világ titokzatos, de nincs benne varázslat, a világ különös, a legmerészebb képzeletet is felülmúló, de nem a ráolvasás, vagy csodák miatt.
A science-fiction játszik ugyan a természet törvényeivel, de nem törli el őket és így marad jó sci-fi. A fiatal nők nem vetkőznek meztelenre, hogy aztán spontán farkasokká változzanak. Napjaink egyik tévésorozata emiatt nevezhető mesének inkább, mint sci-finek. Ez sokkal inkább sért egy alapvető teoretikai tilalmat, mint azt a filozófiai okfejtést, miszerint: "Minden hattyú fehér - amíg fel nem bukkan egy fekete." Tudjuk, hogy az emberek nem változnak farkassá, és nem azért, mert még senki sem tanulmányozott ilyen esetet (hisz rengeteg olyan dolog van, amit először tapasztal meg valaki), hanem azért, mert a Farkasember megszegné a termodinamika második főtételét. Ahogy Sir Arthur Eddington mondta:
"Ha valaki rámutat, hogy az ön munkahipotézise nincs összhangban Maxwell egyenletével, nos, legyen ez a Maxwell egyenlet gondja! Amennyiben az ellenőrzés önt támasztja alá, akkor lehet, hogy megcáfolta - ezek a kísérleti fizikusok néha fércmunkákkal hozakodnak elő. Ám, ha az elmélete a termodinamika második főtételének igyekszik ellentmondani, abban az esetben nem adok egy lyukas garast sem érte, nem várhat rá más, csak csúfos összeomlás."
A Farkasember és az Entrópia közti kapcsolat boncolgatása talán túlzás a részemről. No de ez az előadás megemlékezés egy olyan emberről, akinek műsorszerkesztői tisztességét és őszinteségét harminc évvel a halála után is megingathatatlan tisztelet övezi, maradnék még egy percig a paranormális jelenségek televíziós hírverésének témájánál.
Egy népszerű műsorban szemfényvesztők szerepelnek, és sablontrükköket mutatnak be. De ahelyett, hogy elismernék, hogy bűvészek, ezek a tévésztárok nyíltan természetfeletti erők birtokosainak vallják magukat. És ebben segítségükre vannak tekintélyes személyek, műsorvezetők, olyan emberek, akik példaképeinkké lettek, megszoktuk, hogy hihetünk nekik. Ez visszaélés valamivel, amit úgy hívhatnánk, hogy Richard Dimbleby féle tekintély.
Egy másik műsorban zavaros fejű emberek elmesélik spiritiszta szeánszok alkalmával átélt szellemtörténeteiket. Ám ahelyett, hogy szépen elküldenék őket egy kedves pszichiáterhez, a tévéproducerek inkább színészeket bérelnek föl, hogy rekonstruálják ezeknek az embereknek a vízióit - a széles nézőtábor hiszékenységére gyakorolt előreláthatóan nagy hatás kedvéért.
Nemrégiben egy kuruzsló kapott fél órát a szabad főműsoridőből, hogy hirdethesse azt a badar állítást, miszerint ő volna Júdeai Pál, egy 2000 éve halottnak hitt gyógyító. Hívhatják ezt szórakoztatásnak, komédiának is, bár egyesek szívesebben neveznék ezt minősíthetetlen ripacskodásnak, vásári csepűrágásnak.
Tessék,
nyilván megint visszatért az arroganciám. Hát honnan is tudhatnám, hogy ez a
hétköznapi honfitársunk avval az ügyetlenül idegen kiejtésével nem maga volt
a rég elholt Júdeai Pál? Honnét tudom, hogy az asztrológia nem működik? Mitől
vagyok annyira magabiztos, amikor kijelentem, hogy a tévés "parafenomének" egyszerű
bűvészek? Attól, hogy egyszerű bűvészek nagyszerűen meg tudják ismételni a trükkjeiket?
A kanálhajlítás, ha már itt tartunk, annyira egyszerű trükk, hogy két amerikai
bűvész, Penn és Teller szakleírást tett közzé róla az Interneten!
Lásd: http://www.randi.org/jr/ptspoon.html
Ez elvezet minket a takarékosság módszeréhez, a magyarázatok gazdaságossági elvéhez. Lehet, hogy az önök kocsiját pszichokinetikus energiák hajtják, de ha úgy néz ki, mint egy benzinmotor, úgy bűzlik, mint egy benzinmotor, és minden egyéb téren hajszálra úgy viselkedik, mint egy benzinmotor, akkor az egyetlen értelmes munkahipotézis az, hogy ez bizony egy benzinmotor. A telepátia létezése, vagy a holtak kísértése nincs kizárva, mint elvi lehetőség. Természetesen semmi lehetetlen nincs abban, hogy az UFO-ban utazó idegenek elrabolnak embereket. Egy napon megtörténhet ilyesmi. Ám addig ezeket a magyarázatot kell a legesélytelenebbnek tartanunk. Ez a legköltségesebb, mert a meglevő, szokás szerint gyér bizonyítékoknál sokkal többet követel, mielőtt elfogadhathatnánk. Ha patakopogást hallunk egy londoni utca kövezetén, az lehet egy zebra, vagy akár egy egyszarvú is, de mielőtt komolyan feltennénk, hogy bármi egyéb okozza a zajt, mint egy ló, szereznünk kell egy elfogadható bizonyítékot.
Már felvetődött, hogy ha a parafenomének csakugyan birtokolnák azokat az erőket, amelyekkel hencegnek, akkor minden héten nyerhetnének a lottón. Szeretném hozzátenni, hogy Nobel díjat is kaphatnának, a tudomány előtt mindeddig ismeretlen alapvető fizikai erők felfedezéséért. Voltaképpen miért is vesztegetik akkor az idejüket mindenféle talk-showkban?
Mindenesetre legyünk nyitottak, de azért ne annyira nyitottak, hogy az első szél kifújja belőlünk a józan észt. Nem azt kérem, hogy tiltsák be az összes ilyen jellegű adást, pusztán a közönséget szeretném kritikusabbá tenni. Szórakoztató volna, ha egy műsorban, ahová pszihokinetikusokat és gondolatolvasókat hívnak meg, a közönség kérhetne ellenőrző tesztet, neves fizikusok és nem bűvészek segédletével. Ez roppant érdekessé tehetne egy ilyen adást.
Hogyan összegezhetnénk a paranormális esetek divatját korunk médiájában? Talán az ezredfordulónak is lehet köze mindehhez - annak a félelmetes ténynek, hogy a Milleniumig már csak három év van hátra. Kevésbé baljóslatúan megközelítve, lehet, hogy az X-akták sikere buzdított követésre. Az X-akták pusztán kitaláció és így védelmezhető az ártatlan szórakoztatás nevében.
Kifogástalan oltalmazás - gondolhatják. De a szappanoperák, vagy a zsarutörténetek meg társaik is méltán kifogásolhatók, ha hétről-hétre, ugyanazokat az előítéleteket, elfogultságokat sulykolják belénk. Az X-akták minden héten elővesz egy rejtélyt, és a megoldásában ütköztet két rivális magyarázatot. Az egyik racionális, a másik paranormális. És hétről-hétre a racionális elképzelés marad alul. De hát ez csak kitaláció, komolytalanság, miért másznánk ettől a falra?
Képzeljenek el egy bűnügyi sorozatot, melyben minden héten van egy fehér bőrű gyanúsított és van egy színesbőrű gyanúsított. És minden héten, lássanak csodát, a fekete bizonyul bűnösnek. Ez megengedhetetlen, persze. És, úgy gondolom, egyikük sem próbálná azzal védeni ezt a műsort, hogy: hiszen ez csak kitaláció, szórakoztatás!
Ne térjünk vissza a középkori babonák és ostobaságok közé, ahol ha elveszítünk egy kulcsot, rögvest szellemeket, démonokat vagy idegen lények beavatkozását okoljuk érte.
De elég, hadd evezzek könnyedebb vizekre. A természetfeletti jelenségek népszerűsége, bármilyen különös, ösztönzően hathat. Érdeklődésünk a titkok iránt, a meg nem értett jelenségekhez vonzó kíváncsiság egészséges és fontos tulajdonságunk. Ugyanez a vágy vezérli a tudomány legjobbjait, és ezt az éhséget tudomány csillapíthatja a leginkább. Talán ez az éhségünk húzódik meg a parafenomének sikere mögött.
Nézetem szerint az asztrológusok, például, játszanak a csodákhoz való vonzódásunkkal, visszaélnek vele, becsapnak minket. Arra gondolok, amikor meghamisítják a konstellációkat, olyan költői nyelvezetet használva, hogy: a Hold a Vízöntő ötödik házába lépett. Az asztronómia (csillagászat) a jogos megmondhatója a csillagok állásának. Az asztrológia belekotyog és összezavarja, elrontja a csodát.
Hogy megmutassam, hogyan lehet bevezetni a kicsiket az asztronómia csodálatos világába, John Cassidy Földkeresőjéből fogok kölcsönözni (a könyvet nemrég hoztam vissza Amerikából, hogy megmutassam kislányomnak, Julietnek.) Keressünk egy nagy, szabad területet, a Nap jelképezéséhez pedig fogjunk egy focilabdát. Tegyük a labdát a földre és távolodjunk el tőle, tíz lépésnyire. Itt szúrjunk a földbe egy gombostűt. A gombostű feje jelenti a Merkúr bolygót. Újabb kilenc lépés után tegyünk le egy borsszemet, a Vénuszt. Hét lépés, és mégegy borsszem - a Föld. Egy hüvelyknyire a Földtől (itt jegyezzük meg, ez a legnagyobb távolság, ahová ember eljutott), újabb gombostűfej mutatja a Holdat. Tizennégy lépés innen a kicsiny Mars, kilencvenöt lépés a Marstól az óriás Jupiter - egy pinponglabda elég lesz. Száztizenkét újabb lépés a Szaturnusz, ha van nálunk egy üveggolyó. A külső bolygókkal ne is foglalkozzunk, elég, ha elmondjuk, sokkal messzebb vannak, mint az eddigiek. De mennyit kéne gyalogolnunk, hogy elérjük a legközelebbi csillagot, a Proxima Centaurit? Csapjunk a hónunk alá egy másik focilabdát, és vágjunk neki a több, mint 7500 kilométeres sétának. A legközelebbi galaxis az Androméda-köd, ne is álmodjanak róla!
Ki térne vissza az asztrológiához, ha megízlelte valóságot, az asztronómiát, Yeats "csillagos útjait", "egyedüli, fenséges hatalmasságát"? Az ilyen szép költemény felbátorít minket, hogy "emlékezzünk a régi korok bölcsességére". Előadásomat a saját szakterületem, az evolúció csodáival szeretném zárni.
Önökben milliárdszor milliárd példányban lemásolva, ott van egy hatalmas szöveges dokumentum, rettentően precíz, digitális kódban írva, mindegyik másolat sokkötetnyi könyvet tenne ki. Természetesen a sejtjeikben lévő DNS-re gondolok. A szakkönyvek a DNS-t a test tervrajzaként szokták emlegetni. Úgy tűnik, inkább a test megalkotásának receptjéről beszélhetünk, mert a folyamat visszafordíthatatlan. Ma azonban egy újabb aspektusáról szeretném bemutatni, mely még izgalmasabb. Az önökben lévő DNS kódolt leírása a régmúlt időknek, amelyekben őseik éltek. A DNS a régi korok bölcsessége, és ezalatt nagyon régi időkre is gondolok.
A legrégibb írásos emlékeink néhány ezer évesek és képírással készültek. A betűk használatát úgy 35 századdal ezelőtt találták fel, és azóta rengeteg különböző abc-t használtunk. A DNS abc-je 35 millió évszázaddal ezelőtt jelent meg. Mindezidáig nem változott egy szemernyit sem. De nem csak a karakterek, a szótár 64 alapvető kifejezése és jelentése is ugyanaz a baktériumokban és bennünk. És a közös ős, akitől ezt a precíz és pontos szótárt örököltük legalább 35 milliárd évvel előttünk élt.
Ami változik, azok a hosszú üzenetek, melyeket a természetes szelekció e 64 szócska felhasználásával ír. Az üzenetek nemzedékek milliói, esetenként százmilliói távlatából érkeznek hozzánk. Minden olyan üzenetre, amely elérte a jelent, megszámlálhatatlanul sok kudarc, tévedés jut, ezek úgy hullottak alá, mint a szobrászműhely padlóját borító szilánkok - egyik sem része a kész műnek. Ez a Darwini evolúció jelentése. Sikeres ősök kicsiny elitjének leszármazottai vagyunk. A DNS-ünk kiállta a próbát, hiszen itt vagyunk. A földtörténet korai belevésődtek DNS-ünkbe, hogy megérjék a jelent.
Körülbelül 30 millió eltérő faj él ma a világon. Vagyis 30 milló különböző életmód, és ugyanennyi módszere a DNS továbbadásának, a jövő felé. Egyesek a vízben, mások a szárazföldön. Fenn a fákon, vagy lenn a föld alatt. Némelyikük napelemeket használ (levélnek is mondjuk), hogy energiához jusson, ezek a növények. Mások növényeket esznek. Mások növényevőket esznek. Velük még nagyobb húsevők töltik meg a hasukat. Némelyek parazitaként mások testében töltik az idejüket. Vannak, akik forróvizű forrásokban élnek. Egy apró féregről úgy hírlik, kizárólag a német sörcimkékben él. Mindezek a különböző létformák a DNS továbbadásának megannyi módszerén alapulnak. A különbség a részletekben lakozik.
A teve DNS-e valaha a tengervízben adódott tovább, de jó 300 millió éve nem így történik. A földtörténet legutóbbi korszakai sorra elvonultak a sivatagok felett, mire a program: "állj ellen a homoknak, tárold a vizet" - elkészült. Ahogy a homokszirteket fantasztikus alakzatokká formálja a szél, úgy faragta az ősi sivatagokban a túlélés a teve DNS-t, olyanná amilyen ma.
Földtörténeti tanulóéveinek minden szakaszában a fajok DNS-ét a környezet változásának szelekciója csiszolta, véste, faragta és rendezte újra. Ha értenénk ezt a nyelvet, a tonhal és a tengeri csillag DNS-ét olvasva bizonyára rábukkannánk a "tenger" szóra. A vakondéban, vagy a gilisztáéban azt olvashatnánk: "föld alatt". Természetesen sokminden egyebet is tartalmaz ez a szöveg. A cápa és a gepárd DNS-ében biztos szerepel a "vadászat", és nyilván rengeteg eltérő utasítás a tengerrel és a szárazfölddel kapcsolatban.
Még nem értjük ezt a nyelvet. Talán sohasem értjük meg teljesen, mert közvetett, inkább receptszerű, nem olyan, mint egy visszafejthető tervrajz. De attól még igaz, hogy DNS-ünk kódolt leírása mindazon koroknak, amelyekben őseink éltek. Sétáló archívumai vagyunk a Pliocén kori Afrikának, a Devon-kori tengereknek, letéteményesei régmúlt idők bölcsességének. Egész életünket szentelhetjük az üzenet olvasásának, és mégis úgy halunk meg, hogy nem teltünk be a csodálatosságával.
Igen, meg fogunk halni, tehát nagy szerencsénk van. A legtöbben ugyanis egyáltalán nem halnak meg, mert nem is születtek meg soha. A lehetséges emberek száma, akik a helyemen állhatnának, de sohasem látják meg a napvilágot, túltesz a Szahara homokszemeinek számán, mi több az Univerzum atomjainak számán is. Bizonyos, hogy ezek között a meg nem születő szellemek közt van nagyobb költő, mint Donne, okosabb tudós, mint Newton, művészibb zeneszerző, mint Beethoven. Ezt azért tudhatjuk, mert azoknak a különböző embereknek a halmaza, akiknek a létrejöttét a DNS lehetővé tenné, oly sokszorosan túlszárnyalja a valóban létezett emberek halmazát. Ebből a lélegzetelállító szerencsekerékből kipattanva most önöknek és nekem jutott a létezés megtiszteltetése, a szemek ajándéka, hogy lássuk hol, az elme ajándéka, hogy töprenghessünk - miért?
Ki vagyunk éhezve a csodákra. Hát nem a tudomány csillapíthatja ezt a vágyunk?
Sokat emlegetik, hogy az embernek szüksége van valami többre az életben, mint az anyagi világ. Egy űr betöltésre vár. Az ember rendeltetést, céltudatot akar. Nos, talán nem volna olyan ROSSZ cél, körültekinteni, hogy mi minden van itt, az anyagi világban, mielőtt eldöntenék, hogy hiányzik önöknek valami. Mi többet szeretnének? Tanulmányozzák azt, ami van, és rá fognak jönni, hogy messze több, mint amire valaha is vágytak volna. Nem kell tudósoknak lenniük (nem kell tudni játszani a Bunsen égőn) a tudás megszerzéséhez, ami túlmutat legmerészebb vágyaikon és betölti azt a bizonyos űrt. A tudományt ki kell hoznunk a laboratóriumokból, és be kell építenünk a kultúránkba.
